Filmzene - Score: Mladen Milicevic – The Room (2003)

Mladen Milicevic – The Room (2003)

princecharlescinema.com

Score bemutató:

Már az első szám megágyaz a filmnek, habár, amikor a „The Room”-ot hallgatom, nekem egyértelműen az angol BBC, kosztümös mozik idéződnek meg, ami nem feltétlenül baj, hiszen Tommy Wiseau filmjében is nagyon fontos szerepet kap egy vörös, női kosztüm.

A „Red Dress” egy melankolikusabb, lassabb szám, amiben előkerül a főmotívum is, amit elkoptat a végére az album.

Az „I Will” az első szexjelenetet festi alá és szinte végig is hallgathatjuk az elég hosszúra és sziruposra vágott szeretkezés közben. Ettől a dal még kellemes, hallgatható dalocska. Kitra Williams és Wayman Davis szerzeménye, amit az utóbbi énekelt fel. Simán lehetett volna ismertebb darab is, azonban valahogy elveszett az ezernyi betétdal között, amiket filmekhez készítettek.

A „Lisa and Mark” egy kissé drámaibb darab, hiszen érezni benne e terhet, amely a két szereplőt köti össze, Johnnie karaktere mögött. Néhány kellemes fúvós pillanat.

A „You’r My Rose” a megcsalók akciója alatt csendül fel és Kitra Williams adja elő. Egy kicsit kevésbé szerethető darab, mint az „I Will”, talán, mert épp akkor hallható, amikor Lisa a menyasszony és Mark a legjobb barát épp üzekednek.

A vörös szín fontos lehet valamiért Tommy Wiseau jelképtárában, hiszen megjelenik a filmben a vörös rózsa is, amit minden alkalommal ő ajándékoz szerelmének, egy kissé röhejes vásárlás után és a vörös szín visszaköszönt a korábbi, „Vörös dressz” című számban is. A „Red Roses” összecseng a „Red Dress”-szel.

A „Street” hangulatot ad az utcaképnek, viszont megtörik a vége, ami azt jelzi, Milicevic koherens zenei darabok helyett törekedett inkább arra, hogy hangulatokat adjon vissza. Jó példa erre a „Life”, amiben megjelenik a főmotívum és a „Red Dress” is, de van része, amely inkább csak néhány hang, míg a lezárás is elég suta.

A „Street Two” már sokkal tökösebb, hangosabb, előhozva a „The Room” motívumokat, végigzongorázva a hangszereken.

A „Crazy” Clint Gamboa és Wayman Davis munkája, melyet Gamboa énekel fel. Tinglitangli popszám, lassú és súlytalan. A „Chocolate is the Symbol of Love” a triónak a lezárása, amit Tommy Wiseau gondol a romantikus férfi és annak ajándékairól és a szerelemről. A zene kis fúvós futamokból áll, hegedűvel és egységet alkot a „Vörös dresszel” és „Vörös rózsával”. Mert mit is veszünk egy nőnek, ha elakarjuk varázsolni? Virágot, édességet és csinos ruhát.

A „Chris-R” kicsit akciósabb darab, egészen érdekes zeneiséggel a végére, használva némi ütős szekciót. A „Reason” már koptatja a paneleket, amiket Milicevic épített fel. Hiába, hisz a „The Room” zenéje bár nem rossz, erősen tévéfilmes keretek között mozog, köszönhetően a szintetizátor hangzásvilágának. „Johnny, Mark and Danny on the Roof” egy percnyi vonós dráma, ami aláfesti a férfiak beszélgetését, végén néhány pengetéssel. „Lisa, Michelle, and Johnny” Johnny belecsöppen egy beszélgetésbe, amit olyan kínosan harapnak el a csajok, hogy csak a totál hülye nem vágja, valami nagyon fontosról és kellemetlenről maradt le az ember. Történetesen Johnny arról, hogy Lisa kibeszélte Michelle-nek, mennyire elege van a férfiból. Ennek megfelelően hézagos, halk és drámainak szánt két percet kapunk, amelyben a klarinét (?) vagy oboa (?) pár taktust enged meg magának, nagybőgő támogatással.

A „Yes or No” Lisa bizonytalanságát hivatott érzékeltetni, míg az „I’ll Record Everything” pedig Johnny zaklatottságát, miközben bizonyítéka van a lány hűtlenségére, hogy lassan a tetőpontjához érkezzen a mozi. Címének ígéretével ellentétben néhány kitartott vonóhúzást kapunk és nem érezni, hogy Johnny elégtételt érez, mert sikerült felvennie mindent, amint Lisa mondott Mark-nak a telefonba.

Az „XYZ” már egyenesen egy mókásabb darabként kezd, hogy ez is melankolikus pillanatokkal zárjon. „Mark and Peter” két férfi vitáját festi alá, amikor összevesznek a barátság és lojalitás fogalmán. A „Jogging” a kevés külső helyszínes jelenet alá készült, több szólamú darab, és így érdekesebb is, mint a legtöbb korábbi zene. A két főszereplő itt még barátként beszélgetnek az élet, szerintük igen fontos kérdéseiről. A kompozíciót pedig az unásig ismert futam zárja.

A „Baby You and Me” ismét egy szirupos nóta, ezúttal duett, amelyet Bell Johnson és Clint Gamboa énekelt fel. Jól illik a többi betétdal mellé, megidézi a legjobb fekete romantikus duetteket, amiket pl. Lionel Ritchie és Diana Ross munkásságához köthetünk.

A „Happy Birthday Johnny”egy gyorsabb, szintisebb, jazz-es prüttyögés, túl sok ünnepi nincs benne, ellentétben a címével. A „Lisa and Mark” azt a szürreális pillanatot festi alá, amikor mindenkit kicsalnak a helyszínként használt „The Roomból”, hogy ezzel megágyazzanak a drámai lelepleződéshez és ezt a lassú, megszokott motívummal kezelték. A „Fight During the Party” említésre sem méltó pár másodperc, amiből csak a harci hév hiányzik. „Johnny in the Bathroom”, melyben szomorkás hangokból váltunk drámaibb pillanatokra, ezzel megidézve a hősünkben dúló haragot és kétségbeesést. Mostanra már nem nagyon van olyan pillanata a „Tape Recorder” darabnak, amit korábban nem hallottunk volna. Ennek ellenére Milicevic jól elszórakozik a kitalált motívumaival, amely egyben azt is megmutatja, hogy igencsak korlátozott eszköztárral dolgozik. Mladen több, mint negyven produkcióban vett részt, aminek zöme tévéfilm, rövidfilm vagy dokumentum. Ha úgy vesszük, itt erősen kilépett komfortzónájából, de nem érzem, a sok ismétlés ellenére sem, hogy kudarcot vallott volna.

„Johnny Becomes Crazy” egy zaklatottabb etap, amely kissé eltér a korábbi nyugodt tempójú és hangulatú daraboktól. A feléig. Amikor is Johnny végül eljut a karakter tetőzéséhez. A zongora és szinti pedig ebben partner. A „Why Why Johnny” már címében is megmutatja azt a fajta túljátszott drámaiságot, amely Tommy Wiseau elképzelése a jó filmdrámáról. Szinte már Shakespeare-i a kérdés; Miért, miért Johnny? – ami ismerve Lisa korábbi hozzáállását, megint csak karakteridegen a szereplőktől. Ennek ellenére a darab kellemes, felhasználva a korábbi megismert futamot, amely végig kísérte Milicevic egész albumát.

„Reflection You’re My Rose” pedig elköszön a hallgatótól, egy kellemes, enyhén füstös poppal, amelynek korábbi változatát már hallhattuk.

60%