A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 80%. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 80%. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. április 19., szerda

Kőkemény család - The Family Stone (2005)

 Kőkemény család - The Family Stone (2005)


Rendezte: Thomas Bezucha

A film Mafab adatlapja: The Family Stone (2005)

Megtekintés: A "Kökemény család" mindenképpen egy ajánlott karácsonyi mozi. Kezdetben azt gondolnád, hogy egy komédia, de Thomas Bezucha szeretne valamit elmesélni a történettel és ezért igyekszik ízlésesen lavírozni a humor és dráma között. Olyan tökéletesen sikerül ez a művelet, hogy a film ezért lett számomra többször nézős darab.

Valójában, ez az egyetlen olyan mozi, amiben kifejezetten tetszik Sarah Jessica Parker... játéka. A színésznőt nem azért nem kedvelem, mert Kim Catrall miatta nem volt hajlandó a Szex és New York rebootban szerepelni, bár, ez is egy lehetséges ok lenne. Ha választanom kellene, egyértelműen Catrall! Ám Parkert már akkor sem kedveltem, amikor először találkoztam vele. (Árral szemben - Stirking Distance (1993) Igen, tudom, hogy már feltűnt a Gumilábban (Footloose (1984)) és valójában az 1991-es L. A. - Az őrült város (L. A. Story) tette fel a térképre, de azt hiszem, amiket én láttam tőle akkor, ebben volt talán a legfontosabb szerepe. Mások szerint meg a Hókusz-pókuszban (Hocus pocus (1993)) mint Sarah boszorkány (Állítólag néha a forgatásokon is hozza a boszi attitűdöt).

Néhány filmben láttam persze utána is, de sosem kerestem a filmjeit, nem lettem követője. Ellenben a "Kőkemény család" valahogy elém került és kifejezetten tetszett. Talán, mert toronymagasan kiemelkedik a középszerű ünnepi mozik közül. Ez főleg annak köszönhető, hogy a film a rendező, Bezucha szerelemgyereke volt és a siker érdekében mindent megtett, hogy a filmben látható családról elhigyjük, hogy valódi. Ezt azzal érte el, hogy a forgatás előtt közel egy hónapra összezárta a színészeit egy házba, ahol megszokták és ráhangolódtak egymásra, hiszen a film fontos része, hogy a szereplők között meglegyen a kémia, amibe azután egyikük barátnője kívülállóként csöppen bele, hogy a nő, Meredith (Parker) élesen kilógjon a sorból.

A Stone család pedig nem nagyon könnyítik meg a nő dolgát, mert az anyuka, Sybil (Diane Keaton) és a legfiatalabb gyermek, a kezdetben kifejezetten irritáló Amy (Rachel McAdams) zsigerből elutasítják az erkező üzletasszonyt, mondván, hogy nem lesz soha képes beilleszkedni a családba és a legidősebb fiú, Everett (Dermot Mulroney) érezhetően nem is szerelmes belé igazán, pusztán valamiféle személyes dacból akarja elvenni, hogy így elszakadhasson végre az anyja köténye mellől. Meredith ráadásul nem elég, hogy karót nyelt és kissé tartózkodó, valójában egy sérülékeny nő, aki görcsösen küzd azért, hogy elfogadják és megszeressék, miközben, úgy nőhetett fel, hogy ez a megfelelési kényszer az élet minden területén meggátolta a kapcsolatok kialakításában. Amikor végül néhány kellemetlen közjáték után már-már elmenekülne a család nehéz természete elől, amin a leendő hitvese sem sokat tompít, utolsó ötletkét Meredith az ünnepre hívja a hugát, aamerika másik végéből, hogy belőle merítsen erőt, hiszen Julie (Claire Danes) mindenben szöges ellentéte: laza, kedves és azonnal képes elfogadtatni magát másokkal. 

A történet azonban lassan a dráma és a romkom határán kezd ügyesen egyensúlyozni és bár van benne egy karakter, akinek viselkedése számomra kissé hiteltelen, ha ettől eltekintek, kifejezetten kellemes a mozi és karaktereinek kapcsolati hálója. Pofátlan lennék, ha nem mondanám el, hogy ami kicsit zavar, az Everett viselkedése, mert elvileg ő viszi oda Meredith-et a farkasok elé, nem elég, hogy a támogatásáról sem biztosítja megfelelően, amikor Julie megérkezik, hát, hogy úgy mondja, egy nem túl szép gesztus tőle, hogy gyakorlatilag beleszeret a hugicába. De, ha alszom rá egyet, akkor elfogadom azért, mert valójában Everett nem szereti igazából Meredith-et és, hogy senkinek ne legyen az ünnepe teljesen elrontva, azért a család középső gyereke és egyben a középső fiú, (öt gyerek van, 2 lány, 3 fiú) Ben (Luke Wilson) valamiért azonnal megkedveli a kimért és karót nyelt Meredith-et és bár első körben nem éppen ügyesen közelít a lányhoz, lassan kiderül, hogy társaságában az egyébként merev üzletasszony, aki sehol sem érzi biztonságban magát és szinte képtelen megnyílni mások előtt, hirtelen megváltozik és az a laza csaj lesz, akit Julie természetéből fakadóan állandóan mutat.

A film az elfogadásról mesél és 2005-ben már ízlésesen foglalkozik a meleg szerelemmel (a család legfiatalabb fiú tagja, Thad (Tyrone Giordano) ugyanis homoszexuális és afroamerikai párjával érkezik az ünnepekre) kényesen ügyelve arra, hogy azoknak se legyen kellemetlen és tolakodó a páros kapcsolata, aki kifejezetten nem nyitott erre. A film legerősebb jelenete talán pont az, amikor Meredith, az egyik vacsora alkalmával igyekszik a meleg fiúval kapcsolatban néhány kényes kérdésre választ kapni, de mivel pont a kapcsolatok feltérképézésében és az önkifejezésben nem túl erős, félreértik, hogy végül a családfő, a máskülönben nyugodt és talán legtoleránsabb férj és apa, Kelly (Craig T. Nelson) fojta csúnyán a szót a nagyvárosi lányba. Azonban, ha jobban belegondolunk, a kérdés, amivel Meredith kissé felzaklatja a családot, teljesen jogos lehetne más körülmények között, pusztán félreértik, hiszen a két álláspont, a család, aki ebben él és Meredith, aki most csöppent csak ebbe, egyszerűen túl naiv és tájékozatlan. A film igyekszik a karakterek közötti beszélgetésekbe és gesztusokba csomagolni a humort, hogy ne erőltesse a profán viccelődést, bár, a reggelire előkészített étel sorsa azért miközben a két idősebb tesó épp kvázi megvív Meredith kezéért, kissé burleszk szerű és nem feltétlenül illik az összképbe, igaz, nem is zavaró és talán pont ez az a pillanat, amikor végül a felgyülemlett feszültés kissé oldódik a család és a nagyfiú által oda citált merev Meredith között.

A film lezárása egyszerre hepiend és kicsit drámai, de ezt inkább meghagyom a nézőknek. Ha tetszett pl. Az "Igazából szerelem" vagy kedveled az elgondolkodtató család ünnepekkel foglalkozó szerethető mozikat, ez a te filmed. És sokadik megtekintés után végre megértettem a címben rejlő kettősséget is, ami egyszere a család, másrészt pedig egy fontos apróság, amely jelképezi a generációk közötti erős kapcsolatot és szeretetet.

80%

Töfi: - A színészek tanárral tanulták meg a jelbeszéd alapjait, de a rendező koncepciója az volt, hogy nem baj, ha nem sajátítják el tökéletesen, mert állítólag felmérések szerint sok családban, ahol hallássérült is él, a többi családtag sem feltétlenül tanulja meg professzionális szinten a jelelést, hanem csak annyira, hogy azért elboldoguljanak egymással.

- Tyrone Giordano valóban halláskárosult.



2022. február 22., kedd

Sorozatajánló: Ozark (2017)

 Sorozatajánló: Ozark (2017)

Mostanában kicsit hézagosan írok filmekről. Talán, mert inkább sorozatokkal szórakoztattam magam és az egész estés filmek nem feltétlenül fogtak meg annyira, hogy írja róluk. Pedig, elvileg azért írok filmekről itt, hogy később emlékezzem, hogy mit láttam már, ennek ellenére több tucat mozi van, amit lepörgetek és végül egy sort sem szentelek neki. Talán kicsit meguntam, vagy sajnálom rá az időt, ezt magam sem tudom. De az is tény, hogy sokkal jobbak azok a posztjaim, amiket olyasmiről írtam, ami tetszett. Vagy nagyon nem. Tehát, amin később is tudtam gondolkodni.

Tehát, most egy sorozatról pár szót.

Az Ozarkba szokás szerint véletlenül botlottam bele. A leírása tetszett annyira, hogy rálessek. A főszereplő meg Jason Bateman, akinek vicces fizimiskáját kedvelem. Bateman gyerekszínészként kezdte, így nagyjából azt az utat járta be, hogy gyerekfilmek, azután meg komédiák, vígjátékok. Azonban, ahogy beért és férfi lett, filmográfiájában fel lehetett fedezni, hogy a vicces srác kategóriából igyekszik kitörni és olyan filmekben részt venni, amik szakmailag is érettebbek, ezért drámai szerepeket is keresett és a rendezést is elkezdte.

Az Ozark, témáját tekintve egy bűnügyi sorozat egy olyan családról, akik a szervezett drogkartell karmaiba kerültek és az életükért folytatnak könyörtelen harcot, mert a kartell nem az a buksisimogató fajta csoportosulás. 

Martin Bryde (Jason Bateman) könyvelő és ráadásul az a fajta, aki nem csak, hogy jó abban, amit csinál, hanem kiemelkedő. Bármilyen papírokban megtalálja a rendszert vagy épp a káoszt és annak forrását. Ez a tudása pedig felkelti egy bűnszervezet vezetőjének figyelmét és előbb behálózza Martint, majd bekebelezi és onnan nincs visszaút. A Bryde család pedig alkalmazkodik egy kialakult új helyzethez, elköltözik Chicago-ból, hogy a Missouri vidék perifériáján, Ozark városában szedje össze magát és a kartellnek azt a pénzt, amit Martin kollégája elsikkasztott a legveszélyesebb kenyéradójuktól.

Nem volt kérdés a költözés, mivel ez volt az egyetlen ötlet, amit Martin ki tudott találni, hogy életben maradjon: Ozark csendes vidékén, megfelelő pénzügyi alapokkal és a város területi adottságainak kihasználásával egy komoly pénzmosó hálózatot igyekszenek ott kiépíteni, ami talán nem vagy csak lassan szúr szemet az amerikai kormánynak.

A film első körben segít, hogy kicsit tisztábban lássuk, mi is az a pénzmosás és hogyan működhet az életben. Másodsorban meg azt látjuk, hogyha valaki ilyen illegális hálózatba kerül, óhatatlanul besározódik. Martin és felesége, Wendy (Laura Linney) minden egyes nap azért küzd, hogy életben maradhassanak és nevelésük van annyira liberális, hogy a fejük felett lebegő Damoklész kardjáról a két csemetének is beszámoljanak.

Az eddig kész 3 és fél évad pedig megmutatja, hogy Martin első könyörgésétől, hogy ne lőjék fejbe egy csendes raktárban, mert lopott (valójában ő nem volt benne a lopásban, de kezeskedett azért, aki igen) eljutottunk odáig, hogy a kartell pénzét, Martin számviteli tudását és Wendy korábbi, a politikában szerzett ismereteit mind felhasználják azért, hogy erős közösséget kovácsoljanak Ozarkból, szerezzenek maguknak némi hatalmat és nem utolsó sorban tevőlegesen közbeavatkozzanak a mexikói drogbáró, Omar Navarro (Felix Solis) és kvázi uruk, szakmai döntésébe és életébe, még úgy is, hogy mindentől függetlenül egy szó és az egész Byrde család egy acéltartályban végezhetné.

A Bryde família: Sofia Hublitz, Jason Bateman, Laura Linney, Skylar Gaetner

A sorozat közben megismerünk rengeteg kisstílű amerikait, akik igyekeznek talpon maradni és belekeverednek a Byrde család üzleti ügyeibe, illetve a környék valamennyi fontosabb bűnözőjét is sikerül így vagy úgy bevonni a történésekbe. Közben a két gyermekük életét is megismerjük, hogyan változik személyiségük, erősödik illetve torzul a rengeteg probléma megoldása utáni hajsza közepette. 

Természetesen amerikai és bűnügyi sorozat lévén hullanak a karakterek, mint a legyek és néha olyanok is, akikért korábban erősen izgulhattunk. 

Martin pedig végig szem előtt tartja, hogy a végső cél, hogy lehetőleg úgy fizesse ki a kartellt, hogy közben már a menekülésüket is megtervezze, ha kell, akár a Föld túlsó oldalára, csak soha többet ne kelljen hallaniuk a Navarro klánról. Eddig pedig úgy tűnik, hogy a felesége lesz ebben a legnagyobb gátlója, mert ahogy alakulnak a dolgaik és Wendy még a hirtelen, segglyukból előrántott öccsét is elveszíti, egyre inkább az a könyörtelen politikussá kezdi kinőni magát, aki egyenes ágú megfelelője Omar Navarronak, csak drogok nélkül... bár, ez sem igaz, hiszen Wendyék is érintettek és így a drogkereskedelem tagjaiként épp csak nem az ő családjuk a kartell tulajdonosa. 

A sorozat ráadásul sztár kategóriába emelte a helyi redneck sittes egyetlen lányát, az egész világra dűhös, ugyanakkor érzékeny és okos, Ruth Langmore-t alakító Julia Garner-t, akinek innen az ázsiója az egekbe szökött, főleg, hogy a sorozattal behúzott két Emmy-díjat is.

Csak ajánlani tudom, még azoknak is, akik nem kedvelik Batemant, mert bár akadnak vicces pillanatok és párbeszédek a filmben, nem oldja fel a drámaiságot annyira, hogy elkomolytalankodja a filmet.

80%

Julia Garner


2021. október 21., csütörtök

Az utazás - I onde dager (2021)

Az utazás - I onde dager (2021)



Rendezte: Tommy Wirkola

A film Mafab adatlapja: I onde dager (2021)

Megtekintés: Mindenképpen. Alig 15 éve robbant be Noomi Rapace a filmes világba és mostanra eljutott oda, hogyha a nevét látom a stáblistán, akkor azt a filmet meg fogom nézni. Külön öröm, hogy egy másik remek színészt is kapunk ebben a kamaradrámában, Aksel Hennie személyében, aki egyedi fizimiskájával tett hozzá mostanra jó néhány amerikai mozihoz is. Két északi színész, akik most otthon dobtak össze egy remek kis véres horrort.

Már akkor megvett kilóra a film, amikor megtudtam az első percben, ki lesz a két főszereplő. Rapace-t nem kell bemutatnom, de ha szoktál európai, főleg skandináv krimiket, mozikat nézni, akkor talán Askel Hennie neve sem idegen számodra. A feje biztos nem. Olyan filmekben láttam a hazáján kívül, mint a "Herkules (2014)" a Sziklával, a "Mentőexpedíció (2015)" Matt Damonnal és ezeken kívül is néhány jó darab. Hennie-vel első találkozásom a "Max Manus (2008)" volt, amely egy történelmi mozi egy II. Világháborús szabotőr életéről. Tommy Wirkola nevén legalább egy percig gondolkodtam, mert tudtam, hogy ismerem. Azután beugrott és már mosolyogtam, mert biztos voltam benne, hogy két ilyen színésszel és ezzel a rendezővel nem csak remek kis filmet kell látnom, hanem, Wirkola eddigi stílusát ismerve, kellően véres darabbal leszek gazdagabb.
Hát, nem is kellett csalódnom! A "Náci zombik" remek bemutatkozás volt a horrorfilm kedvelők felé, majd a mainstream és mégis, kellően véres "Boszorkányvadászok" csak hab volt a tortán, még akkor is, ha úgy tűnik, Wirkola nyers, vér iránti szenvedélye eddig nem ásta be a Hollywoodi filmes birodalomba. A "Hét nővér-t (2017)" viszonylagos érdektelenség fogadta, pedig ebben mindjárt 7 Noomi Rapace remekelt. Ezek után Wirkola hazatért, hogy személyesebb darabot hozzon tető alá, amit szó szerint is érthetünk, hiszen legújabb mozija gyakorlatilag egy ház fedele alatt játszódik és egyszerre ötvöz magából egy töredék "Rózsák háborúját (1989)" és egy csipetnyi "Hóhalálábant (2021)".
Segítek: Egy értelmiségi, művész házaspár között a kapcsolat annyira megromlott, hogy egy családi nyaraláson igyekeznek orvosolni a felgyülemlett sérelmeiket egymás ellen, közben pedig néhány bűnöző is tiszteletét teszi a nyaralóban, bár tél van, és azzal fenyegetnek, hogy pontot tesznek a családi idill vagy inkább dili, végére.
Ehhez azonban a főszereplőinknek is lesz néhány keresetlen szava. 

A magyar címválasztás keresve sem lehetne rosszabb egy ilyen fekete humorban és vérben tocsogó filmről lévén szó. Az utazás kb. a film első pár perce, kivétel, ha átvitt értelemben is használjuk, azaz, egy párkapcsolati tréningnek tekinthetjük még, amely azáltal lesz eredményes, hogy a közös életveszélynek köszönhetően, az elhidegült házaspár rohamtempóban roboghat végig az elmúlt éveket számba véve, hogy dacszövetséget kötve döbbenjenek rá, szükségük van egymásra. Akár csak azért, hogy együtt küzdjenek meg egy kínzó problémával. Az eredeti, norvég cím magyarítása, a "rossz napokban" talán sokkal kifejezőbb, hogy árnyalja, a holtodiglan témáját. Eh, mindegy, nekünk a szokásos borzalmas címválasztás jutott. A film értékéből csak akkor von le, ha az egyszeri néző teljes érdektelenséget mutat az egyébként teljesen érdektelen cím iránt.
Csak akkor lemarad erről a remek komédiáról. Már a drámán belül. 




Lars (Aksel Hennie) majdnem sikeres rendező, éppen csak a környezete érezteti vele, hogy a tévéfilmek dirigálása azért nem egyenes út az olyan sztárdirektorok panteonjába, ahol a Spielbergek, Scorsese-k, vagy Hitchcock-ok tanyáznak. Érzi ezt Lars is, bár, ez nem olyan nehéz, ha a nejed is rendre a fejedre olvassa. Lisa (Noomi Rapace) pedig olvassa kegyetlenül. Egyrészt minden keserűségét Lars magas homlokára, másrészt azt a halom forgatókönyvet, amiket rendre eljuttat hozzá a menedzsere és amik megvalósításából nem nagyon lesz semmi, mert Lisa pont ugyanolyan középszerű színésznő, mint ahogy férje rendezői zsenijéről vélekedik.
Azonban mindketten eljutottak életükben arra a pontra, ahol pontot tennének, arra a pontra. Márpedig, pont, pont, vesszőcske, készen van a tervecske.
Egy hétvégi kiruccanás, utazás végén megpihennének Lars apai örökségében, egy gyönyörű erdészházba, hogy ott aztán lezárhassák a múltat. Végérvényesen.
A fogaskerekekbe azonban több lapátnyi homokszemcse kerül, így nagyon gyorsan egy olyan szituációban találják magukat, amiben a középosztálybeli értelmiség nem nagyon szokta. Nem elég, hogy az egymás közötti kibékíthetetlen ellentéttel is meg kell küzdeniük, de még három, frissen szökött, magasan kvalifikált és erőszakos bűnözővel is, akik erősen visszaélnek a házaspár addigra nem létező vendégszeretetével.




Wirkola nem hazudtolja meg magát. Nem tudom, volt-e előképe a történetének, aminek forgatókönyvét hárman vetették papírra, de egészen ügyesen lavíroznak jelenetről jelenetre a végkifejletig és mondhatni, hogy a lezárás is a helyére került, többé-kevésbé. Teljesen nem lettem még így sem meggyőzve persze minden motivációról, de a lényeg nem is a tökéletesen felépített pszichológiai alapokon van. Így viszont a film jutalomjáték két remek színésznek, és külön élvezetes, hogy a bűnöző trió tagjait is remek színészek alakítják.
Unalmas téli estéket - legalábbis egyet - biztosan fel lehet dobni ezzel a mozival. Ha emlékezetes marad, az pedig a pörgő sztori mellett egyértelműen Rapace és Hennie érdeme, akik lubickolnak ebben a szerepben. Minden gesztusukat érdemes figyelni, főleg az első húsz percet, ahogyan megismerjük őket. Mind a vér és a humor is finoman van adagolva. Nincs finomkodás, ha a gore-ról van szó, de ez egy Wirkola mozi esetében nem kell, hogy meglepő legyen, hiszen a Náci zombik második részében már megmutatta a direktor, hogyan kell hagyni, hogy elszaladjon az emberrel a ló. Már, ha véres történetet ír.
Annyiban visszalépés ez a film, hogy nem is mozgat annyi szereplőt, nem is nagy léptékben gondolkodik, mégis, biztos helye van a home invasion mozik között. Csak ajánlani tudom.
Szeressük a Netflix-et, amiért nem csak amerikai filmeket erőltet a piacon, hanem hetedhét határba kinyújtja hatalmas markát és bizony, elcsípi azt, amit érdemes megmutatni a szélesebb közönségnek. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem baj, ha nem amerikai munkákat erőltet, mert mintha, minden egy kicsit érdekesebb lenne a kínálatukban, ami nem amerikai. Bár, megnéztem volna, mit hoz ki ebből a témából Wirkola, ha egy hollywoodi stúdió égisze alatt rendezheti meg ezt a filmjét.
Talán nem is kell erre sokáig várni.
De addig nézd meg ezt!

80%





2021. október 12., kedd

Joe Bell - Good Joe Bell (2020)

Joe Bell - Good Joe Bell (2020)




A film Mafab adatlapja: Good Joe Bell (2020)

Megtekintés: Jó látni, hogy Mark Wahlberg már régen nem egy poszterfiú, hanem egy tudatos színész, aki igyekszik karrierjét egyenletesen építeni, így fordulhat elő, hogy egy-egy akciófilm közé beilleszt független filmeket, drámai szerepeket. A "Joe Bell" pedig egy nagyon jó választás, ha olyan karaktert akar a színész magára ölteni, akinek érzelmi skálája egészen széles, a gyengéd szeretettől a szélsőséges agresszióig. Mindenképpen ajánlom megtekintésre, ha van másfél órád bekuckózni és odafigyelni, bár van negatívum is.

Nagyon kevés filmnél érzem azt, hogy felbasz. Igen, így, ahogy írom. Vannak mozik - nem sok - amely valamiért kivált belőlem egy erősebb ingert arra, hogy a filmet valamiért támadjam, vagy haragudjak rá. Az egyik ilyen mozi, szerintem, ha leírom a címét, te is rájössz, mire gondolok vele kapcsolatban: Híd Terabithia földjére (2007) - Ritkán érzem erőszakosabban azt, hogy egy film érzelmeket nem csak kicsalni akar, hanem egyenesen ki akarja pofozni belőlem. Márpedig, mikor a főszereplővel közlik barátnője halálát - ha eddig nem láttad a kb. 15 éves filmet, nem érdekel, ha sírsz, hogy ez szpojler volt - az számomra az egyik legindokolatlanabb filmes halál volt, hogy a cselekmény tovább haladhasson egy számomra onnantól totál érdektelen irányba. Igen, annak a filmnek sosem fogok megbocsátani és elhiszem, hogy az élet pont ilyen igazságtalan, csak akkor a mondanivaló ilyetén legyűrése a gyerekek torkán, számomra kiverte a biztosítékot. (A "My Girl -Az első szerelem (1991)" című hasonlóan durva ifjúsági filmet soha nem láttam és mivel tudom, miről szól, valahogy nem is sietek megtekinteni.) Elnézést kérek, ha ez nekem sem megmagyarázható érzés az ilyen filmekkel kapcsolatban zavar engem. A "Joe Bell" pedig nagyon hasonló történet, aminél sokat enyhít végső csalódottságomon, hogy ez egy megtörtént eseményre épülő dráma és egyben olyan fejlődéstörténet, aminek a végén a fejlődés valójában nem teljesen tud végbe menni.
Elnézést, ha írásom szpojleresnek tűnhet, de akik inkább közel állhatnak Joe Bellhez, értem ezalatt az amerikai lakosságot, eleve tudják, mi lett ennek a kényes és egyben felemelő történetnek a tragikus vége. A "Joe Bell" valójában egy görög dráma is lehetne. Ehelyett egy társadalmi dráma, a mai amerikában, ám hasonló módon lassan bárhol megtörténhetne a világban.

Joe (Mark Wahlberg) és élettársa, Lola (Connie Britton) két csodaszép srácot nevelnek. Azután egy nap Joenak olyasmivel kell szembenéznie, amire sosem készült fel, sőt, ami nagyon sok férfiember legijesztőbb rémálma: nagyobbik fiáról, Jadin-ről (Reid Miller) kiderül, hogy meleg. Illetve, a srác, miután az iskolában már rendszeresen zaklatják, otthon kiönti a szívét róla, hogy mi áll a sorozatos erőszak hátterében. Előbb anyját, majd apját is beavatja és nekünk első körben azt kell megismernünk a képeken keresztül, hogy Joe, aki talpig megtestesítője az alfa-hímnek, néha viselkedésével is, hogyan képes elfogadni ezt a számára elsőre olyan idegen tényt.
Persze, hogy a történet nem vesszen bele a lineáris unalomba (Nagyon sok filmet csak azzal lehet érdekesebbé tenni, ha flashback-ek beemelésével emelünk ki korábbi pillanatokat, mert ez ahogy meg is töri a film dinamikáját, a nézőt erősebb koncentrációra ösztönzi) néha ugrálunk az időben, sőt, egy jó pár éve meglévő, működő elemként kvázi életre keltenek egy karaktert, hogy a belső monológok és az apa-fia közötti kapcsolat egészét jobban megismerhessük.




Jadin azonban nem kért időben segítséget és mikor egy nyílt erőszakos támadás után szinte semmilyen segítséget nem kap, sem az iskolától, sem a szüleitől - akik valójában nem tudják, hogyan is kellene segíteniük, hiszen számukra is idegen a szituáció - a fiú végül önkezével vet véget az életének. Testét megtalálják ugyan a halál előtt, de hiába kerül kórházba, már menthetetlen.
Joe pedig, aki nagyon nehezen tudott bármit is kezdeni az életük ezen szakaszával, vezekelni szeretne, apai hiányosságáért, amiért nem tudott idejében és megfelelő módon segíteni idősebb fiának.
Joe ezért nyakába kapja a lábát és elhatározza, hogy önként és gyalog végigmegy azon az úton, amin fia szeretett volna a középiskola után végigmenni, ezért elindul New Yorkba, hogy közben, ahol szükséges vagy lehetősége adódik, beszélhessen a fia történetéről, az apák, a család felelősségéről és elsősorban az iskolai zaklatók szerepéről a mindennapi életben és, hogy zéró tolerancia szükséges a jelenség felszámolásához, amely gyakorlatilag az embert bármilyen életszakaszban érheti. 
Azonban Joe nem csak azt szeretné, ha az iskola vagy a zaklatók hozzáállása változna meg, hanem magában is keresi a válaszokat, hogy megbékélhessen azzal a tudattal, hogy neki is volt szerepe fia halálában és tartozik neki ezzel a jelképes Canossza-járással. 
Közben családja is igyekszik kitartani mellette, ami azért nem könnyű, mert amíg Joe nem képes magában megoldani a tehetetlenségében felgyülemlett dühöt, addig nincs értelme hazatérnie, sőt, valójában, miután kijelölte magának az irányt, nem is teheti meg, hogy feladja az embert próbáló zarándoklatot.
Út közben azonban sokat segít neki, hogy rengeteg pozitív visszajelzést kap és rádöbben, mennyire nincs egyedül problémájával, gondolataival, érzéseivel.
Azonban az élet néha eltiporja a hétköznapi hősöket és ott tesz pontot egy-egy regény vagy életút végére, ahol nem lett volna rá szükség.

Joe Bell és gyermeke életéről találsz szócikket a wikipédián is és a film megtekintése után, ha érdekel a téma, érdemes átolvasni. Joe Bell a kisember, aki lehetsz egyszer te magad is. Valaki, aki tudja, hogy változtatni kell és a maga, korlátolt módján, igyekszik ezt megtenni.
Szép film, remek alakításokkal. Az apa és fia közötti jelenetek nagyon erősek és Reid Miller nagyon tehetségesen alakítja az elveszett fiút. A kémia érezhető a főszereplők között.
Gary Sinise pedig lassan mostanra megöregedett, de mindig jó látni hasonló szerepekben. Egyenesen a "Halálsoron (1999)" beli karakterének egy kedvesebb változatát hozza ebben a karakterszerepben. Aki látta a két filmet, sejti, mire értem.




Végkövetkeztetés: Szóval, a történet, mivel megfelel a valóságnak - nagyjából - egyértelműen csak így fejeződhetett be. Ezek ellenére is csak ajánlom, mert néha a téma miatt, ilyen hepiend mentes filmekre is figyelnünk kell. Ráadásul, mindig jó látni, amikor egykori plakátfiúk és énekes modellek beérnek és olyan alakításokat nyújtanak, amit már nem sikongató tinik élveznek, hanem a beért anyukák és apukák is, akik annak idején talán ott sem voltak azokon a koncerteken, amiken a mostani anyuk rekedtre üvöltötték magukat.

80%

Itt ugyan nem találkozunk vele, de engem már kifejezetten untat az a filmes klisé, hogy az iskolai zaklatók sok filmben gusztustalankodnak, de a tanárok valahogy mindig akkor kerülnek elő, amikor a megkínzott, gyakran főszereplő végre vissza mer vágni és megüti a zaklatóját. Persze, ezután pont a korábbi áldozatot veszik elő... Végtelenül unalmas forgatókönyvi húzás.
Mondjuk, megérne egy Top10-es összeállítást. :)
Bár, szerintem a Carrie lenne az első, hiszen King története gyakorlatilag pusztán erre a jelenségre lett felépítve. 


2021. február 11., csütörtök

Aniara - Aniara (2018)

Aniara - Aniara (2018)


Rendezte: Pella Kagerman, Hugo Lilja

A film Mafab adatlapja: Aniara (2018)

Megtekintés: Néha félre kell tolni a Hollywoodi gyors kaját és ilyen különleges csemegéket is el kell rágcsálni, még akkor is, ha íze fanyar.

A filmdráma pragmatikus konklúziója számomra az, hogy az emberiség, arra képes lehet, hogy akár egy olyan hatalmas vállalást is elérhet, mint egy több-ezer fő befogadására alkalmas, szinte önjáró űrjármű, mellyel eljuthat A pontból B pontba, hogy ezzel meghódítson elérhető távolságú bolygókat a Világegyetemben, azonban, bármennyire is legyen a gépezet alkalmas az emberek életben tartására, maga az ember az a tényező, amely nem képes tökéletesen alkalmazkodni, ezért, ha nincs a talpunk alatt egy Föld, akkor jelképesen és szó szerint, kihúzzák a lábunk alól a talajt. (Most vegyél levegőt!)

Tehát, nem tudunk létezni olyan környezetben, amelyet maguknak alakítottunk ki, mert az ember, legalábbis a történet szerint, igényli a, ismét buta szójáték, a „Földhöz ragadtságot.” Ez kb. annyit tesz, hogy hangyafarmként nem működünk jól.

Az Aniara űrhajókomplexum hatalmas néptömeget képes elnyelni, melyet ingajáratként hoz-visz a kiöregedett Föld és a lakhatóvá tett Mars között. Mimaroben (Emelie Jonsson) egy speciális készülék szakavatott kezelője, mellyel időlegesen az agyba vetített emlékfoszlányokkal lehet kezelni a honvágy okozta letargiát. Ej, be szép is ez, hogy ebben az elképesztően hatalmas űrjárműben ilyesmire is van lehetőség és igény. A Mima azonban érzékeny és szeszélyes készülék, melynek hibái tartós igénybevételnél derülnek ki. Mimaroben azonban nem kell, hogy tartson ettől, hiszen az Aniara óramű pontossággal teszi a dolgát, így a Mima kihasználtsága töredéke annak, ami leamortizálhatná a bonyolult rendszert.

Azonban egy nem várt baleset következtében az Aniara elveszíti üzemanyagát és tehetetlenül sodródni kezd az űrben, miközben csak nagyon kevesen vannak tisztában azzal, hogy a megmenekülésük esélye nagyjából nulla. A kapitány, hogy elkerülje a pánikot, kénytelen diktatórikus eszközökkel hatalmat gyakorolni a kvázi „népe” felett, elkerülve az általános pánikot és kiszámíthatatlan tömeg-reakciókat, miközben az űr új Robinsonjai úgy szenvedtek hajótörést, hogy a sziget, melyen túl kell élniük, maga a hajó, amely a törést szenvedte.

És hiába képes a rendszer biztosítani az elegendő élelmet és egyéb szükséges feltételeket a kielégítő élethez, az ember valójában nem képes az elveszettség tudatán felülemelkedni, ezért, bármilyen szomorú, ha nem lát egy lehetséges reális célt, képtelen arra, hogy megtartsa a...

...talán a kohéziót, amely erőt ad ahhoz, hogy éljünk?

Nem tudom elképzelni, mit éreznék hasonló helyzetben. Nem tudom, mit tesz az ember, ha a börtöne tényleg életfogytig tart. A test és lélek milyen ütemben törik meg. Ha nincs is rá reális esély, hogy egy zárt rendszerből kiléphessünk, vajon mennyi idő kell hozzá, hogy az ember megbirkózzon az elkerülhetetlennel és feldolgozva azt, az életet válassza vagy épp a halált? Beletörődés vagy feladás?

Legyen az Aniara bármilyen monumentális űrkomplexum, mégis szűk térnek bizonyul. (imdb)

Az Aniara, habár luxus körülményeket teremt meg utasainak, valójában, mérete ellenére is egy mikróközösség. Egy olyan börtön, amely a reménytelenséggel szembesíti a benne élőket. Mert míg a Földön, ha bárki börtönbe kerül, van esély rá, hogy kiszabadulhasson. Jó, az olyan szélsőséges eseteket leszámítva, amikor egy barlangban rekedsz és senki nem tud rólad, majd éhen halsz. Bár, még ezeknél az eseteknél is van rá, igaz kicsi esély, hogy megmenekülhetsz, ha más nem, csoda folytán. Azonban, ha egy űrhajó elindul a végtelenbe és a technika eszközei szerint belátható, emberi léptékkel mérve esélytelen kiutat találni a helyzetből – jelen esetben egy olyan bolygót, amelynek gravitációját felhasználva visszafordulhatnának a cél felé – akkor az emberek, akik ebbe a helyzetbe kerülnek elfogadják a helyzetet és kihozzák belőle a legjobbat, berendezkedve egy új, eddig még nem élt életre, vagy a reménytelenséget kiteljesedni engedve, meghajolnak Isten akarata előtt és a beletörődéssel együtt az életerőt is elveszítik, hagyva, hogy az események tivoli golyóként lökdössék őket, amíg a falnak csapódva nyakukat szegik és ezzel legalább megszabadulnak a tudat és kilátástalanság fenyegetésétől?

Az Aniara egy rendkívül pesszimista, száraz dráma, amelynél a sci-fi környezet annyiban indokolt, hogy léptékeit tekintve tényleg könnyebb azonosulni a végtelen kilátástalanság fenyegetésével. Játszódhatna mondjuk egy hatalmas hajón is, amely hánykolódik a tengeren, de még ott is benne van az esély, hogy Interakció alakul ki az emberek és a környezet között, mert emberi léptékkel a Föld nagyjából már szűk keret ahhoz, hogy reménytelenül elvesszünk benne. Egy űrhajó, amely azonban a végtelenbe bolyong, sokkal nihilistább környezet, ismerve az űr méretei által adott megfoghatatlanságot. (Persze, ebbe bele köthetsz, hogy annak idején mennyi hajó tévedhetett el, melynek utasai inkább a fulladásos halált választották a kiszáradás helyett és inkább a vízbe ölték magukat, feladva a reményét annak, hogy akár másnap megláthassák a szárazföldet. De ne felejtsük el azt a tényt, hogy ezeket a cselekedeteket sokszor az váltotta ki, hogy nem voltak minimális feltételei a túlélésnek és csak a halál maradt már, mint opció!

Azonban az Aniara űrkomplexum, gyakorlatilag önmagában egy megfelelő ökoszisztéma, melyben az élet fenntartásához adva vannak a feltételek, tehát a rajta lakó „hangyafarmnak” csak annyi lenne a dolga, hogy elfogadja azt, ami egyébként a nézőnek felfoghatatlan ebben a szituációban és életét hozzárendeli a környezethez és a helyzetből fakadó lehetőségeihez. Avagy nem megszökik, hanem megszokik.

Nem tudom, a valóságban mi történne, azonban a film egy elszomorító, ugyanakkor nagyon is lehetséges változatát mutatja be annak, hogy egy viszonylag nagyobb tömeg is képes felemészteni önmagát, ha nem tud alkalmazkodni a környezetéhez.

Szerinted, te képes lennél elfogadni, hogy egy Aniara szerű környezetben éld le az életed, anélkül, hogy teljesen depresszióba süllyedj és felemészd önmagad vagy esetleg a környezeted kárára legyél? Képes lennél beilleszkedni egy olyan mikrótársadalomba, amelyben nincs helye csak henyélésnek, mert mindenkinek szerepet kell vállalnia az űrhajó „életében”, ugyanakkor legyen bármennyire is kellemes ez a környezet, tekinthetjük egy luxus-börtönnek?

Sophie Vinqvist nevét érdemes megjegyezni. Képei csodálatosak.

A film állást foglal, ha úgy vesszük, hiszen a történet egy pontján, miután már elég ideje követjük az Aniara útját, egy felirat nagyon érzékletesen szarkofágnak nevezi az űrjárművet. Igen, mert bár legyen bármilyen hatalmas, ha úgy akarom, gondolhatom azt, hogy ez nem más, mint egy hatalmas koporsó. Mert belekerülni, ebben a helyzetben, teljesen végleges.

A film rendkívül feszült és letisztult. Gyakorlatilag kisebb ugrásokkal mutatja meg, hogyan lesz az ember reményvesztett, hogyan hagyja el magát, miképpen vetkőzi le magáról a társadalmi beidegződéseket, konvenciókat, elfogadott normákat és átlépünk lassan egy tekintélyelvű, elnyomó diktatúrába, amelyben az élet a csillogás ellenére is puszta vegetációvá devalválódik.

Nem különösebben kedvelem a pesszimista mondanivalójú mozikat, azonban az Aniara olyan területeket boncolgat filozófiailag – bár szerencsére nem megy át művészieskedésbe a film, még akkor sem, amikor néha-néha egy-egy költőibb képpel, vágással mutat be eseményeket – amelyek közel állhatnak hozzám, mivel végig érdekelt a film és éreztem közben a feszültséget. A befejezés nem volt persze számomra katartikus, sőt, kicsit elszomorított az a lehetőség, amelyet megmutatott, azonban ha objektíven akarok gondolkodni, tényleg nagyjából ez lehet a vége, ha az emberiség ilyen helyzetbe kerül.

Mintha azt sugallná, hogy elszakadhatunk ugyan a Földtől, de lélekben még nem vagyunk rá készek.

80%

2018. december 25., kedd

A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built (2018)

A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built (2018)


Rendezte: Lars Von Trier

A film Mafab adatlapja: The House That Jack Built (2018)


Megtekintés: Ha egy roppant erős szatíraként nézed, akkor elviseled. Egyébként tényleg sokaknál kiverheti a biztosítékot.

Most már egészen biztos vagyok benne, hogy Von Trier megölt néhány embert, de mivel gyáva és fél a törvénykezéstől, ezért filmes formában tesz vallomást, hogy egy fiktív karakteren keresztül mutassa be a benne élő és néha kitörő démonokat. Végül, mivel önmaga is elítéli tetteit, szereplőjének sorsát alakítja úgy, ahogy szerinte neki kellene bevégeznie. A körmére kellene nézni. Pl. Nem történtek titokzatos eltűnések pont ott és akkor, ahol éppen a filmjei bemutatóin részt vett? (Csak lenyomoznám ezek után...)

Láttam már néhány Von Trier filmet és nem akarok magam is sorozatgyilkos gyanúba keveredni, viszont azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy eddig ez a filmje szórakoztatott a legjobban. Pedig láttam párat – volt, amit végig sem bírtam nézni, csak „átlapoztam” - és féltem is a kritikákat olvasgatva, hogy itt, ebben a műben a pesszimizmus, az embergyűlölet teljesen eluralkodott a vásznon és emberek hagyták el a vetítőtermet, megelégelve a látottakat. Gondoltam, én sem fogom bírni idegekkel, így karácsony előtt, hogy egy nyomorék lelkületű ember szélsőséges tetteinek legyek szemtanúja.


Hát így ültem neki én is. Mondtam is magamban, kérlek, ne legyél az az öncélú baromság, mint a „Szerbiai film”, mert azt képtelen voltam végignézni, pedig úgy aposztrofálnám magam, mint horrorfilm-buzi. Biztos megzavart, hogy ott volt mondanivaló – volt? – és ezért nem tudtam „élvezni”, a zsigeri borzalmat. Túrót. Az egy undorító alkotás, amely bár elképzelhető, hogy semmi mást nem tett, csak megmutatta, hogy bizony van egy számunkra ismeretlen világ, amellyel jobb esetben sosem lesz kapcsolatunk, ám létezik, csupán a mindennapjaink szövedéke mögött. Lehet. Nem érdekel. Sok borzalmat és baromságot láttam már életemben, ezért tudom, mi az, amit még elviselek és mi az, amire azt mondom, hogy ezt hagytátok volna meg fejben elrohadni, mert vászonra teremteni nincs gyakorlati célja. Csak az öncél. (El nem tudom képzelni milyen emberek lehetnek azok, akiknek az a mozi tetszik.)

Szóval, féltem, hogy Von Trier, Jack (Matt Dillon) nevű sorozatgyilkosunk alakján keresztül majd mindenféle rejtett és nyílt olvasat nélkül, pusztán, hogy viszolygást, ellenérzést váltson ki a nézőből, meggyilkol egy halom embert én meg majd percekig nézhetem, ahogyan kínoz és öl. Ezt viszont, horror kedvelőként is nagyon utálom. A kínzást... Nem érzem szükségét, nem szeretem. „A passió” című Mel Gibson film nekem nem volt filmélmény, mert az egom semmilyen formában, szinten nem tudta élvezni a mozit. Ez volt az, amire titkon készültem és, hogy majd ennek fényében megírhatom, hogy Von Trier tehetséges filmes, de egy aberrált pszicho vagy szociopata.

Aztán meglepődtem, mert „A ház, amit Jack épített” egyáltalán nem azt hozta, amire számítottam. Egy remek dráma egy emberről, aki gyermekkorában rádöbben, hogy nincsenek érzelmei, pusztán késztetései, kényszerei, amelyek, ahogy telnek az évek, egyre erősebben törnek felszínre átlagos polgár mimikrije alól, hogy utat adjon annak a szenvtelen gyilkosnak, aki szentül hiszi, hogy tevékenysége, művészetének szerves része. Minden gyilkosság egy-egy modell beállítás a tökéletesen ellőt fényképek előtt, amelyek az emberi elmúlást hivatottak – néha szó szoros értelmében - reflektorfénybe állítani. Jack legalábbis valami ilyesmiben hisz, hiszen, bár elméje nem úgy működik, mint másoknál, nem érez szánalmat áldozatai iránt, azzal azonban tisztában van, hogy amit tesz, bármivel is magyarázza önmagának, vagy akár a világnak, nem helyes.

elultimogrito.es

Éppen ezért Jack életét, hogy jobban belelássunk, párbeszéden keresztül tálalják nekünk. A párbeszédes formának köszönhetően talán megérthetjük őt, de elfogadni sosem fogjuk. Jack és vitapartnere Vergilius (Bruno Ganz), a római költő szemén, gondolatain keresztül bepillantást nyerünk múltba, jelenbe. Von Trier filmje nem pont ezért, de néha bizony mondhatom, hogy költői. Utoljára akkor éreztem, hogy a néző torkán egy sorozatgyilkos motivációit akarják lenyomni, amikor megnéztem Fritz Lang klasszikusát, az „M – Egy város keresi a gyilkost”. Ott Peter Lorre, a kíméletlen sorozatgyilkos intéz bíráihoz olyan szívhez szóló szózatot, erőszakos cselekményeit igazolandó, hogy a néző már-már szimpatizál vele, de minimum megsajnálja. „A ház, amit Jack...” groteszk, szarkasztikus humorán keresztül, ha szimpatikus nem is, de, és legyen ez bármilyen furcsa, emberibbé teszi nekünk a főszereplőt. (Szándékosan nem főhőst írok...) Durva gyilkosságok és abszurd humor váltogatja egymást, meglepően egyenletes, jó tempóban. Miközben az embernek szörnyülködnie kellene, ha fogékony rá, észreveszi a képek és erőszak mögött rejlő kikacsintásokat, amelyeket általában nem sok hasonló film lép meg, mégis, hihetően tálalja Von Trier. (Ne felejtsd el, hogy volt egy "Dexter" című sorozat is!)

Hogy két példát említsek, az egyik, amikor az áldozatot vissza kell vinnie – kényszeres emberről beszélünk – mert az első képsorozat nem sikerült jól a holttestről, annak lakásán. Szinte már burleszk szerű, ahogyan Jack az épületbe visszacsempészi a hullát, miközben bármikor lebukhatna, hiszen tevékenysége közben sokszor egyetlen ablak és áttetsző függöny választja el a lehetséges szemtanuktól. Aztán még egy holttestet visz fel ugyanígy a házba és senki nem zavarja meg. (Itt arra gondolhatnánk, hogy Jack az a tipikus mázlista, aki sokszor a lelepleződés torkából menekül meg. Azonban, aki olvasott már ilyen sorozatgyilkosokról készült beszámolókat, könyveket, kevésbé lepődik meg, hiszen sok esetben a valóság tényleg elég közel van a filmben látott szerencséhez. Több eset volt rá korábban, hogy a gyilkost egy hajszál választotta el attól, hogy lelepleződjön, majd mégis kicsúszik a rendőrség karjaiból, sokszor banális okokból.

www.indiewire.com
A másik durva és mégis, szatirikus jelenet, amikor a családot kiteríti Jack a lelőtt fácánok közé, akár vadászok a trófeákat. Egyszerre elborzasztó, mégis, van egyfajta szépsége az összképnek. Természetesen elborzasztó a család sorsa, ellenben tökéletesen mutatja meg, hogy Jack mennyire nem tesz ember és állat között különbséget, beleértve áldozatai korát is, ezért tetteiben nincs tabu.
Von Trier még azzal is a néző ellen játszik, hogy nem akarja megszerettetni női szereplőit. Mire végül tényleg egy szimpatikus karaktert mutat nekünk, aki Jack következő áldozata lehetne, addigra nagyjából a nézőt már beszippantotta Jack karizmája, ráadásul az illető férfi és fekete. Jack korábbi áldozatai valamilyen formában olyan nőtípusok, akiket egy sorozatgyilkos simán áldozati szerepbe abszolválhat. Uma Thurman karaktere például egyenesen Jack-re erőszakolja a gyilkosságot. Talán ő az utolsó csepp, hogy Jack elinduljon egy nem megfelelő irányba, hátrahagyva a konvenciókat, amit a társadalom ráerőszakolna. Persze, kissé erőltetettnek érezném, hogy áldozatait bibliai közegbe helyezzem, bár tagadhatatlan, hogy nem feltétlenül lehetetlen ilyen olvasat is. Ha Uma Thurman kötözködése egyfajta kevélység, a halálos bűnök között, akkor Siobhan Fallon Hogan a kapzsiság, míg Riley Keough a bujaság. (Mondjuk, ebben az esetben nem tudnám kategorizálni a meggyilkolt anyukát, gyermekeivel, de hátha neked van egy kicsavarodott magyarázatod végzetükre...)

Szerencsére, miután Von Trier meggyónt nekünk, nézőknek, egy hollywoodi-as, kielégítő lezárással egyértelmű állást foglal. Vagy csak nekünk akart végül kicsit megkegyelmezni. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Von Trier eleve főszereplője bukását tekinti egyetlen lezárásnak. Az biztos, hogy „A ház, amit Jack épített” egy fontos darab a thriller-horror kedvelőinek, amely kicsit tovább boncolgat olyan, korábbi mesterművek által feltett kérdéseket, mint a „M – Egy város keresi a gyilkost”, a „Pszichót” vagy „A bárányok hallgatnak” című darabot, ami talán a legkommerszebb mozi ezek közül, még a jelen tárgyalt műhöz képest is. Ennyire még sosem kerülhettünk közel egy gyilkos gondolataihoz, vagy nekem kimaradt egy esetleges hasonló film. A kérdés pedig legtöbbször az, hogy mi viszi ezeket az embereket erre az útra?

bloody-disgusting.com
Von Trier kikacsint a nézőre, megidézi munkásságát, emberi arcot húz egy szörnyetegre és végül ítéletet mond felette. Nem értem, miért lett ebből botrány darab a bemutató idején. Nem értem, nézők miért hagyták el a vetítő termet, hisz akik beültek rá és pontosan tudják, mire számítsanak a direktortól. Van néhány nehéz pillanat és hihetnénk, hogy Von Trier a „rossz oldalra” állt, ám ez tévedés.

Matt Dillon remek színész. Eddig is kedveltem, most meg még jobban. Ahhoz viszont, hogy teljesítménye ennyire mesteri legyen, szüksége volt a partnernőire is, akik mind zseniális alakítással játszanak a színész „kezei” alá.

Csak ajánlani tudom ezt a mozit.

80%

Vérengzés helye itt: Jack mini house

2018. március 23., péntek

Fekete Róbert cikke: Tétova lelkek - Gummo (1997)

Fekete Róbert cikke: Tétova lelkek - Gummo (1997)



Rendezte: Harmony Korine

A 90-es évek az amerikai független film történetének legszebb esztendei közé tartozik. Olyan filmek készültek ekkor mint az Otthonom, Idaho, a Halott ember vagy a Kölykök, ez utóbbihoz szorosan kapcsolódik Harmony Korine első önálló munkája a Gummo, azaz a Tétova Lelkek. Ezt az idők során kultikussá érett alkotást mi is fémjelezné jobban mint Bernardo Bertolucci vagy Werner Herzog elismerése és az hogy ők akkoriban képesnek látták Korinet a filmnyelv forradalmi megújítására, más kérdés hogy ez nem igazán sikerült neki.

Kevés rendező fejében kavarognak olyan dolgok mint pl: egy túlsúlyos down-kóros lány aki szerető odaadással neveli játékbabáját és ezalatt jó amerikai polgárrá próbál válni vagy ott van még 2 jóbarát aki bicikliháton indul portyára, prédájuk pedig macskák melyek tetemét a helyi vegyesboltban teszik pénzzé. Még kevesebb rendező jut el addig hogy ebből filmet készítsen főleg nem 23 évesen. A Kölykök forgatókönyvét jegyző Harmony Korinenak azonban sikerült mindez és filmje a fent említett kettőn kívül még sok hasonló ,,finomsággal” kecsegtet. A film a múltban tornádó sújtotta Ohiói kisvárosban Xeniában játszódik, amit talán úgy lehet a legjobban leírni hogy Amerika fertője melyet felkavart a szél és még piszkosabban dobott vissza mint eddig volt. Akad itt transzvesztita néger törpe, egy székkel ádáz csatát vívó vérbeli amerikai, redneck paraszt, unatkozó, szexre és szeretetre vágyó kamaszlányok és persze macskák, többnyire olyan macskák amik nem élnek és mellé még a szereplők úgy néznek ki mintha különböző korszakok divatját és hajviseletét meghempergettük volna a Xeniai mocsokban. Ezeket a szélsőségesen aberrált, félresiklott embereket és az ő az életüket nem mindennapi módon mutatja be Korine. A film javarészt kézi-kamerás felvétel így nem meglepő ha a film megtekintése közben eszünkbe jutnak a dogmafilmek, ezek mellett a rendező gyakran alkalmaz olykor horrorisztikus elemeket is amik igen nyomasztóvá teszik az amúgy is nehezen emészthető filmet. A film epizódokba van elbeszélve és ezek az epizódok nem feltétlen kapcsolódnak egymáshoz aminek köszönhetően rendkívül töredékessé válik a film.

A film teljes egészét Nashville szegényebb környékein forgatták és a szereplők zöme is helyi, persze azért akadnak hivatásos színészek is mint Chloe Sevigny aki Korine akkori barátnője volt és a film készítésekor jelmez-tervezői feladatokat is látott el. Rengeteg munkálat volt a forgatás előtt ugyanis néhány ház annyira koszos volt hogy a stáb egyszerűen nem tudott a szeméttől és a csótányoktól a házba férkőzni. A környezet mellett az amatőr szereplők is mély nyomot hagyhattak bennünk, különösen a Solomont alakító Jacob Reynolds akiről a rendező azt mondta hogy nincs még egy gyerek a földön aki így nézne ki. Nos, ebbe vélhetően igaza volt. A Reynoldshoz hasonló fiatal szereplők játéka sokkal hitelesebbé teszi a filmet, de még így is sok az extrém túlzás a filmben. Ebben az egészben a legborzasztóbb viszont az hogy a Gummo bizony valós problémákról beszél és bár ezek erőteljesen el vannak túlozva látni mögöttük a szomorú valóságot, a posztmodern amerikai élet nyomorát. Az emberek közti kiüresedett kapcsolatok, az eutanázia, a családon belüli erőszak, a pedofília mind terítéken van.

Nem meglepő tehát hogy ez az epés amerikai mozaik nem ért el kasszasikert, viszont olyan emberek elismerését és rajongását vívta ki mint például Johnny Depp és emellé a Larry Clark köpönyegéből előbújt Harmony Korinet az underground cinema nagyágyúi és a filmvilág elismert személyeinek érdeklődésébe helyezte. A Tétova lelkek sötét, kíméletlen és szórakoztató alkotás mely nézése közben azt érezzük hogy egy kulcslyukon át titkon figyeljük mi folyik ezen a romlott világon. Macska tulajdonosok számára tilos a megtekintés.
10/8


2018. január 21., vasárnap

Funny Games - Furcsa játék (1997) - Fekete Róbert cikke

Funny Games - Furcsa játék (1997) – kritika


Celluloidszalagra vitt modern gladiátorjáték.

Talán így lehetne röviden összefoglalni Michael Haneke 1997-es rendkívül provokatív alkotását. Az osztrák direktort az erőszak és a befogadóra történő hatása különösen izgatja, ez már korábbi filmjein is látszik (Benny videója,71 töredék), de ennyire közel még sosem hozta hozzánk. Ezt a közelséget az alatt értem hogy szinte mi is részesei vagyunk a ,,furcsa játéknak” és ennél a pontnál kanyarodnék vissza a gladiátorjáték párhuzamra. Már az ókori emberek is előszeretettel nézték szenvedő embertársaikat amint éppen végeznek egymással, esetleg egy állat végez velük. Egy ilyen játéknál a publikum és az uralkodó kezébe volt a döntés élet és halál felett, ami a legtöbb esetben mondanom sem kell halállal végződött.

Évszázadokkal később ebbe a filmben szinte ugyanez játszódik le. Anna (Susanne Lothar) és Georg (Ulrich Mühe) boldog házaspár akik kisfiúkkal elutaznak a hétvégére a család tóparti nyaralójába. Minden annyira idillinek hat hogy már itt látszik egy a történet csúnya véget fog érni. Egyszer csak egy kotnyeles, ügyefogyott, golfruhás fiatalember kopogtat hogy tojást kérjen. Meg is kapja csakhogy kifelé menet elejti őket. Újabb tojáskérés következik ami szintén kudarcba fullad, azonban ekkor már a férfi cimborája is megjelenik aki hasonlóan tenyérbemászó stílusával és kér(d)éseivel felbosszantja a nőt, akinek férje és fia épp akkor ér haza. Nos, miután Georg is kellőképpen idegessé vált és távozásra próbálja bírni az urakat egyikük előkap egy golfütőt és kezdetét veszi a pokol.
A pokol alatt a család lelki és testi tortúráját értem. A 2 fiatal minden különösebb ok nélkül kínozza a családot, látszik rajtuk élvezik amit tesznek és amikor egyikük ki-ki nézeget a nézőkre úgy hogy egyenesen a kamerába néz, na az a film egyik leghátborzongatóbb pontja.
Haneke a film ilyen jeleneteivel teszi a nézőjét az amfiteátrumban habzó szájjal őrjöngő vagy fejét elfordítva szörnyülködő nézővel egyenlővé. A 2 golfruhás fiatal bicskanyitogató stílusban jár-kel a lakásban, otthon érzik magukat és kiválóan mulatnak mások szenvedésén. Ez a fajta szenvedés nem feltétlen fizikai, sokkal inkább lelki. És a lelki terror az amit a mi rendezőnk kíméletlenül, hideg, statikus képkockákba bújtatva ábrázol. Gondolok itt pl arra jelenetre amikor a nappaliban az egyik golfruhás fiatal a családdal kiszámolósdit játszik puskával, miközben kollégája a konyhába jóízűen vajazza a kenyeret, majd hirtelen lövés dördül és a srác mit sem törődve ezzel elkészíti a szendvicsét és befárad a szobába.
Az ilyen jelenetek teszik igazán kegyetlenné a filmet, no meg a visszapörgetős jelenet, de ezzel nem akarok lelőni semmiféle poént. A családnak fikarcnyi esélye sincs hogy átvegye az irányítást, vagy hogy egyáltalán megmeneküljön. Döntéseket kínálnak fel nekünk a fehérbe öltözött kínzók ,de az igazi végkifejletről csakis az ő akaratuk dönt.
Haneke egy brutális és provokatív filmet hozott össze ami médiában megjelenő értelmetlen és öncélú erőszakra reflektál. Kicsit saját magunkra világít rá a film milyenek is vagyunk ha erőszakra kerül a sor és mi csak külső szemlélők vagyunk. A filmben szereplő srácok erőszakoskodása a saját szórakoztatásukat szolgálja akárcsak a médiában megjelenő értelmetlen erőszak a miénket. 8/10


Fekete Róbert filmrajongó eredetileg máshová szánta ezt a kis cikket, ami végül nálam landolt az oldalon. Várom tőle a további cikkeket, hiszen a jerrycomovie szívesen közli le filmrajongók anyagait, más filmrajongók számára.
A közös pont, a film.

2017. november 14., kedd

A gyűlölet - La Haine (1995)

A gyűlölet - La Haine (1995)


Rendezte: Mathieu Kassovitz

A film Mafab adatlapja: La Haine (1995)

Megtekintés: Úgy vélem, annak ellenére, hogy iszonyúan nyomasztó és megterhelő mozi, egyszer mindenkinek látnia kell, aki elég érett a mondanivalóhoz.

Az 1967-es születésű, magyar felmenővel rendelkező Kassovitz egy zseniális mozit alkotott egy roppant nehéz témában. "A gyűlölet" azért zseniális szerintem, mert bár alapjában véve főhősei kallódó figurák egy koszos, repedt, szeméttel borított sakktáblán és nem történik velük semmi érdekes, mégis leköti a nézőt, ha megfelelően van hangolódva a zsigeri drámához. Persze nem gondolom, hogy Kassovitz eleve egy kult-filmnek szánta művét, egyszerűen csak a korral nemesedett és el kellett telnie húsz évnek, hogy még én is felfedezzem. Teszem hozzá, szükség volt erre a húsz évre, hiszen témája sosem volt ennyire zsigeri, ennyire mai, most, amikor a világ lassan forrong a terrortámadásoktól és amikor Magyarország politikája kirekeszti a (e)migránsokat, figyelmeztetve Európát egy lehetséges veszélyre, amely az idegen kultúrából, világlátásból és annak összességéből érhet minket. Sajnos, magam is hajlok az idegenek befogadása ellen, hiszen eddig senki nem tudott logikusan meggyőzni arról, hogy nekünk erre a változásra, ami velük jár, szükségünk lenne. Enélkül is van problémánk és már most is élnek olyan rasszok Európában, amelyek integritása nem megoldott.

A film annál erősebb, ha tudjuk, hogy pont egy olyan országban készült, ahol a nemzet keveredése már hosszú évtizedekre tekint vissza és ahol a legkülönfélébb rasszok találtak hazára.

"A gyűlölet" másik erőssége, hogy főszereplőinek pont három olyan fiatalembert tesz meg, akik maguk is céltáblái voltak eddig a világellenségességének, így görbe tükröt tart elénk - ugyanakkor, ha nem megfelelően dekódoljuk a látottakat, az ellenségesség elmélyülhet.

A három főszereplő:
Vinz (Vincent Cassel) egy zsidó fiatalember, aki ránézésre mégis inkább gy neonáci punkra hajaz és akiben olyan mélyről jövő ellenségesség összpontosult a világ felé, amiért sorsa eleve elrendeltetett, még akkor is, ha tudjuk, a rendező nem kíván pálcát törni felette, sőt, a történet végén egy fontos jelenetben még szimpatikussá is tudja tenni a karaktert, mintegy felülírva ezzel a jellemét és közelebb hozza lelkét a nézőhöz, akit egy egész órán keresztül sikerült elidegeníteni a figurától. Cassel játéka intenzív. Roppant erős, amivel bizonyítja, hogy a kortárs színészet egyik legnagyobb alakja. Ezt a hatást pedig csupán azzal éri el, ahogyan egy ütni való figurát, már-már karikatúra szerűen mutat meg. Vinz ugyanis egy pökhendi, arrogáns, szinte mindenkivel ellenséges alak, aki nem tisztel senkit, ugyanakkor mégis legnagyobb fájdalma, hogy őt sem tisztelik. Végül, amikor színt kellene valljon, kiderül, hogy vagy nincs mersze átlépni egy határt, de sokkal inkább érzem azt, hogy valójában harapós kutya effektusként, nem is kívánja átlépni azt, csupán felgyülemlett haragját és gyűlöletét kívánja kordában tartani fellengzős terveivel.
A terve pedig egyszerű: Egy környékbeli fiút - aki talán nem is a barátja, de jó indok a balhéra - a rendőrök addig vertek, míg kómába került. Vinz megfogadja, hogy ha a srác belehal a sérüléseibe, agyonlő egy rendőrt, egy az lázongó kerület aszfaltján véletlenül megtalált rendőrségi fegyverrel.

Visszatérő motívum: Vinz fegyvert imitál kezével.

Miközben Odüsszeiáját figyeljük, két társa tart vele.
Hubert (Hubert Koundé), a fekete fiú, aki bokszolóként keresi kenyerét és társaitól eltérően igyekszik keresni magának valami magasztosabb célt, ami nem a napi henyélésből és tengődésből áll. A másikuk pedig Saïd (Saïd Taghmaoui) aki a legkevésbé befolyásos cimboráira, de éhezi a figyelmet és bármilyen balhéba követi társait. Az egyébként valószínűtlenül eltérő három egyéniség között jól működik egyfajta se veled, se nélküled cimboraság, amelybe belefér az is, hogy együtt ugornak fejest a szarba, de akár az is, hogy faképnél hagyják egymást, ha úgy adódik.
Saïd Taghmaoui-t mostanra fedezte fel a filmvilág és magam is. Neve feltűnik a nagy sikerű rajzfilm és akciófigura G.I. Joe és a képregényfilm "Wonder Woman" stáblistáján is.
Vincent Cassel-t pedig felesleges méltatni, hiszen a nevét minden moziba járó ismeri. Már aki kicsit is kedveli a francia filmeket.

A film cselekménye - már ami van és egy adósság behajtásából áll - körülbelül 24 órát karol fel. A fiúk elindulnak otthonról, megjárják a poklot, miközben konfrontálódnak saját barátaikkal, a köznéppel, gazdagokkal és a rendért felelős hatalommal, hogy végül hazatérjenek, Vinz pálfordulásával. Azonban a lezárás kicsit hatásvadász és könyörtelen lett, amely végül a forgatókönyvet is jegyző rendező - aki egy fontosabb epizódszerepben maga is feltűnik filmjében - olvasatában mégis pálcát tör hőseink feje felett. A mozi alapját a rendező valóságban is átélt érzéseire építette fel, amikor egy barátját véletlenül rendőri túlkapás közben megölték.
Nem tudom, tudatos építése e a történetnek, hogy a végére a karakterekre ruházott szerepek felcserélődnek a végére. Vinz, aki végig az agresszor szerepében tetszeleg, végül áldozat lesz, míg Hubert, aki elítéli az erőszakot és a józanságot képviselte, a hirtelen ötlettől vezérelt bosszút választja. Egyedül Saïd az, aki sodródva az árral, végül kívülálló szemlélőként figyeli az eseményeket, hiszen ő alapjában sem tudta eldönteni, melyik oldalra álljon. Rá az események így kiszámíthatatlan hatással lesznek.


Habár az Oscar-ig nem jutott el a mozi, rendezője nevét bebetonozta a filmművészetben. Kassovitz 1995-ben elhozta a legjobb rendező díját Cannes-ból és még néhány egyéb filmes rendezvényen sikerült beváltania díjakra tehetségét.
A két és félmilliós, becsült költségeit világviszonylatban visszatermelte. Mostanra masszív rajongótábora lett underground körökben. A mondanivaló és néhány remek vizuális megoldás mellett - Vinz mosakodása a tükörben egy zseniálisan kivitelezett apró trükk, hogy ne lássuk mögötte a kamerát - pl. köszönhető lehet ez az atmoszféra teremtő fekete-fehér képi világnak is, amely így rásegít a nihilre, amelyben játszódik.
Kassovitz későbbi filmjei meg sem közelítették a film kritikai sikereit. Amerikában aprópénzre váltotta tehetségét, de előtte elkészített egy feszült és borzongató hangulatú thrillert, "Bíbor folyók" címmel. Várjuk tőle a következő igazi mozit!


Egy nagyon egyszerű vizuális trükk, amellyel a szereplő mögül érkezik a kamera, de nem látszik a képen: Két fürdőszobát láthatunk és egy dublőrt, aki hátulról megszólalásig hasonlít Casselre...
A film egy ideje benne tanyázik az imdb első 250-es listájában.

80%

Ha megnéznéd:
- A gyűlölet (1995)

2017. november 3., péntek

Thor: Ragnarök - Thor Ragnarok (2017)

Thor: Ragnarök - Thor: Ragnarok (2017)


Rendezte: Taika Waititi

A film Mafab adatlapja: Thor: Ragnarok (2017)


Megjegyzés: Az Új-Zélandi direktor neve nálam egyenlő a minőségi mozival, habár, korábbi két filmjéből csak másfelet láttam eddig.

Mert ennyi is elég volt ahhoz, hogy érezni lehessen, Waititi mennyire szereti a filmezést és történetmesélést. A humora szerencsére nálam nyitott fülekre talál, vagy szemekre. Persze, ne képzeld, hogy amolyan Woody Allenes filozofálgatós elemezgető, elmét dolgoztató humor - néhány talán azért akadhat - mégsem az az erőltetett, fingós-böfögős, amit annyira gyűlölök, hogy ha egy film ilyesmivel igyekszik levenni a lábamról, azt nagyon gyorsan elfelejtem, néha még a címét is akár. (Az utóbbi pár évben nem egy ilyen moslékot láttam és csak foszlányok maradtak meg belőlük.)

Waititi humora azonban egészséges, kicsit gyermeki és egyetemes is, ezért mindenki számára érthető. És nem feltétlenül erőszakos. (Az ablakról arcba visszapattanó labda legyen a legnagyobb bajunk...)

Amikor az első trailerek végén, merevítés után - a képre gondolj, ne másra, bár megjegyzem, eléggé izgalomba jöttem a filmbemutató alatt, annyira tetszett a látvány - olvasva a rendező nevét, már mosolyogtam, mivel első filmje, a fesztivál díjas és szórakoztató - talán a végére ült le kicsit - "Hétköznapi vámpírok" egy remek found footage stílusban elmesélt ál-doku horror paródia. Remek fényképezéssel, remek színészekkel - a rendező is kapott egy fontos szerepet benne - és jól kicsavart mítoszrombolással vagy épp megerősítéssel. Ezt döntsd el magad. A második mozijáról is csak jókat hallottam és egyetlen oka, amiért még nem néztem végig, az az, hogy nem a kellő hangulatban talált meg, de pótolni fogom, mert pótolnom kell.

A Thor 3. megtekintése nem volt számomra kérdéses. Csak az ideje. Bevallom, kissé irigyeltem is blogger és vlogger kollégáimat, mert a kis mocskok nagyja már előttem látta a filmet és teleszórták a netet a jobbnál jobb kritikákkal. Persze, csupán néhánynak szenteltem figyelmet, miután megnéztem a filmet, hogy ne legyek tudat-módosítva általuk.

Azután megfogtam kis barátném kezét és elsuhantunk a közeli moziba egy vászonvizitre. 2D volt csupán, ám nem várhattam, látnom kellett.


És bevallhatom, hogy ebben az évben három képregényfilm tetszett igazán: A "Wonder Woman", "A csodálatos pókember reboot" és most a Thor 3. Pedig annak idején, mikor az első Thor mozi bemutatásra került, kifejezetten nem tetszett. Sőt, az egyébként remek rendező személyének ellenére ma sem kedvelem azt a részt jobban. A másodikra nem is nagyon emlékszem. Azonban van egy érzésem, hogy ez a 3. rész jó ideig alap lesz nálam, ha szórakoztató képregény adaptációt akarok megnézni. A Galaxis orzói 2.-t azért nem soroltam be közéjük, mert az nálam valamiért teljesen más ligában van. Biztos a mosómaci miatt.

A történet nem túl bonyolult. A több évados sorozatokból megtanultuk már, hogy bármikor elő tudnak húzni az ötletdobozból a forgatókönyvírók egy rokoni szálat, ami azután megkavarhatja egy időre az eseményeket. A Thor 3.-ban simán elhisszük, hogy a két isten srácnak, Thornak (Chris Hemsworth) és Lokinak (Tom Hiddleston) volt - azaz előkerül, tehát van - egy idősebb lánytestvére, aki ráadásul még vehemenciából és emberfeletti erőből is többet örökölt, mint fiatalabb öccsei. Korábban, mikor még apja oldalán igyekezett kiteljesedni, igazi nagyágyúként irtotta apja ellenségeit. Azután Odin mintha kissé újra definiálta volna az uralkodó fogalmát - elég suta magyarázat ez a filmből is - végett vetett a korábbi pusztításoknak és mivel leánya, Hela (Cate Blanchett) valahogy nem volt ugyanilyen "logikusan" átfordítani korábbi személyiségét, inkább igyekezett elpusztítani őt a jó öreg.



Azonban Hela ismét megjelenik és erősebb, mint valhalla... Szó szerint szinte. Egyetlen feladatának a bosszút tekinti, hogy elhozza Asgardra a pusztulást. A szokásos világhatalmi ősgonosz tervek. Tudod, amikor felégetsz mindent, majd ülsz a romokon és elégedetten hátradőlsz egy hatalmas, szenes trónuson, hogy mekkora király is vagy. Sosem értettem.
A bosszú nagy találkozása azonban elmarad, mivel Odin pont most érzi úgy, hogy ideje kámfort játszania és örökre jobblétre szenderedni az öröklét jobb léte után. Köszi, apu! Hopkins már ki akart szállni a franchise-ból - De miért??? - talán ezt a véget is azért írták meg neki, hogy ne kelljen a nagy öregnek köteleken csimpaszkodva megharcolnia elsőszülöttje ellen.

Hela első megjelenésével azonnal likvidál néhány cameozó korábbi ismert karaktert, de olyan profánul, hogy már az maga humoros. Mellé csapódik Karl Urban, aki a Star Treken kívül szinte csak verőlegényeket képes alakítani, ám itt legalább viccesen teszi azt.

Thor meg van áldva tesó fronton.
Közben a csapat szétszakad, de Thor oldalát pedig Hulk és néha Bruce Bráner (Mark Ruffalo) erősíti meg kicsit, némi farokméregetés után. Sok-sok kaland után pedig a két nem olyan jó testvér összeáll a harmadik, még rosszabb tesó ellen. Így kell egy sorozat íve alatt két ellenséget egymás keblére segíteni.
A végső megoldás azonban jobban is kibontható lett volna, hiszen a tüzet a tűzzel nem mindig szokták kijátszani: A végén azt vártam, hogy a démon és Hela azon vesznek össze, hogy ugyan ki pusztítsa már el jobban Asgardot?

Futnak még meglepő cameók, egy totál felesleges stáblista utáni plusz jelenet, Jeff Goldblum, aki most megint kb. úgy néz ki, mint majd' 25 éve a Jurassic Parkban és egy amazon lány, Valkűr, akit öröm nézni, mert egyszerűen a vászonról átsüt, hogy a színésznő, Tessa Thompson minden percét élvezte az alakításának.

Hogy vannak e logikátlanságok?
Akad, persze. Képregényfilm, hahó!

Lassítva riszálja... de nagyon riszálja!

Rögtön az elején nem is értettem, hogy Thor miként keveredik a démoni ellensége karmai közé, megláncolva, ha rögtön utána máris leszámol velük, egyedül. (Ki a franc volt olyan erős, ügyes, hatalmas, hogy megláncolta?) Meg pár apróság.

Viszont a látvány az majdnem olyan színes és eszement, mint a Galaxis őrzői 2.-ben. A zene meg, tipikusan nyolcvanas évek szinti hangzása, ami idegenül hathat sok néző számára a megszokott nagy zenekari melódiák után, azonban van benne némi He-Man, feeling, köszönet érte Mark Mothersbaugh-nak.
A trailerben és a moziban is elhangzó Led Zeppelin dal meg azért is kellemes meglepetés, mivel a zenekar nem nagyon szokott hozzájárulni dalainak szerepeltetéséhez. (Nem mintha nem tették volna meg eddig már több, mint 100 esetben.)



A fényképezés szép és az a rengeteg, remek lassítás... amikben nem is történik igazából semmi, csak kellemesek a szemnek. Sok filmben akkor veszik ezt a módszert elő - pl. Zack Snyder vagy Michael Bay munkássága - ha az akciószekvenciákat akarják szembaráttá tenni, mert milyen jól néz már ki a robbanás lassítva, ahogy repül a CGI és valódi törmelék. Waititi azonban amolyan mozgó tablóképként használja fel a képek lassítását, amikor valójában nem történik semmi extra. De nekem tetszett. Meg milyen jó kis trailert lehet már összevágni ezekből a képekből?

Töfi:
- Waititi John Carpenter akció marhaságát tekintette követendő példának, az általam is nagyon kedvelt "Nagy zűr, kis Kínában"-t.
- A párbeszédek nagy része rögtönzött volt, hogy kreatívabb legyen a közeg.
- Egy cameo miatt ebben a filmben ismét együtt szerepel Sam Neill és Jeff Goldblum az 1993-as Jurassic Park óta. Közös jelenetük nincs.

80%

Ha megnéznéd:
- Thor: Ragnarök (2017)

Bizonyíték, hogy költöttem rá! :)