Thor: Ragnarök - Thor Ragnarok (2017)

Thor: Ragnarök - Thor: Ragnarok (2017)

Rendezte: Taika Waititi

A film Mafab adatlapja: Thor: Ragnarok (2017)

Megjegyzés: Az Új-Zélandi direktor neve nálam egyenlő a minőségi mozival, habár, korábbi két filmjéből csak másfelet láttam eddig.

Mert ennyi is elég volt ahhoz, hogy érezni lehessen, Waititi mennyire szereti a filmezést és történetmesélést. A humora szerencsére nálam nyitott fülekre talál, vagy szemekre. Persze, ne képzeld, hogy amolyan Woody Allenes filozofálgatós elemezgető, elmét dolgoztató humor - néhány talán azért akadhat - mégsem az az erőltetett, fingós-böfögős, amit annyira gyűlölök, hogy ha egy film ilyesmivel igyekszik levenni a lábamról, azt nagyon gyorsan elfelejtem, néha még a címét is akár. (Az utóbbi pár évben nem egy ilyen moslékot láttam és csak foszlányok maradtak meg belőlük.)

Waititi humora azonban egészséges, kicsit gyermeki és egyetemes is, ezért mindenki számára érthető. És nem feltétlenül erőszakos. (Az ablakról arcba visszapattanó labda legyen a legnagyobb bajunk...)

Amikor az első trailerek végén, merevítés után - a képre gondolj, ne másra, bár megjegyzem, eléggé izgalomba jöttem a filmbemutató alatt, annyira tetszett a látvány - olvasva a rendező nevét, már mosolyogtam, mivel első filmje, a fesztivál díjas és szórakoztató - talán a végére ült le kicsit - "Hétköznapi vámpírok" egy remek found footage stílusban elmesélt ál-doku horror paródia. Remek fényképezéssel, remek színészekkel - a rendező is kapott egy fontos szerepet benne - és jól kicsavart mítoszrombolással vagy épp megerősítéssel. Ezt döntsd el magad. A második mozijáról is csak jókat hallottam és egyetlen oka, amiért még nem néztem végig, az az, hogy nem a kellő hangulatban talált meg, de pótolni fogom, mert pótolnom kell.

A Thor 3. megtekintése nem volt számomra kérdéses. Csak az ideje. Bevallom, kissé irigyeltem is blogger és vlogger kollégáimat, mert a kis mocskok nagyja már előttem látta a filmet és teleszórták a netet a jobbnál jobb kritikákkal. Persze, csupán néhánynak szenteltem figyelmet, miután megnéztem a filmet, hogy ne legyek tudat-módosítva általuk.

Azután megfogtam kis barátném kezét és elsuhantunk a közeli moziba egy vászonvizitre. 2D volt csupán, ám nem várhattam, látnom kellett.

És bevallhatom, hogy ebben az évben három képregényfilm tetszett igazán: A "Wonder Woman", "A csodálatos pókember reboot" és most a Thor 3. Pedig annak idején, mikor az első Thor mozi bemutatásra került, kifejezetten nem tetszett. Sőt, az egyébként remek rendező személyének ellenére ma sem kedvelem azt a részt jobban. A másodikra nem is nagyon emlékszem. Azonban van egy érzésem, hogy ez a 3. rész jó ideig alap lesz nálam, ha szórakoztató képregény adaptációt akarok megnézni. A Galaxis orzói 2.-t azért nem soroltam be közéjük, mert az nálam valamiért teljesen más ligában van. Biztos a mosómaci miatt.

A történet nem túl bonyolult. A több évados sorozatokból megtanultuk már, hogy bármikor elő tudnak húzni az ötletdobozból a forgatókönyvírók egy rokoni szálat, ami azután megkavarhatja egy időre az eseményeket. A Thor 3.-ban simán elhisszük, hogy a két isten srácnak, Thornak (Chris Hemsworth) és Lokinak (Tom Hiddleston) volt - azaz előkerül, tehát van - egy idősebb lánytestvére, aki ráadásul még vehemenciából és emberfeletti erőből is többet örökölt, mint fiatalabb öccsei. Korábban, mikor még apja oldalán igyekezett kiteljesedni, igazi nagyágyúként irtotta apja ellenségeit. Azután Odin mintha kissé újra definiálta volna az uralkodó fogalmát - elég suta magyarázat ez a filmből is - végett vetett a korábbi pusztításoknak és mivel leánya, Hela (Cate Blanchett) valahogy nem volt ugyanilyen "logikusan" átfordítani korábbi személyiségét, inkább igyekezett elpusztítani őt a jó öreg.

Azonban Hela ismét megjelenik és erősebb, mint valhalla... Szó szerint szinte. Egyetlen feladatának a bosszút tekinti, hogy elhozza Asgardra a pusztulást. A szokásos világhatalmi ősgonosz tervek. Tudod, amikor felégetsz mindent, majd ülsz a romokon és elégedetten hátradőlsz egy hatalmas, szenes trónuson, hogy mekkora király is vagy. Sosem értettem.
A bosszú nagy találkozása azonban elmarad, mivel Odin pont most érzi úgy, hogy ideje kámfort játszania és örökre jobblétre szenderedni az öröklét jobb léte után. Köszi, apu! Hopkins már ki akart szállni a franchise-ból - De miért??? - talán ezt a véget is azért írták meg neki, hogy ne kelljen a nagy öregnek köteleken csimpaszkodva megharcolnia elsőszülöttje ellen.

Hela első megjelenésével azonnal likvidál néhány cameozó korábbi ismert karaktert, de olyan profánul, hogy már az maga humoros. Mellé csapódik Karl Urban, aki a Star Treken kívül szinte csak verőlegényeket képes alakítani, ám itt legalább viccesen teszi azt.

Thor meg van áldva tesó fronton.

Közben a csapat szétszakad, de Thor oldalát pedig Hulk és néha Bruce Bráner (Mark Ruffalo) erősíti meg kicsit, némi farokméregetés után. Sok-sok kaland után pedig a két nem olyan jó testvér összeáll a harmadik, még rosszabb tesó ellen. Így kell egy sorozat íve alatt két ellenséget egymás keblére segíteni.
A végső megoldás azonban jobban is kibontható lett volna, hiszen a tüzet a tűzzel nem mindig szokták kijátszani: A végén azt vártam, hogy a démon és Hela azon vesznek össze, hogy ugyan ki pusztítsa már el jobban Asgardot?

Futnak még meglepő cameók, egy totál felesleges stáblista utáni plusz jelenet, Jeff Goldblum, aki most megint kb. úgy néz ki, mint majd' 25 éve a Jurassic Parkban és egy amazon lány, Valkűr, akit öröm nézni, mert egyszerűen a vászonról átsüt, hogy a színésznő, Tessa Thompson minden percét élvezte az alakításának.

Hogy vannak e logikátlanságok?
Akad, persze. Képregényfilm, hahó!

Lassítva riszálja... de nagyon riszálja!

Rögtön az elején nem is értettem, hogy Thor miként keveredik a démoni ellensége karmai közé, megláncolva, ha rögtön utána máris leszámol velük, egyedül. (Ki a franc volt olyan erős, ügyes, hatalmas, hogy megláncolta?) Meg pár apróság.

Viszont a látvány az majdnem olyan színes és eszement, mint a Galaxis őrzői 2.-ben. A zene meg, tipikusan nyolcvanas évek szinti hangzása, ami idegenül hathat sok néző számára a megszokott nagy zenekari melódiák után, azonban van benne némi He-Man, feeling, köszönet érte Mark Mothersbaugh-nak.
A trailerben és a moziban is elhangzó Led Zeppelin dal meg azért is kellemes meglepetés, mivel a zenekar nem nagyon szokott hozzájárulni dalainak szerepeltetéséhez. (Nem mintha nem tették volna meg eddig már több, mint 100 esetben.)

A fényképezés szép és az a rengeteg, remek lassítás... amikben nem is történik igazából semmi, csak kellemesek a szemnek. Sok filmben akkor veszik ezt a módszert elő - pl. Zack Snyder vagy Michael Bay munkássága - ha az akciószekvenciákat akarják szembaráttá tenni, mert milyen jól néz már ki a robbanás lassítva, ahogy repül a CGI és valódi törmelék. Waititi azonban amolyan mozgó tablóképként használja fel a képek lassítását, amikor valójában nem történik semmi extra. De nekem tetszett. Meg milyen jó kis trailert lehet már összevágni ezekből a képekből?

Töfi:
- Waititi John Carpenter akció marhaságát tekintette követendő példának, az általam is nagyon kedvelt "Nagy zűr, kis Kínában"-t.
- A párbeszédek nagy része rögtönzött volt, hogy kreatívabb legyen a közeg.
- Egy cameo miatt ebben a filmben ismét együtt szerepel Sam Neill és Jeff Goldblum az 1993-as Jurassic Park óta. Közös jelenetük nincs.

80%

Ha megnéznéd:
- Thor: Ragnarök (2017)

Bizonyíték, hogy költöttem rá! :)

Spotlight: Egy nyomozás részletei - Spotlight (2015)

Spotlight: Egy nyomozás részletei - Spotlight (2015)

Rendezte: Tom McCarthy

A film Mafab adatlapja: Spotlight (2015)

Megtekintés: Ha nem az érdekel, hogy mit olvasol a címlapon, hanem az, ahogyan az a cikk odakerül, akkor ez a te filmed.

McCarthy belenyúlt már mindenbe a filmezés területén és habár színészként közel sem lett olyan hírneve, mint rendezőként. Első filmje mindjárt egy igen érzékeny filmdráma volt - "Az állomásfőnök - The Station Agent (2003)" - Lord Tyrion-nal a főszerepben, azaz Peter Dinklage-dzsel, amivel behozta a törpe színészt az élvonalba. McCarthy továbbra is érdekes és érzékeny filmeket készített, leszámítva az Adam Sandler-re épített és közepes komédiát "A cipőbűvölő - The Cobbler (2014)", ahol a karakter-központúság elcsúszott a blődli irányába. Jelen mozival azonban ismét szépít és nálunk még be sem mutatták hivatalosan, mégis, hetven különböző díjat söpört már be az oknyomozó riporterekről szóló mozi, plusz hat Oscar nominációt, amit februárban válthatnak díjra. Ettől még nem lesz feltétlenül szórakoztató darab a "Spotlight", mert hiába épül a cselekmény megtörtént eseményekre, hiába remekelnek remek színészek, remek karakterek bőrében, a film hitelesen mutatja be az oknyomozó újságírást - gondolom - akkor rá kell döbbennünk, hogy az egész nem más, mint egy lassú, unalmas puzzle játék, amelyben rá vagyunk utalva a másik fél jóindulatára és hibázásaira, elszólásaira.

A két órás játékidő így lesz már-már unalmas. Oliver Stone amikor elkészítette a J.F.K.-t, úgy sikerült végig érdekesnek maradnia, hogy a rengeteg ismert mellékszereplőt még megfejelte a flashback-es elmesélési móddal. Így nem tűnt annyira fel, hogy egy unalmas, vánszorgó nyomozást és feltételezéseket láthatunk. A Spotlight gyengesége, hogy egy idő után rá kell döbbennünk, hogy az oknyomozói munka nagyjából arról szól, hogy keresünk egy témát és aki kapcsolatban áll vele, azokat kéretlen kérdésekkel környékezzük meg. Ez pedig babra-munka. Állandóan telefon a fülön, elutasítások, akikkel beszélhetsz, azokkal meg végigjárod a város összes kávézóját és figyelsz, figyelsz, figyelsz, míg nem hallasz egy nevet, amit újra felhívhatsz. Ez pedig annyira nem izgalmas.
Ami mégis megmenti a filmet az unalomtól, hogy a főszereplők érdekes karakterek és Mark Ruffalo figurája az utolsó fél órában lehetőséget kap egy nagy jelenetre és üvöltözésre. Ott felébredsz.

A történet, amely a katolikus papság között szexuális ragadozóként élő férfiakról szól, megtörtént esemény. Magam is meglepődtem, amikor a filmben elhangzó egyik névre rákerestem és a gugli kidobta az illető nevét és egy halom újságcikket, amely gyermekek sérelmére elkövetett szexuális bántalmazással kapcsolatos. A téma azóta is előkerül, a világon bárhol találkozhatsz vele. A cölibátus, az ingerszegény életmód, az "összezártság", mind olyan építőkocka, amelynek a végén, ha összeáll, akkor egy pap kikezdhet egy gyerekkel. A film nem mentegeti őket - talán egy esetben hallhatjuk az egyik atya szájából, hogy amit tett, az talán nem olyan rossz, mint amit vele tettek és, hogy ez az akarat felett álló belső késztetés - ,és nem is foglal ellenük sem nagyon állást, leszámítva, mikor Mike Rezendes (Mark Ruffalo) kifakad, hogy ha már ennyi anyag összejött, miért nem hozzák le és döntik az egész szarkupacot a katolikus vallásra. Ruffalo Oscar jelölése nem teljesen hülyeség, viszont McAdams-é szerintem erősen bunda gyanús. A két óra alatt nincs elég ideje megfelelően kibontani a riporternő karakterét és ehhez az a néhány aggodalmas nézése és egy jelenet a nagyival a konyhaasztalnál, miután a vallásos néni szembesül unokája cikkéből, milyen undorító eseményeket takargatnak a színfalak mögött, sem tesz eleget hozzá.

A másik főszereplő az a Michael Keaton, aki tavaly sajnos nem kapta meg a megérdemelt, de legalább megelőlegezett Oscar-díját a Birdman-ért. Sajnos, nem hiszem, hogy ezzel az egyébként tökéletesen hozott karakterrel ki fogja érdemelni a szobrocskát, pedig az igazi Walter Robinson, aki a Globe külön rovatának szerkesztője volt, megdöbbenve fejezte ki csodálatát Keaton munkája iránt, amelyben az ő karakterét hozta. Még érdemes megemlíteni Rachel McAdams-t, John Slattery-t és Brian d'Arcy James-t, akik a Spotlight kemény magját alkotják. Szinte mindenkinek vannak jó pillanatai a filmben, de mivel eleve csak a nyomozói csapat hat főből áll, kissé elaprózódik a színészekre fordított játékidő. Szerintem, ezt talán leginkább McAdams karaktere sínylette meg leginkább, mert mintha az ő szerepe lenne a leghalványabb a férfiak között. Fontos még Liev Schreiber visszafogott főszerkesztő figurája és az ügyvédek, mint Stanley Tucci vagy Billy Crudup. Viszont ez nem akciófilm és csak azért nem erősebb karakterközpontú dráma, mert akikről valójában szól - a papok és áldozataik - ők nagyon keveset kapnak a játékidőből. Be kell vallanom, hogy ami maradt, az meg számomra nem olyan érdekes. Mint említettem, ezer becsapódó ajtó között kell bekopogtatni azon a páron, amelyik azután tovább vezet minket egy következő szobába és ez, legyen bármilyen jól felépítve az ajtók kerete, két órára nem szögez a székbe.

65% - És nem érdekel, mennyi díjat zsebelt be. Viszont, ettől még érdemes megnézni.

Ha szeretnéd látni a filmet: S P O T L I G H T  (Írd meg a véleményedet!)

Különvélemény:
- Azért az érdekes volt, hogy Liev Schreiber karaktere, Marty Baron, mint zsidó főszerkesztő, hogyan harap bele a sztoriba, amely alapjaiban ingathatja meg ezernyi hithű katolikus világképét. Hát mi ez, ha nem nyílt vallásháború, amelyet nem karddal, hanem tollal vívtak meg?
De nem zsidózok... :)
Talán egy tucatnyi film készült az oknyomozós témában eddig és nem hiszem, hogy ez lenne a legérdekesebb.
Magyar Tibor komám jelezte, hogy a filmet már egyszer, hasonló körítéssel, megcsinálták, sokkal jobban. Ebben egyet is értünk, hiszen a Dustin Hoffman és Robert Redford nevével eladott "Az elnök emberei - All the President's Men (1976)" már kimaxolta a témát, de legalábbis jelen mozi semmivel nem tesz hozzá többet, sem megvalósításban, sem színészi játékban.
Ezzel persze nem azt mondjuk, hogy ne nézd meg a filmet, hanem azt, hogy nézd meg a régebbit is és hasonlítsd össze!

A  S O K K A L  É R D E K E S E B B  A Z  E L N Ö K  E M B E R E I

Richard Jenkins, aki nagy kedvencem és mostanában minden második jobb filmben benne van, hangját adta egy karakternek a filmben, de a stáblistán nem jelenik meg a neve. Ez mondjuk nem tudom, miért jó neki?!
Mark Ruffalo nem véletlenül hiteles az argentin származású újságíró szerepében. A kis kaméleon felolvastatta magának a szövegét az igazi Michael Rezendes-szel, akit megformált a filmben, majd igyekezett lemásolni amit hallott. Ügyes!
Amikor kész lett a filmben használt iroda helyszíne, az igazi újságírók átformálták a színpadképet az emlékeik szerint, hogy még hitelesebb legyen a forgatási helyszín.

Foxcatcher - Foxcatcher (2014)

Foxcatcher - Foxcatcher (2014)

Rendezte: Bennett Miller

A film német posztere.

Megtekintés: Csak a remek színészek miatt.

A "Foxcatcher" megtörtént elemekre épülő film. Hogy mennyire hiteles, azt nehéz megállapítani, mert amikor a megtekintése arra ösztönzött, hogy utána olvassak kicsit az eseményeknek, máris sikerült ellentmondásokba botlanom a filmen látott jelenetekkel és az olvasott anyaggal kapcsolatban.
Életrajzi filmnek roppant kevés, hiszen, amit feldolgoz egy különc milliomos és két birkózó életéből, az viszonylag kevés időt ölel át. (Valójában nem, de ezt a filmben annyira nem érzékeljük. Szerencsére, néha megjelenítenek dátumokat, hogy fogalmunk legyen, mennyit rohant közben az idő.)

Bennett harmadik mozifilmje - dokumentum munkáit nem számolva - keserű, letisztult filmdráma, amely tényleg csak nagy vonalakban vezet végig minket egy szörnyű gyilkossági ügy végig, melynek végére egy pisztolycsőből kilőtt három halálos golyó tesz pontot. A pisztoly egyik végén a milliomos John du Pont (Steve Carell) a másikon pedig a sikeres olimpiát nyert birkózó és edző, David Schultz (Mark Ruffalo) áll. Hogy mi vezetett a véres eseményekhez, azt kell két órán keresztül végigülnünk és ami szomorú, hogy mára már könyv is jelent meg az esetről és sokan kielemezték, mi történt valójában, a film ehhez képest viszonylag puritán módon közelítve, szinte a nézőre hagyja, hogy boncolgassa a látottakat, belemagyarázva, amit gondol. Azt gondolom, hogy ez a téma, ha már megérte, hogy vászonra kerüljön, egy sokkal feszesebb változatot érdemelt volna, amelyben a rendező kézen ragadja a nézőt és koherensen végig vezeti az eseményeken, nem engedve, hogy az letérjen az egyenes útról.
Valójában nem tudom, mit rugózom ezen, hiszen a film nem rossz, Carrel egészen kiválóan hozza a figurát és a két óra is eltelt valahogy. Csak többet vártam...

A film nagyon jól mutatja a testvérek közötti összhangot, még du Pont érkezése előtt.

Nem nagyon tudtam meg kik azok a du Pontok (Habár pár jelenetet szentel "történelmüknek" a film is.), mi körülöttük a felhajtás és most sem tudom. Persze, azt láttam, hogy du Pont egy beteg ember, akinek hatalma van emberek felett, ám szinte csak ez a függőségi viszony az, amit képes kialakítani másokkal és nem erre éhezik. Látom, hogy du Pont azért is sajnálatra méltó ember, mert bár gazdagabb bárkinél, mégis egy apró senkinek érzi magát. Komplexusait a pénztárcájába rejti, barátokat, kapcsolatokat és ami a legszánalmasabb, sikereket vásárol magának. Néha tudatosan - mikor könyveket jelent meg, melyben ornitológusi munkáját mutatja be, de valljuk be:, ez a téma, vajon mennyi embert érdekel rajta kívül?
Vagy máskor tudomása nélkül vásárol sikert, mikor egy hasonló korú birkózót jobbkeze, Jack (Anthony Michael Hall) stikában lefizet, hogy a főnöknek sikerélménye lehessen új hobbijában.

Az új hobbi a birkózás. du Pont megkörnyékezi a sikeres, ám egyről a kettőre nehezen lépő fiatalabb Schultz testvért, Mark-ot (Channing Tatum). Mark túl van egy olimpiai aranyérmen, viszont nincs megfelelő anyagi háttere, amely biztosíthatná neki a nyugodt és szakszerű felkészülést a következő olimpiára. Testvére ugyan mindenben mellette áll, ez azonban nem elégíti ki a fiatalabb testvért, így keresgéli a lehetőségeket. Kapóra jön, hogy du Pont felkeresi és felkarolja.
A kezdeti szoros baráti kapcsolatot azonban kikezdi a csalódás, csalódottság.
Először du Pont meggyőzi Mark-ot, hogy végre legyen a saját ura. Azután, egy vita folytán, gyakorlatilag visszarántja a földre, emlékeztetve rá, hogy ki is az úr a háznál. Mark-ban ez olyan visszhanghatást kelt, amely egyre fodrozódik, érlelődik benne és megromlik a két férfi viszonya.

"Mester" és "tanítványa".

Ezen már az sem segít, hogy du Pont végül az idősebb testvért is maga mellé vásárolja, hátha akkor még tud némi hatalmat gyakorolni a fiatal tehetségre. Mark azonban önnön démonaival küzdve egyetlen megoldást abban lát, hogy legyőzze őket, ha elszakad a du Pont istállótól a rókafogóktól "Foxcatcher" és máshol kezdi újraépíteni magát.

Míg szakmai kapcsolatuk vége Markra, addig az elválás van du Pontra romboló hatással. Mark hátán mászott fel és tetszelgett a tehetséges birkózó edző képében, viszont, miután elhidegült tőle a fiú, nem volt kire igazán büszkének lennie, és nem volt ki mögé beállni amikor megjelennek a fotósok. Mivel megszokta, hogy a dolgok úgy haladnak, ahogy ő képzeli el, amikor a valóság kiragadja álomvilágából, személyisége és lelke torzulni kezd. Ez végül olyan változásokat okoz benne, melyek belehajszolják egy valójában teljesen felesleges gyilkosságba, hogy sikertelennek érzett életét egy börtönben végezze be, megtörve, szánakozástól kísérve.

Steve Carrel-t teljesen megérdemelten jelölték tucatnyi díjra, melyekből - talán a film nehezen fogyaszthatósága miatt - roppant keveset nyert el. Nem Carrel-en múlt a film sikere. Megjelenése, gesztusai és a forgatókönyv rá vonatkozó része egységesen mutatja meg, milyen ember lehetett du Pont, a milliomos. Állítólag, igyekezett a képen kívül is a figurában maradni, ezért kollégái kissé tartottak tőle.
Egészen kiváló jelen, mikor édesanyja (Vanessa Redgrave) teljesen kiszámíthatatlanul úgy dönt, hogy egy nap meglepi fiát az edzésen, hátha meg tudja John győzni arról, hogy a birkózás egy érdekes, tiszteletre méltó valami. Aztán, pár perc múltán távozik az öreg matróna és du Pont csalódottan kénytelen tudomásul venni, hogy még mindig nem tud megfelelni a mama elvárásainak. Abban a pár percben tökéletesen benne van a bizonyítási vágy, a tetszeni akarás és a csalódottság, amit érezhetett ez az ember, egész életében és amiért, akik nála alacsonyabb "szinten" mozogtak, azokkal miért bánt olyan lekezelően.

Ez a kép jól mutatja a főszereplők közötti ellentétek egyik forrpontját. du Pont elveszíti a gyeplőt, amit személyes sérelemnek vesz, amit dédelget magában, hogy végül robbanjon, akár egy bomba.

Channing Tatum egyelőre kevésbé tűnik számomra nagy eszköztárral operáló színművésznek, de amikor elcsattan a pofon, amitől nagyjából számíthatjuk elhidegülését a már-már homo-erotikus környéki barátságtól, nagyon jól sikerült. Tatum azonban bár, elsőre úgy tűnik, nem a főszereplője a filmnek, így a végére szinte megválunk tőle, hogy helyét átvegye a bátyja.

Mark Ruffalo értelem szerűen a film első felében nincs annyit jelen, hogy a végén, kissé talán össze is csapva, du Pont pontot tegyen életére.
Hogy miért?
Mert du Pont talán úgy érezte, hogy elégtételt kell vennie valakin, aki boldog és közel van hozzá. Valakin, aki talán nem tett meg mindent, hogy du Pont sikeres edzőként tegyen szert nagyobb hírnévre. Valakit, akit talán ő barátnak tekintett - bármit jelentett neki a szó - és aki nem viszonozta ezt a közeledést. (Gondoljunk a jelenetre, amikor du Pont hirtelen ötlettől vezérelve vasárnap látogatja meg David-et és családját, de a "másod" edző figyelmezteti a főnökét, hogy a vasárnap az családi nap, ezért, hát, mondjuk ki, nem szívesen látott vendég, az amúgy a milliomos földjén álló házában, hiszen nem munkáról van szó.
Talán ez a rideg elutasítás, amely végül katalizátora a gyilkosságnak.

A gyilkosságnak, melyet a film úgy mutat be, mint egy sértett férfi, gyerekes, ám annál véresebb bosszúját.

60%

A valódi John du Pont.