A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bruno graz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bruno graz. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. december 25., kedd

A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built (2018)

A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built (2018)


Rendezte: Lars Von Trier

A film Mafab adatlapja: The House That Jack Built (2018)


Megtekintés: Ha egy roppant erős szatíraként nézed, akkor elviseled. Egyébként tényleg sokaknál kiverheti a biztosítékot.

Most már egészen biztos vagyok benne, hogy Von Trier megölt néhány embert, de mivel gyáva és fél a törvénykezéstől, ezért filmes formában tesz vallomást, hogy egy fiktív karakteren keresztül mutassa be a benne élő és néha kitörő démonokat. Végül, mivel önmaga is elítéli tetteit, szereplőjének sorsát alakítja úgy, ahogy szerinte neki kellene bevégeznie. A körmére kellene nézni. Pl. Nem történtek titokzatos eltűnések pont ott és akkor, ahol éppen a filmjei bemutatóin részt vett? (Csak lenyomoznám ezek után...)

Láttam már néhány Von Trier filmet és nem akarok magam is sorozatgyilkos gyanúba keveredni, viszont azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy eddig ez a filmje szórakoztatott a legjobban. Pedig láttam párat – volt, amit végig sem bírtam nézni, csak „átlapoztam” - és féltem is a kritikákat olvasgatva, hogy itt, ebben a műben a pesszimizmus, az embergyűlölet teljesen eluralkodott a vásznon és emberek hagyták el a vetítőtermet, megelégelve a látottakat. Gondoltam, én sem fogom bírni idegekkel, így karácsony előtt, hogy egy nyomorék lelkületű ember szélsőséges tetteinek legyek szemtanúja.


Hát így ültem neki én is. Mondtam is magamban, kérlek, ne legyél az az öncélú baromság, mint a „Szerbiai film”, mert azt képtelen voltam végignézni, pedig úgy aposztrofálnám magam, mint horrorfilm-buzi. Biztos megzavart, hogy ott volt mondanivaló – volt? – és ezért nem tudtam „élvezni”, a zsigeri borzalmat. Túrót. Az egy undorító alkotás, amely bár elképzelhető, hogy semmi mást nem tett, csak megmutatta, hogy bizony van egy számunkra ismeretlen világ, amellyel jobb esetben sosem lesz kapcsolatunk, ám létezik, csupán a mindennapjaink szövedéke mögött. Lehet. Nem érdekel. Sok borzalmat és baromságot láttam már életemben, ezért tudom, mi az, amit még elviselek és mi az, amire azt mondom, hogy ezt hagytátok volna meg fejben elrohadni, mert vászonra teremteni nincs gyakorlati célja. Csak az öncél. (El nem tudom képzelni milyen emberek lehetnek azok, akiknek az a mozi tetszik.)

Szóval, féltem, hogy Von Trier, Jack (Matt Dillon) nevű sorozatgyilkosunk alakján keresztül majd mindenféle rejtett és nyílt olvasat nélkül, pusztán, hogy viszolygást, ellenérzést váltson ki a nézőből, meggyilkol egy halom embert én meg majd percekig nézhetem, ahogyan kínoz és öl. Ezt viszont, horror kedvelőként is nagyon utálom. A kínzást... Nem érzem szükségét, nem szeretem. „A passió” című Mel Gibson film nekem nem volt filmélmény, mert az egom semmilyen formában, szinten nem tudta élvezni a mozit. Ez volt az, amire titkon készültem és, hogy majd ennek fényében megírhatom, hogy Von Trier tehetséges filmes, de egy aberrált pszicho vagy szociopata.

Aztán meglepődtem, mert „A ház, amit Jack épített” egyáltalán nem azt hozta, amire számítottam. Egy remek dráma egy emberről, aki gyermekkorában rádöbben, hogy nincsenek érzelmei, pusztán késztetései, kényszerei, amelyek, ahogy telnek az évek, egyre erősebben törnek felszínre átlagos polgár mimikrije alól, hogy utat adjon annak a szenvtelen gyilkosnak, aki szentül hiszi, hogy tevékenysége, művészetének szerves része. Minden gyilkosság egy-egy modell beállítás a tökéletesen ellőt fényképek előtt, amelyek az emberi elmúlást hivatottak – néha szó szoros értelmében - reflektorfénybe állítani. Jack legalábbis valami ilyesmiben hisz, hiszen, bár elméje nem úgy működik, mint másoknál, nem érez szánalmat áldozatai iránt, azzal azonban tisztában van, hogy amit tesz, bármivel is magyarázza önmagának, vagy akár a világnak, nem helyes.

elultimogrito.es

Éppen ezért Jack életét, hogy jobban belelássunk, párbeszéden keresztül tálalják nekünk. A párbeszédes formának köszönhetően talán megérthetjük őt, de elfogadni sosem fogjuk. Jack és vitapartnere Vergilius (Bruno Ganz), a római költő szemén, gondolatain keresztül bepillantást nyerünk múltba, jelenbe. Von Trier filmje nem pont ezért, de néha bizony mondhatom, hogy költői. Utoljára akkor éreztem, hogy a néző torkán egy sorozatgyilkos motivációit akarják lenyomni, amikor megnéztem Fritz Lang klasszikusát, az „M – Egy város keresi a gyilkost”. Ott Peter Lorre, a kíméletlen sorozatgyilkos intéz bíráihoz olyan szívhez szóló szózatot, erőszakos cselekményeit igazolandó, hogy a néző már-már szimpatizál vele, de minimum megsajnálja. „A ház, amit Jack...” groteszk, szarkasztikus humorán keresztül, ha szimpatikus nem is, de, és legyen ez bármilyen furcsa, emberibbé teszi nekünk a főszereplőt. (Szándékosan nem főhőst írok...) Durva gyilkosságok és abszurd humor váltogatja egymást, meglepően egyenletes, jó tempóban. Miközben az embernek szörnyülködnie kellene, ha fogékony rá, észreveszi a képek és erőszak mögött rejlő kikacsintásokat, amelyeket általában nem sok hasonló film lép meg, mégis, hihetően tálalja Von Trier. (Ne felejtsd el, hogy volt egy "Dexter" című sorozat is!)

Hogy két példát említsek, az egyik, amikor az áldozatot vissza kell vinnie – kényszeres emberről beszélünk – mert az első képsorozat nem sikerült jól a holttestről, annak lakásán. Szinte már burleszk szerű, ahogyan Jack az épületbe visszacsempészi a hullát, miközben bármikor lebukhatna, hiszen tevékenysége közben sokszor egyetlen ablak és áttetsző függöny választja el a lehetséges szemtanuktól. Aztán még egy holttestet visz fel ugyanígy a házba és senki nem zavarja meg. (Itt arra gondolhatnánk, hogy Jack az a tipikus mázlista, aki sokszor a lelepleződés torkából menekül meg. Azonban, aki olvasott már ilyen sorozatgyilkosokról készült beszámolókat, könyveket, kevésbé lepődik meg, hiszen sok esetben a valóság tényleg elég közel van a filmben látott szerencséhez. Több eset volt rá korábban, hogy a gyilkost egy hajszál választotta el attól, hogy lelepleződjön, majd mégis kicsúszik a rendőrség karjaiból, sokszor banális okokból.

www.indiewire.com
A másik durva és mégis, szatirikus jelenet, amikor a családot kiteríti Jack a lelőtt fácánok közé, akár vadászok a trófeákat. Egyszerre elborzasztó, mégis, van egyfajta szépsége az összképnek. Természetesen elborzasztó a család sorsa, ellenben tökéletesen mutatja meg, hogy Jack mennyire nem tesz ember és állat között különbséget, beleértve áldozatai korát is, ezért tetteiben nincs tabu.
Von Trier még azzal is a néző ellen játszik, hogy nem akarja megszerettetni női szereplőit. Mire végül tényleg egy szimpatikus karaktert mutat nekünk, aki Jack következő áldozata lehetne, addigra nagyjából a nézőt már beszippantotta Jack karizmája, ráadásul az illető férfi és fekete. Jack korábbi áldozatai valamilyen formában olyan nőtípusok, akiket egy sorozatgyilkos simán áldozati szerepbe abszolválhat. Uma Thurman karaktere például egyenesen Jack-re erőszakolja a gyilkosságot. Talán ő az utolsó csepp, hogy Jack elinduljon egy nem megfelelő irányba, hátrahagyva a konvenciókat, amit a társadalom ráerőszakolna. Persze, kissé erőltetettnek érezném, hogy áldozatait bibliai közegbe helyezzem, bár tagadhatatlan, hogy nem feltétlenül lehetetlen ilyen olvasat is. Ha Uma Thurman kötözködése egyfajta kevélység, a halálos bűnök között, akkor Siobhan Fallon Hogan a kapzsiság, míg Riley Keough a bujaság. (Mondjuk, ebben az esetben nem tudnám kategorizálni a meggyilkolt anyukát, gyermekeivel, de hátha neked van egy kicsavarodott magyarázatod végzetükre...)

Szerencsére, miután Von Trier meggyónt nekünk, nézőknek, egy hollywoodi-as, kielégítő lezárással egyértelmű állást foglal. Vagy csak nekünk akart végül kicsit megkegyelmezni. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Von Trier eleve főszereplője bukását tekinti egyetlen lezárásnak. Az biztos, hogy „A ház, amit Jack épített” egy fontos darab a thriller-horror kedvelőinek, amely kicsit tovább boncolgat olyan, korábbi mesterművek által feltett kérdéseket, mint a „M – Egy város keresi a gyilkost”, a „Pszichót” vagy „A bárányok hallgatnak” című darabot, ami talán a legkommerszebb mozi ezek közül, még a jelen tárgyalt műhöz képest is. Ennyire még sosem kerülhettünk közel egy gyilkos gondolataihoz, vagy nekem kimaradt egy esetleges hasonló film. A kérdés pedig legtöbbször az, hogy mi viszi ezeket az embereket erre az útra?

bloody-disgusting.com
Von Trier kikacsint a nézőre, megidézi munkásságát, emberi arcot húz egy szörnyetegre és végül ítéletet mond felette. Nem értem, miért lett ebből botrány darab a bemutató idején. Nem értem, nézők miért hagyták el a vetítő termet, hisz akik beültek rá és pontosan tudják, mire számítsanak a direktortól. Van néhány nehéz pillanat és hihetnénk, hogy Von Trier a „rossz oldalra” állt, ám ez tévedés.

Matt Dillon remek színész. Eddig is kedveltem, most meg még jobban. Ahhoz viszont, hogy teljesítménye ennyire mesteri legyen, szüksége volt a partnernőire is, akik mind zseniális alakítással játszanak a színész „kezei” alá.

Csak ajánlani tudom ezt a mozit.

80%

Vérengzés helye itt: Jack mini house