Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Ritka ügyetlen krimi, ami a hajnali műsorsávban biztosítja a kényelmes, pihentető alvást.
Tim Hunter (Másodszor javítom nagybetűre a nevét... vajon tudat alatti kivetítés?) régi motoros és bár igaz, hogy zömében televíziós produkciókat készített, azért 80 munka az 80 munka. És ennek ellenére is azt mondom, talán nem véletlen, hogy a hetven éves rendező hosszú ideje csak szűkített költségvetéssel dolgozik. Egyszerűen semmi nincs ebben a filmjében, ami miatt érdemes lenne rá időt áldozni. Vagy mégis: Egy újabb Nicolas Cage blama, ha nem kedveled és a feleségét alakító - egyébként szerintem kifejezetten irritálóan hideg kisugárzású színésznő - Robin Tunney egy táncjelenetben végre úgy tud mosolyogni és nevetni, hogy szimpatikus lett. A jelenet végéig. Sajnos, saját hülyeségem, de egyszerűen sosem tudtam megkedvelni. Most sem.
Szóval, nem nézek utána, de ha ez a film bárhol moziba került, akkor onnan nagyon gyorsan kivették. Mert ez a történet és megvalósítás, mind a száz percében, unalmas és vállalhatatlan. Ketten írták. Kegyeleti okokból a nevüket nem említem meg itt, mert az imdb és a stáblista megtette. De minek.
Először is, a történet feleslegesen túl van bonyolítva. Így is unalmas. Felesleges karakterek, misztifikálás, igyekeznek úgy tenni, mintha, oszt nem.
A trailer egyébként nagyon ügyes, mert rendesen olyan érzésem volt, mintha egy "Elhagyott szoba" klónt tisztelhetnék ebben a celluloid hulladékban. A trailer, ha nem figyelek a szövegre, csak a képekre, olyasmit ígért, hogy egy házaspár megvesz egy motelt, amiben rátalálnak néhány olyan ablakra, amelyen keresztül beláthatnak a szobákba és szemtanúi lesznek egy gyilkosságnak, azután indul a buli.
A film kb. ugyanaz, mint a trailer, csak két perc helyett száz.
- A te hibád, hogy játszunk ebben a szarban! - Na, neked sem kellett könyörögni!
Ray (Nicolas Cage) és felesége, Maggie (Robin Tunney) új életet kezdene, korábbi életüktől távol, miután kislányukat tragikus körülmények között elvesztették. A nagy ötlet, hogy vesznek egy motelt, amelyet Ray, mint ezermester karban tart, Maggie pedig néha beenged néhány vendéget, két tabletta vagy alvás között. Az előző tulajdonos hirtelen és olcsón adott túl az egész létesítményen, azonban nem akarja, hogy hőseink elérjék a vásárlás után. A helyi rendőri erő (Marc Blucas) napról-napra tiszteletét teszi náluk és valamiért nagyon szeretné az előző tulajdonossal felvenni a kapcsolatot.
Közben néhány szexmunkás és szexmániás tölti estéit az olcsó szobákban és gerjesztenek unalmas párbeszédeket. Történik is egy gyilkosság, amelynek nem lesz Ray a tanúja, de lehetett volna. Mert miközben a szemeteket szortírozza és a medencét is beüzemelte, rátalál egy titkos folyosóra, amely egészen az egyik szobáig vezet egy kétoldalú tükörrel, amely kukkoló üzemmódot segít elő. Természetesen nem unalmas az élete, mert csupa szexuális központú ember veszi ki azt. És némelyik, mintha sejtene valamit. De ez a szál nem vezet később sehova, pedig még egy lebujba is elmegyünk, hogy azután valakinek elkenje Ray a száját. Tényleg olyan, mintha valami nagy titok lengene körbe mindent, de Ray azt mondja: - Többet ne gyere hozzánk szobát kivenni!
És ezzel ez a történetvonal kipukkadt.
A szomszédos boltos is olyan furcsán néz, hogy azt hinnéd, tud valamit. A közeli punk-ok is véres jeleket festenek a falra, disznót dobnak a medencébe, és itt ez a történet szál is kihal.
Végül egyetlen marad, ami meg annyira kiszámítható és unalmas, hogy azt hittem, jön egy csavar a végén.
Nem jött. Két perc bunyó egy motelszobában és over.
Adjon neked 30%-nál többet, aki akar.
Ha megnézted véletlenül - direkt nem fogod - írd meg nekem a véleményed!
Az, hogy "Egynek elment!" az jelen pillanatban kevés! Fejtsd ki, neked mi tetszett benne!
A helyi kemény csávók. Szerepük semmi... Egyrendes balhéba sem keverednek hőseinkkel.
Megtekintés: Csak ajánlani tudom. Nicholas Cage amikor úgy ripacskodik, hogy megidézi a színész énjét.
Talán nem véletlenül jelentette ki Cage újságíróknak, hogy az utóbbi tíz évből az egyik kedvenc munkája a "Mom and Dad". Mert a sok tucatnyi értékelhetetlen vacak közül, ha nem is toronymagasan, de kiemelkedik ez a retró érzést árasztó kamara horror. A gyermekek elleni erőszak sokak számára kifejezetten síkos terület. Még horrorkedvelő fogyasztóknál is sikeresen verheti ki a biztosítékot, ha gyermek érintett a témában, legyen bár egy fiktív területről. A történet ereje pont az alapötletben van. Egyszerre apellál a nézők tudatos és tudat alatti védelmi rendszerére, ami miatt a film kifejezetten guilty pleasure lesz. Másrészt, meg hihetetlenül egyszerű az egész váz, amire felépítette Taylor a mozit. Utoljára hasonló munkának a horrorfilmes univerzumban a "Valami követ"-et éreztem, mert ott is egy végtelenül egyszerű motívumra épült a film és ennek ellenére zsigeri félelmeket ébresztett fel, mindamellett, hogy komoly gondolkodásra készteti a nézőjét. Mert valljuk be, mennyit lehet filozofálgatni azon, hogy egy maszkos gyilkos tiniket aprít? Nem sokat. Ellenben ha a saját szüleid fordulnak ellened, ott bizony már lehet braimstormingolni egy kakaó vagy sör felett. Pedig ez sem egy bonyolult alapötlet.
A történet nagyjából ki is merülne ennyiben. Az unalmas mindennapokat feldobja egy futótűzként terjedő erőszakhullám, amelynek áldozatai a gyerekek, míg az elkövetők maguk a szülők. Ősi, a génjeinkbe kódolt parancsokat ír tehát felül: az utód védelme. A film azonban néhány mondatban ad is egyfajta magyarázatot, ha figyelünk, hiszen a természetben jól megfigyelhető jelenségről van szó és semmi másról nem szól az egész, mint a biológiai körforgás egyensúlyban tartásáról. (Ismét egy mozi tehát "Az esemény" nyomvonalán, ahol a természet, a föld, a gaia visszavág az emberiségnek...)
Apa (Nicholas Cage) és anya (Selma Blair) tűrhetően megvan csemetéikkel, habár a nagylány (Anne Winters) hozza a szokásos kamasz allűröket (elzárkózás anyu elől, pénz csenés, fekete fiúbarát), a kisebb (Zackary Arthur) meg koporsónak használja apu szeme-fényét, - mert hol lehetne jobban tárolni egy haldokló kisállatot, ha nem egy gyönyörű sportautóban?, - amiért sok helyen elcsattanna egy pofon. Valamiért pedig, velük együtt, pont ezt a napot használja fel a föld teljes lakossága, hogy frusztrált dühüket levezessék a gyermekeiken. A családgondozó okj-s képzés iránti érdeklődés pedig az egekbe szökött...
Taylor korábbi filmjeitől nem voltam elragadtatva. A "Crank - Felpörgetve" egy percig sem komolyan vehető akció marhaság. A folytatása számomra már súrolta az élvezhetetlen kategóriát. A "Gamer - Játszma a végsőkig" jó alapötlete ellenére sem vett meg kilóra: kétszer kezdtem neki és kétszer hagytam abba a megtekintés kb. egy óránál, köszönhetően, hogy élvezhetetlenre vágták az akciókat. A "Szellemlovas" második etapja meg gyalázatos volt számomra. Szerencsére, a film megtekintése előtt nem néztem utána Taylor munkásságának, így meglepődtem, hogy valójában mennyire nem kezdő a filmezésben, de mégis, ez a filmje volt számomra az, ami jól elszórakoztatott.
Jól kufárkodik az idővel, mert kilencven perc alatt tudja elmesélni, amit látunk. Klasszikus rendezőket megidézően - pl. Hitchcock Madarakja - építi fel a forgatókönyvet és magát a filmet, ami már-már zseniális, ha arra gondolunk, hogy mennyi minden történik a filmben. Az iskolai szekvencia kifejezetten erős. Bár Cage színészi talentuma sokak szerint kérdéses, Selma Blairnek meg talán sosem volt túl sok, a rendező mégis egészen sokat kihoz belőlük (Antal Nimród tette ezt "Az elhagyott szobában" Beckinsale-lel és Luke Wilsonnal.). És még csavart is kapunk a végén, a befejezés is hagy gondolkodni, valamit Lance Henriksen is kap egy remek cameót.
Stílusát tekintve Taylor tökéletesen idézte meg a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatos thrillereit. A zenei világ sejtelmes, szintis, máskor remek betétdalokkal operál. A főcím pont akár egy grindhouse mozi. Kedvet is hoz a megtekintéshez. A fényképezés és vágás is dicséretes. A film lehet, hogy B, de annak a felső sávja. Talán Cage ázsióját sem adja vissza, ám bőven a vállalhatóbb munkái közé tartozik. Erre pedig nagy szüksége volt.
Ha szemfülesebbek vagyunk, rengeteg finom apróságra figyelhetünk fel a háttérben. Pl. a lakásban a falakon található, kispolgári élet szentségét "reklámozó" feliratok. Megtalálható még ezek mellett sok apróság, amelyik az amerikai életérzést és kispolgári életet hivatott jelezni: pincében, kapuzárási pánik hatása alatt vásárolt biliárdasztal, tipikus amerikai kocsi, amit szarrá törnek, ferde szemű bejárónő.
A mellékszereplők és karaktereik is eltaláltak, üresjárat sehol. A film másik pozitívuma sokaknak az lehet, hogy a véres téma ellenére nem használ különösebben véres gore effekteket, ízlésesen tálalja az erőszakot, nem lép át egy határt, pedig bevállalósabb rendező keze alatt, simán elmehettünk volna ebbe az irányba is, igaz, nem szükséges. Taylor forgatókönyve ugyanis rendkívül precíz és részletgazdag, a történet felépítését tekintve. Ezek után kíváncsi leszek, mivel fog legközelebb előrukkolni.
A film Mafab adatlapja: Szörnyszülők - Mom and Dad (2017)
Megtekintés: Nem mondom, hogy hatalmas csalódás, de kissé túltolták a filozófia faktort.
Négy évnek kellett ahhoz eltelnie, hogy bemutassák Garland második filmjét az Ex Machina (2014) után, pedig az a sci-fi egy Oscar-díjat is besöpört, hetven egyéb más díj mellett. (Duplájára jelölték kb.) A második filmje, mondhatni nehéz szülés volt, hiszen az egyik fő producer, és a Paramount pénzügyi tanácsadója, David Ellison, komoly aggodalmát fejezte ki az első vágással kapcsolatban és erős változásokat kívánt eszközölni, hogy a film befogadhatóbb legyen a pórnép (értsd. egyszerű, amerikai átlagember) számára. Scott Rudin, a cég másik nagy hatalmú pénzügyi muftija azonban olyan mellszélességgel állt ki a rendező, Garland mellett, hogy végül kenyértörésre került sor, melynek köszönhetően a Paramount nem merte bevállalni a teljes mozis bemutatóval járó költségeket és munkát, inkább maradt hazai és kínai (Ők igen nyitottak az elvont megközelítésű filmekért.) piacon, míg egyéb sugárzási jogait átadta a Netflix-nek, akik viszont mintha kifejezetten kedvelnék a megosztó sci-fi mozik bemutatását. (Bright, A Cloverfield-ellenhatás, Spectral) Az "Expedíció" pedig kifejezetten megosztó film. Talán, ha elmennek kicsit akció irányba, esetleg nagyobb lenne a figyelem, ami most szinte teljesen elkerülte. Ennek ellenére egyelőre az imdb-n magas pontszámon áll, ám megtekintve, teljesen megértem, ha a szélesebb közönség elfordul tőle.
Plágium vádak:
Az idei Oscar mezőny egyik nagy nyertesét, "A víz érintését" érték vádak, hogy egy korábbi szellemi termékből sokat átemelt a mexikói rendező, del Toro. Nos, ha annak a filmnek felrótták, hogy plagizál, akkor az "Expedíció" is beállhat a sorba. Egyedül talán azért nem fogják olyan vehemensen támadni a film alapötletét és koncepcióját, mert sikertelensége miatt nem jut el annyi nézőhöz, így elkerüli a média figyelmet, ami miatt nem érdemes kikezdeni, pedig Jeff VanderMeer 2014-es könyve, mint alap, egyértelműen nyúl olyan elődöktől, mint az "Evolúció" (2001) vagy a "Stalker" (1979), "Solaris" (1972), összegyúrva azok fontos darabjait, olyanokkal, mint a fesztivál-kedvenc Monsters (2010).
Azután még olyan mozik is megidéződtek számomra, mint a hasonlóan filozofikus és nyomasztó befejezésű "A gömb" (1998) Tetten érhető hatása a filmzenében, a szereplők elvesztésében vagy a számomra kicsit idegenül ható feliratozásban, amely kirántja a nézőt a varázs alól és egyértelműsíti, hogy egy tagolható filmet látunk.
A filmhez nagy mennyiségű filozofálgatást tettek hozzá, amely lassú párbeszédekben, szép és kitartott háttérképek mutatásán és elvont filmzenén érhető tetten. Ha azonban elvesszük azt, amit a film talán mondani szeretne, akkor egy unalmas, lassú és nehezen emészthető fantasztikus filmet kapunk, amelynek a befejezése pofátlanul egyszerű és kiszámítható, beleértve a pesszimista befejezést is, amit szintén láttunk már minden második űrből jövős, támadós moziban. Szóval, még csak nem is sikerült valami igazán újat mutatnia a filmnek. Komolyan nem értem, Natalie Portman, aki, mint tudjuk, csak igazán, számára értékes forgatókönyvekre mond igent, vajon miért állt bele ebbe a projektbe? (Megkockáztatom, Garland előző filmjének díjesője is birizgálta a színésznő fantáziáját. Talán bízott abban, hogy összekaparhat egy Golden Globe-ot, mint Alicia Vikander, a női android alakításáért.) Azonban nem úgy tűnik, hogy Garland kedvelné a nőket... Az "Ex Machinában" a nők csupán külső lepelként funkcionáltak, itt meg egy igazán kedvelhető karaktert nem kapunk belőlük, aki esetleg mégis szimpatikus lenne, azt elsőként ragadja el a forgatókönyv.
Lena (Natalie Portman) figurájának egyetlen pozitívuma, hogy végtelenül szereti a párját, akiről azt hitte, elveszítette, bár, ezen a tényen is sokat puhít az, hogy ettől még képes lefeküdni egy kollégájával, miközben gyötri a bűntudat. Szóval, akit kedvelnünk kellene, azt sem tudjuk igazán megszeretni. Ez viszont csak abban az esetben járható út, ha a forgatókönyvnek célja, hogy elidegenítse a nézőt a karaktertől és a befejezéshez ily módon még plusz nyomasztó töltetet adjon hozzá. Ha a cél ez volt, akkor viszont rendben van.
Másik fontos Star Wars színész, aki jelenlétével emelné a film ázsióját, azonban karaktere pont olyan elidegenítő módon került bele a forgatókönyvbe, hogy vele és érte sem tudunk izgulni, az a férj, Kane (Oscar Isaac). Őt főleg flashback jelenetekben láthatjuk vagy épp kórtermi ágyon fekve. Nem túl hangsúlyos szerep, de ha már Isaac benne volt a rendező korábbi filmjében is, kabalából ide is elhozták.
A történet:
Az eredeti történet egy regénytrilógia része. Vandermeer Nebula díjas regényének főszereplője négy nő, akiket egy x elnevezésű területre küldenek be, hogy feltérképezzék azt.
A film sok ponton eltér a regénytől, hiszen igyekeztek a lényegi dolgokat átemelni egy egész estés változatba. Ezért is olyan elnagyolt a vége, pedig a játékidő engedte volna, hogy gyorsan haladjunk.
Egy meteor csapódik be valahol Amerikában, eltalálva egy világítótornyot. Az épület körül ezek után megváltozik a fauna - tiszta Stalker - és egyre terjedelmesebb lesz. Ezzel nem is lenne gond, ha ez a terjeszkedő világ nem hozna magával halálos veszélyt. Amerikai kutatók igyekeznek válaszokat találni a jól behatárolt területtel kapcsolatban. Lena és társainak csapata már nem az első expedíció, amelyik behatol ebbe a világba és igyekszik információkkal elhagyni azt, azonban az x területen tapasztaltak jóval meghaladják az emberi elme határait.
Lena végül biológusként azért csatlakozik a csapathoz, hogy megtudja, mi történt a férjével, aki már megjárta ezt a poklot és miután visszatért - van itt egy kis Solaris csavar - már nem volt ugyanaz.
A csapat tagja mind nők, mivel úgy vélik, mentálisan erősebbek a férfi felfedezőknél. A vezetőjük Dr. Ventress (Jennifer Jason Leigh), aki szintén a titkokat akarja felfedni. Ahogy egyre mélyebben jutnak be a zónába, mind jobban hatalmasodik el rajtuk az őrület, vagy lehet, hogy valami egészen másról van szó?
A film összességében rendben van, csak egyszeri nézőnek megterhelően unalmas, főleg, mivel nem durran nagyot. A fényképezés gyönyörű, nagyon sok szép felvételt láthatunk, remek vágásokkal, kamera mozgásokkal, gyönyörű beállításokkal. Erre nem lehet panaszunk.
A filmzene egészen elképesztően sikerült, kihasználva a számítógépek adta lehetőségeket. Geoff Barrow és Ben Salisbury második közös munkája remekül játszik alá a látott képeknek. Szerencsére, bár nem mindig csinálják így, jelen esetben a film zenéjéből illesztettek be a trailerbe is.
Garland filmje moziban megtekintve tényleg megterhelő lett volna, de a Netflix-nek köszönhetően már megtekinthető.
Először az a szó ugrott be a film közben, hogy
„nyugtalanító”. Aztán ez végig megmaradt. Valahogy Guillermo del Toro összes
filmjével úgy vagyok, hogy valami szorongásfélét érzek a gyomromban, de szent
borzadállyal nézem végig őket, mert akarom. Nem tudom hogyan csinálja, de a
mondanivalói mégis megérintenek, ugyanakkor annyira naturálisak, amennyire csak
a vászon engedi. Szóval vegyük figyelembe, hogy del Toro meséi felnőtteknek
íródtak. Pont.
Úgy tűnik, mintha a víz érintése egy kétéltű emberről
szólna, de ez csak a látszat. A történet egy lányról szól. Elisa néma és talán
pont ettől kicsit furcsa is. Műveltsége és intelligenciája magasabbra tenné őt
egyszerű takarítónál, de hiába, ha kommunikációja mondjuk úgy: hiányos. Élete
mégsem szomorú, mosolyogva teszi a dolgát, éli a mindennapjait. Két barát
jelent neki társaságot vagy inkább ő nekik. Az egyik a szomszédja, Giles a
macskatartó grafikus, aki naphosszat a rajztáblája előtt ül és titokzatosan
vonzódik a pitékhez, bármilyen rosszak is. A másik a munkatársa, a szintén
takarító Zelda, aki érti Elisa jelbeszédét és helyette is beszél, ha kell,
ugyanakkor ha csak teheti, léhűtő férjét szidja, akit mégis hűségesen
kiszolgál.
Egy nap a kutatóállomásra, ahol takarítóink dolgoznak, egy
furcsa lény kerül: emberszerű kétéltű, úszóhártyás lábakkal és kezekkel. A
kutatása nagyon titkos és veszélyes, ezt bánja az új biztonsági főnök,
Strickland két ujja is, amit a szörny harap le, bár a körülmények nem
tisztázottak. Strickland ugyanis nem egy szimpatikus ember: élvezi, ha
kegyetlen és megalázó lehet. A kutatóállomáson talán egyetlen szimpatikus
figura Dr. Hoffstetler, ami azért is meglepő, mert egy orosz kémről van szó.
Apropó, orosz kém.
Nem is említettem, hogy a késő ötvenes
évek Amerikájában járunk. De ez a világ cseppet sem olyan mézes-mázas, ahogyan
azt általában elképzeljük. Ez egy kézzel foghatóan sötét és realisztikus
ötvenes évek, ahol hiába pakolják több rétegben a mázat, mégis kikandikál alóla
a nyomorúságos valóság. Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy szinte
folyamatosan látjuk a tévéadásokban a vidám, táncos revüműsorokat, amik hol
vigaszt jelentenek a mindennapokra, hol egyenesen karikírozzák azokat. Az
elidegenedés mintha nagyobb lenne, mint manapság, hiszen az Eliza lakása alatti
mozi is kong az ürességtől. Jó, ha négy-öt ember beül egy filmre egyáltalán.
Mindenki egyedül van, de az összes szereplő másképpen
magányos.
Magányos Elisa, Giles, Zelda, hiszen egyikük sem teljesedik
ki a magánéletében. Magányos Dr. Hoffstetler, akit két dróton rángatnak hol az
amerikaiak, hol az oroszok, pedig meglepő módon ő csak ember akar maradni ezen
a pengeélen is. De magányos még a gonosz Strickland is, hiába van az amerikai
álom: csinos, odaadó feleség, két gyerek, Cadillac. Neki ez nem elég. Kifordult
személyisége kegyetlenségre vágyik.
És magányos a kétéltű ember, mert bezárják
és kínozzák kutatási cél címen.
Talán mindenki maradna ebben az állapotában, ha Eliza nem
indítana el egy lavinát: felfigyel a „szörnyre”. Eliza nem szörnyet lát a
furcsa lényben, hanem saját magányának tükörképét. Valakit, aki szintén nem
beszél, ezért nem is várja el tőle, hogy ő így tegyen. A két „néma” ember közös
hangra lel. Eliza kedvessége kedvességet vált ki a vízi lényből. S mintha ettől
a többi szereplő is feloldódna: mindenki hőssé és segítőtárssá alakul, hogy
megmenthessék a kétéltűt és szerelmével már hozzá tartozó Elizát is.
A lény láttán azonnal beugrott az 1954-es A fekete lagúna
szörnye című film. Tulajdonképpen annyira hasonlít a kinézete, hogy ez alapján
akár remake vagy kései folytatás is lehetne. Kis utalást kapunk is rá, hiszen
Strickland azt mondja, az Amazonas vidékéről hozta magával, az előbb említett
film pedig valóban ott játszódik. Azonban abban a történetben a szörny a
legtöbbször gyilkol, bár valószínű, hogy csak azért, mert felpiszkálják.
Szerelmi szál nem szövődik, bár az egyetlen női szereplőt elrabolja, de nem
bántja. Ezeknek a vízalatti pasiknak a nők a gyengéik.
Ugyanakkor ha már szerelmi szál, beugrott az 1962-es orosz
Kétéltű ember című film is, ami Alekszandr Beljajev azonos című 1928-as
regényéből készült. Itt ugyan egy olyan fiúról van szó, akit az orvos apja úgy
ment meg, hogy egy cápa tüdejét műti a beteg tüdeje helyére, ettől lesz a fiú
kétéltű. De ott is üldözik és ott is szerelmi szál szövődik egy leányzóval
menekülés közben.
A víz érintése valahol tartalmazza ezt a két történetet, de
mégis egyedi. Mondanivalója súlyos és nehezebb, mint a film itt-ott felcsillanó
nyersessége. Észrevesszük-e egymást egy elidegenedett, elszigetelt, ideálisnak
mondott képekkel manipuláló látszatvilágban? Tudjuk-e azt mutatni egymásnak,
amik valóban vagyunk? Ítélkezés nélkül tudjuk-e fogadni azt, ami a másik?
Hiszünk-e benne, hogy az életünkben mindennek oka van? Merünk-e hinni abban,
hogy a mi poklunk valaki más mennyországa lehet? Merünk-e szeretni társadalmi
megítélés, szokások, konvenciók ellenére is?
Úgy hiszem, ha a víz megérint, a válaszok benned vannak.
Megtekintés: Egyszer érdemes megnézni del Toro szerelmes filmjét, de nekem elmaradt a katarzis.
Kicsit olyan érzésem volt, mintha mostanra meguntam volna del Toro világát, a szenvedő női alakokkal, arcon sérült emberekkel, végtelenül negatív figurákkal és a kifejezetten fehér (nem bőrszín) mellékszereplőkkel.
Ebből a szempontból nekem az egész fantasy egy blöffnek tűnik. Szerelmes film, amely a végén persze értelmet nyer és felülírja, amit korábban gondoltam. Ha erről írok, az viszont meg csúnya szpojler. Így mi marad, amiről írhatnék?
Mielőtt március elején megnyerte volna "A víz érintése" a legjobb film kategóriáját (Tedd hozzá, hogy az Oscar-díjról beszélünk, sok, egyéb megnyert díja mellett!), volt körülötte némi plágium pereskedés, amelyet mintha még mindig - pár nappal a díjkiosztó után - erőltetnének a másik oldal érintettjei. Nem védem del Toro-t, magam sem vagyok oda a más szellemi termékének "ellopásáért", de néha roppant nehéz az embernek kimazsoláznia írás közben, hogy mi az ami saját kútfő, mi az, amiről hallott és beépült az emlékeibe és mi az, amiről tényleg fogalma sem volt, ugyanakkor más vonalon megtörténhetett és ez vezethet oda vissza, mintha mi loptunk volna el egy ötletet (És számunkra ezért ez saját kútfőnek tekintendő.). Hiszek abban, hogy néha bizony az emberek agya, egymástól függetlenül, időt és helyet a világban átugorva, járhat egy rúgóra.
Nem tisztem eldönteni, del Toro szándékosan vagy véletlenül idézett meg egy korábban készült filmet, átemelve olyan apróságokat is, amik megdönthetetlenül bizonyítanák a plágiumot.
Nem az én dolgom, hiszen ki tudja bizonyítani, hogy a "másolt" mű esetleg hogyan épült be a tudatalattiba és ágyazott meg benne magának, hogy végül a mexikói rendező elkészítse ezt a kellemes drámai mesét.
Engem az érdekel, hogy a film mint két órás látványosság, hogyan épül be az én memóriámba, és mi pluszt kapok általa. Ha jól elszórakoztat és gondolkodásra késztet, akkor elérte célját és egy igen jó filmről fogok tudni monologizálni. Ha valamiért nem érintett meg eléggé, akkor kissé hűvösebben fogok áradozni róla.
Mellesleg, plágium, koppintás ide vagy oda, del Toro vállaltan mesélt róla, hogy filmjét erősen inspirálta a fekete lagúna szörnye című reneszánsz horror.
Na, most, lehet, hogy hülye vagyok, de del Toro bevállalja, hogy ezt a filmet kicsit másolta, de egy másikat meg nem és azért perelik? Nem sántít? Hát, nem inkább azt is megjegyzem inspirálóként és akkor lehet, hogy az ügy sem kap akkora visszhangot.
Annak trailere alant! Ott a szörny! Csak figyeld, hogyan meséli el Kenny!
Legyen a második.
Nem mondom, hogy nem volt jó film, de...
A del Toro lufi nekem most valahogy kipukkadt. Első filmjei, legyenek saját látomások vagy az álomgyár futószalag termékei, általában igen közel kerültek hozzám a direktortól. Az "Ördöggerinc" például egy kifejezetten erős szellemes-dráma, amelyet néha újra kell néznem. A "Penge 2." meg a vámpíros sorozat legerősebb darabja, szerintem.
A Hellboy egy korrekt sci-fi és képregény adaptáció. A "Tűzgyűrű" már erősen Godzilla utánérzés volt számomra, a "Bíborhegy" meg egy gyönyörű képi világgal rendelkező, de vértelen horror-dráma, amely nem is nagyon találta meg eddig értő közönségét. Engem egészen biztosan nem.
Most ismét úgy érzem, hogy ez lett a helyzet.
"A víz érintése" egy hidegháborús környezetbe helyezett love story, csak nekem kicsit kevés. Persze, ha belegondolok, csak felülírja a befejezés az egészet és akkor viszont egy kellemes fantasy, ha azonban arra gondolok, hogy elakartam kápráztatni magamat ezzel a fimmel, mert sokat vártam tőle, akkor viszont csalódott vagyok.
Elisa Esposito (Sally Hawkins) a néma takarítónő jól megvan átlagos életében egy katonai kutató támaszponton. Barátnőjével (Octavia Spencer) elvégzik a napi rutint, amely csupán akkor borul fel, amikor egy titokzatos vízi teremtményt (Doug Jones) hoznak az egyik lezárt szárnyba. A hely ellenőrzése kissé kaotikus, mivel Elisának van ideje megismerkedni és ráhangolódni a teremtményre, hogy végül elszánja rá magát, hogy kiszabadítja.
Segítsége lesz ebben egy tudós (Michael Stuhlbarg) és a szomszédja, a meleg művész, Giles (Richard Jenkins) míg az ellenpólus a remek Michael Shannon, Strickland szerepében.
Strickland-nek is személyes ügye lesz, hogy leszámoljon a lénnyel, míg Elisának szintén - hogy mennyire, az a film csattanója - az, hogy kimenekítse a kis kopoltyúst.
Kezdő képsor - árulkodik...
A történet felesleges túlbonyolított szerintem és mégis, kevéske. Elhiszem, hogy Oscar papának tetszik, de legyen neki. Ha belegondolok, hogy a számomra szinte élvezhetetlen Chicago 5 díjat elvitt, míg a végtelenül szórakoztató "A legnagyobb showman" egy jelölést tudott összekalapozni, nem lepődöm meg. Ugyanakkor az is a díj sajátossága, hogy "A víz érintése" lehetett legjobb film, míg a számomra teljesen hasonló történet ívű és sokkal élvezetesebb "Amélie csodálatos élete" alig több jelölést kapott, mint amit a "A víz érintése" eleve elvitt. Ha valahogy egymás mellé helyezem őket, akkor úgy gondolom, hogy a francia mozi köröket ver sok mindenben a del Toro filmre, csak az ugye "francia".
A barátnő karaktere pl. erősen elnagyolt nekem. Spencer mondjuk megtesz mindent, ám nekem nem volt különösebben mélysége a karakterének. A végén segít... Húzza egy kicsit a kocsit. Ja, meg közben egyengeti Elisa munkáját. De nem nagyon látom, hogy hol van köztük a kémia. Főleg azt látni, hogy Zelda azzal az anyáskodó rosszallással felügyeli hősnőnket, míg a végén kéreti magát, majd, mielőtt végleg elhagyjuk, tolja egy kicsit a szennyes kocsit. Hát, ezért tényleg kellett. Feltételezem, ő volt a balansz, hogy értsük, Elisa képes beilleszkedni, ha kell. (Szpojlergyanú)
Egy barátom hasonló véleménnyel Giles karakterét emelte ki, hogy miért kellett meleg szomszéd bőrébe bújtatni a figurát. Két felesleges jeleneten kívül tett e hozzá valamit a filmhez, a karakterhez az, hogy meleg?
Nem. De nagyon drámai volt amikor kikosarazzák.
Köszönjük!
De tudod mit?
Nem lázadozom. Elfogadom, hogy a fél világ megörül ezért a vizes drámáért, ami nekem egy kissé utánérzés fércmű.
Legyen.
Láttam, egynek oké volt.
Viszont a zenéje kiváló, a fényképezés gyönyörű és a színészek is odateszik magukat, ami sokat emel a mozi ázsióján és ez is lehet az oka, hogy túlértékelték. Mert a tálalás és a körítés azért odatette. Nekem csak az íz fanyar.
Megtekintés: Először nem tudtam, merre fog haladni a film, de a végére megérkezett még számomra is a megfelelő érzelmi töltet.
És ez a "Bomb City" erőssége. Kezdetben még véletlenül sem tudtam azonosulni ezzel a punk hordával, akikről szól a film - sőt, most sem állítom, hogy a szívem csücskei lettek - a tálalás viszont kibillentette feléjük a morális mérlegemet és ehhez még csak az sem kellett, hogy tudjam, valóságban megtörtént események feldolgozását látom. Brooks első nagyjátékfilmje képes meglepni azokat, akik nincsenek tisztában az 1997-es Texas állambeli Amarilloban lezajlott események tragikus végkimenetelével. Szóval, Texason kívül úgy nagyjából bárki mást.
A Bomb City kifejezés ebben az esetben többrétegű: Jelenti azt is, hogy a város mennyire közel van ahhoz, hogy krízis helyzetben a földdel tegyék egyenlővé, mag utal arra a kényes egyensúlyú helyzetre is, ami a városi punk közösség és a fehér egyetemista, sportolói közösség között libeg.
A film nem tudom, mennyire hűen mutatja be a punk társadalom mindennapjait, mivel sosem voltam része a szubkultúrának. Eddig, ha filmben találkoztam a perifériára sodródott fiatalokkal, valahogy sosem sikerült közel kerülniük hozzám. Lásd.: Romper Stomper. és ha egy filmben ábrázolták is őket, azt nem nagyon sikerült emberközelien, pozitívan megtenni. A punk életérzés ezért, egyszeri néző számára, úgy vélem, hogy egy kirekesztett szegmense a divat és életérzés keverékének. Ha egy filmben punkok jelennek meg, akkor vagy nagyon negatív a szerepük, vagy parodisztikus határokat feszegetően komikus.
Itt is eléggé elidegenítő, ahogyan mindennapjaikat élik, az ivászatokkal, folyamatos torzsalkodással a helyi sportoló fiúkkal. Engem gyakorlatilag minden taszít bennük. A higiénia tökéletes mellőzése - simán ott hánynak, basznak, ahol vannak - az olcsó, műanyag flakonból kortyolt, kétséges beszerzésű alkohollal, a zúzós, túl hangos zenével, és a tánc helyett egymás lökdösődését bemutató szabadidős tevékenységeikkel tényleg nem alkalmasak rá, hogy egy drámában a néző mellettük tegye le a voksát. Főleg, hogy a forgatókönyv - a rendező Brooks és Sheldon Chick munkája - mintha direkt a negatívumokat akarná bemutatni nekünk, ám, miután megismerjük a másik tábor résztvevőit, képesek leszünk a megfelelő "oldalra állni". A film ezt a visszás érzést fordítja a nézői ellen és teszi meg hős(ies)nek azt az oldalt, amelyiket amúgy nem választanánk. Talán azért, mert húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy képesek legyünk - persze nem mindenki - elég toleránsan figyelni mindazt, amit a vásznon látunk. Kell hozzá érzelmi intelligencia, hogy elérje nálunk a film a célját, még akkor is, ha ehhez kellett az a húsz év.
Flashbackekből megtudjuk, hogy Amarilloban, 1997 decemberében véres utcai bandaháborúban haláleset történt. Amarillo Texas egyik legészakibb vidékének tizennegyedik legnagyobb városa. Földjei alól Héliumot termelnek ki és ha ez nem lenne elég, az ország egyetlen nukleáris fegyver készítő létesítménye is itt található, ezért, a punk fiatalok szemében többszörös kockázati tényező, ha egyszer kitörne egy harmadik világháború. Miközben néha bepillanthatunk a tárgyaló-terembe, hogy egy tárgyalás végkimenetelét várjuk meg, és amelynek tétje számomra egészen a film végéig egészen jól homályban lett tartva, megismerjük Brian-t (Dave Davis) és barátait, akik átlagos punk mindennapjaikat élik. A film nem tör felettük pálcát, ám amit megtudunk most is az életükről, az továbbra sem hozza közelebb hozzánk őket. A film szerint a punk fiatalok léha életet élnek, szinte már ösztönlények. Nagy szavakat használnak a politikával, értékrendekkel szemben, de reakciójuk kimerül abban, hogy állatok módjára igyekeznek szórakozni és anarchiát hirdetnek. Arról nem mesél a film, hogy miből élnek, honnan szereznek pénzt, milyen módon veszik ki részüket az állampolgári kötelességekből. Ha tényleg kb. ennyi volt egy punk élete, akkor megértem, mire igyekszik az ügyvéd kilyukadni védőbeszédében.
A punk vagy 20-25 évvel később kezdett kialakulni, mint a skinhead irányzat, valamikor a hetvenes évek közepén. Zenei irányzatként, főleg Angliában, a munkásosztály fiataljaiból verbuválódott, negatív politikai véleményezést erősítette, jobbos beállítottsággal, de csak mert a politika akkoriban inkább baloldalinak titulált rendszer volt. Büszkén terjesztették anarchiába uszító nézeteiket. Hol összetörleszkedtek a Skinhead-del, hol ellenségként tekintettek rájuk és mindenkire, aki nem illett bele elképzeléseikbe. És abba még a világ sem illett bele.
Punk-ok még ma is vannak, de talán már nem olyan hangos a szócsövük, mint az erős nyolcvanas években. Az akkori fiatalok családapák lettek. Mostanra, ha valakit tarajos hajjal látsz, már meg sem lepődsz.
Remek a fényképezés, a színészek. A zene zsigeri, a drámai pillanatokban nagyon hatásos, ahogyan atmoszférát teremt.
Mostanra a filmekben a punk karakterek főleg bűnözőként jelennek meg, vagy vicces mellékalakként. A Bomb City sem igyekszik legitimálni, azonban sikerül neki elérni, hogy szimpátiával tekintsük rájuk.
Amíg néztem a filmet, bennem volt a kisördög, hogy megírom a véleményemet arról, hogy milyennek látom magát a punk közösséget. És valószínűleg nem is tévednék túl nagyot. Végül a film befejezése mutatta meg, hogy nem feltétlenül fekete vagy fehér a punk, hiszen sokszor ennek eldöntéséhez elég egyetlen pillanat, csak nem árt tudnunk, hogy a jó oldalon állunk e akkor.
Mondjuk, ettől még mindig nem kedvelem a graffiti készítőket.
Előre bocsátom, nagyon szeretem a Valami Amerika sorozatot.
Emlékszem, az első részt moziban láttam, kezemben egy rózsával, amit valamelyik
figyelmes fiú hozott Nőnapra a fősulin. A film végére a virág jelentős
változásokon ment keresztül, miután jó néhány poénnál a térdemet csapkodtam a
nevetéstől.
Bárki bármit mondjon, a második rész sem maradt el az első
mögött, ráadásul remek csavarnak tartottam az új szereplők, vagyis a Bala-banda
behozatalát. A megszokott szereplők itt már rutinosan mozogtak a karaktereikben.
Ráadásul árnyalni is tudták őket az első filmhez képest.
Bevallom, örültem a harmadik résznek, mint amikor az ember
szép időt tölt egy gyönyörű nyaralóhelyen és évek múltán visszatér oda, hogy
átélje ugyanazt az érzést, de legalább valami hasonlót. Nehéz kimondani, hogy
tizenhat év telt el azóta és bizony, ez meglátszik a szereplőkön (nem, rajtam
nem :) ). Ugyanakkor a játékuk újra felidézi a régi érzést. Szurkolunk a
fiúknak, de biztosan tudjuk, hogy slamasztikába keveri őket Alex feltűnése. Mégsem
szeretnénk, ha megbűnhődne, mert női szemmel nézve igenis bírjuk a sármos
rosszfiúkat. Szóval megértjük, hogy Eszter (Ónodi Eszter) még ennyi év után is
kapkodja a levegőt, ha feltűnik az a bizonyos piros baseballsapka és szemtelen
tulajdonosa.
Alex (Szervét Tibor) pedig jön, felkavarja az állóvizet, a
fiúkat szokás szerint belekeveri valamibe, ami ezúttal tényleg komoly: börtönbe
kerülnek a Várnai-fivérek (Szabó Győző, Pindroch Csaba, Hujber Ferenc). Mi több
Bala (Csuja Imre) és ellenlábasa Toni (László Zsolt) bandája is odabenn
csücsül, ami nem gátolja meg őket abban, hogy pokollá tegyék a fiúk amúgy sem
rózsás helyzetét. És akkor még ott van a gyanús börtönigazgató, aki elvárja,
hogy hőseink színre vigyék a második részben sikerrel bemutatott musicaljüket.
Ezúttal persze a benti alapanyagból. Ami azt jelenti, hogy lányok nélkül... és
most gondoljunk csak a rendőrök és kurvák koreográfiájára. Ettől fogva a börtön
falai közt folyik a történet nagyobb része. Teletűzdelve az összes börtönös
képpel és humorral, ami csak belefér. Miközben Eszter és az időközben
vloggerként mindent kommentáló Timi (Oroszlán Szonja) egy furcsa véletlen
folytán melléjük csapódott ügyvédnő oldalán odakinn nagy erővel keresik azt a
valamit, amiért az egész hercehurca folyik odabenn: a „Bázeli Vöröst”.
Nos, a film a kritikák lesújtó véleménye ellenére hozta azt,
amit elvártam tőle: szórakoztató volt, humoros és kellemesen ismerős. Jó volt
újra találkozni a régi szereplőkkel és szerettem az új karaktereket is. Itt van
Brando (Scherer Péter), az amerikai krimiken felnőtt szórakozott
rendőrnyomozó, aki rendre eltapossa az elektomos cigijeit, mint a csikket. Tony
(László Zsolt), a rivális banda főnöke, aki valljuk be: ijesztőbb és kevesebb
humorérzékkel rendelkezik, mint Bala, viszont olyan segédje van, mint GanxtaZolee (ja, nem mint, hanem tényleg). Bárány Olga (Pokorny Lia), a kedves, de
titokzatos ügyvédnő. Rezsó (Nagy Ervin), a börtön legveszélyesebb meleg
bandafőnöke. Na és nem utolsósorban Kokó (Stohl András), a drogos színész, aki
bevállalja az East-West főszerepét női ruhában is.
Egyetlen dolgot hiányoltam: a korábbi részekben megszokott
zenei betéteket. Az első rész tele volt jobbnál jobb dalokkal, klipszerűen
beépített videókkal. A második hasonlóan ütött a musicaljelenetekkel. A
harmadikban két dal maradt meg bennem: a főcímdal Majka, Curtis és Pásztor Anna
interpretációjában, valamint a végefőcímnél a Halott Pénz Mindenre ráveszel
című száma. Bár elhangzanak a második rész musicaljének részletei is, de
szándékosan gagyira véve, hiszen a fiúknak esélyük sincs a börtönös
felhozatalból pár nap alatt színészeket faragni.
Viszont a film tele van akciójelenetekkel, pörgős
cselekménnyel, ugyanakkor kissé szürreális, ahogyan és parodisztikus, mint egy
amerikai akciófilm Budapesten. Talán pont ez volt a cél: ez már tényleg valami
Amerika. Egészében véve és az utolsó fricskával egyetemben egy geg az egész.
Nem is akar több lenni.
A pozitívum, hogy bekerült nálam az újranézhető mozik
listájára, mert könnyed volt és vicces. Igaz, a harmadik résznél nem törtem
össze a rózsát a nevetéstől. De csak mert mozi után kaptam meg. Hiszen egy
barát nemcsak figyelmes, de előrelátó is.
Megtekintés: Ha tetszett az első két rész, akkor ezt is zabálni fogod.
Pedig a harmadik rész egy rossz vígjáték. Amiben vannak jó pillanatok és megoldások. Emlékszel még az első részre? Én már nem nagyon, de abban, amennyire emlékszem, voltak nyugisabb pillanatok is - pl. kis kifli - nagy kifli párbeszéd - míg a harmadik rész gyakorlatilag összevonta az első két rész legnegatívabb kvintesszenciáit, mint ripacskodó előadásmód, hangmagasság, egyebek.
Egyebek alatt főleg azt értem, hogy a Valami Amerika 3., ahogy a címében benne foglaltatik, rendkívül ügyesen idézi meg az amerikai filmgyártás legrosszabb komédiáit, igaz, magyar helyszíneken, és magyar viszonylatban. Mostanra már nincs karakter, aki ne önmaga karikatúráját hozná. Nagyjából ennyi maradt, mert a történet - igaz, vannak benne elég jól eltalált részletek is, gondolok itt a flashback vlogra - úgy ahogy van, egy hatalmas blöff.
Az első filmben voltak szerethető slágerek, amikből rendesen karaoke sikerek lettek, a mai napig énekelhetőek. A második mindezt megfejelte egy remek kis musical előadással, amibe így szintén kerültek új dalok és a képi világon is hagyott nyomot. A harmadik rész azonban lusta dög és újrahasznosít. Mi pedig megkajáljuk, hiszen kétszer ettük, kétszer ízlett.
Scherer Péter
A mozipénztáraknál jelen pillanatban a Valami Amerika 3. az utolsó kb. 15 év leglátogatottabb mozija. Nem azért, mert remek szórakozás, és szájról-szájra terjedne a film híre. Nem. Ha a pletykaláncra hallgatnánk, egy hét után alig menne el rá... egy fenét! Olyan nagyon ki vagyunk éhezve a nosztalgiára, és olyan rég nem találkoztunk a Várnai fivérekkel, mellesleg, már nagyon szeretnénk, ha végre ők törnének borsot a szélhámos Alex orra alá, hogy vígan és dalolva vonulunk el megnézni, mit hozott össze nekünk Herendi úr. Ő pedig összehozta nekünk ezt a blöfföt. A röhej az, hogy elégedetten álltam fel a fotelből a végén és csak mosolygó emberek hagyták el velem együtt a termet, akik úgy érezték, kaptak valamit.
Nagy Ervin
Kaptunk egy mekis kaját. Olyat, amilyet már kétszer kaptunk, csak most happy meal. Olyat, amit amíg eszünk, nem rossz, nem rossz, de az íze is hamar elhagyja a szánkant és a gyomrunkat sem tölti meg teljesen.
Tehát, a film nézői ki voltak éhezve, hogy régi ismerőseinkkel találkozzanak. Mert bevallom, nem volt olyan rossz a szerencsétlenkedő trió. Hiányoztak már. Ám, ha valakinek ez nem elég, rajtuk kívül még annyi karaktert hoztak be, hogy kapkodod a fejed az új karakterek és megformálóik láttán. Szóval, akinek nem elég amit ismert, annak itt az új. azután az egész film hangulata elment amerikásba, kaszkadőr munkával, lövöldözéssel, börtönnel és nehézfiúkkal.
Van nekünk vörös hering, meg Mission: Impossible szerepcsere, meg bérgyilkosok, szökés, szülés. Akár egy helyzetkomikumra építő fergeteges francia komédiában. Csak ez magyar. És kicsit olcsóbb. És sokkal hiteltelenebb, mint a korábbi etapok. Mert mostanra a forgatókönyv még csak véletlenül sem akarja elhitetni velünk, hogy amit látunk, az megtörténhetne. Nem.
Azt már ellőtték két részben és mostanra csak az abszurd maradt.
Stohl András
Így be lehetett hozni Alexet harmadszor is, így sikerült végre, az első rész óta eljutnia szerelmespárunknak az első gyermek születéséig, így visszakaptuk Timit. Minden ott folytatódik, mint korábban, csak hangosabb és elborultabb.
A film egyik csavarja miatt kénytelenek pl. Szervét Tibinek egy másik karaktert is kiosztani. A zenéket gyakorlatilag két szám képviseli - főcím + stáblista - minden másra ott az East End a korábbi részből. Jó sok homofóbia, ezért meleg poén is kellett, ha már sitt. Mostanra már tényleg bekerült nemzetünk színészeinek színe java. És egy csomó beszólás egészen vicces. Aztán van olyan jelenet, amelyet eddig egy Sandler vígjátékban tudtam volna csak elképzelni. Miért ő? Mert kifejezetten utálom a filmjeit és amelyik jó, az sem miatta lett az... De az a vipera... Ott mély volt a kuss a nézőtéren és nekem sem kellett visszafognom magam, mert el sem tudtam rajta mosolyodni, csak átpillantottam a barátnőmre, hogy ő is kínosan feszeng-e? És igen.
Szóval, van egy filmünk, amelyik nem olyan jó, inkább rossz, de zabálni fogjuk egy ideig és nem haragszom rá ezért. Kell a bevétel, hiszen most dübörög a filmgyártásunk. Ha erre a középszerre ülünk be, akkor legyen, üljünk be erre, de legalább van egy filmünk, amelyik végre lenyomott egy Marvel mozit, ami nem kis szó. Mellesleg, véleményem szerint, az egyik legrosszabb Marvel filmet, de ne kicsinyítsük az érdemét a hazainak.
A Valami Amerika 3. több sebből vérzik, de tartja magát.
Herendi Gabi szerint nem lesz több része a Várnai fiúk kalandjainak, de szerintem még egy negyedik, kerek és tényleg elegáns epizóddal kellene elbúcsúztatni a hőseinket.
Egy olyan részben, amelyikben Tamás (Pindroch Csaba) Bűnös városáról kiderül, hogy masszív rajongó tábora van egyetemisták között és tudjuk, hogy ők a jövő reménységei. Egy olyan részben, amelyikben Ákos (Szabó Győző) néger kisfiáról kiderül, hogy elcserélték és ezért nem kell azt hinnünk, hogy a harmadik részre agytevékenysége lesüllyedt a barátnője, Timike (Oroszlán Szonja) szintjére. Egy olyan részben, ahol végre András (Hujber Ferenc) is megtalálja a helyét és nem akar kamikaze pilótaként fejjel ugrani minden verembe. Egy olyan részben, amelyikben Tamás felesége, Eszter (Ónodi Eszter) végre nem őrlődik kétségek között, hogy kihez húz a szíve. És egy olyan részben, amelyikben Alex (Szervét Tibor) komoly bajba kerül, de a három tesó kirántja a bajból, mert van bennük zsivány becsület és képesek felülemelkedni a problémákon, haragon, mert ez az, amiért megszerettük őket annyira, hogy vártuk már ezt a filmet.
Várok egy olyan búcsút, amelyikben a film címe ismét értelmet nyer.
És akkor elégedetten engedem őket útjukra, tudván, hogy valóban boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
65%
Különvélemény: A filmet kifejezetten ajánlom moziban megtekinteni. Ennyivel szerintem igazán támogathatod a színészeinket, rendezőnket és a filmiparunkat. Nem, ne hivatkozz nekem se politikára, se azokra, akik kezében ott a gyeplő. Mindazok, akik benne voltak ebben a filmben, megérdemlik, hogy legalább egyszer a gyöngyvásznon nézd meg, amit összehoztak.
(A cikkben szereplő képek a Vertigomédia tulajdonában vannak!)
A film Mafab adatlapja: Fekete Párduc - Black Panther (2018)
Megtekintés: Nem állítom, hogy nem csalódtam kicsit ebben a filmben.
Valójában a "Fekete Párduc"-nak már ez előzetesei sem győztek meg nagyon arról, hogy ezt a filmet meg kell néznem. Hiába a Marvel univerzum és a képregény világ hátszele, eredetileg úgy gondoltam, hogy egy feketékről szóló mozi Amerikában nem lesz nagy siker. A bemutató utáni adatok azonban bőven rácáfoltak a véleményemre, sőt, rengeteg filmes oldal az egekig magasztalta a filmet, én viszont, igaz, el nem aludtam rajta, de ki merem jelenteni, hogy különösebben nem is szórakoztam rajta.
Számomra egy korrekt, de nem több mozi és ha már hasonlítanám, akkor, több összetétele miatt is leginkább egy James Bond mozihoz hasonlítanám, amelyben a királynőt - itt Wakandát - védi a legjobb ügynökük - itt királyuk - miközben megjelenik egy antagonista akivel le kell számolni, mert a világ sorsa a tét.
És nem több!
Félre kell tennem a képregényes múltat. Arra vannak mások, hogy kielemezgessék, mi került bele a füzetekből a filmbe és mi maradt ki. Én bár imádom a képregény műfaját, mire igazán nekiállhattam volna a gyűjtésüknek, már sem anyagilag, sem tárolás szempontjából nem tudtam bevállalni ezt a költséges hobbit.
Ennél fogva rendkívül hiányos a képzettségem képregény-hősökből, de ez már akkor kiderülhetett számodra, amikor a trailerről írtam és rám tett szinte semmilyen hatásáról. Illetve kicsit talán mégis hatott rám: Soknak éreztem. Sok szín, karakter, mozgás, akció.
Azután a film rám cáfolt.
Színes, szagos, néha már-már pszichedelikus és mindezek ellenére sem nem túl érdekes, sem nem túl akció-dús.
A rendező, Coogler korábbi filmjeit sokan dicsérték, ahol belebotlottam, ám úgy vélem, ez a munkája talán kicsit kirángatta a komfort zónájából. Ez mondjuk nem csoda, hiszen vannak franchise darabok, amelyek egyszerűen nem azt a filmes világot képviselik, mint amivel egy átlagos, nevet még nem feltétlenül szerző direktor könnyen tudna kezdeni valamit. Ilyenek pl. a képregény filmek, James Bond, a Star Trek vagy Star Wars univerzum filmjei, stb.
Egy Marvel film is pontosan ezért komoly szakmai kihívás, amit vagy megugrik az a direktor, akinek bizalmat szavazott a stúdió, vagy készül egy korrekt és azzal annyi mozi. Ez néha még olyan művészeknek is sikerülhet, akik korábban komoly hírnevet szereztek valamilyen területen Hollywood-ban, hogy azután egy képregény-filmbe beletörjön, vagy minimum kicsorbuljon a bicskájuk. Ezt a sort nálam gyarapítja pl. Kenneth Brannagh királydrámába oltott Thor (2011) mozija, ami persze nem unalmas és élvezhetetlen, mégis kissé alatta maradt az elvárásaimnak. A termet mégsem hagytuk el, hiszen azért a látványvilág, egyes színészek, események szórakoztatóak annyira, hogy első megtekintés alatt ne fészkelődjünk a fotelben. Hogy többször nézős darab lesz e számomra, mint mondjuk a Galaxis őrzői vagy a Thor: Ragnarök, azt meg majd az idő dönti el.
A történet sok évre nyúlik vissza, amikor egy Vibránium meteorit becsapódott Afrika egyik szegletébe, a Wakandai királyságba és ott eggyé olvadt a földdel és kicsit a faunával is. A Wakandai nép igen hamar rájött, hogy az idegen anyag mennyi pozitív hatást tud kifejteni az országra, minden területen. A fém segítségével a helyi király természetfeletti erőre tett szert és még a technikai fejlődésük is beelőzi - tiszta pol-korrekt - a világ többi részét. Wakanda uralkodói családi ágon váltják egymást. Az aktuális király T'Challa (Chadwick Boseman), akinek apját egy a Bosszúállók közeli esemény közben érte halálos merénylet. Fiának először a szokásjog miatt kell megmutatnia, hogy érdemes a trónra, később pedig egy homályos múltú, mégis rokonság közeli fiatalember, Eric Killmonger (Michael B. Jordan) trónkövetelési igényét kell semmissé tennie, hogy mind királysága, sőt, talán az egész bolygó békéjét megőrizhessék a továbbiakban.
T'Challát az is nyomasztja, hogy a hatalmas erő, amelynek birtokosa, talán az egész világ fejlődését elő tudná segíteni, ugyanakkor, ha nem dönt jól, apró ámde hatalmas királyságát is veszélybe sodorhatja, hiszen hiába tenne ő jót a világgal, ha a világ esetleg mohó és többet akarna. Kétségeit anyjával, testvérével, apjának szellemével és egyéb segítőivel is megosztja, plusz még apjának gyilkosa is a látóterébe kerül, ha esetleg hősünk kicsit unatkozna.
Lassan kibontakozik egy klisés királydráma, amely ismét bizonyítja, hogy ahol nincs demokrácia, mennyire talmi a hatalom. (Tényleg itt van egy ennyire gazdag ország, ilyen fejlesztésekkel, várossal, technikával és jöhet egy rokon, aki igényt tart a trónra és sima közelharcban eldőlhet, hogy az ország sorsát ki egyengeti tovább? Persze, láttunk sok Afrikai filmet, gyilkos csapatokról, amelyek néha saját, máskor a szomszéd népeket gyilkolják halomra, mégis meg kellett hagyni ezt a egyértelműen a térségre jellemző "hagyományt" ebben a képregény moziban is?) (Mit is beszélek, hiszen Shakespeare III. Richárdja is kb. ilyesmiről szól...)
A film egyik legrosszabb jelenete. Mintha két fűnyírógépember püffölné egymást.
A nagy öregek, mint királynő anyu, Ramonda (Angela Bassett) és a királyi jobb kéz és mágiaügyi miniszter, Zuri (Forest Whitaker) nem kapnak/kaphatnak elegendő és minőségi játékidőt. Hogy ne csak feketék szerepeljenek - és ezzel elveszítsenek sok fehér nézőt, ide sorolva az esetleges fajgyűlölő amerikai képregény kedvelőket is, akik nem is tudom, hogyan reagálhatnak arra, ha egy már bejáratott képregény univerzumban feltűnik egy fekete bőrű hős - komikus mellékszereplőnek, bár, a történet szempontjából kihagyható lenne, betették a mostanra már eléggé ismert - köszönd a Hobbitnak és a Sherlock sorozatnak - Martin Freeman-t, aki korábbi Marvel filmekből hozta Ross ügynök figuráját.
Ha ő nem lenne elég szerethető és vicces, akkor rásegít erre T'Challa hugicája, Shuri (Letitia Wright) akinek képességei vetekednek mind Tony Stark, mind Lucius Fox, mind Q technikusi szakértelmével. Azaz kisujjából ráz ki olyan fegyvereket és egyéb kütyüket, ami, már koránál fogva is a korábban említett három úr fölé helyezi a hölgyet. Mondjuk, hitelessége a karakternek legalább annyira komolyan vehető, mint a "Világ nem elégben" Denise Richards atomtudósa. Azon még ma is "sírok".
Ross ügynök és Shuri között legalább működik egyfajta kémia, pedig alig akad közös pontjuk.
Ezt a kémiát már sokkal jobban hiányoltam T'Challa és korábbi és egyben következő szerelme, Nakia (Lupita Nyong'o) kapcsolatából. Talán nem véletlen, hogy a film egyéb karakterei folyamatosan ezt erősítve utalnak rá, hogy béküljenek ki...
A végtelenségig a trónhoz lojális női amazon szerepe, Okoye (Danai Gurira) pedig jól jött az őt alakító színésznőnek, hiszen nem játszhatja a végtelenségig Michonne karakterét a "The Walking Dead"-be, ezért amikor épp a sorozat forgatási szünetben van, el kell vállalni ezt-azt mellette, a jövőre gondolva. Egy Marvel karakter pedig pont megfelelő erre. Hogy legyen kis dráma a jók oldalán, persze szembe állítják a szerelmével, hogy lássuk, milyen, amikor valaki nem az uralkodóra, hanem magára a trónra esküszik fel, miközben kedvese, W'Kabi (Daniel Kaluuya) ideológiai problémák miatt a harctéren lehet, hogy pont szembe kerül vele.
És a sok bába közt nem veszik el a fehér "holló", Andy Serkis! Az angol színész sikeresen kikapta magának a film egyik fontos negatív szerepét, még akkor is, ha olyan logikátlanul hullik végül a porba a végén. Addig viszont szórakoztató látni, hogy a színész mit művel, ha épp nem takarja ki a CGI.
Honnan ismerős?
Nem ez lesz a kedvenc filmem a Marveléktől, mert mind a humor kevés benne, mind a dráma nem nagyon fogott meg. Az akciót hiányoltam és azt sem nagyon értem, ha olyan szépen elgyakorolnak egy harci koreográfiát, ami hosszú másodpercekig tartóan is látványos a werk filmben, azt a moziba kerülő változatban mi a francért kell élvezhetetlenné vagdosni? Volt a film elején az a dzsungel harc, amikor komolyan elgondolkoztam rajta, hogyha ebben a szellemben fogják a film verekedéseit prezentálni, akkor inkább elhagyom a termet, annyira zavaró volt, hogy semmit nem tudtam követni az eseményekből a vászonhoz viszonylag közel ülve. (Barátnőm fogta a kezem, erősen... így nem bírtam felállni.) Ahogyan több kritikában utalnak rá, a film néhol közel kerül az "Oroszlánkirályhoz" is. A végső verekedésben pedig az egyik ugró-kapaszkodó jelenetsor pedig egyértelműen már vászonra lett festve az első X-Men filmben, amikor Farkast a szabadságszobor tetején eldobja Kardfog, és Farkas a levegőben átfordulva kapaszkodik a szobor fejét övező szent korona hét ágának egyikében. Itt T'Challa kerül azonos szituba és kapaszkodik egy elektromos gerendába.
A film sok jelenetében idéz meg korábbi mozikat, teljesen kiszámítható. Viszont a főgonosz már majdnem szimpatikus.
Töfi:
- Nevek, akik végül nem lettek T'Challa: Chiwetel Ejiofor, John Boyega, Wesley Snipes (Évekkel korábban szerette volna, de kiöregedett), Djimon Hounsou, Anthony Mackie, Adewale Akinnuoye-Agbaje, Noel Clarke. Volt, aki egyeztetés miatt, volt, akit a stúdió utasított el, volt, aki már szerepelt más Marvel filmekben és volt, aki kiöregedett.
- T'Chaka szerepét egy apa-fia páros alakította, értelemszerűen, mikor, melyik kornak megfelelően.
- Michael B. Jordan a rosszul teljesítő "Fantasztikus Négyes" rebootban játszott már. A "fekete Párduc" karaktere egy "Fantasztikus Négyes" képregényben mutatkozott meg, a hatvanas években.
- Angela Bassett már játszott egy "Fekete Párduc" című filmben, amely fekete bőrű polgárjogi aktivistákról szólt, 1995-ben.
140 percnyi tömény lelki és érzelmi nyomor, jó adag pesszimizmussal tálalva. Ezek juthatnak eszünkbe Ulrich Seidl: Kánikula című filmje kapcsán ami helyenként valós fizika fájdalmat okoz és egyáltalán nem egy kellemes néznivaló, pedig semmi különösről nem szól csupán az életről. Ulrich Seidl korábban dokumentaristaként sokkolta az európai közvéleményt, manapság pedig már játékfilmjeivel is megteszi mindezt, ez is az utóbbiak közül való és talán mind közül a Kánikula a leginkább játékfilmszerű filmje a rendezőnek.
De mi is a történet?
Nos, a helyszín Ausztria, pontosabban Alsó-Ausztria és annak igencsak jól szituált modern, külvárosi része, tikkasztó, szinte elviselhetetlen meleg van, ez az a közeg melyben 6 osztrák polgársors elevenedik meg melyek közül egyik nyomorultabb mint a másik.
A tengerentúlon vált igazán divatossá az efféle kertvárosi nyomor ábrázolása és ennek köszönhetünk olyan filmeket mint a Rövidre Vágva vagy A boldogságtól ordítani, azonban ezek a filmek mézes-mázos esti mesék osztrák változatukhoz képest.
A 6 történet néhol metszi egymást, de nem számottevően, a film epizódokat mutat csak a szereplők életéből azt is szinte a sivárságig visszafogott stílusban, szimmetrikusan komponált statikus képek keretei között, így nem meglepő hogyha az ember úgy érzi mintha egy dokumentumfilmet nézne amire az amatőr szereplők meggyőző játéka is rátesz egy lapáttal. Seidl stílusának ez fontos jellemzője, ugyanis a rendező ezt a dokumentarista attitűdöt arra használja fel hogy olyan jelenetek és embereket tárjon a szemünk elé amik láttán leginkább elfordítjuk a fejünket és oda se nézünk, nos a film zöme csak ilyen jelenetekből áll.
Kapunk itt pornófilmbe illő szexorgiát, intim szőrtelenítést premier plánból, nemi erőszakot és ezekhez jön még egy jó adag bánat és lelki kiüresedettség. Az egyik legnyomasztóbb ugyanakkor legbátrabb dolog a filmben az az elhízott, ráncos, nyugati jólétben pöffeszkedő meztelen öreg testek látványa, amikkel rengetegszer találkozhatunk. A szereplők teljesen átlagos embereknek látszanak akiknek papíron mindenük megvan, a valóságban viszont egytől-egyik lelki torzszülöttekről van szó van akikkel rendesen elbánt az élet, a sors vagy éppen egy bundesliga frizurás strici. A megváltás szikrája sem bukkan fel a szereplők életében és hát nem kell nagy matektudás ahhoz hogy megszámoljuk a filmben történő pozitív dolgokat. Jogosan merülhet tehát fel bennünk a kérdés.
Tényleg ennyire rossz lenne az élet?
A válasz természetesen nem, a film szerint ugyan igen de ezt rendkívül hányatott helyzetben lévő karakterek szemén keresztül látjuk és a rendező célja sem a napos oldal bemutatása volt. Mindezen szélsőségek ellenére a Kánikula egy borzasztó provokatív, elgondolkodtató és mélyen sokkoló alkotás melynek élménye még napokig kísérni fogja a megtekintőt, ugyanakkor egy kis betekintést nyújt hőn áhított nyugati szomszédaink lelki világába. Egy valami viszont biztos, ha az élet egy film lenne azt ne Ulrich Seidl rendezze meg mert különben nagyon pórul járnánk. 9/10
