Szörnyszülők - Anyu és apu - Mom and Dad (2017)

Anyu és apu - Mom and Dad (2017)

Rendezte: Brian Taylor

Megtekintés: Csak ajánlani tudom. Nicholas Cage amikor úgy ripacskodik, hogy megidézi a színész énjét.

Talán nem véletlenül jelentette ki Cage újságíróknak, hogy az utóbbi tíz évből az egyik kedvenc munkája a "Mom and Dad". Mert a sok tucatnyi értékelhetetlen vacak közül, ha nem is toronymagasan, de kiemelkedik ez a retró érzést árasztó kamara horror. A gyermekek elleni erőszak sokak számára kifejezetten síkos terület. Még horrorkedvelő fogyasztóknál is sikeresen verheti ki a biztosítékot, ha gyermek érintett a témában, legyen bár egy fiktív területről. A történet ereje pont az alapötletben van. Egyszerre apellál a nézők tudatos és tudat alatti védelmi rendszerére, ami miatt a film kifejezetten guilty pleasure lesz. Másrészt, meg hihetetlenül egyszerű az egész váz, amire felépítette Taylor a mozit. Utoljára hasonló munkának a horrorfilmes univerzumban a "Valami követ"-et éreztem, mert ott is egy végtelenül egyszerű motívumra épült a film és ennek ellenére zsigeri félelmeket ébresztett fel, mindamellett, hogy komoly gondolkodásra készteti a nézőjét. Mert valljuk be, mennyit lehet filozofálgatni azon, hogy egy maszkos gyilkos tiniket aprít? Nem sokat. Ellenben ha a saját szüleid fordulnak ellened, ott bizony már lehet braimstormingolni egy kakaó vagy sör felett. Pedig ez sem egy bonyolult alapötlet.

A történet nagyjából ki is merülne ennyiben. Az unalmas mindennapokat feldobja egy futótűzként terjedő erőszakhullám, amelynek áldozatai a gyerekek, míg az elkövetők maguk a szülők. Ősi, a génjeinkbe kódolt parancsokat ír tehát felül: az utód védelme. A film azonban néhány mondatban ad is egyfajta magyarázatot, ha figyelünk, hiszen a természetben jól megfigyelhető jelenségről van szó és semmi másról nem szól az egész, mint a biológiai körforgás egyensúlyban tartásáról. (Ismét egy mozi tehát "Az esemény" nyomvonalán, ahol a természet, a föld, a gaia visszavág az emberiségnek...)

Apa (Nicholas Cage) és anya (Selma Blair) tűrhetően megvan csemetéikkel, habár a nagylány (Anne Winters) hozza a szokásos kamasz allűröket (elzárkózás anyu elől, pénz csenés, fekete fiúbarát), a kisebb (Zackary Arthur) meg koporsónak használja apu szeme-fényét, - mert hol lehetne jobban tárolni egy haldokló kisállatot, ha nem egy gyönyörű sportautóban?, - amiért sok helyen elcsattanna egy pofon. Valamiért pedig, velük együtt, pont ezt a napot használja fel a föld teljes lakossága, hogy frusztrált dühüket levezessék a gyermekeiken. A családgondozó okj-s képzés iránti érdeklődés pedig az egekbe szökött...

Taylor korábbi filmjeitől nem voltam elragadtatva. A "Crank - Felpörgetve" egy percig sem komolyan vehető akció marhaság. A folytatása számomra már súrolta az élvezhetetlen kategóriát. A "Gamer - Játszma a végsőkig" jó alapötlete ellenére sem vett meg kilóra: kétszer kezdtem neki és kétszer hagytam abba a megtekintés kb. egy óránál, köszönhetően, hogy élvezhetetlenre vágták az akciókat. A "Szellemlovas" második etapja meg gyalázatos volt számomra. Szerencsére, a film megtekintése előtt nem néztem utána Taylor munkásságának, így meglepődtem, hogy valójában mennyire nem kezdő a filmezésben, de mégis, ez a filmje volt számomra az, ami jól elszórakoztatott.

Jól kufárkodik az idővel, mert kilencven perc alatt tudja elmesélni, amit látunk. Klasszikus rendezőket megidézően - pl. Hitchcock Madarakja - építi fel a forgatókönyvet és magát a filmet, ami már-már zseniális, ha arra gondolunk, hogy mennyi minden történik a filmben. Az iskolai szekvencia kifejezetten erős. Bár Cage színészi talentuma sokak szerint kérdéses, Selma Blairnek meg talán sosem volt túl sok, a rendező mégis egészen sokat kihoz belőlük (Antal Nimród tette ezt "Az elhagyott szobában" Beckinsale-lel és Luke Wilsonnal.). És még csavart is kapunk a végén, a befejezés is hagy gondolkodni, valamit Lance Henriksen is kap egy remek cameót.

Stílusát tekintve Taylor tökéletesen idézte meg a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatos thrillereit. A zenei világ sejtelmes, szintis, máskor remek betétdalokkal operál. A főcím pont akár egy grindhouse mozi. Kedvet is hoz a megtekintéshez. A fényképezés és vágás is dicséretes. A film lehet, hogy B, de annak a felső sávja. Talán Cage ázsióját sem adja vissza, ám bőven a vállalhatóbb munkái közé tartozik. Erre pedig nagy szüksége volt.
Ha szemfülesebbek vagyunk, rengeteg finom apróságra figyelhetünk fel a háttérben. Pl. a lakásban a falakon található, kispolgári élet szentségét "reklámozó" feliratok. Megtalálható még ezek mellett sok apróság, amelyik az amerikai életérzést és kispolgári életet hivatott jelezni: pincében, kapuzárási pánik hatása alatt vásárolt biliárdasztal, tipikus amerikai kocsi, amit szarrá törnek, ferde szemű bejárónő.
A mellékszereplők és karaktereik is eltaláltak, üresjárat sehol. A film másik pozitívuma sokaknak az lehet, hogy a véres téma ellenére nem használ különösebben véres gore effekteket, ízlésesen tálalja az erőszakot, nem lép át egy határt, pedig bevállalósabb rendező keze alatt, simán elmehettünk volna ebbe az irányba is, igaz, nem szükséges. Taylor forgatókönyve ugyanis rendkívül precíz és részletgazdag, a történet felépítését tekintve. Ezek után kíváncsi leszek, mivel fog legközelebb előrukkolni.

A film Mafab adatlapja: Szörnyszülők - Mom and Dad (2017)

70%

Ha megnéznéd:
- Anyu és apu (2017)

Gingerclown - Gingerclown (2013)

Gingerclown - Gingerclown (2013)

Rendezte: Hatvani Balázs

A poszter egészen szép.

Szeretni akartam ezt a filmet. Szeretni, mert egy magyar fiatalember rittyentette össze, amolyan low-budget módra. Szeretni, mert magyar és horror, ami ugye, nem egy megszokott párosítás. Szeretni azért is, mert ugyan amerikai stílusban készült. (Suli sportolói, régi, uszonyos verdák, angolul beszélnek.) Szeretni, mert a gonosz szerepekre a B filmek és a nyolcvanas évek ismert neveiből verbuváltak (más körülmények között biztos) ütőképes színész stábot. Szeretni, mert a Budapesti elhanyagolt vidámparkban forgatták, mellyel akár még új löketet is adhattak volna a látogatottságnak. Nem rajtam múlt, hogy végül csalódottan értem az első 3D-s magyar-amerikai horror végére. Mentségemre szóljon, hogy becsülettel végignéztem, habár már a felénél tudtam, nem éri meg a ráfordított időt. Bár, voltak fórumok, ahol azt olvastam, Hatvani Balázs egyfajta horrorkomédiának szánta a filmjét, ahhoz viszont túl kevés a poén benne. Sem szövegi, sem képi. Az a néhány filmes idézet pedig ide kevés.

A hullámvasút, mint díszlet...

A film roppant hangulatosan indult. Háttérben elborult, de ötletes montázs, előtérben néha olvashatatlan feliratok. Sokszor, mire kisilabizáltam volna egy-egy nevet, már jött a következő. Alatta másodvonalbeli filmzenéknél árnyalatnyival alig jobb eredeti score szólt. (Az én kényes filmzenéhez szokott fülem hallását vettem mérvadónak.)  Gulya Róbert amúgy egészen pofás munkája. Nem féltem a fiatalembert, hiszen már több tucat produkció zenéjének elkészítésében vett rész, köztük nem kevés amerikai filmében. Fogunk róla hallani, ha így folytatja. Másrészt az elmúlt évek nem egy magyar sikerfilmjének komponált muzsikát. Pl. S.O.S. Szerelem!, Made in Hungaria, és Megdönteni Hajnal Tímeát, hogy mást ne mondjak! )

A felütés, hol is indulhatna máshol, mint a csillagos ég alatt, valahol a Hollywood felirat mögött, négy, egyébként szép old timer szerű amerikai kocsival, melyek segítenek belőni a történet idejét, valahova a nyolcvanas évekbe. Sajnos, hamar kiderül, hogy a alkotói kedv kimerül az átlagos amerikai tini horrorfilmekben unásig látott klisék abszolút szellemtelen visszaböfögésében.

Ennyi nagy névvel nem lehet hibázni...

Biff (Michael Cannell-Griffiths) kiköpött kistestvére a Vissza a jövőbe filmek Biff és egyéb neveken illetett Tannenjének. Arrogáns, barátnőjét kigúnyoló, sportkabátos majom, akinek viselkedése amúgy predesztinálná, hogy senki ne keresse a társaságát. Itt azonban, ahogyan más amerikai filmekben megszoktuk, ő a suli sztárja. A baráti társaság meg gyakorlatilag egyetlen bólogató tömeg, önálló akarat és személyiség nélkül. Amíg Biff elsőre, hombár nagyságú fejének köszönhetően tényleg elmenne egy ostoba csatárnak, addig a néha bevillantott barátai még véletlenül sem úgy néznek ki, mint akik elbírnák a labdát. Barátnőiket még kevesebbet mutatja a kamera, pedig amennyire látszik, a ruhájuk és a frizurájuk egészen jól sikerült. Kár, hogy a kamera nem nagyon dolgozik totál plánokkal, hogy a csinos arcokat jobban megnézhessük.
Biff folyamatosan osztja az észt. Már egy perc után elgondolkodtam, hogy a történet szerint a nője miért viseli el ezt a seggfejet? Oké, minden hasonló tematikájú történetben van egy kötelező köcsög, de itt hatványozottan jelenik meg az "Éjjel-Nappal Budapest!" színészeinek eszköztárát hiányosan felvonultató karakternek. A barátnő, Jenny (Erin Hayes) hiteles paródiája a lenézett barátnőnek, aki csak vergődik elnyomó párja mellett. Néha lázad, odamondogat pár becsmérlő szót, de foganatja semmi.
Harmadik fontos szereplőként megjelenik Sam Tully (Ashley Lloyd), a szomszéd srác, aki persze kötelezően vonzódik Jenny-hez, pedig a párbeszédekből azt lehet sejteni, hogy Sam még csak egy osztályba sem jár senkivel a brigádból, annyira más világ. Mondjuk azt sem értem, mit keres ott éjjel, a Hollywood felirat mögött egy kerékpárral, miközben akik a suliban a legtöbbet vegzálják, reflektorokkal világítják meg a kerékpár nyomvonalát. Ja, ilyen, amikor egy szereplő kihívja maga ellen a sorsot és belép egyedül egy elátkozott helyre. (Aha, amit később meg is tesznek, hiszen erről szól a film.)

Persze a románc létrejön...

Biff, bekóstolja "hősünket" és meglebegteti előtte, hogy ha az elátkozott vidámparkból hoz valami ereklyét neki, akkor Jenny automatikusan csinál vele valamit. Ez a rész elég homályos így számomra, mert ilyen felajánlást normális ember csak akkor tenne, ha már kész rá, hogy megunt babájával szakítson. A film szerint Biff szimplán hülye. Sam némi nyomásra (Biff tenyere a tarkóján és a többiek becsmérlő nevetgélése) végül megembereli magát és rááll az alkura. A társaság ezek után átteszi székhelyét a vidámpark egyik nem éppen főbejáratához és Biff lefekteti - nem a csajt - a szabályait. Sam kap két órát éjfélig, hogy előrukkoljon valami értékessel a lezárt terültről. Közben a társaság elejtett beszólásaiból körvonalazódik egy elátkozott vidámpark sötét múltja. Ennek ellenére Sam átmászik a kerítésen. Kis idő múlva, teljesen ésszerűen és logikusan, Jenny követi. Kicsit később Biff is utánuk megy, aminek sok értelme megint nincs, hiszen ő választotta ki a két órás limitet, de egye fene. Amin meglepődtem, hogy a többi fiatal kint maradt, pedig egy horrorfilmnél elvárja az ember, hogy ha már sötét, félelmetes helyszín, akkor azt tele kell rakni mellékszereplőkkel, akiket fel lehet koncolni. A film ezt a ziccert is kihagyja. (Igaz, így nem olyan klisés, mint amikor mindenki beszabadul oszt indulhat a menet.)






Hatalmas pofonokat osztogat innentől a film. A "szörnyek" kb. az Andrássy úti bábszínház szellemiségében készültek. A párbeszédek a két fiatal között majdnem csak a "menjünk innen el"-ig terjednek, ennek ellenére nem légvonalban takarodnak ki a helyről, hanem szépen bejárják minden zegét és zugát. A képek szépek, arra nem nagyon panaszkodnék, bár azért, amikor Biff osztja az észt Sam-nek az elején és az arca árnyékba kerülve szinte láthatatlan a néző számára, azt a rosszul bevilágított helyszín rovására írnám. Másrészt, egy olyan helyről van szó a filmben, amelyet halálesetek miatt közel húsz éve bezártak. Ennek ellenére elég tisztességes fénytechnika világítja be a tereket és a legtöbb vásári móka is működik. Ez számomra elfogadhatatlan egy olyan vidámpark esetében, amelyet nyilván a város nem lát el árammal.

Nem kicsit átverős poszter, ami pofátlanul azt sugallja, hogy Stephen King
Pennywise bohóca visszatért a 25 éves szendergésből...

A szörnyek nagyon gázak. Persze, az amerikai filmgyártás a nyolcvanas évek körül kitermelte a saját szar szörnyeiből álló filmjeit - hogy mást ne mondjak: The Goblin - és gondolom, túl sok pénzt sem lehetett felkanalazni a támogatók zsebéből, mégis, egy horrorfilmnél, ha szörnyes, sok múlik a mumus megjelenésén. Itt a mumus addig működik, amíg a kezeit látjuk, vagy esetleg az árnyékát. A rémek megjelenése a pókasszonyt és a bicikliző zombi (?) kislányt leszámítva a trash kategóriába illik. Velük kapcsolatban, ami viszont erős pozitívum, hogy olyan A lista kapirgáló színészek szólaltatják meg őket, mint Lance Henriksen a Bolygó neve: a halál-ból, vagy Sean Young a Szárnyas fejvadászból. Még kötelező megemlítenem személyes kedvenc B színészemet, Brad Dourif nevét, aki a létező összes horrorszerűségben képes volt megjelenni. (Több mint 150 filmje van és ezek tetemes része sci-fi, horror, vagy hasonló nyalánkság.) Dourif részt vett a Gyerekjáték című horrorsorozatban, mint a gyilkos baba, Chucky eredeti hangja. Sőt, lánya tovább vitte a staféta botot, hiszen a sorozat hatodik epizódjában a lánya játssza az egyik főszereplőt. A másik színészlegenda Tim Curry, akinek a nevét sokan nem ismerik, de ha azt mondom, ő az angolnyelv-tanár az Oscar című Stallone filmben, beugrik a csóka arca. (Kár, hogy olyan kultikus filmekben dolgozott szinte észrevétlenül, mint a Legenda, Vadászat a Vörös Októberre vagy Stephen King A valami-je, ahol szintén gyilkos bohócot formált meg. Legnagyobb szerepe viszont a Rocky Horror Picture Show transzvesztita tudósa. Michael Winslow, a Rendőrakadémia hangutánzó zsarujának hab a tortán, igaz, hogy hangképző tehetsége itt silány humorforrásként szeretne funkcionálni. Hatás nélkül...

Tehát van egy rakat nem rossz színészünk - sőt - és a szájukba adtak egy rakat olyan szar dumát, amely se nem érdekes, se nem vicces, se nem... semmi. A legtöbb, amit így hozzátettek a filmhez, az annyi, hogy a szörnyek képesek beszélni. Ha a film egy kicsit is igyekezett megidézni a Fantasztikus labirintus manó világát, akkor az nem sikerült maradandóan. Amúgy pozitívum, hogy van néhány kikacsintás jobb filmekre. Csak, hogy egyet lelőjek, előkerül Sam hátizsákjából a Grays sport almanach. Hogy nem tudod hova tenni? Hát, barátom, vedd elő a Vissza a jövőbe második részét és pótold hiányos ismeretedet.






Összegzés és tömörítés:
Pozitívum:
Nagy nevek, hangulatos képek, elfogadható zenei világ.
Negatívum:
Szar színészi játék - már ha beszélhetünk ilyesmiről, ék egyszerűségű és kiszámítható történet, pongyola párbeszédek, logikátlanságok, borzalmas bábok.

30%
Két dolog miatt merem ajánlani: Tiszteletből, hogy összehozták a fiúk és tapasztalatszerzésből, hogy ha te hozod össze, ne így tedd!

Kérdés a végére:
Biff végül miért is hal így meg???
Lerázta a bőrét a gyors autópálya???
Vagy leette közben valami a húsát???
WTF???

Különvélemény:
Ha ezt a filmet egyfajta tiszteletadásként vagy műfaji, zsánerkomédiának szánták, akkor viszont azért nem működik, mert erre a nézőt a film nem vezeti rá. Ahhoz, hogy egy film humorosan mutasson tükröt az általa megidézett filmeknek, ahhoz a tükörképet torzítani kell. Rengeteg apró ötlettel, akár angol humorba oltott jelenetekkel sikeres lett volna ez a transzfúzió, így viszont a film simán beáll abba a sorba, amelyben azok az amerikai horrorfilmek kapaszkodnak össze, amit az ember egyszer ha végi bír nézni, majd automatikusan törlődik az ember agyából. (Nem annyira, hogy véletlenül újra belefusson, mert a címére talán emlékezni fog: Hú, ezt láttam és soha többet nem nézem meg!)