Az utolsó rítus - Host - Host (2020)

Az utolsó rítus - Host - Host (2020)

Rendezte: Rob Savage

A film Mafab lapja: Host (2020)

Megtekintés: Nyúlfark Found Footage alapú mozi, amelyet teljes egészében számítógépes csevegő programmal rögzítettek, így akinek a műfaj tetszik, ezt is szeretni fogja, mert viszonylag jól dolgozik a platformmal és nincs hosszabbra nyújtva, mint amennyi benne van.

Nem tudom mi lett a film címe a magyar keresztségben, de az egyértelműsített chrome fordítása, hogy "Műsorvezető", biztosan nem megfelelő. A filmben megjelenik egy spirituális vezető, azonban ő nem viszi végig a filmet és sorsa sem derül ki a végére. A film hat barátot mutat be, akik egy Internetes szeánszot tartanak, külsős és szakértői segítséggel, ami azután elszabadul a kezeik közül és pontot tesz az ügy végére. (Közben belebotlottam és a találó és nem túl kreatív "Az utolsó rítus" címmel került forgalmazásba magyarul.)

Alig egy óra, egyenletesen adagolt feszültség, mely ha még pakolnak bele kicsit, simán lehetett volna nagy játékfilm, így azonban inkább csak fesztiválokon és stream szolgáltatók "polcán" tudom elképzelni, moziban csak akkor, ha grindhouse produkciót csinálnak belőle és kap egy társfilmet vagy többet. Savage 2009 óta készít filmeket és ezekből néhány youtube-on is megtalálható. 2 perces mozijaiba is képes stílust villantani, így szerintem, ha nagyfilmeket fog majd készíteni, és hozza otthonról, amit tud, korrekt sikerei lesznek. Ha van ilyesmire időd, mindenképpen keres rá a rövidfilmjeire. Sok filmkészítő kezdte kicsiben, hogy azután ötleteiket nagyobb stúdiók producerei átemeljék gyöngyvászonra. A végeredmények sokszor elég felemásra sikerülnek, és hamar kiderül, ki tehetséges vagy csak szerencsés kókler, de az tény, hogyha ügyesen készítesz el egy jó ötletet, akkor benne van a pakliban, hogy egy nap megcsörren a telefonod és kapsz egy ajánlatot rá, hogy az álmodat elkészítsd nagyobb közönségnek. Hogy mi mindennek kell megfelelnie kezdő munkádnak, az azonban más kérdés.

A "Host" divatos témát boncolgat és még csak azt sem mondhatjuk, hogy mióta a found footage műfaj kilépett a kamerás felvételek kereteiből és már más filmrögzítéses platformokra is átvándorolt, nem készítették el ugyanazokat a témákat többen is, azonban ez tényleg sikerült darab. Igaz, megtalálhatóak benne a horror műfaját felhígító jumpscream jelenetek is, azonban fontosabb, hogy jól osztja be a játékidőt és a rémisztgetést. Talán egyetlen hibájának azt tudom felhozni, hogy még egy húsz perc betoldásával lehetett volna mozifilm is.

A filmben a szereplők saját nevükön szerepelnek, hogy könnyebb legyen az azonosulás és a szövegeik nagy része improvizáció eredménye, hogy a dokumentum jelleg, a realizmus jobban érzékelhető legyen. Egyikük köhögése pl. nem szerepelt a forgatókönyvbe, sem a többiek reakciója rá, amely így behozta a filmbe a jelent és a covid vírus jelenségét is, a maszkos jeleneteken kívül. Az applikáció a létező Zoom csevegőprogram.

Haley (Haley Bishop) egy ideje fűzi barátait, hogy végezzenek el egy szellemidéző szeánszot. Le is beszélték korábban a virtuális találkozót, amihez a lány még sikeresen megszerzett egy valódi spirituális vezetőt, aki gondolom, a címbeli Host lenne, Seylan (Seylan Baxter). Seylan azonban lehet bármilyen jó vezetője is a társaságnak, ha részben nehezíti feladatát, hogy nem egy helyszínen tartózkodnak - eleve neccesnek érzem, hogy egy főleg nőkből álló csoport úgy akarna kísérteteket idézni, hogy egymástól külön legyenek, sokszor szinte védelem nélkül, de ezt az apró kételyemet tudjuk be annak, hogy magamból indulok ki - és a külső hatások is nehezíthetik a résztvevők koncentrációját, ami szintén nem hiszem, hogy kedvezne egy szeánsznak. 

Seylan hiába is tesz meg mindent, a pár perces előadás az eljárásról kevésnek bizonyul és a csoport valami olyan erőt hív életre, amely módszeresen és kíméletlen gyorsasággal pusztítja el az apró csoportot és annak környezetét.

Hogy végül sikerül az ámokfutását megakadályozni vagy a tűzzel játszó embereket szó szerint is elemészti a démoni erő, az alig hatvan perc alatt kiderül.

Savage mozija elkészülte után azonnal több filmes fesztiválon képviseltette magát és több jelölést is begyűjtött. Remélhetőleg ennyi elég, hogy a Hollywoodi radar jelezze a direktort a térképen és hamarosan valamilyen komolyabb projectben is érdekelt legyen. Amíg ez bekövetkezik, addig ajánlom művei megtekintését a youtube-on.

75%

Árny a felhők között – Shadow in the Cloud (2020)

Árny a felhők között – Shadow in the Cloud (2020)

Rendezte: Roseanne Liang

A film Mafab adatlapja: Shadow in the Cloud (2020)

Megtekintés: Érdemes, mert gyakorlatilag ebből a filmből megtudhatjuk, hogy egy nő meddig képes elmenni, ha meg akarja szerezni a gyermeke apját!

Elnézést kérek a készítőktől profán pofátlanságomért, de miután végeztem a megnézésével, valamiért ez volt az egyik első gondolatom.

Kifejezetten kedvelem Grész-MoreccNorecc-et és csak egy bajom van vele: Ha gyorsan akarom kimondani a nevét, még véletlenül sem találom el. Szóval, Chloé Grace-Moretz szerintem egy nagyon tehetséges fiatal színésznő, és nekem kellemetlen, hogy szexinek tartom, pedig szinte még ki sem bújt a tojáshéjból. Már 24 éves, szóval rég nem egy elveszett kislány, bár, aki látta, mit művelt a Ha/Ver című képregényfilmben, az sosem gondolt róla ilyesmit. Igen, nem tartozik a tárgyhoz, színészi képességeit sem feltétlenül az alapján kell megítélnem, hogy egyébként képzett harcművész és mind a harminc kilójával lehet, hogy másodpercek alatt földre küldene. Szóval, bocs, hogy vicceltem a nevével.

Tehát, kifejezetten kedvelem, ennek ellenére nem gondolom, hogy elvisz egy filmet a hátán. Az első hír, amit erről a moziról olvastam, hogy női pilóta, aki gépével megy innen-oda. Na, mondok is magamnak: - Hejj, ez nem lesz túl érdekes, hiszen hacsak nem bikiniben vezeti a repülőgépet, másfél órát nem biztos, hogy végig bírok nézni ebből. Mert akkor, felületes információ-morzsák beszopkodásával azt hittem, egyszemélyes kamaradarab lesz, egy pilótáról, aki viszi a gépet és közben van baj dögivel. Azután már olvastam is róla valahol és még a trailer előtt megnéztem.

Szpojler lesz, szóval előbb te is nézd meg!

Tehát. Ez a film elég pofátlan! Már az elején sikerül belecsempészni két olyan momentumot, aminek sikerül tökéletesen elhitetnie velem, hogy egy szemfényvesztést látok, ha úgy tetszik, valamiféle kísértet mozit, aminél még épp azt nem tudom, hogy a gép a fantom, a többi katona, vagy épp a Maude nevű pilótanőt alakító Grace-Moretz.

Elmondom miért. Első félrevezetés, amikor a kifutópályán Maude várja a gépet, odasiet egy pályamunkáshoz, aki fényjeleket ad épp le, majd szőrén-szálán eltűnik a ködben, mivel Maude egy pillanatra kitakarja. WTF? Pontosan ezt kérdeztem magamtól és egészen biztos vagyok benne, hogy az is a szándék itt. Hogy belekeveredjünk a misztikum megoldásának keresésébe.

A másik ilyen megvezetés, amikor Maude már a gép hasán ül géppuska állásban és a gépen tartózkodó katonák bemutatkoznak neki a rádión, hogy csak a hangjukat hallhatja, de a nézőknek minden egyes katonáról bevágnak egy felvételt, amin vörös-zöld fénnyel vannak megvilágítva, tök sötét háttér előtt. Bármi más filmben ez jelentene valamit. Mert kilép a vászonról. Mert nem simul a film világába – igaz, eddig még simán beleférne, hisz nem tudom, mire számítsak – és mint később kiderül, totál funkciótlan volt az egész, pusztán öncélú művészi megoldás. Miért gondolom? Azért, mert a továbbiakban semmi hasonló vágástechnika nem készül ebben a stílusban és a katonákról sem derül ki, hogy szellemek, vagy a fantázia szüleményei, pusztán, hogy egy válogatott, hímsoviniszta majom, akik azért igyekeznek tökösek lenni.

Maude egyébként azért van a gépen elvileg, mert egy tábornok – vagy ki – rábízott egy rendkívül fontos táskát, amely miatt már-már komikusan eltúlzottan ragaszkodik és tiltja, hogy felnyissák. (Itt egy bevágás Brad Pittről, hogy „Mi van a dobozban?” – Hetedik) Azután haladva az események sodrásában a táska elkerül tőle, ő bezáródik az alsó lövegtoronyba (Vagy mi a neve hivatalosan?) és nem elég, hogy egy japán repülőgép igyekszik őket becserkészni a felhők takarásában, még egy amolyan „Gremlins” is megjelenik a gépen, módszeresen szétszedegetve azt, ami egy idő után magában hordozza azt a veszélyt, hogy ha rossz helyről tép ki egy-két alkatrészt, lezuhannak úgy, ahogy vannak.

Közben itt a „Ponyvaregénnyel” és a „Ronin”-nal ellentétben kiderül, mi van a táskában és talán ezért is lesz egy kicsit hősiesebb a legénység.

Azután végig kell szenvednünk legalább fél órát, amikor Maude és a legénység orális hadviselést folytat egymás ellen és ez az álomszerű mozi csak akkor lép vissza szinte a teljes realitásba, amikor végre a japán repülőgépek fenyegetése egyértelművé lesz. Itt felgyorsulnak az események és a forgatókönyv csupa olyasmit igyekszik letolni a torkomon, aminél inkább a fejem fogtam. Egy biztos: Láttam pár Ninja Warriort, de amit itt Maude karaktere leművel a gép alján, az kimerítette nálam a „Na, ne viccelj” métert.

Csodálatos menekülésének utolsó állomása pedig (robbanás, léghuzat), egyenesen lehetett volna egy tökéletes álomvízió lezárása, ehelyett, akárhogy is figyeltem, a film totál komolyan gondolta az egészet!

A szereplők pont úgy hullnak, ahogy megszoktuk az ilyen háborús filmektől. Egy-egy szereplő megkapja a jelenetét, vagy monológját és történetesen hát nem pont utána végzi holtan? De!

A végső lezárást is Maude teszi meg, mert megmaradt katonatársai herélt kakasként csak pislognak az eseményekre. Nekem összességében ez is tetszett, ám ott motoszkált bennem a kisördög, hogy a női rendező miért érezte fontosnak, hogy az egyetlen nőből csinálja meg a legtökösebb karaktert és, hogy a forgatókönyv korábbi változatában a Gremlinnek volt-e bármilyen motivációja a tetteire vagy válasza arra, hogy mit is akart azzal a csecsemővel?

Mindegy, mert az egyébként falat Grace-Moretz a végére mini-Linda Hamiltonná avanzsált és egy igen szürreális háborús-horror végére tett pontot némi kézitusa után, megerősítve abban, hogy valahogy nagyon nehezen áll össze a második világháború és a horror műfaja, még akkor is, ha akad pár sikerültebb próbálkozás. (Overlord pl.) Azért érdekelne, hogy a megjelenő Gremlin az vajon minek a metaforája, ha van neki olyan?

Roseanne Liang meglovagolta az egyenjogúság vonatát és egy férfias műfajban tett meg hőssé egy törékeny lányt. Sokaknak nem fog ez tetszeni, mert sehogy nincs összhangban a történet eleje és vége. Max Landis forgatókönyvét azután dolgozta át a rendezőnő, hogy Landis (John Landis fia. Az a John Landis, aki a legutóbbi cikkem, az Amerikába jöttem 2, cimű mozi 1. részét rendezte 1988-ban!) belekeveredett egy metoo botrányba. A végeredmény ennek ellenére Landis szerint még mindig nagy százalékban az ő műve, így neki köszönöm meg, hogy kicsit úgy érzem, nem oda érkeztem a film végén, ahova indított az elején. Mintha a felszínre törő anyai ösztönökkel egyenes arányban vedlette volna le a film magáról a misztikus kulimászt, ami – még egyszer! – lehet, hogy csak az én fejemben élt igazán. Ezektől függetlenül egyszeri alkalomra szórakoztató kis badarság ez a mozi, de a világon semmi hihető momentum nincs benne, ezért háborús filmnek még így sem tudom tekinteni. Lehet, hogy azért, mert műfaja miatt inkább férfiaknak áll kézre ilyesmit rendezni. (Tényleg, az egy Kathryn Bigelow-n kívül van még nő, aki ebben a műfajban készített maradandót?)

Inkább egy drámát kapunk, amibe belecsempésztek némi horrort is. Nem olyan régen megjelent egy Stephen King nevével eladott novellás kötet. Rettegés a felhők felett. Abban vannak ilyen történetek.

Amit még kiemelnék, az a filmzene. Mahuia Bridgman-Cooper nevét nehezen fogom megjegyezni, de eszméletlenül kellemes szinti zenét készített a film képei alá, rendesen megidézve a nyolcvanas évek olasz horrorfilmek stílusát és erősen neki is köszönhető, amiért a misztikum annyira beette magát az agyamba. Köszi, Cooper, szép volt! :) A trailerben felhasználták a zenéjét, érdemes figyelni.

60% - Csak Grace-Moretz miatt!

Talán nem klasszikus szépség, de cuki!

Édibédi - Sweetheart (2019)

Édibédi - Sweetheart (2019)

Rendezte: J.D. Dillard

A film Mafab adatlapja: Sweetheart (2019)

A film, amely az édibédi főszereplőre épül.

Megtekintés: Tegyük fel, láttad mondjuk a „Zátony” című filmet? Igen? Akkor ezt is láttad, mert az „Édibédi” pont ugyanaz a film, csak kevesebb ötlettel.

Van a túlélő horroroknak egy alműfaja, ami szigeten játszódik (illetve más, elzárt környezetben, ami nem mellesleg festői is lehet) ahol a főhősnek túl kell nőnie egyrészt önmagán, másrészt valami helyi szörnyűségen, amely a legtöbb esetben valamiféle vadállat.

Ha innen közelítem meg az „Édibédi” történetét, akkor ez a film a „Predator” csajos, young adult változata, sci-fi nélkül. Igen, ha eddig nem jöttél rá, ez egy erősen szpojleres leírás lesz. Az egyetlen oka, hogy a bejegyzés címe elején nem szerepel a „Fika” jelző (amit borzalmasan rossz filmeknél néha odateszek) az, hogy Dillard mozija az összes hibája ellenére is szórakoztató mozi volt, az egy megtekintés alatt, amit rá szántam. Szóval, ha nem is éreztem túl jónak, nem is lett menthetetlenül rossz. Csupán, jobb szó hiány, egy teljesen felesleges darabja a horrornak. Mert ezt már láttad. Sokszor, jobban, érdekesebben.

Először a pozitívumok:

Kiersey Clemons a film legerősebb pontja. Ez a fekete hölgy egyszerűen csodálatos. Nem trendin szép, mert nem az. Nem trendin csinos, mert az sem. Ellenben ez a lány egy az egyben az a szomszédlány típus – itt legalábbis – akire élvezet ránézni, akinek erős a kisugárzása, aki ha a vásznon van, kellemes a szememnek. Neked lehet, hogy nem lesz ez lényegi szempont – mert nem kedveled a nőket, vagy nőként a férfiak dobogtatják meg a szíved, vagy jobban szereted a fehér hősnőket – azonban egy átlagos pasinak, aki kifejezetten élvezettel néz csinos – nem szupernőt – fiatal lányokat, tengerparton, kevés ruhában, azoknak az első húsz perc elrepül, percek alatt. Ez azonban egyértelműen kevés a maradandó boldogságunkhoz. Ahogyan egy horrorfilmes fórumon találóan megjegyezte egy fiatalember, kissé öncélú, amikor Jenny csinibe öltözik, ám ebben meg nem elég bátrak, mert képen kívül kerül bele feltételezhetően igen kerek popsija a következő nadrágba és nekünk marad a végeredmény: már megint csini.

A másik pozitívum, a környezet. Átlagos néző ugyanis nem biztos, hogy valaha eljut olyan tengerpartra, amin a film játszódik és ami sokunknak prospektusokból, vagy pont ilyen filmekből lehet ismerős. (Lásd ismét a korábban említett „Zátonyt”.) És akkor már a környezethez odacsapom a szélesvásznú, remek fényképezést, mert az egészen rendben van.

Ilyen jól még a filmben sem néz ki Kiersey Clemons.

Szóval az történik, hogy Jenny (Kiersey Clemons) kisodródik egy kies tengerparton, egy haldokló fiatalemberrel. Ahogy várható, nagyon hamar egyedül marad és Tom Hanks nyomdokain eljátszhatja a magányos túlélő az elemekkel magánszámot. Ez mondjuk az ős Robinson előtt egy tiszteletlen kijelentés. A lány tehát partot fog, körbenéz, élelmet keres és néhány korábbi szigetlakóra utaló nyomot talál. Azután az éjszaka folyamán kiderül, hogy hiába a csodálatos környezet és csupán egy nyugágy hiányzik, koktélos fiúkkal, ha helyette a közeli óceán fenekén egy lyuk vezet valami csúnya lakhelyéhez és ez a csúnya sötétedés idején a szigeten grasszál, hogy ezzel elvegye kedvünket a fantáziálástól, hogy cserélni akarjunk Jennyvel.

A szörny, ahogyan hasonló mozikban már megszoktuk, körbezabálja a leányzót. Ez annyit tesz, hogy kezdetben a holttesteket tépi cafatokra, később pedig a megjelenő, további szörnyeledel egyedeket eszegeti meg. Ha erről is a „Zátony” jut eszedbe, nem véletlen. Ezeknek a butus moziknak a rákfenéje, hogy képtelen megfelelően tálalni a mellékszereplő hullajelölteket, így néha még rendes karaktert sem kapnak. Itt sem érezni, hogy egy kávézásnyi időt fordítottak volna a további érkezőkre, hiszen valójában csak azért szedték őket elő, hogy hatvan perc helyett nyolcvan percre terítsék ki a mozi játékidejét. Stáblistával együtt... Megjelennek, néhány mondat, elmennek. Erre talán mondhatom, hogy horror-biodíszletek.

Szóval Jenny és az érkező páros három sornyi szövegéből kihámozhatjuk, hogy valamiféle baráti társaság hajója került egy pusztító viharba, amely során a csoport nagyja a tengerbe veszett, míg a többiek pont megfelelő sorrendben érkeznek Jenny szigetére, hogy egy kicsit tovább lendítsék a történetet. Jenny győzködi is őket egy ideig, hogy le kellene lépni innen, és hiába akad ehhez egy mentőmatrac, egyszerűen a trió nem képes megegyezni erről. Ahogy ilyenkor szokott, az történik, hogy aki tudja, hogy van szörny, az egy fához kötve ébred, míg akik nem hiszik el, azok szabadon mocorognak a parton. Te pedig arra gondolsz, hogy ezt a klisét mennyi ideig tarthatott felskiccelni a forgatókönyvben. Sok meglepetést nem tartogat az etetési idő.

Még itt is jobban néz ki, mint a filmben...

Ezek után pedig az jön, amit gondolsz. Le sem írom.
A film vége még tartogat egy „Predator” leszámolást, csak sokkal kevesebb ötlettel és kb. azzal a szörnnyel, amit már a Schwarzenegger film idején is visszadobott a stáb. (Esküszöm, olyan, mintha azt rángatták volna ki valami kutyus szájából. Ha láttál fényképeket az első Predator film korai szörnyjelmezéről, tudod, miről beszélek.)
Jenny pedig, akiről nem tudjuk meg, hogy valójában mitől ilyen badass, elindul új kalandok felé, hátrahagyva nekünk egy filmcímet, aminek jelentésén törhetjük a fejünket. Mert a „Sweetheart”, azon kívül, hogy a hősnő tényleg egy szeretni való szomszédlány érzést hoz a karakterbe, egyszerűen elképzelni nem tudom, mire gondolhattak, mikor ezt írták a forgatókönyv címoldalára.

„Sweetheart”. Egyszerűen olyan semmilyen. Jelenleg „Édesem” címmel akadni bele a neten, de azt hiszem, én átnevezem édibédinek. Mert valahogy azóta ezt éreztem Jennyvel kapcsolatban, amióta foggal tépte a kókusz héját a part menti fák árnyékában. Olyan kis édibédi. Vagy amikor talál egy bőröndnyi csajszis ruhát, hogy végül egy türkizkék (?) sportcipőhöz felhúzzon egy virágmintás leggingset és abban parádézzon pár percnyi jelenetben. Akkor is olyan édibédi. Meg úgy egyáltalán. Tökös, de mégis édibédi.

A szélesvásznú változat pedig segít, hogy kicsit erősebb legyen a moziélmény, mert maga a film ebben nem visz előre.

Vannak jó túlélő horrorok, meglepetésekkel, remek mellékszereplőkkel és félelmetes veszélyekkel, amelyben sokszor a szörnyeteg mellett a természettel is meg kell birkózni, meg vannak ezek a tengervíz-habkönnyű kis darabok, amelyek alatt elaludni is szégyen, olyan gyorsan elröpülnek. És ha felmerül egy-egy kérdésed a filmmel kapcsolatban – mi ez a szörny, kik voltak ezek a fiatalok, mi lesz Jennyvel utána – akkor csak annyit kérdezek: - Nem mindegy?


50%

A gyűlölet háza - The Hatred (2017)

A gyűlölet háza - The Hatred (2017)

Rendezte: Michael G. Kehoe

A film Mafab adatlapja: The Hatred (2017)

Fotó: imdb.com

Megtekintés: Tele a gépem számtalan szebbnél szebb gondolattal, így néha sorra kerülnek olyan filmek is, amikről azután lehetetlen filozófiai mélységű véleményt írni. Hogy mégis megpróbálom, az csupán azért lehetséges, mert így talán ha egy-öt-száz év múlva beleolvasok soraimba, felidéződik bennem a film és nem kell újra megnéznem. Legalábbis a kevésbé érdekes produkcióknál valami hasonló vezérelhet.

A „The Hatred” sem egy igazán jó horror. A panelek, amelyből egyébként olyan szépen építkezik, unásig ismertek. Ennek ellenére egy próbát megér, mert összességében elmondható róla, hogy hiányosságai ellenére – unalmas jump scare, elnagyolt karakterek, hirtelen és érdektelen lezárás – mégis szórakoztató. Nem tudnám elmondani, miért. Talán mert nem akar többnek tűnni: egyszeri szórakozás, korrekt kiállításban.

Már az első percek szimpatikusak, mert az apa szerepében látott Andrew Divoff mindig szívesen látott vendég volt számomra a vásznon. Divoff alakítja Samuelt, aki feleségével és lányával él elszigetelten Amerika egyik csücskében, a külvilágot, amennyire lehet, kizárva és gazdálkodásból fenntartva magát. A felesége, Miriam (Nina Siemaszko) még csak-csak megbékél ezzel, azonban a lánya, Alice (Darby Walker) inkább kitörne már és megismerkedne, ha nem is a világgal, de legalább a közeli várossal. Apában nem tudni, valójában miféle érzések kavarognak, ám minden erejével azon van, hogy megakadályozza lánya törekvéseit, az ilyenkor szokásos litániára hivatkozva: Csak neked akarok jót, megvédelek a világtól, stb.

Ez tudjuk, hogy hülyeség és itt sem működik, mert mire a néző először keveredik a farmra, már eléggé tele a kis hölgynek a hócipője ezzel az atyai elnyomással.

Közben apa kap egy rejtélyes csomagot és tanúi lehetünk, ahogy felbontja. Kiderül, hogy apu Hitler egyik személyes pribékje lehetett és a háború után, talán amerikai segédlettel, letelepedhetett egy félreeső helyen. Stílusa megkérdőjelezi, hogy hogyan tett szert anyura, mert nem tűnik egyértelműnek, hogy anyu Sam múltjával tisztában lenne, az viszont annál inkább, hogy Sam viselkedése melegágya a családi erőszakot bemutató filmek alap karakterének. Mondjuk a világ, ugye bonyolult, és sokszor látjuk, hogy arra érdemes emberek magányosan élnek, az ilyen seggfejek meg leszakítják a pom-pom kórus legszebb virágát. (Mondjuk itt ilyesmiről szó nincs. Pom-pomról.)
Alice végül a csűrben fakad ki uralkodó apjának, akinek ez úgy felcsűri az agyát, hogy belecsűri a lányát a benti itatóba, majd ki sem emeli onnan, amíg már késő. Konklúzió: Alice addig panaszkodott apunak az otthoni fojtogató légkörre, míg apu szó szerint megfojtotta. Itt kicsit meglepődtem, mert viszonylag ritka, hogy az általam főszereplőnek gondolt, csinos amerikai lányt már a film első negyedórájában megölik, igaz, ez a horror műfajban amúgy teljesen szokványos megoldás. Apu pedig eltünteti a nyomokat és anyura hagyja, hogy izguljon.

Fotó: youtube.com

Anyu a helyi seriff segítségét kéri, de miután a hatóság nem is képes megfelelően keresni – ne felejtsük el, 1968-ban még nem voltak olyan eszközei és hozzáállása a vidéki rendőrségnek, amivel képesek egy ilyen egyszerűnek tűnő feladattal megbirkózni – inkább beletörődik a veszteségébe és nem felejti el apu hibáztatni. Anyu pedig bár sosem bizonyosodik meg róla, hogy mi történt gyermekével, ennek ellenére amikor alkalma van, elteszi aput láb alól, majd nyakába kapja a világot és elhagyja a Samuel farmot. Itt említeném meg, hogy Nina Siemaszko így az ötven felé is rendkívül dekoratív hölgy és az ember végignézve rajta valahogy megkedveli – ha korábban nem tette volna – a töltött galamb külsőt. Remélem, olvassa ezt – hát persze – és mikor majd egyszer itt forgat nálunk, rám csörög.

Ugrunk is vagy ötven évet a történetben és ahogyan illik, néhány pom-pom lány – nem azok, de miért nem? – érkezik a házikóba hétvégére. A tulajdonos közeli rokon – talán apu és új nője, de nem sikerült kiszaszerolnom a párbeszédből – és cserébe, hogy a hétvégére a lányoknak hagyják a házat, ott hagyják a lányukat, hogy legyen kire vigyázni és ne vaduljon el nagyon a csajos buli.
Innentől az történik, ami sejthető: szellemek, látomások, rossz álmok, ijesztő zajok, rémisztő események és jump scare. Egyáltalán nem fogsz elájulni az egésztől és a számomra legjobbnak tartott csajt is (Alisha Wainwright) elsőnek nyírják ki, így kicsit duli-fuli voltam, ám mivel a vége kb. 25 perc alatt lezavaródik, nem volt időm sokat keseregni.

Fotó: filmdroid.hu

Hogy teljes legyen a kép, van az a tipikus mellékszereplő, akivel csak eggyel több a body count, a filmhez mást nem tesz hozzá. A gyilkosságokat nem mutatják, így aki vérre szomjazik, nem itt fogja megtalálni számítását. A film nem akar durva lenni, nem akar mély nyomokat hagyni. Szórakoztatni akar és azt viszont, valamiért sikerül. Ez talán a legnagyobb ereje. Nem mintha nem lenne itt is néhány megszokott ősbaromság, mint pl. első délután megtalálják a szereplők azokat a bizonyítékokat, amelyet az elmúlt ötven évben senki, vagy, hogy egyik-másik szereplő totál logikátlan dolgokat tesz, pusztán azért, hogy meghalhasson.
Viszont ebben a filmben van az egyik legjobb ijesztős jelenet is, amit már kisfilmként is mintha láttam volna. Elég az hozzá, hogy a mumus nem mindig az ágy alatt van, de nem szpojlereznék. Az a két perc szerintem emel a film színvonalán.

Akartam kicsit haragudni a filmre, mert olcsó horrornak híg a leve, azonban itt ez nem jött össze, mert sikerült egyben maradnia. Adj neki egy esélyt. De legyél azzal tisztában, hogy csak korrekt, semmi extra!

Egy nyúlfarknyi szerepre pedig sikerült egy olyan „legendát” is betolni, akit igazi horror rajongóknak egészen biztos nem kell bemutatni: Amanda Wyss, akit már Freddy is sikeresen karomizált. Wyss a mai napig aktív, de a közel száz filmjéből talán ha néhányat láttam. A „Silverado” nem miatta emlékezetes és a „To die for” pedig számomra kifejezetten felejthető alkotás, amiből ma már csak arra emlékszem, hogy játszott benne. (De mondjuk legalább emlékszem... A Silverado esetében nem így van.)
A kislányt alakító legkisebb szereplő, Shae Smolik még nem tökéletes, ha mimikáról van szó, mégis egy nagyon cuki jelenség. Bár, azt is megértem, hogy a gyerekszereplőket nem kedvelő nézőknek néha kicsit sok lesz vagy épp kevés. A fiatal hölgy azonban már most közel húsz produkcióban csiszolja tehetségét és ezekből jó néhány horror, szóval lehet még sikolykirálynő mire felnő.

55%

Fotó: blu-ray.com

A sötétség leple - Darkness Falls (2003)

A sötétség leple - Darkness Falls (2003)

Rendezte: Jonathan Liebesman

A film Mafab adatlapja: Darkness Falls (2003)

http://onlineradiostations.blog.hu/media/image/2015-07-15/12000446/h_poster.jpg

Megtekintés: Nem különösebben rajongok a kísértetes, szellemes tematikájú horrorfilmekért, de ha akad a szellemünk mellé valami érdekes koncepció, akkor nincs vele gondom. Itt pedig egy kicsi akad.

Az alábbi cikket a moziplussz oldaláról emeltem át, ahol egy időben odzi néven publikáltam filmkritikákat.

Egy újabb horrormese fiataloknak! De ez nem fedi igazán a valóságot. A tinihorror gyűjtőnév nem éppen megfelelő kifejezés ezzel a mozival kapcsolatban, két okból is. Az egyik az, hogy a tiniket idősebb korosztály váltotta le, és ez hitelesebbé teszi az ilyen “reális” filmeket. A másik ok pedig az, hogy a film egy olyan stílust képvisel, amelyet inkább mítosz-horrornak kellene neveznünk. Ebbe a vonulatba tartozik a John Carpenter által rendezett köd (The Fog), az agyonmásolt kalózkópiákról ismert Aligátor, vagy az újabb filmek közül például a Kör (The Ring) és a Rémségek könyve (Urban Legends), ahol eleve ezekkel az embereket félelemben és izgalomban tartó témákkal foglalkoztak.

Jonathan Liebesman olyannyira megszerette egyik barátja rendezésében készült rövidfilmjének gonosz karakterét, hogy hamarosan felkérve néhány ismerősét, egy egész estés filmet kanyarított a soványka alapötlet köré. Néhány éve, Joseph Harris, saját fantáziájának bugyraiból előhalászta a fogtündért, és készített egy öt perces szösszenetet. A Tooth Fairy 2001-ben készült. Csupán két szereplő játszott benne; anya (Catherine Overfelt) és fia (Jordan Johansen). Liebesman látta a kisfilmet és megtetszett neki. Felkérte a “Fogtündér” addig szinte teljesen ismeretlen író-rendezőjét, hogy néhány forgatókönyvíróval kiegészülve megtöltsenek nyolcvan percet. A munkába besegített John Fasano, aki jegyzi a Tökéletes katona gyatra folytatását (Universal Soldier: The Return), valamint segédkezett papírra vetni a “Megint 48 óra” című krimit, és a Magyarországon forgatott Victor Hugo regényéből készült “Notre Dame-i toronyőr” című drámát. Ez utóbbi azért kedves nekem, mert édesanyám, mint statiszta részt vett a forgatáson, és egy másodpercig látható a vásznon. A harmadik forgatókönyvíró James Vanderbilt, de ő eddig semmi említésre méltó feladatot nem kapott.

A három férfiú együttes munkájának eredménye sajnálatosan soványka, és olyannyira kiszámítható, hogy szinte lehetetlen mind megijedni, mind pedig eltéveszteni, hogy mi fog (szójáték) történni. Amerikában rengeteg lehúzó kritikát kapott ez a filmecske, pedig összességében pont olyan, amilyen egy horrorfilm. Különösen szép az első perc, amely elmeséli a legendát, amelyből a fogtündér átka eredeztethető. A zene Brian Tyler munkája. Meglepő, hogy az alig ismert nevű úriember már majdnem negyven filmhez készített zenét, olyanokhoz, mint a nálunk mellőzött, és végül a tékák polcán landoló Isten haragja (Frailty) vagy a Vámpírok folytatásának, melynek első részét a már megemlített Carpenter készítette.

https://i2.wp.com/asanisimasa.blog.hu/media/image/a%20s%C3%B6t%C3%A9ts%C3%A9g%20leple/Darkness-falls-kyle.jpg

Még kiemelhetjük a stábból a gyönyörű képekért felelős Dan Laustsen-t, aki munkájának köszönhetően bejárta Észak-Európát, és dolgozott a “Mimic - A Júdás faj”-on, valamint a már titokzatosan reklámozott “Szövetség”-en (The League of Extraordinary Gentlemen) is, melyet a Pengés Stephen Norrington jegyez.

A filmről: Darkness Falls városa a tenger mellett fekszik és a csendes kisvárosok mindennapjait éli. Alig történnek erre furcsa események, leszámítva néhány régi históriát a környéken lezajlott szerencsétlen boszorkányperről, és az azóta elő-előforduló rejtélyes gyilkossági eseteket. Kyle Walsh (Chaney Kley) hallotta a mesét a felkoncolt öregasszonyról, aki a nép dühének esett igaztalanul áldozatul, de sosem hitte, hogy igaz a szóbeszéd a visszatérő démonról, amíg meg nem tapasztalja a szellem haragját. Kyle megpillantja a démont, és miután tekintetük egybeforrt, egy lett a végzetük is, mert a mítosz szerint csak az forog veszélyben, aki megpillantja a szellem arcát. A kisfiú ugyan megmenekül, de édesanyja a jelenés áldozatává válik. A félelemtől szinte őrült gyermeket rehabilitációs intézetbe szállítják, és hosszú évekig megfeledkeznek róla a városka lakói. Egyetlen embernek hiányzik csupán, gyermekkori szerelmének, Caitlin Greene-nek (Emma Caulfield) akit viszont nem lát az elkövetkező tizenöt évben. Caitlin gyermekkori karakterét Emily Browning alakítja néhány percre.

Caitlin kisöccse, Michael (Lee Cormie) ugyanarra a sötétben megbúvó rettenetre hivatkozik, mint egykor az anyja megölésével vádolt Kyle. Caitlin felveszi a kapcsolatot a férfival, aki még a mai napig sem dolgozta fel a gyermekkorában átélt traumát, és halálosan retteg a sötétben. Amikor Kyle kerek-perec előhozakodik hihetetlen teóriájával a megfoghatatlan rémről, a lány kivételével minden érintett kineveti. Azután persze, mikor a pokol elszabadul, már késő...
...a sötétség leple beborít mindent, és a gonosz lélek, pusztító hadjáratba kezd.

Nincs menekülés!
Nincs segítség!
Maradj a fényben!

A “Sötétség leple” hibái ellenére szerintem szórakoztató film, és kellemes borzongást nyújt, főleg az olyan horror-kedvelő mozi-mániákusoknak, akiknek szükségük van arra a bizonyosfajta bizsergésre.

Egy biztos: a fiamnak nem adok pénzt, ha kiesik az utolsó tejfoga. Sőt, ha lehet, a közelébe sem megyek, hisz ki tudja…?

60%

Chaney Kley, 2007-ben, nagyon fiatalon, 34 évesen elhunyt alvási apnoe-ban.

https://horrornews.net/wp-content/uploads/2013/08/Darkness-Falls-2003-Movie-7.jpg

Igaz történet alapján - D'Aprés Une Historie Vraie (2017)

Igaz történet alapján – D’Aprés Une Historie Vraie (2017)

Rendezte:  RomanPolanski

A film Mafab adatlapja: Based on a True Story (2017)

http://carolebethuel.com/dapres-une-histoire-vraie-roman-polanski/

Megtekintés: Pszichológia szakos diákoknak kötelező darab és azoknak is, akik már keveredtek energia-vámpír kapcsolatba. Azoknak szintén, akiknél beütött bármilyen alkotói válság.

Volt idő, amikor kifejezetten szerettem Polanski filmjeit, annak ellenére, hogy témájuk néha nem győzött meg teljesen. Volt bennük valami fanyar humor, ami kedvemre való volt. Még úgy is kedveltem, hogy a mélyen elítélt metoo liga tagjaként híresült el, akkor, amikor még nem is kiáltott senki metoo-t.

Azután valami megváltozott benne vagy bennem (?) és már nem éreztem a kedvemre való humort a mozijaiban és bizonyos szempontból azután is remekműveket tett le az asztalra, ennek ellenére már nem éreztem a zsenijét. (Pont, mint Woody Allennél.) Kiöregedett vagy csupán elveszítette kohéziót, nem tudom. Egyszerűen csak úgy érzem, mintha nem szerelemből készülnének már filmjei, hanem mert... ...ez a hivatása. Még motiválja, hogy keressen érdekes, zsigeri témákat, hogy azután forgasson belőlük valami személyes mozit, azonban a tüze kihunyóban van. Az a „személyes” íz hiányzik nekem marhára. „Az öldöklés istene” állítólag egy remek kamaradráma és a jó kritikák miatt fogok nekiülni még egyszer. Igen, mert elsőre nem bírtam végignézni.

Ismét embert próbálónak éreztem legfrissebb munkáját megtekinteni, ami nem másról szól – és ezzel talán önmagára is reflektált – mint az alkotói válságról.

Adott egy elismert és sikereinek a csúcsán tevékenykedő írónő, Delphine Dayrieux (Emmanuelle Seigner) aki idegösszeroppanás határán egyensúlyozva igyekszik túlélni a sikerrel járó mindennapokat, miközben egyre nehezebb teher nyomja a vállát: gyakorlatilag három éve írói válságban szenved és képtelen feldolgozni ezt a tehetetlenséget, miközben a kiadója napról-napra erőszakosabban igyekszik kiverni belőle valami használható anyagot.

Delphine egy dedikáláson megismerkedik a titokzatos Elle-vel (Eva Green) aki mint egyik legnagyobb rajongója mutatkozik be és véletlenül – hihetnénk először – a találkozó utánra szervezett party-n is feltűnik, ahol rövid idő alatt megbarátkozik az enervált és már-már végkimerülésig hajszolt Delphine-nel.

Elle nagyon hamar Delphine életének része lesz és megy is minden a kellemes thriller vonalon előre, akár egy közepes Stephen King regényben. Mondjuk ezt nem ő, hanem Delphine de Vigan író-rendezőnő vetette papírra, amiből a rendező és Olivier Assayas gyúrt össze egy forgatókönyvet. Egyértelműnek veszem, hogy az írónő már csak a karakter neve miatt is, de önéletrajzi elemeket használt fel a történethez, amely könyv formában valószínűleg még érzékletesebb munka lehet, mint a kész film, hiszen a karakterek lelki vívódásait még remek színészekkel sem egyszerű vissza adni képi formában, ha nem erőszakoljuk tele a filmet belső monológokkal. Ráadásul, ha már itt játszom az eszem, mint íráselemző, a cím sem véletlenül az, ami. Ezek szerint de Vigan egy időben nem dolgozott túl vígan.

Elle (Eva Green)

Szóval a belső monológoktól megkímélnek minket, talán mert szerkezetileg nem működött volna megfelelően a szétesés szélén álló főszereplő szájából hallani a gondolatait.

Így azonban egy lényegre törő és szikár kamaradrámát kapunk, amelyben egyik nő rátelepedik a másikra, miközben a szimbiózis helyett fokozatosan parazita kapcsolattá alakul a közöttük meglévő kényes egyensúly. Ebből a szempontból azonban remek a mozi, viszont nem megújító. Bizonyára már mindenki látott legalább egy ilyen filmet, amelyben a negatív szereplő fokozatosan hálózza be a hőst, szinte átvéve szerepét annak életében, míg végül az egész nem csúcsosodik ki valami végső leszámolásba, amelyben többnyire, a korrektség jegyében, győz a „jó” oldal, bár, sokszor közel sem olyan kifinomult módszerekkel, mint ahogyan korábban behálózta a „rossz”.

Ebben a filmben azonban minden lineárisan, nyílegyenesen vezet a végkifejletig és az egyetlen, ami még meglepheti a nézőket, az a film végi apró csavar, amelyre persze szükség is volt, ha valamilyen formában hűek akarunk maradni ahhoz, amit a cím sugall és nem megyünk el az olcsó horrorfilmek irányába, habár az alapanyag miatt bőven lett volna rá lehetőség. De elengedtem, mert van néhány mozi, ami már boncolgatta a témát abból az irányból.

Így azonban a végeredmény semmi több mint korrekt, azonban felületes nézőknek pont olyan lesz, akár egy pohár víz: színtelen, szagtalan. Oltja a szomjat, de semmi maradandó.

Polanski már sokadik alkalommal dolgozik együtt múzsájával, aki közben hozzá öregedett a mesterhez. Tulajdonképpen furcsállom is, hogy valamiért ezzel a hölggyel kötötte össze az életét, hiszen már első munkáinál kitűnt, hogy Seignert azért nem túl felkészült színésznő. Itt azonban meglepően jól hozza a karaktert, talán még Green-en is túltesz, mert a 13 évig angol produkciókban feltűnő Green itt szinte egyetlen arckifejezéssel formálja meg és viszi végig Elle figuráját. Persze, lehet, hogy koncepcióhoz tartozott az is, hogy minimális érzelmi skálán bontakozzon ki a karakter, így azonban abból a szempontból zavaró, hogy egyszerűen túlságosan egyértelmű Elle karakterének iránya, illetve ahová viszi a cselekményt. Nincs lépése, amivel meglepne minket, és amikor dramaturgiailag lelepleződhetne a figura, a forgatókönyv szinte megfeledkezik kihasználni az adott részt, mert még nem jutott a végponthoz, amit felépített a történet. Mondjuk, jobb is hogy Delphine figurája tesze-tosza, mert ezzel még húszpercnyi anyagot tudtak hozzátenni a filmhez.

Összességében azonban pont a túl tűéles történetvezetés miatt nehéz belemerülni a filmbe, mert kiszámíthatósága miatt kevesebb teret ad gondolkodni és csak az járt a fejembe, hogy az írónő mikor ereszt golyókat és száll szembe Elle-vel.

Delphine (Emmanuelle Seigner)

Nem is én lennék, ha nem említenék meg legalább egy címet a témában, ami legyen az „Egyedülálló nő megosztaná...”, talán pont azért, mert másik cím nem jutott eszembe, pedig tudom, hogy legalább 3-4 hasonló mozit láttam már a rátelepedés témában és 1-2 pedig kifejezetten arról szólt, hogyan akarja egyik szereplő átvenni a másik identitását. De túl sok filmet nézhetek mostanában, mert a filmcímek nem jutnak olyan gyorsan eszembe, mint pár éve.

Erős negatívum, hogy Vincent Perez és Dominique Pinon szerepe olyan lett, amilyen.

A befejezésről, amiről azonban lehet, hogy érdemes lenne kicsit többet beszélni, most mégsem tehetem meg, mivel elszpojlerezné az egyetlen igazi meglepetését a filmnek. Aki pedig végignézni az első kilencven percet, megérdemli a végét.

Jó értelemben!

60%

Vuelven – Tigers Are Not Afraid - A Tigris nem fél semmitől (2017)

Vuelven – Tigers Are Not Afraid - A Tigris nem fél semmitől (2017)

Rendezte: Issa López

A film Mafab adatlapja: Vuelven (2017)



Megtekintés: Műfajilag nem a kedvencem, amikor egy drámát fantasztikus elemekkel húznak fel, hogy beleférjen a kísértetes horror szubzsánerbe, azonban a Vuelven egy remek kis mozi lett végül, hiányosságai ellenére.


Estrella (Paola Lara - első film-főszerepében) kettesben él édesanyjával, aki napok óta eltűnt. A kislány nem tudja, hogy mit is tegyen és talán magára hagyatva pusztulna el a kuckójában, ha a lakásukba betörő utcagyerek, El Shine (Juan Ramón López) ki nem rángatja a letargiából.
El Shine az éjszakában keresi a lehetőségét annak, hogy megkeresse mindazt, amivel ő és néhány kisebb cimborája életben maradhat. A sok kellemetlenségük mellé még egy végzet is a fejük mögött lebeg; El Chino (Tenoch Huerta Mejia) a helyi kiskirály, aki éppen szeretné kicsit a határait feszegetni azzal, hogy a rivális néhány emberét meggyilkolja a sikátorokban.
Közben, míg El Chino részegen kiereszti magából a fáradt olajat, a kis bandita, El Shire meglovasítja a gengszter telefonját és fegyverét. Nem túl okos ötlet, ám később kiderül, hogy a kölyök nem pusztán ad hoc módon akarta meglovasítani a készüléket.


El Shine – talán nem véletlenül rímel egymásra a két név, utcagyereké és kiskirályé – pedig egyedül tőle tart. Estrella tehát rajtakapta El Shinét, amint a konyhájukból lop és szökni készült. A kislány végül vele megy, mert semmi jobb nem jut eszébe. A kis gézengúzok kezdetben nem szívesen foglalkoznak a kislánnyal, aki ránézésre sokkal jobb sorban élt, azonban hamar kiderül, van közös ellenségük.
El Chino egyik fontos embere rendre összefogdossa a környékbeli utcakölyköket, hogy utána homályos üzleteken keresztül túladjon rajtuk. Ráadásul, El Chino hadat üzen a kölyök bandának is, mert a telefonon néhány igen  kényes bizonyíték van elmentve, ami bizonyítja, hogy El Chino hatalomra tör. Így megfogadja, hogy ha szükséges, elpusztítja a kisgyerekeket.

Estrella, amíg suliba járt, már akkor szembesült vele, mennyire veszélyes a világ, amelyben élni kénytelen. Tanárnője, hogy megnyugtassa a kislányt, bogarat ültet a fülébe némi mágikus erőről és valóra váltható kívánságokról. A továbbiakban Estrellán elhatalmasodik egyfajta csendes őrület, melynek köszönhetően látomásai támadnak és a valóságot is kicsit másképpen érzékeli, mint a többi kölyök.
El Shine közben erőszakkal ráveszi, hogy gyilkolja meg El Chino egyik emberét a lopott fegyverrel, ha a bandába akar tartozni. Azonban a kérés teljesítése lehetetlen, hiszen valaki már megelőzte őket. Ennek ellenére véletlenül elsül a fegyver és Estrellát bátorságáért hősként kezelik. Sikeresen megmentenek egy tucatnyi gyereket is az akció után. Csak a lány és a bűnöző tudja, hogy valójában ki volt a tettes; El Chino hatalma megszilárdítása érdekében elteszi láb alól azokat, akik inkább a főnökükhöz lojálisak vagy szimplán keresztbe tesznek neki.

A kölykök menekülnek, a banda a nyomukban, Estrella mind mélyebben merül el a fantázia birodalmában és elkerülhetetlen a véres leszámolás.

De ki a nő, aki állandóan ráijeszt a lányra, amikor az egyedül van?
A látomások merre és miért vezetik a lányt?
A kívánságait tényleg valóra váltja az a néhány kréta, amelyet a tanárnő a kezébe nyomott?
Hova tűnt Estrella és El Shine édesanyja?

Egy csokor kérdés, amire lassan választ kapunk és a hepiend sem lesz teljesen giccses végül. Nem is lehetne az. A film negatívuma, hogy nagyjából ezt a történetet már láthattuk művészibb formában a „Faun labirintusában”. Sőt, erős áthallást éreztem még del Toro "Ördöggerince" felé is. Azonban mostanában trendi lett olyan filmeket készíteni, amelyben kisgyerekek előtt megjelenik a fantázia világ ilyen-olyan okból, legtöbbször azért, hogy a gyerekeket valami nehezen átsegítsék a fura, néző számára is láthatóvá materializálódó gondolatok. (Nem véletlen, hogy del Toro 2017-es kedvenc filmek listáján ez a mozi lett a 8. Kezd olyan érzésem lenni, hogy a direktor kifejezetten nem kedveli a gyerekeket, mert kevés kivételtől eltekintve mind velük, mind a női karaktereivel mostohán bánik. A másik, aki pozitívan nyilatkozott a moziról, az Stephen King, aki állítása szerint két perc alatt a film hatása alá került. Azt hiszem, e két szerző ajánlása is elég hozzá, hogy adjunk egy esélyt ennek a drámának.)

Nem tudom, melyik volt az első ilyen mozi, amiben fontos szerepet kap a gyermek és dráma mellett a valóság és fantázia keveredése, de azt hiszem, most hirtelen az első ilyen mozi számomra, ami nem is lett a kedvencem, a „Híd Terabithia földjére” volt. Azután jött pl. a „Szólít a szörny” és még néhány film, a már említett „Faunnal” együtt.
 Azonban valamiért – még nem jöttem rá az okára – nekem ez a műfaji leágazás valamiért nem a szívügyem. Talán, mert nem bírok felülemelkedni azon, hogy amit a vásznon látok, többnyire egy gyermek zavart elméjén keresztül jelenik meg. Oké, talán nem zavart az az elme, csak menekül valami elől, ettől függetlenül, összességében nekem nehezen megy a befogadásuk. Pont ennyire nem kedvelem azokat a filmeket sem, amikor a film végén kiderül, hogy az csupán egy álom vagy hasonló képzelgés volt a főszereplő részétől. Kivételek akadhatnak, bár a nagy kedvenceim közé nehezen csúsznak be. Még az általam igen kedvelt "Azonosság" befejezése is kicsit lelombozott, mert egyrészt érdekes koncepció, másrészt meg... ...baromság?

Elismerem, hogy a valóságban is vannak gyerekek, akik az életük egyes tragikus eseményeit képtelenek máshogyan feldolgozni, mint szürreális álomvilágba meneküléssel, ettől függetlenül mint kívülálló, és egykori kisgyerek, aki átélt egy válást, nem alakult ki bennem a tolerancia az ilyen történetek befogadása iránt, hiszen, még legvadabb képzelgéseim közepette sem ért engem ilyen konkrét inger. Talán csak egyszer, amikor a konyhában megjelent nekem az a... (á, hagyjuk!)



De talán nem is ezért nem kedvelem túlságosan az ilyen mozikat, melyben gyermek fantáziálással tölti ki a hézagokat. Talán az a bajom, hogy a realitás felől közelítem a mozit – ezért kedvelem biztos jobban a slasher és a kísértet históriákat kevésbé – és ha leveszem a fantasztikus sallangot, nem marad más, mint egy gyerek szereplő és az őt valamilyen formában kizsákmányoló világ.

Néhány jelenetet leszámítva úgy sem fogok emlékezni erre a kőkemény drámára, amiben nincs romantikája a gyerekbűnözésnek. (Nincs is rá értelemszerűen szükség.) Mondhatnám, hogy míg nálunk olyan moziban pörögtek a gyerekbandák, mint a „Vakáció a halott utcában”, itt ezt vér komolyan kell venni mert nincs meg a szemérmetlenség a készítőkben. Ha egy felnőtt le akar lőni egy kölyköt, meg is teszi. Szülői vénájú nézőknek ezért nem hiszem, hogy kedvenc mozija lesz, hiába kapunk egy remek kislány főszereplőt és némi gyermeki pszichés filozofálgatást.


70%

Nyom – Clue (1985)

Nyom – Clue (1985

 Felismered a trailer zenéjét, melyik filmben hallhattad?

Rendezte: Jonathan Lynn

A film Mafab adatlapja: Clue (1985)

Megtekintés: Egyszer valahol olvastam, hogy a társasjáték-filmek között ez a mű az alap. Van egy sejtésem, hogy félreértettem valamit.

Valójában ez a film tényleg egy népszerű, még nálunk is ismert társasjáték alapjait felhasználva készült, azonban nem merném azt állítani, hogy a kész mozi hiánypótló alkotás. Sőt, ha ez alapján kellene megvennem a játékot, egészen biztos, hogy tovább porosodik a bolt polcain.

A játék wikipédia oldala, sok információval!

Rendben van, hogy egy olyan játékról beszélünk, amely családi szórakozás. Ez azonban morális kérdéseket mozgat meg bennem: Valóban szükség van olyan játékra, amelyben egy gyilkossági ügyet kell a csemetéknek kilogikázniuk? Nem mintha az lenne az elvem, hogy neveljünk puhány kölyköket. És nem mintha a népmese univerzum nem eleve a horror műfajjal járna kéz a kézben. De na...

A játék népszerűsítéséhez pedig olyan személy csatlakozott, mint John Landis, aki készített korábban és utána is remek komédiákat. Hogy úgy érzem, ebben mégsem bízott eléggé, azt abból merem kikövetkeztetni, hogy az erősen kamaradarab történet rendezését lepasszolta egy olyan újoncnak, akinek ez volt az első mozija (!). Oké, születtek már ilyen kooperációból csodák is, hogy mindjárt a legjobb filmek egyikeként aposztrofált „A remény rabjait” hozzam fel példának, amit Rob Reiner rendezett volna, ha Frank Darabont átengedte volna a forgatókönyv írása után a gyeplőt. De nem engedte és végül elsőfilmesként egy olyan alkotást tett az asztalra, amilyet talán az ismertebb kollégája sem tudott volna összehozni. Állítólag Darabont makacssága ellenére végül Reiner a háttérből segítette a törető kollégát, azonban ennek "hivatalos" nyomát nem találni az imdb-n.

Itt azonban az van, hogy olyan, mintha híres rendezőnk kihátrált volna a projecktből és odaadta volna valakinek, aki ha esetleg nem hozza a kötelezőt, akkor sincsen baj, hiszen miről beszélünk? Egy hihetetlenül sikeres játékról, amely azt sem fogja megsínyleni, ha a belőle készült adaptáció elhasal.
Nem néztem utána, hogy végül világszinten sikerről beszélhetünk-e a filmmel kapcsolatban, ám miután rászántam a másfél órát, kétlem, hogy meggyőzte volna a kritikusokat. Mert végül, amit kapunk, az egy bohózat, amely leginkább a „Meghívás egy gyilkos vacsorára” című műre emlékeztet. Mintha annak lenne a kelekótya kistestvére. Mellesleg a "Meghívásban..." is akadnak blőd poénok, ott azonban a karakterek rendesen a helyükön vannak, míg itt gyakorlatilag a nevük, ami kapcsolódik a játékhoz, azonban a figurákban rendesen turkálni kell, hogy a néző megtalálja a kapcsolatot, mint pl. az autóik színe, mert a ruháik valami kifacsart humor miatt, ellentétesek a neveikkel.

A szereposztás nem rossz. Többen, akik benne voltak, akkoriban voltak a csúcson (Madeline Kahn, Tim Curry) néhányan valójában sosem lettek elég ismertek (Michael McKean) míg mások pont ettől az évtől emelkedtek fel Hollywood csúcsára, hogy végül megállapodjanak valahol a biztos középszerűségben (Christopher Lloyd, akinek Vissza a jövőbe című moziját szintén ebben az évben mutatták be.). Főszereplő nem is lehet, a történet lényegét tekintve, leszámítva talán Curry-t, aki talán a legtöbb lehetőséget kapta a moziban. Még két nevet ismerek a stáblistáról. Mindketten nők és mindketten ekkoriban tündököltek, hogy a kilencvenes évek után masszív mellékszerepekre kárhozzanak: Colleen Camp és Lesley Ann Warren.

Azonban ez pontosan az a film, amiben nem igazán lehet megmutatni a tehetséget, hiszen a célközönséget úgy kellett belőni, hogy a család együtt nézhesse meg a filmet. És pont ez az egyik legfontosabb motívuma a filmnek: Egyszerűen nem képes komolyan vennie magát és így ez a lehetőség a nézők számára is elveszik. Ugyanis, nem tudom, láttam-e már olyan krimit, ami megfelelően tálalt volna gyilkossági ügyet a fiatalabb korosztálynak, ugyanakkor nem annyira lebutítva, hogy apu is élvezhesse azt a gyerekkel. Ezt a filmet pedig nem fogja az egész család élvezni. A színészek produkciói nagyjából kimerítik a burleszk mozik humormagvait, amelyeket akkor fedezett fel a filmgyártás, amikor megjelent a hangos film. Így, amit látunk, nem vicces, hanem nevetséges, sőt, néha ciki. Számomra a díszletben kóválygó színészek sosem voltak szórakoztatóak, ha úgy éreztem, a mondanivaló hézagait kell betömködni. Márpedig a játék nyomozása, amely aprólékos logikára épül, elveszik, mert a filmes karakterek egytől-egyig impotensek a gondolkozásban és végül a konklúziót a lakáj vonja le, Wadsworth (Tim Curry), igaz, ő rögtön több verzióban. Sajnos, nem más ez, mint lusta maszatolás, pedig egy feszesebb és érdekesebb forgatókönyv megmenthette volna a filmet. Például egy olyan, hogy mindhárom lehetséges változatot más karakter vezeti le előttünk, a saját képen belüli és kívüli tapasztalataiból. Azonban ne várjunk ilyen csavarosságot, hiszen a tizenéves korosztályt is le kell ültetni és még az ostoba hozzáállás ellenére sem túl egyszerű.

Az már eleve mindegy is, hogy a játékra felhúzni egy kerek történetet, szinte lehetetlen feladat. Itt mégis majdnem sikerült, bár, pont azt nem értettem, minek keverték bele a film elején a közjátékot, amikor a "Mustársárga" tábornok a valódi nevén bemutatkozna, a komornyik Wadsworth leinti, hogy hagyatkozzanak azokra a nevekre, amit ő talált ki az érkező vendégeknek. Teljesen felesleges és indirekt a történet szempontjából. Ha már úgyis a komikum a fő irányvonal, miért nem maradtunk annál, hogy a karaktereknek valójában ez a neve és kész???

A másik, hogy hiába ennyi remek karakter ha a történet előre haladásával kiderül, nem nagyon tud velük mit kezdeni a forgatókönyv és csak csetlenek meg botlanak.

Akad pozitívum is: A film befejezése bár erősen kimódolt, mindhárom változat egészen jól sikerült. Merthogy, a Clue egy olyan film, aminek három befejezést – valójában négyet, de az utolsó változatot a készítők is szégyellték és sikeresen eltüntették – forgattak le és ezeket keverve juttatták el a filmszínházakba. Ennek köszönhetően még ma is sokan élnek, akik egy befejezés szerint ismerik a mozit... Mindenesetre, később, mikor megjelent otthoni forgalmazásra a film, már mindhárom lezárást beillesztették, sőt, az egyik mellé odabiggyesztették, hogy ez a valódi, míg a másik kettő elmejáték. Ez amennyire jó húzás, annyira ki is rántja a szőnyeget a kevés néző alól, aki a kissé szétszórt forgatókönyvet eddig követni tudta.

Ettől függetlenül részemről egyszer nézős szórakozás és már ez előre vetítette, hogy táblás, asztali társasjátékból, bizonyos esetekben eléggé segglyukból előrángatott ötlet egy kerek filmet felépíteni. Itt is az a probléma, hogy ragaszkodtak hozzá, hogy valamennyire "játékban maradjanak". Persze, ez másik oldalról meg pozitív is, mint említettem. Így azonban a komolyságát teljesen elveszíti a film és nem krimiként funkcionál, ami izgalmas, hanem bohózatként, amely színházba való és nevetséges, bazári poénkodással – nem poénokkal... – operál.

Ha már operál, mi annak a játéknak a neve, amikor van egy baba teste, rajta kis égők és a drótokat hozzá érintve tudjuk megnézni, mi a baja? Az melyik játék is volt...?
Talán szabadabban kellene kezelni az alapanyagokat. Ha készülne játék a „Ki az úr a tengeren”-ből, egészen biztos, abból is pont a lényeg nem működne a vásznon – a kötvények, rakományok papírjainak vásárolgatása – és ami mellékes a játékban, arra lehetne építeni – lásd a szerencsekártyákat, pl. a kalóztámadással!

Le a kalappal Tim Curry kaszkadőr munkája előtt.

Mindegy. Egynek elmegy. Azonban, ha jó kamaradarabot akarunk látni, amely egy épületben játszódik , sok ismert színésszel és Tim Curry is benne van, akkor nézzük meg inkább ezredszer Stallone Oscar című vígjátékát, mert ott a bárgyú poénokra rengeteg tényleg vicces jelenet, párbeszéd is jut.

A „Clue”-ban gyakorlatilag vagy ötven perc után nevettem fel először, amikor a ház vendégei megpillantva a pár perce meggyilkolt cselédlány holttestének a látványára az égvilágon semmilyen érzelmi kitöréssel nem reagáltak, csak elfordulnak és elcsoszognak. Az vicces volt! Azon felröhögtem!

A végén jegyezném meg, hogy a filmben megjelenő rengeteg játékos utalást egyedül azért nem szedegettem össze, mert magam ezzel a játékkal ha játszottam is valaha, az olyan régen volt, hogy semmire nem emlékszem belőle.

45%

L. A. – Az őrült város – L. A. Story (1991)

L. A. – Az őrült város – L. A. Story (1991)

Rendezte: Mick Jackson

A kép szerzői jogvédelem alatt állhat - www.originalfilmart.com

Steve Martin nagy kedvencem, ha a nyolcvanas évek komikusaiból kellene választanom. Ez a film mégis előrevetíti azokat a filozofikusabb munkáit, amiket már jócskán ötvenes évei után készített, elhagyva a kétezres éveket. Mégis, ez a filmje inkább emlékeztet egy Woody Allen hommage-ra, Allen nélkül. (Pl.: Manhattan, Annie Hall)

Van itt párkapcsolati probléma, kapuzárási pánikkal küzdő tévés személyiség, szeximádó fiatal nő, megcsalás, idegenből jött vendég, és némi misztikum. (Na jó, ez az utolsó nem jellemző annyira Woody Allenre, bár, az Eszement Harry...)
A film egyértelműen Steve Martin jutalomjátéka. Megmutathatja színészi kellékének legjavát, kihagyva a túlzó ripacskodást – azért kicsi maradt – és a túlzott szentimentalizmust is. Ehhez remek színészek asszisztálnak, akiket sajnos nem nagyon használtak ki tehetségükhöz megfelelően. Éppen ezért kifejezetten szórakoztató a korának szexszimbóluma, Marilu Henner-t fapicsaként, Richard E. Grant-et meg egyáltalán játszani látni.
Egy biztos; Steve Martin ugyan gondolkodó ember, itt mégis kicsit úgy éreztem, hogy a szabad döntéssel kicsit szembeállítja a sorsszerűséget, amely itt például egy öntudatra éledt világító jelzőlámpában ölt testet. De az is lehet, hogy Los Angeles szimplán az a város, ami jobban tudja, mire van szükséged, mint te magad...
A forgatókönyvbe belekerült még egy cica-mica is, mivel Martin sem tudta megtagadni, hogy az idősebb, kapuzárási pánikos pasik egyik fontos kliséje a fiatal - szinte tini - lányokkal való hetyegés.

Harris (Steve Martin) se veled, se nélküled kapcsolata Trudival (Marilu Henner) az utolsókat rúgja. Mikor kiderül, hogy közös ismerősükkel csalja a férfit, az végre elérkezettnek látja az időt, hogy az elvált, kissé bohókás, Angliából érkezett Sarával (Victoria Tennant) bonyolódjon komolyabb kapcsolatba, ez azonban annak ellenére sem egyszerű, hogy Harris-t misztikus erők, vagy inkább túl élénk fantáziája segítené. A saját korabeli nővel sokkal nehezebben találja meg a közös nevezőt, mint a bolti eladó Sandy-vel (Sarah Jessica Parker) és ha ez nem lenne elég, Sara korábbi férje (Richard E. Grant) is erősen a nő visszahódításán dolgozik, hiszen eleve az ő kérésére utazott Los Angelesbe a nő, az mellett, hogy akkor már egy átfogó cikket is írna kívülállóként a város életéről.

A fénykép szerzői jogvédelem alatt állhat - www.doyouremember.co.uk

A cikk megírásához Harris igyekszik segítséget nyújtani, azonban közeledése a nőhöz esetlen és bizonytalan, amiért az igyekszik kissé távol tartani magát tőle. Miközben a cikk készül és a két középkorú ember lassan megismerkedik egymással, egyfajta nagyítót/górcsőt is kapunk a nagyvárosi élet, azon belül Los Angeles abszurd oldaláról, ahol az embereket egyes éttermek csak gondos átvilágítás után hajlandóak fogadni, ahol a gazdagok gyakorlatilag építkezési versenyt folytatnak egymással szemben és ahol az ember már azért is kocsiba ül, ha a szomszédhoz akar beugrani, miközben a fegyverhasználatot is elég lazán kezelik, ha már az alkotmány olyan megengedő vele.

Tény, hogy az „L. A. – Az őrült városhoz” kell megfelelő hangulat és Steve Martin forgatókönyve nem csak szórakoztató, hanem néha kicsit abszurd is. A rendező, Mick Jackson egy erősen közepes rendezőként tett már le szórakoztatóbb műveket is – Tűzhányó (Volcano, 1997) – és ügyesebb rendezéseket is – Több, mint testőr (Bodyguard, 1992).
Sajnos, hiába pakolta bele néhány korának ismert komédiásait apró cameo szerepekben, még ez sem tudott dobni a film összhatásán: Rick Moranis, Chevy Chase, Kevin Pollak, Patrick Stewart.

50%

A film Mafab oldala: L. A. - Az őrült város (1991)