Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
A film Mafab adatlapja: A holtszoba - The Dead Room (2015)
www.imdb.com/title/tt3952108/
Van abban pozitívum, hogy az ember éjszakai bagoly. Például az ilyen kis filmecskék – 75 perc hasznos-anyag – sokkal jobban üt, mintha fényes nappal néztem volna meg, félszemmel takarítva. A rövidség mellett erős pozitívum, hogy szép a fényképezés – már amennyire egy apró házban ez kivitelezhető – és viszonylag gyorsan gördül a történet, minimálisan untatva a nézőt. Illetve, mikor már kezdenénk belefáradni, hogy pusztán poltergeist hatásokat kapunk a filmtől – hangeffektek, tárgymozgások, érzékelési problémák – végre kapunk egy a filmhez mérten nem túl nagy csavart, egy rövid akció jelenetet és egy gyors lezárást.
Ezt a filmet vagy fel kellett volna nagyítani, mondjuk száz percre, több cselekménnyel, vagy beleszuszakolni valami horrorfilmes antológiába, szkeccsfilmbe, sorozatba, egy még barátságosabb játékidővel. Mert amit látunk, arra háromnegyed óra is elég lett volna, azonban megfelelő szakmai és anyagi háttérrel simán nagy mozi is lehetett volna belőle, hiszen semmivel sem unalmasabb vagy ötlettelenebb, mint a mostanában moziba küldött szellemes filmek – Winchester, Annabelle – többsége. Lehetett volna egyébként kicsit árnyalni a szellemes történetet, hiszen eredetileg egy Új-Zélandi külvárosi legenda ihlette, ami eleve megágyazhatott volna némi flashbacknek és akkor nincs olyan érzésünk, hogy egy kamaradarabot nézünk, vagy legalábbis enyhébben.
Jason Stutter szerzői mozija, hiszen az úr vágó és rendező is egyben és úgy érzem, mindkét ponton jól teljesített. Mindhárom főszereplője hihető alakítást nyújt, egyedül talán a Holly-t játszó Laura Petersen-nek kell még fejlődni, de itt sem lógott ki erősen a sorból és teljesítményét növeli, hogy a filmben valamennyi kaszkadőrjelenetét önmaga hajtotta végre, igaz, azért nagy trúvájt nem igényeltek ezek az esések.
A „Dead Room” tipikusan az a szellemes mozi, amelyet egy végső csavarral kívántak eladni, ami viszotn az utóbbi 5-10 évben már nem járható út, hiszen a szellemfilmek készítői, hogy maradandóbban alkossanak, igyekeznek több csavarral emlékezetesebbé tenni a filmjüket. Ma már nem elég, hogy egy ház szellem járta. Még valamit hozzá kell pakolászni. A Poltergeist című Tobe Hooper – Steven Spielberg kombó lenne a követendő példa, hiszen ott szinte egyetlen csavar mellett – szórakoztak az indián temető átpakolásával – és halálesetek nélkül tudták lekötni az ember figyelmét. Stutter mozija hasonló úton jár, csak több figyelmet érdemel, már ha érdekel minket a háttér is. Akár a Poltergeist folytatása is lehetne; a család már elmenekült, megérkeztek szellemtevékenységet vizsgáló hőseink. Szépen kartotékba rendezik az eseményeket, felcímkézik mindet valami logikus magyarázattal, mert valamiért az ember nehezen hisz a csodákban, a sötét erőkben meg még kevésbé szeretne hinné – kivétel, ha pont erre szakosodott sátánista brigádról van szó, mert akkor aztán...
http://decaymag.com
Két paranormális tevékenységet kutató férfi, Liam (Jed Brophy) és Scott (Jeffrey Thomas) érkezik egy „látó” képességgel megvert lánnyal, Holly-val (Laura Petersen) egy vidéki házba, amelynek tulajdonosai pánikszerűen elmenekültek, miután egy erőszakos entitás megzavarta nyugalmukat. A három ember között egészen minimális a feszültség, és az is csak az események különböző megközelítése miatt alakult ki. Scott aki igyekszik mindenre racionális magyarázatot találni, Holly értelemszerűen hisz ezekben a paranormális jelenségekben, míg kettejük között Liam áll, a technikai tudását és ugyanakkor hitre hajlamos hozzáállásával. Egy társaság bízta meg őket a család kérésére, hogy kutassák ki a jelenségek okát, hátha magyarázhatóak világi módon, azonban minden nappal egyre mélyebben hatolnak a ház titkába, hogy végül olyasmit találjanak, amire gondolni sem mertek.
Néha előfordul, hogy ha tetszett egy-egy film, azt újranézem, hátha további részleteket fedezek fel a moziban, még több gondolkodásra késztetve magamat. Mostanában sikerült megint megnéznem a pár éve már látott és igen kedvelt "Valami követ" című horrorfilmet, amelyről már itt írtam korábban:
- Valami követ - It Follows (2014)
Még négy év után is csak elismerően tudok erről a filmről nyilatkozni és közben észrevettem valamit, ami ciki, hogy annyira nem tűnt fel korábban. Erről írok néhány gondolatot most le nektek.
Korábban már írtam erről a remek horrorfilmről, mert sikerült bennem olyan érzéseket kiváltania, amit kevés filmnek sikerül: egyfajta zsigeri félelmet.
Ez késztetett arra, hogy gyakorlatilag egy idő után azt vettem észre, hogy a főszereplőnél is paranoiásabb módon böngészem a háttérben zajló eseményeket, „a valamit” keresve tekintetemmel. Aztán elgondolkodhatunk azon is, jót tesz-e a filmnek, ha az ember ennyire figyelni kezdi a legapróbb jeleket, mert az kicsit agyoncsapja a hirtelen megrémülést, hiszen feszült módon figyeljük mi folyik a szereplők észlelésén túl, ám azt kell mondjam, a film egészen jól megbirkózik ezzel és amennyire emlékszem, a jump scare illékony hatására alig támaszkodik. Nem is nagyon tud, hiszen a film ereje és „szörnyének” mitikussága eleve abból ered, hogy mennyire lassú és ugyanakkor megállíthatatlan benne a gonosz „valami”.
Azt hiszem, most a harmadik megtekintés volt az, amikor észrevettem, hogy a rendező mennyire beleépítette a víz metaforáját a forgatókönyvbe. És mennyire figyelmetlen voltam korábban. Pedig egészen biztos, hogy David Robert Mitchell (író és rendező) szánt szándékkal építette a vizet, mint motívumot a filmjébe.
Az első áldozat, - akit mi látunk legalábbis – Annie (Bailey Spry) miután belenyugszik sorsába, a tengerparton leli halálát.
A főszereplőt, Jay-t is (Maika Monroe) úgy ismerjük meg, hogy az első jelenetben megmártózik a házuk mögötti medencében – egyedül, miközben barátai a házban ejtőznek – és a szomszéd srácok meglesik, amivel jelzik a néző számára, hogy Jay szexuálisan már kivívja a másik nem érdeklődését, kész felnőni.
A film során, miután „megfertőződik” a szex vírussal, látjuk, hogy a lányék medencéje megsérült, a víz elfolyt belőle, de addigra már késő, mert Jay egy sokkal nagyobb felületen veszíti el gyermeki ártatlanságát: magában a tengerben. Nem, az első aktusa egy autóban történik meg, mint fiatal tinilány, úgy veszíti el. Azonban, miután tudatosul benne, hogy a démoni erő ellen egyedül a még több szex segíthet, a lány tovább lép és mindjárt három fiúval létesít szexet egy kis csónakban, a tengeren, amivel egyúttal elveszíti egy kislány báját és felnőtt nő lesz, aki természetesen nem az élvezetért szeretkezik, hanem puszta érdekből, a túlélés miatt. (Nem sokban különbözik azoktól a nőktől, akik miután felismerik a testük adottságaiban rejlő lehetőséget, végül magával a testükkel keresik a kenyerüket, ami sarkítva megfelel Jay céljainak is, hogy túléljen.)
Azért a démoni erő is mennyire önmagába forduló átok, hiszen a szex miatt jön létre és, hogyha védekezni akarsz ellene, akkor pont, hogy még többet kell szexelned, ezáltal belehajszol valamibe, ami eredendően lehet, hogy nem a te életfilozófiád.
www.denofgeek.com
Végül, mikor Jay a barátaival együtt töltött tengerparti ejtőzés közben már a bőrén érzi a démoni erő gyilkos érintését, elmenekül, hogy másnap erőt vegyen magán, és idegenekkel szexeljen a túlélés miatt, lerombolva ezzel a szexualitás misztikumát, ami egy fiatal esetében tényleg nehezen behatárolható. Mikor egy fiatal végül a szexualitáshoz fordul, mikor lesz az ártatlan szerelmes, szeretkező emberből egy olyan személy, aki a szexet puszta élvezetként, pragmatikusan értékelő emberré válik?
hu.pinterest.com
A tengerparti idill után tehát Jay elveszíti ártatlanságát. Azért beszédes, hogy mikor a tengerparton vannak a fiatalok, csupán egyikük lubickol a habokban – talán csak nem maga is arra készül, hogy Jay nyomában végül engedjen valaki csábításának és szexuális életet éljen? – de, tegyük hozzá, ő is úszógumival teszi mindezt.
Jay, az ominózus tengeri hancúr előtt önző okokból a szomszéd, kicsit problémás sráccal is alkalmi kapcsolatra lép, hogy ezzel is időt nyerjen. Később Jay annak is tanúja lesz, ahogyan a démoni erő meggyilkolja a szomszéd fiút és ez szakítja át nála a gátat, amellyel ösztönösen az életét védve, ám gyakorlatias szemszögből egy kis „ribanc” lesz és meglépi a csónakos többes szexet az ismeretlen fiúkkal. A fiút végül a démon az anyja képében gyilkolja meg, közben öléből vizet pumpálva a halott fiatalember testére. (A víz motívum tehát egyértelműen a koncepció része kell, hogy legyen!)
Ezek után hazaér és látjuk, hogy a medencéjük, amit csak ő használt korábban, össze van zúzva, a víz elfolyt belőle, ami jelentheti azt is, hogy Jay mostanra tökéletesen elveszítette az ártatlan lányt önmagából, aki volt és felnőtt nő lett, aki előtt a világ nyílt ki.
A barátai tanácsára a végső harcot, hogy legyőzik a démoni erőt, egy kezdődő vihar közben, egy uszodában akarják megtenni és majdnem sikerül is magát az entitást a vízbe ölni. Vagy mégsem?
Nem.
Jay végül gyermekkori barátjának adja magát, annak határozott kérésére, ám ezzel gyakorlatilag megölte a fiút, szóval nehéz nem úgy tekinteni Jay lépésére, hogy amikor szexel a fiúval az nem pusztán egy önző cselekedet. De ez már az új Jay, aki nem ártatlan, hanem egyenesen szexuális ragadozó...? (Ráadásul odakint vastag cseppekben esik az a fránya jelképes eső!)
A kép szerzői jogvédelem alatt állhat - www.amazon.com
*A film "Sherlock Holmes okosabb bátyjának kalandjai" címen van az imdb-n.
Kedvelem Gene Wilder-t, pedig színészi kvalitásairól néhány vígjátéktól, paródiától eltekintve nem nagyon tudtam meggyőződni. Amikor belefutottam ebbe a filmbe, lecsaptam rá, hiszen sosem hallottam – de, de kb. a címére emlékeztem – róla, Wilder rendezte és hozta nagyjából a teljes „Az Ifjú Frankenstein” szereplőgárdát. Ez mondjuk pont negatívum a szememben, hiszen az a darab nem a kedvenc paródia filmem, annak ellenére, hogy ha jól emlékszem, a bemutató idején kétszer is megnéztem moziban. Ne kérdezd miért. Talán Gene Hackman rövid szerepe miatt, nem
tudom. Mindenesetre a főcímben olvasott három főszereplő mind benne volt...
Már az első percek megteremtik a blőd alapokat. A királynő elé besétáló, protokollt nem nagyon ismerő, vagy azt betartani kevéssé tudó fontos ember jelenete, egészen a mostanra már a humor ingerküszöb alá helyezkedő „Hülye!” mondattal bezárólag, számomra előre vetítette – no, nem a filmet – hogy kínosan hosszú lesz az a 87 perc, amit a videólejátszó mutat. Oké, volt benne szóvicc is, de a magyar szinkron, legyen bármilyen remek, elég nehezen interpretálja számunkra az angol humort.
Ritkán, ha olyan kedvem van, filmekről véleményt lépésről-lépésre szoktam írni. Azt hiszem, itt is megfelelő lesz a kb. 5-10 perces bontás.
Ugorjunk neki és élvezzük egy amúgy szerintem remek komikus remek – khm – filmjét!
A királynő egyik fontos okiratát ellopják. Az ügy igen gyorsan Sherlock Holmes kezébe kerül, amit igyekszik lepasszolni kisöccsének. Az öcsi, Sigerson (Gene Wilder) pedig kap az alkalmon, hogy bebizonyítsa, többet ér annál, hogy a tesó árnyékában éljen. Segítségére van ebben Orville (Marty Feldman), egy Scotland Yard-i nyomozó és melléjük csapódik egy Betsy Bellwood/Jenny Hill nevű leányzó (Madeline Kahn) is.
A kép szerzői jogvédelem alatt állhat - www.imdb.com
Sajnos, ahogyan sejtettem, a film mostanra idejét múlt burleszk jelenetekkel – gyorsítás és bénázás – és fárasztó párbeszédekkel operál. Néha már-már az infantilizmus határait súrolja. Arról nem beszélve, hogy Wilder kifejezetten kedveli a zenei betéteket is, a kuplétól az operaáriáig és ezeknek filmjében bőségesen teret is enged. Aki azonban nem nagyon kedveli a burleszk betétes zenés filmeket, azokat nem nagyon fogja szórakoztatni ez a mozi.
A történet zavaros és mai szemmel nézve nem nagyon köti le a nézőjét, legalábbis, ha szoktunk jó filmeket nézni, mert ez nem az. A „Sherlock Holmes okos tesó” nagyon rosszul öregedett és mai szemmel leginkább egy zavaros és vicceskedő – de nem vicces – mozi, amely szintjében olyan, mint mondjuk a magyar „Le a fejjel!”. Az legalább előnyének mondható, hogy ezt legalább már régen készítették, de sejtésem szerint azért nem hallottam róla eddig, mert nem igazán volt miért.
Ennek ellenére még mindig úgy gondolom, hogy Gene Wilder remek színész a komfortzónáján belül, azonban tehetsége nem ebben a filmben fog megcsillanni.
Sajnos!
1975-ben lehet, hogy jó móka volt, de most, ahogy néztem, én is úgy fogtam a fejem, mint az angol királynő karaktere a film elején...
A kép szerzői jogvédelem alatt állhat - www.originalfilmart.com
Steve Martin nagy kedvencem, ha a nyolcvanas évek komikusaiból kellene választanom. Ez a film mégis előrevetíti azokat a filozofikusabb munkáit, amiket már jócskán ötvenes évei után készített, elhagyva a kétezres éveket. Mégis, ez a filmje inkább emlékeztet egy Woody Allen hommage-ra, Allen nélkül. (Pl.: Manhattan, Annie Hall)
Van itt párkapcsolati probléma, kapuzárási pánikkal küzdő tévés személyiség, szeximádó fiatal nő, megcsalás, idegenből jött vendég, és némi misztikum. (Na jó, ez az utolsó nem jellemző annyira Woody Allenre, bár, az Eszement Harry...)
A film egyértelműen Steve Martin jutalomjátéka. Megmutathatja színészi kellékének legjavát, kihagyva a túlzó ripacskodást – azért kicsi maradt – és a túlzott szentimentalizmust is. Ehhez remek színészek asszisztálnak, akiket sajnos nem nagyon használtak ki tehetségükhöz megfelelően. Éppen ezért kifejezetten szórakoztató a korának szexszimbóluma, Marilu Henner-t fapicsaként, Richard E. Grant-et meg egyáltalán játszani látni.
Egy biztos; Steve Martin ugyan gondolkodó ember, itt mégis kicsit úgy éreztem, hogy a szabad döntéssel kicsit szembeállítja a sorsszerűséget, amely itt például egy öntudatra éledt világító jelzőlámpában ölt testet. De az is lehet, hogy Los Angeles szimplán az a város, ami jobban tudja, mire van szükséged, mint te magad...
A forgatókönyvbe belekerült még egy cica-mica is, mivel Martin sem tudta megtagadni, hogy az idősebb, kapuzárási pánikos pasik egyik fontos kliséje a fiatal - szinte tini - lányokkal való hetyegés.
Harris (Steve Martin) se veled, se nélküled kapcsolata Trudival (Marilu Henner) az utolsókat rúgja. Mikor kiderül, hogy közös ismerősükkel csalja a férfit, az végre elérkezettnek látja az időt, hogy az elvált, kissé bohókás, Angliából érkezett Sarával (Victoria Tennant) bonyolódjon komolyabb kapcsolatba, ez azonban annak ellenére sem egyszerű, hogy Harris-t misztikus erők, vagy inkább túl élénk fantáziája segítené. A saját korabeli nővel sokkal nehezebben találja meg a közös nevezőt, mint a bolti eladó Sandy-vel (Sarah Jessica Parker) és ha ez nem lenne elég, Sara korábbi férje (Richard E. Grant) is erősen a nő visszahódításán dolgozik, hiszen eleve az ő kérésére utazott Los Angelesbe a nő, az mellett, hogy akkor már egy átfogó cikket is írna kívülállóként a város életéről.
A fénykép szerzői jogvédelem alatt állhat - www.doyouremember.co.uk
A cikk megírásához Harris igyekszik segítséget nyújtani, azonban közeledése a nőhöz esetlen és bizonytalan, amiért az igyekszik kissé távol tartani magát tőle. Miközben a cikk készül és a két középkorú ember lassan megismerkedik egymással, egyfajta nagyítót/górcsőt is kapunk a nagyvárosi élet, azon belül Los Angeles abszurd oldaláról, ahol az embereket egyes éttermek csak gondos átvilágítás után hajlandóak fogadni, ahol a gazdagok gyakorlatilag építkezési versenyt folytatnak egymással szemben és ahol az ember már azért is kocsiba ül, ha a szomszédhoz akar beugrani, miközben a fegyverhasználatot is elég lazán kezelik, ha már az alkotmány olyan megengedő vele.
Tény, hogy az „L. A. – Az őrült városhoz” kell megfelelő hangulat és Steve Martin forgatókönyve nem csak szórakoztató, hanem néha kicsit abszurd is. A rendező, Mick Jackson egy erősen közepes rendezőként tett már le szórakoztatóbb műveket is – Tűzhányó (Volcano, 1997) – és ügyesebb rendezéseket is – Több, mint testőr (Bodyguard, 1992).
Sajnos, hiába pakolta bele néhány korának ismert komédiásait apró cameo szerepekben, még ez sem tudott dobni a film összhatásán: Rick Moranis, Chevy Chase, Kevin Pollak, Patrick Stewart.
A fénykép szerzői jogvédelem alatt állhat! - www.deviantart.com
Miért nem ájultam el a Kong: Koponya szigettől?
Eleve úgy érzem, hogy minden egyes történet, amely folytatása a hatalmas majom kalandjainak, nem más, mint egyszerű bőrlehúzás. Tény, hogy az alapanyag legalább arra ideális, hogy segítségével megtudjuk, éppen merre tart a CGI technika, mert manapság más módon lehetetlen elkészíteni egy óriás majmos filmet, mint számítógéppel. De ettől még a történet nem lesz érdekes, hiszen miről is szólhatna?
Adva van egy első rész. 1933-ban elkészült a King-Kong. Egy olyan szörnyet teremtettek meg benne, amely egyrészt ismerős az embernek, másrészt, pont azért, mivel „ismerjük”, akár rá is tudunk hangolódni, együtt tudunk vele érezni. Annak ellenére, hogy egy átlag néző vajmi keveset tud a majmok életéről. Kong a saját szigetén a király, félnek tőle. Ide érkezik a fehér ember – mint hódító – és vele a nő, minden bajok forrása. Kongot megbabonázza a nő, ezáltal sebezhető lesz, ami a végzetét okozza. Persze közben kiragadják az életteréből is, ami szintén nem szerencsés hősünknek. Végül az emberiség legyőzi az őserőt, egyrészt a technikai főlényének, másrészt, mert a szörnyetegünknek szíve is van.
És itt a vége. Mégis, néha előfordul, hogy elkészül egy-egy film, ami tovább csavarná a történetet. Azonban hová???
Kong meghalt és őszintén, nem hiszem, hogy túl sok lenne benne ahhoz, hogy további igazságokat fogalmazzon meg számunkra. Minden, amit még mellé lehet tenni egy moziban, az a pusztítás, a harc, de valljuk be, az meg nem igazán érdekes. Nem is nagyon értem, hogy a japánok Godzilla filmjei hogyan képesek eladhatóak maradni, bár biztos a kulturális különbségek is közrejátszanak abban, hogy az ottani népek újra és újra jól tudnak szórakozni azon, hogy egy hatalmas szörny elpusztít városokat – maketteket.
Annak idején a homokozóban magam is élveztem a homokvár rombolás, a matchbox autók dobálását és közben megelevenedett előttem egy világ, amelyben hatalmas lények romboltak világokat. Mostanra, hogy felnőttem, azonban valamiért már nem szórakoztat a mondanivaló nélküli rombolás. Márpedig egy közönségfilmbe mondanivalót tenni, amelyben egy óriásira nőtt mutáns gorilla uralkodik egy sziget felett, elég nehézkes.
A képeket szerzői jog védheti! - http://www.thejakartapost.com
A forgatókönyvírónk azonban megpróbálkozik ezzel és egy csapat katonát és néhány civilt tesz meg a film főszereplőjének, akik elmennek erre az idő előtti szörnyek és Kong uralta szigetre, hogy ott aztán érdekes kalandok között küzdjenek meg a természettel, ha magát a címszereplőt a természet egyfajta kivetülésének tekintjük. Márpedig alig van különbség egy természeti csapás, mondjuk hurrikán és a gorilla okozta támadások természete között. A lényeg, hogy az ember eltörpülése okán gyakorlatilag haszontalan, tehetetlen bábként sodródik ezzel a számára fékezhetetlen erővel.
A történetnek valójában ki a hőse?
Azok nyilván nem, akiket első körben megismerünk. Nem az emberek. Nem lehet a főszereplő más, csakis Kong. Szórakoztató számomra egy olyan Kong, aki érzelmileg nem hat rám? Nem.
Hathat rám érzelmileg egy olyan óriásmajom, amelyik semmilyen emberi érzelemmel nem tud párhuzamot vonni számomra? Nem.
Ha nincs meg ez az érzelmi plusz töltet, érdekel a majom sorsa? Mellé fogok állni, mint átlagnéző? Nem.
Nos, pont ez az oka, amiért érdekesebb az a Kong film, amelyben a majom kvázi „szerelembe” esik a hősnővel – már ahol van hősnő – és ezért nem tud hosszú távon lekötni egy olyan Kong film, amelyben ilyesminek nem adnak teret. Pedig majdnem. A film vége felé, Kong kimenti a vízbefúlástól a fotós hősnőt, azonban ez a fajta „kapcsolat” olyannyira elkésik, hogy addigra mint néző, tökéletesen eltávolodtam a film tulajdonképpeni hősétől, ezért izgulni sem nagyon tudtam érte, hogy végül legyőzi a rá támadó vizuális gyíkot, vagy nem.
A kezdés:
Az első jelenetben már megmutatják nekünk a majmot, igaz, pillanatra. Ez eleve nem túl jó húzás szerintem, mert ezzel „lelövik a poént”. Mennyivel feszültebbek voltak azok a filmek, amelyekben a majom végül a játékidő azon részében jelenik meg, mikor már rá tudtunk hangolódni a karakterekre, valakivel együtt tudunk érzeni, valakit szimpatikusnak találunk. Erre azért van szükség, mert a nézőnek szüksége van rá, hogy legyen a műben olyan karakter, akivel szimpatizálhat. Az sem baj, ha ez egy kis hajószakács, vagy egy hatodik senki, de érezzünk valamit a karakter iránt. Ehhez azonban fel kell építeni a karaktert, a jellemet. Azért van erre szükség, mert magával a majommal úgy sem fog minden néző eredendően közösséget vállalni. Aki pedig nem képes egy óriásgorillával érzelmileg azonosulni, annak kell, hogy emberekkel tegye ezt meg. (Mert különben puszta látványfilmként lehet, hogy bealszik a mozi felénél...)
A képeket szerzői jog védheti! - http://milsanclale.cf
A „Kong: Koponya-sziget” szereplőivel azonban nem túl könnyű megbarátkozni. Talán pont azért, mert pont egy pici hiányzik hozzá, hogy érzelmileg közelebb kerüljünk hozzájuk. Sem a tudós, sem a kutatást erőltető kutatót nem vesézik ki annyira, hogy érdekeljenek bennünket. Még szerencse, hogy egyikük John Goodman, így legalább a színész karizmája és korábbi hírneve az, ami kicsit hozzá tesz a karakteréhez, ez azonban kevés ahhoz, hogy izguljunk értük. És az összes többi szereplővel ez a szomorú helyzet. Nem ismerjük meg, még az apjára vonatkozó félmondatok miatt sem, James Conrad (Tom Hiddleston) egykori századosának figuráját. Mason Weaver (Brie Larson) fotósáról is annyi derül ki, hogy eléggé fiús, nehezen barátkozik, nem különösebben kedveli a rangokat és képes egyedül is olyan baromságokra, minthogy egy hatalmas ökörről le akarjon emelni egy helikoptert. Mivel Larson mostanában fut be olyan korábbi remek filmek miatt, mint pl. „A szoba”, úgy vélném, azért hozták be a filmbe, hogy mint női főszereplő, elcsavarja Kong és a nézők fejét. Csakhogy ha nem elég szerethető a figura, ez nem fog menni. Ha pedig nem megy, nem fogok szorítani érte, ellentétben mondjuk Naomi Watts-szal, aki már első megjelenésével, a King-Kongban feléleszti a férfi nézőkben az óvó apafigurát, mikor rádöbbenünk, hogy karaktere gyakorlatilag az utcán éhezik. Nos, Mason nem éhező női figura, ám heroikának sem mondhatjuk, hiszen egyetlen feladata, amikor végre ősanyaként tehetne a többiekért valamit – hegymászás után jelzőfény kilövése a semmibe, amiért nem is tudom, miért pont a „törékeny” nőt tartják a legalkalmasabbnak – inkább belelövi azt egy gyíkszörnyetegbe, aki korábban a fegyverektől nem nagyon izgatta magát, de a világító rakétától rendesen megőrül, amikor az kezdi vastag bőrét irritálni...
Van a filmben még egy ázsiai tudós asszisztens is, akinek olyan kevés a szerepe, hogy néha elfelejtjük, hogy ő is a szigeten ragadt.
A kutatást biztosítását egy a háború poklát megjáró, vaskalapos Ahab kapitányra bízzák. Preston Packard (Samuel L. Jackson) kíváló katona... lehetett korábban, mostanra azonban, mikor az „ellenséggel” szembesül, bekattan benne valami és mintegy Moby Dick-ként tekint a sziget királyára, akit annak ellenére igyekszik elpusztítani, hogy korábban világossá vált, nem állnak készen a szigeten fellelhető fegyver-aparáttal a majom megfékezésére, az emberanyag meg rohamosan fogyóban.
Csoda, hogy a katona karaktere nem kezdi lelőni az embereket, dezertőrnek bélyegezve őket, mikor végül a szerencsevadász James kettéválasztja a csapatot katonákra és civilekre, hogy az utóbbiakat védett területre kísérje. A forgatókönyv csavarjainak köszönhető, hogy végül mégis mindenki megjárja a poklot.
A „Kong: Koponya-sziget” számomra a tökéletes Tarzan film, Tarzan karaktere nélkül. Ezt a fogalmat még gyerekkoromban sikerült magamba szívnom, amikor Tarzan kalandjaival szórakoztattam magam. Azóta, ha olyan filmet látok, amelyben egy csapat ember tart egy célért, amely vagy egy kincs megszerzése, vagy kimenekülés valahonnan, és közben a karakterek egymás után hullanak el, a hátteret ehhez pedig valamilyen egzotikus környezet biztosítja, azt simán Tarzan filmnek hívom.
A képeket szerzői jog védheti! - www.qiibo.com
Ez a film tökéletes Tarzan mozi. Trópusi, túlvilági környezet, különféle szörnyek, megterhelő szituációk sora, miközben a kevésbé fontos szereplők lemorzsolódnak. Természetesen nem természetes halál formájában. (Régen ezek a karakterek teherhordók, rabszolgák voltak, akik sebes folyóba fulladtak, lezuhantak a szakadékba egy kőgörgeteg miatt, vagy elmarta őket egy párduc a menetelés közben...)
Itt egy csapat Vietnamot megjárt katonát kapunk tölteléknek és néhány egyéb személyt, akik a kutatáshoz csapódtak. Köztük például a John Goodman által alakított Bill Randát, akit inkább azért sajnálunk, mert ő volt John Goodman és nem azért, mert a figurája szeretetre méltó lenne. A katonák pont ilyen töltelékek, amire a forgatókönyv még rá is erősít a csapattól leszakadó pilóta, Chapman (Toby Kebbell) karakterén kívül, akit ha lehet, a legklisésebb szörnyfilmes halállal írnak ki a filmből, miközben azt gondoltad volna, hogy szerencsétlenül járt srác még fogja a térdén lovagoltatni a fiát. De nem. Sőt, talán a legcsúnyább az egészben az, hogy később „találkozunk még vele”, csak a csodálatos menekülés helyett csúnya befejezésként.
Kétszer néztem vissza Chapman kilépőjét, mert általában, egy ügyes forgatókönyvben az ő karakterének egészen biztosan komolyabb történetszálat adományoztak volna, itt azonban beérték, hogy egy gyenge okként lebegjen a kalandokat folytatandó, mondván, az ő megmentése az, ami miatt Preston elvakultan folytathatja menetelését a szigeten, a meneküléstől ellenkező irányba. Ha más nem, erre jó volt az öreg Chapman, akit talán a legjobban vezettek fel a katonák karakterei közül, hogy végül dicstelen véget érjen figurája.
A történet:
Ha egy lépés távolságról nézzük a filmet, még kevesebbről szól, mint a korábbi filmek. A szigetet el sem hagyjuk, Kong életben marad, egyelőre ember nincs, aki magával vinné a szárazföldre. Persze a stáblista után kapunk egy apró jelenetet, amely előre vetít egy esetleges folytatást, azonban eddig valahogy nem történt utalás rá, hogy haladna a következő rész elkészítése.
Az azonban biztos, hogy a vietnami háború és Kong között akad némi párhuzam, amely az érkező hódító és a helyszínen élő ellenállók között alakul ki. Vietnamban az amerikai hadsereg végül kénytelen feladta a harcokat, mert nem volt felkészülve sem arra a harcmodorra, sem a megfelelő környezetre. Stb.
Itt ugyanaz a helyzet: Sem Kong, sem a sziget egyéb élőlényei nem kedveznek a barátságos állat-simogató megnyitásának tervének. Végül pedig a korábban említett Herman Melville regény az, ami a történetet kikerekíti. A fehér hajóskapitány itt fekete katonává változott, de a motiváció ugyanaz, az eszközök modernebbek. A végeredmény pedig nem lehet más, mint az üldöző halála. Míg Ahab kapitány a vízben leli halálát, addig Preston tűztengert varázsol maga és a szörnyeteg köré, hogy végül porrá zúzzák.
Kár, hogy a stáblistán nem tűnik fel Melville neve, hiszen olyan egyértelmű a történet kölcsönzése. A hozzá adott rengeteg színes háttér nem fogja ezt elleplezni.
Hogy végül a film már nem tudott ébren tartani, annak is köszönhető, hogy mindezeket a formulákat, már korábban olyan remek filmekben elpuffogták, mint a King-Kong mellett hasonló tematikára épülő Jurassic Park sorozat. Jelen esetben ha a szörnyet kicserélik egy T-Rexre, a szigetet pedig átnevezik Isla Nublarnak, akkor egy felejthető, közepes Jurassic epizódot kapunk, gyerekszereplő nélkül.
Nem is tudtam kiért izgulni.
A képeket szerzői jog védheti! - www.artstation.com
A képi világ ugyan szép és színes, sajnos a legtöbb jelenetben mégis olyan érzésem volt, hogy stúdió díszletei között, zöld-hátteret nézek, amelyet kitöltöttek CGI-jal.
A megjelenő óriáspók már kizökkentett, mert annyira Peter Jackson koppintásnak tűnt megjelenése. Ha lehet, a sziget őslakó bennszülöttei itt kapták a leghalványabb szereplehetőséget, semmilyen formában nem téve hozzá a történethez. Csak biodíszletek.
Már a film elején elképedtem, amikor kiderült, hogy a sziget feltérképezéséhez robbantásokra van szükség.
Oké, nem értek a földtanhoz, szeizmológiához, térképezéshez, semmihez, ami ebben a témában fontos lehet, de... tényleg úgy lehet magát a kőzet összetételét, a föld mélységeit megvizsgálni, hogy előzetes ellenőrzés nélkül pusztító bombákat dobunk le a dzsungelre, bízva abban, hogy a robbanásban keletkező tűz nem terjed át az egész szigetre?
Tényleg elég egy befolyásos kormányzó támogatása és aláírása, hogy két szerencsevadász kutató egy napon belül elutazhasson, nem csekély katonai kísérettel, légi támogatással egy ismeretlen szigetet feltérképezni?
Ez az aláírás tényleg olyan hatalmat biztosít, hogy egy szerencsevadászt is azonnal meg bírunk vele vásárolni?
Ki az, aki a pénzt és egyéb, számomra ismeretlen támogatást adta? Ráadásul, mint kiderült, napokon belül?
De ezek már tényleg csak felesleges kötekedések, nem a film technikai és érzelmi felépítését célozzák meg, pusztán nézői észrevételek a fonákságok miatt.
Pozitívumok is akadnak azonban:
A fényképezés talán nem remek, de vannak jelenetek, amik tényleg pofásra sikeredtek, mint pl. a helikopterek levadászása. Természetesen, aki tudja, hogy erőbehatásra, hogyan megy tönkre egy helikopter, az talán talál hibákat az akciójelenetben, számomra mégis szórakoztató volt néhány jelenet megoldása. John Goodman fájóan bekövetkező halála és a gyíkgyomorban tovább működő random vakuzó fényképezőgépes jelenetsor egészen ügyes. Samuel L. Jackson egyik-másik jelenete.
Az egyik támogató halála, amelyet a napkoronggal koronáznak meg. Nem túl szép, de legalább pofátlan!
A zene nem lett a kedvencem, nagyon érdemi melódia nem is maradt a fülemben. John C. Reilly búcsúvideója.
Negatívumok: Brie Larson és Tom Hiddleston nincs kihasználva. John Goodman sem.
Eredetiség. Összecsapottság.
Leszögezném, hogy nem a színészi játék volt az, ami a film megtekintésére ösztönzött. Szereplőink az első percekben egy rém kínos párbeszédet dobnak össze, hogy miután a többieket megismerjük, elgondolkodjunk azon, miért nem néma film a „Skybound”.
A feka srác letörölhetetlen mosolya kissé ijesztő, de...
Lisa (Skarlett Byrne), aki nem annyira aranyásó, mert erre szinte a film első perceiben korrekt utalásokat kapunk, viszonylag új barátjával készül egy szilvesztert tölteni négyesben, csak még fel kell venniük a többieket. A hétvégi ház azonban sokkal messzebb van, mint Matt (Rick Cosnett) előzőleg ígérte, ezért a fiatalok egy kis magán-repülőtérre hajtanak, ahol magángéppel mennek tovább a magán Malibu-i nyaralóba. A csapat másik fele egy fekete srác, Odin (Tyler Fayose), akit szülei egy viking istenről neveztek el, aki legalább olyan szöszi, mint Odin aktuális barátnője, a spanyol vérrel és aranyásásból jelesre vizsgázó diplomával megáldott Roxy (Carla Pimentel). A kvartett már menne is, csakhogy egy friss és jelenleg a városra kiterjesztett rendelet miatt, lehet bármilyen kicsi a gép, szükség van egy másodpilótára.
Történetesen Matt öccse, Kyle (Gavin Stenhouse) még a reptér közelében motorozott, hiszen a gépet pont ő hozta a helyszínre. A királydrámai történet igényei szerint Kyle és Lisa között korábban majdnem volt valami, csak Kyle aranyásónak nézte a lányt és inkább lepattintotta. Lisa hozzáállása a pénzhez pont ellentétes, mint egy aranyásótól elvárnánk, hiszen egy erőltetett párbeszéd alatt, míg a főszereplőink a reptérre tartottak, már kivesézték, hogy Lisa nem azért csípi fel a Parker fiúkat, mert azok roppant gazdagok. Azért itt reménykedtem benne, hogy később kiderül, ha a lány tényleg nem olyan golddigger, hogyan volt képes az öcsi fiaskó után valahogy összejönni a bratyóval?
A fényképet szerzői jog védheti - www.thatmomentin.com
A film főcíme egyszerre érezhetően olcsó és grandiózus koncepciójú a felhőkbe vetített betűkkel. Nem is lehet rendesen elolvasni ki kicsoda...
Az első jelenet fényképezése szép, de azután többnyire statikus kamerát kapunk.
A zene kellemesen B, a fényképezés azonban egészen ügyes a kis helyszín ellenére és a világítás is hangulatos az első húsz percre, amikor a történet kezd átténferegni szürreálisba.
Először elmegy a navigációs rendszer és az áram. Mikor ennek felét kiküszöbölik, előkerül a gép aljából egy titokzatos férfi, akinél hangtompítós fegyver van és elvileg csupán a várost igyekszik elhagyni, azonban a meséje egészen zavaros. Biztos, ami biztos, belelő Kyle-ba, mert kell a plusz feszültség, ha eddig nem lettél volna kíváncsi a történetre, sőt, miután Odin egy akcióhőst megszégyenítő pofozás után leszereli a pasast, akkor jön az igazán érdekes rész:
Odalent, mintha a világ megtébolyodott volna. Valamennyi gép amit hőseink a repülőjük ablakából megfigyelnek, rendellenesen viselkedik.
Innentől már csak elkezdtem figyelni... Pedig még csak fél órája megy a mozi.
A következő ötven percben csak úgy sorjáznak a WTF pillanatok.
Van golyó kiszedés, mielőtt fertőződne, majd három perccel később lemegy a láz. Pillanatok alatt beálló inzulinhiányos sokk, égő bölény és szöszi matekzseni. Egyszerűen lehetetlen komolyan venni amit a képernyőn látsz és már csak azért nézed, mert nem... hiszed... el...
Kár lenne lelőni a poénokat. Nem azért kell látnod, mert kihagyhatatlan darab, hanem, mert van benne valami sci-fi báj. Ilyen, amikor egy forgatókönyvet akkor írnak meg, amikor letüdőzték a füves cigit. Anélkül lehetetlen, hogy megszülessen egy ilyen remekmű.
Évente több tucat ilyen fércmű kerül fel a világhálóra és te néhányat megnézel, mert különben sosem néznél filmeket. A „Skybound” pont egy olyan darab, amelyik a futottak még sávban, délután hat körül, simán elfér egy mozis műsorsávban. Moziban sosem néznéd meg és a tévében is csak akkor, ha a műsorajánló átverve téged, elhiteti veled, hogy ez egy remek sci-fi.
Ér is vagy 40%-ot, mert néha meglepnek a következő lépések. Nem azért, mert azok jók. Csak váratlanok.
Napjaink, kétség kívül talán legérdekesebb és legizgalmasabb filmrendezője Yorgos Lanthimos. Nem csak azért mert filmjei valami egészen egyedi, groteszk, abszurd atmoszférával bírnak, hanem azért is mert ezek a filmek, keményvonalas művészfilm létükre rendre sikereket érnek el a legrangosabb európai fesztiválokon és ami még meglepőbb még az Oscar-díjon is. Legutóbbi filmjeit, az Egy szent szarvas meggyilkolását (2017) és A homárt (2015) is díjazták Cannes-ban. Előbbit a legjobb forgatókönyv kategóriában, utóbbi pedig a Zsűri-nagydíját hozta el, nem mellesleg számtalan jelölést kapott mindkét film más fesztiválokon is, A homárt például a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában jelölték Oscar-díjra. Ennek ellenére mégsem ezek a filmek voltak amik beindították Lanthimos karrierjét és a világ filmközönségének figyelmét Görögországra terelték, hanem az ezen kritika témájául szolgáló Kutyafog című film.
A sztori Lanthimos filmjeiben mindig egy nagyon erős alapötletből táplálkozik. Jelen esetben sincs másképp. Adott egy család amely egy vastag sövénnyel körülvett, a külvilágtól szinte hermetikusan elzárt, csaknem erőddé alakított házban neveli már felnőtt gyerekeit. Mondhatnánk hogy kutyába se veszik őket, a helyzet azonban itt épp az ellenkező. A szülők pontosan ennek veszik őket. Ezek a „gyerekek” szinte minden egzisztenciájukat elvesztették és egy gondosan betanított kutyakölyök szintjén tendálnak, akinek a gazdija a saját apja és anyja. A családban egyébként van egy igazi kutya is, akiből nem a szülők csináltak háziállatot, hanem egész egyszerűen dobermannak született. Ő és a gyerekek szoros párhuzamba állnak, ugyanis a kutyát még nem engedték el a kutyakiképzőből, alkalmasint nem áll még készen. A gyerekek egy cipőben járnak a dobermannal, ugyanis még ők sem állnak készen arra hogy elhagyják a házat. Mindezt akkor tehetik meg ha kihull a szemfog, ami egészséges körülmények között, magától nem igazán szokott kihullani.
A ház falain belül egy totalitárius rendszer épült ki melyben az abszolút hatalmat a két szülő, közülük is leginkább az apa testesíti meg, a három gyerek(2 lány és egy fiú) pedig a hatalom kiszolgálói. A gyerekek csak a sövényen belüli, szülők által kreált világot ismerik igazán ahol a tenger karosszéket, a zombi egy különösen szép virágot jelent, a macska pedig vérszomjas bestia. Az egyetlen kapocs a külvilággal Christina, aki minden héten meglátogatja a családot, jó pénzért, egyfajta beszélő guminővé aljasodva a fiúgyermek számára. A hatalom célja a külvilág utáni vágy kiirtása és a gyerekek meggyőzése arról hogy a lehető legjobb hely az ahol élnek, mintha csak egy keleti-blokkbeli országban lennénk az 50-es években és a 3 gyerek lenne a Nyugat után ácsingózó pórnép, a párt és diktátor pedig egy-személyben az apuka. Minden próbálkozás ellenére a külvilág mégis jeleket ad magáról a gyerekek számára pl. repülő formájában vagy később, a rendszer összeomlását okozó videókazetták képében amik a legidősebb lány kezében kötnek ki és általuk érintkezik először a „való világgal”, (már amennyire ez egy Stallone-film keretein belül lehetséges) és ő maradt az egyetlen ezáltal akiből még nem sikerült kiirtani a szabadság utáni vágyat, melynek megrázó metaforája a film végi táncjelenet.
Egy másik görög filmzseni, Theo Angelopoulos méltán hasonlította Lanthimost a Kutyafog után Bunuelhez és Hanekéhez. Előbbihez a film szürrealizmusa, utóbbihoz pedig patikamérlegen kimért hideg precizitása miatt. A filmben mindössze 3 mozgóbeállítás található, az összes többi hajszálpontos statikus felvétel ami esélyt ad a színészi játékok érvényesülésére, amik ebben a filmben és , mint a többi Lanthimos filmben is, valami egészen kiválóak. Hihetetlen természetességgel és hitelességgel adják elő a legbizarrabb jelenetet is, gondolok itt a macska kibelezésére vagy a medencében úszkáló hal levadászására. A színészek közül külön kiemelendő Aggeliki Papoulia játéka aki a szabadságvágytól vezérelt legidősebb lányt játssza. Minden pillanata aranyat ér, nem is csoda hogy a görög fenegyerek majd minden filmjében van valami szerepe.
A 2009-es Oscar-gála egyik legnagyobb meglepetése volt a Kutyafog, amit a legjobb idegennyelvű film kategóriájában jelöltek az elismerésre és amire minden esélye meg volt is hogy nyerjen, ám mivel Oscarról legyen szó a győzelem elmaradt.
A Kutyafog egy egészen fantasztikus, sokkolóan vicces, tragikus és mindenek felett mélyen elgondolkodtató remekmű, amely forgatókönyvét groteszksége miatt akár egy posztmodern Örkény István is írhatta volna, de a film óta Lanthimos hű társa a forgatókönyvírásban Efthymis Filippou aki ettől kezdve kivétel nélkül társ-forgatókönyvírója volt minden filmjének. Ez a 2009-es mestermű tehát a világ filmrendezőinek elitjébe repítette Yorgos Lanthimost és talán sokak számára népszerűbbé tette a keményvonalas jelzővel ellátott európai művészfilmeket.
Megtekintés: Akinek bejön a found footage stílus vagy az ál-dokumentumba oltott horror, annak ajánlatos.
Nem nagyon tudom, honnan jöhetett Levinson ingerenciája, hogy miután a mozis karrierje lecsengett, öregségére tévés munkákkal szórakozzon és megrendezzen egy áldokumentum-filmet, beoltva az épp csúcsra járatott found footage (fake-fuck) műfajjal.
Az öböl, ahogyan elvárható, szépen építkezik az irányzatra jellemző panelekből. Megismerjük a fontosabb szereplőket, videó felvételeket nézünk, rajta dátumokkal, inzertekkel, feliratok, a további információkkal, ami keveredik a helyszínen rögzített képrögzítési eszközök felvételeivel. A végeredmény egy erősen közepes horrorfilm, amely ismételten arra hivatott felhívni az átlagember – átlag-amerikai, ha hozzátesszük, hogy az eseménysor egy 2009-ben lezajlott július 4.-ei ünnepség alatt zajlott le – figyelmét, hogy nem zsákmányolhatjuk ki a természetet a végtelenségig. Itt, nem nevetni, de kezdetben a csirkék a felelősek. Illetve, a csirkeszar.
Charleston városának öblénél működik a város legnagyobb beruházása és egyben nevezetessége, a csirketelep, amelyet a polgármester üzemeltet. Elvileg megtettek mindent, hogy a vállalkozás zökkenőmentesen működjön, beleértve a vizet szűrő bonyolult rendszert is, hiszen nincs mit rajta szépíteni, de a telepen felhalmozódó ürülék mennyiséget nemes egyszerűséggel beissza az öböl vize. Viszont ugyanez a víz az, amely a víz melletti közösséget életben tartotta. Eddig.
Riportokból és random felvételekből, hangfelvételekből áll össze a kép, hogy az emlékezetes nap folyamán, amikor is lassan karantén alá került a város, olyan fertőzés került a vizbe, amely ellen felkészületlen mind a helyi kórház, mind a járványügy szakértői, akik valamiért, más filmekkel ellentétben, nem rohamozták meg azonnal a várost, amikor kiderült a felmerülő probléma.
Azért ne feledjük, hogy a nyolcvanas években, amikor a stúdiók bíztak a rendezőben és pénzekkel támogatták, akkor Levinson ha nem is feltétlenül harsány sikerekkel hálálta ezt meg – talán kivétel az „Esőember” – ám mindenképpen figyelemre méltó darabokkal szórakoztatta a közönséget. A „Jó reggelt, Vietnám!” talán Robin Williams egyik legzajosabb sikere volt. Remek politikai szatíra lett az „Amikor a farok csóválja...” című mozija is, bemutatva a politika és média közötti kapcsolatot a fonákjáról. Korábban, Spielberg hathatós felügyelete alatt az egyik kedvenc gyerekfilmemet is Levinson készítette, az „Ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa” című misztikus kalandfilmet, amely a később elhíresült nyomozó egyetemista éveibe kalauzolja el a nézőt, bemutatva a későbbi híres detektívre oly jellemző személyiségjegyeket és, hogy miért lett az, aki.
Levinson talán sosem volt karizmatikus rendező, nem készített igazán korszakalkotó mozikat. Ettől függetlenül, aki valamennyire követte a munkásságát, tényleg értetlenül csóválhatja az „Öböl” megtekintése közben a fejét, hiszen ez a film eszméletlenül messze áll attól a stílustól, amelyet megszokhattunk a rendezőtől. Nem állítom, hogy a found footage hirtelen támadt népszerűségét kívánta meglovagolni. Annyira nem hálás a műfaj, sokan nem is kedvelik a szaggatott történetmesélés, a direkt képi világ miatt, meg, hogy valaki állandóan fogja a rohadt kamerát, néha erőltetett ürügyeket gyártva a felvétel rögzítésére.
Levinson igyekszik is minimálisra csökkenteni a found footage kliséiben rejlő alap hibákat, ezért a videó-kamerás felvételeket igyekszik lecsökkenteni és kiváltani inkább telepített kamerákon készült felvételekkel. A ff legnagyobb hibája, hogy a szereplők néha még akkor is ragaszkodnak, hogy az utókornak rögzítsék megpróbáltatásaikat, amikor normális esetben az ember már rég eldobta volna a kamerát és csak az életéért futna.
Ezt a vonalat Levinson és a forgatókönyvíró-társa, Michael Wallach erősen minimalizálta, bár, a végén, a családfő kényszeres rögzítési mániája itt is zavaró lesz kicsit, miközben felesége egy kisdedet egyensúlyoz mózeskosárban.
Mert ki az a barom, amikor a kedvese és gyermeke veszélyben lehet, akkor arra koncentrál, hogy holttesteket vegyen filmre, mert majd az elemzésnél jól jön annak, aki összerakná, mi is történt valójában a nap végére kihalt városban. Ilyen ember nincs. Kivétel, ha a kamera fejpánton van rögzítve és semmilyen módon nem akadályozza emberünket az egyéb tevékenységekben. Mert nem életszerű...
Kis kedvencem, Kristen Connolly is megjelenik a filmben, de sajnos itt sincs elég ideje kibontakozni, hogy megmutassa szomorú szemöldökét.
Marcelo Zarvos-nak, a filmzene készítőjének elég hálátlan feladat jutott. Műfaji sajátosság, hogy a ff filmek inkább effektben erősek, mint zenei aláfestésben. Zarvos így végül a stáblista alatt tud kiteljesedni egy erősen közepes score-ban.
A történet nagyon lassan adagolja a válaszokat a felmerülő kérdésekre. A végén gyakorlatilag a nézőnek kell összeraknia, hogy a filmben látható mumus – azaz parazita élősködők – evolúciója hogyan is történhetett meg. Nem rágják a szánkba a magyarázatot. Valakinél hólyagos bőrt figyelhetünk meg, másnál testben mozgó lényeket. Sajnos, az átmenet megmutatásával olyannyira csínján bánnak, hogy szinte végig azt hittem, hogy egyszerre több betegség és mutáció történik párhuzamosan a városban, nem egy egységes fertőzést látok.
Arra sem kapunk magyarázatot, hogy ez a fertőzés miért taglózza le pl. a helyi rendőrség egyik tagját, mert a forgatókönyv nem erőlteti ránk, hogy megmutassa a horrort. A végeredmény egy öngyilkosság és én nem tudom, hogy emberünket mi módon is fertőzték halálra, hiszen az esemény képen kívül történik...
Egy biztos: A stáblista alatt látható ünnepi videóbejátszások az emberekről, akik szórakoznak és élvezik az öböl vizét, még sosem volt ennyire nyomasztó számomra. A film nagyon el tudja venni az ember kedvét a fürdőzéstől, az biztos. Én meg egyébként sem rajongtam soha a strandolásért.
Sajnos, a kész mű nem nagyon tesz hozzá az ff filmek gyarapodó filmográfiájához. Korrekt darab, de a rendező hírnevéhez nem méltó.
Megtekintés: A Végső állomás rajongóinak éhségét kicsit csillapíthatja.
Jeff Wadlow azért nem kezdő a pályán és talán ez az oka, hogy nem teljesen élvezhetetlen a végeredmény, amely egy igazi tini-horror, olyan gonosszal a középpontban, akire egy egész franchise építhető, megfelelő odafigyeléssel. Wadlow azért már megrendezett egy Kick-Ass 2.-t, ami, bevallom, nem egy könnyű és szerethető darab, fiatal nézők körében, ugyanakkor jelen mozit megtekintve megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ez a mostani mozi erős visszaesés minőségben és olyan, mintha két különböző képességű direktor művei lennének.
Sajnos, a filmet igyekeztek úgy belőni, hogy fiatalkorúak és szinte kölykök is nézhessék, ezért a történetben rejlő gore és brutalitás egészen gyerekbarát köntöst kapott. Pedig miket ki lehetett volna hozni belőle. A "Végső állomás" is viszonylag finoman kezdte, azután igazi trancsír sorozat lett belőle.
Oliviát (Lucy Hale) iskolás barátai elrángatják egy kis piálós vakációra. Pihenés közben a lány megismerkedik egy titokzatos sráccal, aki elcsalja az egész csapatot egy régi templomba, ahol "Felelsz vagy mersz" játékra invitálja őket. A játék gyorsan elfajul, aminek a végén az új ismerős elárulja, hogy valójában egy átkot szabadított a tinikre, hogy mentse a saját bőrét.
A díszes kompánia hazatér, és mikor újra kezdődik a suli, az átok is működésbe lép. A lényeg, hogy aki nem felel vagy nem mer, azzal egy ősi démon végez. Oliviára hárul a feladat, hogy megoldást keressen a végzetükre, vagy mind meghalnak. Az idő pedig fogy.
A történet nem túl bonyolult és érdekes megoldás, hogy a gonosz egy elvont fogalmat képes átokkal sújtani, mint egy csoportos játék. Az már szomorúbb, hogy a forgatókönyv nem használ ki sok lehetőséget, kiszámítható és nem is olyan véres, mint lehetne. Az átok működési elve sem fekszik túl acélos alapokon és a történet befejezése is mintha visszakacsintana hasonló művekből.
Ennek ellenére sem akarom bántani a mozit, hiszen már előttem sokan megtették. Szinte sehol nem olvastam la jó kritikákat, pedig, összességében nem egy vállalhatatlan darab a film. Sajnos, érződik, hogy igyekeztek igen szűk költségvetésből kihozni. A szereplők is sokkal dekoratívabbak, mint tehetséges aktorok.
A film ijesztő jelenetei egészen rendben vannak. Részemről még az olcsó "mosoly" effektussal sem volt bajom, sőt, jó megoldásnak tartottam.
Van egy jelenet, ami tényleg elég feszültre sikerült, ez azonban nem emeli ki a filmet a középszerből. Wadlow sokkal többre lett volna képes kicsit nagyobb büdzsével és pár húzónévvel. A történetben volt potenciál. (Négyen kanalazták össze a forgatókönyvet...)
A "Blumhouse Productions" mostanában beletenyerel horrorfilmes sikerekbe, és sok olyan történetet mutattak be, amiket kifejezetten kedveltem. Pl. The Purge sorozat. Vagy a Whiplash. Vagy a Tűnj el! Nálam, ha nem is garancia a sikerre a nevük, azért a figyelmemet felkeltik.
Maga a cég már 2000-ben létre jött és első mozibemutatója 2006-ra datálható, egy filmdráma, a Griffin & Phoenix, ami egy 1976-os tévéfilm Remake-je.
A drámáról a filmgyártó vállalat lassan átállt a misztikus és horror műfajú filmek és filmsorozatok gyártására. Jelenleg évente 10-15 filmet mutatnak be, melyek alacsony gyártási költségeik miatt többnyire képesek hasznot termelni.
Szerintem nyugodtan tehetsz egy próbát a "Felelsz vagy mersz-szel".
Megtekintés: Nagyon féltem, hogy a szokásos, ostoba amerikai vígjáték baromságot fogom látni, de John Cena miatt érdekelt.
Azután azt kell mondjam, hogy nem volt vállalhatatlan mozi. Persze, a gusztustalankodást itt sem tudták kihagyni, amit, miután olvastam Seth Rogen (+15 fő) nevét a producerek között, simán megértettem. Mégsem tudok haragudni erre a filmre. Egyszerűen meg kell szoknunk, hogy a nyolcvanas évek komédiáit ezek a filmek váltják fel és örülnünk kell, ha témájánál vagy megvalósításánál fogva jut egy-egy szórakoztatóbb darab is a vászonra. A "Szűzőrség" más néven blokkolók, ami egy sportból átemelt szakszó, az utóbbiak közé tartozik. Nincs tökéletesen kidolgozva, kihagy néhány ziccert, elfelejt elvarrni szálakat, mégis egészen élvezhető darab, amin a három tehetséges kislány mellett a kiváló Leslie Mann, a darabos, de szerethető John Cena és a seggfejségében is érthető Ike Barinholtz tesz teljessé.
Mondjuk erős a gyanúm, hogy a film végül azért nem lett egy tökéletes fertő*, mert a rendezője egy nő, aki még a forgatókönyv túlkapásai ellenére is elegendő érzelmet vitt a filmbe. Cannon producerként már kipróbálta magát - Tökéletes hang sorozat pl. - és úgy látta jónak, hogy elkészít egy tini komédiát az első szexről. Soha rosszabb első filmet.
* Azért két remek karakterszínészt így is sikerült rávenni, hogy elmalackodják a film legdurvábban explicit jeleneteit. Az egyikük Gary Cole, akitől a napokban láttam ismét a "Hivatali patkányokat", amelyben már kellően utálható volt, azután meg, miközben épp bepótolom az "Odaát" sorozat elmaradásomat, az egyik epizódban - Hollywood Babylon 02s18e - hozta "a formáját", erre most egy szexfüggő apukát alakít, aki anyuval mindenféle huncutságot talál ki, hogy kielégítsék egymást, amíg a gyerek a sulibálon ismerkedik a női nemmel. Az anyuka még nagyobb név, mert Gina Gershon, ha lehetséges, magasabban jegyzett név a szakmában, igaz, sajnos sosem jutott elég magasra, ellenben nem mondható, hogy ne tenne meg néha hajmeresztő dolgokat is, ha a karaktere úgy kívánja: Megmutatja a mellét, ha kell (Showgirls), nőkkel csókolódzik (Fülledtség), orálisan szeretkezik egy csirkecombbal (Gyilkos Joe) vagy épp hagyja, hogy a szájába köpjenek (Megcsalási engedély). Megemelem előtte a kalapomat - véletlenül az imdb adatlapján pont van rajta egy - és kívánom, hogy sok remek karaktert alakíthasson még.
De miről szól a film?
Az amerikai tiniknél marginális kérdés a szüzesség elvesztése. Én már nem nagyon emlékszem a körülményekre, hogy volt e rendesen felkészülés, kibeszéltem-e valakivel, stb. A mai tinik simán blogokat, vlogokat szentelnek a témának, sőt, szégyenlik, ha elmaradnak a többiektől - néhány tanár ismerősömmel folytatott beszélgetésből leszűrve, ami lelombozó adat - ezért sokkal lazábban kezelik, mint mi, az idősebb korosztály gondolnánk.
Amerikában még most is lehet rá építeni egy filmet és ami tetszik, hogy azért némi érzékenységet is sikerült csempészni az érzéketlen tahó humor mellé.
Be kell vallanom, érdekelt, hogyan alakít John Cena, ha nem akciófilmben játszik, ráadásul egy fő szerepet, nem pár perces beugrást.
Annak ellenére, hogy kedvelem, amit a színészektől látok, nem lenne elég egy vígjátékhoz néhány elripacskodott és elviccelt jelenet, ha nincs mellé valami hozadék is, ami beépül a nézőbe, ami megmarad, mert értékes. A hasra esések, sör kontra popsi és társai erre alkalmatlanok. Ennél több kell.
Leslie Mann, Ike Barinholtz
Szerencsére van más is.
Három totál átlagos lány a sulibál előtt eldönti, hogy eljött az ideje, hogy elveszítsék, amit el kéne... A szüleik szerint nem kéne. Érthető, hiszen az ő szemükbe még csetlő-botló csöppségek. A valóságban lassan felnőtt nők, önállóságra törekvéssel. Kilépnek a nagyvilágba, egyetemisták lesznek, beérnek.
Mondjuk nem értem, hogy mi ez a bál estéjén elveszített szüzesség mizéria náluk, de ez kb. ugyanaz, mint amikor a suli legbénább iskolását szívatja a suli vagánya. Amolyan amerikai sajátosság, amire fel lehet építeni filmeket. Amúgy meg úgy közhely, ahogy olvasod.
Nálunk, egyes felmérések szerint, a szüzesség elvesztése már a tini kor elején bekövetkezik, így a magyar néző számára kicsit visszás az olyasmi, mint a kocsiban tapogatás - hiszen nálunk elég kevés fiatal rendelkezik saját gépjárművel - majd miután a srác kellően fel lett húzva, a lány kihátrál az együttlétből, mondván, túl korai: Köszike!
Ezen túltettem magam hamar, mert tényleg érdekelt, merre halad majd a történet, hiszen az egyetlen mondat, amivel le lehetett az alapokat írni: három szülő dacszövetséget kötnek egy estére, hogy megóvják leányaik szüzességét. Kb. tényleg ennyi.
Azonban itt jön ami nagyon fontos: van némi karakterfejlődés és tanulság.
A három szülő már első nap találkozik, mikor beíratták lányaikat az általánosba. Közben eltelik néhány év, történik életükben néhány változás és a lányok befejezik a középsulit. Ideje tovább lépni. Mind az életben, mind tanulmányaikban és a lányok úgy vélik, a szexualitás terén is. Julie (Kathryn Newton) megfogadja a többieknek a menza koszt falása közben, hogy a szalagavató bálján bizony odaadja magát szerelmének, mert eljött az ideje. Kayla (Geraldine Viswanathan) viszonylag hamar az oldalára áll, hogy támogassa, ezért ő is beszáll a fogadalomba, amiből végül a legvisszafogottabb, Sam (Gideon Adlon) sem tud nemet mondani nekik.
Nincs is ezzel semmi probléma, amíg egy hanyag laptophasználat le nem buktatja a lányokat az izgulós szülők előtt.
Akik onnantól kezdve nagyjából a legvégsőkig is elmennének, hogy ne következzen be a "dolog". Azután, ahogyan az elvárható, a legvégső pontnál csak felteszik maguknak a kérdést, hogy valójában miért is ne történjen meg a "dolog"?
Az ő ámokfutásukra és jellemfejlődésükre koncentrál a mozi, miközben a három lány karakterét is teljesebbé teszik, ami nem kis vállalás egy ilyen filmnél, hiszen ha rosszul osztjuk be a játékidőt, nem ismerünk meg bizonyos karaktereket megfelelően.
John Cena
Cannon arányérzéke azonban egyenletes. A három szülő közül még a seggfejnek tartott Hunter (Ike Barinholtz) az, aki a legtöbbet tudja és teszi a lányáért, miközben a külvilág előtt mindez rejtve marad. Lisa (Leslie Mann) fél a változástól, amit majd az okoz, amikor lánya, Julie elhagyja és az egyetemre költözik, ugyanakkor attól is fél, hogy egy nem megfelelő első szex talán nem megfelelő mederbe tereli a szerinte még gyermek Julie-t. Ha úgy vesszük, pontosan a saját múltja és élete az amit kivetít a lányára, és ettől óvná. Azután a film egyik legmegkapóbb jelenetében rádöbben, hogy az az első szex ha már megtörténik, legalább történjen úgy, ahogy, hiszen még az is elképzelhető, hogy sokkal kellemesebb lesz, mint amit egykor Lisa átélt.
Mitchell (John Cena) pedig a tipikus lányos apuka: aki a lányomhoz ér, azt megölöm.
Csak így nem lehet leélni egy életet. A szeretet és ragaszkodás nem téveszthető össze azzal, hogy a lányunkat falak közé szorítjuk és nem hagyjuk, hogy saját döntéseket hozzon, még-ha azok nem mindig a megfelelőek a felnőttek vagy saját maguk számára.
A "Szűzőrség" nem hibátlan film, sőt, vígjátéknak sem a sírva röhögős darab, azonban mondanivalója örök érvényű és egyszer kellemes szórakozás. Vagy akár többször. John Cena egészen jó komikus.
Amit a konyhában lerendeznek, éjjel, az valami fantasztikus.
A film a pol-korrektség jegyében érinti a leszbikusságot is. Valami difi nélkül már ki sem engednek egy filmet a vászonra. Legyen az szexuális eltérés, betegség, szélsőséges karakter vagy valamilyen váratlan, erőszakos jelenet.
Megtekintés: Kőkemény filmdráma egy olyan témáról, amelyet nagyon ritkán mernek filmesek adaptálni.
Jennifer Fox 1959-ben született, érzékeny lány, aki fiatalon futóversenyzőként sportolt, majd elismert dokumentumfilmes lett. Gyermekkorában a futóedzője szexuálisan kizsákmányolta.
Ahogy ez olvasva annyira nyers, úgy maga a film is, amely egy ember útját meséli el, aki a múltjának szeletkéiből felnőtt korára összerakja önmagát, szembenézve azzal, amivel gyermekként képtelen volt.
Undorító, hogy ilyesmi megtörténhet, de sajnos, a világ hatalmas és az abúzus egy mindennapos cselekmény.
Jennifer FoxLaura Dern-t választotta ki, hogy megszemélyesítse a tévéfilmes keretek között mozgó életrajzi drámában. Dern/Fox önmagával beszélgetve, saját magára reflektálva tárja fel azokat a sötét emlékeket, amelyeket túl régen elásott magában, és amelyek pusztán azért kerültek most elő, negyven évvel később, mert édesanyja megtalálta Jennifer néhány korai írását és azokból összerakta azt, amit korábban nem értett, nem vett észre: a tizenhárom éves lánya szörnyű titkokat takargat.
Most, amikor a világ ég a metoo lázban, az ilyen filmeknek még több a létjogosultsága, mint korában bármikor. A történet többszörösen kimeríti mindazt, amiért a metoo, mint jelenség, mint szervezet életre kelt. Jenny Fox kislány volt, amikor egy felnőtt férfi nőként kezelte. Védtelen és bár próbálta magának bebizonyítani, hogy nem ő volt az áldozat, nekünk, felnőtt nézőknek nincs kétségünk, hogy William P. Allens (Jason Ritter, John Heard), azaz Bill, ahogy Jenny emlékeiben élt, egy veszélyes szexuális ragadozó. Olyan valaki, aki kihasználja egy gyermek érzékenységét és pszichológiai ráhatással terelgeti a neki megfelelő irányba, amelynek végállomása egy pedofil esetében maga a szex.
Egy színésznek mindig vannak olyan szerepvállalásai, amelyek rányomhatják bélyegüket a további karrierjükre, ezért mindkét színész, akik a fiatal és idős Allens edzőt alakítják, roppant bátor. Sajnos, nem túl szerencsés fintora az életnek, hogy a 71 éves John Heard pont egy ilyen negatív szereppel búcsúzott a rivalda fénytől, mert a bemutatót már nem élhette meg. Mondjuk Heard filmográfiája egyébként is hemzseg a hasonlóan kellemetlen figuráktól, és főleg intrikusokat, kellemetlen fickókat alakított a vásznon. Jason Ritter színészcsaládból jött - szülei színészek: John Ritter, aki 2003-ban hunyt el és Nancy Morgan, nem túl keresett színésznő - és le a kalappal, hogy egy ilyen bátor szerepet bevállalt. Édesapja inkább vígjátékok szerethető főhőseit vállalta be, egy-egy drámaibb szereppel, de ilyen messzire talán sosem ment el, mint fia, akinek talán ez egyfajta kitörési lehetősége, hogy ne apja fiaként emlegessék fel filmes berkekben.
Laura Dern már rég nem az a szexi és szerethető nő, aki a Jurassic Park környékén volt. Hasonlósága az igazi Jenny Fox-szak néha kísérteties. Nem véletlen, hogy ő lett a tévéfilm főszerepére a befutó. Játéka hiteles és drámai, ritkán kap ilyen lehetőséget, hogy egy ennyire komoly témát boncolgatva feltárjon egy karaktert, aki fejlődik is. Néhány jelenetben döbbenetes érzelmek hullámzanak át az arcán. Ilyenkor érzi úgy az ember, mennyire szomorú, amikor egy idősebb színésznőt elkerülnek az igazi, drámai szerepek és nem valami komédiában kell játszaniuk egy hisztérikát.
Akinek a játéka kicsit visszafogottabb, az a 13 éves Jenny-t alakító Isabelle Nélisse, de nem rónám fel a fiatal hölgynek, hogy játéka több érzelmet elbírt volna, a téma sajátossága miatt. Az abúzust igen nehéz jól visszaadni egy bizonyos kor alatt, ha nem voltál részese, nem igaz? Hol lenne elég tapasztalata a fiatal színésznőnek, hogy megfelelően ábrázoljon egy kisiskolást, akit megrontottak? Szerencsére sehol!
Ráadásul a forgatáson mindent meg is tettek, hogy lehetőleg minél kevesebbet érintsék a kislány előtt a szexualitást, ami megköveteli a kreatív hozzáállást a stábtól is. Pl. azzal, hogy az összes kérdéses jelenetben felnőtt, de gyerekméretű testdublőrt alkalmaztak. Azonban, szülőként még így is erősen megterhelő azokat a képsorokat nézni, amelyben a lányt erőszak éri.
Még kiemelendő Elizabeth Debicki, aki karakterszínészi minőségét igyekszik tágítani ezzel a szereppel. Ő a titokzatos Miss G., aki ha lehet, még veszélyesebb, mint maga az edző. Miss G. gyakorlatilag az értelmi szerzője a kislány elleni "erőszaknak" és szerepe az eseményekben sokkal kevésbé egyértelmű. De nincs illúziónk: Miss G. nem egy ártatlan hölgy a szomszédból.
Ami szomorú, hogy Jennifer Fox önéletrajzi ihletésű története az élő példa rá, hogy mennyire felkészületlenek vagyunk ezzel a visszaéléssel szemben és még ő sem képes megfelelő választ adni arra, hogy hogyan tovább. Karaktere végül szimplán verbálisan rátámad az öreg edzőre egy rendezvényen, amit a férfi tiszteletére rendeztek, amivel megzavarja a nyugalmat, de feloldozást, megnyugvást nem kap.
Az utolsó képsorokban a felnőtt és a gyermek én együtt töpreng rajta, hogy vajon akkor az életet milyen irányba kellene folytatni ezután.
Fox nem tehetségtelen rendező, de sokaknak fárasztó és unalmas lesz ez a tévéfilmes kiállítású filmdráma. Megért volna egy szélesvásznú, szabadabb mozis feldolgozást, kevesebb közelivel, több vágóképpel.
A közel kétórás játékidő viszonylag gyorsan elrepül, csak néhol ül le a történet, hiszen nem akciófilmről beszélünk. A történet egy saját lelkében és múltjában nyomozó asszonyról szól, aki túl későn akar válaszokat kapni.
Akinek van kisgyereke, annak látnia kell, hiszen segítségével felkészültebbek lehetünk. Bár ne legyen, de a film felhívja a figyelmet a veszélyre.
