Csúnya, gonosz bácsik - Big Bad Wolves (2013)

Csúnya, gonosz bácsik - Big Bad Wolves (2013) - A "Nagy gonosz farkas" címen is ismert lehet.

Rendezte: Aharon Keshales és Navot Papushado

A film Mafab adatlapja: Big Bad Wolves (2013)

amazon.com

Megtekintés: Nekiugrottam, ha már állítólag Tarantino is dicsérte. Nem feltétlenül bántam meg, hiszen ki bírt hozni a sodromból. Szóval volt rám hatása.

"Hogyan válsz pontosan azzá a szörnyeteggé, akit magad is elítélnél."

Nem is tudom hirtelen, ki a főhősünk. Az alaptörténet szerint van egy tanárbácsi, Dror (Rotem Keinan), akit gyanúsítanak azzal, hogy kislányokat rabol el szabadidejében. Bizonyíték sajnos nincs, mert a rend derék őre nem kap elég szabad kezet, hogy kiverje azt a tanbácsiból. Azonban egy kissrác véletlenül a vallatás helyszínén unatkozik és mivel egészen biztos valamikor oknyomozó riporter lesz a jövőben, telefonjával rögzíti a vallatás metódusát és frissen, a következmények felmérése nélkül, megosztja a profán információ-csikarást az Interneten. Ebből azonban senki nem profitál: a résztvevők egy részét mindenféle külön egyeztetés nélkül kirúgják munkahelyükről.

Tanárbá ezért szabadságra mehet, ahová követi a legutolsó gyilkossági ügybe bevont és hát meglehetősen kretén rendőrnyomozó, Micki (Lior Ashkenazi). Még képbe kerül az utolsó áldozat apukája, Gidi (Tzahi Grad), hogy kiszedje a lehetséges tettesből a halott gyermek levágott fejének rejtekhelyét és minden adva is van egy különösebben nem túl fifikás, feszült mozihoz, amely abba az al-műfajba tartozik, amikor valakiből kiakarják verni a szar... az igazat. Ez amolyan pszichológiai thriller mozi lenne ebben a formában és a legtöbbször tényleg rendesen megpörgetik az írók a történetben rejlő lehetőségeket, sokszor meglepve a nézőt a befejezésbe szőtt csavarokkal, itt azonban, a remek kritikák ellenére, úgy érzem, egy közepes munkáról beszélek. Jó pillanatokkal.

Hogy ne hidd, hogy csak a szám jár, mindjárt két címet is mondok, amely alapszituációja egy ember vallatása, hogy az igazság kiderüljön és egyik sem az „Egy becsületbeli ügy” Nicholsonnal, habár abban egy igen remek tárgyalótermi vita végére tesz pontot az igazság kvázi kiordibálása a másikból.

Azonban van olyan film is, ami szinte végig arra épít, hogy valakivel beszélgetés – vallatás – útján, módszerek variálásával kívánják ráhúzni a vizes lepedőt, vagy szimplán bizonyítani, hogy mekkora féreg is az, akivel kapcsolatban a forgatókönyv kétségeket kíván ébreszteni és a legtöbbször sikerül is a film befejezését a kvázi „rossz” karakter bukásával befejezni:
Az egyik a „Halál és a lányka” című Polanski kamaradráma – sokszor a történet sajátossága, hogy kamaradarab lesz belőle, hiszen a lényeg egy vallatás során bontakozik ki, azt meg többnyire zárt térben eresztik meg – melyben egy férfira akarja korábbi áldozata rábizonyítani, hogy egykor egy haláltáborban kínozta őt a férfi, miközben a férj alakítja a józanság oldalát, aki igyekszik objektív módszerekkel megakadályozni a feleség vérszomját.

Egy másik mozi, amelynek erősen hasonló a története, amelyben egy iszlám terrorszervezetbe beépült, tökéletesen európainak tűnő fiatalembert igyekszenek kifaggatni csoportjának további terveiről, miközben ketyeg az óra és a fiatalember módszeresen megtagadja, hogy szint valljon: Az utolsó leheletig (2006)

Hasonló még „A hazug” című Tim Roth dráma, amelyben egy gyilkossággal vádolt pszichológust kötöznek hazugságvizsgáló gépre, ám a vallatás alatt lassan fordulni látszik a kocka és ... érdemes megnézni!

Ezek pl. olyan darabok, amelyek a pszichológiára helyezik a hangsúlyt, azonban horrorfilmek között vannak darabok, amelyek kifejezetten a torture horror kategóriába tartoznak, melynek lényege, hogy a pszichológiai ráhatást inkább nyers erőszakkal váltsák ki és ezzel zavarva meg a nézőt, hogy vajon ki is a rossz és ki a jó a filmben. Meglepetések ezeknél a filmeknél is akadhatnak, ami viszont minden esetben pozitív, hiszen kilép abból a komfortzónából, aminek a film első körben tűnhet: pusztán a drasztikus, durva képsorokkal sokkolja a nézőt és nem feltétlenül a történetben kibontakozó rejtéllyel vagy váratlan befejezéssel.

sensacine.com

Azt hiszem ennyi ajánló után foglalkozhatok pár sorban ezzel az Izraeli alkotással végre.

A korábban vázolt szempontból ha úgy veszem, a „Csúnya, rossz bácsik” egészen puritán, a szövegkönyv nem igazán fifikás, és a vallatás réteges építkezése helyett inkább az egyéb szereplők közötti interakcióban találhatunk esetleg szórakoztató pillanatokat.
Merthogy, valamiért a forgatókönyv nem úgy tűnik, hogy a megoldás elérésére akarta építeni a szerkezetet, hanem inkább egy váratlan és drámai lezárásra, amelyben a megoldás sem szükségszerű.
Ettől azonban még nem éreztem azt, hogy ez a film szerethető lenne számomra. Az eleve vicces karakterré alakított nyomozó sokat elvesz a cselekmény éléből. Annak ellenére, ahogyan az első snittekben bemutatják, ahhoz képest szinte kiábrándítóan butává teszik a figurát.

A gyilkost is leleplezik nagyjából a film felénél és olyan idegesítő jelenetekkel igyekeznek feszültséget kelteni, mint például a bosszúért küzdő tehetős üzletember beszélgetése anyuval, a férfi állapotáról, amiben egyszerűen nem kerül szóba a frissen elhunyt unoka/lánygyermek és annak elvesztésének kérdése. Azt meg, hogy? Nagyi rákérdez, hogy fia hogy van, miközben pontosan tudhatja, hogy miután megtalálták a levágott fejű lányát, csak szarul érezheti magát. Nem napokig, hanem akár hosszú hónapokig.

Azután megjelenik a papa is, hogy kicsit belekuszáljon a dolgokba, bár, ezt megteszi magától a forgatókönyv is.
Azt sem sikerült kihámoznom, mennyi időt ölel fel a történet. Bizonyos jelek szerint a kezdő képsortól a végéig eltelhetnek napok, más jelek miatt akár hetek is. Ezt csak azért gondoltam fontosnak, mert az üzletember telefonos beszélgetése annyira nincs a helyén a mama reakciói miatt.
A befejezés is kicsit összekuszált, a lezárás meg borzalmasan felidegesített. Mondjuk, nem csak ez a film zárja úgy le a történetet, hogy kielégítő válaszokat nem kapunk.

A színészek kifejezetten jók, de sajnos nyelvük sajátossága és a filmezés világában betöltött helyük miatt nem biztos, hogy túl sokat fogok velük találkozni, a nevüket így megjegyeznem eleve lehetetlen feladat. Kimondani is nehéz őket.

A fényképezés és a zene sokat hozzátesz a hangulathoz. A fények szintén izgalmas képi világot eredményeznek.

A „Csúnya, rossz bácsik” egy közepes darab és bár tényleg akad benne pár jobb pillanat, nem érzem, hogy olyan nagy figyelmet érdemelne Tarantino mestertől, mint amit olvastam erről. Talán, majd ha készül neki egy amerikai Remake. Mondjuk, ha nem hallok róla rajta Tarantinon keresztül, lehet, hogy sosem nézem meg ezt a filmet. Pedig egyszer érdemes.


60%

tales from the blog

A kislány, aki az utcánkban lakik – The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976)

A kislány, aki az utcánkban lakik – The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976)

Rendezte: Nicolas Gessner

Megtekintés: Erősen megosztó darab, amely ma #metoo kampányért kiáltana.

A film Mafab adatlapja: The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976)

horrorfixxx.tumblr.com

Laird Koenig regénye 1974-ben jelent meg, tehát elég gyorsan eljutott a filmvászonig a történet, ha két évvel később már be tudták mutatni, igaz, erősen tévéfilmes jelleget kapott, ami viszont a történetből ered, hiszen egy kamaradrámát látunk, amely többnyire egy házon belül játszódik. Mindemellett úgy horrorfilm, hogy az egyetlen véres jelent egy puszta baleset következménye. Hogy végül miért érezték fontosnak ilyen gyorsan elkészíteni, ha még a színházi bemutatóra is éveket kellett később várni? Fel nem fogom.

Nem rossz film „A kislány...”, sőt, témáját tekintve kissé előremutató darab, ugyanakkor elég érdekes produkció azzal együtt, hogy erősen  mutatja be a pedofília témáját, az értelmiségi és gazdagok közötti „osztályharcot” és a felnőtté válást.

Rynn (Jodie Foster) apjával él egy bérelt házban. Illetve élt korábban, azonban egy családi tragédia miatt Rynn mostanra árva (ezt kell módszeresen eltitkolnia, ha nem akarja, hogy belekerüljön az állami rendszerbe, amely megárvult gyerekekkel foglalkozik) lett, aki egy titkoktól terhes épületben igyekszik egy 13 éves kislányt meghazudtoló érettséggel helytállni a mindennapokban. Ez azonban borzalmasan nehéz, mivel a főbérlő, Mrs. Cora Hallet (Alexis Smith) pofátlanul benyomul a magánéletébe és még a főbérlő fia, Frank Hallet (Martin Sheen) is kitüntető figyelemmel kíséri életét, holott egy felnőtt, kétgyermekes ember, akiről fura szóbeszédek terjedtek el, holmi kislányt vegzáló incidens miatt. Azonban Rynn-t nem kell félteni, mert fel van vértezve a kegyetlen világgal szemben. Az oldalán áll még a szerencse és, hogy a bájos arcocskájával képes megtéveszteni azokat, akik alábecsülik. A története egy roppant veszélyes pszichopata személyiség jövőjét vetíti elénk.

De vajon Rynn más, mint azok, akiktől féltjük vagy legalább olyan veszélyes ember, ha nem veszélyesebb? Nicholas Gessner filmje pedig szűk keretei között igyekszik érdekesen tálalni a drámai történetet.

Jodie Foster talán ezt a filmjét kedveli legkevésbé, ami főleg annak tudható be, hogy az egyik producer mindenáron úgy érezte, kihagyhatatlan a szexjelenet a 13 éves Rynn és olasz-amerikai barátja és segítőtársa, a történet szerint 19 éves Mario (Scott Jacoby) között. Foster szó szerint seggfejnek nevezte a producert az ötletért, hogy Disney sztár múltját egy olyan filmdráma miatt rúgja az égig, amiben nem is hitt teljes szívvel. Végül a kérdéses jelenetet a testvére vállalta, mint testdublőr, ám a fiatal Fostert ez nem nyugtatta meg, hiszen a nézők a jó szögből vett pucér női testet még mindig vele azonosították a bemutató után. (Pedig jobban megnézve látszik, hogy mennyire nem hasonlítanak.) A parókát sem kedvelte, amit a forgatáson ráerőltettek, viszont a szerep megkívánta, hogy a főszereplő lány végletekig ártatlannak és ártalmatlannak tűnjön, így az akkoriban rövidebbre nyírt haját pótolni kellett. Hogy még jobban kihangsúlyozzák fiatal korát, a lepattant szemfogát is meg kellett mutatnia a kamerák előtt, amit még nem csináltatott meg és szégyellt. Mindezek után vágj jó arcot egy olyan forgatáshoz, amiben a legnagyobb reklámérték az volt, hogy egy fiatalkorú lány szexuális céllal ágyba bújik egy idősebb fiúval. Felfoghatatlan, végül hogyan kaphatott a mozi PG besorolást, ám semmilyen hírverés nem segített azon, hogy viszonylag halkan eltűnjön a filmes életből, leszámítva egy szűk réteget és talán néhány hardcore rajongót.

vertigoposters.com

Martin Sheen roppant erősen hozza a gusztustalan figurát. Fiatalon még előszeretettel vállalt be ilyen imázsromboló karaktereket, azonban azt tudni kell, hogy eredetileg Mario szerepe érdekelte, csak a kora miatt nem kaphatta meg.

A filmben több jelenetben láthatjuk, hogyan igyekszik a felnőtt társadalom elnyomni egy gyereket és mennyire nem tud mit kezdeni azzal, ha a gyerek nem gyámoltalan és esendő. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy főbérlő, mint Mrs. Hallet (Alexis Smith) basáskodva bevonuljon a tőle bérelt ingatlanba és ott pakolászni kezdjen, miután azt három évre kifizették neki. A forgatókönyv mindent megtesz azért, hogy azokat a szereplőket, akik Rynn életére negatív hatással lehetnek, megutáltassák a nézővel. Mindezt apró részletekkel is megerősítik, miközben a karakterek viselkedése egyértelműen elidegenítő. Mrs. Hallet pl. tesz egy kis megjegyzést Rynn-nek a borral kapcsolatban, amelyet a kislány vallásához köt. A leereszkedő megjegyzés azt sejteti, hogy Mrs. Hallet nem különösebben rajong a zsidókért.

A forgatókönyv abban is igyekszik lágyítani Rynn karakterét, hogy azon kívül, hogy a gyilkosságok képen kívül történnek, az egyik legfontosabb halálesetet, amely gyakorlatilag a továbbiakban mozgásban tartja a cselekményt, a könyvvel ellentétben itt balesetként mutatják be. Mrs. Hallet koponyáját ugyanis a véletlenül lecsapódó pincelejáró csapóajtaja okozza, míg a könyvben Rynn – bizonyítva mennyire veszélyes a karakter – egy kábeldarabbal fojtja meg a pincében. Erre a dramaturgiai lépésre nyilván azért volt szükség, hogy a 19 éves Mario karakterét könnyebben lehessen a kislány oldalára „állítani”. Egyébként 1972-ben készült már egy hasonló film, amelyben egy 12 éves fiú ölte meg az anyját, hogy azután a mostohaanyjával bonyolódjon szexuális viszonyba, What the Peeper Saw címmel.
Laird Koenig forgatókönyvírói tevékenysége egyébként nem ebben az egy műben merül ki, amelyben a gyilkossági szándékot gyerekek karakterei kapják. Ráadásul a film egyik fontos szerepét Alain Delon alakítja. (Attention, les enfants regardent (1978))

imdb.com Jodie Foster

Nehéz darab „A kislány...”, nem is való mindenkinek. Megelőlegezi azokat a horrorfilmeket, amelyekben az antagonisták gyermekek, mint pl. „A Jófiú”. Szerencsére azonban nem érződik, hogy a főszereplő oldalára állna a szerző, pusztán a történet végén ő marad életben. Attól azonban, hogy a felnőttek mennyire elfogadhatatlanul viselkednek vele, még nem lesz szerethető Rynn karaktere. Kb. ekkor jött ki a mozikban Foster „Taxisofőr” című filmje is, amiben kiskorú prostituáltat játszott, így apró érdekesség, hogy a Disney mindezek után, a családi értékek erős hangoztatása ellenére még alkalmazták Disney filmben a fiatal színésznőt. Sajnos volt, akinek egy rossz szerepválasztása tönkretette a Disney-s karrierjét. Az még Foster profizmusa, hogy a pofon jelenetnél kérte a színésznőt, hogy ne kamu pofont adjon neki, mert úgy nehezebb eljátszani az utána következő gyűlölködő elbúcsúzást. Nem vagyok talán túl mimóza lélek, de még mai szemmel is felszisszentem a saller láttán. Valahogy, amikor egy színészt ilyen interakció ér, az mindig kivált belőlem valami apró feszültséget. Ha igazi pofonról van szó. Ezek az érzések fel sem merültek soha bennem egy "Bud Spencer" film kapcsán, ahol sokszor még szabad szemmel is jól látni, milyen messzire is lehet egymástól arc és tenyér. Be is húzott Jodie Foster 1978-ban egy díjat az Amerikai Sci-fi, Fantasy és Horror filmek versenyén.

A filmet nehéz jó szívvel ajánlani, mert végtelenül nyomasztó és elidegenítő, azonban mint horror, ez is egy olyan darab, amire érdemes időt szánni. Kevés film képes úgy bemutatni a borzalmat, hogy éjszakai jelenet és vér nélkül képes tálalni azt. Testvérfilmje lehetne a korábban taglalt „Elátkozottak gyermekei” című filmnek, amely pont húsz évvel korábban készült és egy hasonlóan gyilkos természetű kislányt állít reflektorfénybe.

70% - bár mostanra sokat kopott a frissessége.

drafthouse.com Alexis Smith

Néma bosszú – Acts of Vengeance (2017)

Néma bosszú – Acts of Vengeance (2017)

Rendezte: Isaac Florentine

A film Mafab adatlapja: Acts of Vengeance (2017)

Megtekintés: Kedvelem Antonio Banderas-t, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mostanában ő is Nicholas Cage vírustól szenved: nagyjából vállalj el bármit, mert ahogy repülnek az évek, a mennyiség valamiért fontosabb lesz, mint a minőség.

Külön cikket érdemelne, hogy egyes színészek miért kezdenek egyszer csak futószalagon gyártani közepes, vagy rosszabb minőségű filmeket tömegével, ahelyett, hogy válogatnának inkább és évente egy, esetleg kettő, de nívósabb produkcióhoz szerződnének le. Jó, mondhatjuk azt, hogy elvileg lehet, hogy ők azt hiszik, a produkció nívós lesz, ezért vállalják be, de szerintem az ügynökeik is pontosan tudják, melyik rendezőkkel és filmgyártó cégekkel érdemes kooperálni és melyiket kell messzire kerülni. Bár, igaz, hogy tényleg komoly múltú nevet még nem láttam Asylum moziban, de az sem jobb, ha valaki húsz évig a legnagyobbakkal dolgozhatott, majd hirtelen évi öt filmben játszik, amiből jó, ha egy eljut moziba. A másik ok, meg amikor érzi az illető, hogy a nagyobb megkeresés ritkul, ezért a nyugdíjalapra gondolva, akár egy mókus, bezsákolunk minden felmerülő melót, azután meg lesz, ami lesz. Ha Banderas mondjuk ma még hatvan évesen rá lenne szorulva ilyesmire, akkor viszont megette a filmes szakmát a franc.

Bár miért pont Banderasnál kesergek ezen, hiszen most, 2020-ban jelölték Oscar-díjra egyik alakítását, ami azt jelenti, hogy kár temetnem a karrierjét. Nem is akarom, mert valahogy a mozijai igyekeznek a szórakoztatón belül maradni. (Nem úgy, mint pl. Michael Madsen, Eric Roberts vagy Billy Zane produkciói, úgy kb. az utolsó öt évben, melyek átlaga a pocsék és elhanyagolható közé tehető.)

Jelen darab némi álfilozófiával indít, melyben Szun Vu „Aháború művészete” érintőlegesen megjelenik, egyéb, ókori filozófusokkal együtt, hogy mélységet adjon egy szögegyenes és éppen csak szórakoztató bosszúfilmnek. Nem értem, hogy mennyiben fontos a filmet inzertes feliratokkal és bölcs idézetekkel széttagolni, ám vegyem úgy, hogy a rendező úr művészi hajlamait dicséri.

Banderas egy profi ügyvédet alakít, aki bűnözők tisztára mosásával szedte meg magát. Még pontosabban: Hírneve szerint bármelyik elvetemült szemétládát képes kidumálni a sittről. Egyik nap elkésik a lánya fellépéséről és mire legközelebb hírt kap róluk, akkora a kicsi lányát és bájos feleségét valaki hidegvérrel meggyilkolta, majd egy csatornába rejtette. Ügyvédünk kezdetben nem képes feldolgozni a tragédiát és Tyler Durden féle törést szenvedve lelkében szabadidejét azzal tölti, hogy hülyére veresse magát ketrecekben, ezzel vezekelve, amiért ígéretét, - hogy idejében odaér a fellépésre - , nem tartotta be.

Szokás szerint a rendőrség impotens az ügy felgöngyölítésében és főhősünk meg egész jó úton halad, hogy kiverjék fejéből a múltját, míg egy fiatal rendőr némi lelki ráhatással visszaterelgeti a helyes útra. Az útra, amit hősünk nem értelmez kellő alapossággal és hírtelen rádöbben, hogy valójában, ha a rendőrség tehetetlen, akkor neki kell a kezébe vennie az ügyét és leszámolnia az általa is ismeretlen gonosztevőkkel, és, hogy ne legyen olyan unásig közhelyes a folytatás, némaságot fogad, mert kell egyszer ilyen is. (Másrészt meg a sztoikus tanokon kívül ad egy kontrasztot önmagának, hiszen korábban a dumájából élt, most meg a némaságával hal, ha nincs szerencséje.)

Már kezdtem azon gondolkodni, hogy dramaturgiailag hogyan oldják meg, hogyha nem beszél, miként tudja meg az ellentől, amit akar, ám ezt a részét egészen jól megoldja a forgatókönyv. Többek között azzal, hogy nem nagyon kerül olyan helyzetbe, amikor fontos beszélnie. A hümmögés és metakommunikáció is megy neki rendesen. 

A nyomozós szál, ami a műfajnál elengedhetetlen néhány izgalmas pillanattal, már közel sem olyen erős és izgalmas, bár a férfihoz csapódó kutyus, az cuki.

Persze nem árulok el nagy titkot, hogy az ügyvéd úr lassan végül felgöngyölíti a gyilkosságok okait és elkövetőit, ráadásul, felépülése közben némán lezavar egy komplett harci kiképzést is, több tanárral, egyéb segítséggel, amiben végig az járt az eszembe, hogyha tényleg olyan fontos, hogy megtalálja a családja gyilkosát, minek nehezíti meg a saját dolgát ezzel a némasági baromsággal. Mindegy. A film elhiteti velünk, hogy viszonylag rövid idő alatt egy puhány ügyvédből egészen vállalható kidobóember legyen és halkan kuncogom, mert nem hiszem, de szeretném.

Közben a rendőrkapitány lassan félre tolja az ügyet, ami nem jó, viszont megjelenik egy önjelölt doktor néni – aki nővér – hogy egyrészt segítsen a bajban, másrészt, segítsenek rajta a bajban. Ezeket a szerepeket pedig olyan remek karakterszínészek alakíthatják, mint a rendőrkapitányt Johnathon Schaech, a támogató rendőr, Karl Urban és a nővér-doki Paz Vega. Egy jelenetben még Robert Foster is feltűnik, bár a szerepe szinte már cameo.

Egyikük sem hozza élete alakítását és az egész film olcsó kölnivíz szagától bűzlik. Kicsit dob rajta, hogy az a kevés akció egészen nézhető – persze ne számíts nagy dolgokra – és a némaságot kompenzálandó a narrátor funkció itt egészen jól működik együtt a nem lineáris történetmeséléssel. Egyedül a befejezés pofátlan profánsága zavaró, a csavarral együtt, ami sajnos nem üt akkorát, amekkorát üthetett volna, ha sokkal jobban használják a karaktereket. Most egyszerűen ennyi jutott. Banderas lassan azt hiszem, átigazol a B ligába, ha nem lesz óvatosabb. Ez több filmet és kevesebb szórakozást jelent. Hatvan évesen úgy látszik, ez jön. Jaj, és volt idén egy Dolittle is! (Pofázom itt a levegőbe, mikor pont ugyanúgy idén jelölték ezekkel együtt is Oscarra!)

Jonathon Schaech-t bármiben szívesen megnézem, mert ő az a színész, aki ezer filmben játszott és alig lehet tudni róla. Paz Vegát a „Solomia” óta imádom, amin a „Spangol” erősített, a „Spirit – A sikító város” meg nem rontott. Még a viszonylag borzalmas Rambo – Utolsó vér sem vette el tőle a kedvem, bár ez az új, rövid frizura nem előnyös szerintem neki. Talán a komolyabb szerepek miatt az image váltás. Karl Urban számomra totális rejtély, hogy mit keres itt, hiszen kora miatt kívánom inkább, hogy nagyvásznon Trekkerkedjen, vagy valami sci-fiben lövöldözzön (ami majdnem ugyanaz), csak ne támogató szerepre fecsérelje a fiatalságát. Inkább forgassa a „The Boys” második, harmadik, negyedik évadát, amíg jó a forgatókönyv.

A „Néma bosszú” egy átlagos mozi, tökéletes példája az egyszer-nézős kategóriának, mert a rendezésben annyira nincsen semmi, ami miatt emlékeznénk később rá, és kívánnák, hogy frissítsük az eltűnt emléket. Hacsak nem a tökös Banderas miatt, aki itt még hatvan alatt pár évvel is sportosabb, mint én és a cimboráim nagyja.

50%

Elátkozottak gyermekei - The Bad Seed (1956)

Elátkozottak gyermekei - The Bad Seed (1956)

Rendezte: Mervyn LeRoy

A film Mafab adatlapja: The Bad Seed (1956)

Megtekintés: Sokat nem tudtam a filmről, mielőtt megnéztem, ám a szinopszis egy a korát talán megelőző témát feszegetett: Mi történne akkor, ha kiderülne, hogy a gyermeked valószínűleg egy hidegvérű gyilkos. És még kiskorú.

Bevallom, az első percekben kifejezetten terhelő volt számomra, hogy az ötvenes években kélszült moziban a belső monológokat egyenesen a szereplők szájába adják, hogy kimondják hangosan. Sok mai dráma azzal kelt hatást, hogy keveset beszél és annál többet hagy a színészek verbális játékára, itt azonban annyi apróságot fejtenek ki a párbeszédekben, hogy néha bizony túlírtnak tűnt számomra. Ez a fajta erőltetett „kiszólás” talán a házkörüli tevékenységeket ellátó LeRoyhoz köthető a legszembetűnőbben, amikor a kislányról gondolkodik fennhangon. Nyilván a forgatókönyvírónak nem voltak meg abban az időben az eszközei, hogy pont eszköztelenebben mutassa be mind a figurát, mind az érzéseit és következtéseit, hogy a néző számára világos legyen, mi is történik. Ma már, színházi darabokon kívül ez a fajta karakterirányítás nehezen elképzelhető és bemutatható. 

Nagyon érdekes nézni ezt a közel ötven éves filmet, hogy ne csodálkozzak rá, a téma mennyire frissnek hathatott akkoriban és, hogy a horror műfajnak egy igen kedvelt leágazásának előfutára: a gonosz gyermekes moziknak, mindezt úgy, hogy amit ma kedvelnek a horrorfilm nézői, az ne legyen jelen a filmben. Se sok sötét jelenet, se jump scare, se naturálisan kivitelezett gyilkosságok. 

A történet lassan – két órás játékidő – épül fel, párbeszédek sorjázásával, egymás után ismerjük meg a szereplőket, akik mind a főszereplő anyuka látókörén belül jelennek meg, kivétel, amikor a kertben nincs jelen LeRoy és Rhoda beszélgetéseinél. Mind fényképezésben, mind dramatúrgiában követ egy színházi darabhoz hasonuló stílust, amiből még a tóparton játszódó pár perc sem tud változtatni. (Néhány filmben érezni lehet, hogy a bezárt, színházi hangulatot tompítandó, néhány külső jelenetettel igyekeznek a történet kereteit kissé kitolni, hogy a néző ne érezze úgy, mozifilmnek eladott színházi közvetítést lát.) Mondjuk korábbi okfejtésem mindjárt relevánsabb lett számomra, amikor utánaolvastam, hogy a „The Bad Seed” eredetileg egy William March által írt Broadway darab, amelynek mondanivalója és befejezése a bemutatása évében, 1954-ben erősen megosztotta a közvéleményt, illetve azokat, akik látták a darabot, annak pesszimista felhangja miatt. A cikk írása közben olvastam utána, hogy a színházi darabból lett a főbb szereplők karaktere a vászonra, ami így érthető, hogy mind felépítésben, mind a színészek játékában miért olyan teátrális hangulatú.

Manapság már nem olyan nagy kunszt belebotlani olyan filmekbe, amiben a gyermeki karakter a veszélyforrás, de még ma is legtöbbször egyfajta katalizátor szükséges ahhoz, hogy a gyerkőc úgy viselkedjen, hogy az legyen a horror központi témája. Például, megszállja valami démoni erő, szellem, vagy külső, misztikus hatására lesz a személyisége torz. Még mostanság is ritka, amikor a film kihagyja a magyarázatot és pusztán el kell fogadnunk, hogy a gyermek szimplán saját jogán gonosz. Ennek a témának egyik dolgozata volt a Macaulay Culkin főszereplésével készült „A jófiú”, és aminek forgatókönyvírója valószínűleg láthatta az „Elátkozottak gyermekét” korábban, legalábbis feltételezem. Azonban a mindent megmagyarázós, egyszerű embereknek szóló hozzáállás itt is tetten érhető abban, ahogya a film kvázi felénél egy tényleg nehezen befogadható pillanatban magyarázatot kapunk az esetleges miértekre, mert kissé hiteltelen – kissé? – és légből kapottnak tűnik.

A történet szerint Christine (Nancy Kelly) férje (William Hopper) másik államba költözik egy munka miatt, magára hagyva feleségét és tündéri kislányát, Rhodát (Patty McCormack). Mikor az eseményekbe csöppenünk, hamar megtudjuk, hogy Rhoda egy cserfes és kedves leány, aki elbüvőli környezetét, egyedül az alagsorban lakó és roppant szituáció idegen ezermestert, LeRoy-t (Henry Jones) nem, aki valamiért szent céljának érzi, hogy a kislánnyal kötekedjen. Van valami naívitás, ahogyan a forgatókönyvírók akkoriban elképzelték az emberek közötti kapcsolatokat, vagy mostanra lett része az életünknek a gyanakvás és mások feletti kontroll gyakorlásának igénye, de az biztos, hogy ma, átlagos környezetben, egy ilyen „LeRoy” féle embernek nem sok maradása lenne, főleg, ha még azt az állatias életteret is hozzátesszük, amibe az író erőlteti. Valahogy sántának érzem, hogy a házban lakó nőszemélyek csillogó, nett tiszta környezetét megosztanák egy, már az első percekben rendkívül negatívan bemutatott, külcsínyben a mai szexuális ragadozókra erősen hajazó férfiemberrel. Nem mintha nem történhetne ilyen a valóságban is, hiszen a film inkább társadalmi dráma, mint fantasztikus film, csak valahogy kicsit „sok”.

Christine karaktere is kellően be van mutatva az erőszakot minden formájában elítélő, egyszerű háziasszonyként, ezzel is növellve a pszichológiai hatást. Azonban a film legnehezebb szerepe egyértelműen a kislányé, Rhodáé, akit Patty McCormack alakít, a kornak megfelelően néha kissé ripacs mód, máskor zseniálisan. Vagy legalábbis, mintha a kettő között egyensúlyozna, ami azért is komoly feladat egy ilyen fiatal színésznő számára, mert rendkívül nehéz megformálni egy ennyire pszichotikus karaktert, ha nincs konkrét viszonyítási alapunk. Márpedig, remélhetően a kis hölgynek nem volt viszonyítási alapja. Azonban a rendezőt vagy valami egészen biztos ertő szakember munkáját dicséri, ahogy a figurát megszemélyesíti és felváltva  ugrál az érzelmi reakciók között.

Christine gyanakodni kezd lányára, hogy egy iskolai versenyen elnyerhető medáll tulajdonlása miatt, köze lehetett egy kisfiú fulladásos halálért. A film nem is hagy minket homályban tévelyegni, mert igen hamar kiderülnek az aggasztó tények és a továbbiakban főleg azt láthatjuk, hogyan birkózik ezzel meg az anyuka, két oldal között – anyai szeretet és polgári kötelesség - örlődve.

Még megismerjük az elhunyt kisfiú édesanyját, akit Eileen Heckart játszik, szintén remekül és nem ő tehet róla, hogy a figura viselkedése és szerepe mai szemmel olyan bizarr. Pl. egy ittas anyukát, aki feltehetően a gyermekünket okolja saját porontya haláláért, egészen biztos, hogy ma nem tenne ki egyetlen szülő sem olyan szembesítésnek, amit itt láthatunk a filmben és aminek kényelmetlen kimeneteléből a házinéni, Monica (Evelyn Varden) menti ki a kislányt.

Ha a lényeget foglalnám össze, akkor ez a film történetileg megelőzte, kiállításában azonban lemaradt korától. A színészi játék épp ezért ennek köszönhetően teátrálisabb, mint sok, pergőbb cselekményű moziban. Megtekintésre azonban pont eredetisége miatt erősen ajánlott. (Akkor is, ha azóta láttál száz hasonló mozit, mert attól ez még időben köröket ver a legtöbbre.)

Fontos még kiemelni, hogy a filmértékelő bizottság nyomására a befejezést teljesen újra kellett írni a színházi darabhoz viszonyítva, de ismerve az akkori erkölcsi normákat, még meg is értem. Ezzel persze sokat tompítottak a befejezés erején, ám néha jobban esik egyfajta „hepiend” a nézőknek, hogy a szórakozást ne tompítsa a negatív irány. Másrészt, ebből is látszik, mennyire álságos néha a cenzúra, hiszen a színházi darabra nem húztak rá szabályokat, be lehetett azt mutatni, és csak a filmváltozatnál kötötték meg a szerzők kezét, ami rávilágít arra, hogy milyen faramuci szituációkat eredményezhet, ha a művészetbe külsősök szólnak bele.

75%

Igaz történet alapján - D'Aprés Une Historie Vraie (2017)

Igaz történet alapján – D’Aprés Une Historie Vraie (2017)

Rendezte:  RomanPolanski

A film Mafab adatlapja: Based on a True Story (2017)

http://carolebethuel.com/dapres-une-histoire-vraie-roman-polanski/

Megtekintés: Pszichológia szakos diákoknak kötelező darab és azoknak is, akik már keveredtek energia-vámpír kapcsolatba. Azoknak szintén, akiknél beütött bármilyen alkotói válság.

Volt idő, amikor kifejezetten szerettem Polanski filmjeit, annak ellenére, hogy témájuk néha nem győzött meg teljesen. Volt bennük valami fanyar humor, ami kedvemre való volt. Még úgy is kedveltem, hogy a mélyen elítélt metoo liga tagjaként híresült el, akkor, amikor még nem is kiáltott senki metoo-t.

Azután valami megváltozott benne vagy bennem (?) és már nem éreztem a kedvemre való humort a mozijaiban és bizonyos szempontból azután is remekműveket tett le az asztalra, ennek ellenére már nem éreztem a zsenijét. (Pont, mint Woody Allennél.) Kiöregedett vagy csupán elveszítette kohéziót, nem tudom. Egyszerűen csak úgy érzem, mintha nem szerelemből készülnének már filmjei, hanem mert... ...ez a hivatása. Még motiválja, hogy keressen érdekes, zsigeri témákat, hogy azután forgasson belőlük valami személyes mozit, azonban a tüze kihunyóban van. Az a „személyes” íz hiányzik nekem marhára. „Az öldöklés istene” állítólag egy remek kamaradráma és a jó kritikák miatt fogok nekiülni még egyszer. Igen, mert elsőre nem bírtam végignézni.

Ismét embert próbálónak éreztem legfrissebb munkáját megtekinteni, ami nem másról szól – és ezzel talán önmagára is reflektált – mint az alkotói válságról.

Adott egy elismert és sikereinek a csúcsán tevékenykedő írónő, Delphine Dayrieux (Emmanuelle Seigner) aki idegösszeroppanás határán egyensúlyozva igyekszik túlélni a sikerrel járó mindennapokat, miközben egyre nehezebb teher nyomja a vállát: gyakorlatilag három éve írói válságban szenved és képtelen feldolgozni ezt a tehetetlenséget, miközben a kiadója napról-napra erőszakosabban igyekszik kiverni belőle valami használható anyagot.

Delphine egy dedikáláson megismerkedik a titokzatos Elle-vel (Eva Green) aki mint egyik legnagyobb rajongója mutatkozik be és véletlenül – hihetnénk először – a találkozó utánra szervezett party-n is feltűnik, ahol rövid idő alatt megbarátkozik az enervált és már-már végkimerülésig hajszolt Delphine-nel.

Elle nagyon hamar Delphine életének része lesz és megy is minden a kellemes thriller vonalon előre, akár egy közepes Stephen King regényben. Mondjuk ezt nem ő, hanem Delphine de Vigan író-rendezőnő vetette papírra, amiből a rendező és Olivier Assayas gyúrt össze egy forgatókönyvet. Egyértelműnek veszem, hogy az írónő már csak a karakter neve miatt is, de önéletrajzi elemeket használt fel a történethez, amely könyv formában valószínűleg még érzékletesebb munka lehet, mint a kész film, hiszen a karakterek lelki vívódásait még remek színészekkel sem egyszerű vissza adni képi formában, ha nem erőszakoljuk tele a filmet belső monológokkal. Ráadásul, ha már itt játszom az eszem, mint íráselemző, a cím sem véletlenül az, ami. Ezek szerint de Vigan egy időben nem dolgozott túl vígan.

Elle (Eva Green)

Szóval a belső monológoktól megkímélnek minket, talán mert szerkezetileg nem működött volna megfelelően a szétesés szélén álló főszereplő szájából hallani a gondolatait.

Így azonban egy lényegre törő és szikár kamaradrámát kapunk, amelyben egyik nő rátelepedik a másikra, miközben a szimbiózis helyett fokozatosan parazita kapcsolattá alakul a közöttük meglévő kényes egyensúly. Ebből a szempontból azonban remek a mozi, viszont nem megújító. Bizonyára már mindenki látott legalább egy ilyen filmet, amelyben a negatív szereplő fokozatosan hálózza be a hőst, szinte átvéve szerepét annak életében, míg végül az egész nem csúcsosodik ki valami végső leszámolásba, amelyben többnyire, a korrektség jegyében, győz a „jó” oldal, bár, sokszor közel sem olyan kifinomult módszerekkel, mint ahogyan korábban behálózta a „rossz”.

Ebben a filmben azonban minden lineárisan, nyílegyenesen vezet a végkifejletig és az egyetlen, ami még meglepheti a nézőket, az a film végi apró csavar, amelyre persze szükség is volt, ha valamilyen formában hűek akarunk maradni ahhoz, amit a cím sugall és nem megyünk el az olcsó horrorfilmek irányába, habár az alapanyag miatt bőven lett volna rá lehetőség. De elengedtem, mert van néhány mozi, ami már boncolgatta a témát abból az irányból.

Így azonban a végeredmény semmi több mint korrekt, azonban felületes nézőknek pont olyan lesz, akár egy pohár víz: színtelen, szagtalan. Oltja a szomjat, de semmi maradandó.

Polanski már sokadik alkalommal dolgozik együtt múzsájával, aki közben hozzá öregedett a mesterhez. Tulajdonképpen furcsállom is, hogy valamiért ezzel a hölggyel kötötte össze az életét, hiszen már első munkáinál kitűnt, hogy Seignert azért nem túl felkészült színésznő. Itt azonban meglepően jól hozza a karaktert, talán még Green-en is túltesz, mert a 13 évig angol produkciókban feltűnő Green itt szinte egyetlen arckifejezéssel formálja meg és viszi végig Elle figuráját. Persze, lehet, hogy koncepcióhoz tartozott az is, hogy minimális érzelmi skálán bontakozzon ki a karakter, így azonban abból a szempontból zavaró, hogy egyszerűen túlságosan egyértelmű Elle karakterének iránya, illetve ahová viszi a cselekményt. Nincs lépése, amivel meglepne minket, és amikor dramaturgiailag lelepleződhetne a figura, a forgatókönyv szinte megfeledkezik kihasználni az adott részt, mert még nem jutott a végponthoz, amit felépített a történet. Mondjuk, jobb is hogy Delphine figurája tesze-tosza, mert ezzel még húszpercnyi anyagot tudtak hozzátenni a filmhez.

Összességében azonban pont a túl tűéles történetvezetés miatt nehéz belemerülni a filmbe, mert kiszámíthatósága miatt kevesebb teret ad gondolkodni és csak az járt a fejembe, hogy az írónő mikor ereszt golyókat és száll szembe Elle-vel.

Delphine (Emmanuelle Seigner)

Nem is én lennék, ha nem említenék meg legalább egy címet a témában, ami legyen az „Egyedülálló nő megosztaná...”, talán pont azért, mert másik cím nem jutott eszembe, pedig tudom, hogy legalább 3-4 hasonló mozit láttam már a rátelepedés témában és 1-2 pedig kifejezetten arról szólt, hogyan akarja egyik szereplő átvenni a másik identitását. De túl sok filmet nézhetek mostanában, mert a filmcímek nem jutnak olyan gyorsan eszembe, mint pár éve.

Erős negatívum, hogy Vincent Perez és Dominique Pinon szerepe olyan lett, amilyen.

A befejezésről, amiről azonban lehet, hogy érdemes lenne kicsit többet beszélni, most mégsem tehetem meg, mivel elszpojlerezné az egyetlen igazi meglepetését a filmnek. Aki pedig végignézni az első kilencven percet, megérdemli a végét.

Jó értelemben!

60%

A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built (2018)

A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built (2018)

Rendezte: Lars Von Trier

A film Mafab adatlapja: The House That Jack Built (2018)

Megtekintés: Ha egy roppant erős szatíraként nézed, akkor elviseled. Egyébként tényleg sokaknál kiverheti a biztosítékot.

Most már egészen biztos vagyok benne, hogy Von Trier megölt néhány embert, de mivel gyáva és fél a törvénykezéstől, ezért filmes formában tesz vallomást, hogy egy fiktív karakteren keresztül mutassa be a benne élő és néha kitörő démonokat. Végül, mivel önmaga is elítéli tetteit, szereplőjének sorsát alakítja úgy, ahogy szerinte neki kellene bevégeznie. A körmére kellene nézni. Pl. Nem történtek titokzatos eltűnések pont ott és akkor, ahol éppen a filmjei bemutatóin részt vett? (Csak lenyomoznám ezek után...)

Láttam már néhány Von Trier filmet és nem akarok magam is sorozatgyilkos gyanúba keveredni, viszont azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy eddig ez a filmje szórakoztatott a legjobban. Pedig láttam párat – volt, amit végig sem bírtam nézni, csak „átlapoztam” - és féltem is a kritikákat olvasgatva, hogy itt, ebben a műben a pesszimizmus, az embergyűlölet teljesen eluralkodott a vásznon és emberek hagyták el a vetítőtermet, megelégelve a látottakat. Gondoltam, én sem fogom bírni idegekkel, így karácsony előtt, hogy egy nyomorék lelkületű ember szélsőséges tetteinek legyek szemtanúja.

Hát így ültem neki én is. Mondtam is magamban, kérlek, ne legyél az az öncélú baromság, mint a „Szerbiai film”, mert azt képtelen voltam végignézni, pedig úgy aposztrofálnám magam, mint horrorfilm-buzi. Biztos megzavart, hogy ott volt mondanivaló – volt? – és ezért nem tudtam „élvezni”, a zsigeri borzalmat. Túrót. Az egy undorító alkotás, amely bár elképzelhető, hogy semmi mást nem tett, csak megmutatta, hogy bizony van egy számunkra ismeretlen világ, amellyel jobb esetben sosem lesz kapcsolatunk, ám létezik, csupán a mindennapjaink szövedéke mögött. Lehet. Nem érdekel. Sok borzalmat és baromságot láttam már életemben, ezért tudom, mi az, amit még elviselek és mi az, amire azt mondom, hogy ezt hagytátok volna meg fejben elrohadni, mert vászonra teremteni nincs gyakorlati célja. Csak az öncél. (El nem tudom képzelni milyen emberek lehetnek azok, akiknek az a mozi tetszik.)

Szóval, féltem, hogy Von Trier, Jack (Matt Dillon) nevű sorozatgyilkosunk alakján keresztül majd mindenféle rejtett és nyílt olvasat nélkül, pusztán, hogy viszolygást, ellenérzést váltson ki a nézőből, meggyilkol egy halom embert én meg majd percekig nézhetem, ahogyan kínoz és öl. Ezt viszont, horror kedvelőként is nagyon utálom. A kínzást... Nem érzem szükségét, nem szeretem. „A passió” című Mel Gibson film nekem nem volt filmélmény, mert az egom semmilyen formában, szinten nem tudta élvezni a mozit. Ez volt az, amire titkon készültem és, hogy majd ennek fényében megírhatom, hogy Von Trier tehetséges filmes, de egy aberrált pszicho vagy szociopata.

Aztán meglepődtem, mert „A ház, amit Jack épített” egyáltalán nem azt hozta, amire számítottam. Egy remek dráma egy emberről, aki gyermekkorában rádöbben, hogy nincsenek érzelmei, pusztán késztetései, kényszerei, amelyek, ahogy telnek az évek, egyre erősebben törnek felszínre átlagos polgár mimikrije alól, hogy utat adjon annak a szenvtelen gyilkosnak, aki szentül hiszi, hogy tevékenysége, művészetének szerves része. Minden gyilkosság egy-egy modell beállítás a tökéletesen ellőt fényképek előtt, amelyek az emberi elmúlást hivatottak – néha szó szoros értelmében - reflektorfénybe állítani. Jack legalábbis valami ilyesmiben hisz, hiszen, bár elméje nem úgy működik, mint másoknál, nem érez szánalmat áldozatai iránt, azzal azonban tisztában van, hogy amit tesz, bármivel is magyarázza önmagának, vagy akár a világnak, nem helyes.

elultimogrito.es

Éppen ezért Jack életét, hogy jobban belelássunk, párbeszéden keresztül tálalják nekünk. A párbeszédes formának köszönhetően talán megérthetjük őt, de elfogadni sosem fogjuk. Jack és vitapartnere Vergilius (Bruno Ganz), a római költő szemén, gondolatain keresztül bepillantást nyerünk múltba, jelenbe. Von Trier filmje nem pont ezért, de néha bizony mondhatom, hogy költői. Utoljára akkor éreztem, hogy a néző torkán egy sorozatgyilkos motivációit akarják lenyomni, amikor megnéztem Fritz Lang klasszikusát, az „M – Egy város keresi a gyilkost”. Ott Peter Lorre, a kíméletlen sorozatgyilkos intéz bíráihoz olyan szívhez szóló szózatot, erőszakos cselekményeit igazolandó, hogy a néző már-már szimpatizál vele, de minimum megsajnálja. „A ház, amit Jack...” groteszk, szarkasztikus humorán keresztül, ha szimpatikus nem is, de, és legyen ez bármilyen furcsa, emberibbé teszi nekünk a főszereplőt. (Szándékosan nem főhőst írok...) Durva gyilkosságok és abszurd humor váltogatja egymást, meglepően egyenletes, jó tempóban. Miközben az embernek szörnyülködnie kellene, ha fogékony rá, észreveszi a képek és erőszak mögött rejlő kikacsintásokat, amelyeket általában nem sok hasonló film lép meg, mégis, hihetően tálalja Von Trier. (Ne felejtsd el, hogy volt egy "Dexter" című sorozat is!)

Hogy két példát említsek, az egyik, amikor az áldozatot vissza kell vinnie – kényszeres emberről beszélünk – mert az első képsorozat nem sikerült jól a holttestről, annak lakásán. Szinte már burleszk szerű, ahogyan Jack az épületbe visszacsempészi a hullát, miközben bármikor lebukhatna, hiszen tevékenysége közben sokszor egyetlen ablak és áttetsző függöny választja el a lehetséges szemtanuktól. Aztán még egy holttestet visz fel ugyanígy a házba és senki nem zavarja meg. (Itt arra gondolhatnánk, hogy Jack az a tipikus mázlista, aki sokszor a lelepleződés torkából menekül meg. Azonban, aki olvasott már ilyen sorozatgyilkosokról készült beszámolókat, könyveket, kevésbé lepődik meg, hiszen sok esetben a valóság tényleg elég közel van a filmben látott szerencséhez. Több eset volt rá korábban, hogy a gyilkost egy hajszál választotta el attól, hogy lelepleződjön, majd mégis kicsúszik a rendőrség karjaiból, sokszor banális okokból.

www.indiewire.com

A másik durva és mégis, szatirikus jelenet, amikor a családot kiteríti Jack a lelőtt fácánok közé, akár vadászok a trófeákat. Egyszerre elborzasztó, mégis, van egyfajta szépsége az összképnek. Természetesen elborzasztó a család sorsa, ellenben tökéletesen mutatja meg, hogy Jack mennyire nem tesz ember és állat között különbséget, beleértve áldozatai korát is, ezért tetteiben nincs tabu.
Von Trier még azzal is a néző ellen játszik, hogy nem akarja megszerettetni női szereplőit. Mire végül tényleg egy szimpatikus karaktert mutat nekünk, aki Jack következő áldozata lehetne, addigra nagyjából a nézőt már beszippantotta Jack karizmája, ráadásul az illető férfi és fekete. Jack korábbi áldozatai valamilyen formában olyan nőtípusok, akiket egy sorozatgyilkos simán áldozati szerepbe abszolválhat. Uma Thurman karaktere például egyenesen Jack-re erőszakolja a gyilkosságot. Talán ő az utolsó csepp, hogy Jack elinduljon egy nem megfelelő irányba, hátrahagyva a konvenciókat, amit a társadalom ráerőszakolna. Persze, kissé erőltetettnek érezném, hogy áldozatait bibliai közegbe helyezzem, bár tagadhatatlan, hogy nem feltétlenül lehetetlen ilyen olvasat is. Ha Uma Thurman kötözködése egyfajta kevélység, a halálos bűnök között, akkor Siobhan Fallon Hogan a kapzsiság, míg Riley Keough a bujaság. (Mondjuk, ebben az esetben nem tudnám kategorizálni a meggyilkolt anyukát, gyermekeivel, de hátha neked van egy kicsavarodott magyarázatod végzetükre...)

Szerencsére, miután Von Trier meggyónt nekünk, nézőknek, egy hollywoodi-as, kielégítő lezárással egyértelmű állást foglal. Vagy csak nekünk akart végül kicsit megkegyelmezni. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Von Trier eleve főszereplője bukását tekinti egyetlen lezárásnak. Az biztos, hogy „A ház, amit Jack épített” egy fontos darab a thriller-horror kedvelőinek, amely kicsit tovább boncolgat olyan, korábbi mesterművek által feltett kérdéseket, mint a „M – Egy város keresi a gyilkost”, a „Pszichót” vagy „A bárányok hallgatnak” című darabot, ami talán a legkommerszebb mozi ezek közül, még a jelen tárgyalt műhöz képest is. Ennyire még sosem kerülhettünk közel egy gyilkos gondolataihoz, vagy nekem kimaradt egy esetleges hasonló film. A kérdés pedig legtöbbször az, hogy mi viszi ezeket az embereket erre az útra?

bloody-disgusting.com

Von Trier kikacsint a nézőre, megidézi munkásságát, emberi arcot húz egy szörnyetegre és végül ítéletet mond felette. Nem értem, miért lett ebből botrány darab a bemutató idején. Nem értem, nézők miért hagyták el a vetítő termet, hisz akik beültek rá és pontosan tudják, mire számítsanak a direktortól. Van néhány nehéz pillanat és hihetnénk, hogy Von Trier a „rossz oldalra” állt, ám ez tévedés.

Matt Dillon remek színész. Eddig is kedveltem, most meg még jobban. Ahhoz viszont, hogy teljesítménye ennyire mesteri legyen, szüksége volt a partnernőire is, akik mind zseniális alakítással játszanak a színész „kezei” alá.

Csak ajánlani tudom ezt a mozit.

80%

Vérengzés helye itt: Jack mini house

Ahol a gonosz lakik - El Habitante (2017)

Ahol a gonosz lakik - El Habitante (2017)

Rendező: Guillermo Amoedo

A film Mafab adatlapja: El Habitante (2017)

www.imdb.com

Megtekintés: Csak masszív horrorrajongóknak. Ezeket szoktam tekerni...

Kezd unalmas lenni, hogy valaki készít egy izgalmas filmet, amiben fiatalok betörnek egy házba, hogy kirámolják, aztán elszabadul a pokol és többnyire megfordulnak a szerepek és a betörők lesznek az üldözöttek. Valahogy kezd unalmas lenni a felállás, főleg, hogy néhány igazán remek mozi után kezd elsoványodni a történetek minősége.

Készült pár éve egy francia mozi, amelyben páran egy öreg kúriát pakolnának ki, de odabent egy gyilkos lény kezdi őket levadászni. Két éve mozikba került egy eszméletlenül feszült thriller-horror, amelyben hárman egy vak veterán házát pécézik ki, hogy anyagiakhoz jussanak? A Vaksötét nagyon erős műfaji film lett és mostanában pedzegetnek egy lehetséges folytatást. (Mondjuk nem érzem szükségét.)

Mivel az alapok párszor már működtek és a helyszínre sem kell nagy zsetont elkülöníteni, nem csodálom, hogy a kiindulópontot azóta több forgatókönyvíró tekinti közös kiindulási pontnak, hogy azután teljesen más legyen a cselekmény. Pár hete belebotlottam a „Monster Party” című moziba, amelynek felütése már-már plagizálva nyúlta le a „Vaksötét” kezdését és közben még megérkezett ez a darab is, amely szintén három betolakodót kísér figyelemmel, amikor azok egy családi házba betörve pénzt orroznának el, ehelyett azonban inkább rászabadítanak magukra és a világra egy ördögi démont.

Semmi bajom azzal, ha egy alapötletnek többféle variációja kerül vászonra. Ezért vannak a remake és reboot mozik, folytatások. Az sem baj, ha néha egy felütést már láttam máshol. Amit viszont nem szeretek, ha az alapötlet – amit már láttam – elviszi a filmet, hogy utána már ne érdekeljen a folytatás. Az „Ahol a gonosz lakik” meg nem csak innen lopott, hanem az ördögi megszállásos mozikból is, mint pl. „Az ördögűző”. A végeredmény viszont nem érdekes, nem is túl izgalmas és a gótikus fényezésnek köszönhetően még be is alszom rajta.

http://www.creepyshake.com

Igen, a film egyik negatívuma, hogy mostanra meguntam, hogy családi házak sötét tapétával öreg bútorokkal és olyan lámpákkal vannak felszerelve, amelyek olyan kevés fényt adnak, hogy egy méterre sem látni el a díszletben. Unom már az olyan családi házakat, amelyeket a szereplők percekig járják be és még akkor is van új meg új szoba. Utálom, hogy családi házak akkora belső labirintusból állnak, amelyben az egyik elkiabálja magát a pincében, míg a másik a padláson ebből már semmit sem hal. Utálom, hogy az ilyen filmekben el kell hinnem, hogy egy átlagos család – legyen akár bróker, politikus, valamiféle királyi leszármazott – de akkora az otthonuk, amelyben egy komplett focicsapat is el tudna tévedni. Utálom, hogy a belső építész olyan helyszínt varázsol elém, ahol egy normális ember egy perc után kényelmetlenül érzi magát. Utálom, amikor a díszlet egyetlen részlete sem sugároz melegséget, barátságosságot. Semmit, ami egy igazi otthonra jellemző kellene legyen. Nekem meg el kell hinnem, hogy a film karakterei itt élnek, itt érzik magukat jól és ezt tekintik az otthonuknak? Hagyjatok már! Nem. Ezek a házak nem egy családnak készülnek, hanem a cselekménynek vannak alárendelve. Hát hol tudna eltévedni néhány ember egy kétszintes, négy szobás házban, amit beragyognak a fények? Ugye, hogy mennyire sehol?

Három testvér egyikük tartozása miatt kitalálja, hogy egy helyi híresség házába betörnek és némi sikkasztott pénzt magukhoz vesznek, hiszen ha ezt lopják el, elkerülhetik a rendőrségi feljelentést. Amit azonban nem tudnak, hogy a pénz egy része nincs a házban, helyette viszont a tulajdonosok a pincében tartják fogságban a sátán által megszállt kislányukat, aki így egy gyermek testébe bújt, két lábon járó rosszindulatú entitássá változott, akinek nincs egy szava, amellyel ne akarná a megszólítottak lelkét elkárhozásra bírni, vagy belehajszolni valamilyen borzalmas cselekedetbe, legyen az erőszak, gyilkosság vagy öngyilkosság.

A három tolvaj lány persze hamar elfelejti, hogy csupán lopni jöttek, mert a pincébe zárt kislány látványa felidéz néhány sötét emléket a múltjukból, amelyek persze visszhang-effektként kerülnek most a démon mézesmázos szavai mögé, így mindjárt lesz mivel egymás ellen hangolnia a fiatalokat. Persze a szülők előre figyelmeztették őket, hogy mindenkinek jobb lenne, ha békén hagynák őket és eltűnnének, de akkor miről szólna a film?

www.youtube.com

Viszont miután a kislányt felhozzák a pincéből, egy kiszámítható és unalmas macska-egér harc kezdődik, amelyből egyedül a kislány alakja és az őt játszó kislány megnyilvánulásai hoznak némi érdekességet. Közben megérkezik egy Vatikáni bíboros is, aki az ördögöt hivatott a testből kiűzni, ám valamiért egyedül jön a tea-délutánra, amit már az „Ördögűzőnél” sem nagyon értettem: Miért vannak ilyen kevesen, ha úgy vélik, természetfeletti az ellenség? Tényleg elégnek vélik egy-két hithű pap imádkozását, hogy egy időtlen, túlvilági és megmagyarázhatatlan lényt kiüzzenek egy testből? Elég naiv hozzáállás. Nem is csoda, ha a filmekben ilyenkor mindig elromlik valami és a gonosz visz magával néhány lelket is. Ekkora pofátlan nagyzolás után ez a minimum. Néhány kis halandó ember tényleg azt hitte, hogy majd ők...? Komolyan?

Persze ki várhatná, hogy a három tolvaj első blikkre elhiggye a ház lakóinak hihetetlen meséjét a pincében fogva tartott kislány bőrbe bújt gonoszról?

Aztán meg sem lepődünk, hogy lassan a támadók lesznek az erőszak elszenvedői. Közben pedig a házon belüli sötétség, homály és minimális filmzene megteszi hatását és ellazulva süllyedtem alfába... Alig bírt ébren maradni a testem. (Másodszorra csak végig ültem.) Sajnos a film apró fordulatai ellenére sem elég izgalmas ahhoz, hogy az ember úgy emlékezzen rá, hogy megérte a másfél órát.

És a végén az a csavar! Az a fifikás befejezés! Na, az sem dobta meg...

40%

Itt megborzonghatsz, ha akarsz: Ihol ím gonosz helye

Keresés – Searching (2018)

Keresés – Searching (2018)

Rendezte: Aneesh Chaganty

A film Mafab adatlapja: Searching (2018)

www.imdb.com

Megtekintés: Azt hiszem, idén nálam benne a Top5-ben.

Nem különösebben voltam John Cho színészi kvalitásaitól elájulva.  Persze, volt az a kultikus figurája a Harold és Kumar filmekben, amitől kirázott a hideg. Igen, számomra nem volt az a kihagyhatatlan komédia és a mellékszereplők is jobban tetszettek, mint a két ázsiai gyökerekkel rendelkező főhős. Aztán láttam Doktor House epizódban, néhány mostanra homályba vesző B filmben és a Star Trek sorozat rebootjában, ami viszont végre nem volt egy rossz körítés mögé, de a show-t nem ő rabolta el, hanem Chris Pine enyhén bandzsításra hajlamos szemei és Zachary Quinto füle. Most viszont rendesen meglepett a fiatalember, mert végre, úgy vettem észre és ez a filmes eszközöknek köszönhetően eléggé erősen a néző képébe van tolva, de John Cho egészen jó drámában. Mindemellett megkockáztatom, hogy a „Keresés” elég erős mozi ahhoz, hogy be merjem tenni az év legjobb filmjeinek tízes listájába. Be is teszem.

Eleve ott kezdődik kapcsolatom a filmmel, hogy a bemutatók és kisebb kritikai művek mind felcsigáztak. Ismerem a found footage mozik hatásmechanizmusát és a „Keresés” bőven ezen a kategórián mozog, még-ha kissé más is a közvetítő médium, hiszen itt nem „meglelt” felvételek megtekintése közben áll össze a történet, hanem gyakorlatilag közel száz percen keresztül egy monitort figyelünk, amelyen főleg az egér segítségével láthatjuk a megfelelő részletet, hogy felépüljön egy roppant feszült thriller. És meg kell mondjam, le a kalappal, annyira sikerült feszültséggel megtölteni a játékidőt, apró finomságokat, töredék információkkal, amelyekből végigizgulhatunk egy eltűnési ügy nyomozását, hogy eljussunk egy gyilkossági ügyhöz, melynek lezárása elképzelhető, hogy örök nyomot hagy a szereplőinken.

Aneesh Chaganty és Sev Ohanian – nevüket már leírás közben elfelejtettem, bocsi – forgatókönyve nem mondhatom, hogy teljesen eredeti, sőt. Először is, aki látott már néhány hasonló tematikájú mozit, azoknak nem új ez az egész, monitor figyelés közben összeáll a kép a morzsákból dramaturgia.

variety.com

Talán ezért is figyeltem olyan feszülten, mert megtanultam, hogy a műfaj sajátossága, hogy sokszor mellékesnek tűnő momentumok, megjegyzések, elejtett mondatok vezethetnek a megoldáshoz, pont, mint most a filmben, ahol viszont az apuka, David Kim (John Cho) keresi kétségbeesetten a lányát és ezért minden apró és számára elérhető bizonyítéknak kulcsszerepe lehet a kínzó titkok megfejtésében., miközben a keresésben nincs más segítsége, mint egy számítógép, amelyet hárman használtak, három külön fiókkal. Ezek böngészésével lépeget kockáról kockára David, hogy egy szövevényes puzzle összerakásával felébredve az első sokkból, amely szembesíti azzal, mennyire nem ismeri a saját lányát, keresztülverekedje magát több nap eseményein, versenyt futva az idővel, mert feldereng egy apró reménysugár, hogy talán a lánya még menthető, miközben már Margot (Michelle La) a szó szoros értelmében is lecsúszott a gödör aljára. A film, azon kívül, hogy morális kérdéseket is feszeget – diákok egymással való viselkedése, titkok, amelyeket a családtagok nem osztanak meg egymással, talpra állás egy családtag elvesztése után, stb. – néha nem fél egy-egy pillanatra humoros is lenni, habár, ezek annyira leheletvékony tréfák, amik nem teszik tönkre magát a történetet és annak egyre erősebben borongós és feszült hangulatát.

Ennél fogva remek a forgatókönyv tempója és amikor a vége felé olyan, mintha kissé leülne, akkor nem ül le, szimplán erőt gyűjt, hogy az utolsó etap annál nagyobbat szóljon.
Torin Borrowdale zenéje néha kicsit talán betolakodik a képkockák alá – főleg az első, felvezető részben, erre azonban van szükség, mert a rendező Chaganty tudja, hogy sok nézőtől még mindig idegen, ha a történetmesélés speciális – jelen esetben monitoron keresztül – módon jelenik meg. Sokakat elidegenít a látottaktól ez a mód, ezért a klasszikus filmzene képek alá rendelése kicsit visszaszerzi a filmszerűséget. Bevallom, ez sokat segít, hogy a végeredmény fogyaszthatóbb legyen és ne legyen olyan érzése az egyszeri nézőnek, hogy valójában nem egy mozit néz, hanem a szomszédja íróasztalánál ülve, annak válla felett figyeli, ahogyan az szörfölget a neten, bejátszásokat és fényképeket nézegetve.

tune.pk/video

Aztán, nem megyek el szó nélkül az mellett sem, hogy – nagy pacsi az íróknak – de pofátlanul lenyúlták az „Up! – Fel!” című animációs film kezdő képsorainak hatásmechanizmusát, igaz, olyan vérprofi módon vezetnek be minket a Kim család mindennapjaiba, hogy kegyesen felülemelkedtem rajta, hogy szinte egy plágium gyanús felvezetést nézek. Főleg, mivel a történet további része semmilyen hasonlóságot nem mutat a másik művel, illetve, kellett is a felvezetés, hogy megértsük, vagy legalábbis közelebb érezzük magunkhoz a főszereplő apuka ragaszkodását gyermekéhez, azon felül, ami elvárható egy szülőtől hasonló helyzetben.
Csillagos ötös tehát a felvezetésért is.

A nyomozónő szerepébe sikerült Debra Messinget behozni, ami egyrészt nem nagy szám, hiszen egy közepesen ismert, közepesen kihasznált színésznőről beszélünk, aki nem lopja el Cho elől a show-t. Meglepődtem rajta, hogy mennyire nem ismerem Messing munkásságát, leszámítva valami romantikus komédiát, de azt sem most láttam.

Tetszik az a rész is – a film fele – ahogyan Kim apuka újra és újra rácsodálkozik, mennyire nincs tisztában azzal, hogy lánya milyen életet él a „háta mögött”. Néha bizony még engem is sikeresen megvezetett a forgatókönyv, szóval nagy pacsi a fordulatok egy részéért.
A befejezés azonban minden perccel egyre borítékolhatóbb lett számomra és nem róhatom fel hibának, hiszen már magam is azért drukkoltam, hogy David Kim megtalálja a lányát. És ne pongyola módon, in medias res, hanem tegyen érte, ahogyan a film címe is ígéri: keresse meg!
Megtette!

Egy remek filmélménnyel lettem gazdagabb! Nálam az idei év Top5-ben benne van. Néha olyasmi gyomorszorítást éreztem, ahogy peregtek a képsorok, amiket a a „Valami követ” megtekintése alatt éreztem, pedig ne felejtsük, az a film már négy éve volt!
Ráadásul úgy, hogy a „keresés” vállaltan nem horrorfilm, hanem inkább egy thriller. Azon belül, a szűk térnek köszönhetően pedig egyértelműen kamaradarab. Annak viszont kiváló!

85%

http://www.miastogier.pl

Töfi:
- A film hasznos-anyag forgatása összesen 13 napot vett igénybe, ám az összes egyéb feladat, mint előkészítés és utólagos munkák, kettő évig tartottak.
- Volt akkora profizmus a stábban, hogy a filmben látható számítógépes képernyőn látható szövegezést 5 nyelvre - köztük német és orosz - lefordítsák.

Égi tűz – Fire in the Sky (1993)

Égi tűz – Fire in the Sky (1993)

Rendezte: Robert Lieberman

A film Mafab adatlapja: Fire in the Sky (1993)

www.imdb.com

Nekem ez a film majdnem kimaradt. Ezt úgy értem, hogy anyám látta, mert földönkívüli mániás volt, a szomszédunk látta, mert ő is földönkívüli mániás volt, én pedig egyszer sem láttam az elejétől a végig, pedig anyám dicsérte. El kell hinnem neki, hogy nagy UFO mániás körökben ez egy kult filmnek számít és még az sem lehetetlen, hogy ha annak idején valahogy én is végignézem, akár kedvencem is lehet, bár ezt kötve hiszem.
Mert mai szemmel a film fantasztikus jelenetei még egészen jól működnek – nem a tisztáson játszódó vörös fényes balhé, hanem amikor a főhős rémálma (?) megelevenedik és felébred az űrhajóban (?) – sőt, talán az egész film legerősebb része az, amikor Travis felébred a gubóban, majd igyekszik elhúzni a belét ebből az inkább földi elemekből épült létesítményből, amelynek funkciójára, eredetére a film nem ad választ. Azonban a mozi, annak ellenére, hogy az elején megjelenik a hangzatos „Megtörtént események alapján” felirat, mégis több sebből vérzik, vagy a hegyi redneck népek valójában annyira hülyék, mint a film bemutatja.

Ott kezdem, hogy pár sorban elmesélném a történetet, azután kiegészíteném az észrevételeimmel:
Travis (D. B. Sweeney), barátja, Mike (Robert Patrick) és néhány társuk fakitermeléssel foglalkozik a hegyekben. Egyik nap a bagázs rémülten és Travis nélkül jelenik meg a kisvárosi kocsmában, miután végeztek és egy igen zavaros történetet adnak elő róla, hogy Travist meggyilkolta egy vörös jelenség a hazaúton. Senki nem hisz nekik és napokon belül elterjed a pletyka, hogy a fiúk végezhettek a társukkal, de mivel nem nagyon hajlandóak felidézni az emlékeiket, ráerősítenek a szóbeszédre. Végül Travis napok múlva – mikor szinte már jóvátehetetlen károkat okozott a fiúk magatartása – előkerül Travis, aki nem igazán tudja megmondani, hogy az eltelt öt napban – szerkesztési szempontból sokkal több időnek éreztem, igaz, nem utalnak nagyon erre semmivel – merre járt, ám végül mintha egy terapeuta képes lenne transzban felfrissíteni az emlékeit. Az először gyilkossági ügynek tűnő eltűnési ügy nyomozója, Frank Watters (James Garner) akit az állam rendelt az ügyre azonban szkeptikus, de nincsenek bizonyítékai a fiú(k) ellen, meg valójában nem is történt bűntény. De igaz amit Travis és a srácok állítanak, vagy egy hoax az egész, amit azért találtak ki, mert unalmas városkájukra akarták fordítani a figyelmet?

www.imdb.com

Nem tudom, ki, hogy van ezzel, de nem érzem megválaszoltnak a film végén látható jelenet ellenére sem, hogy mi az igazság.

Viszont zavart néhány apróság:
A hegyekbe menő brigád miért választ be olyan zűrös és homályos múltú alakot, Allan Dallis-t (Craig Sheffer) maguk közé, aki a.) eleve vándormadár, b.) alig tudnak róla valamit, c.) pár hete érkezett, így vele ilyen veszélyes munkát vállalni minimum felelőtlenség, d.) a társaság egyetlen tagját sem tiszteli és gyakorlatilag úgy viselkedik, mint aki keresi a balhét?
Tényleg ennyire önsors-rontó a csapat, hogy egy ennyire negatív kisugárzású, veszélyes alakot kell magukkal vinniük terepre, mert egyszerűen nincs más?

Ráadásul Dallis úgy viselkedik, hogy az nem csak a seriffnek (Noble Willingham), de az egész városnak bogarat ültet a fülébe. Oké, hogy kellett egy karakter, akire rá lehet terelni a gyanút, de ha ezt a vonalat fejtegetjük, akkor a filmben is elhangzik, hogy a többi négy férfi miért fogná be a száját és hagyná Dallis-t szabadon kóricálni, ha valóban köze van egy esetleges bűntényhez?
És innen megyünk tovább abba az irányba, hogy ezek a hegyi emberek tényleg ennyire elutasítóak, amikor a nyakukon a kötél? Rendben van, hogy egyszer elmesélték a seriffnek, hogy mi történt velük és maguk sem nagyon hiszik, de úgy érzem, hogy utána az elutasító hozzáállásuk a nyomozás során szintén dramaturgiai okokat szolgál a feszültség fokozása és a játékidő megnövelése miatt, mert a forgatókönyv nem nagyon tud mit kezdeni a történésekkel.

www.imdb.com

A film első fele bemutatja a főszereplőket, helyzetüket és erősen haladunk egy dráma, esetleg thriller műfaji film felé. Talán az egyetlen esemény a filmben, ami előrevetíti, mintegy rejtetten, hogy a megoldás sokkal fantasztikusabb, amikor a helyszínre érkező Watters hadnagy autója előtt lecsukódik a vasúti átjáró sorompója és csak annak a fényeit látjuk először az autó szélvédőjén tükröződni, meg az autóban elképedő Watters hadnagyot. Bár, az elképedése szimplán a nézők átverése, mert nincs az a bűnügyi nyomozó, aki ne látott volna még lecsukódó, vörösen világító sorompót. Nekem ne mondják...

Később, mikor már a város már lincshangulatban van – a film nem nagyon tér ki rá, hogy öt nap alatt még valószínűleg több száz ember kutatna az erdőségben Travis után, beleértve a brigád többi tagját, mégis annyi minden történik velük a továbbiakban, hogy tényleg megvezetett a film idővonala és azt hittem, hetek teltek el.

Aztán megjelenik egy igazságügyi szakértő is, hogy hazugságvizsgálatnak legyenek a fiúk alávetve, megtámogatandó a rejtélyes mesét az erdő felett utazó vörös fényről, amelyik elvileg „lelőtte” a bátran alá rohanó Travist. (Aki tényleg ennyire hülye?) Persze, megint értékes játékidő megy el arra, hogy a Mike és a többiek egyszerűen nem akarnak kibújni a képzeletbeli hurokból és makacsul a sértődöttet játsszák, míg végül a forgatókönyv megkönyörül rajtuk és együttműködnek – roppant rövid ideig – a hatósággal.

thelastblogontheleft.com

Aztán Travis is visszaérkezik és nem voltam maradéktalanul boldog ettől a megoldástól sem. Mike-ék telefonja késő este csörög. Mike felveszi és a központ interurbán kapcsolja neki Travist, aki segítséget kér és homályosan megadja a tartózkodási helyét, ahová érte mennek. És kit hívnak először a srácok, hogy előkerült Travis, körmére kéne nézni.

A seriffet! – mondanád. Tévedsz.
A hadnagyot, aki a fejüket akarja! – vágod rá. Tévedsz.
Nem. Mike az UFO kutatót hívja oda szakadó esőben, hogy ugyan két Travisnak feltett kérdés után azon vitázzanak, hogy a srácnak pihenésre van szüksége és kórházba kellene juttatni... Hülyék ezek? Hát eleve már a seriffet ugrasztom ki az ágyból és vele egy autóban megyek a helyszínre, nemhogy őket értesítsem utoljára. Vicc az egész.
Szóval, ezzel apróbb és nagyobb sebből vérzik ez a mozi közeli tévéfilm. Elhiszem, hogy 1993-ban nem volt ez rossz, de ne felejtsd: Abban az évben jött ki a Jurassic Park! és a két film között óriási a minőségi különbség.
Mai szemmel ez megkopott, vásári mutatvány, amely nem nagyon találja a helyes irányt és arányt.

50%