Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Kissé zavaros koncepció. Inkább nézd újra a Segítség, felnőttem!-et.
Valahogy végig zavart ez a film.
Az alapötlet a szokásosan remek testcserés-lélekcserés-tudatcserés szituáció, Craig Lucas ötletgazda és forgatókönyvíró valahogy mégsem hozott ki a minimumnál többet az amúgy eleve abszurd ötletből. Tudom miért készült ez a film valójában: Sydney Walker színész ismerte Renét. A 71 éves színész egész életében kimaradt az amorózó szerepkőrből és öregségére, mikor rákot diagnosztizáltak nála, egyetlen vágya maradt csupán és ez miatt fel is hívta a fiatalabb rendezőt.
- René, nézd, megettem a kenyerem javát, komoly betegséggel diagnosztizáltak, de nem akarok úgy elmenni, hogy nem volt egy igazi csókjelenetem a vásznon.
- Remek öreg cimbora, mert Craig összedobott egy szkriptet és megnyertük hozzá Meg Ryan-t, akit a filmben egy idős embernek meg kell csókolnia, méghozzá többször is.
- Aláírok!
- Küldöm a szerződést!
Ezzel le is lett zsírozva és Sydney Walker két évvel a halála előtt még ha színpadias változatban is, de megcsókolhatta a kilencvenes évek egyik legszexisebb üdvöskéjét, Meg Ryan-t. Walker kettő, René pedig négy évvel élhette túl a bemutatót. René AIDS-ben hunyt el, Walker, mint írtam, rákban.
Hogy milyen a film? Ennek megfelelően alibi történet.
Először is, végig zavart a monológ, amit Alec Baldwin mond fel a film alatt. Ha valami ki tudja rángatni a nézőt abból, hogy elmélyedjen egy történetben, akár egy puha fotelban, az a rosszul időzített és alkalmazott külső monológ a nézők felé.
Eleve jobb esetben a filmet úgy kell megírni, hogy a jelenetből és a dramaturgiából lássuk a szereplők vívódását, érezzük a gondolataikat.
Nem abból, hogy megtámogatva a képeket még a szánkba is rágják azokat.
Azután nem árt az arányokra is figyelni. Itt a film első fele majd negyven perc, míg a szereplők összejönnek és eljutnak addig a pontig, amikor belép a misztikum és a fiatal ara tudata helyet cserél egy idős férfiével. Szóval, a csere után kb. egy kerek óránk marad arra, hogy az ötlet kiforrja magát és az alapötlet dolgozhasson, egészen a szokásos megnyugtató befejezéséig, amikor is tapasztalatokat cserélve minden visszatér a régi kerékvágásba.
Ebben a forgatókönyvben viszont ezer ziccert hagynak ki.
Azt most ne elemezgessük, hogy mennyi bizarr a szitu, az esküvőre érkező öregember és a fiatal feleség között elcsattanó csókig, mert úgy baromság az egész, ahogy van. De ugye kellett az a csókjelenet, mert nem volt elég kreatív az író, hogy valami mással rukkoljon elő.
Azután, a testcsere után hiteltelen a dramaturgiája a jelenetnek is, amelyben a két szereplő elsodródik egymástól és ezzel elindítja a film tulajdonképpeni cselekményét. Már nem azért, de ha te egy idegen testbe kerülsz, akkor addig nem nyugszol, míg vissza nem térhetsz belé(d), de itt Meg Ryan karaktere mintha elfelejtette volna, hogy hol keresse önmagát.
Az alapötlet elve garantálna egy helyzetkomikumra épülő karaktercserés filmet, itt viszont alig történik valami vicces és mintha a film utolsó harminc percét inkább áthatná valami könnyes nosztalgiázós filozofálgatás, csak Alec Baldwin és Meg Ryan főszereplésével nem erre a lassú keringőre ültél be, hanem úgy gondoltad, hogy egy pörgős rockra kell ráznod a bulád. Sajnos nem. A film nyögve nyelős és nagyon vigyáznak, hogy a sikamlósabb témákat kerüljék, pedig Ryan egy öreg ember testébe költözött! Ryan testébe pedig egy öregember. Woody Allen szétcincálta volna a vásznat. Craig Lucas meg szerintem az ötletén túl nem nagyon tudta, merre haladjon.
Mindezt úgy, hogy a film eredetije egy színdarab, amit nagy sikerrel vetítettek a színházak. A filmből ez nem derült ki számomra. Szaggatottnak, befejezetlennek éreztem a filmet és a misztikus részt is lehetett volna kissé erősebben tálalni, de gondolom, az még negyed óra, amire nem volt idő.
Lehetett volna egy kellemes romantikus film, egy komédia, de végül egy ötlettelen keserédest kapunk, amin nehezen lehet kikapcsolódni, hiszen a testcsere után eldurrant minden patron. Amikor érdekesnek kellene lennie, akkor fullad unalomba. Kathy Bates szerepeltetése meg pont olyan, mint maga a film; lett volna benne lehetőség, hiszen korábban nyert a Tortúráért, erre kapott három percnyi mellékszerepet. Ennél többet érdemelt volna. Mire végre megjelenik, már el is felejtettem, hogy benne lesz és mire előrehajoltam a fotelben és élvezni kezdtem volna a jelenlétét, kiszállt a képből.
A kilencvenes években nekem ez a film kimaradt és ma már tudom, hogy nem bántam volna meg, ha ez így is marad.
Volt még benne Ned Beatty, Stanley Tucci és a tavaly elhunyt Patty Duke. Hozták a kötelezőt, Duke kicsit többet.
Ami gondolom, nem csak nekem tűnt fel, de a filmzenében volt egy rövid részlet, ami hallatán a korábban említett "Segítség, felnőttem!" filmzenéje jutott eszembe. Valahonnan tudat alól... Ja, nem, egy frászt. Mindkét film hasonló témát boncolgat és mindkettőhöz Howard Shore szerezte a filmzenét. Ejnye te kis vicces, belecsempésztél a rosszabb moziba a jobból egy apró pillanatot???
Nem nagyon értettem ezt a film. No, nem az első felét, mert az teljesen rendben volt, még számomra is. Van egy Interneten dinamikusan növekvő nézettségű "Merj és nyerj!" típusú játék, (Nem sok választás, igaz?) amely pénzt fizet a számládra, ha megteszel dolgokat. Legyél bevállalós és viheted a nagy zsét. Eddig oké. Azután elszabadulnak az események és egy roppant komplex balhéban találod magad, amelyből gyakorlatilag csak valamilyen tragikus lezárású eseménysor lehet a kiút. Mindezt úgy, hogy amikor borul a bili, nincs valódi felelős.
Na, itt bukott nálam az egész.
Elhiszem, hogy vannak applikációk és virtuális baromságok, amelyek önálló életet élhetnek, - bizonyos keretek között - miután rászabadítottuk őket a világra. De amit a filmben látunk, annak egészen biztosan vannak tulajdonosai, akiket felelősségre lehet vonni, hacsak nem egy mesterséges intelligencia állt az emberi élettel játszó bátorságpróba mögött.
Kell, hogy legyen valaki. Valakik. Bárkik, akik csuklóján kattanhat a bilincs.
A film igyekszik meggyőzni arról, hogy ebben a játékban maguk a nézők tehetőek felelőssé, elsikkadva afelett, hogy a nézők csupán csak a második fontos komponensei a problémának.
Az első egy homályban maradó titokzatos brigád, akik kitalálták a játékot, kivitelezték, irányították és levezényelték. Őket meg viszont, legyenek bármennyire is érinthetetlenek, valahonnan elő lehet ásni.
Vagy a film arra akar figyelmeztetni, hogy eljön az az idő, hogy megfelelő képesítéssel néhány bennfentes bármire képes lehet a virtuális világban, ami azután nem lenyomozható és visszafejthető? Én ebben hiszek.
És ezért nem tudott meghatni az amúgy érdekes és szórakoztató film banális és összecsapott befejezése.
Meg azokért a dramaturgiailag hiteltelen lépésekért, amely fittyet hányt az ártatlan nézői paraszti logikának.
Igen, nekem kellenek kézzelfogható válaszok, mert a felvázolt játék sokkal komplexebb, mint amit a filmben láthatunk és arcunkba tolnak.
Elsőnek mindjárt itt van a "Világítótorony" című könyv szerepeltetése.
Ki is adja ezt oda hősünknek, Ian-nek, (Dave Franco) hogy azután ezt puncimágnesként felhasználja Vee (Emma Roberts) csókos feladatának elvégzésében?
Igen, engem érdekel, a könyv, ahogyan Ian állítja, hogy valaki odaadta neki, valójában, hogyan került a fiúhoz?
Ki volt az, akinek magasabb fokozatú volt az applikációja, amely gyakorlatilag bevonta tettestársnak az egészbe. Ugye, a játék induláskor két kérdést tesz fel: Nézőként vagy játékosként fogsz belépni. Ha néző vagy, akkor elvileg ott annyi a szereped, hogy némi pénzzel támogatod a vállalkozást, majd hátradőlve nézheted az eseményeket és ha szerencséd van és aktív játékosba botlassz, akkor telefonod segítségével akár közvetítheted is az események egy töredékét azzal, hogy lekamerázod, amit látsz.
Igen ám, de azt meg hogyan?
Oké, elkezdem nézni, majd megfelelő időben meglátom, hogy egy játékos feladat közben elfut mellettem és elköt egy autót. Én, meg mint a kisangyal, nem csak nézem, hanem kamerázom is.
És?
A kamerámat mikor rendeli alá az applikáció saját magának, hogy az általam rögzített képet esetleg visszaköpje a nézőknek? Csak azért kérdezem, mert a játékosok nem fogják kezükbe folyamatosan a telefont - van, hogy farzsebbe teszi - és amennyire tudom, ha egy zsebbe dugott kamerát kell percekig nézni, a szemlélő kurva gyorsan elunhatja magát.
Tehát, ha csak a játékosok telefonjai által rögzített képre hagyatkozom, mint néző, rettentően kevés a felém utat találó információ, amikre hagyatkozva követni akarnám az eseményeket.
Itt is előfordul, hogy Ian és Vee motorozását egy mozgó kisteherből rögzíti egy csapat felpörgetett fiatal, miközben hangosan szurkolnak a fiatal párnak.
Az ő általuk rögzített képek vajon hogyan jutnak el a többi felhasználóhoz? A Nerve milyen csavaros módon gyűjti be és dolgozza fel a nézők aktív felvételeit?
Csak azért kérdem, mert a.) roppant bonyolult szoftver szükséges a real time módon, azonnal felhasznált felvételek sugárzása miatt b.) roppant magas kapacitással c.) roppant komoly és folyamatos háttérmunkával.
Visszakanyarodva, tehát az érdekel, hogy Ian kezébe ki nyomta a könyvet és az illető milyen mód került így bele a feladatba, hiszen nézőként elvileg ilyesmire utasítást nem kaphat, viszont, ha a könyv átadása meg egy hasonlóan feladott 20 dolláros "Merj és nyerj!", akkor sokkal bonyolultabb a háttérmunka, mint amit egyáltalán a mai technikai eszközökkel kivitelezni lehet. Arról nem is beszélve, hogy még így is feltételezhető az emberi tényező az egész eseménysor mögött.
Vagy, csak szimplán a játék készítői adták Ian-nek a könyvet, hogy behúzza ezzel Vee-t, ami szintén tudatos és gondos szervezést feltételez és egy, az események mögött bujkáló felelősségre vonható teremtői hálózatot.
Nem tudom, mennyire voltam világos...
Az is érdekelne a könyv után, hogy pl. ki volt az, aki a ruhabolti akció után a motorra tette a szmokingot és kisestélyit. És nem fogadom el Ian banális magyarázatát, hogy az egyik rajongójuk, mert arra még egy igazi, vad rajongó sem képes, hogy közel öt perc alatt megkedvelje Vee-t, eljusson a boltba, ahol ők is vannak, megvásárolja a két korábban felpróbált ruhát - Ian-ét és Vee-jét is - majd jócskán beelőzve a párocskát, kiszaladjon a motorig és egy reklámtáskában a járműre helyezze azt, mint ajándékot.
Tudom, hogy rém fárasztóan szőrözős vagyok, engem is zavar, de vannak filmek, amelyeknél, ha be akarom őket fogadni és igyekszem jól szórakozni rajtuk, akkor elvárom a realitást vagy a logikát - ami akár lehet filmes is persze.
Vannak műfajok, ahol az agyamat bezárom és a szememet nyitom ki, hogy befogadjam a látványt, míg más műfajoknál vagy témáknál, ha a film az agyamat akarja célba venni, elvárom, hogy az agytorna logikus és érthető legyen, és nem tátott szájjal csak nézek, hiszen lehet, hogy az adott filmnél nem a nézés, hanem a gondolkodásra késztetés is cél volt.
Tehát, a film alapötlete nem feltétlenül bődületes baromság. Tele vannak a videómegosztók szerencselovagokkal - a film is felhasznált néhány youtube videót, amit korábban már láttam - akik néhány másodpercnyi játékidővel figyelmet igyekeznek kunyerálni. Sőt, vannak hasonló tematikájú netes illetve televíziós műsorok is, amelyekben a játékosok feladatokat végeznek el, megkötésekkel, pénzért.
Csak valahogy, a filmben felvázolt mód vet fel ezernyi kérdést, amelyekre nem kaptam választ és a végső megoldásként arcunkba tolt befejezés nagyon nem elégítette ki kíváncsiságomat. Mintha a forgatókönyvíró srácok nem tudtak volna végül mit kezdeni a saját elmeszüleményükkel és igyekeztek volna egy mindenki gyorsan és egységesen kielégítő befejezéssel útjukra engedni. még a nem túl rejtett filozófiát is megértem, hogy mindenki felelős azért, amit a virtuális világban csinál, még ha csupán passzív nézőként teszi is az ember.
De ne akarjunk már egyenlőségjelet vonni néhány ezer passzív kíváncsi ember és egy olajozottan működő hacker csoport közé, akik életeket veszélyeztetnek.
Aztán ott van Vee legjobb barátnője is, Sidney (Emily Meade). Tényleg ilyennek kell egy legjobb barátnőt elképzelnem? Először fikázza az embert, felkóstolja, azután olyan mértékű rivalizálásba kényszerül vele, hogy az már egy klisés Disney gonosznak is fájna, majd, miután már kiborult a bili és jóvátehetetlen fájdalmakat okoztak egymásnak, hirtelen nem, hogy ki vannak békülve és segítenek egymásnak, de olyan szoros és tökös kapcsolatuk lesz, amilyen a filmben korábban sosem volt???
WTF?
Tudtommal nincs, ezért megalapítom a totálisan felesleges színészi jelenlét díját, amit ebben a filmben örömmel adományozok oda Juliette Lewis-nak! Ennyire funkciótlan szülői szerepet már rég láttam!
Eszméletlen elnagyolt Vee haversrác barátjának a karaktere és titkos hacker csoportjának a szerepe is. Jó, örülök, hogy segítenek Vee-nek maga mögött tudnia az egész traumatizáló eseményt, de könyörgöm, én, mint átlagnéző, igenis kívántam volna, ha néhány magyarázó mondattal megosztják velem azokat az információkat, amiket ők szemlátomást tudtak, miközben vadul verték a filmben a billentyűket. Ehelyett a végén kapunk egy badass dumát, hogy feka lady majd visszaszerzi a pénzt, amit korábban leemeltek Vee anyucinak a számlájáról, mert feka lady annyira keni a témát. Taps!
Konklúzió, mert már elég volt ebből mára:
Az alapötlet érdekes és szórakoztató, a kidolgozottság erősen kérdéses.
Esküszöm, mikor Vee lesmárolja Ian-t, mivel az a feladat, azt hittem, hogy végül kiderül, hogy Ian már rég szerelmes a lányba, de mivel kő gazdag és Vee-t nem vonzzák az ilyen srácok - nem minden nő hajt csak a pénzre, cicáim - ezt a csavaros módot eszelte ki, hogy összejöjjön a lánnyal és egy romantikus és egyben kalandos estét kerekítsen kettőjük számára, amelyet egy komplett haveri csapat felügyel, hogy tökéletes legyen és elkápráztassa a fiatal szöszit.
Ehhez képest kaptam valamit, aminek a lezárása több sebből vérzik - kivéve Vee-t, aki meg épp, hogy nem.
A film mellesleg legjobb karaktere és azt hiszem, figyelni fogom a továbbiakban, az Colson Baker, azaz művésznevén Machine Gun Kelly, aki simán ellopja a show-t és kevesebb megjelenésével is izgalmasabb figura, mint a főszereplő Dave Franco.
De, hogy a végén, hogyan sikerül egy telefonhívással "átállítani", főleg egy olyan személy hívásától vezérelve, akinek korábban pont az volt a vezér elve, hogy másodhegedűssé degradálja le legjobb barátosnéjét, az számomra rejtély. Szerintem simán hülyének és vaknak nézték a nézőket.
Megtekintés: Ezt a filmet és hasonló társait - amerikai tinikről szóló életviteli kérdéseket feldolgozó, ifjú tehetségeket felvonultató mozi - még a nyolcvanas években meg kellett volna néznem. Mostanra a mondanivaló talán nem avult el, de a film, sajnos igen. Ez biztosan.
Sosem gondoltam volna, hogy a két centis ínyű, három centi fogú, hófehér bőrű és mellette szeplős Molly Ringwald, aki a száját az előbb felvázolt adottságok miatt képtelen volt becsukni (Bőrt húzni a fogára.) ilyen komoly tényező volt akkoriban Hollywoodban, hogy javaslatokat tehetett a rendezőnek akár fiú szereplőket, akár betétdalokat illetően. Mikor ezeknek utánaolvastam, kissé elképedtem - mivel magam nem vagyok Ringwald kisasszony zsenijéről meggyőzve, főleg, hogy nevét mostanában nem nagyon hallom számomra is érdekelt produkciókkal kapcsolatban - ,hogy ha úgy vesszük, Ringwald amolyan tini múzsája volt John Hughes-nak. Igen, jól látod, Hughes-t írtam és nem Deutch-ot, mert habár Deutch rendezte a mozit, ez egy ízig-vérig Hughes film. Hughes nem csak rendezett tini filmeket, hanem írta és pénzügyileg támogatta is őket. Az "Álmodj rózsaszínt" esetében a rendezőt eleve ő hozta a produkcióba és bár neki magának sem volt korábban sok filmes tapasztalata, Deutch-nak ez volt a rendezői debütálása. Hogy mennyire jól sikerült? Annyira, hogyha beilleszted a filmet a többi Hughes mozi közé, amik akkoriban moziba kerültek, simán beleolvad a repertoárba, megtévesztve a felületes nézőt. Tehát ha a Hughes stílust és életérzést kellett visszaadni, akkor Deutch remek munkát végzett. (Miközben lassan tíz éve nem rendezett mozifilmet, csak televíziós sorozatok epizódjait, ami szerintem, bár emelkedik a tévés szériák ázsiója, ettől még egy visszalépés a korábbi mozifilm rendezőknek.)
Itt még Hughes ontotta magából a tinikkel foglalkozó, főleg párkapcsolati problémákat és a világban való helyükért vívott "csatákat" bemutató filmjeit. Volt, amelyik jobban sikerült (Meglógtam a Ferrarrival! - Ferris Bueller's Day Off (1986) - többek között mivel ezt rendezte, így nem maradt ideje a másik filmre direktorként - és akadt olyan is, amelyik kissé cikis (A John Candys marhulások). Hughes-nak volt érzéke a fiatalok problémáinak felvázolásában, ezért mai szemmel sokkal kiforrottabbak azok a mozijai, amelyben nem felnőttek, hanem fiatalok, gyerekek a főszereplők.
Az extrém boltok (lemezbolt, képregénybolt, süteményes, stb.) több jó filmhez adtak karakteres hátteret, amelyben pl. a felnőtté válás és a párválasztás központi téma. Egy boltban könnyű különféle karaktereket "ütköztetni", így van akár nevetés, akár dráma.
A nyolcvanas években, mikor még Hughes is pályájának elején járt, rövid ideig a lieblingje volt Molly Ringwald és még azokba a "filmjeibe" is be tudta tolni, amelyeket nem ő rendezett. Cserébe Ringwald egy generációnyi amerikai tinifiú elérhetetlen és közel sem hibátlan nedves álma lett. Később ebből a skatulyából kitörnie nem sikerült, és ez lehetett az oka, hogy főleg mellékszerepekben találkozunk vele olyan filmekben, amik még nálunk sem kerülték el a moziforgalmazást; pl. Már megint egy dilis amcsi film - Not Another Teen movie (2001) - Bosszúból jeles - Teaching Mrs. Tingle (1999)
Hughes gyerekfilmjei többnyire mindenki által ismert és ezért a nézőt könnyű azonosulásra késztető szituációkból építkezett: Félelem a jövőtől, felnőtté válástól (Nulladik óra - The Breakfast Club (1985) - egyedül, idegenek ellen (Reszkessetek, betörők! - Home Alone (1990) - a szülők teljes elidegenedése hogyan hat a lélekre (Meglógtam a Ferrarival) stb.
Ilyen szempontból az "Álmodj rózsaszínt" egyenesen banális témákat boncolgat, mert van benne társadalmi különbségeket érintő kérdés - gazdag fiú és szegény lány között kialakulhat e igazi szerelem - illetve kapunk egy olyan mellékszereplőt is, aki végtelenül szerelmes hősnőnkbe, gyermekkoruk óta, de szerelme tárgyának életében csupán mindig a legjobb barát helyet töltheti be, amit ugye, sok fiú olvasónknak nem kell bemutatni, mennyire egy szar szitu. - Legyünk barátok! - a leginkább olyan kijelentés, amelytől még a hátunkat is kirázza a hideg.
A filmben ez a hálátlan szerep Kacsának (John Cryer) jut. Végig szerelmének tárgya mellett áll, bármit megtenne érte, mégis az örök visszautasítás a jussa. Mikor végül kénytelen látni, hogy kapcsolatuk sosem lesz számára is megfelelő, először rosszul reagál - ahogy mi is sokan - és felhánytorgatja Andie-nek (Ringwald), hogy más sosem fogja úgy szeretni, mint ő, a boldogságuk egy talmi egynapos "csoda", stb. és valljuk be, ez inkább Kacsa saját egojának helyreállítását célzó, ösztönös kijelentés, nem tapasztalatból épülő kijelentés, hiszen nem tudhatja, hogy a másik fél mennyire is szereti Andie-t, nem is tudhatja. Csak később, miután higgadtan megrágta az eseményeket, nyújt baráti jobbost Andie-nek és választottjának, beletörődve, hogy "szerelmének" életében neki csak ekkora és mellékes szerep jutott. Ez is ismerős lehet sokunknak a való életünkből és nem feltétlenül kellemes emlék, amit a film ezzel felszít. Nekem is volt álmatlan éjszakám hasonló esetben, amikor én voltam a nem nevető harmadik. Volt, hogy mosolyogva álltam félre, mert magam sem éreztem fontosnak az affért, de volt olyan is, hogy igenis sérültem lelkileg és a részemmé vált, amit átéltem. Aztán éltem tovább és az a valami ott lappang bennem azóta is.
Ha ebből indulunk ki, Kacsa egy tragikus hős, mert ha nincs végig Andie mellett, nem vele nő fel, simán lehetett volna akár ő is a szerencsés kiválasztottja - főleg azután a táncos, tátikázós magánszám után, amire Jon Cryer külön felkészült a meghallgatásra.
A főszereplők akkor: Molly Ringwald, Andrew McCarthy, Jon Cryer
Akik Kacsával fognak azonosulni - kevesen lesznek talán, mert legtöbben inkább végül azt a fiút helyettesítenénk, aki elnyeri Andie szívét, még akkor is, ha egyébként a saját életünkben, tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy csak "Kacsák" vagyunk - azoknak sem Andie, sem a másik főszereplő, Blane karaktere (Andrew McCarthy) nem lesz olyan szimpatikus, habár, a színészek és a forgatókönyv is igyekszik őket kihozni a pozitív hősöknek. Mai szemmel eszméletlenül banális és röhejes lesz az a jelenet, amikor Blane bemegy a lemezboltba és Andie azt se tudja, hogy hova nézzen, milyen gesztusokat tegyen meg, hogy ne tűnjön komplett hülyének a srác előtt, sőt, felkeltse az érdeklődését. A lányok nyilván ezzel a résszel fognak azonosulni, meg McCarthy játékával, aki igyekszik "csillogó szeműre" venni a figurát és nem is teljesít rosszul.
Mondanunk sem kell - ej, de fellengzősen fogalmaztam, de marad, hogy van a filmben néhány szokásos mellékszereplő, mint pl. a kedves, de még maga is gyerekes apuka (Harry Dean Stanton - nagyon kedvelem), az idősebb és tapasztaltabb barátnő (Annie Potts - titkárnő az ős Ghostbustersből) vagy a túlzottan is ellenszenvesre kreált, ám az életben is megtalálható, hasonlóan nyomoronc lelkivilágú intrikus, Steff (James Spader) aki kezdetben hevesen udvarol - helyesebben inkább csak ráhajt egy dugás lehetőségéig - majd kikosarazás után ott tesz Andie és az elvileg barátja, Blane kapcsolatának keresztbe, ahol csak megjelenik és ártani tud. Közben világ fájdalmával nyomatja demagóg dumáit arról, mennyire nem illenek ők össze és közben még barátjának is nevezi Blane-t, aki egy idő után rádöbben, hogy ilyen barátokra nincs szüksége. (Neked sem, kedves olvasó. Ha egy ismerősöd csak elszívja az energiádat és érzelmileg gátol, nem feltétlenül tettekbe, azzal nem kell ápolnod a kapcsolatot. Nincs miért!)
Steff - jelen esetben nem öcsémre utalás, de ironikus, hogy nekem is volt egy hasonló ismerősöm, akik ugyancsak Steve névre hallgatott és nem feltétlenül akart nekem jót, akármit is állított. A csúcs kapcsolatunkban az volt, amikor Steve tudva, hogy éppen melyik nőismerősünknek udvarolok, kihasználva a lány italozását és azt, hogy valószínűleg ő is inkább a Kacsát látta bennem, nem Blane-t, félrevonult Steve-vel egy kis orális szexre, amit azután hamar meg is bánt. A lány utólag szánta-bánta, és maga sem értette, miért is ment bele ebbe a lealacsonyító szituba - én sejtem, hiszen Steve akkoriban formailag sokkal kívánatosabb pasas volt, mint mackós jómagam - de később bevallotta, hogy már az egyoldalú aktus közben undorodott magától. Ez mondjuk nem vigasztalt és megspóroltam magamnak egy elképzelhetően nem tartós kapcsolatot. Steve sokkal profánabb volt, amikor erről kifejtette a véleményét: - Én csak neked akartam jót, mert láttam, hogy szórakozik veled és gondoltam, megbosszullak! - mondjuk, ez a hihetetlen önfeláldozó jóság sem vigasztalt és meg is kértem - bár, ilyeneket kérhetsz - , hogy a továbbiakban inkább "ne segítsen" nekem, ha nőügyről van szó.
A főszereplők harminc évvel később.
Szóval, Hughes forgatókönyve ezeket a kérdéseket boncolgatja és még egy esetleges folytatás is szóba került beszélgetés szintjén, ahol a karakterek kicsit tovább viszik a szituációkat, úgy tíz év múlva, amikor kiderült volna, hogy Blane és Andie kapcsolata nem állta ki az idő próbáját, de Kacsa sem járt volna jobban, mert karakterét elmélyítve, hogy miért is volt olyan jó barát és miért "áldozta fel végül" magát, mikor félreállt a párocska útjából, kiderült volna, hogy meleg/homoszexuális. John Hughes-nak olyannyira nem tetszett a film vége, habár jelentős befolyása volt az elkészültére, lévén, hozott anyag, és annyira sajnálta a hoppon maradt Kacsa karakterét, hogy 1987-ben írt egy olyan történetet - Valami kis szerelem - Some Kind of Wonderful (1987) - amelyben rehabilitálta volna Kacsa történetét, egy hasonló karakteren keresztül. Molly Ringwald viszont nem vállalta ezt a filmet és annyira megromlott a producer-rendező és a színésznő közötti kapcsolat, hogy soha többet nem dolgoztak együtt. Szerintem Ringwald magával szúrt ki.
Hughes történeteiből persze nem készült több tucatnyi tinifilm, alig pár darabról van szó, mégis, mostanra főleg ezekhez a témákhoz kapcsolható a 2009-ben, 59 évesen elhunyt filmes neve. Örökségét olyan pályatársak öregbítették, vitték tovább, mint az említett Deutch, Chris Columbus, Nick Castle vagy Stephen Herek. Ők hasonló stílusban és témákban készítették mozijaikat. Többnyire szórakoztató, közönségbarát limonádékat, kalandfilmeket.
Ha valakivel beszélsz a filmről és felemlegeti, hogy korának mennyire generációs mozija, ne lepődj meg ezen, hiszen Amerikában egyértelműen az. Ettől függetlenül témája egyetemes, szinte bármelyik országra kivetíthető.
A Kacsa-tánc pedig eszméletlenül sikerült. Sajnálatos, hogy manapság Jon Cryer zsenije apróra lett váltva egy Két pasi - meg egy kicsi című sorozatban, igaz, abban elég jól hozza a karakterét.
Töfi:
- A filmet ugyanabban a középiskolában forgatták, miben a Grease-t is.
- Molly Ringwald kedvenc saját mozija. (Én jobban szeretem tőle az Űrvadászt - Spacehunter.)
- Anthony Michael Hall visszautasította Duckie (Kacsa) szerepét, mert úgy vélte, a film túlságosan hasonlít a korábbi Ringwald-dal közös filmjére a Tizenhat szál gyertyára - Sixteen Candles (1984).
- Eredetileg James Spader-t is felkérték Blane szerepére, de a színész inkább a sokkal érdekesebb negatív karaktert választotta.
- Jon Cryer több szövegét improvizálta. Többek között a lányok vécéjében az automatás kifakadást is.
- Lányok, akik nem kapták meg Andie szerepét: Lori Loughlin, Diane Lane, Jodie Foster, Ally Sheedy, Tatum O'Neal, Brooke Shields, Justine Bateman, Sarah Jessica Parker, Jennifer Beals.
- Eredetileg a forgatókönyv Blane szerepét egy sokkal markánsabb, férfiasabb karakterben képzelte el, de mivel Ringwald-nak volt befolyása a szereplőválogatásra, egy sokkal lágyabb típust választott, aki személy szerint is inkább tetszett neki, hiszen sok múlt a főszereplők közötti kémián is.
Nem tartom hibátlannak, sőt, mostanra elavultnak érzem, de azért:
70%
Megtekintés: Bizonyos, általam hibának vélt dramaturgiai megoldások mellett is azt mondom, hogy egy nagyon kellemes filmélmény.
Crowley munkásságát nem ismerem, így nem tudom méltatni. Viszont a Brooklyn egy korrekt filmdráma, ami néhol számomra megbicsaklik és mégis szórakoztató.
Miközben néztem, tényleg érdekelni kezdett Eilis, az ír lány (Saoirse Ronan) új élete, amelyet Amerikában készült kiépíteni. Amennyire észrevettem, egészen korhű a mozi, a szellőzőrendszer képbe belógó csövén meg nagyvonalúan átugorhatunk.
Eilis hazájában, a gyönyörű Enniscorthy-ban nem találja a helyét. Munkahelye nem elégíti ki, sőt, visszahúzza. A városka lehetőségei tökéletesen kimerülnek számára, ezért latba véve nővére ismeretségét, kigründol magának egy munkát és szállás lehetőséget az írek új hazájában, az Amerikai Brooklyn-ban, amely szegről-végről ír negyed lett. A csillogó Bartocci's-ban pultos lány és a közösség papjának támogatását élvezi. Az átlagos lány egy táncmulatságon összeismerkedik az olasz Tony-val (Emory Cohen), aki vonzódik az ír lányokhoz és szemet vesz Eilis-re. A két fiatal bevándorló hamar összebarátkozik és kialakul közöttük a szerelem. Mikor végre révbe érnek és álmaikat kezdik tervezni választott új hazájukban, Eilis borzalmas híreket kap otthonról és hazautazik. Amikor hazaért, eltitkolja Tony létezését, pedig titkon már egybe is keltek. Édesanyja, ha már hazatért, igyekszik otthon fogni őt és bemutatja neki egy ismerősének a fiát, Jim-et (Domhnall Gleeson) akiről úgy gondolja, megfelelő partner a lányának. Eilis korábbi nehézségei mostanra elhárultak előle, ezért komolyan elgondolkodik rajta, hogy talán szülőhazájában marad és lezárja az Amerikai etapot. Kétségek gyötrik, vajon mi a jó neki és mit tegyen, mi a helyes?
Erről szól ez a leány-dráma.
Szpojleres különvélemény:
A könyvet nem olvastam, így a filmből indulok ki.
Bár szerettem a filmet és különösképpen Saoirse Ronan alakítását, azt kell mondjam, hogy a film cselekménye és problémája, amely a második órában veszi kezdetét, számomra túlságosan művi. Elhiszem, hogy hazatérve történik némi agymosás a lányban és a honvágy kontra környezeti elvárások belehajszolhatják az embert egy új szerelembe, perspektívába, de nem érzem úgy, hogy ennek a kétségnek a forgatókönyv - Nick Hornby, angol kult-író munkája, nem saját regényből - kellőképpen megágyazott volna. Jim karaktere olyan, mintha légből kapott lenne. Ha esetleg lett volna rá utalás a filmben korábban - amit én nem vettem észre első megtekintés alatt - akkor talán hitelesebbnek éreztem volna Eilis döntésképtelenségét és erkölcsi megingását, így azonban, olyan, mintha az első óra után úgy érezték volna, hogy valamivel fel kell turbózni a melankolikus szerelmi drámát, szükséges a feszültséget megteremteni, hogy legyen két választási lehetőség, ám úgy gondolom, nincs ilyesmi.
Egészséges értékrendű ember, aki nem csapong az érzelmek és a hozzájuk kapcsolható személyek között, rendelkezik annyi józan ésszel és etikai morális hozzáállással, hogy az új lehetőség elől elzárkózzon, még akkor is, ha mégoly kecsegtető a karakternek.
Eilis már megtette a nagy lépést, amikor elhagyta családját és elköltözött. Ki is alakított egy új, kezdetben még döcögős, de egyre épülő, erősödő egzisztenciát magának. Tony-val alakuló kapcsolata pedig eleve bármilyen más filmben maga lenne a nagybetűs romantikus szerelem. Mert Tony-ra és megismerésére bőven elég időt fordít a forgatókönyv, míg Jim karaktere pont olyan mellékes és távolságtartó marad számunkra, mint ahogyan belekerült a filmbe. Volt bárki, aki úgy vélte, Eilis végül otthon marad, Írországban???
Számomra evidens volt, hogy az a múlt. Egyetlen percig sem izgultam, hogy végül visszatér Tony-hoz, mert a film első órája azt mutatta meg, hogy Eilis és Tony kapcsolata mennyire egészséges és erős lábakon álló szimbiózis. Ebbe nem tud belekavarni egy pár hónapos kényszerpihenő az óhazában. Nem, felejtsük el!
Mondjuk, az szomorúan olcsó és koncepcióidegen húzás a filmtől, hogy erre végül Eilis pont akkor döbben rá, amikor korábbi munkaadója, az irreálisan rosszindulatú karakter, boltvezetőnő, Miss Kelly (Brid Brennan) magához rendeli és cinkos gonoszsággal rávilágít Eilis-nél, hogy tisztában van az elhallgatott titkával, amellyel férjét leplezi. Sajnos, nem derül ki a filmből, hogy ezzel valójában mit akart a figura elérni, viszont jó apropó arra, hogy Eilis a sok otthoni pozitívum után kapjon egy akkora hideg-zuhanyt, amely felébreszti és visszatereli a helyes útra, habár, megjegyzem, ez a visszatérő Eilis már régen nem az a törékeny és befolyásolható nő, akit a film elején Kelly kisasszony kizsákmányolhatott volna, ezért is olyan erőltetett ez a dramaturgiai megoldás.
De legalább az történik, ami a nagykönyvben meg vagyon írva.
Eilis, ahogy elvártam, most már hazautazhat olasz szerelméhez és megvalósíthatják közös álmaikat, ahogyan azt korábban már eltervezték.
Ezért lesz végül egy szép romantikus film ez a majdnem dráma, a kis bicegés ellenére is.
A Tony-t alakító színész kiváló, Ronan remek a többiek pedig jól asszisztálnak a filmhez. Végre kihasználhatta, hogy eredetileg ír és az akcentusát megmutathatta ebben a filmben. Tetszett a keretezése a filmnek, ahogy először Eilis-t tanítja egy már korábban letelepedett emigráns hölgy, akinek "szerepét" később már Eilis fogja átvenni a film végén, szépen megmutatva, hogyan illeszkedhet be az ember és kezdhet új életet bárhol a világon.
Kellemes meglepi volt Jim Broadbent-et és Julie Walters-et ismét dolgozni látni.
Megtekintés: Bár, szerintem mostanra kissé idejét múlt a történet, ha eddig kihagytad, érdemes egyszer megtekinteni.
Kedvelem Cameron Crowe munkásságát. Nem, mintha mélyen beleástam volna magam a filmjeibe, de azért, amit láttam tőle, azok szórakoztattak. Főleg, mert a történet mellett még egy életérzést is erősen tudott közvetíteni számomra, a karakterein keresztül. Szóval, ha jobban odafigyelt rá az embert, többet kapott, mint a vásznon pergő száz perceket.
Crowe első filmje is hordozza magán a rendező kézjegyeit, igaz, közel sem olyan markánsan, mint a későbbiek és még egy olyan pillanatot is fel tud mutatni (Felmutatni... John Cusack egy magnót emel a magasba barátnője házánál, hogy a hangos zenén keresztül közvetítse számára az érzéseit.) amit később filmek idéztek meg. Gyakorlatilag olyan, mintha Nick Hornby "Pop, csajok, satöbbi..." című keserédesének előzményfilmjét néznénk.
Amúgy, nem vagyok olyan nagy Crowe fan, hiszen a "Facérokat" ezer éve láttam és alig emlékszem rá. A két ismertebb filmjére meg nem lehet rajongást építeni: Jerry Maguire és Majdnem híres.
A "Vanília égbolt, ugye egy Remake, így kiesett, legyen bármilyen sikerült is, az Elizabethtown meg úgy volt számomra unalmas, ahogy volt. Szóval, nem biztos, hogy valójában megfelelő vagyok egy Cameron Crowe film véleményezéséhez.
John Cusack a nyolcvanas években jól hozta a sebezhető, érzelmes kamaszfiú image-t. Mire bemutatták a "Mondhatsz bármit", addigra már legalább négy filmje jutott el a hazai videósokhoz, amelyben szinte ugyanazt a kissé felelőtlen, egyszerre vicces és sebezhető figurát hozta magával, amit a jelen tárgyalt filmben is. Negyedik filmje, a "Tuti dolog" tette egy generáció hősévé, a nyurga fiút, aki némi kényszerűségből egy enyhén nyársat nyelt lány (Daphne Zuniga) társaságában kénytelen a nyári szünetben Kaliforniába utazni, ahol várja őt a tuti dugás, egy csinos bombázóval, akit nem is ismer. Persze, ahogy az várható, a road movie alatt belehabarodik az útitársába és viszont. Mire célhoz érnek, már nem is számít a kitűzött cél...
A "Mondhatsz bármit" kicsit átvert. Eredetileg azt gondoltam, hogy valamelyik tini szereplőnk hitvallásából egy töredék, hiszen a felszín alatt egy fiú és egy hozzá nem nagyon illő lány szerelméről szól a film. Aztán tévedtem, mert az alakuló kapcsolat mellett apa és lánya közötti kötelék is erősen jelen van és benne a dráma. Apa, ugyanis, mivel mindent a lánya sikereinek rendel alá, némi kis pénzmagot sikkaszt az üzletéből, egy nyugdíjas otthonból. Szép a cél, mely szerint ezt a gyermekére akarja testálni, meg minden kis titkukat megosztják egymás előtt, leszámítva azt, hogy apu tilosban jár, hiszen ha a lányka megtudná, összetörne a benne kialakult makulátlan világkép és apai ideál.
A cím ehhez a töréshez kapcsolható.
Lloyd Dobler (John Cusack) nagyjából egy semmirekellő fiatalember. Nem rosszabb, mint az átlag, épp csak sodródik az árral és semmi nem érdekli. kivéve Diane Court (Ione Skye), aki iskolatársa, lány és meglehetősen kívülállónak tűnik Lloyd komfortzónájához viszonyítva. Amiben a barátok nem bíznak, azonban valósággá válik: a két fiatal összeismerkedik és még egymásba is szeretnek.
Kezdetben egyetlen árnyék vetül a kapcsolatukra; a társadalmi különbözőségük.
Majd az, hogy Diane ösztöndíjat kapott Londonba, ahová értelem szerűen nem biztos, hogy nihilista hozzáállású barátja követni tudná.
Végül, már apu (John Mahoney) is a kapcsolat ellen kezd áskálódni, hiszen félti a lányát, nehogy feladja a gyermekkori álmokat a tinédzserkori álmokért.
Közben pedig mintha nem lenne apu üzlete teljesen tiszta...
Mai szemmel nézve a film eléggé idejét múlt és talán nem is olyan mély-filozófiai darab, mint mondjuk a már említett "Pop, csajok, satöbbi..." igaz, ebben tinik játszanak, abban pedig már harmincas korosztály.
Érdekesség, - hogy mindkét filmben játszik Joan Cusack, John Cusack nővére és mellékszerepben feltűnik Lily Taylor is.
- hogy Don "The Dragon" Wilson első amerikai munkáját tisztelhetjük a filmben és egy rövid jelenet végén mindjárt orrba is rúgja a főszereplőt...
- A film egyik romantikus mondata 2007-ben bekerült a 100 legjobb filmes idézet közé: "A szívemet adtam neki, ő pedig cserébe adott egy tollat!"
- A forgatókönyv egyik fontos történeti szála a producertől származik, James L. Brooks-tól, aki a bűnöző apát találta ki, akinek stiklijéről a lánya mit sem tud.
- Színészek, akik végül nem kapták meg a főszerepet, pedig volt róluk szó: Robert Downey Jr., Christian Slater, Kirk Cameron, Loren Dean (De ő végül Joe szerepét kapta meg), Todd Field, Peter Berg (aki akkor még inkább színészi ambíciókat vallott.) Végignézve a gárdát, szerintem Cusack jó választás volt.
- A film címe ismert "Mondhatsz bármit" és "Mondhatsz akármit" formában is.
60%
Nem rossz első randis film, de azért, abban az időben készültek sokkal erősebbek is a témában.
Szerelemről, felelősségről, felnövésről.
Ma már valószínűleg egy flash mob-bal keltenénk fel a hölgy figyelmét, de régen, jóval a szonettek és trubadúrok ideje után, megtette egy sztereó magnó is, valami nyálas, romantikus számmal.
Megtekintés: Olyan cuki! Kicsit talán szirupos is.
A film a szerelemről szól. És egy mutánsról, egy x-men lányról, aki egy véletlen és furcsa baleset miatt olyan képességre tesz szert, hogy nem öregedik tovább. Nem csak a bőre védett és ezzel együtt a külseje, hanem úgy, ahogy van. Megél vagy száz évet és a teste belül nem fonnyad, szivacsosodik el, hanem a megrekedt harmincadik évében él tovább. (Vagy nagyon vége huszonkilenc...)
Ennyi...
A magyar cím, valami bűn rossz és erőszakos fordítási marketing miatt nem véletlenül emlékeztet egy már korábbi, A betűs női névre épült, narrációt erősen nem nélkülöző, gyönyörű képi világon belül játszódó film címére: Amélie csodálatos élete. Talán a tudatalatti asszociáció erejében bíztak, hiszen az eredeti címmel a hazai közönségnek, minimális reklámra fordított pénzek nélkül a film szinte eladhatatlan, még akkor is, ha a megtekintése után sokkal gazdagabbak leszünk lelkileg. Mert azok leszünk!
Csak sajnos, a hazai közönség - más kultúrákat nem vonhatok nem reprezentatív véleményem alá - nem feltétlenül vevő a női címszerepes darabokra, még akkor sem, ha megtámogatjuk militáns szavakkal, mint G.I. vagy Tank...
Annak idején, ha jól emlékszem a mozikban az Amélie is gyengécskén muzsikált - zene Yann Tiersen - hogy végül nyolc csillag fölé araszoljon az imdb oldalán és kult státuszba emelkedjen a hazai filmnézés berkein belül. És van aki csalódott, hogy látta?
Igen?
Akkor neked közöd nincs a romantikához. Semmilyen formában.
Az Adaline egy olyan nő életéről mesél, aki nincs teljesen tisztában azzal, hogy mi is az élet valódi élterme, lényege és talán nem világosodna meg akkor sem, ha arcába kiáltjuk, hogy 42, ám egészen biztosan rádöbben arra, hogy amit egy nőnek akkor sem szabad megtagadnia magától, ha száz vagy ezer éves és ez a szerelemhez való jog. Ahhoz, hogy szembe menve elvárásokkal, szokásokkal, véleménnyel, az ember felvállalja önmagát, ha szerelmes és tegye, mihez kedve van.
Adaline Marie Bowman (Blake Lively- mert Natalie Portman kihátrált a forgatásból, akárcsak Katherine Heigl.) 1908 jan 1.-én éjfél után egy perccel jött a világra. Hoppá, de ismerős ez a január elseje. Csak nem az Amélie-t alakító Audrey Tautou egy másik ismert karakterének születési dátumára respektálunk megint? Dehogynem, hiszen a "Hosszú jegyesség" Mathilde Donnay-je született 1900 január elsején! Nekem ennyi elég is. Talán csak azért nem a francia üdvöske kapta jelen film főszerepét, mert nem anyanyelve az angol és így komoly fazonírozásra lett volna szükség a karakter történetbe építését illetően.
Ugyanakkor, megkockáztatom, hogy sehol a világon nem próbálták ezt a filmet semmilyen félreérthető párhuzamban kapcsolatba hozni korábbi sikerekkel.
Vagy csak én halóztam be valamit.
Szóval Adeline 1938-ban lesodródik az útról, jeges vízben majd' megfagy, belecsap villám, She Is Live!!!
Ettől kezdve Adaline külsőre nem öregszik, belsőre tapasztaltabb lesz és szépen lassan a lánya hozzá nő és elhagyja korban.
A film simán elfilozofálgat azon, hogy az "örök" élet átok e vagy áldás, hogy mi az, ami igazán fontos az életben, hogy vannak e nagy Ők, akik miatt érdemes felrúgni a múltat és akár a jövőt, hogy az ember lánya, bizonyos körülmények között lehet e szerelme apának és fiának (Michiel Huisman), hogy...
Ebből is kiderül, hogy van miről elmélkedni a megtekintés után is.
Szerintem simán randifilm és bár van könny közeli állapot, ha moziban nézzük és bírjuk, nem lesz túl ciki, ha titokban a pasik letörölnek egy kibuggyanó könnycseppet.
Michiel Huisman szemfüleseknek a Trónok harcából lehet ismerős.
Jobban belegondolva, annyira nem is szirupos.
Öreg Han Solo-t jó újra látni!
A sminkről és Make-Upról nem kenyerem a beszéd, de ebben a filmben ha figyelünk, láthatjuk, hogy színekkel és megfelelő sminkkel, hogyan idézik meg az adott korokat.
Magam figyelmetlen vagyok, de szemfülesek észrevették, hogy két éven belül ez a második film, melyben Ellen Burstyn - Adaline leánya, öregkorában - egy nő lányát alakítja, aki valamilyen okból később idősebb lesz a film során, mint a szülője! Bravó! Nem mindennapi filmes szerep! A másik film egyébként a "Csillagok között".
70%
Ha tetszett, nézd meg mellé a véleményemben említett két francia darabot, mert talán ezek állnak hozzá legközelebb, vagy a történet alapja miatt kicsit a Brad Pitt féle "Benjamin Button különös élete", melyben egy születési rendellenesség kapott főszerepet vagy Jared Leto drámája a Mr. Nobody.
Ha van még hasonló film, írd meg véleményben és hozzá toldjuk!
Ha érdekel a film, keresd meg itt, hogy láthasd: Adaline!és azt hiszem sok más jó filmet találsz náluk!
Megtekintés: Csak a látványvilág miatt. Minden másra ott a...
Solanas filmje, amely létrejöttét egy álomnak köszönheti, amelyből az író-rendező duzzasztott nagyjátékfilmet, valójában egy léggömb, amely percek alatt kipukkad a logikátlanságoknak köszönhetően. Egy jól működő sci-fi akkor lesz befogadható, ha elrugaszkodik ugyan a valóságtól, ugyanakkor, az egyszeri néző talál rajta fogást és a film is talál fogást a nézőn. Ha megragadják egymást, akkor egy hihetetlen történet is lehet szórakoztató, kötelező darab.
Solanas filmje annyira elrugaszkodik az általam ismert logikától, fizikától és egyéb, iskolában bemagolt tudáscsomagoktól, hogy egyáltalán nem talált utat hozzám, pedig, ígéretesen indul, csak út közben egyszerűen elárulja magáról, hogy a gyémánt csillogású drágakövek valójában csak olcsó üveggyöngy.
Az Upside Down világa egy ikerbolygó, amelyik egymás inverzeként létezik. Ez nagyon sok lehetőséget nyújt a látványvilággal való játszadozáshoz. Az első képek épp ezért szépek és grandiózusak. Létezik tehát két világ, amelyek egymással fejjel lefelé rekedtek meg valamilyen időtlen mozdulatlanságban. Ez létrehozott egy olyan hierarchiát, amelyben a gazdagok vannak fent, a szegények lent. Adam (Jim Sturgess - közepesen szerethető) az alsó világban él és néhanapján felmegy a családi farmhoz legközelebb elhelyezkedő hegyoromhoz, ahol összebarátkozik és beleszeret Eden-be (Kirsten Dunst), aki viszont a gazdag világ gyermeke. Rómeó és Júlia történet a végletesen kihegyezett fajtából.
Ráadásul, hogy ne legyen olyan egyszerű, ha valamit átviszel az inverz világból a másikba, az ott rövid idő múlva egyszerűen elég, ami olyan energiát szabadít fel, amelyből a fentiek profitáltak.
Ha olyan nagyon tilos a két világ lakosságának a kommunikáció, akkor minek dolgoztatják őket egy helyen? Mi szükség rá?
Vegyünk is górcső alá néhány apró figyelmetlenséget és kidolgozatlannak tűnő részletet:
a.) A film elején egy grafikán láthatjuk, milyen is a két bolygó, amelyek egymással, együtt keringenek egy idegen naprendszerben. Ez szép, ám elképzelhetetlen számomra, hogy a két bolygó, gyakorlatilag egymáshoz "ragaszkodva" keringjen más égitestek között, létrehozva ezt az univerzumot...
b.)... amely univerzum, így nem lehet, hogy nagyobb legyen, mint ahol a két bolygó majdnem találkozik. Igen ám, de mi van a bolygók többi részével? A film egyetlen pillanatra sem hozza szóba, hogy ha kisétálunk a központi pontoktól, akkor egyszer csak a két világ távolodik egymástól és egy másfajta élet alakul ki a golyóbisok egyéb pontjain.
c.) Mivel a két bolygó gyakorlatilag egymás seggében van, hogyan van akkor az a nappal és éjszaka kérdése? Hogyan lehetséges az eső, mint természeti jelenség, olyan helyeken, ahol szinte egymásba ér a táj, tehát a légköri jelenségnek nincs lehetősége létrejönni?
d.) A másik pedig, azért, mert az egyikre kikiáltjuk, hogy lent, a másikra meg fent, attól még mindkettőt a másikhoz viszonyítjuk, így elképzelhetetlen számomra, hogy az alsó legyen a szegények földje, holott tőlük vonják ki az olajat, míg a felső pedig a gazdagoké, akik legalább annyian vannak, mint a szegények, holott, bármit is tanultunk szociológiából, egy biztos, szegényből mindig több van, mint gazdagból, ennek ellenére, itt a fent-világ egészen jól ellavíroz a kivont gazdagságból.
e.) Ugyanakkor a kapcsolat a két világ tagjai között elvileg tilos, mégis építenek összeérő házakat, ahol nagyjából együtt dolgoznak. Igaz, ilyen épület nem sok van és itt is figyelnek arra, hogy minimalizálják a kapcsolatot a két "társadalmi réteg" között, de annyira nem, hogy Adam összebarátkozhasson a különc feltaláló Bob-bal (Timothy Spall).
f.) És, bár a film elején egy nagy Transworld nevű épület köti össze a két világot, azért ezen kívül is vannak szórakozóhelyek, éttermek, ahol lent is lehet táncolgatni, meg fent is. Erre viszont nem értem, hogy van mód, ha a lentiek a csórók, a fentiek a gazdagok és a hely nem a Transworld épülete. Adam az egyik jelenetben távozik is egy ilyen épületből és nem sok utalás van rá, hogy az épület hatalmas lenne.
g.) Kik azok a rendfenntartók, aki az erdőben állandóan megjelennek és gyakorlatilag Adam-re és Eden-re vadásznak? Ezek honnan szerzik az információt, hogy ki kell szaladniuk az erdőbe, kutyákkal, fegyverekkel, mert a két fiatal kint van és randizik? Először, mintha lentről jönnének, később, meg mintha fentről, ami fura, hiszen a lentiek csórók és sok érdekük nincs, hogy zaklassák Adam-et. Ennek ellenére első csatangolásuknál, mikor megjelennek, simán elrabolják nagynénjét, vagy kit, hogy a srác teljesen egyedül cseperedjen fel. Ebben sincs semmi logika, hiszen Adam randizott a lánnyal, nem a női rokon. Hova vitték? Miért? Adam miért lesz később szabad? A két vadász csoportot ugyanaz a rendvédelmi cég fizeti?
És így tovább...
Ennél a csókjelenetnél már csak Peter Parker-t hiányoltam. Kirsten Dunst kiérdemelte tőlem a leglehetetlenebb pozíciókban csókolózó színésznője címét! :)
Bármilyen ígéretes a film alapkoncepciója, a kidolgozásra az a kb. 50 millió nem volt elég, amit beleöltek. Pont a tudományos anakronizmusok miatt nem is igazán lehet sci-fiként aposztrofálni, inkább egy szerelmes-fantasy.
Kirsten Dunst pedig még sosem volt ilyen szép és ennyire pocsék...
50%
Amúgy a film bővelkedik gyönyörű nagy totálokban csak kevés ez a boldogsághoz.
Sajnáltam, hogy nem talált utat hozzám a film, mert kedvelem az utópiákat, fantázia világokat, természetfeletti eseményeket. Itt is volt lehetőség, ám nem tudtak élni vele. Tényleg semmi új nincs a moziban, csak az inverz világ. A szerelmi szál elnagyolt és kiforratlan. És Eden amnéziájának sincs túl sok szerepe, annyira mellékesen "tűnik tova".
Néha ez a képi világ megidézte számomra M. C. Escher műveit. Ő az a művész, aki többek között ilyen rajzokat készített:
Minden idők Top10-es karácsonyi vagy romantikus filmek listájának előkelő helyezettje. Curtis első rendezése egy szívszorító és megmosolyogtató két órás érzelmi hullámvasút, mely végül egy papír-zsebkendő gyűrögető szipogásban csúcsosodik ki. Ezt a filmet már ezerszer láttam és a mai napig nindzsa hagymavágó üzemmódba kapcsolok a végére, amikor Jamie (Colin Firth), a megcsalt krimi író ás Aurelia (Lúcia Moniz), a portugál házvezetőnő és egyben pincérlány végül a fél kisvároskától körülvéve, megcsókolják egymást, miközben vágóképekben végig követhetjük a kis 13 éves Sam (Thomas Brodie-Sangster) versenyfutását a repülőtér termináljai között, míg végül beéri a haza utazni készülő plátói szerelmét, Joanna-t (Olivia Olson) és megtudja, hogy a lányka is szereti őt, habár, eddig egy szót sem beszéltek egymással. Akárhányszor látom a pergő képsorokat, hallgatom közben Craig Armstrong eszméletlenül eltalált és persze azért hatásvadász érzelemkicsikaró eredeti filmzenéjét, a szemem sarkában megjelenik némi fátyolosság...
Pedig azért a film, igazából, bőven tartalmaz negatív érzelmeket keltő eseményeket is, nem csak szerelmet és romantikát. Talán a két egyértelműen pozitív kicsengésű történetszál az, ami végül a film csúcspontját adja és képes a nézővel játszadozni. A többi szereplő kap hideget és meleget. A film keretes szerkezetű. Curtis-ék kivonultak egy valódi repülőtérre, hogy igazából részesei lehessenek emberek érzelmi kitöréseinek, mikor találkoznak egymással. A kamera által elkapott legszebb pillanatokból montázst vágtak össze és ezzel indul a filmünk, hogy a lezárásban ismét a repülőtéren tegyük tiszteletünket, immár a színészekkel és a forgatókönyv lezárásával. Bár a repülőtér és a karácsony nem feltétlenül alkotnak dramaturgiailag egy párt, mégis működik a kezdés (bár lehetett volna ennyi erővel buszpályaudvar is vagy akár egy kórház, stb.) és a lezárás is a helyén van.
Először megismerjük Billy Mack-et (Bill Nighy), a kiöregedett rockert, aki egy régi sláger nyálas feldolgozásával szeretné promózni az új cd-jét, hogy egy kicsit megint a reflektorfényben sütkérezhessen. Ehhez persze fel kell tűnnie itt-ott. Először felveszik a "Christmas Is All Around" című nótát, később pedig egy rádióműsorban mutatkozik be az excentrikus és öntörvényű figura, akinek megnyilvánulásait menedzsere, Joe (George Fisher) a fejét falba verve veszi tudomásul. Hiába, az öreg Billy nem hazudtolja meg magát. Nyersen fogalmaz, odamondogatva bárkinek, abban a biztos tudatban, hogy igazából leszarja a körülötte lüktető világot, hiszen már az is rég leszarja őt.
Szépen sorjában, rövid jelenetek sokasága alatt megismerjük a többi főbb szereplőnket, akiket a film dramaturgiailag igyekszik egyenlő részben mozgatni, hogy senki se legyen hangsúlyosabb a másiknál, hiszen mi, a kukkolók, mindenkire egyformán kell rálátnunk. Ezért is került pár jelenet a vágószoba padlójára, meg azért, mert a játékidőt valahol két órában szabták meg maguknak az alkotók. Komoly technikai bravúr, hogy a legtöbb esetben néhány percnyi színészi játékra van lehetőség, hogy a megrajzolt karaktereket élettel töltsék meg a művészek és egyfajta elképzelt hátteret varázsoljanak mögéjük. Van, akinél jobban sikerül, másokról alig tudunk meg valamit. A film ezért eléggé széttöredezett vonalú. Nagyon kell figyelni, mert sok esetben van kapcsolat a figurák között, (hol rokoni szál, hol baráti, hol pedig csak véletlen) csak nem feltétlenül rágják a szánkba.
A film nem egyértelműen pozitív hangulatú, utaltam erre korábban, hiszen van itt temetés, megcsalás, mentális betegség, és ami a legfontosabb, nem az összes történetszál végződik egyértelmű hepienddel. Néhány lebegve marad, amin a film után el lehet gondolkodni; vajon merre haladt tovább a karakterek sorsa?
Sam édesanyja pl. még képen kívül elhalálozik, hogy a fiú és nevelőapja, Daniel (Liam Neeson) kedves mindennapjainak legyünk résztvevői. Karen (Emma Thompson), a középkorú feleség karácsony közben döbben rá, hogy a férjének, Harry-nek (Alan Rickman) valószínűleg viszonya van valakivel és ezzel felboríthat mindent, amiben Karen valaha is hitt, ha a házasság intézményéről van szó. Zseniális a jelent, amikor Emma Thompson belehallgat a férjétől kapott Joni Mitchell (információk a literatura.hu oldaláról) cd-be, miközben a kétség és csalódottság könnyeket csal a szemébe. Harry még nem lépett ugyan félre, ám a szándék már kezd benne megérni és ebben sajnos partner kikapós titkárnőinek egyike, a germán származású Mia (Heike Makatsch). A német dvd borítón simán lecserélték a Natalie-t játszó színésznő fotóját a német színésznő képére.
Az angol miniszterelnök pedig (Hugh Grant), hogy a titkárnőknél maradjunk, simán beleszeret az alatta dolgozó - akkor még persze nem úgy! - Natalie-ba (Martine McCutcheon). Grant a legjobb vígjátéki formáját hozza magával, azaz ugyanazt a figurát alakítja, amit a legtöbb angol romantikus komédiában megszokhattunk tőle. Martine McCutcheon telt titkárnője meg egyenesen imádni való figura.
Van még body double párosunk, akik előbb látták egymást meztelenül, mint, hogy idejük lett volna egy első csókra. A férfi tag a későbbi Hobbit filmek fiatal Bilbóját alakító Martin Freeman. Habár itt elvileg Brad Pitt testdublőrjét alakítja, a teste, nos, nem éppen atletikus.
Egy fotósunk is akad, aki történetesen legjobb barátjának a feleségébe zúg bele fülig, hogy némi hezitálás után, megvallja ugyan szerelmét, de a békesség megőrzésének érdekében, magába fojtja érzéseit. Őt pedig a The Walking Dead rajongói ismerhetnek közelebbről: Andrew Lincoln
És ez még közel sem mindenki.
Azért még kitérnék Rowan Atkinsonra, aki a film két fontos kulcsjelenetében jelenik meg és figurája, amolyan őrangyalként igyekszik két szereplő életét a békesség és szerelem felé vezető úton. Nem teljes sikerrel. (De ezt megszokhattuk már Mr. Bean-től, nem igaz?) Külön öröm volt számomra, amikor az imdb oldalán olvastam utalást arra, hogy jó felé keresgéltem Atkinson figurájával kapcsolatban, mert a forgatókönyv tényleg amolyan angyalként tekint rá. Bár, ehhez nekem párszor meg kellett néznem a filmet. Igazából csak azt nem értem, miért nem gyúrtak rá jobban erre a kissé misztikus vonalra. Lehetett volna erősíteni, mert a két megjelenés még kevés.
Curtis filmje tehát úgy kötelező kelléke a karácsonyi tévéműsornak, hogy közben legalább annyira drámai mint amennyire romantikus komédia. Simán keserű-édes kategória.
Remek betétdalok, letisztult, manírosság nélküli fényképezés, remek mellék és epizódszereplők, akiknek neveinek talán csak a felét soroltam fel.
Ha ezt a filmet nem láttad, mindenképpen pótold. Talán most karácsonykor, hiszen valamelyik csatorna biztos adni fogja. Vagy mind...
100%
(Talán kicsit erősnek tűnhet, de ha karácsonyi romantikus filmeket kellene top10-es listába terelni, nálam ez lenne az első helyen. Bocsi.
Figyeld:
- Laura Linney és testvére keserű sorsát.
- Emma Thompson magánszáma a hálószobában.
- Az angol író és a portugál lány beszélgetései.
A filmből véletlenül kiragadott képek alapján azt kell mondjam, túlteng benne az erotika...
A végére a filmzene számomra legkedvesebb részéből:
Megvannak azok a videó, amiket youtube-on nézegetsz, benne mondjuk kislány kap kutyát, vagy apuka hosszú idő után hazaérve meglepi a kölykök? Azokról beszélek, amelyek minimális idő alatt kicsalják a könnycseppedet. A "Csillagainkban..." pontosan ennek felel meg, megtámogatva azzal, hogy a film főszereplője egy valóságos személyről lett mintázva, akinél szintén fiatalon rákot diagnosztizáltak, míg végül a hölgyet 16 éves korában legyőzte a gyilkos kór. John Green a film alapjául szolgáló regény írója a neten keresztül ismerte meg Esther Earl-t, a kislányt, akinek pajzsmirigyrákja volt. Green és Earl összebarátkoztak és ennek a barátságnak köszönhetően születhetett meg ez a könyv, amely Hazelről, valamint első és valószínűleg utolsó szerelméről szól. Esther Earl végül 2010-ben meghalt. Sajnos, nem minden hepiend és a halálnak ugye, nem számít a kor.
Hazel (Shailene Woodley) meg fog halni. Ez tény. Nem azért, amiért minden ember, miután megszületett, hanem mert gyógyíthatatlanul rákos. Igazságtalanság ez a sorstól, mégis megpróbálja a maximumot kihozni kevéske idejéből. Ha már a szülei segíteni nem tudnak neki abban, hogy "örökké éljen", legalább támogatják mindabban, amiben lehetséges. Gyakorlatilag már lemondtak gyermekükről, csupán asszisztálnak "hóbortjaihoz". Szeretik egymást, egyértelmű.
Hazel csak azért fél, mert nem tudja elképzelni, hogy mi lesz a szüleivel, ha neki mennie kell, hiszen ezt a témát nem rágták még át. A kislány a terápiák alatt megismerkedik néhány másik fiatallal, akik hasonló cipőben járnak, és ilyen-olyan módszerekkel vészelik át a mindennapokat. Mindannyian halálra jelöltek, még ha ez nem is egy szép megfogalmazás. Isten gyakorlatilag mártírságra kárhoztatta őket. Egy komoly próbatételt mért rájuk, hogy vajon elég erős e a hitük, hogy kihozzák ebből a legtöbbet. És kihozzák.
Green könyvét nem ismerem, de a forgatókönyv erősen szemellenzős. Kimaradnak a görcsös sírások, amikor "mindenki dögöljön meg!". Kimaradnak a rosszullétek, hányások, hasmenések, amelyek a kezelések, betegség velejárói. Maradt egy cukormázas "Végtelen szerelem", melynél visszafelé pereg a számláló. Illúzió sincs, hiszen gyakorlatilag bomba ketyeg fiataljaink testében. Így még a csodáért sem izgulhatunk. Hazel is viszonylag jól kezeli a helyzetét, annyi optimizmust sugározva magából, hogy szinte nincs ember, aki ne tudná megzabálni. Leszámítva kedvenc könyvének extravagáns íróját, akit múltjában található fájdalmas emlékek miatt nem hat meg a kislány El Camino-ja. Mert ő már lezárta a saját "rákos beteg a gyerek" szakaszát. Így még talán meg is lehet érteni a motivációt.
Hazel és Gus (Ansel Elgort) amolyan modern Rómeó és Júlia, akiknek nem a családok között viszállyal kell megküzdeniük, hogy végül elbukjanak és meghaljanak, hanem magával a halállal, miközben mindenki más csak támogatná őket. Csoda ha alulmaradnak? De mindezt szeretettel, hálával és optimizmussal teszik. Nem azért, mert kedvet akarnak csinálni a rákhoz, vagy belénk akarják sulykolni a felszínes vidámságot.
Nem.
Csak, ha ki is borult az élet bilije, attól még nem kell begubózni és befelé sírni.
Mert élni gyorsan, boldogan is lehet.
65%
Írhatnám azt, hogy a "Csillagainkban..." hatásvadász, de ez nem lenne egyértelműen igaz. Vannak benne persze szarrá romantizált túlzások, ám ki állíthatná, hogy amit látunk, valakivel, valahol nem történt e meg. A film végig egyensúlyban marad, nem libben át a giccsesbe, habár, néha rezeg a léc. (Pl. az autódobálós-tojásos jelenet nekem kicsit túl művi lezárást kapott. Ha apa megy ki, nem anya, biztos szétcsapja a hülye kölyköket.)
Másrészt, ahogy írtam, a történet eléggé lanyhán kezeli a betegség árnyoldalát. Gus halála szinte semmilyen részletezést nem kapott. - Meg fogok halni. - Puff! - Temetés... Kimaradtunk az utolsó napjairól. A családja kínjairól. A fiú kínjairól.
Green egy tiszta és szépen horgolt csipketerítő alá rejti szereplői sorsát, amely alá a néző csak kis lyukakon leshet be.
Esther Earl youtube csatornája még ma is megtalálható. A kislány 2010-ben hunyt el.
