Sakáltanya - Coyote Ugly (2000)

Sakáltanya - Coyote Ugly (2000)

Rendezte: David McNally

A film Mafab adatlapja: Coyote Ugly (2000)

Megtekintés: Szirupos, amcsi, hepiendes és bűnös élvezet.

Gondoltam, ráhangolódom a filmre, amit évente egyszer megnézek annak pozitív hajrá-optimizmusa miatt, amit végig sugall magából és nem volt nehéz dolgom. Leültem és már az első percekben elmorzsoltam egy könnycseppet, amikor Violet-et (Piper Perabo) egy jókívánsággal ereszti apja (John Goodman) az útjára, annak ellenére, hogy valamennyi porcikája ódzkodik tőle, hogy a lányát a nagyvárosba - New York - engedje. Megjegyzem, eredeti lakhelyük sem egy egyutcás putri, ez kiderül abból, ahogyan Violet-et búcsúztatják. Van ott élet rendesen.
Egy cseppet sem eredeti az ötlet, hogy a legkisebb hercegkisasszony elhagyja a vidéki életet, hogy a nagy városban próbáljon szerencsét és végül megdicsőülve, nyertesként, vörös szőnyegen vonuljon vissza a kis porfészekbe, ahol mindenki szerette vagy más esetekben, senki nem hitt a sikerében. Akkora klisé, mint a ház. Hogy akkor mégis miért olyan élvezet nézni ezt a filmet?
Nem tudtam megfejteni, de pl. az a jelenet nagy kedvencem, amikor a balhé elszabadul a kocsmában és Violet, félénk kislányként, együtt énekel a zenegéppel, hogy az őrjöngő tömeg lassan elcsituljon és a kedves hangra figyeljen. Vagy amikor Violet a két veszekedő férfi közé lép és egy mondattal és tíz dollárral elejét veszi egy verekedésnek, majd a főnöknője (Maria Bello) ad neki még egy esélyt a pult mögött. Mind kedves jelenet a vendéglátás egyik arcáról, ami a valóságban ugyan nem létezik, de ha dolgoztál ilyen helyen és végül otthagytad, azért az emlékeidet ilyen rózsaszín vattapamacsos emlékek lengik be és magad is elhiszed, hogy előfordulhat.

Azért van a filmnek egy másik oldala is. Először is, Violet végül bedobja a pincérköntöst. Ez oké, hiszen többre vágyik, ideje indulni. A valóságban azonban elég szemét húzás azt munkaidő közben, random megtenni, mintegy megunva az utolsó vendég hülyeségét. Ez nem jellemző a későbbi Violet karakterére, és azt se felejtsük el, hogy ezer éve él a városkájában, szereti mindenki - amennyire látszik az első percek eseményeiből - ezért menekülése nem szükségszerű.
Aztán, az a negyven mérföld amit a nagyvárosig megtesz, nem véletlenül nem lett megmutatva, mint road-movie, hiszen amekkora távolságok vannak Amerikában, ahhoz képest az a kb. 55 kilométeres távolság lófasz. Mégis azt akarja elhitetni velünk a film, hogy ez a lány most kiszakad az eddigi életéből, holott, csak inkább kissé átköltözik. Sokkal érdekesebb vagy történetileg drámaibb lett volna, ha a fél kontinensen átutazik, csak akkor olyan dramaturgiai húzásokat nem tud a film meglépni, amiket a kötelező drámai, zsebkendős jelenetek miatt kitaláltak, hiszen így még apu épp ellátogathat leánykájához, hogy szemrehányóan szembesüljön vele, milyen fertőben keresi önmagát a gyermeke a pult másik oldalán.

Violet egyébként sem gondolta ezt végig, hiszen dalt szerezni otthon is tudna és nem kopogna át a szomszéd lakó három másodpercre rá, hogy hagyja abba. Persze, amikor később már a tetőn billentyűzik, akkor a kutya nem jön fől hozzá és küldi el a picsába onnan, ami megint nem logikus. Meg az sem, hogy az otthoni ismert környezet helyett bepróbálkozik egy olyan szórakozóhelyen, amilyet életében nem látott még. Pont pincérnő nem akart kis városkájában többé lenni, ha jól emlékszem, erre végül csak az lett, egy másik formában. Csak kevesebb az étel, több a pia és a fárasztó vendégek. (De ez sem igaz, mert a Coyote Ugly bár vendégköre ritka válogatott figurákból áll, akik nyugodtan veszik, ha pofán öntik őket, letépik ruhájukat vagy lecsippentik a hajkoronájuk egy részét.)

Hát nem csupa mókás álomjelenet?
Még szerencse, hogy azután megérkezik a drámai szál a fiatalember, Kevin O'Donnell (Adam Garcia) képében. Ja, nem is. Ő egy igazán kedves srác, aki csak ilyen filmekben létezik. Az sem baj, hogy egy hölgy kettőszáz ötven dollárért hazaviszi és ebből nem lesz szex, csak egy nagy beszélgetés - fordított esetben hatos karton óvszer fogyna el, az tuti, mert a férfiember csak akkor ad direktben nőnek pénzt, ha utána...
Meg az a két eset, amikor félreértésből végre a két szerelmes között kialakulhatna némi komoly feszültség, túlságosan gyorsan lesz lecsapva, kihagyott ziccer. Az első esetben másodpercek alatt derül ki, hogy a titokzatos zacskó mélyén nem krack vagy fű lapul, hanem egy képregény. Ilyen cuki srác nincs.
Meg olyan sem, aki random megy halat válogatni készpénzért vagy juttatja be kedvesét egy amúgy már-már múzeum jellegű terembe, amelyben azután lehet zenélni, pszichologizálni és szeretkezni is.
Annyira minden klappol!

A kolléganők is mind jó fejek. Oké, kicsit megcsipkedi a hely keménykötésű jó csaja (Bridget Moynahan), de kb. ez is csak percekig tartó rivalizálás és ahogy hasonló filmektől megszokhattuk, elmélyül barátságként.

Jó fej az apuka (Olyannyira, hogy a tesztközönség ragaszkodott hozzá, hogy még írjanak a filmbe plusz jelenetet Goodman-nek, amit a végső vágásnál illesztettek a filmbe!), jó fej a gyermekkori barátnő, jó fejek a kollégák és a szerelem. Egyedül azok a seggfejek nem jó fejek, akikhez a lány megpróbálja bejuttatni tehetségét, mert a kísérletek már a recepción megbuknak. Szerencsére, a filmben maradt annyi vér, hogy ne az első percekben találjon magának Violet producert, mert akkor semmi izgalom nem maradt volna a filmben és nem lett volna kiket utálni. De még ezeket a kishalakat sem tudtam megutálni, mert pár másodperces megjelenésükbe is sikerült a forgatókönyvnek annyit bemutatnia, hogy bizony, valamikor ők is emberek voltak, akik itt ragadtak a pokol eme bugyrában és ezért inkább szánni valóak, nem utálni.

Szóval azért szeretem a filmet, mert egyszerűen alig van benne konfrontáció, gyakorlatilag egy kedves film arról, hogy merj álmodni és kevés szerencsével sikeres lehetsz. Pont nem úgy, mint a való életben.

Érdekességek:
A film zenei albuma több, mint három millió példányban fogyott el és a filmben Perabo énekhangját végig LeAnn Rimes szolgáltatta.
Első kőrben a főszerepet Jessica Simpsonnak ajánlották fel, de ő nem vállalta azt a sok szexjelenet miatt. A sors fintora, hogy a végső változat erősen meg lett fosztva a Perabo-val leforgatott szexjelenetektől.
A film címe abból a mondásból ered, amikor reggel felkelsz valaki mellett, akivel este ittál és kiderül, hogy inkább lennél akár egy sakáltanyán. Valójában a mondás inkább olyasmit jelent, hogy reggel kelve a partneredről kiderül, hogy olyan csúnya, hogy inkább lerágnád akár a végtagodat is, csak, hogy úgy tudj lelépni tőle, hogy ne vegye észre a szökésed. (Sakál-ronda) Nálunk a mondás valószínűleg a rókákra lenne kivetítve, hiszen a hiedelemben az terjedt el, hogy ez a kis állat képes a vadász csapdájából úgy menekülni, hogy lerágja a fogságba esett végtagját. Szóval a film magyar címe lehetne akár Róka csapda is... Tudtam, hogy a filmes magyarázat valahogy sántít Maria Bello szájából.
Violet szerepére szóba került: Izabella Miko, de ő végül Cammie figuráját kapta meg, January Jones, Britney Spears, Jewel Kilcher.
Zoe (Tyra Banks) karaktere rendesen fel van rakva a mozi posztereire, miközben a filmnek csak az elején és a végén láthatjuk, hiszen pont az ő kilépése miatt üresedik meg a munka Violet számára.
A film készülésének évében még egy filmben játszott együtt Goodman és Perabo: Rocky és Bakacsin kalandjai - The Adventures of Rocky and Bullwinkle (2000)

Ha szeretnéd te is látni ezt a kedves kis mozit: S A K Á L T A N Y A

75%
Engem magával tud ragadni, annak ellenére, hogy egy pillanatig nem tudom komolyan venni. Talán ezért nem tudom a drámai műfaj skatulyát ráhúzni.

Lidérces órák - After Hours (1985)

Lidérces órák - After Hours (1985)

Rendezte: Martin Scorsese

A film Mafab adatlapja: After Hours (1985)

Megtekintés: Scorsese filmjében bárki magára ismerhet a főszereplő alakjában, aki valaha hirtelen ötlettől vezérelve elindult egy randira, ami azután nem úgy sült el, ahogy várta(d).

Én is jártam így. Valamikor a kilencvenes években a metrón a katonatársammal ketten, szóba elegyedtünk két, nálunk fiatalabb lánnyal, akik meghívtak minket egy vidéki diszkóba, hogy szórakozzunk egyet. (Mobiltelefonos kor előtt...) Mit veszíthetünk alapon levonatoztunk a városkába - dögöljek meg, ha emlékszem még a nevére - eljutottunk a helyi diszkóba, ahol előkerült legalább az egyik lány, akitől megtudtuk, hogy a másikat nem engedték el a szülei, az egyiket - akivel beszélgettünk - meg állítólag nem sokkal korábban jegyezte el a pasija. Ilyen indítás után egyértelmű, hogy ittunk, mint barom és mire menni kellett haza, eléggé töredezetté vált körülöttünk a világ. Egy ezüst gyűrűm is eltűnt... és a cimborám meg lehányta a helyi kidobó kocsiját. Nem volt egyszerű kidumálni, hogy ne üssék le a srácot, de a helyi erő nem volt olyan erőfitogtató lesipuskás, mint sokan a pesti éjszakában, akik a szolgáltatás színvonalának emelése helyett edzőteremnek nézik a munkahelyüket és szórakozásból püfölik a kapatos vendégeket. Azért kalandunk hiábavalósága, akárcsak a filmben Paul Hackett-é (Griffin Dunne), bőven elégnek bizonyult ahhoz, hogy a felnőtt életem további részében csak biztosra menjek és a levegőben lógó ígéreteknek ne dőljek be.

Paul Hackett, aki nappal programozó, este pedig kispolgár - értsd. ül egy kávézóban, könyvet olvas, míg elfárad és hazamenne kényelmes kuckójába - beszélgetésbe elegyedig egy csinos, fiatal lánnyal, Marcy-val (Rosanna Arquette) aki ugyan bolondosnak tűnik, de annyira nem, hogy tökéletesen elriassza magától a Paul-ban szunnyadó állati szeretőt. Vagy valami ilyesmi. A hapsi úgy érzi, az ő napja jött el, amikor a lány megadja neki a telefonszámát és nem figyel az apró, intő jelekre. Egyetlen húszdolláros bankjeggyel elindul a telefonban megadott címre, mert reménykedik egy potya numerában. Ne legyen illúziónk, nem szerelmet keres, csak egyszeri kalandot.
Azt viszont meg is kapja, maradéktalanul.
A film, bővelkedik humoros pillanatokban, de ennek ellenére dráma. Dráma a női karakter sorsának szempontjából és dráma Paul életének egyetlen éjszakáján keresztül is, igaz, végül Paul visszatér a fénybe és teljesen újjászületik.

Jó tanács: Ha olvasol egy gyorsétteremben, sose nézz fel a szomszéd asztalnál ülő lányra.

Griffin Dunne tökéletes a szerepre, mert tökéletesen átlagos, sőt, talán kicsit alatti figura. Nem különösebben jóképű, nem is magas, nem is túl sportos. A férfi néző azonnal tud vele azonosulni, mert kb. olyan, mint mi, a többség. Dunne szekere jól gurult a nyolcvanas években, köszönhetően olyan filmeknek, mint a kultikus horror mozi "Egy amerikai farkasember Londonban - An American Werewolf in London (1981) - John Landis mozija még az előkelő 101 Horror filmes könyvbe is bejutott - vagy a Madonna hírnevét öregbítendő komédia a "Ki ez a lány? - Who's That Girl (1987). Azután a főszerepek lassan megbízható mellék és karakterszerepekre változtak, és Dunne a kilencvenes években rendezőként is kipróbálta magát. Semmi kiemelkedő, de akadt pár szórakoztató cím: Meglesni és megszeretni - Addicted to Love (1997), Átkozott boszorkák - Practical Magic (1988), de mintha ez a vonal is kissé töredezetté vált volna mostanra.
Tehát, Dunne alkatilag tökéletes a figurára, színészileg inkább közepes. Azért vannak jó pillanatai, amikor a történet egyes pontjain idegből kifakad pl.

A női főszereplő, az Arquette dinasztia ötös testvér-csoportjából a legidősebb hölgy, Rosanna Arquette. A forgatás idején 26 évesen volt a színésznő a csúcson - főleg külsőleg - és neki is a legjobb filmjei ebben az időszakban készültek. Ma is aktívan filmez, de elkerülik a nagyobb mozifilm sikerek. Azért néha becsúszott jobb filmekbe, igaz, többnyire felejthető vagy erős mellékszerepekben. Madonnával neki is sikerült együtt dolgoznia a "Kétségbeesve keresem Susant - Desperately Seeking Susan (1985) majd Luc Besson mozi "A nagy kékség - Le grand bleu (1988) és Tarantino is foglalkoztatta a Ponyvaregényben - Pulp Fiction (1994).

Jó tanács: Ha mégis elcsavarogsz az éjszakába, akkor ne egyetlen darab pénzt vigyél magaddal, hanem legyen nálad több, lehetőleg nem egy helyen. Nincs rosszabb, mint amikor az utolsó tízesed - vagy húszasod - felkapja a szél.

A többi mellékszerepben csupa olyan színész jelenik meg, akik akkor voltak sikeresek, vagy később lettek ismertek. Will Patton alig egy perces szerepében hozza a bőrszerkós performance művészt. Talán ma ő a legismertebb vagy legfoglalkoztatottabb a szereplők közül. Azután van egy Teri Garr, akit az Aranyoskám-ban és a Harmadik típusú találkozásokban kedveltem meg. Feltűnnek még Kevin szülei is a Reszkessetek, betörők! filmből, John Heard és Catherine O'Hara és még közös jelenetük is van! Valamint Linda Fiorentino, (Men in Black) akire alig lehet ráismerni, ellenben látszik a melle! (Ami elég fontos, nem igaz?) :) Fiorentino azonban mostanra szinte teljesen visszavonult a filmezéstől, sajnos, akár Teri Garr.

A fényképezés remek és néhány vágás előre vetíti a Scorsese féle történet mesélést. Egyik kedvenc pillanatom, amikor Kiki (Linda Fiorentino) ledobja a tetőtéri lakásának kulcsát és Paul először bátran nyúl a repülő kulcscsomóért, majd az utolsó pillanatban rádöbben, hogy akár el is törheti az ujjait, ha rosszul kapja el a holmit, ezért ijedten visszalép. Szép és gyors vágás. De jó pillanatok, amikor a kávézóból felmegy  a pincérlány lakásába.

A forgatókönyv más helyeken azonban kissé túlírt cselekményileg és előfordulnak benne logikátlanságok is a karakterek részéről. Csak egy példa: Thomas (John Heard) a csapos felnyomja Paul-t a tömegnél, pedig egyértelmű bizonyítéka van rá, hogy a férfi nem lehet betörő - korábban ugyanis Tom még kulcsot is ad a főszereplőnek és a lakásából nem tűnik el semmi.
Vagy amikor a Kikitől vásárolt holmikat eldobják a kisteher gazdája, holott, azokat a tárgyakat épp nem lopták, hanem megvették...
Néhol a film abszurditása pattanásig feszül és a befejezés kissé elnagyolt, vártam volna valami kerekebb lezárást, de ettől függetlenül élvezetes darab, ha rá tudsz hangolódni.
Ha pedig valaha elmentél egy hasonlóan végződő randira, akkor rá tudsz.
A magyar szinkron nem rossz, de Eszenyi Enikő hangja teljesen más, mint Rosanna Arquette-é.

75%

Látnod kell darab: L I D É R C E S  Ó R Á K

A homár - The Lobster (2015)

A homár - The Lobster (2015)

Rendezte: Yorgos Lanthimos

A film Mafab adatlapja: The Lobster (2015)

Megtekintés: Inkább ne. Ha nem vagy fogékony az abszurd filmekre, akkor hagyd ki, de tényleg.

Elhiszem, hogy igény van ezekre a színházi világot megidéző, művészi és művészieskedő filmekre és elhiszem, hogy van közönségük, meg állva tapsolás az ősbemutatón, meg rangos díjak a készítőknek. Rendben van. Vannak kevésbé közönségbarát alkotások, amiket még kedveltem is (pl. Kubrick filmjei, főleg a Mechanikus narancs) ,de kérem, ilyet inkább ne. Ha ez a rendező megért már Oscar-díjat is és mivel Görögországban hozzánk hasonlóan nem nagyon támogatott a filmművészet és ezért kezdi elszipkázni Európa, akkor kérem, inkább ne.

Nem azért, mert a színészek nem voltak rendben, vagy mert nem tetszettek a szépen beállított képek, a természetben elkapott pillanatok. (Egyszer még a Szinyei Cédrusos festménye is mintha bevillant volna...) Nem azért, mert nem kedvelem a klasszikus zenét - bár van, ami jobban tetszik, mint azok, amiket a filmben felhasználtak. Nem azért, mert nem volt potenciál a mondanivalóban, a történetben.
Egyszerűen azért, mert szórakoznom kellett volna, de így, ebben a formában, ahogy megvalósították és lezárták, nem, hogy nem szórakoztam, de igazából úgy érzem, át lettem verve.
Yorgos célja pedig valami ilyesmi lehetett.

A jövőben egy antiutópiában járunk, ahol az ember embernek farkasa. Túrót. Ahol az elfogadott, hogy csak párosan szép az élet. Aki pedig elveszíti párját, az hoppon marad és mehet a levesbe. Néha akár szó szerint is, mert a páratlan embereket egy készülék segítségével állattá változtatják, hogy úgy éljenek tovább. A homárból meg remek levest lehet főzni, nem igaz???
A film a műveletre nem nagyon tér ki, pusztán pár mondatban említik meg, hogy akinek nem sikerül párt találnia, az bizony, rövid időn belül, kiszorul az emberi létből.
Éppen ezért ezer kérdést teszünk fel magunknak, mert az alapötlet érdekes - legalább olyannyira, mint a Lopott idő című sci-fi-akciófilmben - épp a megvalósítás hézagos - mint a Lopott idő című akció-sci-fiben is.

El lehet filozofálgatni azon, hogy ebben a világban mikortól "kötelező" a beilleszkedünk miatt megtalálni a párunkat? Már gyerekkortól? És ha kis, kövér kölykök vagyunk, akkor mikor mondja azt az állambácsi, hogy elég volt, te kis dagadt szaros, holnaptól állat leszel és punktum!
Vagy mi van akkor, ha valaki homoszexuális, leszbikus, bigámista? Az hogyan fér bele egy olyan világba, amelyben elvileg kiszámolva kellene léteznünk, egy-egy tagú párként?
Mi van akkor, ha mondjuk nőből aránytalanul több születik - mint ahogy Kínában volt rá példa?


Azután ott van a jelenet, amikor szereplőink egy bevásárló komplexumban elszakadnak egymástól és azonnal megjelenik a karhatalom, tudakolva, van e párunk és merre lófrál. Ennyire egymás seggében kellene élnünk ebben a világban? Hogyan oldható így meg a munka? Együtt is kell dolgozni, vagy a zsebünkben kell hordani a megfelelő okmányt és úton-útfélen mutogatni, hogy mi alkalmasak vagyunk páros életre?
Ha ennyire rászállnak az emberre, hogy van e párja, akkor a film végén a pincér kezét miért nem fogja a párja? Vagy a távolban dolgozó kamionsofőrök is viszik magukkal a kedvesüket, hogy baj ne legyen?
Mennyire veszik komolyan azokat a papírokat, amit említenek egy jelenetben, hogy bizony a két főszereplő egy pár és kérem nem zaklatni őket?
Ha van ilyen papír, miért nem egyszerűbb az ellenállóknak hamisítani egyet mindenkinek és akkor lehet együtt élni... egyedül. Ha rákérdeznek meg majd felmutatjuk.

Ebben a világban van e elhagyás, ha tudjuk, hogy azzal megkockáztatjuk, hogy az átváltoztató hotel vendégszeretetét fogjuk élvezni? Mi van akkor, ha a párom akkora elefántfüggő, hogy egy nap gondol egyet és elhagy, hogy az után bevonuljon és ormányossá alakítsák?
Akkor én is szopok miatt és bár én nem akartam állat lenni, mégis marha voltam, mert nem a megfelelő partnert találtam meg magamnak?
Mi van a hotelekkel? 45 napos határidő, hogy megtaláljuk az igazit??? És ha ezalatt főleg férfiakat hoznak a létesítménybe, mert úgy jön ki? A nők meg mondjuk egy sem az esetünk, de esetleg egy másik hotelben lenne megfelelő partner, csak sosem tudjuk meg, mert nem mehetünk át oda?

Ott van a vadászat is. Ilyen sok magányos ember menekült a fák közé az erdőbe, hogy az ellenük indított hajtóvadászatban bónusz napokat tudunk gyűjteni az emberi léthez? Van aki már 150 napot nyert így, ami feltételezi, hogy ha egy ideje a hotel vendége, akkor rengeteg embert sikerült levadásznia. Ebben az esetben az erdő ugyancsak tele lehet a rendszer ellenségeivel. De a rendszer miért a hotel vendégeire bízza a piszkos munkát? Megengedheti magának, hogy ennyi rendszer ellensége éljen kívülállóként - akik később be tudnak szivárogni a városba is akár. Itt megint megkérdem, miért nincs feketepiaca a megfelelő papírok beszerzésének? Pedig mi pénz lenne az!

Ha állat lesz belőlem ki viseli gondom? Oké, ha kutya vagyok, megkaphat egy másik családtag, de mi van, ha elefánt leszek és különleges bánásmódot igényelek?

Vannak kérdéseink és csak a felszínt karcolgatjuk.
A történet mélyebb rétege, hogy egy olyan világban játszódik, amelyik szerint a teljes emberi élethez kötelező egy párt találnunk magunknak és ha ez nem megy, akkor jöhet az állati lét. Nem túl szerencsés feltételezés. Mostanában egy ismert énekesünk fejtette ki magánvéleményét a nők szerepéről a társadalomban és annak is komoly visszhangja lett...

David (Colin Farrell) miután elveszíti feleségét, a gyász helyett kénytelen egykori bátyjával, aki jelenleg egy kutyus, bevonulni egy átváltoztató hotelbe, mert szingliként nincs rá szüksége a társadalomnak. Nem tudom, milyen munkát és társadalmi szerepet töltött be David korábban, de kurvára nem volt pótolhatatlan.
A hotelben megismer pár zakkant figurát, de ő maga is eléggé érdekes emberke. Mondjuk az a koncepció része, hogy valamennyi karakter olyan, mintha a seggébe dugtak volna valami karót. David ideje, a 45 nap, vészesen fogy, ezért kapcsolatot kezdeményez egy érzéketlen nővel. Ez azért fura, mert valamilyen formában minden szereplő érzéketlen. Már-már létrejön a frigy kettejük között, amikor a nő lebuktatja David-et, hogy talán mégsem olyan szenvtelen, mint amit mutat magáról és ezért nem is lehetnének egy pár.
(A film másik abszurditása, hogy feltételezi, hogy csak akkor működhet egy kapcsolat, ha a két fél között erős hasonlóságokat lehet felfedezni, főleg viselkedésben vagy külső jegyek alapján. Más szóval, az egyéniség nem számít annyira, mint mondjuk a külsőség.)

David menekülni kényszerül és az erdőben találkozik élete lehetséges szerelmével (Rachel Weisz), már a felesége után, persze. Viszont az erdei létnek megvan a maga hátránya: A perifériára szorult szingli emberek nem kezdeményezhetnek egymással kapcsolatot!
Cseberből-vederbe...

60% Mert nem olyan szórakoztató, mint vártam.
Ne tévesszen meg az imdb-s comedy definíció. Ez a film egy abszurd dráma. Azért mert az abszurditás lehet humoros, attól ez még nem lesz vígjáték, sem komédia.

Ha szeretnéd látni: T H E  L O B S T E R

A kezdő - The Intern (2015)

A kezdő - The Intern (2015)

Rendezte: Nancy Meyers

A film Mafab adatlapja: The Intern (2015)

Megtekintés: Mivel De Niro korára való tekintettel lassan már nem fog tehetségéhez méltóan nívós szerepeket kapni - vélhetően - így be kell érnünk ezekkel a mellékszerep-főszerepekkel, amelyek legalább filmográfiájának terjedelmét növelik. Van egy olyan érzésem, hogy De Niro már rég leforgatta azokat a mozijait, amik miatt az emberek szívesen fognak munkásságára emlékezni. Az utóbbi években mintha rendre csupa olyasmit készítene, ami súrolja a "muszáj képben maradnom" kategóriát. Ha ez a film is ebbe a sorba tartozik - majd később válik el - akkor egészen biztos, hogy a sikerültebb munkái között lesz.

És még a film sem rossz. Csak olyan "női" mozi. Bár Robert De Niro a címszereplő, ez a film nem róla szól. Egy üzletasszonyról mesél, akinek élete legnehezebb időszakában sikerült rátalálnia a belső nyugalmára egy olyan férfi szemén és fülén keresztül, aki nagyapja lehetne.

Túlságosan biztonsági játék ez a mozi. De Niro karaktere nem létezik. Nincs még egy ilyen joviális, kedves fickó, aki hetven évesen, unatkozó magányában ennyire könnyen alkalmazkodjon, aki ilyen simulékonyan végezze munkáját, akinek minden szava, ha nem is éri el Buddha bölcsességét, de árad belőle a tapasztalat, logika és nyugalom. Ben Whittaker (Robert De Niro) felesége halála után megspórolt pénzéből világi kalandok felé fordult. Körbeutazza a világot, mert a mondással ellentétben, bárhol jobban érzi magát, mint az asszony nélkül, az üres házban. A négy fal egyszerűen agyonnyomná. Ezért, ha csak teheti, csupa olyan szabadidős tevékenységgel múlatja a még hátramaradt idejét, amely elvonja figyelmét és nem köti a kandalló mellé. Mivel a múlton keseregni a lassú halál lenne számára, ezért nyitottan a világra rója az utcákat és érdekli minden, ami az útjába kerül. Most például egy kereskedelmi cég keres senior korú marketinges munkatársakat, hogy eleget tegyenek a trendnek és megítélésüket pozitívabbá tegyék.

Ben elragad egy oszlopon lógó hirdetést és indul szerencsét próbálni. A bemutatkozó videója olyan sikeres lesz, hogy a munkaügyiek azonnal be is hívják és véletlenszerű feladatot választanak neki. Mi más lenne ez a feladat, ha nem pont a cég pörgős vezetőjének, Jules-nak (Anne Hathaway) egyik asszisztensi feladatkörét kapná meg tanulási szempontból. Ez Ben-nek tökéletesen megfelel, hiszen korábban negyven évig tevékenykedett hasonló vonalon, mint most női főnöke és így egy teljesen más szemszögből figyelheti meg, hogyan lehet egy vállalkozásból pénzügyileg hasznot hozni. Jules viszont kezdetben nincs elkápráztatva a marketinges fiúk ötletétől, hogy egy trottyot kelljen pátyolgatnia, miközben amúgy is van tennivalója munkában és otthon is, de hamarosan be kell látnia, hogy tökéletesen az előítéleteinek rabja lett. Ben ugyanis külsejében tűnhet trottynak, de belül, fejben, olyan, akár egy félisten. Valahogy mindenre tud egy megoldást, vagy egy megfelelő mondatot. Kezdetben a feladatkörében fellépő hibákat Jules figyelme nélkül is képes elhárítani, ám hamarosan kiderül, hogy ahogy változik Ben a munka hatására, úgy a környezete is változik Ben hatására és ez alól már Jules sem képes kivonnia magát.

Ha a két szereplő korban közelebb lenne egymáshoz, akkor egészen biztos egy romantikus drámát látnánk a vásznon. Valójában így is. Ez elsősorban egy olyan romantikus film, amelyben a két főszereplő között kialakul egy olyan szoros kapcsolat, amelyet más filmekben a testiség pecsételne meg, itt azonban a tökéletes bizalom és egymás életébe való beengedésben teljesedik ki. (Ben a film végére egyértelműen egy amolyan pót-nagypapája lesz a családnak.)

Ha nincs ilyen nagy korkülönbség, talán a kialakuló kapcsolat is más irányba terelődik el.

Ez a film, jelenleg nagyon sikeres bemutatón van túl. Kellemes történet, rengeteg érzelemmel, nem az alpári humorral telepakolva.
(Hatalmas különbség lehet két női rendező stílusa között is: Elizabeth Banks aki megrendezhette a Tökéletes hang második részét, egy sokkal nyersebb, profánabb vonulat, míg Nancy Meyers nőiesebb rendező és sokkal jobban fókuszál a karakterekre, azok függőségi viszonyaira, hátterére.)
A film végig egységes, nyugodt hatást kelt. A felmerülő problémákat is - SZPOJLER (?) - úgy mint házasságtörés illetve átadjam e a cégem irányítását valakinek? - finoman kezeli, nem nagyon erőszakolja a néző figyelmébe. Szóval, utal rá, hogy van, amikor borul a bili, ám végül olyan megoldásokkal zárja a filmet, hogy érezzük, hogy a bili borulása után még van esély feltakarítani.

Robert De Niro kiválóan hozza a kedves öregurat. Szomorú azonban azt olvasni, hogy állítólag a filmsztár mostanában enyhe demenciában szenved. Nem tudni, ez reklámfogás e vagy csak a sajtó tudatos hírferdítéseiből épített kacsa, azonban ha igaz, akkor elképzelhető, hogy De Niro egyik jutalomjátékát láthattuk és lassan el kell búcsúznunk a legendától. (Sean Connery hasonló okokból hagyott fel a filmezéssel, pedig utolsó filmjében még úgy tűnt, ereje teljében van: A szövetség (2003) (!) és Robin Williams halálának ügyében is szóba került, mint lehetséges ok, a demencia.

Anne Hathaway figurája kedves és könnyen szerethető. Most ő hozza a kemény kezű női főnököt, de ahogy telik a játékidő, kiderül, közel sem olyan könyörtelen munkaadó, mint neki volt Meryl Streep "Az ördög Pradát visel" című komédiában.

JoJo Kushner a tündéri kislány

Egyedül Rene Russo karaktere nem túl mély. A játékidő nem tud mit kezdeni nagyon a kedves masszőrnővel. Tudjuk, hogy ki fog közte és Ben között valamilyen kapcsolat, ám annak felépítése és levezetése kissé egyszerűen lett bemutatva. (Amennyire tudom, az okleveles masszőzök - legalábbis New York-ban - nem létesítenek romantikus kapcsolatot a klienseikkel, mert az az engedélyükbe is kerülhet, azonban nagyvonalúan lépjünk ezen az apróságon túl...) Kicsit olyan, mintha Russo azért lenne benne, mert szükség volt már megint egy filmet csinálnia. Mondjuk, rá amúgy sem jellemző nagyon, hogy állandóan kamera előtt akar szerepelni, csak úgy érzem, hogy ha már játszik, ennél fontosabb szerepeket is vállalhatna. (Pl. Éjjeli féreg - Az egy fontos karakter volt. Nem mellékszál.)

A mellékszereplők mind kedves figurák, beleértve a férjet is. Igazából nem nagyon van kit utálni ebben a filmben. Egy igazi szeretetbonbon az egész mozi. Nem annyira erősen, mint az Igazából szerelem, mégis kedvelhető mozi.
Kiemelhető a férjet alakító és a munkamániások sorozat egyik oszlopos tagja, Anders Holm, vagy Zack Pearlman, aki Davis-t alakítja és Ben lakótára lesz.

Popcorn mozi. Első randira kiváló választás. Érzelgős és mégsem annyira.

70%

Ha szeretnéd megnézni: A  K E Z D Ő

Érdekességként:
- Jack Nicholsonban gondolkodott a rendező, De Niro előtt. Biztosan másmilyen film lett volna.
- Harmadik közös filmje De Niro-nak és Rene Russo-nak.

Pöttöm - Little Boy (2015)

Pöttöm - Little Boy (2015)

Rendezte: Alejandro Monteverde

Megtekintés: Pontosan az ilyen filmek miatt kell leülnünk és hagyni, hogy elragadjon minket a varázslat.

Monteverde nevét meg fogom jegyezni. Az a rendező, aki képes úgy elmesélni egy történetet, hogy belelássak a karakterek világába. Képes rá, hogy néhány gesztussal megfessen komplett háttértörténetet. Van benne Jean-Pierre Jeunet gondoskodásából, mégsem annyira túlspilázott. Ez a film is kényes egyensúlyon libeg keresztül, a melódramatikus és a közönségfilmes Hallmark érzés között. Végül nem lesz sem sok, sem kevés, hanem egy kellemes emlék, amire fogok emlékezni. Talán idővel megfakul majd az emléke, de állítom, hogy a kis Pöttöm története beépül az emberbe.

A hit és a remény édestestvérek, most már ezt is tudom. Hinni kell és reménykedni és többször tenni kell érte, mint nem, de a türelem rózsát terem... és csupa hasonló közhely ütközik az eleve közhelyes történetben.
Pöttöm (Jakob Salvati) bálványozza az apját, akinek mindig van ideje második gyermekére és szívesen követi, sőt, kalauzolja el gyermekét a fantázia világába. Azután Amerika belép a második világháborúba és O'Hare kisvárosának is be kell adnia amit tud. Pöttöm bátyja, London (David Henrie) menne harcolni, ám mivel alkalmatlan, helyette a kenyérkereső apukát, James-t (Michael Rapaport) viszik el. Pöttöm nagyon nehezen dolgozza fel, hogy az egyetlen ember, akivel biztonságban érezheti magát, a halál árnyékában táncol. Anyu (Emily Watson) és London együtt kevesek a családi autószerelő műhelyet fenntartani és a legutolsó hírek szerint, apu pedig fogolytáborba került, ahonnan visszatérése erősen kétséges.

Pöttöm minden haragját és frusztrációját a város egyetlen japán származású lakosára zúdítja, Hashimoto úrra (Cary-Hiroyuki Tagawa), aki negyven éve él Amerikában, viszont a háború folyományaként gyakorlatilag ellenségképet látnak benne a bumfordi kisvárosiak. Egyedül a helyi pap, Oliver atya (Tom Wilkinson) áll ki az öreg keleti úr mellett és miután Pöttöm és bátyja egy félresikerült lakástűz előidéző akcióban lebuktatják magukat, az atya a még formálható Pöttömöt veszi rá, hogy hinnie kell abban, hogy édesapja hazatért és a hit majd csodát tesz.

Mivel Pöttöm egy nyolc éves kisfiú és az átlagnál is kisebb, nem várható el tőle, hogy elég érett legyen felfogni mindazt, amit a pap akar neki tanítani, ezért kezdetben eléggé ostobán igyekszik megfeleli a papi tanítást segítő listájának. Később azonban, társra lel a feladatok végrehajtásában az öreg Hashimoto úr személyében és lassan kialakul közöttük egy szoros barátság, amelyet sem a testvére nem néz jó szemmel, sem a túlságosan patrióta beállítottságú helyi kemény legény, Sam (Ted Levine).

Közben, meg mintha nem lenne elég baja a Busbee családnak, a kisváros özvegy orvosa, Dr. Fox (Kevin James) kinézi magának anyut, akivel akár összeköthetné az életét. Ezt nagyon megnehezíti, hogy Mr. Fox egyetlen fiacskája (Matthew Scott Miller) gyűlöli Pöttömöt és ott rúg bele, ahol csak tud.

A történet itt is látható, mennyire kiszámítható és klisés és mégis, valahogy egységes tud lenni a végig és szórakoztató. Pöttöm hite átragad a városlakókra is és ha közvetve, de kiderül, hogy egy apró fiú is élhet hatalmas szívvel.

A fényképezés nagyon szép és a színvilág olyan, amilyennek a negyvenes évek Amerikáját képzelném el vidéken. Néhány flashback kapott szürkés árnyalatot és ezek töredezett vágása kissé esetlen, azonban a film rendben van. A zene kellemes, nem tolakodó, de kellemes. Várom Monteverde következő filmjét. Már ez sem volt egyszerű produkció tőle, hiszen nem kevés híres színészt tudott megnyernie magának. Hogy mennyire hittek a moziban, mi sem bizonyítja jobban, hogy Kevin James a pletykák szerint ingyen vállalta a szereplését, miután elolvasta a forgatókönyvet. James amúgy talán a film legkomikusabb figurája, ám még az ő szereplése sem rántotta le a filmet, hanem inkább hozzánőtt a végső összképhez.
Azért az vicces, hogy előző fiaskójából a Pláza ásza második részéből hárman is átigazoltak ehhez a filmhez és bár az egy értéktelen blődli, itt valódi színészi játékot látunk tőle is, meg a London-t játszó David Henrie-től. A harmadik ász Crispin atya szerepében Eduardo Verástegui, de ő nem kapott elég teret, hogy bizonyítson, de ezt már megszokhatta a Pláza ásza folytatásánál.

A film rengeteg ismert karakterszínésze mellett egyértelműen főszereplő a majdnem tökéletes Pöttömöt alakító Jakob Salvati, akinek arcjátéka nagyon meggyőző néhány jelenetben.
Ritka, amikor ennyire le tud kötni egy mozi, amiben nem ölik egymást az emberek.

Ha némi hasonlóságot vélsz felfedezni ez között és a "Hosszú jegyesség" című Jeunet film között, az szerintem nem véletlen. Megkockáztatom, hogy Monteverde rajongója a francia filmesnek.

A film Mafab adatlapja: Pöttöm - Little Boy (2015)

75%

Ha szeretnéd megnézni, akkor ne habozz: P Ö T T Ö M

Ed Wood - Ed Wood (1994)

Ed Wood - Ed Wood (1994)

Rendezte: Tim Burton

A film Mafab adatlapja: Ed Wood (1994)

Megtekintés: Tisztelgés a világ - egyáltalán nem biztos ám - legrosszabb rendezője előtt. Ha szereted az életrajzi filmeket, ezen jól fogsz szórakozni.

Ed Wood neve úgy híresült el, mind szakmai, mind fogyasztói körökben, mint a világ legrosszabb rendezője. Ez annyiban igaz is, hogy rendezéseinek végeredményei sokkal inkább személyes performansz kísérletek (Annak ellenére, hogy ez a művészeti irányzat a hatvanas évek végén kezdett életre kelni), mint egybefüggő és élvezetes celluloid kalandok. Ez legyen a legnagyobb baj, nem igaz?

Ed Wood talán tényleg pocsék rendező, ám a filmből kiderül, hogy viszont ennek ellenére remek filmes. Miért? Mert képes személyes kisugárzásával olyan embereket megnyernie produkciói számára, akik egyébként lehet, hogy sosem foglalkoztatnák, nem adnának kezébe pénzt. Nem tudjuk, a valóságból mit emeltek a két órás filmbe át, ennek ellenére, ha bármi köze van a valód Edwar D. Wood Jr.-hoz a filmnek - és azért van - akkor biztos, hogy Ed Wood megnyerő figura volt, aki képes volt a semmiből létrehozni valamit, ehhez tudott pénzt szerezni, embereket és technikát. Saját vágyait beforgatta, alárendelte a munkájába és még arra is volt ideje, hogy egy megkeseredett, egykori hírességet pátyolgasson, egyengesse utolsó napjait. Ed Wood nem rendező, hanem filmes. Filmes, akiben buzog az alkotási vágy, aki a lelkét eladja, hogy amit elképzel, azt vászonra vihesse. Filmes, akinek vannak barátai, akik ha tűzbe nem is mennek érte, de sok stiklire kaphatóak. Filmes, aki eléri, hogy egy hetven éves öregember bohócot csináljon magából és egy gumiszörnnyel harcoljon a jeges vízben. Filmes, aki akár maga is megalázkodik, hogy elérje céljait, és ha végképp nem megy, akár a lelkét is eladja, ha nem is az ördögnek, de valamelyik vallásnak, amelyik jobban fizet.

Ed Wood abban az időben lett rendező, amikor még nem lehetett leellenőrizni túl könnyen egy imposztor szavahihetőségét. Elég, egy jól irányzott hamis állítás, hazugság, füllentés és máris kezünkben egy rövid lejáratú szerződés, amely feljogosít minket, hogy filmesként dolgozzunk. Ed Wood színházban kezdte, készített egy tévés produkciót, majd fejest ugrott a filmezésbe, miközben egyedül csak a rendezéshez nem volt tehetsége.
Ha producernek születik, kellő pénzzel a zsebében, ma legalább olyan híres filmkészítő lehetne, mint a sokak példaképe, Roger Corman.
Azonban Ed Wood szegény fickó volt, akinek nagyok voltak ugyan az álmai és ezért néha beérte azzal, hogy amit létrehoz, az alatta legyen a vágyainak.
Ismerte a filmkészítést - erre példa, hogy filmzenéi egészen jól sikerültek, vagy, hogy néha olyasmiket ad szereplői szájába, amik nem feltétlenül ostoba kijelentések - tudta kezelni az embereket, a legkevesebből is kihozta legtöbbet. Legismertebb műve a 9-es terv a világűrből, ami, ha odafigyelünk, egészen érdekes ötletekkel dobálódzik. Ennek ellenére, a keretes szerkezet és bevezető már elkészülésének idejében is elavult megoldás volt és Lugosi Béla szerepeltetése pedig teljesen felesleges, inkább csak amolyan tisztelgés az egykori példakép illetve kedvelt filmszínész előtt. A film rá is erősít kapcsolatára a magyar származású színésszel, amiért nekem duplán kedves figuraként kelt életre a rendező karaktere. Igaz, erősen próbára teszi az ifjú titánt az öreg, zsémbes művész, mégis, talán vele alakul ki a legerősebb kapcsolata az élete során. Sugallja a mozi.

Ed Wood, a filmezés mellett ember volt, akinek megvolt a saját drámája is, aminek gyökerét képes volt akár a vászonra vetítve megmutatni az embereknek. Nem véletlenül, terápiás célzattal készítette el a Glen or Glenda című drámát, amelyben egy olyan férfi a főszereplő, aki szabadidejében - ez így baromság... - javítok: aki mindennapjaiban szeret néha női ruhában parádézni. Ez meg így elítélő. Szóval, olyan férfi, aki női ruhában érzi jól magát. Ed Wood maga is crossdresser volt, aki még a háború alatt is képes volt melltartóban kimenni a harcmezőre, hogy az általa imádott nőket legalább ennyiben közelebb érezhesse magához. Ugyanis, fura viselkedése ellenére, Wood nem volt homoszexuális, sőt, kifejezetten szerette a nőket.

A film az ötvenes éveket veszi górcső alá, bemutatva első filmjeit, azok fogadtatását, kapcsolatát első komoly barátnőjével, majd a másodikkal. Bemutatja, hogyan ismerte meg az élő filmlegendát, Lugosi Bélát, akit Martin Landau alakít, ijesztően visszaadva az eredeti gesztusokat. Nem véletlen, hogy az idős művész harmadik jelölését végül Oscar-díjra váltotta.

Rajta kívül is elég erős a stáb, akit Burton mozgósít. Johnny Depp alakítása kissé ripacskodó néhány snittben, ám Bill Murray, Jeffrey Jones és a Vampira-t játszó Lisa Marie, mind remek választás. Marie vette pl. a fáradtságot, hogy az eredeti Vampira-t felkeresse otthonában és segítségét kérje a szerepre való felkészülésben. Erre  Johnny Depp-nek nem volt esélye, hiszen a film címszereplője 1978-ban meghalt. A történet drámaisága mellett bepillantást nyújt a filmkészítés szövevényes világába. Persze, kiderül itt is, hogy nem ár, ha van az embernek némi filmes hátszele, vagy egyéb tapasztalata. Wood azonban tiszteli a szakmát és még arra is van ideje, hogy hasonló sorsú, bár sikeresebb pályatársainak munkásságát kövese a saját törekvései mellett. Sarah Jessica Parker már az első percekben kineveti magát a "lófejes" megjegyzéssel. Patricia Arquette-nek viszont elég nehéz a dolga, hiszen a film utolsó harmadában jelenik csak meg. Szerencséje, a karakter, amit kapott, elég szerethető.

A fényképezés (Stefan Czapsky) néha kísértetiesen megidézi a régi filmek világát - szó szerint is - és a zene a jobb Howard Shore, bár, néha egyértelműen Danny Elfman munkáira emlékeztet.

85%

Ha szeretnéd látni, nosza: E D  W O O D !

Érdekességek:
- Az Ed Wood életét bemutató film többe került, mint a hírhedt rendező összes filmes munkájának költsége együttvéve.
- A forgatáson megjelent Ed Wood özvegye és jelezte, hogy Johnny Depp az egyik épp forgatott jelenetben egy az egyben olyan, akár az igazi Ed Wood volt.
- Tim Burton úgy vélte, hasonló kapcsolat lehetett Ed Wood és Lugosi Béla között, mint közte és Vincent Price között.
- Lugosi Béla gyermekének egyetlen kifogása édesapjának megjelenítésével kapcsolatban, hogy állítólag az öreg Dracula nem beszélt trágárul.
- Sarah Jessica Parker karaktere, Dolores Fuller a valóságban nem értett egyet a szerepével, mert ő nem a dekadens filmes világ miatt hagyta el Ed Wood-ot, hanem annak alkoholizmusa miatt. Erről a film nem beszél. Viszont legalább említést tesznek róla, hogy sikeres dalszövegíró lett belőle, aki Elvis Presley-nek is írt nótát.
- Fura véletlen, hogy a filmben van egy jelent, amelyben Orson Welles panaszkodik egy bárban Ed Wood-nak, hogy nem képes pénzt szerezni egy Don Quijote filmhez és később Johnny Depp érdekelt volt Terry Gilliam Don Quijote filmjében, amely végül financiális problémák miatt soha nem készült el. Eddig...
- Debra Winger nem fogadta el Dolores Fuller szerepét.

Ne várd a csodát! - Miracle Mile (1988)

Ne várd a csodát! - Miracle Mile (1988)

Rendezte: Steve De Jarnatt

A film Mafab adatlapja: Miracle Mile (1988)

Három poszterváltozat

Megtekintés: Valamikor ez egy izgalmas kis film lehetett, mostanra azonban egy bugyuta abszurdum.

A film a romantikus komédiából a végére átcsap egy filmdrámába, amelyben épp elfért egy nagyon kevés akció is. A nyolcvanas évek végére, mikor begyűrűzött hozzánk a videó láz, tucatnyi blőd amerikai akció filmet néztünk végig, amikre nem is emlékszünk. Ez a darab nem volt benne, pedig megkockáztatom, ha gyerekként látom, akkor egy enyhe nosztalgiát éreznék a történet iránt, amely Amerika utolsó óráit meséli el, egy szemszögből.

Igen, a film gyakorlatilag az utolsó órákat eleveníti fel egy szerelem közeli állapotba került fiatalember szemén keresztül. Harry Washello (Anthony Edwards, a későbbi Vészhelyzetes Green doki) belebotlik egy fiatal pincérnőbe, aki iránt olthatatlan szerelemre gyullad. Az esti randit önhibáján kívül lekési és amikor az étterem mellől fel kívánja hívni a kis hölgyet, hogy kiengesztelje a késéséért, véletlenül hozzá fut be egy téves hívás, amely meggyőzi őt arról, hogy Amerikai vétlen rakétatámadást indított az oroszok ellen és a válaszcsapás hetven perc múlva esedékes és letarolja a nagyobb városokat, köztük Los Angeles-t, ahol szereplőink ténferegnek.

A film kezdetben kedvesen bohókás, míg végül, ahogy fogy az idő, mind szürreálisabb kalandozásokhoz vezet. Harry ugyan végül sikeresen teljesíti magán-küldetését, ám nem igazán sikerül úgy, ahogy eltervezte. Ettől még szerelmesével lehet örökre...

A nyolcvanas években, a hidegháború és atomfenyegetés után a fajsúlyos drámákat a nyolcvanas években felváltották a diszkó fényű, giccses akció sci-fik és fantasy kalandozások. A videónak térhódításának köszönhetően mód volt rá, hogy a mozi után hazavigyük a filmeket és ez váratlanul nagyon sok, korábban leforgatásra érdemtelen mű előtt megnyitotta a kaput, hiszen, amire nem biztos, hogy beülnek a moziba, azt még mindig hazavihetik a hétvégére.

Ennek köszönhetően rogyásig rakták a polcokat olcsón forgatott bugyuta filmekkel, melyekből néha ilyen-olyan környezetben kult mozi lett. Vagy, mert a főszereplője később karriert csinált és az adott filmet igyekezett megtagadni, vagy mert a témája volt éppen divatos, esetleg a zeneszerző munkája állította a középpontba a művet, vagy csak a kereskedelmi televíziózás kapta vállára a darabot.

A "Ne várd a csodát!" eredetileg a Homályzóna mozifilm egyik szegmense lett volna, pozitívabb befejezéssel, míg végül a játékidő miatt húzni kellett a forgatókönyvből és kimaradt. Ezek után nem csodálkozhatunk, ha a produkció gyakorlatilag az ötlettől a bemutatásig, nyolc egész évig alakult, formálódott. Végül két hónap alatt leforgatták!
Ebben a mozifilmben debütált Peter Berg, aki később olyan filmeket rendezett, mint A királyság vagy a Csatahajó.

Peter Berg abszolút cameo szintű megjelenése, mielőtt ismert rendező lett volna.

A film végig nehezen vehető komolyan, ezért majdnem az utolsó percekig kétséges, hogy megtörténik-e, amiről szó van benne.
Lehetett volna az egész egy álomfilm is, ami arról szól, Harry valójában mennyire fél a kialakuló kapcsolattól, hiszen kinek ne lett volna rémálma, mikor még csak ismerkedési fázisban voltunk életünk szerelmével. Főleg arról álmodva, hogy esetleg elveszítjük.
A film ezt az elegáns és profán befejezést nem játssza meg, így be kell érnünk a vásznon látott, depressziós befejezéssel.
A "Tangerine Dream" készítette hozzá a zenét és ugyan eredeti lemezen is birtoklom, nem ez a formáció legütősebb filmzenéje. Sőt. Valójában belegondolva, nem is értem a hype-ot, ami a nyolcvanas-kilencvenes években kialakult az együttes körül. Egyedül talán a Tűzgyújtó zenéje volt az, amit élvezettel hallgatok meg tőlük azóta is. A csapat 71-től már részt vett filmzenei munkákban 2001-ig, hogy közel 15 év kihagyás után összedobjanak egy videójáték zenét a Grand Theft Auto V.-höz.

Ha a filmet párhuzamba akarnám valamelyik filmmel állítani, akkor hirtelen a "Lidérces órák - After Hours (1985) jut eszembe, ami hasonlóan egy éjszakát mutat be, férfi a főszereplő, egy nőt igyekszik megszerezni, közben túlélni. Csak annak pozitívabb a lecsengése. Nem lepődnék meg, ha a film hatott volna a rendezőre is, még annak ellenére is, hogy eredetileg már 1980-tól épült a történet.

Ha szeretnéd látni ezt a poszt-apokaliptikus jövőkép előtti percekben játszódó vizuális baromkodást: Töltsd le a filmet innen!

50%

A boldogságtól ordítani - Happiness (1998)

A boldogságtól ordítani - Happiness (1998)

Rendezte: Todd Solondz

A film Mafab adatlapja: Happiness (1998)

Megtekintés: Habár a film nem éri el polgárpukkasztásban azt a szintet, mint a Shortbus (2006) vagy a Ken Park (2002), azért témaválasztása feszegeti az átlag néző befogadó képességét. Ennek ellenére, látni kell, ha úgy érzed, túl rózsaszín az életed, vagy ha pont totál szürke. Ez majd kicsit visszaránt akkor középre. Mellesleg, a Shortbus-t egyáltalán nem bírtam tekerés nélkül megtekinteni, míg a Ken Parkot, meg igen nyögve nyelősen.

Több, mint harminc díjra jelölt alkotás, amely innen-onnan össze is szedett legalább tized a szobrocskákból plakettekből. Ettől könnyű és élvezetes film lesz? Nem állítanám, pedig Solondz kicsit átveri a nézőit. Az első jelenetben, hogy ráhangolódjunk a mozira, mindjárt Jon Lovitz komikus puffadt arcát kell bámulnunk, hogy egy rövid párbeszéd után sírva küldje el a francba aktuális randiját, egy Joy Jordan (Jane Adams) nevű fiatal nőt, aki percekkel korábban lepattintotta. Kivel ne történt volna hasonló? Velem igen. Hasonló. Én mondjuk igyekeztem utána úriemberként tovább lépni és bár nem mindig sikerült, azt a szintet, amivel vélt és valós sérelmeit Joy-ra zúdítja, azt nem léptem meg, ám tökéletesen elfogadom. Az ajándékos monológ egyértelműen a film egyik csúcspontja, ha írhatok ilyet. El is kezdtem pszichologizálni rajta, hogy az ember miért szocializálódik úgy vajon, hogy sokan természetesnek veszik, hogy elfogadnak ajándékokat másoktól, még akkor is, ha tökéletesen tisztában vannak vele, hogy az ajándék egy feltétel folyománya, mint például a kapcsolat elmélyítése, miközben eszük ágában sincs magát az ajándékozót elfogadni?

Andy Kornbluth monológja (Lovitz) rögtön erre világít rá, amikor az egyedi ajándékot, amit megtekintésre átnyújtott Joy-nak, majd miután a nő azt hitte, örökbe megkapta a gyűjteményébe való darabot, kicsavarja azt a kezéből és tisztázza Joy-jal a helyzetet, hogy az ajándékot egy arra érdemes nőnek adja inkább.
Gyerekes bosszú ez Andy-től?
Talán igen.
Elítélendő e ezért a kicsinyes húzásért?
Nem hiszem. Nem tartozik semmivel Joy-nak, és mivel ismerkedési fázisban vannak, gyakorlatilag szinte idegenek egymásnak. Drága ajándékokat meg miért adnánk idegeneknek?
Önzetlenül... mondhatnád.
Igen, de nem egy randin, amin mindketten kapcsolat keresőként léptek a másikhoz.

A drága ajándékok megérdemlésének és elfogadásának pszichológiája.

Neked mi a véleményed? Írd meg!

Azután csupa olyan figurát ismerünk még meg, akiknek élete sötét titkokat, frusztrációt és fájdalmat rejt.
Először is Joy nővérének férje, Bill (Dylan Baker - aki eszméletlen jól hozza a szerepét, mégis, többnyire mellékszereplőként alkalmazzák pár perces szerepekben.) a pszichiáter, aki miközben pácienseit hallgatja a fotelban ülve, elkalandozik gondolatban, hogy kicsit ébren tudja tartani magát a találkozó végéig. Ez a kisebbik baj Bill-lel. A nagyobb probléma az, hogy miközben másokon igyekszik segíteni, alaposan behatolva idegenek pszichéjébe, addig benne is van, ami kibogozásra szorulna, ugyanis Bill rajongása a fiatal fiúk iránt beteges képzelgésekkel egészül ki, egészen a szex megvalósításáig, miközben, ha nem lenne elég baja, neki is van egy kiskorú fia. Bill, mivel módszerének egyik pillére az elemezgetés és kibeszélés, sosem hazudik a fiának. Ez, miután borul a bili (És Bill élete) egy roppant erős és nehezen emészthető párbeszédet generál apa és fia között, mielőtt Bill oda kerülne, ahová vágyai miatt való. (Akkor az álomjelenetről még nem is beszéltem.)
Még egyszer, roppant nehéz figura és eszméletlen színészi játék Dylan Bakertől. Ebben segített Solondz remekül megírt karaktere. Bill szinte minden rezdülésén átjönnek érzései. Kár, hogy ennyire jól megírt karaktereket többnyire a nem könnyed műfajokon belül találhatunk a filmművészetben.

Másodszor ott van Allen (Philip Seymour Hoffman - Itt kezdett befutni és egyre komolyabb szerepeket kapni.), aki megint egy betegesen introvertált alakot személyesít meg. Nappal egy iroda-rengetegben dolgozik, szabad idejében főleg telefonon zaklat idegeneket, miközben könnyít magán. Allen történetesen Joy másik nővérének, Helen-nek (Lara Flynn Boyle) a szomszédja és miközben róla fantáziál, alig vesz tudomást egyik szomszédjáról, aki viszont Allen barátságát keresi, testiség nélkül. Fura, hogy végül a két, világtól elzárkózó ember egymásra talál, legalábbis lelkileg. Helen szerencséjére...

Ha két perverz egymásra talál... az nem ilyen.

A három nővér - nem tudom, van e Csehovi hasonlat, ám nem merném kijelenteni, hogy a felszín alatt nem lappang e némi orosz realizmus - tehát cseppet sem könnyű életet él. Az idősebbek kicsit lenézik húgukat, miközben, apró információ morzsákból kiderül, hogy valójában nincs joguk rá, hiszen van elég szemét saját portájukon is. Ha ez nem lenne elég, apa és anya negyven év után kissé szétmennek, igaz, a válás szóba sem kerül közöttük, de ennek csupán formai megjelenése van, hiszen, nem osztoznak többé a közös ágyon, sőt, másfelé kacsintgatnak.
Lenny Jordan (Ben Gazzara) a nagypapa szerepe jutalomjáték a színésznek, pedig talán motivációja - hogy nem akar a feleségével együtt sem lenni, de válni sem - talán a legkevésbé elmagyarázott szál. Egy nap gondol egyet és nem akar többi a jó férj lenni. Szabadságot akar, külön mozgásteret. Talán fél, hogy negyven év után lemaradt valamiről, vagy egyszerűen belefáradt a felesége öregedő arcát nézni és úgy érzi, ideje kihúzni pár tételt a képzeletbeli bakancslistából.

Joy pedig egy morálisan megkérdőjelezhető balkáni származású taxisofőr mellett keresi a boldogságot, míg végül Vlad (Jared Harris) simán eltolvajkodja pár holmiját, hogy végül a visszaszolgáltatásért lehúzza a nőt némi pénzre. Csoda, hogy Joy szeme kinyílik és hamar pontot tesz a csöppet sem bizalomgerjesztő kapcsolattal kecsegtető lehetőségre. Humoros adalék, hogy a Joy-t játszó Adams és a Vladot alakító Harris 2015-ben ex-párt formált meg a Poltergeist - A kopogó szellem Remake-jében és furán éreztem, hogy van kémia közöttük. Talán pont ezért a korábbi közös szereplés miatt. :)

Összességében a film férfi ellenes alkotás, amely minden hím-soviniszta fiatal nőnek ékes bizonyíték lehet rá, mennyire nem érünk semmit: Akkor is, ha fikcióról beszélünk! :D
Csak figyeld meg, végig a nők szenvednek a férfiak hülyeségeitől, perverzióitól. Egyedül Lara Flynn Boyle karaktere lehetséges ellenpont, viszont egyértelműen az ő viselkedése a legférfiasabb a női szereplők közül.

Amikor a szexuális ragadozó apuka felvilágosítja a gyermekét.

Ha mindez nem lenne elég, a film bonyolult kapcsolati hálóval rendelkezik, akár egy Robert Altman film. Annyira talán nem szövevényes. Ha jól emlékszem, ez a fajta történetmesélés 1998-ban nem volt annyira jellemző, később viszont olyan filmeket köszönhettünk neki, mint pl. nagy kedvencem, Az Igazából szerelem.

A sok kis mellékszálat olyan színészek formálják meg, mint Molly Shannon komika, Camryn Manheim, aki sokaknak a "Szellemekkel suttogóból" lehet ismerős vagy a legidősebb Jordan lányt alakító Cynthia Stevenson.
A film, habár főleg a három lánytestvér életére fókuszál, mégis, néha, mintha a férfiszínészek javára billenne a képidő, vagy a forgatókönyv legjobb pillanatai.

Nagyon nehéz dráma, kevés explicit tartalommal - a spermás jeleneteket sorolnám ide - zseniális színészekkel, emlékezetes pillanatokkal.
Csak ajánlani tudom.

80%

Különvélemény, érdekességek:
- Maga a kifejezés, hogy boldogságtól ordítani, a filmben pont nem releváns. Itt bárki ordítana, azt nem boldogságában tenné. A film eredeti címe - Boldogság - szintén nem nagyon van jelen, bár Bill fia, mikor végre férfivé érik, nagyon örül neki. Kár, hogy a film egyik leggusztustalanabb jelenet követi ejakulációját...
- Solondz 2009-ben tovább fűzte a Jordan család történetét, Élet a háború idején - Life During Wartime címmel és a korábbi rész egyetlen szereplője sem köszön vissza a vászonról.
- Andy (Jon Lovitz) öngyilkossági jelenetét leforgatták, végül mégsem került bele a végleges változatba.
- Eredetileg a film végén Bill-t megölte volna egy csomag, amit neki küldenek és felrobban, ám végül ez a befejezés nem került a filmbe és karaktere így megjelenik a folytatásban is.
- Allen szerepére esélyes volt Jon Lovitz és Jack Black is.

A film linkjét itt fogod megtalálni, amit felkerül egyik kedvenc oldalamra: A boldogságtól ordítani!

Kult: Fogd a pénzt és fuss! - Take the Money and Run (1969)

Fogd a pénzt és fuss! - Take the Money and Run (1969)

Rendezte: Woody Allen

A film Mafab adatlapja: Take the Money and Run (1969)

Megtekintés: Fiatal koromban sokkal nagyobbat ütött. Persze, akkor még nem keveredett szex-botrányba a zseni. Ettől függetlenül, egyszer, hangulattól függően, érdemes megnézni.

Kezdjük azzal, hogy nem tudom, mennyi a filmből Woody Allen zsenije, hiszen a végső vágást Ralph Rosenblum-nak köszönheti, hiszen a producerek hatására Ralph győzte meg arról, hogy az eredetileg sokkal borongósabbra vett hangulatot és befejezést - melyben egy menekülés közben lövik szitává Virgil Starkwell karakterét - változtassák meg és készítsenek egy ál-dokumentumfilmet, amelyben több a humor. Végül, mivel a film inkább jelenetek sorozata lett volna, feljavították az egészet a narrátor szöveggel, így adva egységesebb fazont a mozinak. Woody Allen elégedett volt a végeredménnyel és további filmekben vette igénybe Rosenblum kreativitását. A film elkészítéseben, másodrendezőként (néhány szabad felvett jelenet) részt vett Walter Hill is, aki a hatvanas évek végén néhány filmben segédkezett, hogy végül legyenek rendezői tapasztalatai, mire 1975-ben elkészíthette első saját filmjét, "A nagy bunyós - Hard Times"-t. Tudjuk, végül merre fejlődött.

Allen rendezése ötvözi magában a szkeccsfilmek mozaikszerűségét, a dokumentumfilmek narratíváját és rengeteg burleszk elemet. Humora itt még nem forrt ki teljesen, szövegei később lesznek sokkal erőteljesebbek. Néhány jelenetben kifejezetten olcsó humorral operál, viszont vannak benne abszurd pillanatok is, amiket úgy épít bele a történetbe, hogy alig vesszük észre, hogy valami nem stimmel. (Mikor taposná meg egy bíró a vádlott szemüvegét, ha nem Allen-nél?)
Amire már itt képes volt Allen, hogy olyan szöveget írjon, amely a popkultúra része legyen. Nálunk is egy időben sokan idézték, bármilyen összefüggésben a "Csak semmi cicó, nálam van a slukker!" mondatot.
Plusz a zsidó éntudat. Nem bírja kihagyni a filmből, ami főleg külsejének köszönhető. Vaksi, nyüzüge Móricka. Ennél a filmnél már hozza a szokásos figuráját, az egyszerre elesett kisembert, aki nagyot mer álmodni és sokkal okosabbnak hiszi magát, mint környezet. Azután rendre felsül. Akár egy vörös Chaplin, a keménykalap és a bambuszbot nélkül.

A jobb szöveges poénok közé néha becsúszik pár butább poén is, amik alapja az egyetemes burleszk műfaja.

Virgil Starkwell (Woody Allen) piti kis bűnöző, aki lassan araszol felfelé a szamárlétrán, és ezért rendre börtönbe kerül. A folyamatos fegyház ki-be járkálás közben megismeri a kedves és ártatlan Louise-t (Janet Margolin) akit ahelyett, hogy kirabolna - mivel az utolsó pillanatban a lány észrevenné mire készül és inkább elhalasztja a dolgot... - elcsábítja, majd feleségül veszi. A lány kezdetben nem tudja, hogy udvarlója mivel foglalkozik, de mikor később rájön, akkor is mellette marad.
Virgil történetét a néző narrátoron és riportalanyokon keresztül ismeri meg. Az egész film szerkesztése kifordul magából, hiszen olyan eseményekről látunk felvételeket - Virgil élete - amelyekről nyilván nem készülhetett volna képi anyag. Ez a megoldás mégis tökéletesen működik a filmben, olyannyira, hogy az egyszeri nézőnek fel sem tűnik, hogy vajon ki készíthette a felvételeket. Ne felejtsük el, hogy vannak olyan dokumentum filmek, amelyben a kamera követi a szereplőket és megmutatja életüknek egy részét. Ez itt csupán azért nem lehetséges megoldás, mivel a film visszaemlékezés Virgil életére, anélkül, hogy valamikor tudták volna, elkészül a mozi. Ezért valójában egy fiktív bejátszásokat látunk, amik nem készülhettek volna el. (És el is jutottunk a sci-fihez!) :)
Hogy a dokumentumfilmes hatást felerősítsék, a képsorok között megszólal figurák csupa olyan alak, akik Virgil életének részei voltak. Szülők, barátok, sittes társak, rendőrök, tanárok.
A befejezés pedig az egész történetet lógva hagyja, hiszen végig úgy beszélnek a főszereplőről, mintha sejtetnék, hogy már nincs közöttünk, ám ez nem egyértelmű. Az utolsó képsorok azt erősítik fel, hogy szimplán igen hosszú időre rács mögé kerülhetett.

A szülők csak így vállalták a szereplést...

A rendezés, amennyire a mozaikos narratíva engedi, összeszedett és lineáris. A film zenéje - Marvin Hamlisch - eszméletlenül hangulatos és jól kiegészíti a jeleneteket, akár melankolikusabb akár akció-dúsabb képsorokról van szó. Hamlisch odatette magát a forgatáson, amit Allen állítólag olyannyira nem értékelt, hogy a zeneszerző egyszer még sírógörcsöt is kapott, amikor bemutatott pár tételt a rendezőnek, aki azokat a legkisebb érdeklődés nélkül nyugtázta. Művészek... Még 1971-ben megpróbáltak együtt dolgozni a "Banánköztársaság - Bananas" forgatásán, azután nem erőltették a közös munkát.
A színészek erős közepesek. Itt még nem dolgozott akkora sztár-brigáddal, mint később megszokhattuk. Ma már kérés nélkül ugranak Hollywood nagy nevei, hogy vele dolgozhassanak.

75%

Woody Allen a külsejéből eredő poénokat is beforgatja a filmbe. Ez például nem egy jelenet, hanem csak egy pillanatkép a bűnöző Starkwell-ről. Sok mindent el lehet ránézésre róla mondani, de, hogy egy bűnöző zseni, azt nem.