Édibédi - Sweetheart (2019)

Édibédi - Sweetheart (2019)

Rendezte: J.D. Dillard

A film Mafab adatlapja: Sweetheart (2019)

A film, amely az édibédi főszereplőre épül.

Megtekintés: Tegyük fel, láttad mondjuk a „Zátony” című filmet? Igen? Akkor ezt is láttad, mert az „Édibédi” pont ugyanaz a film, csak kevesebb ötlettel.

Van a túlélő horroroknak egy alműfaja, ami szigeten játszódik (illetve más, elzárt környezetben, ami nem mellesleg festői is lehet) ahol a főhősnek túl kell nőnie egyrészt önmagán, másrészt valami helyi szörnyűségen, amely a legtöbb esetben valamiféle vadállat.

Ha innen közelítem meg az „Édibédi” történetét, akkor ez a film a „Predator” csajos, young adult változata, sci-fi nélkül. Igen, ha eddig nem jöttél rá, ez egy erősen szpojleres leírás lesz. Az egyetlen oka, hogy a bejegyzés címe elején nem szerepel a „Fika” jelző (amit borzalmasan rossz filmeknél néha odateszek) az, hogy Dillard mozija az összes hibája ellenére is szórakoztató mozi volt, az egy megtekintés alatt, amit rá szántam. Szóval, ha nem is éreztem túl jónak, nem is lett menthetetlenül rossz. Csupán, jobb szó hiány, egy teljesen felesleges darabja a horrornak. Mert ezt már láttad. Sokszor, jobban, érdekesebben.

Először a pozitívumok:

Kiersey Clemons a film legerősebb pontja. Ez a fekete hölgy egyszerűen csodálatos. Nem trendin szép, mert nem az. Nem trendin csinos, mert az sem. Ellenben ez a lány egy az egyben az a szomszédlány típus – itt legalábbis – akire élvezet ránézni, akinek erős a kisugárzása, aki ha a vásznon van, kellemes a szememnek. Neked lehet, hogy nem lesz ez lényegi szempont – mert nem kedveled a nőket, vagy nőként a férfiak dobogtatják meg a szíved, vagy jobban szereted a fehér hősnőket – azonban egy átlagos pasinak, aki kifejezetten élvezettel néz csinos – nem szupernőt – fiatal lányokat, tengerparton, kevés ruhában, azoknak az első húsz perc elrepül, percek alatt. Ez azonban egyértelműen kevés a maradandó boldogságunkhoz. Ahogyan egy horrorfilmes fórumon találóan megjegyezte egy fiatalember, kissé öncélú, amikor Jenny csinibe öltözik, ám ebben meg nem elég bátrak, mert képen kívül kerül bele feltételezhetően igen kerek popsija a következő nadrágba és nekünk marad a végeredmény: már megint csini.

A másik pozitívum, a környezet. Átlagos néző ugyanis nem biztos, hogy valaha eljut olyan tengerpartra, amin a film játszódik és ami sokunknak prospektusokból, vagy pont ilyen filmekből lehet ismerős. (Lásd ismét a korábban említett „Zátonyt”.) És akkor már a környezethez odacsapom a szélesvásznú, remek fényképezést, mert az egészen rendben van.

Ilyen jól még a filmben sem néz ki Kiersey Clemons.

Szóval az történik, hogy Jenny (Kiersey Clemons) kisodródik egy kies tengerparton, egy haldokló fiatalemberrel. Ahogy várható, nagyon hamar egyedül marad és Tom Hanks nyomdokain eljátszhatja a magányos túlélő az elemekkel magánszámot. Ez mondjuk az ős Robinson előtt egy tiszteletlen kijelentés. A lány tehát partot fog, körbenéz, élelmet keres és néhány korábbi szigetlakóra utaló nyomot talál. Azután az éjszaka folyamán kiderül, hogy hiába a csodálatos környezet és csupán egy nyugágy hiányzik, koktélos fiúkkal, ha helyette a közeli óceán fenekén egy lyuk vezet valami csúnya lakhelyéhez és ez a csúnya sötétedés idején a szigeten grasszál, hogy ezzel elvegye kedvünket a fantáziálástól, hogy cserélni akarjunk Jennyvel.

A szörny, ahogyan hasonló mozikban már megszoktuk, körbezabálja a leányzót. Ez annyit tesz, hogy kezdetben a holttesteket tépi cafatokra, később pedig a megjelenő, további szörnyeledel egyedeket eszegeti meg. Ha erről is a „Zátony” jut eszedbe, nem véletlen. Ezeknek a butus moziknak a rákfenéje, hogy képtelen megfelelően tálalni a mellékszereplő hullajelölteket, így néha még rendes karaktert sem kapnak. Itt sem érezni, hogy egy kávézásnyi időt fordítottak volna a további érkezőkre, hiszen valójában csak azért szedték őket elő, hogy hatvan perc helyett nyolcvan percre terítsék ki a mozi játékidejét. Stáblistával együtt... Megjelennek, néhány mondat, elmennek. Erre talán mondhatom, hogy horror-biodíszletek.

Szóval Jenny és az érkező páros három sornyi szövegéből kihámozhatjuk, hogy valamiféle baráti társaság hajója került egy pusztító viharba, amely során a csoport nagyja a tengerbe veszett, míg a többiek pont megfelelő sorrendben érkeznek Jenny szigetére, hogy egy kicsit tovább lendítsék a történetet. Jenny győzködi is őket egy ideig, hogy le kellene lépni innen, és hiába akad ehhez egy mentőmatrac, egyszerűen a trió nem képes megegyezni erről. Ahogy ilyenkor szokott, az történik, hogy aki tudja, hogy van szörny, az egy fához kötve ébred, míg akik nem hiszik el, azok szabadon mocorognak a parton. Te pedig arra gondolsz, hogy ezt a klisét mennyi ideig tarthatott felskiccelni a forgatókönyvben. Sok meglepetést nem tartogat az etetési idő.

Még itt is jobban néz ki, mint a filmben...

Ezek után pedig az jön, amit gondolsz. Le sem írom.
A film vége még tartogat egy „Predator” leszámolást, csak sokkal kevesebb ötlettel és kb. azzal a szörnnyel, amit már a Schwarzenegger film idején is visszadobott a stáb. (Esküszöm, olyan, mintha azt rángatták volna ki valami kutyus szájából. Ha láttál fényképeket az első Predator film korai szörnyjelmezéről, tudod, miről beszélek.)
Jenny pedig, akiről nem tudjuk meg, hogy valójában mitől ilyen badass, elindul új kalandok felé, hátrahagyva nekünk egy filmcímet, aminek jelentésén törhetjük a fejünket. Mert a „Sweetheart”, azon kívül, hogy a hősnő tényleg egy szeretni való szomszédlány érzést hoz a karakterbe, egyszerűen elképzelni nem tudom, mire gondolhattak, mikor ezt írták a forgatókönyv címoldalára.

„Sweetheart”. Egyszerűen olyan semmilyen. Jelenleg „Édesem” címmel akadni bele a neten, de azt hiszem, én átnevezem édibédinek. Mert valahogy azóta ezt éreztem Jennyvel kapcsolatban, amióta foggal tépte a kókusz héját a part menti fák árnyékában. Olyan kis édibédi. Vagy amikor talál egy bőröndnyi csajszis ruhát, hogy végül egy türkizkék (?) sportcipőhöz felhúzzon egy virágmintás leggingset és abban parádézzon pár percnyi jelenetben. Akkor is olyan édibédi. Meg úgy egyáltalán. Tökös, de mégis édibédi.

A szélesvásznú változat pedig segít, hogy kicsit erősebb legyen a moziélmény, mert maga a film ebben nem visz előre.

Vannak jó túlélő horrorok, meglepetésekkel, remek mellékszereplőkkel és félelmetes veszélyekkel, amelyben sokszor a szörnyeteg mellett a természettel is meg kell birkózni, meg vannak ezek a tengervíz-habkönnyű kis darabok, amelyek alatt elaludni is szégyen, olyan gyorsan elröpülnek. És ha felmerül egy-egy kérdésed a filmmel kapcsolatban – mi ez a szörny, kik voltak ezek a fiatalok, mi lesz Jennyvel utána – akkor csak annyit kérdezek: - Nem mindegy?


50%

Valentin napi meglepetés - Obvious Child (2014)

Valentin napi meglepetés - Obvious Child (2014)

Rendezte: Gillian Robespierre

A film Mafab adatlapja: Obvious Child (2014)

Megtekintés: Rég láttam ennyire súlytalan filmet az Amerikában elvileg igen kényes témáról, az abortuszról.

Ez azért is érdekes, mert a film főszereplője és a történések elszenvedője egy Stand-Up komika, és ha valamit megtanulhattunk erről a szakmáról, akkor az az, hogy kendőzetlenül rágja át magát a legszélsőségesebb témákon is. Aztán itt ez a keserédes film, amelyben minden adott egy drámázáshoz, társadalomkritikához, ám végül a két legkérdésesebb karakter, akinek a reakciója tényleg adhatna némi plusz drámai löketet a dramaturgiában, inkább megadóan fejet hajt és együtt úszik a simulékony forgatókönyv okozta csendesen csordogáló csermelyben.

Ettől persze nem törik le a téma fontosságát, azonban úgy érzem, hogyha van egy ilyen történetünk és vesszük a fáradtságot is, hogy abból egy filmet – ha még oly rövidke is – összerántsunk, akkor érdemes megfűszerezni olyasmivel, mint pl. karakterfejlődés. Itt azonban mindenki kedves, ami miatt kissé idealizáltnak tűnik a mozi világa. Persze előfordul, hogy egy ember életében az egyetlen kellemetlen személy az exe, aki itt ráadásul nem egy féltékeny figura, hogy a legváratlanabb időpontokban megjelenjen, hogy emlékeztesse a főhőst, hogy volt egy korábbi élete. Semmi ilyesmi. Az egyetlen kellemetlen, amit felhoz a forgatókönyv vele kapcsolatban, hogy nincs túl jó szaga...

Szóval a Jenny Slate által eljátszott Donna egy romantikus álomvilágban él, ahol még az a srác is cuki, akinek egy fellépése alatt kell szembesülnie,több más nézővel együtt, hogy a nő, akiért vonzalmat érez, gyakorlatilag titokban végeztetne abortuszt magán, miközben a fiatalember neveltetése és habitusa pont egy családban teljesedne ki, ha a jövőbe tekint.
Bármelyik másik film, ami két órában boncolgatja a témát, hagyna időt a drámázásra, itt azonban ez kimerül néhány borozgatós párbeszédben és abban a hihetetlen szerencsében, hogy nincs egy ember, aki tényleg lekapná Donna karakterét a tíz körméről, és az arcába üvöltse, hogy azért van más is az átlébecolt nappalok és tíz perces fellépések között.

Összességében nem nézhetetlen mozi a „Obvious Child” és nem érezni, hogy sokat markolna, és talán pont ez az egyetlen igazi negatívuma. Olyan semmilyen. Egy olyan történet, amelyet romantikus lányregényekben olvashatunk esetleg. Nem valami több száz oldalas kötetben, hanem Romana vagy Tiffany magazinban. Ahol mindenki, minimum kedves, ahol nincs egy bekiabáló néző, aki kirángatná szereplőnket a „való világba”, hogy milyen gáz, amit csinál a színpadon.

Ha pozitívumokat keresnék, akkor megemlíteném, hogy talán most először döbbentem rá, hogy a Stand-Up műfaj bizonyos esetekben nem más, mint egy napló bejegyzés, amelyet nem papírra vetünk (illetve arra is nyilván, hogy azután csiszolgassuk, ha ilyen a munkametódusunk) , hogy azután lelakatolva eldugjuk a fiók mélyére, hanem inkább egy olyan önvallomás, amelyet spontán osztunk meg a többiekkel (már amennyire egy fellépés spontán) és az éppen minket erősen foglalkoztató belső érzelmi harcok terápiás kibeszélését célozhatja meg. Mintha ahelyett, hogy pszichiáternek mesélnénk el a bennünket bántó dolgokat, inkább az egészet egy kiskocsma vendégeire zúdítjuk, hogy meghallgassák, mi pedig fellélegezhessünk. Annyi a különbség az átlagos kocsmai beszélgetésekhez képest, hogy nem egy pult mellett ülve osztjuk meg nézeteinket a másikkal, hogy kialakulhasson a párbeszéd, hanem egy reflektorfényes, apró pódiumról, ahol a párbeszéd nagyjából elmarad – kivétel, ha egy vendég nem kezd perlekedni a fellépővel, amire sok filmben volt már amúgy példa – és a beszélgetés így inkább a monológ jóval szűkebb keretei között marad.

Jenny Slate kedves színésznő, itt azonban annyira „magát adja”, hogy nem érezni a drámaiság mélységét eléggé ahhoz, hogy kellő mód ráhangolódhassunk. A karaktertől már első fellépése eltávolítja az egyszeri nézőt, mert a kis életkép, ahol egy fingós nőt kell megismernünk, lehet, hogy őszinte, ám nem túl vicces. Sőt, értem én, hogy a Stand-Up lényege az is, hogy olyan témákkal foglalkozzon, amivel senki más, vagy csak nagyon jó barátok, rendesen bepiálva, azonban ha ennyire nem a drámán van egy filmnél a hangsúly, érdemesebb lett volna kevésbé provokatív mód bemutatni a főszereplőt. Pl. Úgy, hogy lead valami kevésbé bizarr előadást, hogy utána arról beszélgessen valamelyik kollégájával, hogy sokkal durvább anyagai is lennének, csak bizonytalan, hogy ezekkel lépjen fel ennyi ember előtt. Ehelyett rögtön a női bugyik egynapos tisztasági időkorlátját veszi górcső alá, amitől kevésbé erős gyomrú néző már kezdésből elveszíti érdeklődését.

Azért gondolom, hogy bőven elég lett volna egy finomabb oldalával kezdeni Donna bemutatását számunkra, mert bár az előadásában eléggé szabad szájú Donna figurája, a film egyéb részeiben egyáltalán nem érződik rajta, hogy ő egy vagány, tabukat döntögető személy lenne. Így a karakterről annyit tudtam meg, hogy valójában akkor tud igazán őszinte lenni, amikor vagy baráti körben iszik, vagy amikor a színpadon áll és idegenekhez szól. De, hogy miért alakult ki nála ez a fajta közlés kényszer, amivel mélyebben megismerhetném a figurát, az nem derül ki.

Gondolom, ha a film nem röpke nyolcvan perc, bátrabban is nyúlhatott volna ehhez az Amerikában amúgy, amennyire tudom, kényes témához. Bár, lehet, hogy az egy másik állam. Másrészt, talán nem volt a rendezőnőnek elég mondanivalója a témában, ugyanakkor az azonos című, 2009-es rövidfilmjének egész estés változatának elkészítéséhez ugyan talált szponzort, míg a történet megfelelő felduzzasztásához már nem. Ez viszont azért szomorú, mert már az alapot adó 23 perces alkotást is hárman jegyzik történetírásban, ami a filmhez további tagokkal bővült, a végeredmény mégis vérszegényke maradt.

Egyebek:
Sok év után véletlenül megint láttam egy filmet, amiben feltűnt számomra, hogy Gaby Hoffman, aki olyan kis helyes lánykát játszott a kilencvenes évek néhány mozijában – Akkor és most, Tűzhányó – mostanra egy kifejezetten nem szexi arcú nővé érett/öregedett. Az össze szereplő korrekt, mind alakítás terén, mind pedig a forgatókönyvön belül. Talán ezért sem érzem, hogy Donna karaktere változna különösebben a film végére, annak ellenére, hogy néhány jelenetben azért igyekszik dráma mélységet adni a döntésének. Csak valahogy habkönnyű marad az egész.
Egy megtekintést persze ez a film is megér, még akkor is, ha mind drámában, mind romantikában eléggé középszerű.

Gillian Robespierre még nem elég „tökös” filmrendezőnő. Vannak jó pillanatai, de közel sem olyan bevállalós, mint Donna a színpadon. Ami azt illeti, Donna is csak a színpadon bevállalós.
Jack Lacy-nek nem ez az első filmje, amiben a charme-os szomszéd fiút hozza, aki leginkább sodródik az árral. Kíváncsi vagyok, mikor fog meglepni először, mert eddig bármiben láttam, ugyanazt a karaktert hozta. Még a Rampage-ban is, pedig ott negatív figura volt.

Töfi:
- A címet az alábbi Paul Simon dal ihlette, amely a film soundtrackjába is felkerült:

- A forgatást 3 héten belül letudták.



50%

Stockholm – Stockholm (2018)

Stockholm – Stockholm (2018)

Rendezte: Robert Budreau

A film Mafab adatlapja: Stockholm (2018)

imdb.com

Megtekintés: Jó magam először a Die Hard első részében találkoztam a furcsa pszichológiai jelenség fogalmával, igaz, ott valamiért a számomra kevésbé ismert „Helsinki szindróma”-ként említik meg.  Nem nagyon értem, hogy egy pszichológiai kifejezésnek miért terjed el két Európai városnévvel a megnevezése, de hát nem végeztem pszichológiai tanulmányokat. Mellesleg talán nem ezzel a névvel ugyan, de hasonló lelki folyamatok játszódhatnak le az emberekben, amikor hosszú ideig, hónapokig, évekig, vagy egy életen át megfelelni akarnak egy erősebb akaratnak, egy elnyomó személynek, mert valamiféle függőségi viszonyt realizálnak, amely azonban nem vezet érzelmi stabilitáshoz, főleg azért, mert az elnyomó képtelen racionális érzelmekkel viselni a másik, alárendelt fél felé.

Lars Nystrom (Ethan Hawke), eredetileg svéd, bár sok évig Amerikában cseperedett munkanélküli tolvaja egy szép napon besétál a Stockholmi központi bankba, hogy túszejtés után elmondja követeléseit. Innentől pedig egyenes út vezet a végkifejlethez, ami köszönő viszonyban sincs Lars eredeti terveivel. Merthogy, Lars nem túl okos fiú, de ami még rosszabb, helyzetéből adódóan, hogy vajból van a szíve. Az eredményes akcióhoz pedig ez rossz mixtúra. Ugyan azt még eléri, hogy barátját kiengedjék a börtönből és a bankhoz szállítsák, azonban minden más kitörési kísérletük rendre kudarcba fullad, csupán azért, mert Lars mint említettem, nem is okos, de ráadásul nem gyilkos típus. Ha az lenne, talán egyetlen túsz kivégzésével eléri, hogy a rendőrség simán félreálljon az útjából, azonban viselkedése gyakorlatilag felbátorítja a helyi rendőri erőket, hogy figyelmen kívül hagyják a férfi akaratát és minden eszközzel próbálják elfogni. A huzavona pedig lassan felőrli Lars idegeit és egyetlen megnyugvása, hogy különleges érzelmi viszony alakul ki közötte és fogvatartottja, egy törékeny, lelkileg manipulálható családanya, Bianca között.

A filmben tehát kapunk egy kis látleletet abból, hogy hogyan alakulhat ki vonzalom és függőségi viszony túsz és túszejtő között, feszült helyzetben. Ez egy bonyolult folyamat, amely témában számolatlan tudományos értekezés jelent már meg. A film fokozatosan mutatja meg nekünk, hogyan képes szélsőséges helyzetben a psziché megzavarni egy rettegő embert. Azonban választ nem kapunk arra, hogy a psziché, miközben igyekszik feldolgozni a rá mért traumát, valójában mennyire talmi és felesleges érzéseket közvetít önmagának. Nincs illúzióm: egy ilyen kapcsolat, tűnjön bármilyennek, nem lehet egészséges!

A filmet kicsit hosszúnak éreztem, azonban a színészek jók, a kevés külső helyszín ellenére egészen jól adták vissza az adott érát, pusztán a színekkel, kosztümökkel és frizurákkal. A képi világ és a zene egészen átlagos, ahogyan a lezárást sem éreztem tökéletesnek. Az utolsó perc kifejezetten hirtelen számomra. Láttunk már hasonló történeteket, hasonló befejezést is, ám magát, a Stockholm szindróma kialakulását már sokkal kevesebb filmben dolgozták így fel, kizárólag erre fókuszálva. A „Nincs alku”, ami most eszembe jutott hirtelen és ott is inkább csak erős szimpátia alakult ki a szereplők között, a gyengédebb érzelmek a történet sajátosságából, kimaradtak. A másik ilyen mozi a "Kánikulai délután", de azt meg újra kellene néznem, olyan rég láttam. Denzel Washingtonnak is volt hasonló mozija, amelyben gyermeke egészségügyi ellátása miatt okoz túszhelyzetet, igaz, amennyire emlékszem, ott a szerelemnek nincs szerepe, hiszen a karakter példás családapa és felesége otthon várja. Pár percet még a magyar "Túsztörténetben" is szentelnek ennek az alkotók, amikor a Svidrony Gábor által játszott alakított kisebbik fiú kicsit összegabalyodik a lányiskola egyik szabadelvűbb tanulójával.

Ethan Hawke

Ethan Hawke tehetsége sokkal inkább előjön az ilyen, alacsonyabb költségvetésű filmekben, mint amikor valami nagyobb költségvetésű darabban kap néhány percet. Kedvelem a fickót és vannak filmek, amik szerintem kifejezetten miatta érnek kicsit többet, pedig az igazi munkái – Mielőtt sorozat vagy a Sráckor – eddig kimaradtak nekem. Ha jobban belegondolok, szégyellhetem magam, hogy gyakorlatilag a kommersz oldalát ismerem inkább.

A banki alkalmazott, gyermekes anyuka, Bianca Lind figuráját pedig a skandináv mozi ügyeletes egyik csillaga, Noomi Rapace hozza, aki számomra sokkal inkább érdekes, mint vonzó, és aki kicsit benne ragadt a drámai skatulyában, aminek köszönhetően vagy tíz filmben láttam tőle a kemény asszony alakját. Még amikor esendő volt, akkor sem volt teljesen az. Ezt biztos a „Tetovált lány” image-nak köszönheti és amiből talán sosem fog kitörni. Várom már, mikor látom majd egy kifejezetten komikai szerepben, mert eddig tiszta olyan, mint Michelle Rodriguez. Az a nő, aki lenyom mindenkit, és sosem lesz anyuka fiának kis barátnője.

Mark Strong, mint Lars sittes barátja, azt hozza, amit megszoktam tőle. Semmi többet. Tíz éve azt sem tudtam, hogy létezik, - enyhe túlzással, hiszen már 1999(!) volt szerepe a "A Napfény íze" című magyar családtörténetben és az ismert neveket felvonultató "Napfényben" is tiszteletét tette - ma meg minden harmadik nagyobb produkcióban belebotlom. Nála pozitívum, hogy mind negatív, mind pozitív oldalon, változatos műfajokban kipróbálja magát. Ezért is kedvelem a pasast. Pont ezért, ideje visszanéznem néhány régebbi filmjét. Tiszteletből!

Ha van negatívuma a filmnek, akkor az, hogy Robert Budreau sokkal erősebb forgatókönyvíró, mint rendező. Így pedig ez az egész nem több, mint korrekt. A végeredmény egy nem túl pörgős, nem túl izgalmas és érdekes dráma, remek hangulattal és színészekkel.

50%

Mark Strong, Noomi Rapace, Ethan Hawke

Néma bosszú – Acts of Vengeance (2017)

Néma bosszú – Acts of Vengeance (2017)

Rendezte: Isaac Florentine

A film Mafab adatlapja: Acts of Vengeance (2017)

Megtekintés: Kedvelem Antonio Banderas-t, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mostanában ő is Nicholas Cage vírustól szenved: nagyjából vállalj el bármit, mert ahogy repülnek az évek, a mennyiség valamiért fontosabb lesz, mint a minőség.

Külön cikket érdemelne, hogy egyes színészek miért kezdenek egyszer csak futószalagon gyártani közepes, vagy rosszabb minőségű filmeket tömegével, ahelyett, hogy válogatnának inkább és évente egy, esetleg kettő, de nívósabb produkcióhoz szerződnének le. Jó, mondhatjuk azt, hogy elvileg lehet, hogy ők azt hiszik, a produkció nívós lesz, ezért vállalják be, de szerintem az ügynökeik is pontosan tudják, melyik rendezőkkel és filmgyártó cégekkel érdemes kooperálni és melyiket kell messzire kerülni. Bár, igaz, hogy tényleg komoly múltú nevet még nem láttam Asylum moziban, de az sem jobb, ha valaki húsz évig a legnagyobbakkal dolgozhatott, majd hirtelen évi öt filmben játszik, amiből jó, ha egy eljut moziba. A másik ok, meg amikor érzi az illető, hogy a nagyobb megkeresés ritkul, ezért a nyugdíjalapra gondolva, akár egy mókus, bezsákolunk minden felmerülő melót, azután meg lesz, ami lesz. Ha Banderas mondjuk ma még hatvan évesen rá lenne szorulva ilyesmire, akkor viszont megette a filmes szakmát a franc.

Bár miért pont Banderasnál kesergek ezen, hiszen most, 2020-ban jelölték Oscar-díjra egyik alakítását, ami azt jelenti, hogy kár temetnem a karrierjét. Nem is akarom, mert valahogy a mozijai igyekeznek a szórakoztatón belül maradni. (Nem úgy, mint pl. Michael Madsen, Eric Roberts vagy Billy Zane produkciói, úgy kb. az utolsó öt évben, melyek átlaga a pocsék és elhanyagolható közé tehető.)

Jelen darab némi álfilozófiával indít, melyben Szun Vu „Aháború művészete” érintőlegesen megjelenik, egyéb, ókori filozófusokkal együtt, hogy mélységet adjon egy szögegyenes és éppen csak szórakoztató bosszúfilmnek. Nem értem, hogy mennyiben fontos a filmet inzertes feliratokkal és bölcs idézetekkel széttagolni, ám vegyem úgy, hogy a rendező úr művészi hajlamait dicséri.

Banderas egy profi ügyvédet alakít, aki bűnözők tisztára mosásával szedte meg magát. Még pontosabban: Hírneve szerint bármelyik elvetemült szemétládát képes kidumálni a sittről. Egyik nap elkésik a lánya fellépéséről és mire legközelebb hírt kap róluk, akkora a kicsi lányát és bájos feleségét valaki hidegvérrel meggyilkolta, majd egy csatornába rejtette. Ügyvédünk kezdetben nem képes feldolgozni a tragédiát és Tyler Durden féle törést szenvedve lelkében szabadidejét azzal tölti, hogy hülyére veresse magát ketrecekben, ezzel vezekelve, amiért ígéretét, - hogy idejében odaér a fellépésre - , nem tartotta be.

Szokás szerint a rendőrség impotens az ügy felgöngyölítésében és főhősünk meg egész jó úton halad, hogy kiverjék fejéből a múltját, míg egy fiatal rendőr némi lelki ráhatással visszaterelgeti a helyes útra. Az útra, amit hősünk nem értelmez kellő alapossággal és hírtelen rádöbben, hogy valójában, ha a rendőrség tehetetlen, akkor neki kell a kezébe vennie az ügyét és leszámolnia az általa is ismeretlen gonosztevőkkel, és, hogy ne legyen olyan unásig közhelyes a folytatás, némaságot fogad, mert kell egyszer ilyen is. (Másrészt meg a sztoikus tanokon kívül ad egy kontrasztot önmagának, hiszen korábban a dumájából élt, most meg a némaságával hal, ha nincs szerencséje.)

Már kezdtem azon gondolkodni, hogy dramaturgiailag hogyan oldják meg, hogyha nem beszél, miként tudja meg az ellentől, amit akar, ám ezt a részét egészen jól megoldja a forgatókönyv. Többek között azzal, hogy nem nagyon kerül olyan helyzetbe, amikor fontos beszélnie. A hümmögés és metakommunikáció is megy neki rendesen. 

A nyomozós szál, ami a műfajnál elengedhetetlen néhány izgalmas pillanattal, már közel sem olyen erős és izgalmas, bár a férfihoz csapódó kutyus, az cuki.

Persze nem árulok el nagy titkot, hogy az ügyvéd úr lassan végül felgöngyölíti a gyilkosságok okait és elkövetőit, ráadásul, felépülése közben némán lezavar egy komplett harci kiképzést is, több tanárral, egyéb segítséggel, amiben végig az járt az eszembe, hogyha tényleg olyan fontos, hogy megtalálja a családja gyilkosát, minek nehezíti meg a saját dolgát ezzel a némasági baromsággal. Mindegy. A film elhiteti velünk, hogy viszonylag rövid idő alatt egy puhány ügyvédből egészen vállalható kidobóember legyen és halkan kuncogom, mert nem hiszem, de szeretném.

Közben a rendőrkapitány lassan félre tolja az ügyet, ami nem jó, viszont megjelenik egy önjelölt doktor néni – aki nővér – hogy egyrészt segítsen a bajban, másrészt, segítsenek rajta a bajban. Ezeket a szerepeket pedig olyan remek karakterszínészek alakíthatják, mint a rendőrkapitányt Johnathon Schaech, a támogató rendőr, Karl Urban és a nővér-doki Paz Vega. Egy jelenetben még Robert Foster is feltűnik, bár a szerepe szinte már cameo.

Egyikük sem hozza élete alakítását és az egész film olcsó kölnivíz szagától bűzlik. Kicsit dob rajta, hogy az a kevés akció egészen nézhető – persze ne számíts nagy dolgokra – és a némaságot kompenzálandó a narrátor funkció itt egészen jól működik együtt a nem lineáris történetmeséléssel. Egyedül a befejezés pofátlan profánsága zavaró, a csavarral együtt, ami sajnos nem üt akkorát, amekkorát üthetett volna, ha sokkal jobban használják a karaktereket. Most egyszerűen ennyi jutott. Banderas lassan azt hiszem, átigazol a B ligába, ha nem lesz óvatosabb. Ez több filmet és kevesebb szórakozást jelent. Hatvan évesen úgy látszik, ez jön. Jaj, és volt idén egy Dolittle is! (Pofázom itt a levegőbe, mikor pont ugyanúgy idén jelölték ezekkel együtt is Oscarra!)

Jonathon Schaech-t bármiben szívesen megnézem, mert ő az a színész, aki ezer filmben játszott és alig lehet tudni róla. Paz Vegát a „Solomia” óta imádom, amin a „Spangol” erősített, a „Spirit – A sikító város” meg nem rontott. Még a viszonylag borzalmas Rambo – Utolsó vér sem vette el tőle a kedvem, bár ez az új, rövid frizura nem előnyös szerintem neki. Talán a komolyabb szerepek miatt az image váltás. Karl Urban számomra totális rejtély, hogy mit keres itt, hiszen kora miatt kívánom inkább, hogy nagyvásznon Trekkerkedjen, vagy valami sci-fiben lövöldözzön (ami majdnem ugyanaz), csak ne támogató szerepre fecsérelje a fiatalságát. Inkább forgassa a „The Boys” második, harmadik, negyedik évadát, amíg jó a forgatókönyv.

A „Néma bosszú” egy átlagos mozi, tökéletes példája az egyszer-nézős kategóriának, mert a rendezésben annyira nincsen semmi, ami miatt emlékeznénk később rá, és kívánnák, hogy frissítsük az eltűnt emléket. Hacsak nem a tökös Banderas miatt, aki itt még hatvan alatt pár évvel is sportosabb, mint én és a cimboráim nagyja.

50%

Shaft - Shaft (2018)

Shaft - Shaft (2018)

Rendezte: Tim Story

A film Mafab adatlapja: Shaft (2019)

Megtekintés: A rendező neve borítékolta számomra, hogy a korrektnél többre ne számítsak.
Egyszerűen nem vagyok oda Tim Story stílusáért. Nem pocsékak a filmjei, mert végig lehet őket nézni, az rendben van. Azonban Storynak nincs egyetlen felismerhető stílusjegye. Talán, ha bárkihez hasonlítanám, akkor azt mondanám, hogy ő Brett Ratner kisöccse, a meki változat, happy meal nélkül. Mert már a megtekintés után alig maradt valami, amire emlékezni tudok.

Az egész film egy klisé és ha már valamit ki lehet belőle emelni, az a főcím montázs, ami viszont még bizakodásra adott okot. Hogy egy középszerűnél picivel érdekesebb filmet fogok megnézni. Ehhez annak sincs köze, hogy teljesen távol áll tőlem a Shaft filozófia és világkép, hiszen amikor berobban a mozi világába a figura, akkor éppen nyitott Hollywood az afroamerikai közönség felé, azzal, hogy a korábbi noir nyomozókkal és fehér hősökkel szemben megtett főszereplőnek egy fekete nyomozót, aki köp a törvényekre, sosem gépel jelentést és ellavíroz abban a szürke tartományban, ahol még nem lesz ellenszenves a főszereplő. Láttam egy vagy két Shaft filmet, ma már azonban csak annyira emlékszem, hogy mindenkit elkalapált és végül – vagy indulásra – nagyon cool módon sétálgatott Séf bácsi Oscar-díjas főcímdalára. (Isaac Hayes, aki a dalt énekelte és később éveken keresztül erősítette a South Park stábját.)

Azután a kétezres években kaptunk egy amolyan Remake-folytatást-reboot-ot, amiben Richard Roundtree után Samuel L. Jackson verte össze az utcai bűnözőket és még a tenyérbe mászó képű Christian Bale-t is meg kellett fékeznie. Ez a Shaft, ha lehet, még szikárabb volt, mint elődjei és nem tudom, végül nyereséges lett-e, de amikor bemutatták, Európában úgy emlékszem, hűvös közöny fogadta, amin a remek stáblista sem segített.

Erre itt van már a küszöbön 2020, megreformálták az alapokat és kaptunk egy hibridet, amelyben nyoma sincs a korai Shaft vérprofi, vérszáraz, szikár stílusának, hanem amolyan buddie movieként akarják összetákolni, csak itt a két tökéletesen különböző karakter, akik összecsiszolódnak, apa és fia. A múlt és a jelen. A végeredmény pedig egy nem túl érdekes nyomozásos akció-komédia, ami nem is elég vicces, nem is elég akciós és néha elgondolkodtam, hogy miért érezték a nagy öregek, Roundtree és Jackson, hogy a franchise hattyúdalában tiszteletüket tegyék. Mire legközelebb talán készül egy feldolgozás, már úgy sem lesz értelme, hiszen a fehér lesz kisebbségben és nem blackploitation mozik fognak készülni, hanem whiteploitation filmek...

Igen, szerintem nagyjából itt pontot is tehetünk Shaft világára, mert nem nagyon szoktak folytatni olyan akció komédiákat, amelyekre csupán a korrekt a megfelelő jegyző. (Nem a francot...) Mert ha ezt láttad és végig kínlódtam, nem biztos, hogy akarnál még. Majd 10-20 év múlva, lehet megint bedobnak egy ügyeletes feka srácot a mély vízbe, csak annyi lesz a különbség, hogy akkor mellé nem lesz szükséges bepakolni plusz bevétel reményében a régi Shaft megformálóit, mivel sajnos valószínű, hogy már nem lesznek velünk, a mostani kis-srác Shaft, Jessie T. Usher sosem lesz olyan karizmatikus sztár, mint elődjei. Bár, pofátlanul ki merem jelenteni, hogy ha nincs a Shaft, talán ma Roundtree nevét sem ismerjük. Jacksonra meg nem emiatt a karakter miatt fogunk emlékezni és bevallom, ha összeraknék Top10 Samuel L. Jackson szerepet, ezt simán kihagynám a felsorolásból. Vagy esetleg + 1. De csak, mert a figurának van pop-kulturális hozadéka, már jóval korábbról.

Story pedig kapott egy olyan klisés forgatókönyvet, ami olyan, m
intha egyenesen a nyolcvanas évek legjobb hasonló alkotásaiból gyúrták volna össze, hogy azután kivegyék belőle a szívet és lelket, és ami maradt, azt is betegyék egy olyan lencse mögé, ami kiírtja a stílust a filmből. Még véletlenül sem találni semmit a filmben, amire azt mondhatnánk, hogy eredeti húzás, sem egy kifejezetten jó zenei témát, sőt, az eredetit is sikerült kasztrálva megreformálni. A képi világ is erősen semmilyen. Ma már ez a szint a televíziós produkcióknál nem, hogy alap, hanem kezdik megugrani. Tény, hogy amit kapunk, nem nézhetetlen, csak megtekintés után, mikor kikapcsoltad a gépet, simán felteheted magadnak a kérdést, hogy mi szükség volt erre? Még azt sem hinném, hogy a pénzért csinálták, mert akkor lényegesen vizuálisabb, szakmai berkeken belül erősebb direktort kerítenek a forgatáshoz.

Láttam már magam is élvezhető Tim Story filmet. Mindkét Fantasztikus négyest kedveltem, hiába fanyalogtak a kritikusok zömében. A baj az, hogy olyan, mintha Story nem, hogy fejlődne, hanem még azt a kevés kohéziót, amit fel tudott mutatni, azt is kivette volna a repertoárból. Így viszont be is lövi a filmjének a helyét a műsorsávban, valahová a délutáni, esti időpontra, amikor a gyerek elvileg odalent játszik, anyu a vacsorával bíbelődik, apu pedig bealudt vagy kétszer, hogy mikor felriadjon a reklámra, konstatálja, hogy egészen tökös kis filmet tett le megint Jackson az asztalra.

De szerintem, ha Jacksont kérdeznénk, csak elengedne egy „motherfuckert”. Többek között azért is, mert ugyan alig húsz éve készült az előző Shaft, azóta valamiért a nagybácsiból - talán a poénfaktor miatt - apukát csináltak Jackson számára. Pedig nincs tíz év közte és Roundtree között. Viszont, így három generáció oszthatja a pofont és golyót. Ha jobban belegondolok, már lehet, hogy eleve az apa-fiú kapcsolatot kellett volna erőltetni az előző filmben is. (El is helyeztek egy erre mutató poént a filmben.)

50%

Csőbe húzva – Framed by My Fiancé (2017)

Csőbe húzva – Framed by My Fiancé (2017)

Rendezte: Fred Olen Ray

A film Mafab adatlapja: Framed by My Fiancé (2017)

www.imdb.com

Megtekintés: Egyszer bele fogsz csúszni valamelyik csatornán. egyszer-nézős krimi, de összességében jó az az átlagfogyasztónak. Néha nekem is.

Fred Olen Ray neve nem ismeretlen számomra, de halványan úgy emlékszem, hogy azért nem tévéfilmes berkekben kezdte a munkát direktorként. Frissítsük csak fel, néhány címmel, ki is ő: - Aha, bele is tört a bicskám. Ray eddig – 2018 év vége – 155 (!) produkciónál tette le a nevét, mint rendező. Ezek nagyja sorozat epizód, tévé film és egyéb nyalánkságok. Becsúszott néhány mozifilm is, a jobbikból... 1971-ben készült a Honey Britches, aminek újravágását készítette el 1986-ban. Valójában 1978-ban kezdett rendezőként dolgozni és a kilencvenes években még nálunk is belecsúszhattál néhány munkájába videókazettán. A videó nagyjából kikopott a mindennapokból, de Ray a mai napig is gyártja munkáit, aminek egyik nem túl erős, de szódával elmegy darabja a „Csőbe húzva”.

Nagyjából egy Columbo epizód erősségét felmutató krimi, vagy valami hasonló kategória lenne, de nem nagyon tudom besorolni. Drámának nem eléggé erős karakterábrázolásban. Kriminek nem igazán bűnügyi, habár a végén csak becsúszik egy gyilkossá is. Tárgyalóterminek borzasztó kevés, hiába bíró az egyik főszereplő. Van benne rendőr is, viszont hevenyészett a nyomozás. Bosszúfilm is lehetne, ám, pont aki a lényeges lenne a bosszú szempontjából, elveszíti a varázsát, miután agyoncsapják egy kerámiadísszel. Hitchcock-inak profán, izgalmasnak gyengus. A színészek nem is annyira rosszak. Az ex-hapsi kellően tenyérbemászó. A női főszereplő ha nem is túl okos és tökös, legalább nem néz ki rosszul.

Az egész kicsit steril. A fényképezés az ízlésemnek túl statikus. A képek amúgy szépek. Látszik, hogy a legtöbb belső helyszínt szépen kitakarították forgatás előtt, hogy ne legyen poros a drága kölcsönzői kamera.

hdo.to

Akció az minimális, kimerül három percben, ebből másfél egy dulakodás egy sportos pasas és egy törékeny virágszál között zajlik le. A csaj győz. Mégis csak tökös ez a baby!
Nem mondom, hogy tetszett, mert ezek azok a filmek, amiket már akkor is elkapcsoltam, amikor még leültem a tévé elé. Ettől függetlenül, ha nincs más és érdekel, hogy két nő milyen gyorsan tud halálos ellenségességből érdekszövetséget összekovácsolni, akkor látni kell. Forgatókönyvi bravúr a javából. Nem szarkazmus, tényleg jópofa jelenet. Legalább azzal megleptek, hogy az egyenletből kihúzták a majdnem legfontosabb tényezőt. Pedig azt hittem...

Jenny Fisher (Katrina Bowden) pasijával, Daniellel (Jason-Shane Scott) szórakozik egy étteremben, amikor a férfi megkéri a kezét. A válasz egy boldog igen.

Ugyanaznap este a várandós és ebből kifolyólag hormonálisan démon szállta May Langford (Valynn Turkovicz) kierőszakolja a férjétől, hogy hozzon neki csokifagyit. Mi pedig tudjuk, hogy ennek a kitérőnek van dramaturgiai fontossága. Jenny szétdobálja a frissen kapott jegygyűrűjét a kocsiban, mire Daniel is beszáll a keresgélésbe, szemből feltűnik a férj, Michael (Christopher Glenn Cannon) és... nem ütköznek ugyan össze, de Michael beleszalad egy az úton álló járműbe és fejre áll. Nos, nem értek sokat a KRESZ-hez, de úgy vélem, Amerikában jobb-kéz szabály van és Michael jött rossz oldalról, neki kellett volna megállnia és a szabályosan érkező párost szabályosan elengednie. Ha ezt teszi és nem erőlködik annyira, nem rohan bele a parkoló gépkocsiba és nem borul meg.
Szóval, vannak kétségeim, a baleset felelősével kapcsolatban, de lehet, hogy én tudom rosszul és a kaszkadőrszakértő által megkomponált karambol egyetlen vétkese Daniel. Tény, hogy a vágás közben látszik, hogy kissé átsodródik a szembe sávba, de Michael akkor sem fért volna el a parkoló kocsi mellett, ha történetesen Danielék autója kifelé kanyarodott volna. Michael-nek egyértelműen le kellett volna lassítania – megállni utána és megnézni a rossz helyen álló kocsit, hogy tud-e segíteni valakinek, aki esetleg a kocsiban van – és miután elmentek Danielék, kikerülhette volna az álló autót. És ezért fog végül a negatív hős annyit szopni: Egy rohadt csokifagyi!

Valamiért a férfi annyira hibásnak érzi magát, hogy friss jegyesét átcibálja a saját oldalára és még a kocsit is neki megfelelően állítja be, hogy később a helyszínelőknek azt mondhassa, nem ő vezetett. Mint később a kórházban levezeti az egészet Jenny-nek, inkább a nő ápolónői karrierjén essen csorba, mint Daniel igen gyümölcsöző bírói pályafutásának.

Csakhogy, May, közben elvetél és bár a gyermek elveszik, helyette a korábban emlegetett démon megszállja a nőt, olyannyira, hogy valamennyi befolyását beveti azért, hogy az időközben elhagyott Jenny életét pokollá tegye. Azután végre találkoznak, megtörténik a nagy felelősségre vonás és végre kiderül, hogy Jenny ártatlan. (Szerintem Daniel is, de mindegy...) Az egyetlen, aki ezt elhiszi, meg pont az, aki eddig a halálát kívánta. Furák a nők, na!

yts.am

Végül a két hölgy egyesíti erőit, mert Daniel egy karrierista mocsok, akinek túl jó megy sora, mióta, drága öltönyöket vásárol, amelyiknek van vagy ötven különböző árnyalata. A gazdag faszinak pusztulnia kell!
Ezt meséli el ez a remek kis alkotás.

50%

Különvélemény:

Valójában nem érzem helyénvalónak a magyar címfordítást, mert bár tényleg azt hittem, hogy a két nő majd jól csőbe húzza a férfi karaktert, nem ez történik. Gyakorlatilag saját magát buktatja le, mert egy idő után a rendőr nyomozó gyanakszik rá. Csőbe nem így húzol embert, hanem mikor végül elszólja magát, vagy valami hasonló...

Ha nincs jobb dolgod: C s ő b e  h ú z l a k h e j j 

Égi tűz – Fire in the Sky (1993)

Égi tűz – Fire in the Sky (1993)

Rendezte: Robert Lieberman

A film Mafab adatlapja: Fire in the Sky (1993)

www.imdb.com

Nekem ez a film majdnem kimaradt. Ezt úgy értem, hogy anyám látta, mert földönkívüli mániás volt, a szomszédunk látta, mert ő is földönkívüli mániás volt, én pedig egyszer sem láttam az elejétől a végig, pedig anyám dicsérte. El kell hinnem neki, hogy nagy UFO mániás körökben ez egy kult filmnek számít és még az sem lehetetlen, hogy ha annak idején valahogy én is végignézem, akár kedvencem is lehet, bár ezt kötve hiszem.
Mert mai szemmel a film fantasztikus jelenetei még egészen jól működnek – nem a tisztáson játszódó vörös fényes balhé, hanem amikor a főhős rémálma (?) megelevenedik és felébred az űrhajóban (?) – sőt, talán az egész film legerősebb része az, amikor Travis felébred a gubóban, majd igyekszik elhúzni a belét ebből az inkább földi elemekből épült létesítményből, amelynek funkciójára, eredetére a film nem ad választ. Azonban a mozi, annak ellenére, hogy az elején megjelenik a hangzatos „Megtörtént események alapján” felirat, mégis több sebből vérzik, vagy a hegyi redneck népek valójában annyira hülyék, mint a film bemutatja.

Ott kezdem, hogy pár sorban elmesélném a történetet, azután kiegészíteném az észrevételeimmel:
Travis (D. B. Sweeney), barátja, Mike (Robert Patrick) és néhány társuk fakitermeléssel foglalkozik a hegyekben. Egyik nap a bagázs rémülten és Travis nélkül jelenik meg a kisvárosi kocsmában, miután végeztek és egy igen zavaros történetet adnak elő róla, hogy Travist meggyilkolta egy vörös jelenség a hazaúton. Senki nem hisz nekik és napokon belül elterjed a pletyka, hogy a fiúk végezhettek a társukkal, de mivel nem nagyon hajlandóak felidézni az emlékeiket, ráerősítenek a szóbeszédre. Végül Travis napok múlva – mikor szinte már jóvátehetetlen károkat okozott a fiúk magatartása – előkerül Travis, aki nem igazán tudja megmondani, hogy az eltelt öt napban – szerkesztési szempontból sokkal több időnek éreztem, igaz, nem utalnak nagyon erre semmivel – merre járt, ám végül mintha egy terapeuta képes lenne transzban felfrissíteni az emlékeit. Az először gyilkossági ügynek tűnő eltűnési ügy nyomozója, Frank Watters (James Garner) akit az állam rendelt az ügyre azonban szkeptikus, de nincsenek bizonyítékai a fiú(k) ellen, meg valójában nem is történt bűntény. De igaz amit Travis és a srácok állítanak, vagy egy hoax az egész, amit azért találtak ki, mert unalmas városkájukra akarták fordítani a figyelmet?

www.imdb.com

Nem tudom, ki, hogy van ezzel, de nem érzem megválaszoltnak a film végén látható jelenet ellenére sem, hogy mi az igazság.

Viszont zavart néhány apróság:
A hegyekbe menő brigád miért választ be olyan zűrös és homályos múltú alakot, Allan Dallis-t (Craig Sheffer) maguk közé, aki a.) eleve vándormadár, b.) alig tudnak róla valamit, c.) pár hete érkezett, így vele ilyen veszélyes munkát vállalni minimum felelőtlenség, d.) a társaság egyetlen tagját sem tiszteli és gyakorlatilag úgy viselkedik, mint aki keresi a balhét?
Tényleg ennyire önsors-rontó a csapat, hogy egy ennyire negatív kisugárzású, veszélyes alakot kell magukkal vinniük terepre, mert egyszerűen nincs más?

Ráadásul Dallis úgy viselkedik, hogy az nem csak a seriffnek (Noble Willingham), de az egész városnak bogarat ültet a fülébe. Oké, hogy kellett egy karakter, akire rá lehet terelni a gyanút, de ha ezt a vonalat fejtegetjük, akkor a filmben is elhangzik, hogy a többi négy férfi miért fogná be a száját és hagyná Dallis-t szabadon kóricálni, ha valóban köze van egy esetleges bűntényhez?
És innen megyünk tovább abba az irányba, hogy ezek a hegyi emberek tényleg ennyire elutasítóak, amikor a nyakukon a kötél? Rendben van, hogy egyszer elmesélték a seriffnek, hogy mi történt velük és maguk sem nagyon hiszik, de úgy érzem, hogy utána az elutasító hozzáállásuk a nyomozás során szintén dramaturgiai okokat szolgál a feszültség fokozása és a játékidő megnövelése miatt, mert a forgatókönyv nem nagyon tud mit kezdeni a történésekkel.

www.imdb.com

A film első fele bemutatja a főszereplőket, helyzetüket és erősen haladunk egy dráma, esetleg thriller műfaji film felé. Talán az egyetlen esemény a filmben, ami előrevetíti, mintegy rejtetten, hogy a megoldás sokkal fantasztikusabb, amikor a helyszínre érkező Watters hadnagy autója előtt lecsukódik a vasúti átjáró sorompója és csak annak a fényeit látjuk először az autó szélvédőjén tükröződni, meg az autóban elképedő Watters hadnagyot. Bár, az elképedése szimplán a nézők átverése, mert nincs az a bűnügyi nyomozó, aki ne látott volna még lecsukódó, vörösen világító sorompót. Nekem ne mondják...

Később, mikor már a város már lincshangulatban van – a film nem nagyon tér ki rá, hogy öt nap alatt még valószínűleg több száz ember kutatna az erdőségben Travis után, beleértve a brigád többi tagját, mégis annyi minden történik velük a továbbiakban, hogy tényleg megvezetett a film idővonala és azt hittem, hetek teltek el.

Aztán megjelenik egy igazságügyi szakértő is, hogy hazugságvizsgálatnak legyenek a fiúk alávetve, megtámogatandó a rejtélyes mesét az erdő felett utazó vörös fényről, amelyik elvileg „lelőtte” a bátran alá rohanó Travist. (Aki tényleg ennyire hülye?) Persze, megint értékes játékidő megy el arra, hogy a Mike és a többiek egyszerűen nem akarnak kibújni a képzeletbeli hurokból és makacsul a sértődöttet játsszák, míg végül a forgatókönyv megkönyörül rajtuk és együttműködnek – roppant rövid ideig – a hatósággal.

thelastblogontheleft.com

Aztán Travis is visszaérkezik és nem voltam maradéktalanul boldog ettől a megoldástól sem. Mike-ék telefonja késő este csörög. Mike felveszi és a központ interurbán kapcsolja neki Travist, aki segítséget kér és homályosan megadja a tartózkodási helyét, ahová érte mennek. És kit hívnak először a srácok, hogy előkerült Travis, körmére kéne nézni.

A seriffet! – mondanád. Tévedsz.
A hadnagyot, aki a fejüket akarja! – vágod rá. Tévedsz.
Nem. Mike az UFO kutatót hívja oda szakadó esőben, hogy ugyan két Travisnak feltett kérdés után azon vitázzanak, hogy a srácnak pihenésre van szüksége és kórházba kellene juttatni... Hülyék ezek? Hát eleve már a seriffet ugrasztom ki az ágyból és vele egy autóban megyek a helyszínre, nemhogy őket értesítsem utoljára. Vicc az egész.
Szóval, ezzel apróbb és nagyobb sebből vérzik ez a mozi közeli tévéfilm. Elhiszem, hogy 1993-ban nem volt ez rossz, de ne felejtsd: Abban az évben jött ki a Jurassic Park! és a két film között óriási a minőségi különbség.
Mai szemmel ez megkopott, vásári mutatvány, amely nem nagyon találja a helyes irányt és arányt.

50%

A vadőr - The Ranger (2018)

A vadőr – The Ranger (2018)

Rendezte: Jenn Wexler

A film Mafab adatlapja: The Ranger (2018)

www.traileraddict.com

Nézem a film poszterét, rajta egy vadőr fejével és elsőre úgy vélem, megint belenyúltam a tutiba, mert ez egy szórakoztató horrorfilm lesz. Tanuljuk meg (Akarom mondani: Tanuljam meg!), egy nihilista poszter még nem jelenti azt, hogy a film, amit elad, hasonlóan jól kitalált darab lesz.
Azért a kezdés csendes percei után a főcím üvöltő punk zenéje kicsit felkavart. Halkabbra is kellett vennem a filmet. És igen hamar újra tudatosult bennem, hogy vannak forgatókönyvek, amik nem működnek megfelelően.

Jelen filmünk egyik legnagyobb hibája, hogy a felvezetése sem különösebben érdekes – mert nem folyik vér? Ja, lehet...! – de utána abba a hibába esik, hogy bemutatja a szereplőket és egyetlen figura nincs közöttük, akiért tudnék izgulni. Persze, ilyenkor elgondolkodom, hogy a koncepció része, hogy amennyivel gusztustalanabbak a legyilkolandó szereplők, annál érdekesebb és „szerethetőbb” lesz a gyilkosuk, a nemezisük, uram bocsá’, mert itt franchise építés készülődik és a vadőrnek lesz még folytatása.

Csakhogy ahhoz nem elég megutálnom öt perc alatt a tini karaktereket, habár a forgatókönyv ebben nagyon ügyes, sőt, egyfolytában rátesz egy lapáttal. A végén az ember már direkt kívánja, hogy nyírjanak ki mindenkit és elindíthassuk a következő mozit.

A főszereplőnk Chelsea (Chloe Levine), akinek megjelenése kompenzálhat valamit. Punk csaj, punk barátokkal. A film nem tudom, jól mutatja-e be ezt a számomra tökéletesen idegen szubkultúrát, de ebből nézve 5 percet és visszasírom Bery Ary és Gombóc dalait a „Szerelem második vérigből”. Mert akkor egy punk legyen akkor már ilyen. Lázadjon a világ ellen, de ne falja fel magát elevenen. Chelsea barátai, köztük a fiúja, Garth (Granit Lahu), aki olyan szinte tenyérbemászó, hogy azzal még a többieket is magával rántja. Ha ez a karakter a banda feje, pusztuljon mind.

variety.com

A Punkjaink nem tisztelnek a világon semmit, sőt, még vadőrünket (Jeremy Holm) sem, de, hogy még egymással is maximálisan genyók, elgondolkodom rajta, hogy ez az önsors-rontó életforma tényleg bejön néhány embernek?
Mindegy... Régen elég volt, hogy a karakterek elszívjanak egy füves cigit vagy szexeljenek. Most viszont egyenesen a gyilkosunk arcába vágják, hogy mekkora kretén és én csodálkoztam, hogy ők csodálkoztak...

Chelsea régi, fájdalmas emlékeket őriz magában, melyekkel lehet, hogy ideje leszámolnia. Kapóra jön, hogy Garth egy razzia alkalmával pusztán féltésből leszurkál egy zsarut, ezzel mentve meg magukat egy estétől a dutyiban, illetve Chelsea-t a sitt-től, hiszen véletlenül pont a lánynál volt egy évi drogmennyiség a hátizsákjában. Miután megszöknek és történetesen Chelsea múltjából hátramaradt viskóhoz veszik a menekülési irányt, már csak annyit kívántam, hogy előbb nyírják ki őket, mint elszívnák a cuccot. Szóval ilyen film ez „A vadőr”. Simán rávezeti a nézőt arra, hogy bármit is csinál majd gyilkosunk, arra rábólintsunk. Még Chelsea sincs biztonságban, mert mint mondtam, akinek ilyen a baráti köre, az megérdemli a hal... jaj, miket nem írok. Szóval nehéz nekik drukkolni.

Lehet, megérne egy filmet – mint ahogy biztos van is olyan – hogy megtudjuk, egy gyerekkori trauma hogyan viheti félre egy lány életét – Ilja 4ever pl. – és arra rágyúrni, de Jenn Wexler tojik a drámára. Marad a horror, ám ahhoz viszont meg a film kevés. Rosszul keveri a kártyákat, az filmen belüli távolságokkal és idővel is elég lazán bánik, így egy idő után olyan érzésem volt, hogy vadőrünk teleportálni is képes és mindig ott jelenik meg, ahol éppen szükség van rá. Mondjuk ezzel felvonultatja az összes hasonló horrorfilmes klisét. Már-már természetfelettinek hinném. Végül, ahogy sejthető, közte és Chelsea között játszódik le a végjáték és bár nagy csavarokat nem tartogat, van benne egy kisebb meglepi, bár, annak megfejtése is hamar dekódolható, ha valaki odafigyel.

www.joblo.com

A gyilkosságok nem túl ötletesek, a leszámolás meg nem haladja meg mondjuk a Péntek 13. végi összecsapást, ami azért gáz, mert az meg egy közel negyven éves film.
Szóval, a várakozásaimat jócskán alulmúlta ez a végül középszerű gyilok mozi. Ha csak egy kicsit jobban rágyúrnak, lehetett volna élvezetes slasher, ám maga a karakter, a vadőr, akinek nincs álarca sem, és beszél az áldozataihoz, elcsépelt figura. Láttunk már ilyet, hogy csak az őrült zsarus horrort ki ne hagyjam, aminek most a címe sem jut eszembe, de az a film ennek az idősebb bátyja. És annak lett második része.

Remélem nem így lesz és a befejezés sem erősíti ezt meg, de simán elképzelhető, hogy vadőrünk még borsot tőr az orrunk alá. Majd egy-két év múlva.
Bár inkább ne így legyen. Középszerűségből elég...

50%

Close Range - Close Range (2015)

Close Range - Close Range (2015)

Rendezte: Isaac Florentine

A film Mafab adatlapja: Close Range (2015)

http://scottadkinsworld.com

Szegény Scott Adkins talán sosem lesz olyan ismert egy átlagos filmnéző előtt, mint mondjuk a nyolcvanas években befutott Jean-Claude Van Damme, Steven Seagal vagy Dolph Lundgren, akik néha kirándultak A közeli filmekbe, majd főleg B kategóriás (mára akár zs) filmekben öregedtek meg a szemünk előtt. Adkins-nak nincs szerencséje, mert nem sikerült viszonylag fiatalon befutnia. Mert igaz, hogy jelenleg 42 éves, de akcióműfajon belül azért ez már inkább a forrpont, mint a befutás ideje. Van Damme, Ludgren húszas éveikben megkapták a lehetőséget, hogy kedvencekké váljanak.

Adkins neve számomra mostanában – kb. 5 éve – lett ismerős, és megfelelő kezekben kifejezetten élvezhető akciójelenetekkel szórakoztatja a nézőit. Megkockáztatom, hogy néha még attraktívabb produkcióra képes, mint egyik-másik  ismertebb kollégája. Egyetlen hátránya, hogy akkor lett belőle sztár, amikor az emberek kissé belefásultak a B akcióba, és ráadásul minden második stúdió azzal igyekszik bevételt szerezni. Adkins, ha tíz évvel előbb születik, ma már megkerülhetetlen név a szakmában, ám így, egyszerűen abba a korba lett „húzónév”, amikor tucatszám kerülnek a lövöldözős-verekedős filmek a tékák alsó polcára, televízió esti műsorsávjába. Pedig nem rosszabb színész, mint ismertebb, idősebb pályatársai.

Néha még A közeli filmekbe is sikerül bekerülnie, de ezek szégyenletes módon többnyire apró mellékszerepek, ahol sokszor elbukik karaktere. Egy biztos, nem kap annyi játékidőt, hogy rendesen megvethesse a lábát az A ligában, ezért rendre megy vissza olyan filmeket készíteni, amiket egykori híresebb versenytársai is csinálnak öregségükre.
Mostanra Adkins eljutott oda, hogy kis stábbal, saját produceri tevékenysége alatt készít egyszer-nézős filmeket, ami azért szomorú, mert tehetsége megérdemelt volna egy jóval átgondoltabb filmográfiát. Most meg olyan B filmekben rugdossa és veri az ellent, mint a „Close Range”. Bárcsak lenne néhány akció rendező, aki felkarolná. De hova tűntek ezek az akciórendezők is? És hova, a pénzek, amikből régen olyan mozik készültek, mint a „Tökéletes katona”, „Dupla dinamit” vagy „Ölve vagy halva”?

Nagy produkciók ezek? Egyáltalán nem, mégis, valahogy több bennük a „filmművészet”, mint egy ranchon összedobott lövöldözős akciófilmben, ami kiszámítható, mint állat. Az első perctől az utolsóig. Az sem segít az összképen, hogy a kaszkadőrök sokat beletesznek a filmbe, mert a szűk terek és a hamar munka miatt a legtöbb verekedést pisztolylövés zárja le és az amerikai módit már rég túlhaladták az ázsiai akciófilmek, mert „azokban történik valami”.
Így végül a „Close Range” egy fokkal jobb egy 24 sorozat epizódnál. Egy leheletnyivel.
Colton Macready (Scott Adkins) unokahúgát elrabolta a Mexikói kartell. mivel mostohaapja tipikusan a filmes seggfej, aki bekever a főnöknek, hogy utána húzza a belét. Anyu persze rögtön a bátyót hívja, akivel nem felhőtlen a kapcsolat – anyu maradt apu halála után és, hogy ne ússzon el a ranch, kooperált a seftes Walt-tal, különben elúszik a ház és ez nem tetszik Colton-nak, mert szerinte Walt egy seggfej. Ebben igaza is van, csak anyu, Angela (Caitlin Keats) felteszi a megfelelő kérdést, amire Colton is csak a vállát tudja húzogatni: - Te hol voltál, amikor kellettél volna?
Mindegy, mert most, hogy Hailey-t (Madison Lawlor) elrabolták, a tesó hazajön a farmra, hogy kiszabadítsa a lányt a bűnözők fogságából. Mivel katona volt, nem finomkodik a módszerekben és legyilkolja akit ott ér a túszmentés közben. Persze, hogy ez vérért kiált, ezért a kartell minden maradék tagja elindul, hogy leszámoljanak Coltonnal a vélt tartózkodási helyén.

http://scottadkinsworld.com

Ha ez nem lenne elég, Colton kezébe került egy pen-drive, tele olyan adatokkal, amelyek a bűnbanda vesztét okozhatják egy bírósági eljáráson. Mert természetesen olyan hülyék, hogy minden, de minden adatot rábíznak egy apró pen drive-ra, azt meg a csapat legkevésbé ütőképes tagjára. Jó lesz az úgy.
A tipikusan Mexikói bűnbanda pedig elindult a Macready farmra, segítségül hívva a seriffet is, aki mindkét oldalnak tartozik, mert kell a dráma. Meg miért ne legyen már megint negatív az a szerencsétlen Nick Chinlund, aki száz filmben játszik negatív szerepet (pedig ezek felét valamilyen karhatalmi szerv tagjaként teszi) és kettőben maradt életben? Csak be kell piszkolni azt a seriff karaktert, hiába úgy ismerjük meg, hogy a fiával beszél telefonon és arról diskurálnak, hogy apa mennyi rossz-fiút intézett már el. Mondjuk, ha ügyesebb a forgatókönyv, akkor talán kicsit kitolhatták volna ezt a negatív oldalt a film utolsó harmadára valahogy, hogy legyen némi csavar a kapcsolati hálóban, bár, ahhoz kellett volna valaki, aki tud forgatókönyvet írni. Például ebben a filmben láttam eddig talán a leghanyagabbul eltüntetett áldozatot. Colton elkapja az egyik nehézfiút az udvaron, takarásba, majd bevonszolja az épület mögé, hogy ne legyen feltűnő. Egy perccel később a házból kileső gengszterek azonnal kiszúrják a földön fekvő emberüket, mert Coltonnak sikerült őt nagyon, de nagyon elrejtenie...

A klisék iránti szeretet miben is nyilvánulhatna meg jobban, mint a banda neveiben, akiket valamiért úgy érezték, hogy külön felirattal szükséges ellátni, ami oké lenne, ha a nevükön kívül valami személyes megjegyzéssel legalább humort vittek volna a filmbe vagy vizuálisan megdobják. De nem, csak profán módon megjelenik a felirat a figura arca alatt, hogy a negyediknél már kényelmetlen volt olvasni is. El Jefe, Loco, Lobo, stb. – El nem tudom képzelni, mi volt a koncepció mögött, hogy kapunk egy gyakorlatilag „második stáblistát” a kartellről... Ráadásul olyan közhely megnevezésekkel, hogy nekem kellemetlen.

Végül, ahogy sejteni kezdtem, a film, hogy érezzük a szűk pénzügyi keretet, nem nagyon hagyja el a farm területét. Tehát van kb. 10 perc amit felvettek egy hotelben, meg a többi kb. hetven perc, ami egy farmon futkorászás, némi közelharccal, lövöldözéssel körítve. Nos, hogy egy akciókedvelő elcsöppenjen, ennél ma már több kell. Amikor hasonló mikróközösségbe kényszerítették a nagy elődöket, nem mindig sült el jól. (Az Úszó erőd a ritka kivétel, pedig az tényleg egy hajón belül maradt.)

Akciófilmnek tehát ippeg, hogy megáll a film a lábán, de moziba ezért már nem ülne be senki. Nagyobb nevekért sem.
Adkins pedig még várat magára...
Stephen Edwards filmzenéje súrolja a gagyi westernfilmes zenék határát.

50%

http://scottadkinsworld.com

L. A. – Az őrült város – L. A. Story (1991)

L. A. – Az őrült város – L. A. Story (1991)

Rendezte: Mick Jackson

A kép szerzői jogvédelem alatt állhat - www.originalfilmart.com

Steve Martin nagy kedvencem, ha a nyolcvanas évek komikusaiból kellene választanom. Ez a film mégis előrevetíti azokat a filozofikusabb munkáit, amiket már jócskán ötvenes évei után készített, elhagyva a kétezres éveket. Mégis, ez a filmje inkább emlékeztet egy Woody Allen hommage-ra, Allen nélkül. (Pl.: Manhattan, Annie Hall)

Van itt párkapcsolati probléma, kapuzárási pánikkal küzdő tévés személyiség, szeximádó fiatal nő, megcsalás, idegenből jött vendég, és némi misztikum. (Na jó, ez az utolsó nem jellemző annyira Woody Allenre, bár, az Eszement Harry...)
A film egyértelműen Steve Martin jutalomjátéka. Megmutathatja színészi kellékének legjavát, kihagyva a túlzó ripacskodást – azért kicsi maradt – és a túlzott szentimentalizmust is. Ehhez remek színészek asszisztálnak, akiket sajnos nem nagyon használtak ki tehetségükhöz megfelelően. Éppen ezért kifejezetten szórakoztató a korának szexszimbóluma, Marilu Henner-t fapicsaként, Richard E. Grant-et meg egyáltalán játszani látni.
Egy biztos; Steve Martin ugyan gondolkodó ember, itt mégis kicsit úgy éreztem, hogy a szabad döntéssel kicsit szembeállítja a sorsszerűséget, amely itt például egy öntudatra éledt világító jelzőlámpában ölt testet. De az is lehet, hogy Los Angeles szimplán az a város, ami jobban tudja, mire van szükséged, mint te magad...
A forgatókönyvbe belekerült még egy cica-mica is, mivel Martin sem tudta megtagadni, hogy az idősebb, kapuzárási pánikos pasik egyik fontos kliséje a fiatal - szinte tini - lányokkal való hetyegés.

Harris (Steve Martin) se veled, se nélküled kapcsolata Trudival (Marilu Henner) az utolsókat rúgja. Mikor kiderül, hogy közös ismerősükkel csalja a férfit, az végre elérkezettnek látja az időt, hogy az elvált, kissé bohókás, Angliából érkezett Sarával (Victoria Tennant) bonyolódjon komolyabb kapcsolatba, ez azonban annak ellenére sem egyszerű, hogy Harris-t misztikus erők, vagy inkább túl élénk fantáziája segítené. A saját korabeli nővel sokkal nehezebben találja meg a közös nevezőt, mint a bolti eladó Sandy-vel (Sarah Jessica Parker) és ha ez nem lenne elég, Sara korábbi férje (Richard E. Grant) is erősen a nő visszahódításán dolgozik, hiszen eleve az ő kérésére utazott Los Angelesbe a nő, az mellett, hogy akkor már egy átfogó cikket is írna kívülállóként a város életéről.

A fénykép szerzői jogvédelem alatt állhat - www.doyouremember.co.uk

A cikk megírásához Harris igyekszik segítséget nyújtani, azonban közeledése a nőhöz esetlen és bizonytalan, amiért az igyekszik kissé távol tartani magát tőle. Miközben a cikk készül és a két középkorú ember lassan megismerkedik egymással, egyfajta nagyítót/górcsőt is kapunk a nagyvárosi élet, azon belül Los Angeles abszurd oldaláról, ahol az embereket egyes éttermek csak gondos átvilágítás után hajlandóak fogadni, ahol a gazdagok gyakorlatilag építkezési versenyt folytatnak egymással szemben és ahol az ember már azért is kocsiba ül, ha a szomszédhoz akar beugrani, miközben a fegyverhasználatot is elég lazán kezelik, ha már az alkotmány olyan megengedő vele.

Tény, hogy az „L. A. – Az őrült városhoz” kell megfelelő hangulat és Steve Martin forgatókönyve nem csak szórakoztató, hanem néha kicsit abszurd is. A rendező, Mick Jackson egy erősen közepes rendezőként tett már le szórakoztatóbb műveket is – Tűzhányó (Volcano, 1997) – és ügyesebb rendezéseket is – Több, mint testőr (Bodyguard, 1992).
Sajnos, hiába pakolta bele néhány korának ismert komédiásait apró cameo szerepekben, még ez sem tudott dobni a film összhatásán: Rick Moranis, Chevy Chase, Kevin Pollak, Patrick Stewart.

50%

A film Mafab oldala: L. A. - Az őrült város (1991)

Felelsz vagy mersz - Truth or Dare (2018)

Felelsz vagy mersz - Truth or Dare (2018)

Rendezte: Jeff Wadlow

Megtekintés: A Végső állomás rajongóinak éhségét kicsit csillapíthatja.

Jeff Wadlow azért nem kezdő a pályán és talán ez az oka, hogy nem teljesen élvezhetetlen a végeredmény, amely egy igazi tini-horror, olyan gonosszal a középpontban, akire egy egész franchise építhető, megfelelő odafigyeléssel. Wadlow azért már megrendezett egy Kick-Ass 2.-t, ami, bevallom, nem egy könnyű és szerethető darab, fiatal nézők körében, ugyanakkor jelen mozit megtekintve megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ez a mostani mozi erős visszaesés minőségben és olyan, mintha két különböző képességű direktor művei lennének.

Sajnos, a filmet igyekeztek úgy belőni, hogy fiatalkorúak és szinte kölykök is nézhessék, ezért a történetben rejlő gore és brutalitás egészen gyerekbarát köntöst kapott. Pedig miket ki lehetett volna hozni belőle. A "Végső állomás" is viszonylag finoman kezdte, azután igazi trancsír sorozat lett belőle.

Oliviát (Lucy Hale) iskolás barátai elrángatják egy kis piálós vakációra. Pihenés közben a lány megismerkedik egy titokzatos sráccal, aki elcsalja az egész csapatot egy régi templomba, ahol "Felelsz vagy mersz" játékra invitálja őket. A játék gyorsan elfajul, aminek a végén az új ismerős elárulja, hogy valójában egy átkot szabadított a tinikre, hogy mentse a saját bőrét.

A díszes kompánia hazatér, és mikor újra kezdődik a suli, az átok is működésbe lép. A lényeg, hogy aki nem felel vagy nem mer, azzal egy ősi démon végez. Oliviára hárul  a feladat, hogy megoldást keressen a végzetükre, vagy mind meghalnak. Az idő pedig fogy.

A történet nem túl bonyolult és érdekes megoldás, hogy a gonosz egy elvont fogalmat képes átokkal sújtani, mint egy csoportos játék. Az már szomorúbb, hogy a forgatókönyv nem használ ki sok lehetőséget, kiszámítható és nem is olyan véres, mint lehetne. Az átok működési elve sem fekszik túl acélos alapokon és a történet befejezése is mintha visszakacsintana hasonló művekből.

Ennek ellenére sem akarom bántani a mozit, hiszen már előttem sokan megtették. Szinte sehol nem olvastam la jó kritikákat, pedig, összességében nem egy vállalhatatlan darab a film. Sajnos, érződik, hogy igyekeztek igen szűk költségvetésből kihozni. A szereplők is sokkal dekoratívabbak, mint tehetséges aktorok.

A film ijesztő jelenetei egészen rendben vannak. Részemről még az olcsó "mosoly" effektussal sem volt bajom, sőt, jó megoldásnak tartottam.
Van egy jelenet, ami tényleg elég feszültre sikerült, ez azonban nem emeli ki a filmet a középszerből. Wadlow sokkal többre lett volna képes kicsit nagyobb büdzsével és pár húzónévvel. A történetben volt potenciál. (Négyen kanalazták össze a forgatókönyvet...)

A "Blumhouse Productions" mostanában beletenyerel horrorfilmes sikerekbe, és sok olyan történetet mutattak be, amiket kifejezetten kedveltem. Pl. The Purge sorozat. Vagy a Whiplash. Vagy a Tűnj el! Nálam, ha nem is garancia a sikerre a nevük, azért a figyelmemet felkeltik.
Maga a cég már 2000-ben létre jött és első mozibemutatója 2006-ra datálható, egy filmdráma, a Griffin & Phoenix, ami egy 1976-os tévéfilm Remake-je.
A drámáról a filmgyártó vállalat lassan átállt a misztikus és horror műfajú filmek és filmsorozatok gyártására. Jelenleg évente 10-15 filmet mutatnak be, melyek alacsony gyártási költségeik miatt többnyire képesek hasznot termelni.

Szerintem nyugodtan tehetsz egy próbát a "Felelsz vagy mersz-szel".

50%

Ha megnéznéd:
- Felelsz vagy mersz (2018)