Jenny esküvője - Jenny's Wedding (2015)

Jenny esküvője - Jenny's Wedding (2015)

Rendezte: Mary Agnes Donoghue

A film Mafab adatlapja: Jenny's Wedding (2015)

Megtekintés: Inkább társadalmi dráma, mint keserédes vagy komédia, bár az utóbbiakat szokhattuk inkább meg Heigl kisasszonytól. Ez nem fog annyira tetszeni, mert az a fajta játékosság, amiért megnéztél korábban egy Heigl filmet, hiányzik ebből a munkájából.

"A boldog emberek háza előtt zöld a fű!"

A történet azt boncolgatja, hogy egy mikró társadalomban, - amerikai előváros - ahol főleg a tradíció és klasszikus családmodell forma az idilli, hogyan fogadja a szűkebb és tágabb környezet annak a hírét, ha valaki más, egészen pontosan, leszbikus kapcsolatban él, és ami fő, ezt nyíltan felvállalja. Jenny (Katherine Heigl) már öt éve él együtt barátnőjével, Kitty-vel (Alexis Bledel) úgy, hogy a nő családjából csak kevesen gyanakodnak rá és biztosat senki nem tud szexuális identitásáról. Miután Jenny mindkét testvére elkelt, érzi, hogy ideje lenne megnyílnia a családja előtt, felvállalni érzéseit és nemi orientációját, akár annak az árán is, hogy az emberek a szájukra veszik. Jenny-ben gyerekkora óta érik az ideje, hogy színt valljon és öt év titkos együttélés után, végre kész rá. De a családja még nem és a legtöbb konfliktusuk ebből ered, hiszen maradi gondolkodású szülei és versenyszellemű húga, aki világéletében riválist látott benne a szülői szeretetért, lépten-nyomon akadályozza benne, hogy kiadja magából a titkát. Amikor végül sikerül, a szülőknek sokkal kevesebb idejük marad feldolgozni a tényt, hiszen Jenny rövid időn belül hozzá akarja kötni életét a szerelméhez.

Rose-t (Linda Emond) és férjét, Eddie-t (Tom Wilkinson) hideg zuhanyként éri a hír, hogy lányuk azért nem mutatta be korábbi pasijait, mert gimnazista kora óta tudja, hogy a lányokhoz vonzódik. A két szülő nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel, hiszen senki sem készítette fel őket erre az apró kis "problémára". Környezetükben nem találkoztak a helyzettel, ismerőseik sem nagyon voltak ebben érintettek, ráadásul a kisvárosi életet komolyan átszövi a pletykálkodás hálózata, amely szintén nem olyasmi, amit szívesen vesznek Jenny felmenői. Rose kezdetben automatikusan csak arra tud gondolni, hogy ő a hibás és megbukott, mint anya, mert ha ez történt, akkor ott bizony nevelésbeli lehet a gond. Tom szintén nehezen dolgozza fel a hallott hírt, mert kollégái viselkedése arra enged következtetni, hogy meg lesz bélyegezve és a család jó hírét is félti, meg egyébként sem tudja kezelni a helyzetet, hogy két nő egymással éljen házaséletet. Mindkettőjüknek fel van adva a lecke, hogy vagy arra koncentrálnak, hogy leplezzék az igazságot és tehetetlenül sodródjanak az árral, vagy rádöbbennek inkább, hogy egy olyan banális kérdés, hogy kit szeret az ember, az nem változtatja meg, nem írja felül a másik lényét és egy szülőnek bizonyos esetekben kutya kötelessége elfogadni a gyermekei döntését, ha az nem törvényellenes. Attól, mert valami számunkra tökéletesen idegen, még nem fordíthatunk neki hátat, pontosan azért, mert nem ismerjük. Ezen kívül az is fontos kérdése a filmnek, hogy jogunk van a boldogsághoz és, hogy ezt elérjük, meg kell hoznunk döntéseket.

Ha valaki bátor szexualitást vár két női szereplő között, inkább keressen rá az Adele életére.

És azt is ránk erőszakolja kicsit a film, hogy mert két azonos nemű szereti egymást, nem biztos, hogy az rosszabb, mint amikor ellentétes nemű partnerek belefásulnak egy olyan kapcsolatba, amely viszont nem teljesedik ki a boldogságban. Boldogsághoz való jog. Erről is szól a film.

Még fontos szerepet kapott Meryl Streep lánya, Grace Gummer, Anne szerepében, aki féltékeny nővére és anyja kapcsolatára, mert néha bizony olyasmit képzel bele az anya-lánya közötti viszonyba, amely szerint őt kevésbé szeretik. A film erről is beszél, hiszen sokszor egy család és azon belül a helyünk, gondoljunk bármit, nem népszerűségi verseny. A szülők szeretik a gyermekeiket, épp csak a szeretet minőségét nem mindenki értékeli egyformán. Gummer nem tehetségtelen színésznő, de azért anyja karizmája nem nagyon érződik rajta.

Donoghue kedveli a kényes és erős témákat, a drámai műfajban érzi otthon magát. Ebben a filmben is az a vonal az erősebb, bár vannak szálak, amelyeket eléggé lazán kezel és mutat be -  Anne férjének kicsapongásai, az esküvőn megjelenő emberekről is alig tudunk meg valamit, aki nem közeli rokon - és néha becsúszik némi humor is. Hiányoltam azért Kitty hátterének felvázolását, amelyet a film még csak nem is érint, pedig mivel öt éve él vele Jenny együtt - igaz, lakótárs minőségben - , óhatatlan, hogy valamennyire a család is ismerje és így azt a ziccert kihagyja a film, hogy közte és a családtagok között kialakuljon némi párbeszéd, pedig az legalább annyira érdekes lehetne, mint anya-lánya között, vagy apa-lánya között. Kitty így gyakorlatilag csupán mutatós díszlete a filmnek, amit nem nagyon használnak ki. Néhány jelenetben megjelenik ugyan, de akkor sem mindig tudják megfelelően kihasználni a színésznő adottságait.

Ezt a befejezést már annyiszor láttuk más filmekben, hogy nem nagyon izzasztja meg a szemeinket.

A film főleg Jenny-re fókuszál, aki végre a sarkára áll és szembeszáll a maradi hozzáállással. Viszont a forgatókönyv nem elég bátor és felületesen kezeli a témát, nem mélyed el benne, így, más körülmények között, mivel amúgy egy régimódi álláspontot képviselő kisváros a történet helyszínének, a leszbikus női partner simán kicserélhető lenne akár egy fekete bőrű férfira ia akár vagy egy, a börtönből frissen szabadult ex-fegyencre, mert kb. ugyanezt el lehetett volna játszani mindhárom variációval, a karakterek reakciói megegyeztek volna. Ezért azt állítom, hogy a téma többet ért volna, de ehhez képest kissé felületes ujjgyakorlatot kapunk.

Valahogy a hírre várható reakciók is kiszámíthatóak és nem kapunk belőlük sokat, mert viszonylag kevés mellékszereplőt mozgat a mozi. Persze van kötelező egymás fejéhez vágott sértések és nagy, könnyes békülések a megnyugtató hepiendig. az alig másfél órás moziba nem sikerült eleget beledolgozni mindabból, amit a témából ki lehetett volna hozni, ezért kissé az egész film olyan, mint a két női szerelmes közötti gyengéd jelenetek; kissé ügyetlen és felületes, kellő bátorság nélkül. Heigl legalább igyekszik kitörni a papa kedvence kategóriából, több értelemben is.

Ha szeretnéd látni: J E N N Y  E S K Ü V Ő J E

50%

filmzene kedvelőknek itt található meg a film zenei albuma: J E N N Y  S O U N D T R A C K

Február - February (2015)

Február - February (2015)

Rendezte: Osgood Perkins

A film Mafab adatlapja: February (2016)

Megtekintés: Már az első félóra gótikus hangulatú művészieskedésének megtekintése komoly erőfeszítésembe telt. Egyedül a szereposztás miatt adtam neki további esélyt.

Ez egy gótikus hangulatú film. Mitől tartom annak? Először is a női szereplők sminkje, haja és ruházata miatt. Meg a férfi szereplőké miatt is, ha már itt tartunk. Mind sötét, fekete, barnás, matt. Másik dolog a megvilágítás. Gyűlölöm, amikor pl. egy jelenetben motelszobában vagyunk, két éjjeli lámpa is be van kapcsolva, de mégis alig látunk valamit, mert annyira tompított fényű lámpákkal dolgoznak, hogy a szoba nagyja sötétbe boruljon, beleértve a szereplőket, hátteret. Tudom, hogy koncepció része és vagy komoly világítástechnikai munka áll mögötte vagy egy megfelelő szűrő v agy számítógépes program, mégsem kedvelem az ilyen sötét helyszíneket, fényképezést. Nem szórakoztat, zavar, lehúz és elálmosít. Ha egy film manapság elálmosít, akkor vagy nem nézem végig vagy bealszom rajta - és akkor úgy nem nézem végig. A filmnek nem célja, hogy elaludjak. Ha ezt éri el, később roppant nehéz lesz meggyőznie róla, hogy egy jó filmet láttam.

Aki miatt még néztem a mozit, az James Remar, aki mióta beleöregedett a komoly karakterek szerepeibe és elhagyta az akció marhaságokat, mint 48 óra vagy Mortal Kombat, sokkal többet ér, mint színész. Szerintem. Ma már szívesen látom egy jó drámában, krimiben, thrillerben, mert sokkal jobb színész, mint korábban gondoltam. Lauren Holly felett is repülnek az évek. Egykor Jim Carrey ex-kedvese kifejezetten dögös bula volt, lásd. a Ford Fairlane kalandjait, mostanra azonban benne van az ötvenben. Szomorú.

Kedvelem az olyan filmeket, amelyek viszonylag elzárt ökoszisztémában (Mi van?) játszódnak. Például egy lányiskolában, téli szünet idején, amikor alig néhány ember lézeng a területen. Van abban valami félelmetes, hogy egy hatalmas területen, ahol nem látod be a következő sarkot, bármi megtörténhet veled. Izé, a nézett karakterrel. Témailag tehát érdekes a koncepció az internátus vagy mi ez falai között, de a megvalósítás az első negyven percben nem győzött meg. Erről tehet a sok érdekesnek szánt kamera beállítás, lassítás és a borzalmasan szaggatott párbeszédek.

De végignézem...

Perkins már színészként sem tett le semmi maradandót az asztalra, habár, annyira jellegzetes a feje, hogy emlékeztem rá a Doktor Szösziből - ami egy rém gagyi vígjáték, főleg a második rész. Rendezőként Perkins szerintem kissé túltolta a titokzatosságot, az egyedi látásmódját. Nem érzem, hogy ezzel egyénibb és érdekesebb filmet készített volna, mintha hagyja a tudatos építést és egy szórakoztatóbb, kommerszebb formában álmodja vászonra a másfél órát. Jó szívvel nem tudom a produkciót ajánlani megtekintésre, mert se nem elég érdekes, se nem elég szórakoztató. Szinte egészen pontosan egy órát kell várnunk, míg a történések elkezdenek izgalmasabb irányba menni és kezdett érdekes lenni, amit látok. Sokunknak azonban nincs egy óránk, hogy kivárjuk, hogy történjen valami a vásznon.
A film The Blackcoats Daughter címen is fut és ugye, tudjuk mit jelent, ha egy filmnek több címváltozata is létezik: általában semmi jót.

A történetet nem elemezgetném most, mert azt a kevés élvezeti értékét is elvenném a megtekintésnek, ami miatt esetleg érdemesnek találnád.

Ha szeretnéd látni: F E B R U A R Y

40%

Egy tökéletes nap - The Perfect Day (2015)

Egy tökéletes nap - The Perfect Day (2015)

Rendezte: Fernando León de Aranoa

A film Mafab adatlapja: A Perfect Day (2015)

Megtekintés: Nem lesz egyszerű, hiszen a filmdráma története nem biztos, hogy megmozgatja a nézőket, akik nem születtek ebbe a környezetbe, életbe bele. De azért, ha van rá időd, a színészek miatt rászánhatsz egy estét.

A Tökéletes nap egyértelműen egy fesztiválfilm és nem valami olyasmi, amire az átlag magyar pár csak úgy beül este a moziba szórakozáskép. Elhiszem, hogy amikor bemutatták ezt a drámát - keserédest - Cannes-ban, akkor tíz perces álló ováció fogadta, de azt is borítékolom, hogy ha ezt nálunk nézi meg egy csapatnyi magyar fiatal (Már ha egyáltalán valami csoda folytán jegyet vennének rá!) akkor kifelé jövet a nézőtérről, kukaborogatással és pattogatott kukorica szórásával adnának hangot kiforrott véleményüknek.
Mert remek a film, a színészek közül egyik-másik egészen kiváló (Del Toro, Robbins), a többiek sem szégyenkezhetnek, a fényképezés kiváló és a hangulat is kellően száraz illetve borongós. Sőt, még a mondanivaló is rendben van, de ettől még nem lesz a kész mű közönségbarát. Miért? Mert pont az átlagos néző kifejezetten kikapcsolódni és szórakozni akar a moziban, ezen a filmen, pedig egyiket sem lehet felhőtlenül. Mert komoly problémákra hívja fel a figyelmet, még akkor is, ha néha fekete vagy egészen abszurd humorba burkolják azt a témát, ami amúgy Aranoa munkásságát végigkíséri. Két évtizede készíti személyes hangvételű keserédes mozijait és végre betört az amerikai piacra is, igaz, egyelőre még csak ő szipkázza el az amerikai tehetségeket, de borítékolható, hogy 2017-ben elvileg elkészülő Escobar című életrajzi drámája után már Hollywood nyílik meg előtte. Persze, nem hiszem, hogy Aranoa mostani zsenijét kellő módon tudja integrálni az álomgyári mércékkel, de talán nem kurvul el azonnal és nem kezd olyasmiket gyártani, amiből stílusa hiányzik, viszont a közönség meg kajálja.

Elhozhatja e a szabadságot egyetlen focilabda egy gyermek számára? - Elvileg igen...

A Tökéletes nap nem rossz mozi. Oda kell ülni elé és figyelni, mert amit látunk, lehet számunkra egészen morbid vagy hihetetlen, valahol a mindennapi élet része. Az Aid Across Borders alapítvány néhány szakképzett probléma megoldója éppen egy holttestet igyekszik kiemelni valahol a Balkánon egy kútból, 1995-ben. Mivel a környéken gyalog ez az egyetlen vízlelőhely, megtesznek bármit, hogy eltávolítsák a holttestet, de kezdetben a kötelük nem elég erős az eltávolításhoz, később pedig a napi politikai érdekek rendeződnek át oly módon, hogy az AAB szociális munkásai kezét köti meg, ahelyett, hogy azzal kihúznának egy halottat az éltető vízből. Mert miközben Damir (Benicio Del Toro), a bevállalós, B (Tim Robbins), a veterán, Katya (Olga Kurylenko), az ellenőr és Sophie (Mélanie Thierry), a zöldfülű egy teljesen banális probléma megoldásán fáradoznak, körülöttük embereket ölnek meg csupán azért, mert egy másik náció tagjai. És nem lenne film sem, ha az alapítványi dzsipben legalább egy rendes kábel lenne elfekvőben, ám így kénytelenek körbeautózni a dimbes-dombos vidéket és néha a saját életüket is kockáztatni azért, hogy számukra ismeretleneken segíthessen.

Először azt hittem, hogy a The Walking Dead-ben már egyszer eljátszott hulla kiemelést a kútból fogja megismételni a film, de szerencsére nem lett igazam. (A Walking Dead második évadában Hersel farmján egy kútból igyekeztek kiemelni egy zombie-t, ami végül kiemelés közben kettészakadt és megfertőzte az ivóvizet.)

Tim Robbins és Benicio Del Toro között nagyon működik a kémia, öröm őket együtt látni játszani.
Külön öröm volt a stáblistában Sergi López nevével is találkozni, akit remek színésznek tartok és csak azt sajnálom, hogy ebben a filmben nyúlfarknyi a szerepe. A másik, ami még szót érdemel, a kifejezetten ízlésesen kiválogatott Soundtrack, amelyben helyett kapott a Sweet Dreams feldolgozása, vagy Lou Reed dala a There Is No Time, vagy The Ramones-től a Pinhead. A befejezés pedig kárpótol minket, ha korábban kissé csalódottak voltunk a film nézése közben, mert esetleg sokkal többet, mást vártunk.

70%

Ha szeretnéd megtekinteni: T Ö K É L E T E S  N A P

A főnix incidens - The Phoenix Incident (2015)

A főnix incidens - The Phoenix Incident (2015)

Rendezte: Keith Arem

A film Mafab adatlapja: The Phoenix Incident (2015)

Sajnos, ez a részletesség hiányzik a filmből

Megtekintés: Nem szükséges. Ha már láttál found footage filmet és tetszett, ne rontsd le ezzel az emléket.

Keith Arem neve nekem semmit sem mond, de ezzel nincs baj, hiszen nem állíthatnám, hogy egy nagy játékos lennék. Sem PC-n, sem egyéb konzolon. Arem Közel két évtizede dolgozik a játékiparban és készít jobb-rosszabb programokat, amikkel elszórakozhat a nagyérdemű. 1994-ben egy nálunk sikeres Stallone film videójáték változatának elkészítésével (Demolition Man) kezdte a rendezői kreditet és félszázig meg sem állt mostanra. 49 videójáték után pályafutása egy következő szintre lépett az ötvenedik munkájával. Első megtekintés után azonban nem így van. A Főnix incidens a found footage filmek közül inkább a rosszabb kategóriát erősíti. A mozi eleve alig hosszabb, mint sok egész estés rajzfilm. A műsoridő alig éri el a hetven percet. A történet meg kb. egy akció játék átvezető képeinek is megfelelhetne, annyira ötlettelen és élvezhetetlen.

A történet még ígéretes is lenne: 1997 márciusában Phoenix felett rejtélyes fényeket észleltek az emberek és több felvételt is készítettek róla kamerákkal. A film ezt az azóta is titokzatos jelenségként kezelt történést helyezte bele egy áldokumentum filmbe, amely szerint, miközben a fények megjelentek, egyszerre történtek más események is, amelyek végül négy fiatal amerikai adrenalinfüggő életébe került. Ők, miközben a fények felgyulladtak, a várostól távol vezették le feszültségeiket, miközben az égen látható események újakat szültek. A srácok kameráik segítségével végig követnek egy leginkább idegen kontra földi repülőgépek összecsapásának tűnő eseménysort, melynek lezárásaként a földbe csapódik egy légi jármű, tőlük nem is olyan távol. Egyikük logikusnak nem mondható érvekkel meggyőzi a társait, hogy a helyszínre kell sietniük, hátha tudnak a pilótán segíteni. A valóságban inkább gondolom, hogy hugyos gatyával menekülünk a környékről is, itt azonban a négy fiú quad-jaikon odasietnek, ahol a becsapódást szimatolták. A korábban haveri baromkodás azonnal átcsap fejvesztett menekülésbe. Ha korábban voltak problémák a kamerakezeléssel, akkor most sokadik fokozatba lépünk. Még az olyan műfaj kedvelők is hamar megcsömörlenek már, ha olyasmit kell a szemeinknek követni a vásznon, amely egyébként simán képes lenne epilepsziás tüneteket produkálni rajtunk illetve inkább azon, aki hajlamos erre a betegségre. Az első negyvenöt perc még a bevágott kamu dokumentum jelenetek és megrendezett interjúk ellenére sem túl érdekes, míg az utolsó huszonöt perc a szinte végig rángó kameraképpel és más hasonló filmekből már unásig ismert felépítésével egy erősen felejthető darabbá állt össze.

Kamerafelvételek sok változata

A főnix szó jelentését nem nagyom értem, hacsak nem abból indulunk ki, hogy a gép roncsából élve kerül elő egy tucatnyi Tremors és Alien szerelemgyerekeként leírható szörnyeteg. A film végig menekülést, kapkodó képeket, egyesével végrehajtott levadászásokat láthatunk. De ilyet már láttunk korábban ezer moziban. Az, hogy esetleg nem pont ebben a tálalásban, az mindegy, mert ennél állítom, hogy mind szórakoztatóbb. Arem filmje nem más, mint egy vágóképekkel megtoldott hetven perces végigjátszás, melynek utolsó jelentében a játékosunk is elvérzik. Még igyekszenek erőltetetten megteremteni egyfajta mitológiát az azóta sem megmagyarázott 1997-es eseményekhez, de nem fogsz ennek bedőlni.

A főnix incidens az elmúlt tíz év found footage termésének egyik legbutább és leggyengébb darabja. A színészek kicsit hozzátesznek. Néhányan elég tekintélyes filmográfiával rendelkeznek, igaz, ebből a zöme főleg szinkronhang animációs és egyéb produkciókban. Mégis egészen jól hozzák a figurákat. Elhiszed, hogy egy összeszokott négyes haveri társaság.

Még belekevernek a történetbe egy vallási fanatikus sivatagi remetét, hogy árnyalják a mozi történetét, ám teljesen feleslegesen; nem lesz érdekesebb darab.
A hetven percet is hosszúnak, céltalannak éreztem.
Ezt már láttuk, sokkal jobban is.

35%

Aztán be kell érnünk ennyivel.

Ha megnéznéd:
- Főnix incidens (2015)

A homok alatt - Under Sandet (2015)

A homok alatt - Under Sandet (2015)

Rendezte: Martin Zandvliet

A film Mafab adatlapja: Under Sandet (2015)

Ennél szpojleresebb posztert ehhez a filmhez nem is gyárthattak volna,
de legalább így alátámasztották  a teóriámat, amelyet a cikk végén vetettem fel,
miután eddig kb. csak negyven percet néztem meg a filmből... :)

Megtekintés: Ha érdekel a második világháború és a regeneráció évei, akkor ez a te filmed.

Ilyen filmekre is szükség van, hogy teljesebb képet kapjunk róla, mennyire embertelenné tesz bárkit a háború, függetlenül oldaltól, ahol az ember áll. Az Interneten kutakodva sem túl egyszerű Dánia egyik szégyenének tekintett világtörténelmi lépéséről részletes adatokat fellelni - igaz, csak felületesen tettem azt - ezért gondolom úgy, hogy az ilyen filmeknek létjogosultsága van, hogy amolyan terápiás célzattal meséljen azokról az eseményekről, amelyet egyébként úgy gondolnád logikusan, hogy mélyen elhallgatna bármelyik ország, amelyik részese volt. Zandvliet filmje - rendezte és a forgatókönyvet is ő írta - szerzői film, amely megmutatja, hogy azért, mert valaki győztes lehet egy háborúban, nem feltétlenül jelenti azt, hogy erkölcsileg a másik nép fölé tud emelkedni. Ha megfelelő távolságból akarom nézni a film helyét a kultúrában, akkor azt felelném, hogy Zandvliet ezzel kíván megemlékezni azokról a német gyerekekről, akik a második világháború lezárása után Dániában haltak meg, fogolytáborokban, vagy, mint a filmben, harcászati (Rég voltam katona; vajon az aknakeresés is megfelel a fogalomnak?) tevékenység közben. Mostanra bizonyos történelmi adatok és kutatások értékelése után bizonyos, hogy a Dániai politika nem bánt kesztyűs kézzel az országban a háború után bennragadt német populációval.

Erről egy rövid cikk: Dánia szégyene.

Zandvliet kamerájának objektívén keresztül mutatja meg nekünk azt a borzalmat, amely néhány fiatalemberre - többségük még alig lépett ki a pubertás korából - várt Dánia partjainál, Skallingen körzetében, ahol több tízezer - telepített akna Dánia földjén több, mint kétmillió volt - taposó aknát ástak a német megszállók a homokba, hogyha esetleg az Amerikai hadsereg igyekezne partra szállni, megnehezítsék a dolgukat. Mikor Németország elbukott, Dánia nem viselkedett nagyvonalúan a vesztesekkel. Több száz fiatalembert, német katonát vezettek a "fertőzött" területekre, ahol azután gyorstalpaló (Amolyan OKJ-s tanítás után) módban bevezették őket az aknák hatástalanításának rejtelmeibe és szigorú őrzés mellett kirendelték őket felszedni mindazt, amit korábban a német utászok a földbe dugtak.
Ezek mellet azonban nem csak a bármikor felrobbanással fenyegető fegyverek okoztak stresszhelyzetet, hanem a Dán kormány rideg hozzáállása is ezekhez az örömkatonákhoz. A dánok semmivel nem járultak hozzá, hogy legalábbis emberséges körülmények között kényszerítsék az idegőrlő feladatba a fiatalokat. Az orvosi ellátás szinte nulla, az élelmiszer és egyéb ellátmány erősen akadozott és mindezen mostoha körülmények mellé még az általánosan destruktív németellenes hangulat sem segített. A film igyekszik pártatlanul bemutatni mindazt a lélekromboló hatást, amely ezeket a fiúkat érhette.

Tény, hogy még napjainkban (2015) is állítólag közel nyolcezer akna maradt az északi partok homokjába ásva és az is, hogy a kormány - mostanra legális módszerekkel -igyekszik ezeket előásni, megsemmisíteni.

A filmről a bevezető után teljesen felesleges tartalmat írni, hiszen ennyiből is kiderül, mire számíthatsz. A történelem egyik fekete pontját mutatja be ez a végig hangulatos és feszült filmdráma. Végig sejted, hogy a halál ott van a pillanatban elbújva, mégis mindig meglep, hogy mennyire váratlan lehet a pillanat, amikor bekövetkezik az, amelytől ezeknek a fiúknak félniük kellett. Még a kényelmes fotelben ülve is elfogott az érzés, hogy a gyomrom szorul össze az idegességtől, mert nem tudtam, mi történik a következő pillanatban és kiért kell izgulnom. Ebből a szempontból a film jól teljesít és hangulatilag vetekedett az utóbbi évek, számomra egyik legfeszültebb és legötletesebb cselekményű horrorfilmjének feelingjével, a "Valami követ-tel". Ott éreztem ezt a zsiger bizsergést az ismeretlentől való félelemtől.

Ebből is látszik, hogy a félelem érzet lehet nagyon hasonló akkor is, ha tudod, mire számíts (felrobban a kezeid között egy bomba, amely az orrod előtt van és ismered a mechanizmusát) vagy akkor is, ha nem (mikor és milyen formában tűnik fel a szexet halállal büntető démon, mennyi szabadidőt nyertél korábban). Bár, tegyük hozzá, ez sarkítás, hiszen mindkettő esetben azért állandóan ott lebeg előtted a "bármikor bekövetkezhet" érzés.

Azért pár szót csak kell ejtenem a történetről:
A főszereplő egy dán torzsőrmester, Carl (Roland Møller), aki mélységesen megveti és gyűlöli a németeket, beleértve a keze alá adott utász bojtárokat. Kutyaként bánik velük, eltiporva a lelküket. De, ahogyan telnek a hetek, hónapok, lassan megnyílik a rábízott fiatalok felé és ezzel megkezdődik az ő enyhülése is, hogy végleg maga mögött hagyja a háborúban felhalmozott gyűlöletét, mert csak úgy lehet továbblépni és elhagyva a keserűségünket, egy pozitív életet élni. Még akkor is, ha vannak sebek, amelyeket magunkkal cipelünk és vannak amelyek begyógyulnak.

75%

Ha megnéznéd: A  H O M O K  A L A T T

Sorozat: Lucifer (2015)

Sorozat: Lucifer (2015)

Viszonylag ritkán foglalkozom sorozatokkal, mert a legritkább esetben tudják az érdeklődésemet végig fenntartani vagy pont érdekelnének, de elkaszálják őket én meg ott maradok dühöngve, mert az utolsó részben volt egy cliffhanger és sosem fogom megtudni, hogy akkor a felrobbanó autóból idejében kiesett a nyomozó vagy bennégett?

A Lucifer alapfelállásában nem tudom mennyire eredeti - ahhoz nem nézek elég sorozatot - de annyit hamar sikerült kitapasztalnom, hogy nagyjából követi az amerikai sorozatok valószínűleg mára már írott szabályait: Van egy fő szála a történetnek, egy karakteríve, de epizódonként egy bűnügyet göngyölítenek fel és nagyjából sosem a leggyanúsabb gyanúsított a tettes. Sőt, nagyjából az első fontosabb szereplő lesz a negatív szereplő, néha nyakatekert indokok alapján. A valóságban általában aki a leggyanúsabb az is az elkövető.

A Lucifer főszereplője (Tom Ellis) a címszereplő ördög, aki a földön egy szórakozóhelyet vezet és belekeveredik egy nyomozási ügybe. Mivel hamar kiderül számára, hogy különleges képességei a nyomozást folytató rendőrnőn hatástalanok, mellé csapódik és a továbbiakban úgy megy minden, mint pl. a Forever sorozat esetében, amelyben meg egy halhatatlan került azonos szituba. A sorozat gerincét a két főszereplő, az ördög és a nyomozónő (Lauren German) közötti kémia viszi előre és a helyzet- illetve szöveges komikum, amely többnyire arra van kihegyezve, hogy Lucifer az ördög és ez manapság mennyire nem kelt félelmet sokakban.

Az első öt rész után egyelőre úgy vélem, unalmas estére egészen jó lehet a sori, egyébként meg pont olyan, mint tematikailag a hasonló, ellentétes pólusú karaktere épített nyomozósdi.
Bízom benne, hogy ezt nem fogják elkaszálni olyan gyorsan, mint a legalább nagyjából lezárt Forever-t, amelyben hasonlóan működött a két főszereplő közötti dinamika és teljesen megegyezett a dramaturgiája a sorozatnak.

70%

Gyilkos páros - Mr. Right (2015)

Gyilkos páros - Mr. Right (2015)

Rendezte: Paco Cabezas

A film Mafab adatlapja: Mr. Right (2015)

- Gyilkolni nem helyes, Sharon!
- De maga mégis gyilkolni van itt!
- Apró jellemhiba. 

Megtekintés: Ennyi számomra kedvelt színésszel egy ilyen közepes film? Pedig sokkal több szeretett volna lenni.

Ez persze csak saját felvetésem. Cabezas nem rossz rendező, de korábbi munkájában sok egyediséget nem fedeztem fel - Tokarev vagy más címen Rage Nicholas Cage egyik feledhető akció drámája - és ez a darab is inkább összekuszálja a műfajokat, ahelyett, hogy egyenletesen használná fel őket. Az egész film egy utánérzés volt, amely egyetlen filmben állt össze számomra, habár ott a történet nagyjából más: A hét pszichopata és a si-cu - Seven Psychopaths (2012)
És még csak nem is szórakoztam olyan jól.
Nem nagyon tudom, ez miféle kevercs akart lenni. akciófilmnek túl komolytalan, vígjátéknak meg nem elég vicces, sőt, néhol infantilis.
Ha be kellene lőnöm a célközönséget, akkor 14-18 éves srácok lennének, az meg nem túl nagy fogyasztói bázis.

Sam Rockwell-nek ez egy jutalomjáték és megint megmutathatja tánctudását., viszont kezd kiöregedni a kölykös főszereplő image-ból. Anna Kendrick meg tündérien bájos, és nagyjából ennyi is. Volt mozi, amiben jobban tetszett, itt nagyon semmilyen.
Ha viszont képregényfilmnek nézem - tudtommal nem az - akkor egészen nézhető marhaság. John Landis fiának azért még van mit tanulnia forgatókönyv írásból, pedig korábbi munkája "Az erő krónikája - Chronicle (2012)" ha kicsit klisésen is, de remekül felépített found footage szuperhős mozi volt és a BeSzervezve sem volt teljesen vállalhatatlan akciómozi. A Victor Frankenstein-en elsőre elaludtam, így arról nem tudok mesélni, viszont a Gyilkos páros nagyjából a Beszervezve történetét helyezi más kontextusba és CIA titkos ügynök helyett itt egy bérgyilkos lett a főhősünk.

A történet darabos, szétszakadozik. Az, hogy logikátlan, számon sem kérem rajta. Bérgyilkos, aki a megbízókat öli? Vajon mennyi megrendelést tudna egy ilyen munkás lezavarni, mielőtt elterjed a rossz marketing és a büdös életben nem kap több munkát?
Miből tartja akkor fenn magát, mert, hogy a munkák elvégzéséért végül nem lesz, aki fizessen, az tuti. Hacsak nem előre kéri a pénzt minden esetben...

Kendrick figurája nem eléggé megalapozott. A kezdetben félős, de őrült lány, aki vér és gyilkosságellenes a végére badass gyilkológéppé változik? Mindezt nagyjából egy kínzásnak és egy késdobáló montázsnak köszönhetően?
Mi lett a tesóval?
Mi lett a lelőtt rendőrrel és az erősítéssel?

A film próbál trendi és jópofa lenni, de inkább fárasztó és klisés. Az egyetlen figura, akit valamennyire csíptem, az RZA által alakított bérgyilkos, aki gyakorlatilag alkalmatlan a munkájára.

Mi volt még?
Ja, egy pókember hommage, gumi óvszerekkel.
Pár nap és nem fogok emlékezni erre a filmre.

Bérgyilkos Patch Adams, akinek nem ölik meg a barátnőjét, sőt, együtt dolgoznak tovább a szakmájukban.

A vége meg egyenesen összecsapott. Ahelyett, hogy kapnánk mondjuk egy remek lövöldözést, mint mondjuk a "Hullahegyek, fenegyerekben", egy összecsapott és unalmas leszámolást láthatunk, melynek nagyját ráadásul Kendrick kezébe adják, akiről a film nem képes elhitetni azt, amit szeretne elhitetni. (Ti: kinyírja a két főgenyát.)

Mondjuk azt sem ártott volna eldönteni, hogy akkor most embert ölni morálisan etikus vagy etikailag megengedhető e, stb.?

Volt benne egy Tim Roth.

Az, hogy nem sokat hallottál erről a filmről és nem volt körülötte hype, azért jelent valamit.

50%

Ha szeretnéd látni: M R .  R I G H T

Lánytesók - Sisters (2015)

Lánytesók - Sisters (2015)

Rendezte: Jason Moore

A film Mafab adatlapja: Sisters (2015)

"Szóval... ha feldugom a pinámba... látni fogom a képeket???"

Megtekintés: Kellett néhány hosszú perc, mire ráhangolódtam a szabad-szájú és elsőre bugyutának tűnő vígjátékra, de a végére megkedveltem antihőseit. Valamennyire.

A sok átlagos komédia és buddie mozi között elférnek csajos filmek is, amelyek hol keserédesen, máskor vicceskedve mutatnak be olyan női karaktereket, akiket talán mi is ismerünk a szomszédból. A "Lánytesók" főszereplői azonban nem teljesen ilyenek. Szerethetőségük is a néző ingerküszöbére van bízva, főleg, ha férfi az illető. Magam nem kedvelem a trágár nőket. Főleg az olyan trágár nőket, akik élete egyáltalán nincs rendben és a trágárságuk egyfajta feszültséglevezetése a saját életük minőségéért. De ne rajtam töltse ki a hölgy. (Nem állítom, hogy férfiaknál elfogadható ugyanez, de úgy vagyunk kódolva, hogy a férfi az erő, a nő a gyengédség. A férfi vadászik, a nő neveli a gyermeket, stb.)

A történet két főszereplője az Ellis nővérek: Maura (Amy Poehler), aki gondoskodó, kedves, konfrontáció kerülő és párkapcsolatok terén tapasztalatlan illetve egy rosszul végződő házasság miatt még szerencsétlen is, illetve Kate - anyuéknak Katherine - (Tina Fey), aki felelősség-kerülő, nyers modorú, szabados szexualitású és összességében bár egylányos anyuka, de egy bunkó.
A két színésznőnek nem első közös munkája ez és van közöttük működő kémia. (Bajos csajok (2004), Bébi mama (2008))
Jól hozzák a két lánytestvért, akik különbözőségeik ellenére azért hasonlóan reagálnak szituációkra, épp csak a reakciójuk indul két irányból és néha valahol középen találkozik.

A szüleik idős korukra úgy döntenek, hogy fenntartani a családi otthont drága mulatság, ezért inkább eladják, és a megtakarított pénzükből és a kapott vételár egy részéből beköltöznek egy idős emberek részére létrehozott lakóközösség egyik szimpatikus apartmanjába. (Egyébként a fő konfliktust generáló eladásra ítélt házra utalt volna az eredeti címváltozat; The Nest - A fészek - amit végül inkább a két testvérre fókuszáló címváltozatra cseréltek, hiszen fontosabb az ő kapcsolatuk egymással, mint kettőjüké a házzal.) Maura a megbízhatóbb, ezért anyu (Dianne Wiest) és apu (James Brolin) először őt avatják be a tervükbe, igaz, azt vele sem közlik, hogy valójában már eldöntötték a dolgot. Maura eltitkolva az okát, kézen ragadja Kate-et és hazautaznak. Kate kap az alkalmon, mert felelőtlen életvitelének köszönhetően éppen kirúgták társbérletéből, így nem lenne hol meghúznia magát. Mikor hazatérnek, akkor tudatosul bennük, hogy a gyermekkoruk és fiatalságuk emlékeit eladták a fejük fölül és Kate-nek sincs hova költöznie. Nem hagyják, hogy rosszkedvük elhatalmasodjon rajtuk, ezért még a szülői kérések ellenére még szerveznek egy utolsó hatalmas bulit, amelyre szinte az összes volt osztálytársukat meghívják, hogy ezzel tegyenek pontot a fiatalságuk végére.

A bulin persze felvonulnak a legfurább arcok a múltjukból; megjelenik az egykori, mára lezüllött helyi menő csávó (John Leguizamo - ez nem kap már soha egy rendes főszerepet???), egy szomszéd, akivel Maura akár kavarhatna is (Ike Barinholtz), és a korábbi iskolai vetélytárs (Maya Rudolph), aki úgy véli, a közös és csöppet sem barátságos közös múlt után neki jár az, hogy ott legyen az Ellis tesók utolsó partiján. (Mellesleg, bár kifakadása végül is jogos, Rudolph magánszáma kissé erőltetettre sikerült és talán az egyik legkevésbé szerethető figurát hozta a színésznő ebben a szerepében, amit eddig láttam tőle.)

Szóval, a mozi egy, az amcsik számára oly kedves témaként felhasznált fejlődéstörténet, amelyben megismerjük a visszás karaktereket, hogy a film végére erejükön felül végre meghozzanak döntéseket, megváltozzanak, megkomolyodjanak és benőjön a fejük lágya. Ebből a szempontból persze nem mutat semmi újat ez a mozi. Viszont a karakterek legalább nincsenek unásig koptatva, igaz, férfi változatban már elég hasonló darabot láttunk korábban. Ennél fogva nem egy megváltó mű ez a film, viszont legalább azt el tudta érni, hogy két főhőse közül legalább az egyiket igazán megkedveljem a végére és a másikat se utáljam, csak fogadjam el. Mert két jóra való nők ők, akik nem akartak korábban felnőni, hiszen minden, amiért boldogok voltak, ott lakozik gyermek énjükben, a múltban és a családi fészekben.

Persze ebben a filmben is vannak elég vállalhatatlan poénok, amik nélkül úgy látszik manapság nem készülhet felnőtt komédia. A zenélő balerinás baleset például pont ilyen és bár Miló barátom ezen szarrá röhögte magát - és nagyjából másnap már csak erre emlékezett a filmből - ettől még nem hiszem, hogy ez lenne az értékes humor méltó bemutatása.
Másrészt persze vannak olyan dolgok, amelyek a filmben szóba kerülnek és végül értelmet kapnak a végjátékra, mint például a falmászás, amelynek valamennyire fontos szerepe is lesz, hogy anya és lánya közelebb kerüljön egymáshoz.
Azután van olyan poén is, aminek túl sok figyelmet szentelnek és még a szereposztás alatti bakiparádéban sem bírják elhagyni. Az ilyesminek köszönhető, hogy néha nagyon unalmasra sikerülnek ezek a kis összeállítások és lassan le kéne szokni róluk. Nem tudom, ki hozta ezt divatba - én Jackie Chan-ig datálom vissza, de nála működött, mert jó tempóra vágták őket és a viccek mellett drámai balesetek is belefértek, így kb. egy kamera mögötti mini rendezői videónak felelt meg - de4 mostanra elég elcsépelt lett.
Nem egy túl ügyes darab, de valamennyire szerethető.

60%

Töfi:
- Direkt utánanéztem az imdb-n, de ott eddig nem írták, máshol meg nem kerestem rá, de belső utalás, amikor a lánytesók ruhát akarnak venni a drága boltban: - Kate, miután nehezen találnak ruhát és ebben a boltos-kisasszony sem segít maradéktalanul, odasúgja Maurának, akit Amy Poehler alakít, hogy: - Brayla-nak nincsen örömközpont az agyában...! - Ennek a kijelentésnek akkor van jelentősége, ha tudjuk, hogy Amy Poehler alakította örömöt az Agymanók - Inside Out (2015) című animációs filmben, azaz ő kölcsönözte Joy (öröm) hangját!
(Ne is mondd, tudom, hogy nagy király vagyok, hogy ezt észrevettem, még azelőtt, hogy valaki hozzácsatolta volna a Lánytesók adatlapjához, mint kis színest.)

Ha szeretnéd látni: L Á N Y T E S Ó K

Szomorú, hogy a film egyik legemlékezetesebb humorforrása egy kellemetlen végbélkúp jelenet.

Káosz karácsonyra - Love the Coopers (2015)

Káosz karácsonyra - Love the Coopers (2015)

Rendezte: Jessie Nelson

A film Mafab adatlapja: Love the Coopers (2015)

Egy korábbi címváltozathoz készült poszter: Karácsony Cooperékkel.

Megtekintés: Végig utánérzésem volt. Megtekintésre alkalmas, kicsit uncsi keserédes.

Miközben ezt a karácsonyi filmet néztem, végig azon agyaltam, hogy mennyire lehetett szándékos a film szkeccs szerű felépítése, amely erősen hajazott nagy kedvencemre, az "Igazából szerelemre - Love Actually (2003)", aztán bevillant, hogy ez a mozi sokkal inkább közelebb áll Thomas Bezucha keserédes mozijához a "Kőkemény család - The Family Stone (2005)"-hoz.

Mert:
- Itt is inkább egy szűkebben vett család mindennapjaiba - azon belül karácsony - pillanthatunk bele.
- Mert mindkét filmben központi szerepet tölt be Diane Keaton, mint anyuka.
- Mert mindkét filmben fontos szerepet töltenek be olyan "gyerekek", akik kissé kilógnak a családból, pl. azzal, hogy ha kell, szembemennek vele, vagy legalábbis azzal, aki épp a "családfői" tisztséget látja el.
- Mert mindkét filmben olyan házaspár körül bonyolódik a történet, akik több évtizede vannak együtt.
- Mert mindkét filmben van olyan női karakter, aki eredendően egyik férfi karakter révén kerül képbe és egy másik férfi karakternek köszönhetően lesz a család következő lehetséges tagja.
- Stb.

Több szálon futó történet szerint a figurák egy napját követjük nagy vonalakban nyomon, egészen a karácsonyi traktás vacsoráig, amikor korábbi sérelmek kerülnek felszínre. Közben az egyik családtagot egészségügyi probléma utoléri, amely jó ok arra, hogy a drámai történet egy szentimentálisabb befejezésben csúcsosodjon ki, amikor nem mindenki sorsa oldódik meg kielégítően, de legalább attól sem kell tartanunk, hogy képen kívül leveti magát bármelyik karakterünk egy magas épület tetejéről.

A Káosz karácsonyra sajnos közel sem olyan fifikás, mint amennyire szeretne annak látszani, ezért néha a drámai viták egy kívülálló számára inkább csak amolyan feleslegesen felfújt forgatókönyv csomópontnak tűnnek. (Pl. Amikor John Goodman alakította apuka vitázik Keaton anyukával a konyhában, akkor Keaton megjegyzi, hogy "Azt sem tudom, miről beszélsz... Gondolom van egy saját, külön nyelved!" - fakad ki, pedig Goodman karaktere éppen eléggé világosan fejtette ki korábban, hogy miről is beszél, épp, hogy csak nem vágja a pofánkba: "Mi történt azzal a párral, akik negyven éve/évig olyan nagyon szerették egymást és nem savanyodtak be?" - persze, kell a drámázás - ha már keserédes a műfaj - ám mennyivel elfogadhatóbb lenne, ha ezt gavallérosan tenné meg a forgatókönyv és nem otromba, porcelánbolt-elefánt módon.)
Ezek az egyenetlenségek első megtekintésnél talán nem tűnnek fel egyértelműen, de harmadik nekifutásra, amikor már sokkal feltűnőbb, hogy a film kissé uncsi, akkor azért eléggé kivilágítanak ezek a karakter motivációs hiányosságok, amelyeknek nincs kellő mélysége pszichológiailag.

A másik, ami néha kirántott az elbeszélésből és gondolom, a végső eredmény színesítése miatt maradtak a végtermékben, azok a narráció alatt bevágott pillanatképek és speciális effektusok. Mind Charlie (Timothée Chalamet) "szétrobbanása", mind pedig Eleanor (Olivia Wilde) "elfolyása" teljesen fölösleges vizuális hatás, amely ahelyett, hogy elmélyíteni a pillanat fontosságát, szinte kirántott nézőként a cselekményből. Vannak filmek, amelyekben jól működnek az ilyen vizuális hatások, máskor viszont elidegenítőek lehetnek.

Több érzelmi boncolgatás nem hordoz magában elég erős kohéziót. Ezek egyike a számomra teljesen elhibázott Bucky (Alan Arkin), Ruby (Amanda Seyfried) és Hank (Ed Helms) trió idővonala. Nem akarok mélyebben belemenni, de számomra tökéletesen értelmezhetetlen, hogy Ruby, aki egy harmincas nőként valamiféle romantikus vonzódást érez az idős férfi, Bucky iránt (ami kölcsönös, mint kiderül), mikor ott marad a kórházban az idős férfit érő egészségügyi incidens után, a fia, az addig számára totálisan ismeretlen Hank-hoz kezd húzni, pusztán azért, mert Bucky a másik férfi "génjeiben van". Legalábbis nagyjából ez így jön le a vászonról. Egyébként elég suta az a rész, amikor kiderül, hogy Ruby még mindig a kórházban van, miután Bucky-t már ellátták. A lány sírással küszködve kuporog egy sarokban, amíg Hank oda nem megy hozzá, hogy kicsit feloldja a feszültséget. Logikátlan: Ruby lehet, hogy kedveli Bucky-t, de neki a család többi része idegen. Miért maradna a közelükben? És, ha ennyire kikészíti Bucky betegsége, miért a fia mellett "vigasztalódik"?

Továbbiakban hasonlóan erőszakolt probléma Eleanor negatív hozzáállása anyjához, Charlotte-hoz (Keaton) és a fiatalabb húgé, Emmáé (Marisa Tomei) is, szintén Charlotte-hoz. Olyan elsőre, mintha Keaton figurája kulminálna a legtöbb feszültséget a családon belül, holott inkább a többi női karakter vetíti ki rá a saját félelmeit és érzéseit, amikkel nem bírnak maguk megbirkózni.

Mint említettem, első megtekintésnél nem feltétlenül tűnik fel, hogy mennyire hézagos a karakterek felépítettsége. Sokat ment a helyzeten Steve Martin narrációja, amely sokszor oldja a feszültebb helyzeteket, sőt, néha még akkor is megjegyzéseket fűz a látottakhoz, amikor arra talán nem lenne szükség. Feltételezem, - lehet, hogy helytelenül - hogy Martinnak igyekeztek viszonylag sok szöveget a szájába adni, hogy legalább kihasználják az egykor szebb napokat látott színész hírnevét, ha emberi valójában nem is jelenik meg előttünk. Sajnos, a magyar szinkronos változatnál ez az apróság semmilyen formában nem kerül a néző figyelmébe. Martin szerepe kb. annyiban merül ki, mint Robin Williamsé utolsó munkájában, amikor a Simon Pegg vígjátékban, a "Bármire képesN - Absolutely Anything (2015)" egy kutyát szólaltatott meg.

Részemről ez a mozi többet markol, mint amennyit fogni képes.

55%

Ha szeretnéd látni: K Á O S Z  K A R Á C S O N Y R A

Töfi:
- Volt egy olyan címváltozat is, ami tökéletesen semmitmondó és még nem is fedi a film mondanivalóját: "The Most Wonderful Time." - Ezzel a címmel nem sok nézőt fogott volna meg a film. Lentebb utalok rá, honnan jöhetett ez a címváltozat.
- Marisa Tomei szerepét  eredetileg Annette Bening játszotta volna, aki korban közelebb áll a karakterhez.
- Bár a filmben nem nagyon utalnak rá, a család neve Bailey. Egy pillanatra látható, hogy "Az élet csodaszép - It's A Wonderful Life (1946)" című karácsonyi mozit nézik a tévében, amelyben a főhőst szintén Bailey-nek hívják. Annak a filmnek szintén végig van narrációja, igaz, ott nem egy kutya, hanem két angyal beszélgetését követhetjük nyomon, a film nagy részében.

Fejetlen - Headless (2015)

Fejetlen - Headless (2015)

Rendezte: Arthur Cullipher

A film Mafab adatlapja: Headless (2015)

A film, amelyikben a nyakon baszlak szófordulatot szó szerint kell érteni!

Megtekintés: Trágya, Közelébe ne menj, mert csak beszennyez.

Ez a roppant fifikás darab azzal kérkedik, hogy valójában egy eddig elveszettnek hitt 1978-ban készült gore, slasher, horror mozi, pedig valójában egy unatkozó és kb. kamasz fiú szintjén megrekedt férfi hozta tető alá perverz álmainak és fantáziáinak manifesztálódását.
Úgy tré, ahogy van. Ami rossz benne, az nem a művészi hatások szándékolt felnagyítása, nem törekedés a nyolcvanas évek trash mozijainak megidézése. Nem. Ez a film csak szimplán egy baromság, amelyre a rendező összecsődítette a környezetében fellelhető összes színésznői vénával rendelkező, lehetőleg meztelenkedést sem megvető ismerősét, fogott egy kamerát - forgatókönyv nem volt, az biztos - és amire fiatalkorában sunyin elbújva verte a répát, azt mozgóképpé varázsolta, majd ránk szabadította. Vannak a témában komoly kritikai sikeres, kultikus hírnévnek örvendő darabok is, mint pl. a hasonlóan felkavaró, viszont ehhez képest már filozófiai mélységekkel bíró "Nekromantik" című német trash-horror-dráma. Annak egyszeri megtekintése (Harminc évvel korábban készült!!!) szűken ajánlott - ha kihagyod sem baj - míg ezt a három szóval jellemezhető darabot - szar, szemét, szar - senkinek nem bírom jó szívvel ajánlani.
Se sörrel, se fűvel.

Ha olyasmiket írnék, hogy a film nyomasztó, akkor az olyan lenne, mintha elismerném, hogy van valamiféle stílusa. Ez nincs így, ezért simán maradjunk annál, hogy idő, pénz és nyersanyag pocsékolás.
Ennél még az is jobb lett volna, ha egy pornófilmet dobnak össze a stábtagok, igaz, akkor a gyerekszínészt ki kellett volna hagyni, pedig talán még ő nyújtja a leghitelesebb pillanatokat.
A lányokért kár, mert pl. Jennifer Lee, aki a stoppost és az arctalan nőt alakítja, legalább kamera szexi, viszont nehezen hiszem, hogy egy ilyen filmes debütálás után bárki komolyan fogja venni filmes berkekben, annak ellenére, hogy fiatalkora óta modellkedik és a szórakoztatóiparban tevékenykedik.

Nézd meg a trailert és a többit felejtsd el.

10%

Különvélemény:
- Nem tudom, miért gondolta azt a rendező és a különleges effektusok készítője, hogy ha egy szemgolyóba beleharap a gyilkosunk, akkor legalább egy deci tejnek ki kell folynia a száján, de nem bírják kihagyni a lehetőséget, hogy fél tucatszor végignézzük, ahogyan a biológia fittyet hány a vászonra. Jó véreset...
- Elvileg, kell lennie egy szintnek, amikor egy ember - a színész szót most nem használnám azokra a népekre, akiket a filmben láthatunk - azt mondja a művésznek: - Bocs, de ezt a szart én nem vállalom! - Sajnos, úgy látszik, itt nagyon szoros lehetett a készítők közötti kapcsolat, mert ezt a szintet nem érik el. Igaz, ha elérték volna, nem készül el ez a remekmű.

Töfi:
- A film elvileg egy "elveszett" 1978-as remekmű. A stoppos lány, akit kb. a 31. percben vesz fel kisteherjébe gyilkosunk, megemlíti, hogy egy Queen koncertre tart, St. Louis-ba. Ha ezt igaz információnak tekintjük, aminek a készítők utánanéztek, akkor a film Missouri államban játszódhat 1974-1978 között bármelyik évben, lévén, a Queen ebben a városban minden évben adott koncertet, igaz, más-más hónapokban.
Fontos koncertinfók a Queen együttestől: Queen Concerts

Joy - Joy (2015)

Joy - Joy (2015)

Rendezte: David O. Russell

A film Mafab adatlapja: Joy (2015)

Megtekintés: Férfiaknál határeset, hiszen csak egy nőről és egy felmosófejről szól a film.

És nem is lehetnék nagyobb suttyó, ha egy karakterfejlődést és egy sikertörténetet ennyivel intéznék el, mert ez a film nem csak egy felmosóról és egy nőről szól.
Ez a film egy olyan nőről szól, akinek legnagyobb ellensége a családja volt és aki ennek ellenére, segítve őket és nem elküldve melegebb éghajlatra, szembement a világgal egy férfiak uralta területen, hogy végül egy olyan emberré változzon, akire neki magának is szüksége lett volna, még akkor, amikor nehéz és körülményes útját megkezdte.

Ma már tudjuk, hogy Joy Mangano kálváriája nem volt egy sziszifuszi munka, hiszen végül céljait siker koronázta és elismert, befolyásos üzletasszony lett egy olyan piacon, amely főleg az átlagos amerikai családanyák mindennapjait könnyíti meg. Nem kívánok életrajzi tényeket felsorakoztatni, mert ezeket megtalálod a megfelelő oldalakon, ezért inkább az érzéseimet közvetíteném neked a film megtekintése után. Elég annyi töfi (tök felesleges információ), hogy 1956.február.15.-én született meg Mangano kisasszony, abban az évben, amelyet mi legtöbbször történelmi sarokpontként kezelünk és ha már filmes írás, alig két héttel Mangano születése előtt mutatták be nálunk a Körhinta című, Fábri Zoltán filmet!

Ennyit a száraz tényekről.

Különösebben nem érzem magamat Jennifer Lawrence rajongónak. Eddig. Ne kérdezd miért, mert magam sem tudom. Látok egy mutatós lányt, kissé szűk szemekkel - nem vészes - enyhén krumpli orral - nem vészes - pufi arccal, és azon gondolkodom, hogy mennyire tartom jó színésznőnek, így, hogy nem láttam minden munkáját és nem e csak egyfajta hype-ot élvez, mint Bradley Cooper is, aki elvileg egy szexis nice guy-nak tűnt az elmúlt kb. 10 évben, de mostanra, mintha a bugyilehúzós tekintet és kaján fiús mosoly mögött ott is érezném, hogy ezek az emberek bizony jó színészek, csak figyelmemet elterelte az, hogy külsőleg is tetszetősek. Viszont ez az én, a befogadó hibája. Mert kell néhány film ahhoz, hogy lássam a fától az erdőt is.
Lawrence-t Oscar-díjra jelölték ezért a szerepéért. Öt röpke év alatt a negyedik jelölés. Ki ez a lány? Egy következő generációs Meryl Streep vagy/és Katherine Hepburn? Tényleg ilyen jó, vagy áll mögötte egy olajozottan működő menedzseri gépezet, amely megfelelő szerepekbe tolja befelé?
Eddig, az imdb oldalán látható adat, hogy Lawrence kisasszony százötven jelölést kapott munkáira és ebből százat le is szüretelt.
Én pedig elgondolkodva nézem, hogy mit nem látok, amit mindenki más észrevett. Lehet, hogy csúnyán előítéletes vagyok a szép emberekkel szemben, mert azt feltételezem róluk, hogy másra nem képesek, mint csak egyszerűen jól kinézni?
Azután végre a Joy rám cáfolt.

Nem azért, mert hibátlan filmnek tartom. (A jogi csűrés csavarásos rész például nekem nem volt teljesen világos, meg azért furcsa volt, hogy adásba küldenek úgy egy teljesen új terméket - és tartom, hogy ilyen hibát felelős cég nem követhet el - hogy a bemutatót végző személy nincs tisztában a termék alapvető funkciójával, működési elvével.)
A film nem hibátlan és gyanítom, sokszor jócskán túldramatizálták, hogy az egyszeri nézőből is kiváltsanak érzelmi hatást, akinek az életét nem a televíziós szappanoperák határozzák meg és nem is a telemarketinges reklám műsorok.
Ezért szükség volt rá, hogy Joy életéből lehetőleg annyit kihozzanak, amennyitől nem csak szimpátiánkat nyerje meg, de izgulni kezdjünk érte és sikereiért.
Ezen mondjuk nincs mit meglepődni, hiszen a film dramaturgiailag simán egy sportfilm felépítését követi, csak itt nem egy olimpiai arany megszerzése a tét, hanem egy találmány eljuttatása egyenesen a tervező fejéből az átlag amerikai háztartásba.

Miló barátomat rákényszerítettem, hogy megnézze velem ezt a filmet, ha már korábban kategorikusan és kategóriára kiterjesztve kijelentette, hogy nem hajlandó horrorfilmet nézni. Az első fél órában nem is nagyon bírt a film behúzni ebbe a világba, amelyről semmit sem tudtam korábban. (Most sem sokkal többet.) Nem tudom miért éreztem, hogy a film pl. valamikor a hatvanas években játszódik... Talán, mert az olasz-amerikai életérzésben van némi konzervatív visszafogottság és mind Joy, mind a környezete egyfajta, a hatvanas évekre jellemző pasztell színű világban él a film szerint. Azután erőteljesen meglepődtem, mikor kiderült, hogy ez az egész felmosórongy őrület alig húsz éve kezdődött. Ennek ellenére nem érzem hibának, hogy megtévesztett a film egy kicsit. (teszem hozzá, Miló kb. hetvenes évekre tette a cselekményt.) Töfi: Miló tippje lett volna helyénvalóbb, hiszen a filmben már megjelenik a Karaoke és azt gyakorlatilag 71-ben fedezte fel egy másik feltaláló, aki végül nem bízva találmányában, nem is védette le azt és így felbecsülhetetlen jövedelemtől esett el: Daisuke Inoue, köszönjük neked innen is!

Szóval, hangulatában a film simán hatvanas-hetvenes évek és ez nagyjából visszaköszön a képi világból, beleértve a fényképezést, színeket, ruházatot, stb.
Nem tudom, hogy ez tudatos döntés volt e, de ha túl akarom "gondolkodni", akkor azt mondom, azért valósították meg így a filmet, mert Joy egy olyan asszony benyomását keltette, amelyiknek első alakjai valamikor a hatvanas években jelentek meg. Nem a szüfrazsettek (ők sokkal korábbi találmány), hanem az erős akaratú amerikai üzletasszony, aki képes túlélni egy férfias, jogi útvesztőkkel tarkított világban.
Ez magánvélemény.

A másik, ami viszont már enyhe pszichológia és filozófia és utána be is fejezem lassan:
Mennyire volt Joy pozitív "hős"?
Azt mondod, hogy teljesen, hiszen csak a családjáért akart többet tenni és a lezáró narráció még meg is támogat minket ebben, amikor elmeséli, hogy Joy a korábbi gazságok ellenére mindenben támogatta a családját, beleértve gyenge akaratú apját, aki Joy féltestvérének oldalán állt és magát ezt a féltestvért is, akit a forgatókönyv igyekszik elég negatívan lefesteni, állandó akadékoskodásával és szurkálódásaival, hogy néha bizony, a film vége felé egyfajta George R. R. Martin féle elégtételt kívántam venni rajta. Mondjuk egy vérnászt, minimum.

Oké. Joy a pozitív a filmben. A heroika, aki bejárja a neki szánt utat, néha főnixmadárként születik újjá.
Aha.
Azon elgondolkodtál, hogy mennyire gyűlölte Joy anyjának azt a szokását, hogy a nap tetemes részében agymosó romantikus sorozatokat néz, elveszítve ezáltal a kapcsolatát a világgal. A nő gyakorlatilag egy fantáziavilágba menekült és alig lehetett kirángatni a kialakított komfortzónájából.

Kérdés:
De az megfogalmazódott benned, hogy Joy, mikor végre az "égbe szállt", akkor pontosan azt a metódust használta fel, amely az ő anyját uralma alá hajtotta?
Joy egy olyan műsor készítője és részese lett, ami Amerika második legnagyobb nézettséget elérő televíziós műfajában volt érdekelt. A harmadik pedig a vallási műsorok.
Szappanoperák, reklám adások, vallási műsorok. A sorrend tetszőleges.
Ahogyan Joy gyűlölte, hogy anyját rabbá teszik ezek az ostoba műsorok, és odaszögezik a képernyő elé, úgy, később ő is pontosan olyan adásokat gyártott és adott le, amelyek az arra érzékeny Amerikai nézőket az ágyba szögezték és arra sarkalták, hogy költsenek, költsenek és költsenek, így legyenek az USA iparának aktív felhasználói és fogaskerekei.
Vajon hány kislány nézett később haraggal az anyjára, miközben anyu teljes figyelmét egy képernyőnek szentelte, amiben valaki a mágikus moppal mosott fel a stúdióban kialakított hamis konyhában?

Ha már szóba került a mágia:
Van az a pillanat, amikor Joy a hóba sétál a ház előtt, bele a kamerába egy bögrével a kezében és egy pillanatra, mintha a tekintete találkozna a tiéddel, miközben dacosan igyekszik a kapunál álló kocsihoz.
Vissza kellett néznem.
Ez volt az a pillanat, amikor már tudtam, hogy Lawrence tehetséges színésznő.
Ez volt az ő mágikus pillanata.
Annyi viadal, mutáció és dráma után végre, megláttam benne azt, amit eddig nem.
Már ezért megérte végignéznem egy filmet, amiben egy anyuka kitalál egy takarítóeszközt.

Ami kicsit fájó, hogy Robert De Niro, mintha kezdene belefásulni a filmes világba és mivel megöregedett, elkezdett mellékszerepeket kapni, amikben tehetsége nem tud kiteljesedni. Itt sem. Nem éreztem, hogy ezt a karaktert csak egy De Niro tudta volna eljátszani.

Különvélemény:
Engem ez a varázslatos és kimosható mágikus felmosó nem győzött meg. Használat után berakhatom a mosógépbe és kimoshatom???
Micsoda?
Hogy azt a retkes, dzsuvás pamutszálas, szöszölő vackot beletegyem a mosógépbe?
Eleve semmit nem moshatok vele össze, mert szöszös és dzsuvás lesz. Azért egy felmosófejet külön kimosni meg elég nagy luxus.
Még akkor is, ha tényleg úgy tervezték, hogy könnyen leszerelhető a nyélről és mosás közben a szerkezet nem sérül meg a forgódobban való ugrálástól.
Nem véletlen, hogy a felmosó fej használat után eldobható. (Nem kicsit környezetszennyező módon.)
Ezen kívül még nagyjából száz "találmánya" volt Joy Mangano-nak és nem tudni, mennyi egyéb találmány felett bábáskodott.

70%

- Döcögősen fogott meg, ám beszívott a végére.
- De Niro magyar szinkronja - Kőszegi Ákos - szerintem teljesen elhibázott választás volt Reviczky Gáborral szemben. Akárhányszor meghallottam, kirántott a filmből. Ennyit számít a megszokás.
- Jennifer Lawrence arcjátéka. Vannak nagyon jó pillanatai.

Ha szeretnéd látni: J O Y

Saul fia - Son of Saul (2015)

Saul fia - Son of Saul (2015)

Rendezte: Nemes László

A film Mafab adatlapja: Saul fia (2015)

Megtekintés: Egy Oscar-díjas magyar film. Nem kötelező, de illik.

Ha van időd annyi komolytalan komédiára, sorozatra, zenés műsorra, olcsó hamburgerre, sétára a szabadban, kellemes fürdőzésre, bevásárlásra a tömegben és mindezek mellett még született magyar is vagy, akkor ezt a filmet meg kell nézned. Mondanám legszívesebben, hiszen milyen fura már, ha egy magyar ember bármilyen magának legyártott ideológia miatt hanyagolna egy olyan művészeti formát - jelen esetben ezt a száz perces filmet - amivel identitásunkat - és persze más vallás és kultúrákét is - öregbítjük.

Ez a film számomra nem volt akkora trúváj, mint vártam, hogy ha már hangoztatom a magyarságunk fontosságát, becsempésszek némi idegen nyelvet... Többet vártam. Azt gondoltam, hogy tökéletesen el leszek varázsolva, mert ha ilyen komoly sajtó visszhangja és kritikai sikere van egy hazánkban készült filmnek, akkor nekem azt kutya kötelességem szeretni. Elvből.
Nos, nem.

A film bizonyos szempontból tényleg megérdemelt némi sikert. A kamerakezelés és a történet elbeszélése nem szokványos és elég jól alájátszik a történetnek. A színészek nem tudom, mennyire jók, mert valójában főleg zordan nézik és lökdösik egymást, viszont a kiállítása a mozinak, beleértve a fényképezést és pont azt a háttérben meghúzódó munkát, amit a film nem szándékozott naturálisan visszaadni, hatásos és erős. A borzalmak, amelyeket Saul "kalandozásai" közben végigjárunk, nagyjából betekintést nyújt a pokolba, a halálgyárba. Saul miközben misszióját igyekszik teljesíteni, ott van, amikor megérkeznek a zsidó halálraítéltek, levetkőznek, méregtől fetrengenek, meghalnak, elégetik őket és végül a közeli folyóba szórják a hamvaikat. Saul végigjárja a végső órák állomásait, igaz, nem feltétlenül sorrendben, de közben, mi, akik kelletlenül vele utazunk, részesei leszünk a történelem egy olyan szeletének, amelyet igyekszünk különböző okokból elfeledni, mégis, a múltunk része lett.

Nem vagyok történész, ismereteim hiányosak, gyengék, azonban annyi ragadt rám - és nem csak hollywoodi moziknak köszönhetően - hogy bizony, a második világháború alatt egy népet üldöztek, irtottak. Az akkor gyáva nép mostanra erős lett és megítélése sokat nem változott azóta sem. Az én hibám, hogy nem érzem magaménak, hogy utáljam ezt a népcsoportot, pedig, csak abból kiindulva, hogy ma, a magyar Internetes fórumokon milyen támadások érik ezt a vallást és a népcsoportot, amelyik gyakorolja, hát minimum visszás számomra.
Ateistaként megkérdőjelezem egyébként is, hogy bármilyen istenért szabad e vért ontani, ám az az utálat, amely a zsidókat eleve környezetemben is éri, burkolt vagy nyílt formában, számomra elképzelhetetlen, miből táplálkozhat. Biztosan rosszul lettem szocializálódva ez ügyben, vagy tudtomon kívül magam is zsidó vagyok és ezért van bennem tolerancia - van népcsoport, idea, amit magam utálok, megvetek, elítélek - irányukba, vagy egyszerűen nem érdekel az egész.
De nem zsidózni jöttem ide, hanem egy filmről mesélni, amit a holokausztról forgattak.
Objektívnek kell maradnom.

Valahol olvastam, és sajnálom, hogy nem jegyeztem meg hol, csak pontosítani akarok, hogy a zseniális megfigyelés nem tőlem származik, máshol láttam, ám osztom, hogy a "Saul fia" egyfajta fps kalandjáték, fegyver nélkül, amelyben a kamera körbejárja a főhőst, akinek részfeladatai vannak, amiket teljesítenie kell, hogy a játék/film fő feladata végül teljesülhessen. Saul mint a Sonderkommando tagja isteni sugallatra, vagy mert hirtelen akkor tört el nála a mécses, kitalálja, hogy egy fiú holttestét el akarja temetni. Ethan Hunt is megirigyelhetné ezt a feladatot, hiszen Saul-nak szinte lehetősége sincs megvalósítania ezt a tervet, hiszen a németek vasmarokkal fogják ezeket az embereket és, hogy ne is legyen egyszerű a feladat, Saul egy rabbit is szeretne a temetés celebrálásához.

Volt e ilyen a valóságban? Talán megtörtént esetből szemezgettek az írók? Kizárt. A lényeg valójában nem is az, hogy a pőre valóságot lássuk. A film egyfajta erkölcsi felmentése a korábban a holokauszt óta eltelt évek alatt elítélt zsidó Sonderkommandósoknak, akiket a túlélők szinte egy kalap alá vettek a nácikkal, hiszen kollaboránsoknak tartották ezeket az embereket. Gideon Greif, aki azonban ezeknek a hamisan vádolt embereknek a felmentésére törekedve megírta könyvét, a "Könnyek nélkül sírtunkat" (Mostanában jelent meg magyarul is.) sikeresen fejtette ki kutatómunkájának eredményeit interjúkötetében, olyannyira, hogy bizonyos hivatalos fórumokon már nem támadják ezeket az embereket. Greif kutatómunkája ugyanis pszichológiai fejtegetésekben és tények halmazaiból hámozta ki, amit józan paraszti ésszel te is ki tudtál volna találni; ezek az emberek csupán eszközei voltak a hatalomnak és egyedül a szükség és halálfélelem vitte rá őket arra, hogy úgymond segédkezzenek a náciknak hatásosan és tömegesen zsidókat ölni. (Grief könyvében kitér arra is, hogy ezek a Sonderkommando tagok gyakorlatilag semmilyen fontos cselekményben nem vehettek részt, ami a gyilkossággal kapcsolatban áll, hiszen nem bíztak bennük sem, így csak olyan alantas munkát erőszakoltak rájuk, mint a vetkőztetés, holttestek elhordása, elégetése, a mocsok feltakarítása. Ölni nem ölhettek és a túlélők vallomásaiból kiderült, hogy nem is akartak ölni. Pusztán a rájuk erőltetett feladatokat igyekeztek úgy elvégezni, hogy ne kapjanak golyót a tarkójukba. Szerintem ez teljesen logikus okfejtés.

Szóval, Saul szemtanúja lesz, ahogy egy fiú túléli a halálos elgázosítást - néha előfordult, ha az illető alulra került és a többi test gyakorlatilag elzárta előle a gáz hatóanyagát, persze, ritka esetekről van szó - és miután felfektetik egy asztalra, az érkező német tiszt megfojtja a fiút, viszont mivel érdekli, miért tudott életben maradni a gyermek, elrendeli a felboncolását. Saul, talán, hogy törlesszen, vagy, hogy a rengeteg halálsikolyt csendesítse lelkiismerete torkában, hiszen szegről-végről részt vett a tömeges gyilkosságokban, úgy véli, szent küldetése, hogy a gyermeket eltemesse és érte egy rabbi imát mondjon el. Ehhez azonban nem kanosszát kell járni, hanem a poklot.

Nem lettem meggyőzve teljesen a filmmel kapcsolatban. Úgy vélem, előbb látnom kell a másik négy jelölt mozit is, amelyek érdemesek voltak a nominálásra. Fejet hajtok a rengeteg pozitív kritika és filmes szakemberek véleményei előtt, melyek a mozit méltatják - voltak kritikus hangok is persze - ám a saját véleményem, hogy a film kicsit talán túl lett lihegve. Először is, nem érzem, hogy szórakoztatott annyira, hogy többször újranézzem - A "Schindler listáját tucatszor láttam, pedig a giccsfaktor a film végén kifejezetten erősre sikeredett a túlélőkkel és a kis kavicsokkal. Nem fogom a Saul fiát évente elővenni, leporolni és megtekinteni. Talán, mert túl nyomasztó. Talán, mert végeredményben a kilátástalanságról szól. Talán, mert a torture horror műfaját sem szeretem; nem rajongok a kínzásért és ami ebben a filmben folyik, az száz perc kínzás. Nem a nézőé, mielőtt humoros olvasónk gúnyosan megjegyzi. Hanem embereké, akik rettegtek és akik reménykedve hajtottak fejet az ellenség kései előtt, hogy a torkukat elvágják. Nem szeretem az ilyesmit.

Másrészt, zavart a filmben ez a fajta szerencsemalackodás is. Saul egészen a végéig egy igazi szerencsemalac, aki állhatatosan halad céljai felé, néha pont mellőle lövik ki a szereplőt, de ő megy tovább, akár egy terminátor. Értem én, hogy ez a történet lényege és róla szól a film, de így a realista drámából kicsit áttévelygünk a fantasztikum birodalmába, egy zsidó férfiról, aki átlibeg az események forgatagán, akár egy halálra ítélt Forest Gump. (Mondjuk az arcjátéka minimalistább, de töretlen előre haladása tényleg emlékeztet Tom Hanks butuska, de akaratos és ebből kifolyólag az események közepébe csöppenő figurájához.
Saul jelmondata is lehetne a film elején, hogy ez az egész őrület, amiben részt vesz, olyan, akár egy elcseszett, sátáni bon-bon, amiből nem tudja, mit fog kivenni az ember.
Röhrig Géza eléggé eszköztelen játéka még talán rá is erősít erre a figurára, hiszen alig beszél, arcjátéka gyakorlatilag a nullával egyenlő, leszámítva az arcán átsuhanó sötét viharfelhőket.

És ekkor azt gondoltam, hogy legjobb esetben is egy 60%-ot fogok adni erre a filmre, amelyik piedesztálra igyekszik emelni azt a pár száz férfit, akiket belekényszerítettek ezekbe az eseményekbe, miközben ezért megbélyegezték őket a történelemkönyvek oldalain.
Azonban a befejezés, amelyet nem elemezgetek ki, de megérne néhány sort a reveláció, hirtelen úgy éreztem, hogy sokat hozzátett a lezáráshoz.
Így simán adhatok 75% erre a nyomasztó, nehéz mozira.

Valójában a számat téptem neked, hogy ha eddig nem láttad, adj neki egy esélyt. Annyit megérdemel.
Tedd félre mindazt, amit beléd kódolt a múltad, a világod, és adj egy esélyt ennek a filmnek, ami ismét ránk irányította a világ figyelmét.
A Kossuth díjak hirtelen kiosztását az alkotóknak viszont kapkodónak éreztem. Ambivalens érzés, mert ugyanakkor miért érdemelnének meg egy ilyen komoly állami kitüntetést, ha nem egy ilyen filmért?
Sokat tesz szerintem hozzá az is, hogy a vásznon látható művészek, akik a figurákat adják, nem voltak korábban unásig felhasználva magyar filmekben. Egy ilyen dráma sokkal jobban működik egy ismeretlen színész, művész arcán, alakján keresztül, mintha az ügyeletes hírességünket szuszakolnánk bele a szerepbe.

Gideon Greif interjú.

Ehhez a filmhez nem kívánok linket szerezni, hiszen azzal tudjuk támogatni a magyar filmet, ha elmész moziba. Egyébként is jobban működik ott a hatásmechanizmus.