Jenny esküvője - Jenny's Wedding (2015)

Jenny esküvője - Jenny's Wedding (2015)

Rendezte: Mary Agnes Donoghue

A film Mafab adatlapja: Jenny's Wedding (2015)

Megtekintés: Inkább társadalmi dráma, mint keserédes vagy komédia, bár az utóbbiakat szokhattuk inkább meg Heigl kisasszonytól. Ez nem fog annyira tetszeni, mert az a fajta játékosság, amiért megnéztél korábban egy Heigl filmet, hiányzik ebből a munkájából.

"A boldog emberek háza előtt zöld a fű!"

A történet azt boncolgatja, hogy egy mikró társadalomban, - amerikai előváros - ahol főleg a tradíció és klasszikus családmodell forma az idilli, hogyan fogadja a szűkebb és tágabb környezet annak a hírét, ha valaki más, egészen pontosan, leszbikus kapcsolatban él, és ami fő, ezt nyíltan felvállalja. Jenny (Katherine Heigl) már öt éve él együtt barátnőjével, Kitty-vel (Alexis Bledel) úgy, hogy a nő családjából csak kevesen gyanakodnak rá és biztosat senki nem tud szexuális identitásáról. Miután Jenny mindkét testvére elkelt, érzi, hogy ideje lenne megnyílnia a családja előtt, felvállalni érzéseit és nemi orientációját, akár annak az árán is, hogy az emberek a szájukra veszik. Jenny-ben gyerekkora óta érik az ideje, hogy színt valljon és öt év titkos együttélés után, végre kész rá. De a családja még nem és a legtöbb konfliktusuk ebből ered, hiszen maradi gondolkodású szülei és versenyszellemű húga, aki világéletében riválist látott benne a szülői szeretetért, lépten-nyomon akadályozza benne, hogy kiadja magából a titkát. Amikor végül sikerül, a szülőknek sokkal kevesebb idejük marad feldolgozni a tényt, hiszen Jenny rövid időn belül hozzá akarja kötni életét a szerelméhez.

Rose-t (Linda Emond) és férjét, Eddie-t (Tom Wilkinson) hideg zuhanyként éri a hír, hogy lányuk azért nem mutatta be korábbi pasijait, mert gimnazista kora óta tudja, hogy a lányokhoz vonzódik. A két szülő nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel, hiszen senki sem készítette fel őket erre az apró kis "problémára". Környezetükben nem találkoztak a helyzettel, ismerőseik sem nagyon voltak ebben érintettek, ráadásul a kisvárosi életet komolyan átszövi a pletykálkodás hálózata, amely szintén nem olyasmi, amit szívesen vesznek Jenny felmenői. Rose kezdetben automatikusan csak arra tud gondolni, hogy ő a hibás és megbukott, mint anya, mert ha ez történt, akkor ott bizony nevelésbeli lehet a gond. Tom szintén nehezen dolgozza fel a hallott hírt, mert kollégái viselkedése arra enged következtetni, hogy meg lesz bélyegezve és a család jó hírét is félti, meg egyébként sem tudja kezelni a helyzetet, hogy két nő egymással éljen házaséletet. Mindkettőjüknek fel van adva a lecke, hogy vagy arra koncentrálnak, hogy leplezzék az igazságot és tehetetlenül sodródjanak az árral, vagy rádöbbennek inkább, hogy egy olyan banális kérdés, hogy kit szeret az ember, az nem változtatja meg, nem írja felül a másik lényét és egy szülőnek bizonyos esetekben kutya kötelessége elfogadni a gyermekei döntését, ha az nem törvényellenes. Attól, mert valami számunkra tökéletesen idegen, még nem fordíthatunk neki hátat, pontosan azért, mert nem ismerjük. Ezen kívül az is fontos kérdése a filmnek, hogy jogunk van a boldogsághoz és, hogy ezt elérjük, meg kell hoznunk döntéseket.

Ha valaki bátor szexualitást vár két női szereplő között, inkább keressen rá az Adele életére.

És azt is ránk erőszakolja kicsit a film, hogy mert két azonos nemű szereti egymást, nem biztos, hogy az rosszabb, mint amikor ellentétes nemű partnerek belefásulnak egy olyan kapcsolatba, amely viszont nem teljesedik ki a boldogságban. Boldogsághoz való jog. Erről is szól a film.

Még fontos szerepet kapott Meryl Streep lánya, Grace Gummer, Anne szerepében, aki féltékeny nővére és anyja kapcsolatára, mert néha bizony olyasmit képzel bele az anya-lánya közötti viszonyba, amely szerint őt kevésbé szeretik. A film erről is beszél, hiszen sokszor egy család és azon belül a helyünk, gondoljunk bármit, nem népszerűségi verseny. A szülők szeretik a gyermekeiket, épp csak a szeretet minőségét nem mindenki értékeli egyformán. Gummer nem tehetségtelen színésznő, de azért anyja karizmája nem nagyon érződik rajta.

Donoghue kedveli a kényes és erős témákat, a drámai műfajban érzi otthon magát. Ebben a filmben is az a vonal az erősebb, bár vannak szálak, amelyeket eléggé lazán kezel és mutat be -  Anne férjének kicsapongásai, az esküvőn megjelenő emberekről is alig tudunk meg valamit, aki nem közeli rokon - és néha becsúszik némi humor is. Hiányoltam azért Kitty hátterének felvázolását, amelyet a film még csak nem is érint, pedig mivel öt éve él vele Jenny együtt - igaz, lakótárs minőségben - , óhatatlan, hogy valamennyire a család is ismerje és így azt a ziccert kihagyja a film, hogy közte és a családtagok között kialakuljon némi párbeszéd, pedig az legalább annyira érdekes lehetne, mint anya-lánya között, vagy apa-lánya között. Kitty így gyakorlatilag csupán mutatós díszlete a filmnek, amit nem nagyon használnak ki. Néhány jelenetben megjelenik ugyan, de akkor sem mindig tudják megfelelően kihasználni a színésznő adottságait.

Ezt a befejezést már annyiszor láttuk más filmekben, hogy nem nagyon izzasztja meg a szemeinket.

A film főleg Jenny-re fókuszál, aki végre a sarkára áll és szembeszáll a maradi hozzáállással. Viszont a forgatókönyv nem elég bátor és felületesen kezeli a témát, nem mélyed el benne, így, más körülmények között, mivel amúgy egy régimódi álláspontot képviselő kisváros a történet helyszínének, a leszbikus női partner simán kicserélhető lenne akár egy fekete bőrű férfira ia akár vagy egy, a börtönből frissen szabadult ex-fegyencre, mert kb. ugyanezt el lehetett volna játszani mindhárom variációval, a karakterek reakciói megegyeztek volna. Ezért azt állítom, hogy a téma többet ért volna, de ehhez képest kissé felületes ujjgyakorlatot kapunk.

Valahogy a hírre várható reakciók is kiszámíthatóak és nem kapunk belőlük sokat, mert viszonylag kevés mellékszereplőt mozgat a mozi. Persze van kötelező egymás fejéhez vágott sértések és nagy, könnyes békülések a megnyugtató hepiendig. az alig másfél órás moziba nem sikerült eleget beledolgozni mindabból, amit a témából ki lehetett volna hozni, ezért kissé az egész film olyan, mint a két női szerelmes közötti gyengéd jelenetek; kissé ügyetlen és felületes, kellő bátorság nélkül. Heigl legalább igyekszik kitörni a papa kedvence kategóriából, több értelemben is.

Ha szeretnéd látni: J E N N Y  E S K Ü V Ő J E

50%

filmzene kedvelőknek itt található meg a film zenei albuma: J E N N Y  S O U N D T R A C K

Ilyen az élet - Life As We Know It (2010)

Ilyen az élet - Life As W Know It (2010)

Rendezte: Greg Berlanti

Berlanti egészen jól mozog a negyven perces, televíziós érában, ám az egész estét (hülye kifejezés a kb. 100 perces filmekre) mozi műfaján belül van még mit tanulnia.

A film elején két szingli és saját életén belül közepesen teljesítő fiatalt a barátaik igyekszenek egy vakrandi alatt összeboronálni. Nem felügyelik azonban az egészet, így csak megadják a telószámokat, hogy azok beszéljék le a találkozót, amiből azután nem is lesz semmi. Illetve ez nem teljesen igaz. A fiú elmegy a lányért, be is ülnek a lány új smart-jába, éppen csak a motort nem marad idő felbőgetni, mivel a lehetséges vacsora helyszíne valahogy végül nem lett lefixálva. Messer (Josh Duhamel) és Berenson (Katherine Heigl) kellően elküldik egymást a picsába, majd ki ki megy a dolgára.
Ez az első négy perc...
Utána persze, míg tart a főcím, láthatunk egy esküvőt, ahol megismerjük magát a cupidó párocskát és, hogy életük szerves része az egymást nem annyira kedvelő páros. Pedig de.
Még húsz perce sem megy a film, amikor jön a dráma: az ifjú házaspár egy balesetben életét veszti és furcsa mód a két egymástól elhúzó személyre hagynák gyermeküket.
Ez pedig elég furcsa döntés a felelős szülőktől - bár a film megmagyarázza - ha belevesszük, hogy a baráti páros első randija nem tartott tovább négy percnél.
És innentől már borítékolható a befejezés, hiába érezzük azt, hogy a forgatókönyv erőtlenül megpróbálja megteremteni a feszültséget. Nem sikerül neki.
Hiába egy szimpatikus doki, egy kecsegtető állásajánlat, pénzgondok, valahogy nincs súlya az egésznek. Egyenletes tempóban haladunk a befejezésig, ami kiszámítható.

Ami megmenti a filmet attól, hogy első megtekintés alatt elunjuk magunkat, hogy azért kedvesek a főszereplők és ...
Kedvesek a főszereplők. Mind a párocska, mind a baba.
Harsány nevetésre ne várjunk, de lehet mosolyogni és azért az ember elgondolkodhat, hogy mit tenne hasonló helyzetben?
Egyáltalán, egy felelős szülő hogyan kezd neki, végiggondolni az ilyesmit?
Oké, a filmben van egy ügyvéd, aki meglepően szimpatikus és elboronál szinte mindent.
Azt sem értem, hogy a szülők végakaratát miért bírálgatja felül a hatóság? Ha a házat a szülők a házukat csemetéjükre és két barátjukra hagyták - és nem még élő rokonokra - miért kell ellenőrizni annyit őket, hogy mit csinálnak? Oké, a gyermek jogai és érdekei miatt, de van erre humán erőforrás? És ha az édes szülők voltak állatok és verik a gyereket? Vagy Amerikában minden gyermekre felügyelnek, hogyan nevelik fel? Ha igen, miért szól annyi film az iskolai erőszakról...? Mi köze az államnak egy felelős döntéshez? Ha úgy gondolják, pl. elveszik a kölyköt és intézetbe dugják? És akkor elúszik a családi ház? (Gondolom, nem fogják a gyermek nagykorúságáig fenntartani és rendszeresen kitakarítani.) Ha nem felelnek meg a megbízott szülők, az állam azt hogyan közvetíti a gyermek egyéb természetes rokonai felé? (Pl. nagyszülők, egyéb rokonok - azért az esküvőn voltak még páran)

A mellékszereplők elég közepes kategória. Még a "Szívek szállodája" kövér cuki Sooki-ja (Melissa McCarthy) sem sziporkázik annyira, mint később fog a nevével eladott vígjátékokban.

40%, de azért nézhető.
Néha felröhögtem. Nem feltétlenül a poénok jó minősége miatt, hanem mert jól adták elő.