Kívánság - Wish Upon (2017)

Kívánság - Wish Upon (2017)

Rendezte: John R. Leonetti

A film Mafab adatlapja: Wish Upon (2017)

Megtekintés: Lagymatag másfél órácska, sekélyes megoldásokkal.

Még mindig a választott műfajom - amit kedvelek és talán ha vinyón vinnék egy lakatlan szigetre, akkor az ez lenne - a horror. Vannak a műfajon belül kiemelkedő alkotások és van a középszer/szar. (Meg van a trash és fos kategória, amely viszont műfajilag értékelhetetlen, sörfogyasztással kombinálva azonban szórakoztató lehet.)

A "Kívánság" a tökéletes középszer. A témaválasztás sem eredeti. Az emberiség-ember azon vágya, hogy varázsütésre megoldódjanak a problémái/nk egészen az ősidőkig nyúlik vissza, amikor az első barlangi harcosok mágus praktikák hatására indultak vadászni a jobb és nagyobb zsákmány reményében. Maga a "szokás", lassan finomodott az évezredek alatt, azonban nem tűnt el, csupán formájában változott. Manapság lottószelvényre bízzuk a jövőnket, varázsgyertyákat gyújtunk vagy éppen a dzsinn lámpását simogatjuk, akár egy erogén zónát és közben reménykedünk abban, hogy történik valami, ami elhozza a boldogság illúzióját.

Ebből a témából rengeteg filmet sikerült már kihozni, klasszikusokat (Aladdin), meséket, és olcsó komédiákat (16 kívánság), jelen esetben pedig egy horror szerű képződményt. Van, hogy a szereplő egyet, máskor többet kívánhat és ezekre a kívánságokra, vagy azok kifordítására épül a történet váza, amelynek a legtöbbször a lényege, hogy a kívánságok és azok hatásának köszönhetően a szereplő, főszereplő karaktere változik, leginkább fejlődik.

A horror műfaj pedig szereti mindezeket megfejelni valamilyen átok tematikával, amely a kívánságokkal kombinálva legtöbbször visszahat magára a kívánóra, természetesen a leginkább negatív módon. A "Kívánság" pontosan ezt a formulát követi, azonban nagyon gyermeki, klisés és olcsó módon. Ha ez nem lenne elég, akkor még azt is kijelenthetjük, hogy mindehhez eléggé gyáva is.
Kifejtem:
A film főszereplője Clare (Joey King), aki gyermekkorában szemtanúja édesanyja halálának, majd apja neveli fel, aki meglepi születésnapjára egy varászlatos japán (vagy kínai?) kívánságdobozzal, mivel nem tudja, hogy az mekkora veszélyt rejt magában, ráadásul korábban már keresztezte a család útját, öngyilkosságba hajszolva korábbi gazdáját, Clare édesanyját. (Van némi Hellraiser áthallása a történetnek...)

Na, most, arra akarok kilyukadni, hogy: Clare, miután kívánni kezd a doboztól, vérrel fizet, ami annyit tesz, hogy a környezetében élők veszélyben vannak - még csak nem is feltétlenül olyanok, akiket egyértelműen kedvelne, vagy ismerne, ami az "átok beteljesül" tematikában kissé kihagyott ziccer. Másrészt, ha korábban Clare édesanyja már használta ezt az eszközt - a film utal rá, hogy valószínűleg mind a hét kívánságot elhasználta, majd saját vérével fizetett a ládikó "gesztusáért", ami felveti számomra azt a kérdést, hogy a ládikó vajon kiket ölt meg a család környezetében, ha a film elején, kezdésből, mindjárt három fontos családtag is életben van még: Clare, az apukája és a kiskutyájuk.
Szóval, azon merengek, hogy a forgatókönyvíró mennyire gyáván vezeti fel a ládát, ami miatt később izgulnunk kellene, hiszen már Clare édesanyja esetében is eléggé visszafogottan gyilkolászta az embereket, azután, mikor már Clare is ettől a csodaládikótól várja a szerencséjét, szintén a halálba ránt olyan személyeket, akikhez csak minimálisan van köze, vagy elvesztésük nem fájdalmas pontja az életének. (Külön kiemelve a gazdag rokont, aki le sem szarja őket, illetve a fordító lányt, akivel semmi több kapcsolata nincs, mint, hogy segít neki a ládikán látható szöveg fordításában.)
A láda, ahelyett, hogy a család kutyája után levadászná apukát és Clare legjobb barátnőit illetve fiú barátját, igen takarékos módon a környezetéből a beáldozható karaktereket törölgeti ki szép sorjában. Csodálkozom, hogy Clare nem ránt az egészre vállat...

A forgatókönyv ezek után felszínesen érinti az átok kialakulását is, illetve néhány mondatot szán a lelkizésnek, hogy vajon a főszereplő kis hölgy mennyiben felelős az eseményekért. (Teljesen, ez egyértelmű, nem is kérdés.)

A másik, ami a forgatókönyv szándékos túltolása, hogy nem elég, hogy a varázsdoboz a hét kívánsággal hét közeli és feltehetően az átkot öröklőnek kedves személyeket pusztít el, hanem a hetedik kívánság után még a saját farkába harap is a kígyó, megölve magát az aktuális gazdát is, mint a film elején Clare nyuszi anyukáját. Hát ez milyen szemétség már. Persze, csak így van miért izgulni a hősünkért, meg agyalni, hogyan is legyünk túl az átok okozta veszteségeken, de akkor is szemétség. (Meg klisés is, hogy végül az érintett is halálos veszélybe kerül.)

Azért mennyivel kedvesebb mondjuk egy Zoltar nevű vurstlis masina, hogy ha hirtelen felnőttségek kívánunk (Segítség, felnőttem! - Big), nem veszi el a kishúgunk életét, míg ez a kívánság doboz, nem elég, hogy mind a hét óhaj-sóhajjal elragad valakit tőlünk, ám végül még nekünk is izzadnunk kell a halál jeges szorításában. (Hideg verejték, az is izzadás, csak szólok!)

Szóval, végig zavart ez a pofátlan átokhalmozás a filmben, amit ráadásul, mint írtam, nem is mernek maximálisan kihasználni.
A befejezés sem akkor nagy csoda, hiszen hasonló vázlatú történetek nyúltak már ehhez a kettős lezáráshoz.

Joel King nagyon cuki kislány és miután már sikerült neki olyan Blockbusterekben is szerepelnie, mint "Az elnök végveszélyben", "Függetlenség napja 2." vagy a "Démonok között", színészi tehetségét igyekszik az erre leginkább alkalmas műfajban kamatoztatni és fejleszteni, ami nem más, mint a horrorfilm! Mert nem nagyon van Hollywoodban olyan húsz év körüli, ismert filmes név, aki legalább egy horrorfilmben ne sikoltozott volna. (Eszméletlenül nehéz a félelmet visszaadni a vásznon, ezért ha egy horrorfilmhez gyenge vagy, hamar kikerülsz a filmezés véráramából, tök jogosan.) Joel King, szerintem, kedves középszer és egyelőre jelét sem látom, hogy a nyomába érhet egy Dakota Fanningnek,  Chloë Grace Moretznek vagy Abigail Breslinnek, habár, pont Breslin, mintha mostanában aprópénzre váltaná tehetségét, pont elhibázott horrorfilmek választásának köszönhetően (Final Girl, Fear Inc.). Kingnek tehát van bőven filmes tapasztalata, de még nem érzem benne a zsigeri talentumot.

Az apukát alakító Ryan Phillippe számomra igazi mozis rejtély. Egyszerűen nem tudom, hogy a karrierjének alakulása az egy teljesen normális, átlagos állapot, vagy ő külön törekszik rá, hogy elbassza... A srác persze közel sem tűnik számomra akkora aktor-géniusznak, mert inkább jőképű, mint őstehetség, de ettől függetlenül, korábban szaladt vele a szekér és közel sem öregedett még meg annyira, hogy ezeket a rissz-rossz mellékszerepeket kelljen megkapnia, vagy olyan főszerepeket, olyan filmekben, amikre csak homályosan fogok emlékezni pár hónap múlva. Mintha türekedne rá, hogy a nézőket elkerülő alkotásokat vállaljon be.

A többiek csak asszisztálnak a mozihoz, az egykori szexszimbólum Sherilyn Fenn meg karrier szempontból meg inkább van lenn, mint Fenn. Szegény nő, ha nem Twin Peaks, akkor már kutyába sem veszik, Mostanában horrorfilmekben láttam és azokban rendre el is halálozik. Régebben túlélte ezeket a filmeket...

John R. Leonetti sosem volt rám nagy hatással, de ha választanom kellene, sokkal jobb operatőrnek, mint rendezőnek. Már az is kisebb csoda számomra, hogy egy olyan minősíthetetlen első film után, mint amit ő hozott tető alá Mortal Kombat 2. cím alatt, még kap munkát az álomgyárban. Mondjuk, a további munkáinak minősége mind jobb volt a bemutatkozásánál.

40%

Ha megnéznéd:
- Wish Upon (2017)

Thor: Ragnarök - Thor Ragnarok (2017)

Thor: Ragnarök - Thor: Ragnarok (2017)

Rendezte: Taika Waititi

A film Mafab adatlapja: Thor: Ragnarok (2017)

Megjegyzés: Az Új-Zélandi direktor neve nálam egyenlő a minőségi mozival, habár, korábbi két filmjéből csak másfelet láttam eddig.

Mert ennyi is elég volt ahhoz, hogy érezni lehessen, Waititi mennyire szereti a filmezést és történetmesélést. A humora szerencsére nálam nyitott fülekre talál, vagy szemekre. Persze, ne képzeld, hogy amolyan Woody Allenes filozofálgatós elemezgető, elmét dolgoztató humor - néhány talán azért akadhat - mégsem az az erőltetett, fingós-böfögős, amit annyira gyűlölök, hogy ha egy film ilyesmivel igyekszik levenni a lábamról, azt nagyon gyorsan elfelejtem, néha még a címét is akár. (Az utóbbi pár évben nem egy ilyen moslékot láttam és csak foszlányok maradtak meg belőlük.)

Waititi humora azonban egészséges, kicsit gyermeki és egyetemes is, ezért mindenki számára érthető. És nem feltétlenül erőszakos. (Az ablakról arcba visszapattanó labda legyen a legnagyobb bajunk...)

Amikor az első trailerek végén, merevítés után - a képre gondolj, ne másra, bár megjegyzem, eléggé izgalomba jöttem a filmbemutató alatt, annyira tetszett a látvány - olvasva a rendező nevét, már mosolyogtam, mivel első filmje, a fesztivál díjas és szórakoztató - talán a végére ült le kicsit - "Hétköznapi vámpírok" egy remek found footage stílusban elmesélt ál-doku horror paródia. Remek fényképezéssel, remek színészekkel - a rendező is kapott egy fontos szerepet benne - és jól kicsavart mítoszrombolással vagy épp megerősítéssel. Ezt döntsd el magad. A második mozijáról is csak jókat hallottam és egyetlen oka, amiért még nem néztem végig, az az, hogy nem a kellő hangulatban talált meg, de pótolni fogom, mert pótolnom kell.

A Thor 3. megtekintése nem volt számomra kérdéses. Csak az ideje. Bevallom, kissé irigyeltem is blogger és vlogger kollégáimat, mert a kis mocskok nagyja már előttem látta a filmet és teleszórták a netet a jobbnál jobb kritikákkal. Persze, csupán néhánynak szenteltem figyelmet, miután megnéztem a filmet, hogy ne legyek tudat-módosítva általuk.

Azután megfogtam kis barátném kezét és elsuhantunk a közeli moziba egy vászonvizitre. 2D volt csupán, ám nem várhattam, látnom kellett.

És bevallhatom, hogy ebben az évben három képregényfilm tetszett igazán: A "Wonder Woman", "A csodálatos pókember reboot" és most a Thor 3. Pedig annak idején, mikor az első Thor mozi bemutatásra került, kifejezetten nem tetszett. Sőt, az egyébként remek rendező személyének ellenére ma sem kedvelem azt a részt jobban. A másodikra nem is nagyon emlékszem. Azonban van egy érzésem, hogy ez a 3. rész jó ideig alap lesz nálam, ha szórakoztató képregény adaptációt akarok megnézni. A Galaxis orzói 2.-t azért nem soroltam be közéjük, mert az nálam valamiért teljesen más ligában van. Biztos a mosómaci miatt.

A történet nem túl bonyolult. A több évados sorozatokból megtanultuk már, hogy bármikor elő tudnak húzni az ötletdobozból a forgatókönyvírók egy rokoni szálat, ami azután megkavarhatja egy időre az eseményeket. A Thor 3.-ban simán elhisszük, hogy a két isten srácnak, Thornak (Chris Hemsworth) és Lokinak (Tom Hiddleston) volt - azaz előkerül, tehát van - egy idősebb lánytestvére, aki ráadásul még vehemenciából és emberfeletti erőből is többet örökölt, mint fiatalabb öccsei. Korábban, mikor még apja oldalán igyekezett kiteljesedni, igazi nagyágyúként irtotta apja ellenségeit. Azután Odin mintha kissé újra definiálta volna az uralkodó fogalmát - elég suta magyarázat ez a filmből is - végett vetett a korábbi pusztításoknak és mivel leánya, Hela (Cate Blanchett) valahogy nem volt ugyanilyen "logikusan" átfordítani korábbi személyiségét, inkább igyekezett elpusztítani őt a jó öreg.

Azonban Hela ismét megjelenik és erősebb, mint valhalla... Szó szerint szinte. Egyetlen feladatának a bosszút tekinti, hogy elhozza Asgardra a pusztulást. A szokásos világhatalmi ősgonosz tervek. Tudod, amikor felégetsz mindent, majd ülsz a romokon és elégedetten hátradőlsz egy hatalmas, szenes trónuson, hogy mekkora király is vagy. Sosem értettem.
A bosszú nagy találkozása azonban elmarad, mivel Odin pont most érzi úgy, hogy ideje kámfort játszania és örökre jobblétre szenderedni az öröklét jobb léte után. Köszi, apu! Hopkins már ki akart szállni a franchise-ból - De miért??? - talán ezt a véget is azért írták meg neki, hogy ne kelljen a nagy öregnek köteleken csimpaszkodva megharcolnia elsőszülöttje ellen.

Hela első megjelenésével azonnal likvidál néhány cameozó korábbi ismert karaktert, de olyan profánul, hogy már az maga humoros. Mellé csapódik Karl Urban, aki a Star Treken kívül szinte csak verőlegényeket képes alakítani, ám itt legalább viccesen teszi azt.

Thor meg van áldva tesó fronton.

Közben a csapat szétszakad, de Thor oldalát pedig Hulk és néha Bruce Bráner (Mark Ruffalo) erősíti meg kicsit, némi farokméregetés után. Sok-sok kaland után pedig a két nem olyan jó testvér összeáll a harmadik, még rosszabb tesó ellen. Így kell egy sorozat íve alatt két ellenséget egymás keblére segíteni.
A végső megoldás azonban jobban is kibontható lett volna, hiszen a tüzet a tűzzel nem mindig szokták kijátszani: A végén azt vártam, hogy a démon és Hela azon vesznek össze, hogy ugyan ki pusztítsa már el jobban Asgardot?

Futnak még meglepő cameók, egy totál felesleges stáblista utáni plusz jelenet, Jeff Goldblum, aki most megint kb. úgy néz ki, mint majd' 25 éve a Jurassic Parkban és egy amazon lány, Valkűr, akit öröm nézni, mert egyszerűen a vászonról átsüt, hogy a színésznő, Tessa Thompson minden percét élvezte az alakításának.

Hogy vannak e logikátlanságok?
Akad, persze. Képregényfilm, hahó!

Lassítva riszálja... de nagyon riszálja!

Rögtön az elején nem is értettem, hogy Thor miként keveredik a démoni ellensége karmai közé, megláncolva, ha rögtön utána máris leszámol velük, egyedül. (Ki a franc volt olyan erős, ügyes, hatalmas, hogy megláncolta?) Meg pár apróság.

Viszont a látvány az majdnem olyan színes és eszement, mint a Galaxis őrzői 2.-ben. A zene meg, tipikusan nyolcvanas évek szinti hangzása, ami idegenül hathat sok néző számára a megszokott nagy zenekari melódiák után, azonban van benne némi He-Man, feeling, köszönet érte Mark Mothersbaugh-nak.
A trailerben és a moziban is elhangzó Led Zeppelin dal meg azért is kellemes meglepetés, mivel a zenekar nem nagyon szokott hozzájárulni dalainak szerepeltetéséhez. (Nem mintha nem tették volna meg eddig már több, mint 100 esetben.)

A fényképezés szép és az a rengeteg, remek lassítás... amikben nem is történik igazából semmi, csak kellemesek a szemnek. Sok filmben akkor veszik ezt a módszert elő - pl. Zack Snyder vagy Michael Bay munkássága - ha az akciószekvenciákat akarják szembaráttá tenni, mert milyen jól néz már ki a robbanás lassítva, ahogy repül a CGI és valódi törmelék. Waititi azonban amolyan mozgó tablóképként használja fel a képek lassítását, amikor valójában nem történik semmi extra. De nekem tetszett. Meg milyen jó kis trailert lehet már összevágni ezekből a képekből?

Töfi:
- Waititi John Carpenter akció marhaságát tekintette követendő példának, az általam is nagyon kedvelt "Nagy zűr, kis Kínában"-t.
- A párbeszédek nagy része rögtönzött volt, hogy kreatívabb legyen a közeg.
- Egy cameo miatt ebben a filmben ismét együtt szerepel Sam Neill és Jeff Goldblum az 1993-as Jurassic Park óta. Közös jelenetük nincs.

80%

Ha megnéznéd:
- Thor: Ragnarök (2017)

Bizonyíték, hogy költöttem rá! :)

Hét nővér - Seven Sisters (2017)

Hét nővér - Seven Sisters (2017)

Rendezte: Tommy Wirkola

A film Mafab adatlapja: Seven Sisters (2017)

Megjegyzés: Wirkola már első filmjével belopta magát a szívembe, ezért mindig érdeklődve várom aktuális munkáját.

A Vertigo Média végül csak bemutatja Wirkola rendező és Max Botkin - Kerry Williamson forgatókönyvíró páros agymenését, amely a nem túl távoli és egyben antiutópiába vezet bennünket, ahol a föld túlnépesedése miatt már nem lehet engedély nélkül szülni és családonként csupán egy gyermek engedélyezett.

A filmet a trailer megtekintése után nagyon vártam: Korábbi bejegyzés!

Mint említettem, amikor először botlottam egy film főcímében Wirkola nevébe, utána már nem volt kérdés, hogy a továbbiakban figyelni fogok rá. A hatalmas mű címe: Halott hó - Død snø (2009), amely a keresztségben a roppant kifejező és tökéletesen spojleres "Náci zombik" címet kapta. Néhány egyenetlenséget leszámítva egészen gyorsan megtalálta stílusjegyét a direktor, ami nem más, mint a gore jelenetek szinte kiszámíthatatlan alkalmazása. A későbbiekben roppant stílusosan volt képes a vért és pusztítást vászonra vinni. Első amerikai munkája ugyan kereskedelmileg talán nem durrant túl nagyot - bár még így is összekaristolt közel 300 millió dollárt - de megismertette a nevét a horrorkedvelőkkel. Az amerikai debütálás a "Boszorkányvadászok" volt, amely a mozibemutató finomkodó 88 perces vágása után kapott egy vágatlan változatot is, pedig már az első változat sem volt éppen finomkodó. (Sok véres jelenet ellenére azért csak átcsuszatolták a filmet a korhatár-bizottságok.

Az alapötlet talán nem túl eredeti és több híres író is elfilozofálgatott már hasonló történeteken a sötét jövőt illetően - az imdb Kurt Vonnegut nevét említi meg példának (A 2B0N2B című novellát itt tudod magyar nyelven elolvasni.) - vagy emlékezzünk a Fortress című Stuart Gordon sci-fire, amely sokkal sötétebb jövőképet festett meg és amelyben bűn engedély nélkül szülni és börtönbüntetés jár érte. Nem csoda, hogy visszatérő témája ez a fantasztikus irodalomnak, hiszen a túlnépesedés mind égetőbb problémánk és logikus gondolkodással hamar rádöbbenhetünk, hogy annak csökkentése, megállítása a közeljövőben valóban reális megoldást kívánhat, hacsak nem kívánjuk felélni a föld tartalékait és mintegy önpusztításba hajszolni magunkat.

A forgatókönyv szerint a jövőben már csak egyetlen gyermeke lehet egy családnak és ezért iker szülésnél a kiválasztott egyeden kívüli többi testvért egy kifejezetten megőrzési célra elkészített hibernáló komplexumba gyűjtik össze, hogy ha a világ valami úton-módon megoldást talált a túlnépesedés megelőzésére, a többi gyermeket is kiengedhessék. Természetesen az egész alapötlet bűzlik, hiszen reálisan mi oka lenne bárkinek, hogy mind több gyermeket "tároljon" drága körülmények között, várva valami olyasmire, ami precíz és hideg logika szerint nem nagyon következhet be. A hibernálás eleve kérdéseket vet fel és nem technikai értelemben, hanem morálisan: Pl. a lefagyasztott gyermekek családja értelemszerűen leéli az életét. Tegyük fel, valamikor a jövőben helyreáll a lakosság növekedésének a kérdése és ki lehet venni a lefagyasztott gyermekeket... Kérdés: Ki fogja őket felnevelni, milyen családi gondoskodásra számíthatnak, ha közben esetleg a vér szerinti rokonaik elhunytak?
Ha meg a népesség nem kezd csökkenni, akkor ezek a jéggyerekek örökké "rabságban" fognak maradni?
És még sok hasonló, ebből fakadó kérdés, amelyre a film végül egy nem túl elegáns, ám annál kiszámíthatóbb választ mutat be.

Főszereplőnk Svédország jelenlegi egyik legfontosabb exportcikke, Noomi Rapace, akinek színészi játéka olyan intenzív volt bemutatkozó - legalábbis a szélesebb közönség ezzel a filmmel ismerte meg - "A tetovált lány" című moziban, hogy azóta több, mint egy tucat amerikai és Európai mozifilmben kapott lehetőséget, hogy A listás, akár Hollywoodi sztár legyen belőle. Rapace egyelőre él a lehetőséggel, és bár arca egyáltalán nem az a klasszikusan vett szép pofi, ezen apró hiányossága mellett bőven kárpótol minket kisugárzása és remek színészi játéka, amelyet ebben a filmben mindjárt hét (!) különböző szerepben élvezhetünk, ugyanis Rapace némi biológiai mutáció miatt mindjárt hetes ikrek formájában jött a világra, akiket nagyapjuk, Terrence (Willem Dafoe) igyekszik megvédelmezni és elrejteni a külvilág elől, ez azonban szinte lehetetlen feladat.

Terrence végül talál egy többé-kevésbé hihető megoldást: A hét lány a hét különböző napjain hagyhatja el a házat (Innen ered a nevük is, ahogy azután egymást hívhatják), hogy egyforma időt tölthessenek a külvilágban, annak eljátszva, hogy egyetlen személyről van szó. Persze ha belegondolunk, ez is egy elég kimódolt dramaturgiai húzás és a valóságban sem működne tökéletesen. Erre hamar felhívja a forgatókönyv a figyelmünket, miután egyikük kilóg a kényszerrabságból és egy olyan sérüléssel tér haza, amelynek gyógyítására nincs mód, sőt, hogy a jövőben ne legyen belőle problémájuk, a többi hat testvérre is drámaian kiható lépéssel kell számolniuk.

A történet valójában akkor kezdődik el, amikor "Hétfő" nem érkezik haza este a munkából és másnap az értetlen testvéreknek végül jobb híján folytatniuk kell a színjátékot, anélkül, hogy a kérdésükre, amely a film egyik címváltozata is volt korábban - Mi történt Hétfővel? - tudnák a választ. Természetesen amellett, hogy a látszatot igyekeznek megőrizni, nyomozniuk is kell, hogy biztosítsák a túlélésüket, hiszen felnőttek esetében már közel sem olyan könyörületes a kormány, mint gyermekekében és ezért félő, hogy ha kiderül a testvérek létezése, hamar likvidálhatják őket.

Wirkola jól kufárkodik a forgatókönyvvel, igyekszik a stílusára jellemző véres jeleneteket is nem öncélúan és megfelelően adagolni. Fontos szerepben feltűnik a mostanában - mióta megbotoxolta az arcát - hanyagolt Glenn Close is, akit évek óta nem láttam normális filmszerepben... tévésorozat szerep itt nem ér.
Rapace odateszi magát a hét alakításban és bár történetileg nem túl logikus, hogy a testvérek egymástól ennyire elütő egyéniséggé cseperedtek, nekünk nézőknek kellemes hét, különböző alteregóként figyelni a színésznő játékát, ami még a CGI adta lehetőségek mellett sem volt egy egyszerű feladat, a teljes egészében Romániában forgatott akció-sci-fi film esetében.
Wirkola magával hozta néhány színészét korábbi filmjeiből, bár, ők nem biztos, hogy tudnak majd élni a lehetőséggel és talán a lábukat sem sikerül majd megvetni az amerikai filmpiacon, azonban jó látni, amikor Európai színészek keverednek tengeren túli kollégákkal.
A forgatókönyvre ráfért volna még némi politúr, főleg, hogy Botkin első forgatókönyv vázlata már 2010 óta kering filmgyártó berkekben. Legalábbis a jövőkép és az első fél óra komplexebb felépítése miatt, hogy kidolgozzák az eljárás körüli körítést, hiszen ha nekünk, nézőnknek is vannak ezzel kapcsolatban kérdésünk, akkor a filmben bemutatott társadalomnak is kell, hogy legyen, és csak akkor működik megfelelően egy antiutópia, ha a benne foglaltak legalább valamennyire logikusan vannak felépítve.
Ettől eltekintve a film bőven nézhető darab, agytornának kiváló.

A "Hét nővér" egy igen szórakoztató, kalandos utazás egy lehetséges, negatív jövőképben, amelynek megtekintését csak ajánlani tudom, apró, logikátlanságai ellenére is. A befejezés pedig teret enged sok filozofálgatásnak a testvéri szeretet, családi kötelékek kohéziójáról.

70%

Ha megnéznéd, akkor irány a mozi: 2017.November.23.-tól a film a mozikban!

Űrvihar - Geostorm (2017)

Űrvihar - Geostorm (2017)

Rendezte: Dean Devlin

A film Mafab adatlapja: Geostorm (2017)

Csak nekem van olyan érzésem, mintha az Eredet poszter variációját látnám?

Megtekintés: Devlin kitanulta Roland Emmerich keze alatt és visszaböfögte tapasztalatait. Ha kedveled Emmerich munkásságát, akkor ez a te filmed.

Az "Űrvihar" minden tekintetben egy Emmerich film koppintás. Nem állítom, hogy Emmerich találta fel a spanyolviaszt, vagy, hogy ne lennének rendezők, akik hasonló témában már alkottak nagyot, de ha végignézed ezt a habkönnyű, sci-fibe oltott katasztrófafilmet, akkor ha mozikedvelő voltál a kilencvenes években, egyből a német származású direktor filmjei fognak az eszedbe jutni. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Devlin, miután kiszínészkedte magát a nyolcvanas években és elsősorban produceri tevékenységet kezdett preferálni a kilencvenesektől, állandó tettestársa lett produceri szerepkőrben Emmerichnek, akkor már pontosan tudhatjuk, hogy az "Űrvihar" ennek a barátságnak egy átsörözött délutánján születhetett meg, miközben nagyban beszélgettek arról, hogy vajon milyen is egy esszenciális katasztrófa film, amelyikkel érdemes kitölteni a vásznat.

hogy végül ezt a nagy ötletet nem a híresebb rendező, hanem a legalább olyan ismert nevű producer-író hozta tető alá, az gondolom afféle mentor-tanítvány kapcsolatnak köszönhető, és bár Emmerich neve fel sem merült az "Űrvihar" stáblistáján, árnyéka teljes terjedelmében elhomályosítja a kész művet. Így végül a film pont olyan, mintha ő dirigálta volna le, csak kicsit "kisebb", kommerszebb, kivonatosabb.

Már a trailer sem hagyott kétséget afelől, hogy a korábbi nagy dobásokat igyekeztek beleszuszakolni ebbe az alig két órás darabba, amely már játékidejével családbarátibb lett, mint a példakép két órát átlépő filmjei.
Amúgy megvan itt minden, amit korábban szerettünk - vagy megszoktunk - Emmerichtől.
Pátosz, önfeláldozás, keresztbe tevő háttér-kellemetlen karakter, az amerikai elnök, barátnő, aki ott van, ha baj van, egy kisgyerek, aki sírhat apuért, anyuért, több nemzet tudósai, akik összeteszik, ami van, városokat leromboló természeti katasztrófák, mellékszereplő, aki épp, hogy megmenekül egy ilyen katasztrófából, vagy épp nem, az okos főszereplő, aki személyesen is érdekelt vagy a problémák megjósolásában, van az elnökkel kapcsolatban, látványos menekülés, utolsó pillanatban klappolás, túlélés, összeborulás, zsepi.

Ennél több nincs is a moziban. Beülsz a 3D-s IMAX terembe, kapkodod a fejed, mert túl közel vagy, reméled, hogy a CGI jobban mutat majd, mint a youtubeon látott bemutatóban, amely nem volt meggyőző, kicsit sem. Amúgy jobb, ám néhány jelentnél kicsit zavarja a szemed.

A jövőben Jake Lawson (Gerald Butler) és egy nemzetközi kutató, mérnök, tudós csoport megépít egy földet körbeölelő védelmi rendszert, amely a szélsőséges időjárási viszonyokat hivatott kordában tartani. Jobb megoldás híján amit kb. tíz percben be lehetett volna mutatni okosan megírva, azt itt ledarálják egy kétperces, szájbarágós monológgal. Hogy ne kelljen a nézőnek összeraknia az előzményeket. Lawson azonban elég önfejű, ha a végtermékről van szó, ezért egy roppant hiteles vizsgálóbizottság megvonja további támogatottságát és eltávolítja az űrbázisról, ami eleve okos húzás, ha tudjuk, hogy maga Lawson volt az egész kitervelője, ezért eléggé hálátlan mentalitásnak érzem, hogy pont őt akarják onnan kiebrudalni, még akkor is, ha akadékoskodó és arrogáns fütyi. Ami viszont a slusszpoén, hogy a helyére pont az öccse, Max (Jim Sturgess) kerülhet, akinek viszont első utasítása felső helyekről érkezik és nem másból áll, hogy közölheti a bátyjával, hogy mehet a francba.

Persze a néző tudja, hogy Max ebben a kérdésben nem lehet hibás, valamiért mégis ez az egyetlen ok, ami képes a két testvér amúgy is nehézkesen vergődő kapcsolatába egy koporsószeget verni. Hiába, kellett valami forgatókönyvi feszültség kettejük közé, mert ha nincs ilyen, elmaradhat egy nagy összeborulás a végén.
Jake-nek persze van egy elhidegült felesége és egy remek kislánya, Hannah (Talitha Eliana Bateman) aki olyan, mintha egy kicsit az anyja lenne az apjának és érzelmileg amennyire kislány, ugyanakkor annyira érett is, hiszen felelősségtudatból erősebb, mint apja. Dramaturgiailag amúgy sok vizet nem zavar.

Bizonyíték, hogy eljutottam a moziba. Kicsit közel ültünk. Összességében elég lett volna a 3D, IMAX nélkül.

Fontos még Max ügynök barátnője, Sarah (Abbie Cornish) aki elvileg maga a megtestesült szabálykönyv, azután, amikor kell, a megfelelő időben korábbi gondolatiságának homlokegyenest eltérő módon reagál, mégis szimpatikus lesz, vagy épp ezért.
Képbe kerül az elnök is (Andy Garcia) aki kivételesen nem áldozza fel magát, mint a 2012-ben és tevőlegesen nem is tesz annyit bele a folyamatba, mint a Függetlenség napjában, de nem is annyira mellékes, mint a Holnaputánban. Garcia amúgy igazán kaphatna már egy említésre méltó, neki szóló szerepet is, mert ismét úgy érzem, hogy csak egy ismert nevű biodíszlet.
Ed Harris pedig ha manapság feltűnik egy stáblistán, azonnal sejtem, hogy ő lesz a nem túl kedves fickó a moziban.

Végösszeg:
Úgy klisés, ahogy van, egynek azonban elmegy. A baj, hogy ismertebb elődjeihez nem képes felnőni, inkább csak halovány utánérzés, és ezen a pocok arcú Butler sem tud segíteni. A moziteremben, üdítővel, kukoricával azonban elrepül a közel két óra, ám pár nap múlva már csak halványan fogunk az egészre emlékezni.
Ha ez a cél, akkor azt elérte.

60%

Ha megnéznéd:
- Űrvihar (2017)

Maggie-mondja: Atomszőke - Atomic Blonde (2017)

Maggie-mondja: Atomszőke - Atomic Blonde (2017)

Rendezte: David Leitch

Ismét egy képregény a filmvásznon, ezúttal a 2015-ben megjelent The Coldest City című kémtörténet megfilmesített változatához van szerencsénk.

A sztori 1989-ben játszódik, a rendszerváltás idején, Berlinben. Ez a mezei amerikai nézőknek persze nem sokat mond, mi jobban érezhettük a saját bőrünkön, esetleg ha túl fiatalok vagyunk, akkor hallhattunk róla szüleinktől. Megnyugtató, hogy ma is felfedezhetjük magunknak a híres-hírhedt Kelet-Berlint, hiszen az ott zajló jelenetek többségét Budapesten forgatták. Azonban a történelmi háttér kicsit el van mismásolva, ennél azért lehetett volna keményebb és realisztikusabb. Jobbára azt látjuk, hogy néhány kötött pulóveres és/vagy punk alak lepukkant graffitis falak tövében portyázik és pattannak, ha jönnek a zsaruk. Azonban a zenei aláfestés mégis sokat pótolt nekem a korszakból. Persze, hogy nosztalgikus volt Nena, George Michael vagy Falco dalait hallani, igaz feldolgozásként, de elég jól komponálva a jelenetekhez. Hol a dal igazi, hol pont az ellentétes érzelmi hatására építve.
Na ennyit a körítésről és az atmoszféráról.

Lássuk a sztorit. A főszereplő Lorraine Broughton (Charlize Theron), kvázi női James Bond, aki az MI6 ügynöke és azért küldik a Berlini fal közelébe, mert pont a forrongó kettéosztott német városban tűnt el egy fontos lista, amely nyugati ügynökök nevét tartalmazza, de sokan vadásznak rá a KGB-től a francia titkosrendőrségen keresztül a CIA-ig. Atomszőke ügynökünk kénytelen együttműködni a tenyérbemászó, de a terepet igencsak jól ismerő beépített ügynökkel, David Percivallal (James McAvoy), akivel kapcsolatban azonban nem látszik minden tisztának.

A film két idősíkon fut. Egyrészt egy londoni kihallgatószobában, ahol Broughton ügynök meséli a történetet főnökeinek (Toby Jones, James Faulkner, John Goodman), itt magyarázza, kommenteli is a látottakat, ha valakinek nem lenne minden érthető. A másik idősík pedig maga a mesélt történet, amely a berlini fal egyik vagy másik oldalán játszódik.
Számomra a kihallgatás jelenetei kicsit unalmasnak hatottak, néha kifejezetten hatásvadász, de üres párbeszédekkel. Pedig a színészgárda azért nagyon ott volt ezekben is, de valahogy mindig vártam mikor lendülünk túl rajta és kezdünk ismét akciókba. A moziban ülő barátom szerint olyanok a párbeszédek, mint a Johnny Mnemonicban: tele atmoszférateremtő, de teljesen érdektelen blablával. És hogy valami hatása tényleg lehetett az említett filmnek, arra példa a végén a gonosz kétszeri kiiktatása (amit különben már a Mnemonicban is utáltam).

Az akciójelenetekben kifejezetten tetszett, hogy a női ügynök nem férfiként harcol. Előkerül a magassarkú cipő is fegyverként és persze minden, amit a keze ügyébe tud kapni. Olyan, mint egy szexi, de kétségkívül veszélyes vadmacska. A lasszózós verekedése látványos, nem kíméli az ellenfeleket és nem átallja őket akár kitámasztóhorognak is használni. Ugyanakkor a női ügynökkel sem bánik kesztyűs kézzel a férfi ellenfelek garmadája, rendesen érvényesül az egyenjogúság: többször feltörlik vele is a padlót.

Az akciójelenetek persze egyrészt a rendező, David Leitch tehetségét dicsérik, aki maga is kaszkadőr volt annak idején, ez kifejezetten átjött a verekedések jól megkomponált koreográfiáján. Ugyanakkor lássuk be, ehhez kellett egy olyan színésznő is, mint Charlize Theron, aki így negyven felett is olyan csábító és veszélyes, hogy még a francia ügynököt játszó Sofia Boutella sem tud ellenállni neki és itt ismét egy James Bond-vonalnak megfelelő momentumot kapunk: ügynökünk bármilyen nőt megkaphat. Akkor is, ha történetesen ő maga is nő.

A film gyengesége a végére kifejezetten túlbonyolított többszörösen megcsavart szál, amely már a hiteltelenségbe sodorja a sztorit. Illetve hogy nem igazán lép ki az alaptörténet a szokásos kémfilmek soraiból.

A film erősségei a képregényhez méltóan rendesen megkomponált képek, a koreografált verekedések, Charlize Theron alakítása és hogy egy ízig-vérig női ügynököt sikerült neki és a rendezőnek vászonra vinnie.

Ugyanakkor azt mondom: a film egyszer nézhető, de többet vártam tőle. A bemutatók alapján minimum egy Nikitát. Szóval az Atomszőkéből az erősségei ellenére sem lesz kultfilm.
Kár érte, kiváló ügynök volt.

Az alábbi cikket nem Jerrycomovie írta.
Minden, ami a cikkben olvasható, egy másik személy tollából származik.
Az illető: Maggie

Music: Guardians Inferno (2017)

Van rá példa, hogy bizonyos blockbuster mozik nem csupán a mozivásznon jelennek meg, hanem a vetítőtermeken kívül is aktív életet élnek.
A szereplők promóciókra járnak, a filmmel kapcsolatos tárgyak elözönlik az áruházak polcait. Egyes karakterek külön filmet kapnak, vagy csak vendégeskednek más mozikban.
Az Internet pedig teret ad annak, hogy sikeres vagy kevésbé ismert mozik kihasználják a nézők információ igényeit és magát, a mozifilmet egyéb videóanyagokkal támogatják meg, amellyel adott film kereteit tolják ki, esetleg egy egész mitológiát mélyítenek el.

A "Guardians of the Galaxy" stábja nem ment a szomszédba némi humorért, ezért a film házimozis kiadását sok egyéb mellett ezzel a zenei klippel pakolták meg.
A rövid zenei klippet James Gunn rendezte, aki a képregényfilm első, eddig forgalomba került részeiért is felelt, de nem egyedül, mert segítségére volt David Yarovesky is, aki  (Pusztán megelőlegezem, hogy sok, további rész fog még készülni!)

A zenés videóban helyet kapott néhány szereplő a filmből és David Hasselhoff is, aki már az első rész idején is kivette a részét a film sikeréből, hiszen az eredeti trailer és soundtrack egyik meghatározó pillanata pont egy olyan dal volt, amelyet ugyan eredetileg nem ő énekelt és a filmben sem az ő változata hallható, az átlagnéző mégis csípőből hozzá kötötte. Ez mondjuk Björn Skifs-nek kellemetlen, mert bár az ő változatát használták fel reklámozásra és a filmben, mégsem az ő hírnevét öregbíti a zene.

Az első részben elhangzó Björn Skifs nóta a Bleu Swede művésznév alatt.

A film trailere, ami megalapozta a hangulatot.

A David Hasselhoff féle változat az aranykorból.

A második részhez tehát meghívták Hasselhoffot, hogy kicsit bohóckodjon már egy retro, hetvenes évek stílusában készített zenés marhaságban, amelyben tiszteletét teszi többek között Michael Rooker, Zoe Saldana és Stan Lee is, meg páran még a fontosabb karakterek közül, valamint a rendező.
A zene fülbemászó és annak ellenére is szórakoztató, hogy ma már ilyesmire nem nagyon táncolnánk.

Guardians Inferno

Le a kalappal Hasselhoff előtt, aki képes magán is nevetni. (Lásd pl. Baywatch)

A fal - The Wall (2017)

A fal - The Wall (2017)

Rendezte: Doug Liman

Megtekintés: Másfél óra, közepes mozi, remek főszereplő.

Doug Liman két szuperprodukció között - vagy legalábbis olyasmi, ami moziban is sikeres lehet - összedobott egy alacsony költségvetésű, thrillerbe oltott drámát, egy olyan macska-egér játékról, amelytől sokkal többet vártam. Az "Amerikai mesterlövész" című mozi sem tetszett különösebben és bár a szinopszis miatt ezt a filmet kifejezetten élvezni akartam, összességében eléggé közepesnek érzem. Ha tehát egy remek mesterlövészekről szóló filmet szeretnél megnézni, két másik címet mondanék: "Ellenség a kapuknál - Enemy at the Gates (2001)" és az "Orvlövész - Shooter (2007)".

Pedig minden adott volt, hogy egy igazán remek párharcot nézhessünk végig a röpke másfél óra alatt, azonban bevallom, csalódnom kellett. Persze elképzelhető, hogy nekem volt irreális elvárásom ettől a félig háborús környezetbe helyezett mozitól.
Mert mit vártam?
Valami olyasmit, mint az Orvlövészben.
Szakszavakat, fejben levezetett számításokat, apró technikai fogások garmadáját, amelyek közelebb hozzák hozzám a szakmát, ami egy katonai szakterület. Azt gondoltam volna, hogy főhőseink ugyan kilátástalan helyzetbe kerülnek egy számukra ismeretlen terepen, ahol egy ellenséges mesterlövész sakkban tartja őket, ám arra számítottam, hogy az idegek játékában fontos szerepet kap majd a szaktudás és hideg gondolkodás.

Ehelyett kaptam egy férfit, aki végigszenvedi a filmet, többnyire vinnyog fájdalmában vagy tökéletesen inkompetens módon támasztja a falat, rádión cseveg az ellenséggel, illetve ha olyanja van, simán órákra beájul, minimális védelemről sem gondoskodva, az ezer ágra tűző napon.
Nem, nem éreztem szórakoztatónak Dwain Worrell forgatókönyvét és a befejezés pedig kiszámíthatóra és erőszakosan csattanósra sikerült.

Nekem eleve zavaró volt a rádión bejelentkező és filozófiai, lelki mélységekben vájkáló ellenséges mesterlövész figurája. Tényleg vannak olyan katonák, akik kitanulják a szakmát Amerikában, megtanulják az akcentus nélküli nyelvet, majd hideg precizitással addig csalogatják tőrbe az ellenséges haderő apró csapatait, míg végül csak úgy lehet kiirtani őket, hogy feltételezett búvóhelyükre atomot dobunk? Ha igen, akkor csöndben maradok, de a film az arctalan és nem hangtalan ellenséget úgy mutatja be, mint amolyan félistent.
Ehhez képest a káromkodó, síró és ájuldozó amerikai katona egy töketlen tini, aki első zárthelyin igyekszik helyt állni, de a tanárbácsi elkaszálja.

A fallal is igen keveset kezdenek, bár, legalább szép lassan omlani kezd. Azt hittem, több szerepe lesz a filmben, jobban kihasználják a fal adta lehetőségeket. Mint mondjuk a Mobilban a telefont. Itt meg annyit kapunk, hogy Isaac (Aaron Taylor-Johnson) behúzza a nyakát és néha kiles mögüle. Egy idő után azt kívántam, hogy a rádió másik végén ne is legyen senki, csak a sérült Isaac hallucinálja be az ellenséget és gondolatban vitázzon önön magával. Azonban ezt a lehetőséget végül a film figyelmen kívül hagyja és egy szinte már mitikus ellenséget épít fel a történetben, aki legyőzhetetlen. Vessetek meg, én azonban nem tudok az ellenségnek drukkolni. Jobban szeretem, ha van hepiend és akiért egy ilyen patthelyzetben szurkolok, az túléli.
Ellenben ebben a filmben a titokzatos lesipuskás adja az egyik pofont főhősünknek és a fal adja a másikat.
Engem még az sem zavart volna, hogyha a szokásos maszlagot kapjuk arról, mennyire hősiesek és emberfelettiek az amerikai katonák. Azonban itt olyan érzésem lett a film végére, hogy hiába temérdek technikai eszköz, a sok év tanulás, főszereplőink inkompetensek. Persze nyilván ez áll közelebb a valósághoz, amit ebben a filmben látunk.

John Cena, meg mint katonatárs, többre hivatott, mint amit a filmben kaptunk belőle.
Ettől függetlenül egyszer bőven nézhető mozi a "The Wall", de nehezen hiszem, hogy közönség kedvenc mozi válik belőle. Hézagossága és ötlettelensége miatt még fesztivál kedvencnek sem nevezném. Jelenleg, amikor a világ forrong a terrorizmustól, nem vagyunk kíváncsiak az ilyen tónusú történetekre, legyen bármennyire is remek az alakítás, amit a főszereplőtől kapunk.

Ja, az arctalan ellenségnek amúgy van arca is, de azt nyomozd te ki az imdb-n. A film ebben nem fog segíteni.
Limantól ez kifejezetten visszaesés, de gondolom, volt pár lyukas hete és hirtelen jó ötletnek tűnt egy kamaradarabbal öregbíteni a hírnevét. Ehhez azonban sokkal izmosabb forgatókönyvet választottam volna.

A film Mafab adatlapja: A fal - The Wall (2017)

50%

Ha megnéznéd:
- A fal (2017)

Wonder Woman - Wonder Woman (2017)

Wonder Woman - Wonder Woman (2017)

Rendezte: Patty Jenkins

A film Mafab adatlapja: Wonder Woman (2017)

Megtekintés: Valamiért felüdülés volt a sok képregényfilm között, ami azért ambivalens kijelentés, mert az elmúlt 5 évben készült képregény-filmek nagyja kifejezetten szórakoztató darab volt.

Tényleg az lehet a film szerethetősége mögött, hogy nők hozták tető alá és a főszereplő egy modell testalkatú - nekem túl vékony néha, de a baba érkezése jót tett neki - csinos nőcske?
Elképzelhető. Talán a szexuális kisugárzása - ami főleg akciójelenetekben manifesztálódik - az, amely felvillanyozza az átlag férfi nézőt? (Ez a szexuális kisugárzás azonban lehetne talmi is, hiszen többnyire a szellős ruciknak köszönhető és Gadot arcszerkezetének, amely különösen alkalmas az összehúzott szemöldök bemutatására. Hát, még amikor dühösen fújtat...)
Azonban Gadot tényleg telitalálat és nőiessége megkérdőjelezhetetlen. Nem tudom, merre bujkált ez a csaj az elmúlt harminc évben, de ideje volt előbújnia. A Wonder Woman hacukáját egyenesen rá öntötték.
Persze, iránta a hirtelen támadt érdeklődésnek az is köze lehet, hogy szépségversenyt nyert és nincs tucatarca, mint a tévéfilmes szekció rengeteg tini lányának.
Szóval, Gadot van nekünk, hapsiknak.
És mi marad a női nézőknek? Chris Pine félmeztelensegge és az, hogy a többi seggeket egy szingli félistennő rugdossa szét.

Patty Jenkinsből sosem gondoltam volna, hogy az a rendezőnő lesz, aki tető alá hoz egy nyári blockbuster filmet, amelyben egy szerethető női főszereplőt - a szexi Gal Gadot - láthatunk. A korábbi, Oscar-díjas "A rém" című dráma után tényleg nem. Hosszú évekig nem hallottunk róla - én legalábbis biztosan nem követtem televíziós pályafutását - és ha meg is jelenik valamivel, én arra tippelek, hogy valami komoly témát feszegető filmdrámával fog ismét tarolni a díjkiosztókon, mert van érzéke a lélek sötét mélységeihez. Legalábbis, kell, hogy érzéke legyen, hiszen Charlize Theronból kihozta a maximumot. Addig sokan csak egy hasonló modell cicának néztük a szőke színésznőt, mint most Gal Gadot-ot, ám a sorozatgyilkos Aileen Wuernos megformálása után komolyan kellett őt vennünk/vennem. Addig, ha elemezgetném filmográfiáját, nem nagyon volt szerencséje abszolút főszerepet alakítani, azóta pedig tarolt.

De térjünk vissza a Wonder Womanhoz.

Mostanában agyalgattam azon, hogy a képregények hőseinek - ami a mostani DC-re és Marvel-re jellemző - miféle eredete is lehetséges.

Vannak ugye, az átlagos hősök, akik valójában nem nagyon rendelkeznek természetfeletti erővel, mutációval, stb., mégis lehetnek főhősei a rajzos történeteknek.
Pl. A Denevérember, aki szimplán gazdag és a pénze sokat lendít kalandjainak minőségén. Nem éjszakai busszal megy, hogy szétcsapjon a bűnözők között, hanem szépen beül a saját luxusautójába, azután fékcsikor.
Azután vannak a mutáció által lett hősök, akik valamilyen képességet szereznek azáltal, hogy hatás éri őket. Pókmarás, pókember, génmutáció, X-Men, stb.
Vannak a klasszikus irodalomból elszabadult képregényhősök, akik a viszonylagos közeli múltban születtek meg és lettek mumusok, mint pl. Dracula és a Múmia és a többiek, a Farkasembertől egészen Frankenstein teremtményéig.
Utána érkeznek az idegen lények, akik más univerzumokból, dimenziókból, féregjáratokból és bon-bonos dobozokból kerültek elő, egyenesen a szemünk elé, mint Thanos, Superman, stb.
Végül pedig a hiedelemvilág és a mitológia lényeinek csoportja lehetséges főszereplője egy képregényes univerzumnak, mint pl. Thor.

Wonder Woman pedig egyértelműen az utóbbi halmazt öregbíti, amely néha átérhet más halmazokba is. (Az irodalmi halmaz pl. erősen mitológia közeli, hiszen a mitológiát nem másból ismerhetjük, mint az irodalomból, írásos múltból, - oké, szóbeliből is - éppen csak, mivel keveredik az emberek hitével - még akkor is, ha a hitük ellenére bizonyos népek azóta kámforrá váltak a földön - így egy magasabb fokon kell vele foglalkoznunk és sokszor nem jelenthetjük ki, hogy egy adott személy agyszüleményei, hanem évszázadok, évezredek alatt kialakult hitrendszer vagy folklór részei ők.)
Mert kiről lehet kijelenteni egyértelműen, hogy megírta a bibliát? Vagy ki volt az első, aki azt állította, hogy a felhők fölött istenek élnek?
Biztos, hogy Homérosz?
Persze, ha te nagyon okos vagy, vitázhatsz azon, hogy szét kell e választani a vámpírokat és a félisteneket, mondák hőseit, ám nekem ahhoz most tényleg nincs kedvem. Nálam ők nem egy halmaz és kész! :)

Diana (Gal Gadot), Hippolyta, a harcos amazon (Connie Nielsen) kislánya és egy az emberektől eléggé slendriánul elzárt szigeten élik harcos mindennapjaikat, ami amúgy elég unalmas, hogy az ellenség látóteréből visszavonultak egy korábbi, isteni háborúnak köszönhetően. Persze azóta is csak az tölti ki a sziget teljes lakosságának a mindennapjait, hogy ha valaha visszatérne esküdt ellenségük, Árész, akkor megfelelően felvértezve felvegyék vele a harcot és megsemmisítsék.
Diana pedig az egyetlen, akinek inkább kislánynak kellene maradnia, hogy anyu nyugodt legyen. Csak ennek nincs értelme, azt leszámítva, hogy így legalább lehet némi feszkó Hippolyta és a főhadvezér, egyben hugica (Robin Wright) között, mert amúgy egyetlen logikus érv sincs amellett, hogy Diana miért ne tanulhassa meg megvédeni magát, miközben van érzéke, ahhoz, hogy bajba keveredjen.
Végül sok lúd disz... egy csinos milfet győz és Hippolyta beleegyezik abba, ami egyértelmű volt, az első perctől: Diana nem gyerek és meg kell majd egyszer védenie magát. Azaz, dehogy nem gyerek, ugyanakkor csak előfordulhat, hogy meg kell védenie magát.

Mire leteszi a harcos mestervizsgát, szigetükre vetődik egy angol fiatalember, Steve Trevor (Chris Pine), aki, mint kém, sikeresen a nyakukra szabadítja a fél német hadsereget, aminek köszönhetően az amazon állomány erősen megritkul és ahelyett, hogy ezért agyoncsapnák a srácot, még meg is köszönik, hogy az őt követő néhány nácit lepuffantotta.
Szóval, Trevor érkezése felébreszti az amazonokat a félálomból, és arra sarkallja, hogy húzzanak már el a védett szigetről, mert aki ellen folyamatosan gyakoroltak, elképzelhető, hogy visszatért a földre és káoszt hoz magával.
Az amazonok, pedig, mivel ezt a találkozást várták ezer éve, végül nem kerekednek fel, hanem elküldik a fiatalemberrel az egyetlen embert, akit elvileg sosem akart édesanyja aktiválni és alvó ügynökként képzelte el, míg világ a világ, azonban egy korábbi lekanterezett kardcsapásnak köszönhetően kiderült, hogy bug került a szigetlakók fejébe és már nem a széltől óvják Dianát, anyuci szeme fényét, hanem kíséret nélkül engedik a számukra ismeretlenbe, hátha Árész, ha létezik, agyoncsapja, oszt vége a filmnek.

Diana persze azért kíván Trevorral - vagy Steve-vel - tartani, mert az a történet, amit hallott, a gonoszról, amely harcol a világban, hite szerint csupán egyetlen entitás lehet: a száműzetésből/halálból visszatért Árész, aki erősebb, mint valhalla és most leszámolna az emberiséggel, akit Zeusz eddig annyira óvott.
Árész tehát visszatérhet, hogy balhézzon, Zeusz, aki pedig, mint tanultuk, elvileg még hatalmasabb, közben nem tudni, mivel tölti a szabadidejét.
Mivel ez Diana egyetlen tanult iskolai leckéje, amely nem erőt kívánt, hanem némi agymunkát, olyannyira magáévá tette a gondolatot, hogy ragaszkodik is hozzá, rendületlen; ha baj van a földön, annak oka Árész!

Nem mennék bele, mekkora blamázs lett volna Wonder Woman-nek, ha a forgatókönyv végül nem neki ad igazat, mert akkor, ugyan legyőzi az ellent - miért, kétségeid voltak? - ám arról kiderül, hogy holmi földi kis patkány. Azonban nem ez történik, hanem amit Diana végig szajkózott, vagyis Árész visszatért és álarcot öltve fertőzi az emberiséget.
Azonban ezek után képzeld csak el, hogy miután Diana legyőzi, és megint előkerül egy hatalmas ellenség, soha többé nem veheti elő az "Árész-kártyát", hiszen őt legyőzte, nem igaz?
Pedig a Superman kontra Demcsimen filmben nem volt olyan mondata, hogy: - Van egy ellenség, aki pusztulást hozna a földre? Hú, vazzeg, Árész megint visszatért? - ami tök logikus okfejtés lenne tőle, hiszen másik földi ellenséget korábban el sem tudott képzelni, csakis Zeusz és a többi isten nemezisét, a kegyetlen öldöklés és értelmetlen vérrontás istenét?
Kukacoskodom itt.

A főszereplőkön kívül fél tucat remek színészt láthatunk kisebb-nagyobb, emlékezetesebb, kevésbé érdekes szerepben.
Spanyolországból átkasztingolták az épp egyik aktuális színésznőcskét, aki közel sem biztos, hogy olyan emlékezetes karriert fog befutni Hollywood-ban, mint a hasonló módon beszipkázott Penelopé Cruz. Elena Anaya karaktere, Dr. Maru lehetett volna érdekes - majdnem elcsábul egy bálon, ám végül észhez téríti éleslátása... - ám ha túl sokat foglalkoznak vele, még megkedvelheti a néző a karaktert, aki eleve egyfajta szimpátiával indult nálam, köszönhetően arcsérülésének, amelyre mintha nem térne ki megfelelően a film, pont ugyanazon okból, amiért megtartják a távolságot tőle a játékidő egyéb ideje alatt: Ha megkedveli az átlagnéző a tragikus sorsú nőt, még nem fog drukkolni Dianának, hogy legyőzze.
Pont ezért kerül a képbe a német hadsereg egyik befolyásos és időközben önellátó, önjáró módba lépett tagja, Lunderröff, (Danny Huston), aki valamiért erős befolyással bír a tudós asszonyra, ezért egy disznó. Kihasználja saját céljaira az asszony szaktudását és egy idő után már nem lehet tudni, mikor lépi át a határt, onnan, hogy a német birodalom szolgalelkű csatlósa és aközött, hogy magának akar minden hatalmat.

A jók oldalán is találunk nagy neveket.
A borvirágos arcáról ismert brit színész, David Thewlis fontos szerepet kap Diana mellett, hiszen Sir Patrick-ként végig segíti hősnőnket, hogy szembetalálkozhasson ős-ellenségével, sőt, kicsit még tovább is lép. Thewlis fizimiskájával legelőször a "Sárkányszívben" "találkoztam" és azóta is úgy vélem, hogy angol nyelvterületű, főleg kosztümös filmben, nincs nála megfelelőbb arcú színész az intrikus vagy antagonista szerepkörre. Külön öröm azonban, ha véletlenül valami pozitív szerepet kap. (Szpojler off...)

Chris Pine-t nem kell bemutatnom. Ismerek valakit, ha meglátja, csak Kirk kapitányként tudja elképzelni. Nekem ilyen gondjaim nincsenek vele és úgy érzem, még a kémia is működött közte és Wonder Woman között.
Steve Trevorsnak segítői is vannak, mert kémként tevékenykedni, egyedül, nem kifizetődő. Bizonyíték? James Bond mögött áll az MI6, megold mindent. Donald Sutherland meg magányos kémként repült Angliába, a "Tű a szénakazalban" és nem kinyírta egy helyi amazon, ha már amazonoknál tartunk.
Saïd Taghmaoui francia színész a tipikus mellékszereplő karakter, amiről ő maga is elsüt egy elmés poénkodást a moziban. Színesebbé teszi a filmet és sokkal jobb poénokat kap, mint Ewen Bremner, aki a mesterlövészt alakítja a kis kommandóból és amennyire emlékszem, megkérdőjeleződik létjogosultsága is egy ponton a filmben. Arra nem emlékszem, hogy később egyensúlyba hozza e lelkét a feladattal, de ha egy hónap múlva is úgy érzem, kicsit kilógott a csapatból akkor az nem lehet véletlen.
És akkor legyünk már polkorrektek azzal, hogy egy indián származású színészt is behelyezünk az Európai fronton játszódó moziba. (A fekete biztos nagyon kilógott volna, nem igaz?) A Trevor baráti kőrt ugyanis még Eugene Brave Rock erősíti, mint összekötő és anyagbeszerző. Diana és az írók humorát erősíti, hogy felmerül a kérdés is, mit keres emberünk az isten háta mögött. A válasz pedig még hihető is...

Dianával karöltve vonulnak be a frontra, ahol kapunk egy az "Álomháborúra" kissé emlékeztető akciót - mondjuk akcióból nem kényeztetnek el minket, mégis szórakoztató a mozi - majd némi drámaiskodás után, miután a gonoszok nagyja elhullott, még egy utolsó összecsapást is, mert úgy illik, ha szuperhősös-képregény mozi.

A filmzene a képek alatt megfelelő és kellemes, ám viccesek a készítők, mert a korábbi Szupcsi vs. Batmancs moziban hallhatott erős és kifejezetten szerethető Wonder Woman motívumot nem koptatják el az első órában.

A film számomra egy nagyon kellemes moziélmény volt, legalább annyira, mint az új Pók-ember film.
80%
Ja, van az annyi.

Ha megnéznéd:
- Wonder Woman (2017)

R.I.P.: Elhunyt Sam Shepard

Sam Shepard (1943. nov. 05. - 2017. júl. 27.) neve talán sokaknak nem olyan ismerős, mint mondjuk egy Dustin Hoffman vagy Al Pacino, ettől függetlenül az amerikai színész végigkísérte mozis fejlődésemet, főleg karakterszerepekben. Épp három napja néztem meg hajnalban "A pelikán ügyirat" című filmet és azon gondolkodtam, hogy az egyik fontos szerepet alakító John Heard most hagyta el a földet és vajon ki lesz a következő?
Történetesen a film egyik fontos karaktere, Darby Shaw (Julia Roberts) mentorát és szeretőjét, Thomas Callahan-t alakító Sam Shepard.
Shepard sokféle műfajban kipróbálta magát, de talán a legtöbbet valamilyen háborús, történelmi vagy egyéb drámákban láthattuk. Apró furcsaság, hogy a filmben Sephard karaktere pár nappal előbb hunyt el, mint a Heard által alakított ügynöké, míg az életben ez pont fordítva történt.

Egyik kedvenc alakításom tőle a Frances című életrajzi drámában a megkínzott színésznő (Jessica Lange) korábbi kedvesének figurája, aki végül a nő mellé áll amikor már mindenki magára hagyta.
Néhány fontosabb cím a filmográfiájából: Mennyei napok, Az igazak, A sólyom végveszélyben, Mud.

Egy tanárnő és egy bombázópilóta gyermekeként született, aki a középiskolában még állatorvosnak készült. 1962-ben egy utazó társulat színjátéka annyira megbabonázta, hogy velük tartott közel három évig és írással, majd zenéléssel is kacérkodott. Az írás több sikert hozott neki, még díjat is nyert színdarabjával. 1971-ben három évre Londonba költözött, majd miután nem érezte jól magát, visszatér az USA-ba, ahol komoly drámaíróként ismerik meg a nevét a szakmában. 15 évig volt O-Lan Jones férje, úgy, hogy mikor elvált tőle 1984-ben, akkor már közel két éve Jessica Lange-el élt együtt. Háromszor jelölték a rangos Pulitzer-díjra, amit egyszer neki is ítéltek, 1979-ben, az "Eltemetett gyermek"-ért és kétszer jelölték Tony-díjra is.
Három gyermek apja. 2015-ben Mia Kirschner volt a barátnője. Ez a kapcsolata kb. olyan lehetett, mint filmbeli karakteréjé, "A pelikán ügyiratban".

Sam Shepard wikipédia!

Maggie-mondja: Valerian és az ezer bolygó városa (2017)

Maggie-mondja: Valerian és az ezer bolygó városa - Valerian and the City of a Thousand Planets (2017)

Rendezte: Luc Besson

Kicsit vegyes érzéseim vannak, amikor a Valerian című filmről írok. Egyrészt mert nagyon-nagyon vártam, másrészt mert imádom Luc Bessont, harmadrészt mert ehhez képest azért némiképp csalódtam.

A bemutatók nekem egy Ötödik elem szintű filmet sugalltak. Habár az is lehetséges, hogy csak az elvárásaim generálták ezt a képzetet. Az Ötödik elemnél Luc Besson elég sokat merített Moebius képregényvilágából, úgy hittem, hogy egy képregényadaptációnál végre ki is élheti ezt a fajta ambícióját.

A Valerian és Laureline egy méltán népszerű francia képregény, amely két temporális ügynök kalandjairól szól. 1967-ben jelent meg először, amit még 39 további rész követett. A sztorikat Pierre Christin írta és Jean-Claude Méziéres rajzolta (aki egyébként az emlegetett Ötödik elem koncepciótervezője is volt). A képregényből 2007-ben francia-japán koprodukciós anime-sorozat is készült, amely magyarul Űrzavar címen futott a tévében.

Nos, a film nyitójelenetei az orosz-amerikai űrrandevútól a változatos idegen fajok kontra emberek kapcsolatfelvételéig kifejezetten tetszett. Mondjuk vicces, hogy minden fajt rászoktatnak a kézfogásra, de ezt egy poénnal ütik el a végén, szóval aranyos. Tetszik, hogy míg végigvezetnek a találkozókon az idő múlását az emberei egyenruhák változásával is jelzik.
Elég látványos a bolygó, ahonnan a történet indul és amelynek lakói láttán erős deja vu-érzés fog el az Avatar és a nav'ik irányában, de ettől eltekintve szép, és magával ragadó a tengerparti paradicsom, amelyben élnek. Komolyan ámul az ember a látványvilágtól és itt még határozottan reménykedik, hogy ez az a film, amire várt.

Aztán megjelenik a vásznon Valerian a tejfelesszájú Dane DeHaan alakításában és hiába próbálják meg az első perctől lenyomni a torkomon, hogy ő egy skalpvadász szívtipró, valahogy nem tudom elhinni. Erre valami sármosabb színészt kellett volna találni, mert a történet szerint Valerian minimum egy fiatal Harrison Ford a Csillagok háborúja idejéből, akire azt tudnám mondani, hogy oké. Laureline (Cara Delevingne) rendben van, bár a súlytalan Valerian mellett azért ő sem tudott igazán kiteljesedni, ahogyan mondani szokás: „nem volt meg köztük a kémia”.
Sajnos ez az ami az egész filmet tönkre vágja, mert a szereplők közti civódások sem jönnek át, így aztán az élcelődéseken sem igazán tudunk nevetni. Megint csak azt kérdezem, hogy hol van az Ötödik elem kiváló humora? És a humor hiánya nem is volna akkora baj, hiszen nem kell minden filmnek humorosnak lennie, de valahogy a történet is lassan áll össze, ezért nem igazán tudunk izgulni rajta, hiszen nem tudjuk, ki miért tesz mit és mi a motivációja. Körülbelül a film háromnegyedénél kezd összeállni annyira a kép, hogy végre megértsük, hogy mire megy ki az egész  és rájöjjünk mi a célja az idegeneknek, a föderációnak és milyen szerep jut ebben a két ügynöknek. De mivel nehezen jutunk el eddig a pontig, nem izgulunk eléggé a szereplőkért, a kémia hiánya miatt meg nem izgulunk azon sem, hogy összejön-e Valerian és Laureline, mert abszolút érdektelen.

Azonban Alpha, az ezer bolygó városa megint csak gyönyörű látvány és a különböző lények is nagyon oda vannak téve. Ezért megéri vásznon nézni, de a 3D is hagyott némi hiányérzetet. Jómagam nem szeretem, hogyha a szemembe dobálnak különböző tárgyakat csak úgy viccből az összes 3D-s filmben, de hogy a nyitójelenet kivételével egyszerűen nem is használják ki a térbeliség nyújtotta lehetőségeket, azt nem értem. Szép, amikor a kamera lebukik a város épületei közé vagy amikor a különböző világokon ugrálunk keresztül Valeriannal és van egy jó pár nagyon ötletes 3D megoldás a piac bemutatásában is, de nagyjából ennyi.
Ami viszont melengette a szívemet, az Rutger Hauer cameoja föderációs elnökként, Ethan Hawke karaktere, aki szerepelhetett volna többet is, mert legalább megfoghatóan élő volt, akárcsak Rihanna aki hol emberi, hol CGI-szereplőként tűnik fel, ezért kicsit vicces, ha azt mondom, hogy így is a leginkább hús-vér karakter. Mindenesetre jutalomjátékot kapott színpadi alakváltós táncának bemutatásával. Ő is lehetett volna hosszabban a történetben.

Na meg a „kacsacsőrű” lények, akik ugyan nem voltak szimpatikusak, de legalább valamiféle vicces mellékszereplőkként funkcionáltak. Az sosem árt egy hős mellé. Bár itt szerencsére Laureline mellett jelennek meg, azért jobban is működnek a figurák.
A kis konverter lényt is hadd említsem meg, akiért az egész csata folyik és aki persze a cuki kategóriát képviseli a történetben. Igazából ezen kívül nem is tudunk meg sokat róla. De tuti kell a merchandise-termékek eladásához. Jó lett volna többet megtudni, hogy miért termel gyöngyöt és miért tudja Laureline azonnal, hogy jobban lesz az urántól, ha soha nem láttak hozzá hasonlót. Bár ő a gyöngyökről is tudott. Talán ismert róluk valami legendát? Ezek nekem valahogy rejtélyek maradnak...

Egyszer talán majd újranézem. Kevesebb elvárással és előtte rendesen áttanulmányozva a képregényt, hátha ott lapulnak még plusz információk a légiesen könnyed, de éppen ezért súlytalanul lebegő, ugyanakkor drágán csillogó látványvilágú történetben.

Az alábbi cikket nem Jerrycomovie írta.
Minden, ami a cikkben olvasható, egy másik személy tollából származik.
Az illető: Maggie