A Mitchellék a gépek ellen - The Mitchells vs the Machines (2021)

A Mitchellék a gépek ellen - The Mitchells vs the Machines (2021)

Rendezte: Michael Rianda, Jeff Rowe

A film Mafab adatlapja: The Mitchells vs the Machines (2021)

Megtekintés: Abban biztos voltam, hogy hentelést hiába várok majd a mesétől, hiába harcol benne egy család a gépek ellen, akik leigázták a földet. Igazam is lett. Ennek ellenére a végeredmény szórakoztató lett, és ha kategorizálnom kellene, akkor valahová a "Derült égből fasírt" és a "Hotel Transsylvania" közé lőném be a családi élet problémái, illetve a hangulat miatt.

Szerintem, a film nem kiemelkedő darab, azonban érezhető, hogy igyekeztek a netes és ifjúsági műsoros trendeket beleépíteni a végeredménybe, ami a legtöbb poénját szolgáltatja a mozinak. Ezek főleg színes rajzos betétek formájában jelennek meg és tényleg, kicsit frissebbé teszik a látványvilágot. Ettől persze még nem lesz a végeredmény kiemelkedőbb, csak fogyasztás közben érezzük kicsit jobbnak. Azonban, talán az elcsépelt mondanivaló miatt, vagy, mert összességében a karakterek szerethetőek de nem különösebben bájosak, a megtekintés után nem biztos, hogy túl mély nyomokat fog bennünk hagyni az animációs film, annak ellenére, hogy a Föld elleni invázió jelenleg divatos téma. (Jelenleg a tököm... Azóta szeretnek ezzel foglalkozni a filmesek, mióta először sikerült egy damilon belógatni egy frízbit a képernyő elé és megrázni azt, hogy rámondhassák, az egy repülő csészealj!) 

Innen nézve akkor a fő cselekmény szál sem számít újnak, mint ahogy a családon belüli dinamika megjelenítése is unásig lerágott csont a gyerekmatiné komédiáiban, azaz egyik gyerek nem találja a helyét a családjában és vagy menekülne, de nincs miért, vagy valamelyik szülővel folyamatosan hadilábon áll. Ez nagyjából minden tinire jellemző életkori sajátosság. Emlékszem magamra, amikor olyan 13-15 éves lehettem, hogy úgy éreztem sokszor dühöt pl. anyám irányába, hogy annak semmi alapja nem volt. De teszem azt, megkérdezte, hogy hol vagyok és én már robbantam volna fel a picsába! Mit faggatsz??? Nem mindegy??? Stb... Örülnék, ha megtehetné, hogy megkérdezi, mit csináltam egész nap. Puszi, anyu!

Bár, szinkronos animációs filmeknél nincs sok értelme, de eredeti nyelveket élvező néző-olvasók miatt csak beemelném néhány színész nevét a cikkbe:

Katie (Abbi Jacobson) lassan elhagyja a családi fészket és elköltözne Amerika másik végébe, hogy egyetemista legyen belőle. Katie maga sem tudja igazából miért menekülne el az egyébként szerető családjától és a korábban tökéletesen szerető apa-lánya kapcsolata is idegesíti mostanra, mert úgy érzi, apja egyszerűen nem elég nyitott a lányának életére.

Rick (Danny McBride) kicsit tényleg el van havazva a saját gondolataiba, azt azonban ő is érzi, hogy hiába imádta nagyobbik gyermeke amíg felnevelték, mostanra mintha egy másik ember lett volna, aki nem akarja a helyét a családon belüli felépítményben.

Valójában nincs itt semmi látnivaló: Katie lassan fel fog nőni és az apa és anya kicsi lánya szeretné, ha a következő lépéseit az életben nem követné a szülők rosszalló tekintete vagy a túl szoros támogatása. Mert egyszerűen Katie kicsit önmaga akar lenni. Ebben új iskolája segítene is, mert szerencséjére, ott mindenki pont annyira különc, mint őt.

Apu, hogy egy utolsó, kétségbeesett lehetőséggel lassítaná a csimota elszakadását, ezért kitalálja, hogy a röpke repülőút helyett menjen a család együtt Katie Campusára, ahol majd lehet érzékeny búcsút venni.

Mivel Katie nem lett szociopata, csak néha tűnik úgy, végül belemegy a kényszerített road movie-ba és miközben Mitchellék felkészülnek az első osztódásukra, az ország egy másik pontján ugyanezt teszi Pal (Olivia Colman) is, a szuperokos intelligenciával megáldott mobilalkalmazás. Pal kiötlője ugyanis kifejlesztette a második generációs szuper intelligens robottestű alkalmazást és ezért PAL, a korábbi találmány olyannyira megorrol alkotójára, hogy egyetlen lehetséges válaszreakcióban csak azt tudja elképzelni, hogy összegyűjti a bolygó teljes emberi lakosságát és apró cellákba csomagolja, majd eltávolítja valahova messze.

A mese nem időzik a technikai részletekkel erről, pont úgy nem, mint pl. a "Függetlenség napja" sem tette, amikor két földi ember, egy földön használatos szoftver vírust bejuttatott egy számunkra teljesen ismeretlen űrjármű kezelőfelületére, megbénítva azt. 

Hagyjuk mán eztet!

A robotok aprólékos precizitással kapkodják össze az embereket, miközben a Mitchell family golyókat növeszt és nekilátnak a felszabadításnak. 

Nem kérdés, hogy miközben sikerül nekik, apa és lánya ismét egymásra talál, amihez anyu (Maya Rudolph) sebészi pontossággal megejtett megjegyzésekkel járul hozzá, míg kistesó (Michael Rianda)... nos, ő is ott van velük, bár, nem mondhatni, hogy a forgatókönyv nagyon erősen hajtaná magát, hogy neki is elég erősen ki legyen dolgozva a karaktere. Annyi azért jut neki, hogy legalább kiderül, hogy lányok közelében nem érzi magát túl komfortosan.

A kutya meg külön poén lesz azoknak, akik kedvelik a mopszokat. Mert gondolom, az egy mopsz. Instant Isten ujja az a kutya, ami kiderül a filmből. Nem csodálkoznék, ha fellendült volna a mopsz-fogyasztás az Államokban.

Ha családok közti dinamika, akkor a "Hihetetlen család" köröket ver minden hasonló animációs filmre. Ezek mellett nincs is könnyű dolga tehát annak, aki ehhez tenne még hozzá bármit. A Netfilm meséje ezért egyszer szerintem tényleg nagyon tud szórakoztató lenni, azonban nem hiszem, hogy egy klasszikust tettek az asztalra.

50%

The Doorman - Több, mint portás - The Doorman (2020)

The Doorman - Több, mint portás - The Doorman (2020)

Rendezte: Ryûhei Kitamura

A film Mafab adatlapja: The Doorman (2020)

Megtekintés: Az a baj ezzel a filmmel, hogy egyszerűen nem képes rendesen egy középszert sem hozni, ami akciófilmnél, manapság, hátrány. A műfajban már készültek női főhőst bemutató produkciók, amik lehet, hogy mai szemmel kifejezetten viccesek lehetnek, de szerintem nagyon sokat nyom a latban, hogy a hősnő kedvelhető és hiteles legyen. Nem tudom, te, hogy vagy vele, de nekem Jolie Lara Croftja sem volt az. Ha nem hiszem el egy nőről, hogy egy jobb-horoggal padlóra küld egy maszkos kommandóst, megette a fene az egészet.

A másik, ami nem esett jól, hogy a kilencvenes években készült nem egy ilyen mozi, amik jobban tetszettek. Pl. Shannon Tweed főszereplésével a Drágán add a halálod, aminek az első része egy hatalmas blődli, tele ostobaságokkal és mégis szórakoztatóbb volt, excentrikus bűnözőivel, akciósztárként nehezen hihető női főszereplővel, bugyuta túsztörténettel. Azt hiszem, újra kell néznem, már csak "Ford Fairlane" miatt is.

Tisztázzuk előre: Ez nem egy Kitamura mozi. Tudom, az ő nevét olvashatjuk az adatlapon, stáblistán, de Kitamura stílusa fényévekre van ettől a finomkodó, műfaji akciófilmtől. Egészen biztos vagyok abban, hogy a végeredményért nem ő a felelős. Sőt, ha szabad kezet kapott volna, a film kislány szereplője ha nem papíron, akkor a vásznon az első fél órában elvérzik... szó szerint.

Nem, a "The Doorman" semmilyen ponton nem idézi meg Kitamura korábbi filmjeinek néha öncélú erőszakosságát. Ez a film szinte már finomkodó. Amit Kitamurától elvárok, az a brutális és kiszámíthatatlan gore, amely két filmjét is kiemelte az alsó kategóriából - bár a közepesnél nem lettek jobbak így sem. Az egyik az "Éjféli etetés", amely az írójának személye miatt is érdekes, vagy a "Defekt", ami meg egy rendkívül durva alaphelyzetből hozza ki, amit csak lehet, egy borzalmas lezárással. Mégis, mindkét filmben volt valami, ami miatt nem feltétlenül sorolnám egyszer nézhető darabok közé. (Főleg, mivel már mindkettőt legalább kétszer láttam.) 

És ki ne felejtsem a legjobbat az amerikai filmjei közül: Nincs túlélő - No One Lives, 2012-ből, amit valamiért Fordul a kocka címmel találunk meg az imdb-n, tehát ez lett a magyar címe, igaz, csak felirattal láttam. Na, az még egy kifejezetten erős túlélő horror. Kifejezetten megtekintendő darab! - Nincs túlélő kritika helye!

Mindhárom film könyörtelen volt a hőseivel és néha kíméletlenül átlépett olyan határokat, amiket sokan nem szoktak. (pl. a kislány agyonlövése a Defektben) Ennél fogva, ha Kitamura nevét meglátom egy filmmel kapcsolatban, már dörzsölöm a tenyeremet, hogy milyen durvaságokkal fog meglepni.

Hát, most meglepett!

Ennél unalmasabb, klisésebb akciófilmet nem nagyon láttam. Mostanában hasonló csalódás volt "A természet ereje", amiben Mel Gibson is szerepelt és előre vetítette, hogy karrierje utolsó kb. húsz évében milyen irányba tarthat a színész. Lefelé.

A "The Doorman" egészen olyan filmnek tűnik, mintha Luc Besson bábáskodott volna felette: Pergő események, tehetséges színészek a negatív szerepekben, kifejezetten törékeny nők a hősnő szerepében, néhány apró csavar, végül hősnő győz.

Persze, minősége után nem gondoltam, hogy maga Besson rendezte, de, hogy ott ült, mikor visszanézték a musztert, az nem volt kérdéses. Erre kiderül, hogy egy ázsiai, kvázi szerzői filmes direktor kapott lehetőséget - ha ezt annak nevezhetjük - hogy karrierjének elkészítse a leggyengébb filmjét, amit úgy merek leírni, hogy volt, amit nem is láttam tőle. (Az Azumi és Versus megvolt és annak ellenére kedveltem, hogy a baaadmovies többször is lerántotta a keresztvizet a Versusról) 

Kitamura remélem soha többet nem fog a producerektől függeni, mert ez a film inkább a stúdió döntnökeik stílusát mutatja, mint Kitamuráét.

A filmmel az is baj, hogy végig érezni, hogy olcsó. Pedig kevésből is lehet jó filmet csinálni, ha a karakterek érdekesek, a párbeszédek logikusak és az akciók, ha nem is kerültek sokba, de legalább ötletesek vagy/és annak tűnnek.

A "The Doorman" azonban azoknak az általam támasztott követelményeknek nem felelnek meg, ami miatt azt gondolnám, hogy egyszer újranézném a filmet. Miért van az, hogy egy Die Hardot inkább megnézek 10x, mint ezt még egyszer?

Jean Reno mindig is emeli egy film ázsióját, pusztán a kisugárzásával. Aksel Hennie, norvég aktor meg pont az a színész, akinek a feje legalább nem tucat-amerikai arc, hanem hoz magával valami Európaiságot. Nem véletlen, hogy mindkettőjüket rendre alkalmazzák USA mozikban. 

Itt azonban Reno halovány, mert figuráját nem tudták elég erősre megírni. Elmondja a remek kis mondatait, de nem érzed benne a pluszt, ami miatt egy félelmetes ellenfélként kellene rá tekinteni. Csak megemlítem John Lithgow-t, aki egy perc szereplés alatt meggyőzött róla a Cliffhanger-ben, hogy egy pszicho- vagy szociopata. Vagy Rickman a Die Hardban, hogy egy könyörtelen terr... rabló. Reno igyekszik, azonban nem érzem, hogy tud mit kezdeni a karakterével. Hennie sokkal szerencsésebb, mivel Borz figurája sokkal érdekesebbnek tűnik, még akkor is, ha egy egyszerű és hidegvérű samesznek állították be.

A film egyetlen pozitívuma, Aksel Hennie, Borz szerepében.

Női akciófilmeknél a legfontosabb összetevő, hogy a NŐ, megfeleljen egy olyan akció-heroika képnek, akit szívesen nézek másfél órán keresztül, iszom szavait, felcsigázza a szexualitásom, és bájával elkápráztat. Ha ezek hiányoznak, akkor a tehetségével. Hogy vagy jó színész, vagy remek harcművész. Ruby Rose most nagyon futott a "Batwoman" és a börtönös "Narancs az új fekete" sorozatokkal, azonban én sokkal tradicionálisabb, kispolgáribb fogyasztó vagyok. Nincs bajom a mássággal, de ha a művészetben kiemelkedőbb szerepet kap a szexuális orientáció, mint maga a tehetség, nekem az nem tetszik. Ráadásul, maradi is vagyok, ezért a széttetovált nők nekem nem azt közvetítik, amit egy nőben keresek, igaz, ez meg engem minősít, de ettől, hogy ezt tudom, még nem kedvelem meg jobban.

Lehet, hogy Ruby Rose akciósztárnak és színésznek sem rossz, azonban, ebben a filmben ezt nem sikerült megmutatnia számomra. (Tudom, lehet meg kell néznem az említett két sorozatban.) Egyszerűen, nekem nem elég nőies. Pedig nekem még Cynthia Rothrock is nőies volt! Felnyírt hajjal is!!! (Basszus, hatvan elmúlt ő is)

Még egyszer: Lehet, hogy Ruby Rose egy végtelenül kedves hölgy, azonban, mint ahogy a nőknek is fontos az első benyomás egy pasiról és ha az megvolt, onnan nehéz tovább lépni, úgy nekem, pasinak is fontos az első benyomás. Márpedig, nekem ő túl macskaszerű, felvállaltan leszbikus művész, ami miatt kevés a közös metszéspontunk: inkább kutyás vagyok és szexualitása miatt nincs közös témánk.

Csoda, ha ezek után inkább néztem volna meg bárki mással a filmet. Akár Katie Holmes-szal, mert állítólag ő is lehetséges Ali volt a produkcióban, de végül fiatalabb színésznőt kerestek.

Az első kb. 10 perc egészen jól indult. Persze alap, hogy megmutatjuk a főhősünket egy akció szituációban, megágyazva a figurának, a múltján keresztül előre vetítve a jövőjét. Itt is lefut egy remek kis ambush, hogy miután a jelenbe kerüljünk, gyakorlatilag a film semmilyen formában ne utaljon rá vissza - egy apró álom szekvenciát leszámítva - pedig, lett volna lehetőség rá, hogy értsük, miért őrlődik Ali figurája annyit. Ehelyett bekerül egy családi tragédia, amit ki sem fejt a mozi rendesen, így a végéig nehéz összerakni a kapcsolati hálót, mert kimaradnak a mindenre rávilágító vallomások, amiket félmondatokkal helyettesítenek. Ezekből kell apránként felépítenünk, hogy Ali és néhai nővérének férje, Jon (Rupert Evans) között kialakult valami, amit valójában Ali nem is akart, mert az fájdalmat okozna a nővérének és elment háborúba, ugyanakkor, miután igyekezett a köteléket elvágni a pasitól, mintha mégis ő neheztelne valamiért a férfira... Ja, és úgy kerüli őket, mintha a kislánynak legalábbis nem a nagynénje, hanem a szomszédja lenne és bár egy időben kavartak Jon-nal, meg közös fotójuk is van, sőt, Ali nővére még sokat mesélt is a gyerekeknek, vagy legalábbis a kislánynak, a két gyerek mégsem ismeri fel őt a lakás ajtajában állva. Szóval, erre rágyúrhattak volna a forgatókönyvben, mert likacsos ez, mint állat.

Ali sikeresen túszul ejti az egyik gonosztevőt. Találd ki, mi lesz a pasas sorsa! - Igen, eggyel kevesebb felé kell osztani a zsákmányt.

Ali (Ruby Rose) pedig nem tudja hányadán is áll a legközelebbi rokonaival, azt sem tudja, akarja-e ezt tudni, és azt sem tudja, hogyha megjelenik az ajtajukban, az életükben, merre tovább, ennek ellenére egy közeli ismerős pont abban a házban intéz neki munkát, amelyikben az autó-balesetben elhunyt testvérének a férje, korábbi szeretője (?) lakik, két gyerekükkel, akikből a lány egészen biztos az unokahúga. Mi történt Ali és Jon között, ami a környezetükre nem volt hatással, de a katonalányban olyan érzéseket ébresztett, ami miatt nem akarta velük felvenni a kapcsolatot?

Pat (Philip Whitchurch) nagybácsi, aki szintén a nagy házban dolgozik, mint ezermester, milyen kapcsolatot ápol a két féllel és nem kavar be a melóba, hogy az egyik lakónak rokona?

Egyáltalán, most a házban akkor elitista felső kategóriás népek élnek, vagy középosztály? Ha középosztály, honnan van ennyi alkalmazottra pénze a háznak és mennyire világítják át őket, hogy nem kavart be, hogy gyakorlatilag két rokon is bekerült a melóba, akinek él rokona a házban. 

Tiszta kavar az egész, amit fel sem próbál a film fejteni.

Ez van, fogadd el.

Valójában nem is fontos, csak szőrözöm.

Az akciójelenetek épp elérik a kötelező szintet, ami, Kitamura ázsiai filmjeinek ismeretében meglepő. A rendező igenis tud valamiféle akciót rendezni. Oké, az amerikai filmjeiben nem emlékszem, hogy lettek volna komoly verekedős jelenetek, de ezek hiánya miatt legalább a jól alkalmazott véres jelenetek kárpótoltak korábban. Itt, azonban ezekből is a szemérmesebb változatokat kapjuk, igaz, van néhány mellékszereplő, aki kap némi csúnya fejlövést, vagy hasonlót, de a direktorra nem jellemző finomkodással. Komolyan, ha a film bevállalta volna, hogy felnőtteknek szól és Ali karaktere mint Xena aprítja az ellent, azt mondom, hogy megerőltették magukat. Ehelyett kapjuk, amit kapunk. Olyasmit, ami ma már nagyon kevés.

Azt hiszem, kiírtam mindent magamból a filmmel kapcsolatban és a végeredmény olyan 40 %-os lett számomra. Ruby Rose rajongóknak biztosan sokkal több. 

A kislány irritáló, a kapcsolati háló szellős, a terroristák nem elég karizmatikusak. Az egyetlen, akinek megjelenésén felvidultam, David Sakurai, aki a magyar filmek kedvelői a "Liza, a rókatündérből" ismerhetnek. Hát, ott sem pozitív karakter volt. :)

Különvélemény: - Azt gondolom, hogy a "Doorman" az nem portás, hanem inkább amolyan ajtónálló, aki kinyitja a lakók előtt a bejáratot, azonban, ha az, akkor megint az a kérdés, hogy az idős házaspár és Ali rokonai milyen társadalmi csoportba tartoznak, hogy olyan épületben laknak, ahol a kaput kinyitják előttük??? Persze, lehet, hogy a kiszolgáló személyzetek esetében a doorman a portásnak felel meg, azonban ezt kétlem. A portás bent ül egy pult mögött és átadja a leveleket, kulcsot, ha van, stb. Az ajtónálló meg viszi a csomagot, stb.

Whatever...

40%

Van valami Ruby Rose kisugárzásában, ami miatt nem hiszem, hogy meg fogom kedvelni.

A felfedezés - The Discovery (2017)

A felfedezés - The Discovery (2017)

Rendezte: Charlie McDowell

A film Mafab adatlapja: The Discovery (2017)

Megtekintés: Van-e élet a halál után? Habár ebben a kérdésben a társadalom elég megosztott, azt ki merem jelenteni, hogy sokkal több ember vélheti úgy, hogy szeretné, ha az életnek lenne értelme és a halál nem pusztán egy végső lezárása ennek a létnek, mint amennyien tényleg hitet is tesznek mellette.

Már Platón is rengeteg időt szentelt elmélkedéseiben, hogy feltegye az őt foglalkoztató kérdéseket, melyekre örökké kereste a választ. Platón azon merengett, hogy vajon az elhunytak lelke egyenesen átkerült a hitük szerint Hádész birodalmába, vagy nem? Feltételezhetjük, kérdéseire a halála után kaphatott választ. Több szempontból lehet boncolgatni a témát, kezdve a vallási spiritualizmuson keresztül az okkult hiedelmeken keresztül klinikai pszichológiáig. A felét sem értem ennek a bonyolult világnak, de magam is reménykedem. Nem hiszek, csak remélem.

Charlie McDowell és Justin Lader forgatókönyve egy drámai, erős felütéssel kezdődik és olyan témát boncolgat, amely azért a merev szkeptikusokat leszámítva sokakat érdekelhet. Hogy a forgatókönyv jól indul, behoz néhány érdekes és fontos kérdést, az jó, de összességében sokkal komplexebb a téma annál, hogy a film a másfél óra alatt minimum megfelelően kibonthassa ki azokat, ezért elmegyünk egy kicsit földhözragadtabb magyarázat felé, hiszen, a téma sokkal komolyabb annál, hogy egy hányaveti magyarázatot akarjanak lenyomni a torkunkon, hiszen, valódi válasz, talán jelenleg még nincs is, így maradt az, hogy kicsit visszább lépjünk és a megoldás így, amihez a film eljut, inkább egy köznapibb magyarázat. Egy olyan, amit könnyebb megérteni és elfogadni. 

Dr. Thomas Harber (Robert Redford) elismert elméleti kutató, akinek egy izgalmas kijelentése a halállal kapcsolatban olyan népszerű lesz, hogy annak hatására az emberiség egy kis része öngyilkos lesz. Amerikában már legalább négymillió ember választotta a halált, mikor Dr. Harber interjút ad egy országos szinten ismert riporternek (Mary Steenburgen), melyben azonnal kiderül, hogy milyen dilemmákat okozhatna egy ilyen kijelentés a valóságban. Egy füst alatt, filozofikusabb érzületű nézőkben ezer kérdés fog felvetődni, melyek egy részét talán meg sem képesek fogalmazni, hiszen a gondolatok zöme a tudat alatti szinten kezdi birizgálni az embert. Ilyen film az, amin tényleg el tudunk gondolkodni és akár napokig velünk marad.

Az első néhány pár perc már annyira erős és olyan sok érzést kelthet bennünk, hogy minden további történés csak lazít rajta, pedig még így is marad a filmben szufla.

Némi idővel később járunk és főhősünk, Will (Jason Segel), Thomas idősebb fia, kompon utazik a szigetre, ahol apja és öccse, Toby (Jesse Plemons) - aki tényleg olyan, mint egy házimanó - , egy szűk csoporttal további kutatásokat végez a korábbi kijelentéseivel kapcsolatban. A kompon megismerkedik egy fiatal nővel, Islával (Rooney Mara) aki a múltjának terhével érkezik a szigetre és igyekszik lezárni azt.

A két ember sorsa összefonódik a továbbiakban, miközben Will apja kísérleteinek a hatására igyekszik felhívni annak figyelmét, habár, a hatásokat már mostanra megfigyelhettük mi is. Az emberek ötletszerűen lépnek ki az életből, ha komoly nehézségeik akadnak, hiszen, odaát van valami, ami csak jobb lehet - gondolhatják. Will szerint, ha apjának igaza is van, nem kerülhető meg morálisan az a kérdés, hogy az igazság, ha ennyire befolyásolja az emberiséget és tömegesen okozza az emberek halálát, vajon támogatást igényel-e azzal, hogy apja egy készülék segítségével meg is tudja mutatni, hogy mi vár ránk?

Azonban ahogyan várható, a több mint negyven évnyi kutatás és a lelkiismeretfurdalás tovább hajtja a kis csapatot a józan megfontoltsággal szemben. A kísérletek megkezdődnek és első körben nem hoznak eredményt... ...hiszik, de Will véletlenül tanúja lesz, hogy a készülék mégis működik, sőt, lehetősége nyílik rá, hogy jobban beleássa magát a jelenségbe, amit tapasztal, amely végül olyan következtetésekig vezetik el őket, amire korábban nem gondoltak.

Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom. Engem már egy két soros szinopszis be tudott húzni annyira, hogy figyelmesen végignézzem a mozit, pedig nekem nincs is affinitásom és meggyőződésem a témával kapcsolatban. El tudom képzelni, milyen hatással lehet azokra, akiknek erős a hitük.

Szpojler és különvélemény:

Azonban az "emlékek" visszanézése közbeni konklúzió számomra nem tűnt egyértelműnek. Valamiért, olybá tűnt, hogy amikor Will és a csoport visszanézi a holttest halál utáni tapasztalatait, akkor abban egyeztek meg, hogy az egyfajta újraindítása lesz az életüknek attól a ponttól, amikor a sorsukat legjobban befolyásoló esemény megtörtént és a halál után onnan belépve a túlvilági létbe - feltételezhetjük, hogy akkor ez egyfajta láncsor és inkább a "következő" élet lehet helyesebb terminus - helyrehozhatják az akkor vétett hibákat.

Ez nagyon jól hangzik, de közben azért ott van a megváltoztatott tetoválás kérdése, ami meg inkább abba az irányba visz engem, hogy amit látunk, az egy elképzelt múlttöredék, nem is feltétlenül megfelelve a valóságnak. Tehát, már nem csak az lesz megváltoztatva, amit az elhunyt újraindítana - lásd, megment egy öngyilkost - hanem olyan részletek is - tetkó - amelyekre már nem lehetsz hatással, hiszen a tetoválást jóval korábban készítetted el, nem a belépési pontnál.

A forgatókönyvíróink biztosan mélyen beleásták magukat a témába, de nem értem, miért nem került szóba az az aprócska tény, hogy a memóriánk egy igen képlékeny valami, ami az életünkben eltelt idő függvényében folyamatosan változik: elvesznek részletek, megváltoznak részletek.

Ezt egyértelműen tudniuk kellett volna, hogy a jelenséget tovább vizsgálják, hiszen ez lehet arra magyarázat, hogy az elrabolt holttest miért látja azt, amit, azaz, nem egy új létsíkban kezdte újra, hanem egyszerűen a múltat látta abban a formában, ahogyan szerette volna. Ez, viszont arra az útra vinne minket, hogy nem az életünk folytatódik egy lehetséges jobb világba, hanem arra kellene következtetnünk, hogy nincs következő élet, csak egy utolsó mozielőadás a vágyainkról, amivel javíthattunk volna az életünkön.

Szerintem, ez a film egyik legfontosabb kérdése és erre nem kaptam választ, habár, még marad meglepetés a végére is.

Másik feltűnő apróság, amikor Harber megkérdezi egyik csoporttagját, Lacey-t (Riley Keough), hogy milyen körülmények között találkoztak és a lány megemlíti, hogy egy erdőben, ahol Lacey öngyilkosságot akart elkövetni és egy pisztollyal a saját mellkasára célzott, amikor Harber megérkezett és magával vitte hatalmas kastélyába, ahol a kutatások folytak és ahol a nő a csoport tagjaként élt velük, legalább egy éve.

Tehát, Harber, eldöntötte, hogy megszabadul a kísérlet sikerességében kétkedő Lacey-től, de előtte egy gyűlésen még kifaggatja, szinte megszégyeníti a lányt, miközben nyilvánosan kényszeríti, hogy az elmesélje, hogyan akart öngyilkos lenni és célzott a saját mellkasára, a szíve mellé.

Itt Harber megjegyzi, hogy: "Általában a fejre céloznak...vagy szájba veszik a fegyver csövét. Nem tudom, de talán még sosem láttam volna, hogy valaki így tenne."

Ez azért meglepő kijelentés, mert ha a karakter tényleg beleásta volna magát az öngyilkosságok módszereibe, főleg, a nők esetében, tudná, hogy a nők meglepő módon, a férfiakkal ellentétben sokkal többször választják az öngyilkosságnak azt a módját, hogy szíven lövik magukat valahogy. (Vagy tévedett a tanulmány, amit olvastam erről...)

Tehát, ez a felesleges mondat - mert funkciója tényleg nincs Harber kijelentésének - kicsit kizökkentett, mert nekem más volt erről az információm és feltételezem, aki a témába beásta magát, annak ezt tudnia kellene.

A befejezés egyébként, az alaptémától kicsit eltérve ugyan, de erősen emlékeztet a "Forráskód" című mozira.

Ezektől a gondolatjátékoktól eltekintve a film végig megbírt tartani magának, ami nagy szó, ha figyelembe veszem, hogy a tempója sem túl gyors, ellenben éreztem a feszültséget.

Apróság, de a rendező Mara jelenlegi kedvese és a riporterasszony fia is egyben. Segel igyekszik kitörni a komikus skatulyából, ezért vállalta el a filmet, habár, első választás Nicholas Hoult lett volna, csak nem ért rá. Keough már játszott korábban Hoult-tal, a Mad Max 4.-ben.

65%

Van olyan, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak, vagy mindez puszta illúzió? Nem biztos, hogy valaha kapunk kielégítő választ.

Te láttad már a filmet?

Milyen kérdéseket fogalmazott meg benned?

Hiszel a halál utáni... tényleg, miben hiszel ezzel kapcsolatban?

Bármi eszedbe jut a filmről, írd meg kommentben!

Mortal Kombat - Mortal Kombat (2021)

Mortal Kombat - Mortal Kombat (2021)

Rendezte: Simon McQuoid

A film Mafab adatlapja: Mostal Kombat (2021)

Megtekintés: A film még akkor is szórakoztató hentelés, ha nem ismered a videójátékot, ami alapján életre hívták.

Életemben nem voltam egy nagy spíler - játékos - ezért pár mondatban össze tudom foglalni az előéletemet, a verekedős játékok terén: Nem szeretem őket. A legtöbb verekedős játék semmi mást nem jelentett nekem, mint, hogy rángatom a kontrollert és szerencsésnek érzem magam, ha egy-egy betanult kombóval leterítem az ellenfelet. Valójában, amikor gyerek voltam, ezek a programok roppant repetitívek voltak számomra, ezért nem szórakoztattak. Talán akadt néhány, amivel, unalom okán, elszórakoztam - Thrill Kill - de összességében nem én voltam a célcsoport.

1995-ben, a Flamex szárnyalt és bemutatta moziban a "Vartál gombot" című akció szemetet, amit abban az időben, kb. húsz évesen, úgy éltem meg, hogy a verekedős filmek fantasy-ba oltott csúcsa. (Később láttam forgatási videót, amiben kiderültek olyan finom részletek, hogy pl. a páros lábbal fejrúgást úgy kivitelezték, hogy a kaszkadőr két kezére húzták a nadrágot és a cipőt, majd felülről vették, ahogyan a stunt-men felfelé üt kezeivel és a gyors vágásnak köszönhetően, máris azt az illúziót kaptuk, hogy Liu Kang milyen ügyesen rúg fejbe valakit hátra szaltó közben.) Igen, akkoriban azt hittem, hogy amit látok, az sport szempontból, valami elképesztően csodás valami. Hát nem.

Néhány éve újranézve, kiderült, hogy a legtöbb verekedés szarrá van vágva és, hogy a Sonja Blade-t alakító Bridgette Wilson mennyire gyenge közelharcban. Igen, mostanra, a rosszul öregedett mozi inkább tűnik műfaj paródiának, ezért ráfért egy Remake-Remastered, főleg, hogy közben olyan kritikán aluli darabok is a franchise-ba keveredtek, mint a második rész, amit sosem bírtam végignézni. Kb. Johnny Cage haláláig tudtam eljutni, ahol nem azért adtam fel, mert Cage annyira a szívem csücske lett volna, hanem azért, mert ennyi is elég volt, hogy kiderüljön, nem egyszerű minőség romlásról beszélünk, hanem, mintha egy A listás stúdió után az Asylum kapott volna lehetőséget a folytatásra.

Azt hiszem, ennyiből is kiderült, hogy nem állíthatjuk, hogy hiányoltam volna ezt a filmet, azonban, talán mégis szorult belém annyi nosztalgia, hogy ha már elkészült, megnézzem, mert az előzetes azért nem sikerült rosszul. Hiroyoki Sanada megjelenése amerikai filmekben valamiért még akkor is érdekes lehet számomra, ha a filmben 2 percet sem szerepel és megölik - Avangers: Végjáték - márpedig a trailer szerint fontos szerepe lesz a filmben. Lett is, bár nem pont úgy és nem is teljesen logikusan, ahogyan elképzeltem, de sebaj. Sanada egyébként elég régi motoros a szakmában és gyermekkorom egyik kedvenc, mai szemmel meg már értékelhetetlen sci-fi kalandfilmjében is játszott, "Az üzenet az űrből" című klasszikusban, ami gyors válasz volt a Star Wars-ra és, hogy az amerikai piac és érdekelt legyen, behúzták Vic Morrow-t is, aki alig néhány évvel később hunyt el egy forgatáson, helikopter baleset miatt, ami megreformálta a kaszkadőr és színészi munkát az álomgyárban.

A női démonok nyalják a kést... (Pl. Evil Dead)

A játék 1992-ben jelent meg, játéktermekben, hogy ketten is tudják csépelni, és csak utána került át konzolokra, egyebekre. Első körben rendkívül egyszerű verekedéses programként kezdte, hogy hamar átkerülhessen a lakásokba is, komplett univerzummal megtámogatva, így mostanra, saját mitológiája lett. Ami különlegessé tette, hogy rengeteg gomb-kombinációval lehetett a figurákat különleges mozgásokra bírni, ráadásul, a harcok végére valami véres kivégzéssel lehetett pontot tenni. Ez pedig szimpatikussá tette a virtuális vérre szomjazó fiatalok körében, kicsit lenyomva az akkor már egyeduralkodó Street Fightert.

Mostanra pedig a Mortal Kombat iparággá nőtt, amely huszonöt év után - bocs, ha az első film utáni szarokat nem számolom hozzá - megérett egy újraindításra. Szerintem, az alapanyag egyszerűsége miatt ez sikerült is.

Szokás szerint nem kell ezt túlbonyolítani. A rossz és jó örök harcát egy halálos kimenetelű verekedés-verseny hivatott eldönteni. Mi ez, ha nem egy baromság, már eleve? Ha én vagyok a gonosz, aki uralni akarom a világot, nem fogok mindenféle szabályrendszerek mentén leigázni egy világegyetemet. Dehogy. Összegyűjtöm az embereimet, lerohanom azokat, akik veszélyesek lehetnek és utána ülök a trónomon. Az olyan kielégítő.

Itt azonban van egy rítus, vagy kódex, amelynek meg kell felelni és többé-kevésbé ezt el is fogadják a küzdő felek. Persze, belefér, hogy néha versenyen kívül ugrunk a másiknak - sporteseményeken is rendre előfordul, hogy a küzdőfelek már a reklámkampány alatt egymásnak mennek - és lesz, ami lesz. Nem nagyon lehet mit hozzá tenni ehhez, mint, hogy a főhősünk múltja titkot rejt, ő maga nem tud semmit erről a világról, habár, pont neki kellene és mint a legkisebb szegénylegény, meg kell találjon magában valamit, amivel felvértezve végül legyőzheti az ősellenséget.

Na, attól nem kell izgulnod, hogy ezek a klisék fel lesznek rugdalva, mint Kano, a gyakorlatok alatt.

Kapunk egy kis múltat, hogy legyen oka a jelenben a főszereplőnek fejlődni valahova, meg melyik fantasyban nincs egy olyan hős, akiről kiderül, hogy a származása nem a sarki pék? Cole Young (Lewis Tan) pont egy ilyen mindennapi apuka hős. Igyekszik valahogy a felszínen maradni, főleg illegális bokszmeccsek segítségével, és hamar kiderül, hogy a szerepe a világban ennél sokkal több. Kalandozásai közben sorban megismerjük a többi karaktert is, ahogy szintén előfordul. Lassan világossá válik a tét is és kezdődhet a buli, ami egy verekedős játék esetében, ami ráadásul talán az első volt a szülőket megbotránkoztató játékok sorában, véres harcai miatt, kifejezetten szép gore jeleneteket is produkál. Az egyik karaktert egyenesen ketté trancsírozzák és akkor tudtam, hogy igen, ez nem egy gyerekbarát darab, hanem a felnőtt rajongóknak szól, akik együtt öregedtek a franchise-zal. A franchise, pedig mostanra a mozis világban beérett. Szépen.

Igyekszenek komolyan venni a rajongókat, akik koruk miatt már megnézhetik a filmet, ezért nem szépítenek a történeten. Ezek a harcok a halálig tartanak és nem túl szépek. Annak ellenére, hogy a játékot nem kedveltem, üdvözítő, hogy ilyen film készült végre hozzá, amiben a technikai megoldások, talán Kano (Josh Lawson) lézertekintetét, és Goro herceg megjelenését leszámítva - fegyverek, víz és fagyás effektek, füst, köd, stb. - kifejezetten jól sikerültek. Külsősként, talán még a fogatókönyvön dolgoztam volna kicsit, mert abban némi háborgást véltem felfedezni. Pl. Ha a gonosz végre bejutott az embereivel a templomba, akkor miért nem törekedtek rá, hogy akit legyőznek a jók közül, az le legyen győzve? Rendesen. Nem csak úgy odabasszuk a falnak, aztán majd felébredhet!

A másik, ami elég megúszós húzásnak tűnt, az amikor Raiden (Tadanobu Asano) segítségével a teleportálás hatását tapasztaljuk meg a gonoszok szempontjából, ami így viszont eléggé előre hozta a film befejezését. Persze, gondolom, addigra rájöttek, hogy kicsit gyorsítani kell, mert olyan lassan építkeztek, hogy mire mindenki felkészült, már közel jártunk a másfél órához.

A végén a Sub-Zero (Joe Taslim) elleni ellenfél megjelenése is invalid lépésnek tűnt számomra, mert azt képzelném, ha az illető ilyen hatalommal rendelkezik, akkor korábban nem lehetett volna az a sorsa, ami. Ha viszont meg a főhős ereje segítette úgymond a világra, akkor meg Cole ereje lett irracionálisan túltolva. Összességében, persze, remek a végén a leszámolás, már, akivel le lehetett számolni rendesen, mégis, a harcok egy része roppant látványos, néhány másik meg nem túl érdekes vagy dinamikus. Főleg, amiben az amerikai színészek jelennek meg. De volt olyan adok-kapok is, ami még nézni is vicces volt.

Ha már vicc és humor, a film nagyon finoman alkalmazza. Vagy talán nem is, hiszen szinte az összes ilyen próbálkozás az egyetlen comic relief karakter szájából hangzik el, nyakon öntve szinte az összes káromkodással. amit emberünk kikerül a képből, annyi a humornak is. Ami talán nem is baj, de akkor viszont meg őkelme volt kicsit sok korábban...

A film végén van még egy nagyon jó beemelés, ami majd csak a következő etapban lesz kibontva, ám annak ellenére is felröhögtem, hogy mint ezerszer mondtam, nekem nem ez a terepem.

Tehát, fényképezés, gore rendben, forgatókönyv kicsit elnagyolt, de korrekt. A színészek hozzák a kötelezőt, de egyikük sem kiemelkedő. Technikailag azonban nagyon egyben van, látszik, hogy vagy költöttek rá, vagy foglalkoztak vele, mert a végeredmény nem tűnik olcsónak, ami egy elsőfilmes rendezőtől azért minimum oké. Kb. Mint a Godzilla Kong ellen, ami, bevallom, a három új Godzilla filmből a legjobban tetszett.

Ja, a zenét majd elfelejtettem: Ugyan felcsendül a 95-ös film legfontosabb motívuma, Benjamin Wallfisch score zenéje nekem erős közepes. Inkább hangulatban működik, mint dúdolható pillanatokban, melódiákban. Ha lesz a kezemben soundtrack album, kíváncsi leszek, megközelíti-e az első film zenei anyagát.

Ha ilyen lesz a folytatás, jöhet.

65%

Megszületik Jax (Mehcad Brooks)

Senki - Nobody (2021)

Senki - Nobody (2021)

Rendezte: Ilya Naishuller

A film Mafab adatlapja: Nobody (2021)

Megtekintés: Nem kell, hogy tökéletes vagy újító legyen egy műfaji film, elég, ha egyszerűen kedveljük az adott műfaji leágazást. A Nobody pedig hibái ellenére egyszer egészen biztosan egy szórakoztató darab, ha szereted az olyan filmet, amiben egy van, mindenki ellen. Nagyjából.

Ilya Naishuller munkásságának egy töredéke pusztán azért ismert számomra, mert rendszeresen látogatom a youtube csatornát, ahol összenézek minden érdekes videót, amibe belebotlom. Niashullerrel az első találkozásom egy videóklip szerű, parkour-akció kaland rövidfilm volt, melyben FPS módban izgulhattam valakiért, aki egy mesterséges készüléknek és talán a víznek köszönhetően, egyik helyről a másikra teleportált, miközben szarrá vert ezer embert. Vagy valami ilyesmi.

Nagyon rövid idő múlva a fiatalemberben láttak annyi fantáziát, hogy megrendezhette első nagy-játék filmjét, amelyben az egyébként számomra azért annyira nem kedvelt filmes stílust tovább vitte, kiterjesztve a teljes játékidőre. Másfél órán keresztül benne vagyunk egy férfi agyában - kvázi - és az ő szemén keresztül harcoljuk végig az eseményeket, halvány fogalmat kapva arról, hogyan képzelik el a Balkánon vagy Oroszországban az akció műfajt, beoltva sci-fi töredékekkel. A film visszafogott siker lett és most, így jobban belegondolva, fura is, hogy mennyire nem látom az utóéletét, pedig néhány filmes oldalon állandó olvasóként vannak produkciók, amik rendre előkerülnek, ha van bennük valami kiemelkedő. Annak ellenére, hogy ez a film egy stílusbravúr, mégsem futok bele annyiszor a világhálón, mint lehetne és azt sem érzem, hogy hivatkozási alap lenne, mint börtönfilmeknél pl. "A remény rabjai".

Pedig, bizonyos szempontból a mozi zseniális, azonban mint én is, sokan valahogy ódzkodnak a belső nézetes megközelítéstől. (Sokan megemlítik, hogy megfájdul a fejük a heves kameramozgásoktól.)

A napokban láttam néhány videót a VR játékok lehetséges jövőjéről - amelyek egyértelműen az FPS érzést hivatottak behozni a szabadidős szórakozás számítógépes világába - és hozzám képest releváns emberek véleményezik a technikai fejlesztést, nem túl pozitív színezettel. Magyarul, egyelőre, habár rengeteg futurisztikus filmben előkerül a virtuális valóság, mint téma, úgy tűnik, jelenleg a fogyasztói társadalom valamiért - boncolgatják még pszichológiai okokból is - egyszerűen nem haraptak rá erre a lehetőségre. Nos, ennek köszönhető, hogy a "Hardcore Henry" most nincs annyira szem előtt.

Naishuller közel hat évig nem is dolgozott nagyfilmen, hogy végül Amerika csak utána nyúljon és mindjárt a jelenlegi legsikeresebb akciófilmes sorozatának egyik producere - többek között - képletesen átimportálja a tengeren és az ötvenes évei végére érkező filmsorozat-sztár, Bob Odenkirk karakterszínészi portfólióját átemelje akciófilmes közegbe. Nincs mit szépíteni, Odenkirk majdnem hatvan éves! Igen! És mégis jobban mozog a vásznon, mint én, amikor a legjobb passzban vagyok. Ez mondjuk nekem ciki. Egyszerűen nem is gondoltam, hogy ez a pasas már ennyire... tapasztalt. Igaz, azért neki is két éves kemény és kíméletlen edzésprogramon kellett keresztülvergődnie magát, hogy hihető legyen az, amit a filmben láthatunk. A buszos verekedés, talán nem a legötletesebb koreográfiával készült el, amit láthattunk már korábban, azonban a vágásnak és a remek kaszkadőrteamnek köszönhetően, bőven a jobbak közé tartozik. Néhány példa: A Scott Adkins nevével jegyzett 2008-as Nindzsa metrós bunyója egyértelműen a műfaj egyik legjobbja, mögötte kicsit lemaradva a Hitman emlékezetes, de kevésbé ügyes vonatos bunyója. Mai szemmel Stallone verekedése a "Specialista" című akciófilmben pedig egyenesen unalmas, hiába repül ki a panorámaablakon az egyik gonosztevő.

A "Senki" akciófilm zsáneren belül az egyik legismertebb és legegyszerűbb történeti vázzal rendelkezik.: Magányos - vagy majdnem magányos - hős összeütközik egy elvileg erősebb ellenféllel, akiket a film során haladva módszeresen ledarál. 

Nagyon régi műfajról beszélünk. Nem emlékszem, melyik lehetett az első a műfajban - tényleg érdekes lenne felkutatni az elsőt - azonban emlékszem, hogy melyik az, amit láttam és emlékszem rá: Arnold Schwarzenegger "Commando"-ja, melyet a narrátoros korszakban "Fantom kommandó" címmel leltünk fel és nézhettünk rongyosra. Ennél profánabb címmel el sem készülhetett volna, hiszen egy szó kifejezi a másfél órát, amit látunk: Egy férfi elrabolt lánya után eredve, egyszemélyes kommandóként teszi hidegre egy bélyegköztársaság teljes hadseregét. Gyakorlatilag, ez ennyi és nem több.

Persze, műfajon belül is lehet variálni, hogy a főhős korábban kapott-e képzést (Úszó erőd) vagy laikus átlagpolgár (Halálos ítélet). Önmaga van veszélyben (First Blood)) vagy a családja, szerettei (Rambo V.). Egy épületen belül verekszi végig magát, vagy egy fél világon. Férfi vagy nő. A végén győzedelmeskedik vagy elbukik.

Ami közös, hogy hősünk belecseppen valami erőszakosba, amire a válaszreakciója, hogy felveszik a kesztyűt.

Hutch Mansell (Bob Odenkirk) kezd belefásulni az unalmas mindennapokba. Egy éjszaka ketten törnek be a csendes kertvárosi házukba és miután a rablók elmenekülnek, Hutch-nak szembesülnie kell azzal, hogy a családja előtt nem maradt semmi tisztelete. Amikor kislánya a reggelinél jelzi, hogy a betörők ellophatták a szeretett karkötőjét, bár nincs valódi tétje, de Hutch az apró ékszer keresésére indul. 

Amit eddig nem tudtunk róla, hogy Hutch mostanra ugyan egy az ezer átlagos szomszédból, azonban korábban a kormánynak dolgozott. Feladata pedig a legveszélyesebb közellenségek kiiktatása volt, így nem véletlen, ha maradt még benne annyi rutin, hogy pillanatok alatt felkutassa a két éjszakai látogatóját. Azonban rajtuk nem verheti le a port - kiderül a filmből - ezért csalódottan tart hazafelé egy majdnem üres buszjáraton, amit egy részeg társaság, akiknek pont mellettük robbant le a járműve, birtokba vesz.

Hutch pedig kiengedi magából a családi élettel elcsendesített vadállatot, ami olyan jól sikerül, hogy az egyik rendzavaró fickó sikeresen bele is hal. Persze, tudjuk, hogy ilyenkor, az elhunytról kiderül, hogy a város egyik legbefolyásosabb és életre különösen veszélyes maffiózójának legközelibb rokona.

A többit pedig sejtheted.

Igen, elindul egy erőszak-cunami, melynek győztese, ahogyan sejthető, a hősünk kell legyen.

Közben beemelnek néhány mellékes karakteret is, hogy a játékidővel lehessen játszani, hiszen Hutch, ha csak róla lenne szó, pikk-pakk rendet tenne. Azonban, kötelező elem, hogyha már kertvárosi család, akkor legyen kiért izgulni. A film ebben a tekintetben közel sem olyan bevállalós, mint pl. Kevin Bacon "Halálos ítélete", vagy a "Mad Max" első része. Még Mansell papát (Christopher Lloyd) is behozzák a képbe, hogy azután kiderüljön, neki is jutott egy "halhatatlan vagy!" szerencsekártya, pedig ha kinyírják az öreget, azzal mennyi drámai pluszt tehettek volna hozzá. Így azonban, hogy vesztesége a hősünknek nem igazán jelentkezik, a komolyan vehető és hitelesebb műfaji filmek rendesen maguk mögé utasítják a mozit, hiszen, a "Senki" megdolgozik érte, hogy a befejezése önmaga paródiájába forduljon. Szerethetően teszi, de mégis sokat tompít az összképen, hogy aggastyán korára akarnak akcióhőst faragni Christopher Lloyd-ból és családtagnak megkapjuk még az egyébként kötelező fekete figurát is, RZA tálalásában.

Előkerülnek még olyan nevek is a filmben, mint az anya, Connie Nielsen, de a színésznővel legalább annyira fukar a forgatókönyv, mint a két jelenetben látható és itt teljesen indokolatlan Michael Ironside. Az az ember korábban olyan filmekben szerepelt, mint a Total Recall, Agyfürkészők vagy a Csillagközi invázió. (Itt jegyzem meg, hogy vicces, hogy az imdb szintén ezt a három moziját hozta ki első háromnak, csak más sorrendben...) Itt meg kapott két mondatot, egy olyan karakterrel, akinek valójában semmi szerepe nincs. Az, hogy történetesen a végső leszámolás helyszínét tőle veszi meg Hutch, az abszolút mellékes. Akár megvásárlás nélkül is lezavarhatták volna a leszámolást a boltban, hiszen Denzel Washingtonnak is sikerült ez a "Védelmező" első részének a végén.

A film gonoszát alakító színészt, Aleksey Serebryakovot azonban nem ismerem, és nem is sikerül nagyon kihoznia a szerepből a maximumot, hiszen ahhoz túl gyorsan peregnek az események. 

Ettől függetlenül lehet benne egy folytatás és szívesen meg is nézném. Ha sietnek, még Odenkirk-ben benne lehet egy második rész, meg egyébként is úgy tűnik, ha már akciófilm, akkor a hatvan az új negyven.

Külön érdekesség, hogy Odenkirk korábban maga is átélte azt, hogy betörtek hozzá és miután a pincében csapdába ejtette az elkövetőket, a hatóság olyan alkalmatlanul kezelte az ügyet, hogy akkor fogalmazódott meg az ötlet a fejében, mi történne, ha ilyenkor a sértett venne kezébe az igazságszolgáltatást. Erről beszélgetettek is a forgatókönyv írójával, Derek Kolstad-dal, aki a John Wick filmeket is jegyzi.

65%

Ugyan nem kívánom, hogy a Mansell család tagjait kinyírják, de azért a "Bosszúvágy" című filmben a bosszúnak mennyivel nagyobb a dramaturgiai ereje, hogy a főhős előbb a feleségét, később a lányát is elveszíti.

Könyvajánló: Saul Austerlitz: A Jóbarátok generáció (2020)

Könyvajánló: Saul Austerlitz: A Jóbarátok generáció (2020)

Austerlitz független íróként rendszeresen publikál az USA fontosabb magazinjaiban és néha könyveket jelentet meg, melyeknek fő témái leginkább a filmművészetet célozzák meg, azon belül az amerikai komikumot, sitcomokat, humoros sorozatokat. 2020 óta a "Jóbarátok" sorozattal foglalkozó, a kulisszák mögé látogató kötetét Magyari Andrea fordításában mi is megvásárolhatjuk.

Nem az első munka amelyik a tíz évadon keresztül bonyolódó szituációs komédia hátterével foglalkozik és a történet mögötti aprólékos, sok éves munka miatt nem is a legrészletesebb. Azonban, akik kedvelték és kedvelik a sorozatot, néhány olyan információ birtokába is juthatnak, amit talán annak idején a bulvár lapok esetleg kifelejtettek a repertoárjukból.

Nem állítom, hogy számomra is minden oldal az újdonság varázsával lett volna tele, azonban Austerlitz segít jobban belátni a színfalak mögé, hogy megérthessük, milyen munka egy sit-com sorozatban dolgozni, azt elkészíteni, főleg a forgatókönyvírókra fókuszálva, de megemlítve a stúdiót, a producereket és néha a színészeket és kapcsolatukat is.

Megemlít egy olyan történetet is, amiről annak idején egészen biztosan nem olvashattam - lehet, mert a bulvárt sosem követtem, csak a filmes lapokat - ami egy kisebb botrányhoz, majd pereskedéshez is vezetett az egyik női alkalmazottal kapcsolatban, amelyet a mai napig nem sikerült mindkét fél számára kielégítően lezárni és súrolhatta a #metoo kampány néhány éve kirobbant sajtó és média történetét.

Beleláthatunk, hogy az alkotók hogyan álltak a munkához, néha a családi élet rovására. Szóba kerülnek a színészek érzései a sikerrel kapcsolatban és egymáshoz való viszonyuk, mind a keresetük, mind Matthew Perry függőségeivel kapcsolatban.

Közel négyszáz oldalnyi filmberkekben kutató, enyhén felületes mégis szórakoztató kötet, amelyet a rajongóknak szívből ajánlok, bár, nem biztos, hogy nekik tud még újat mutatni.

Külön érdekesek azok a sorok, amelyek a sorozat túl homogén, fehér szereposztásával foglalkozik, kitérve arra, hogy ma már nem biztos, hogy sikeres lenne az Államokban egy olyan sorozat, amelyik ennyire szűkmarkúan bánik a nem fehér karakterekkel.

65% - De csak mert lehet, hogy kétszer ennyi információ sem elégített volna ki teljesen. Igen, a Jóbarátok jelenség feltárásához ez a kötet számomra csekély.

Sztáranyák-sztárlányaik: Minnie Riperton - Maya Rudolph

Sztáranyák-sztárlányaik: Minnie Riperton - Maya Rudolph

Minnie Riperton, 1947-ben született, Minnie Julia Riperton Rudolph néve, Amerikában, Chicagoban. Zenét tanult, tizenévesen a The Gems formáció tagja. 1976-ban diagnosztizálják mellrákkal, de kiderül, hogy áttétes, ennek ellenére a fellépéseit rendre megtartja. 1979-ben pedig elhunyt, alig 31 évesen.

Azonban, szinte hihetetlen, de ilyen rövid kis életében is sikerült két gyermeknek életet adnia, és lánya, a filmkedvelőknek, egészen biztos ismerős, ha más nem, arcról. Maya Rudolph.

Riperton nem dolgozott színésznőként, de a Beatles Bors őrmesterében azért megjelenik, mint party-vendég. Ellenben, dalait rendre feldolgozzák filmekben, sorozatokban és a legnagyobb sikere, a Loving You, ilyen-olyan formában előkerül évente egy-egy produkcióban. 

Életében öt stúdió albumot adott ki és még halála után is készült egy, a korábban fel nem használt vagy már halála előtt elkészült anyagokból. 

Riperton 1947.nov.8.-án született, Illinois államban, Chicagoban. Édesanyja, Thelma Inez (1911-2005) és édesapja, Daniel Webster Riperton (1898-1991), aki Pullman vasúti kocsin volt kalauz és hordár. Nyolcan voltak testvérek és Minnie volt a legfiatalabb. Tehetsége korán kibukott, és már kicsiként táncolt, balettozott és énekelt. A Középiskolát végzi, mikor 16 évesen első szerződését megköti. Az első együttes, amiben jegyzik a "The Gems" nevű lánycsapat, ahonnan 1967-ben kilép, hogy átigazolhasson egy pszichedelikus zenét készítő csoporthoz, a "The Rotary Connectionhoz", ahol megismeri Richard Rudolph (1946) producer-dalszerzőt, akinek 1968-ban fiúgyermeket szül és 69-ben hozzámegy.

Részt vesz a "The Rotary Connection" utolsó albumának felvételén, majd Floridába költözik, ahol megszüli 1972-ben lányát, Maya-t. Ezután tovább vándorol, hogy Los Angelesben már Stevie Wonder csapatát erősítse. Wonder, a szakmai kapcsolatuk miatt segít neki elkészíteni a második stúdió albumot, a "Perfect Angel"-t, melyen helyet kapott a legismertebb dala, a Loving You, ami a lányának szóló altatódal volt eredetileg!

Azaz, amikor ezt a dalt hallgatod, gyakorlatilag a Maya Rudolph színésznő személyes altatódalát hallgatod!!! Ez szerintem fantasztikus apróság.

1976-ban, már a negyedik albumon dolgozott, mikor diagnosztizálták mellrákkal. A rák elleni harcáért Jimmy Carter tüntette ki az "Amerikai Rákellenes Társaság" kitüntetésével, majd ennek a szerveződésnek elnöke is lett. 1979-ig folyamatosan romlott az állapota, végül 1979.július 12.-én elhunyt.

Maya Rudolph 1972-ben született, már Floridában. Édesanyja az afro-amerikai Riperton, édesapja pedig a zsidó családból származott, többek között magyar ősökkel is rendelkező, Richard Rudolph. Már gyermekkorában egyik legjobb barátnője lesz Gwyneth Paltrow, és a Paltrow és Rudolph család még együtt is dolgoznak a Karaoke-t, mint pénzgyárat bemutató "Tuti duók" című zenés, keserédesen. Paltrow apja rendezte, Gwyneth az egyik főszereplő, Rudolphék pedig a film zenei szerkesztésében vállaltak szerepet.

Maya rendszeres vendége lesz a "Saturday Night Live"-nak és kezdetben kisebb filmszerepeket kap, hogy később ha főszereplő nem is, de annál fontosabb barát karaktereket alakítson. Első mozis megjelenése a Gattacában van, ahol egy nővérkét "alakít", abban a 2 másodpercben, amiben látjuk.

A kétezres évek első felében megismeri a későbbi férjét, Paul Thomas Andersont, aki fontosabb szerepet filmjében először a "Beépített hibában" ad nejének, aki akkor hét hónapos terhes. Lehet közrejátszik ebben az is, hogy Rudolph inkább komikai szerepekben érzi jól magát. Már, hogy a férje nem tolja be minden filmjében és nem a terhessége... Jelenleg négy gyermekük van.

Maya szerepel mozifilmekben és tévésorozatokban, de sokszor adja hangját is, egy-egy animált karakternek. Talán legismertebb alakítása a "Koszorúslányokban" volt.