Nyom – Clue (1985)

Nyom – Clue (1985

 Felismered a trailer zenéjét, melyik filmben hallhattad?

Rendezte: Jonathan Lynn

A film Mafab adatlapja: Clue (1985)

Megtekintés: Egyszer valahol olvastam, hogy a társasjáték-filmek között ez a mű az alap. Van egy sejtésem, hogy félreértettem valamit.

Valójában ez a film tényleg egy népszerű, még nálunk is ismert társasjáték alapjait felhasználva készült, azonban nem merném azt állítani, hogy a kész mozi hiánypótló alkotás. Sőt, ha ez alapján kellene megvennem a játékot, egészen biztos, hogy tovább porosodik a bolt polcain.

A játék wikipédia oldala, sok információval!

Rendben van, hogy egy olyan játékról beszélünk, amely családi szórakozás. Ez azonban morális kérdéseket mozgat meg bennem: Valóban szükség van olyan játékra, amelyben egy gyilkossági ügyet kell a csemetéknek kilogikázniuk? Nem mintha az lenne az elvem, hogy neveljünk puhány kölyköket. És nem mintha a népmese univerzum nem eleve a horror műfajjal járna kéz a kézben. De na...

A játék népszerűsítéséhez pedig olyan személy csatlakozott, mint John Landis, aki készített korábban és utána is remek komédiákat. Hogy úgy érzem, ebben mégsem bízott eléggé, azt abból merem kikövetkeztetni, hogy az erősen kamaradarab történet rendezését lepasszolta egy olyan újoncnak, akinek ez volt az első mozija (!). Oké, születtek már ilyen kooperációból csodák is, hogy mindjárt a legjobb filmek egyikeként aposztrofált „A remény rabjait” hozzam fel példának, amit Rob Reiner rendezett volna, ha Frank Darabont átengedte volna a forgatókönyv írása után a gyeplőt. De nem engedte és végül elsőfilmesként egy olyan alkotást tett az asztalra, amilyet talán az ismertebb kollégája sem tudott volna összehozni. Állítólag Darabont makacssága ellenére végül Reiner a háttérből segítette a törető kollégát, azonban ennek "hivatalos" nyomát nem találni az imdb-n.

Itt azonban az van, hogy olyan, mintha híres rendezőnk kihátrált volna a projecktből és odaadta volna valakinek, aki ha esetleg nem hozza a kötelezőt, akkor sincsen baj, hiszen miről beszélünk? Egy hihetetlenül sikeres játékról, amely azt sem fogja megsínyleni, ha a belőle készült adaptáció elhasal.
Nem néztem utána, hogy végül világszinten sikerről beszélhetünk-e a filmmel kapcsolatban, ám miután rászántam a másfél órát, kétlem, hogy meggyőzte volna a kritikusokat. Mert végül, amit kapunk, az egy bohózat, amely leginkább a „Meghívás egy gyilkos vacsorára” című műre emlékeztet. Mintha annak lenne a kelekótya kistestvére. Mellesleg a "Meghívásban..." is akadnak blőd poénok, ott azonban a karakterek rendesen a helyükön vannak, míg itt gyakorlatilag a nevük, ami kapcsolódik a játékhoz, azonban a figurákban rendesen turkálni kell, hogy a néző megtalálja a kapcsolatot, mint pl. az autóik színe, mert a ruháik valami kifacsart humor miatt, ellentétesek a neveikkel.

A szereposztás nem rossz. Többen, akik benne voltak, akkoriban voltak a csúcson (Madeline Kahn, Tim Curry) néhányan valójában sosem lettek elég ismertek (Michael McKean) míg mások pont ettől az évtől emelkedtek fel Hollywood csúcsára, hogy végül megállapodjanak valahol a biztos középszerűségben (Christopher Lloyd, akinek Vissza a jövőbe című moziját szintén ebben az évben mutatták be.). Főszereplő nem is lehet, a történet lényegét tekintve, leszámítva talán Curry-t, aki talán a legtöbb lehetőséget kapta a moziban. Még két nevet ismerek a stáblistáról. Mindketten nők és mindketten ekkoriban tündököltek, hogy a kilencvenes évek után masszív mellékszerepekre kárhozzanak: Colleen Camp és Lesley Ann Warren.

Azonban ez pontosan az a film, amiben nem igazán lehet megmutatni a tehetséget, hiszen a célközönséget úgy kellett belőni, hogy a család együtt nézhesse meg a filmet. És pont ez az egyik legfontosabb motívuma a filmnek: Egyszerűen nem képes komolyan vennie magát és így ez a lehetőség a nézők számára is elveszik. Ugyanis, nem tudom, láttam-e már olyan krimit, ami megfelelően tálalt volna gyilkossági ügyet a fiatalabb korosztálynak, ugyanakkor nem annyira lebutítva, hogy apu is élvezhesse azt a gyerekkel. Ezt a filmet pedig nem fogja az egész család élvezni. A színészek produkciói nagyjából kimerítik a burleszk mozik humormagvait, amelyeket akkor fedezett fel a filmgyártás, amikor megjelent a hangos film. Így, amit látunk, nem vicces, hanem nevetséges, sőt, néha ciki. Számomra a díszletben kóválygó színészek sosem voltak szórakoztatóak, ha úgy éreztem, a mondanivaló hézagait kell betömködni. Márpedig a játék nyomozása, amely aprólékos logikára épül, elveszik, mert a filmes karakterek egytől-egyig impotensek a gondolkozásban és végül a konklúziót a lakáj vonja le, Wadsworth (Tim Curry), igaz, ő rögtön több verzióban. Sajnos, nem más ez, mint lusta maszatolás, pedig egy feszesebb és érdekesebb forgatókönyv megmenthette volna a filmet. Például egy olyan, hogy mindhárom lehetséges változatot más karakter vezeti le előttünk, a saját képen belüli és kívüli tapasztalataiból. Azonban ne várjunk ilyen csavarosságot, hiszen a tizenéves korosztályt is le kell ültetni és még az ostoba hozzáállás ellenére sem túl egyszerű.

Az már eleve mindegy is, hogy a játékra felhúzni egy kerek történetet, szinte lehetetlen feladat. Itt mégis majdnem sikerült, bár, pont azt nem értettem, minek keverték bele a film elején a közjátékot, amikor a "Mustársárga" tábornok a valódi nevén bemutatkozna, a komornyik Wadsworth leinti, hogy hagyatkozzanak azokra a nevekre, amit ő talált ki az érkező vendégeknek. Teljesen felesleges és indirekt a történet szempontjából. Ha már úgyis a komikum a fő irányvonal, miért nem maradtunk annál, hogy a karaktereknek valójában ez a neve és kész???

A másik, hogy hiába ennyi remek karakter ha a történet előre haladásával kiderül, nem nagyon tud velük mit kezdeni a forgatókönyv és csak csetlenek meg botlanak.

Akad pozitívum is: A film befejezése bár erősen kimódolt, mindhárom változat egészen jól sikerült. Merthogy, a Clue egy olyan film, aminek három befejezést – valójában négyet, de az utolsó változatot a készítők is szégyellték és sikeresen eltüntették – forgattak le és ezeket keverve juttatták el a filmszínházakba. Ennek köszönhetően még ma is sokan élnek, akik egy befejezés szerint ismerik a mozit... Mindenesetre, később, mikor megjelent otthoni forgalmazásra a film, már mindhárom lezárást beillesztették, sőt, az egyik mellé odabiggyesztették, hogy ez a valódi, míg a másik kettő elmejáték. Ez amennyire jó húzás, annyira ki is rántja a szőnyeget a kevés néző alól, aki a kissé szétszórt forgatókönyvet eddig követni tudta.

Ettől függetlenül részemről egyszer nézős szórakozás és már ez előre vetítette, hogy táblás, asztali társasjátékból, bizonyos esetekben eléggé segglyukból előrángatott ötlet egy kerek filmet felépíteni. Itt is az a probléma, hogy ragaszkodtak hozzá, hogy valamennyire "játékban maradjanak". Persze, ez másik oldalról meg pozitív is, mint említettem. Így azonban a komolyságát teljesen elveszíti a film és nem krimiként funkcionál, ami izgalmas, hanem bohózatként, amely színházba való és nevetséges, bazári poénkodással – nem poénokkal... – operál.

Ha már operál, mi annak a játéknak a neve, amikor van egy baba teste, rajta kis égők és a drótokat hozzá érintve tudjuk megnézni, mi a baja? Az melyik játék is volt...?
Talán szabadabban kellene kezelni az alapanyagokat. Ha készülne játék a „Ki az úr a tengeren”-ből, egészen biztos, abból is pont a lényeg nem működne a vásznon – a kötvények, rakományok papírjainak vásárolgatása – és ami mellékes a játékban, arra lehetne építeni – lásd a szerencsekártyákat, pl. a kalóztámadással!

Le a kalappal Tim Curry kaszkadőr munkája előtt.

Mindegy. Egynek elmegy. Azonban, ha jó kamaradarabot akarunk látni, amely egy épületben játszódik , sok ismert színésszel és Tim Curry is benne van, akkor nézzük meg inkább ezredszer Stallone Oscar című vígjátékát, mert ott a bárgyú poénokra rengeteg tényleg vicces jelenet, párbeszéd is jut.

A „Clue”-ban gyakorlatilag vagy ötven perc után nevettem fel először, amikor a ház vendégei megpillantva a pár perce meggyilkolt cselédlány holttestének a látványára az égvilágon semmilyen érzelmi kitöréssel nem reagáltak, csak elfordulnak és elcsoszognak. Az vicces volt! Azon felröhögtem!

A végén jegyezném meg, hogy a filmben megjelenő rengeteg játékos utalást egyedül azért nem szedegettem össze, mert magam ezzel a játékkal ha játszottam is valaha, az olyan régen volt, hogy semmire nem emlékszem belőle.

45%

Shaft - Shaft (2018)

Shaft - Shaft (2018)

Rendezte: Tim Story

A film Mafab adatlapja: Shaft (2019)

Megtekintés: A rendező neve borítékolta számomra, hogy a korrektnél többre ne számítsak.
Egyszerűen nem vagyok oda Tim Story stílusáért. Nem pocsékak a filmjei, mert végig lehet őket nézni, az rendben van. Azonban Storynak nincs egyetlen felismerhető stílusjegye. Talán, ha bárkihez hasonlítanám, akkor azt mondanám, hogy ő Brett Ratner kisöccse, a meki változat, happy meal nélkül. Mert már a megtekintés után alig maradt valami, amire emlékezni tudok.

Az egész film egy klisé és ha már valamit ki lehet belőle emelni, az a főcím montázs, ami viszont még bizakodásra adott okot. Hogy egy középszerűnél picivel érdekesebb filmet fogok megnézni. Ehhez annak sincs köze, hogy teljesen távol áll tőlem a Shaft filozófia és világkép, hiszen amikor berobban a mozi világába a figura, akkor éppen nyitott Hollywood az afroamerikai közönség felé, azzal, hogy a korábbi noir nyomozókkal és fehér hősökkel szemben megtett főszereplőnek egy fekete nyomozót, aki köp a törvényekre, sosem gépel jelentést és ellavíroz abban a szürke tartományban, ahol még nem lesz ellenszenves a főszereplő. Láttam egy vagy két Shaft filmet, ma már azonban csak annyira emlékszem, hogy mindenkit elkalapált és végül – vagy indulásra – nagyon cool módon sétálgatott Séf bácsi Oscar-díjas főcímdalára. (Isaac Hayes, aki a dalt énekelte és később éveken keresztül erősítette a South Park stábját.)

Azután a kétezres években kaptunk egy amolyan Remake-folytatást-reboot-ot, amiben Richard Roundtree után Samuel L. Jackson verte össze az utcai bűnözőket és még a tenyérbe mászó képű Christian Bale-t is meg kellett fékeznie. Ez a Shaft, ha lehet, még szikárabb volt, mint elődjei és nem tudom, végül nyereséges lett-e, de amikor bemutatták, Európában úgy emlékszem, hűvös közöny fogadta, amin a remek stáblista sem segített.

Erre itt van már a küszöbön 2020, megreformálták az alapokat és kaptunk egy hibridet, amelyben nyoma sincs a korai Shaft vérprofi, vérszáraz, szikár stílusának, hanem amolyan buddie movieként akarják összetákolni, csak itt a két tökéletesen különböző karakter, akik összecsiszolódnak, apa és fia. A múlt és a jelen. A végeredmény pedig egy nem túl érdekes nyomozásos akció-komédia, ami nem is elég vicces, nem is elég akciós és néha elgondolkodtam, hogy miért érezték a nagy öregek, Roundtree és Jackson, hogy a franchise hattyúdalában tiszteletüket tegyék. Mire legközelebb talán készül egy feldolgozás, már úgy sem lesz értelme, hiszen a fehér lesz kisebbségben és nem blackploitation mozik fognak készülni, hanem whiteploitation filmek...

Igen, szerintem nagyjából itt pontot is tehetünk Shaft világára, mert nem nagyon szoktak folytatni olyan akció komédiákat, amelyekre csupán a korrekt a megfelelő jegyző. (Nem a francot...) Mert ha ezt láttad és végig kínlódtam, nem biztos, hogy akarnál még. Majd 10-20 év múlva, lehet megint bedobnak egy ügyeletes feka srácot a mély vízbe, csak annyi lesz a különbség, hogy akkor mellé nem lesz szükséges bepakolni plusz bevétel reményében a régi Shaft megformálóit, mivel sajnos valószínű, hogy már nem lesznek velünk, a mostani kis-srác Shaft, Jessie T. Usher sosem lesz olyan karizmatikus sztár, mint elődjei. Bár, pofátlanul ki merem jelenteni, hogy ha nincs a Shaft, talán ma Roundtree nevét sem ismerjük. Jacksonra meg nem emiatt a karakter miatt fogunk emlékezni és bevallom, ha összeraknék Top10 Samuel L. Jackson szerepet, ezt simán kihagynám a felsorolásból. Vagy esetleg + 1. De csak, mert a figurának van pop-kulturális hozadéka, már jóval korábbról.

Story pedig kapott egy olyan klisés forgatókönyvet, ami olyan, m
intha egyenesen a nyolcvanas évek legjobb hasonló alkotásaiból gyúrták volna össze, hogy azután kivegyék belőle a szívet és lelket, és ami maradt, azt is betegyék egy olyan lencse mögé, ami kiírtja a stílust a filmből. Még véletlenül sem találni semmit a filmben, amire azt mondhatnánk, hogy eredeti húzás, sem egy kifejezetten jó zenei témát, sőt, az eredetit is sikerült kasztrálva megreformálni. A képi világ is erősen semmilyen. Ma már ez a szint a televíziós produkcióknál nem, hogy alap, hanem kezdik megugrani. Tény, hogy amit kapunk, nem nézhetetlen, csak megtekintés után, mikor kikapcsoltad a gépet, simán felteheted magadnak a kérdést, hogy mi szükség volt erre? Még azt sem hinném, hogy a pénzért csinálták, mert akkor lényegesen vizuálisabb, szakmai berkeken belül erősebb direktort kerítenek a forgatáshoz.

Láttam már magam is élvezhető Tim Story filmet. Mindkét Fantasztikus négyest kedveltem, hiába fanyalogtak a kritikusok zömében. A baj az, hogy olyan, mintha Story nem, hogy fejlődne, hanem még azt a kevés kohéziót, amit fel tudott mutatni, azt is kivette volna a repertoárból. Így viszont be is lövi a filmjének a helyét a műsorsávban, valahová a délutáni, esti időpontra, amikor a gyerek elvileg odalent játszik, anyu a vacsorával bíbelődik, apu pedig bealudt vagy kétszer, hogy mikor felriadjon a reklámra, konstatálja, hogy egészen tökös kis filmet tett le megint Jackson az asztalra.

De szerintem, ha Jacksont kérdeznénk, csak elengedne egy „motherfuckert”. Többek között azért is, mert ugyan alig húsz éve készült az előző Shaft, azóta valamiért a nagybácsiból - talán a poénfaktor miatt - apukát csináltak Jackson számára. Pedig nincs tíz év közte és Roundtree között. Viszont, így három generáció oszthatja a pofont és golyót. Ha jobban belegondolok, már lehet, hogy eleve az apa-fiú kapcsolatot kellett volna erőltetni az előző filmben is. (El is helyeztek egy erre mutató poént a filmben.)

50%

4 légy a szürke bársonyon - 4 mosche di velluto grigio (1971)

4 légy a szürke bársonyon - 4 mosche di velluto grigio (1971)

Rendezte: Dario Argento

A film Mafab adatlapja: 4 mosche di velluto grigio (1971)

Megtekintés: Én nagyon későn láttam ezt a filmet. Túl későn.

Gyerekkoromban, miután első horrorfilmjeimen túl voltam és néha több tucat kazetta szabadult ránk csoportos vásárlásból – apám így szerezte, sokat, egyben – a hétvégéken vagy vakációk idején mindig volt idő egy kis kincsvadászatra közöttük. Néha letépett matricák, angol nyelvű ismeretlen feliratok között kellett eligazodni és milyen remek időtöltés volt ez egy magamfajta, enyhe kockának. Enyhe, mert a számítógépes játékok már akkor sem vonzottak annyira, inkább a filmek világa. Tényleg, ha valaki filmeket szeret nézni, annak mi a „hívószava”? A horrort hamar megkedveltem, azonban az olaszok Giallo elnevezésű leágazását már nem annyira. Talán, mert ezekből nem sok került a kezembe és talán azért is, mert a rossz narrátori munkának köszönhetően legtöbbször csupán a gyilkosságok kivitelezése volt számomra érdekes, a történetek önmagukban nem. Pont, mint a pornónál...

Rájöhettél, hogy nem én vagyok a Magyarországi Giallo klub legélesebb kése a témában. Szerencsére, bár országunk kicsi befogadóképességgel rendelkezik bizonyos műfajok irányában, azért hazánkban is találni embereket, akik magas szinten képesek foglalkozni egy-egy témával. Jelen esetben egy 1990-ben született fiatalember, Hegedűs Márk Sebestyén hosszú, de roppant érdekes esszéjét ajánlom figyelmedbe, amit a linken érsz el. De figyelem: Készülj rá, hogy nem 2 perc elolvasni, ellenben sokkal többet fogsz tudni erről a műfajról, mellyel sokan bánnak oly mostohán: A Gialloról, szakszerűen!

A Giallo így nálam majdnem kimaradt és az egyetlen oka, hogy mégis tudok róluk, hogy mivel szeretem a filmeket, sok olyasmit is összeolvastam a mozi világáról, amiben nem mozogtam otthonosan, esetleg kevésbé érdekelt. Mert lehet, hogy nem szívesen ülök végig 6x100 percnyi olasz Giallo-t, de olvasni róluk egy órát már közel sem olyan „alantas” tevékenység.

Az olyan vegyes filmeseket meg egyébként is kötelező volt ismernem, akár csak haloványan is, de néha horrorfilmet is készítettek. (Pl. innen tudok a Hammer filmekről is, amikből szintén talán elvétve, ha láttam egyet-egyet. Róluk itt tudhatsz meg többet: Geekz, Hammer Horror Filmek) A Fangoria magyarul kiadott változata és későbbi testvére a Borzongás pedig ugyancsak tetszetős formában és tartalommal okította a magamfajtát!

Argento az olasz film világán belül előkelő helyet foglalt el tevékenysége miatt. Nem feltétlenül azért, mert piedesztálra emelték volna azért, mert olyan kiemelkedőt nyújtott volna a műfaji filmeken belül, hanem mert ha elkészült egy filmje, azért annak volt egy masszív befogadó csoportja, akik magasztalták a direktort és ez a csodálat pont miattuk utat tört a világba. Ma már fontos filmesek is elismerik bizonyos Európai rendezők hatását a munkásságukra, hiszen (főleg) az olasz filmgyártás és annak sok darabja egyenesen megkerülhetetlen (lásd. spagetti westernek és lenyomata a filmművészetben), pont azért, mert a látvány, a vágás és a hang triója náluk különösen érdekes végeredményeket produkált. (Miközben a forgatókönyveik és a benne leírt cselekmények vagy párbeszédek néha pont ellentétes minőséget képviseltek.)
Talán azért történt mindez, mert sok filmes ezekben az időkben – hetvenes évek – feszegette annak a határait, mit lehet megosztani a nézővel, mit lehet elmesélni neki. Ennek köszönhetően az olaszok kitermelték a krimi durvásított változatát, a néha horrorba hajló giallót, amelyben fontosabb a gyilkosságok megkomponálása, mint maga a nyomozás, amely néha egészen tessék-lássék, hányaveti, hiszen csak alibi ahhoz, hogy minél több mellékszereplőt küldjünk a halálba.

Az 1971-es „4 légy” ennek ékes példája. Ez volt Argento állat trilógiájának záró darabja. Hozzá teszem, hogy bár kaptak a "legyek" funkciót a filmben, azért ne érezzük, hogy valami mélyen gyökerező filozófia van a tartalom megett!

A főszereplő játéka egészen pocsék. Michael Brandon – aki később egy laza nyomozó szerepében tökéletesen ellentéte az ebben a filmben alakított figurának – csupán azokban a jelenetekben képes mosolyogni, amikor kilép kicsit a figura komfortzónájából – szeretkezés a kádban, megismeri a meleg nyomozót, legyilkol egy legyecskét a cintányérral (A légy pedig amúgy fontos lesz később a megfejtésnél!) – minden más jelenetben indokolatlanul merev és barátságtalan figura., még akkor is, ha tudjuk, nyomja valami a karakter lelkét. A film szerint egy rock-együttes dobosa, azonban a stúdión kívül forgatott jelenetek erre egyáltalán - vagy roppant halványan - nem utalnak, pedig pont a hetvenes évek az, amikor a zenészek elkezdenek a marketinggel kacsingatni, azaz úgy viselkednek, hogy a reflektorfény mellett tökéletes ösztönlényként éljenek. Nők, kábítószer, balhék, filozófia az elfogadásról, az élet élvezetéről, a szex szabadságáról és szabadosságáról, hippie kommunák, beintés a hatalomnak, stb. Főhősünk azonban amikor nem a stúdiómunkában vesz részt, pont olyan, mint te vagy én. Sőt, talán még unalmasabb. Nálad biztos...

A film felütése is zilált. Roberto (Michael Brandon) és zenésztársa egy totál érdektelen párbeszéd után különválik, hogy Roberto észrevegye, majd kövesse azt a titokzatos férfit, akit pár perccel később, eszméletlenül bugyután és véletlenül meggyilkoljon. Egyértelmű jelek arra engednek következtetni, hogy van egy szemtanúja az esetnek, aki a továbbiakban zsarolni, ijesztgetni kezdi a főszereplőt., hogy később már azzal fenyegesse, hogy megöli. Ha ennyiből nem tűnik túl kimódoltnak az alapkonfliktus, az azért lehet, mert látatlanban még nem olyan csálé a felvezetés, azonban, ha nézed, annak ellenére, hogy később kapunk válaszokat, még mindig kissé túl csinált a kezdés. Egyszerűen, az események tükrében valójában teljesen szükségtelen az egész "gyilkossági ügy", és most, pár nappal később, tényleg elcsodálkozom, hogy a film lezárásának tudatában miért is kellett ez a nevetséges alapszituáció. Hm?

Roberto innentől komor arccal szenvelgi végig a filmet és igyekszik kinyomozni és nyomoztatni, ki zaklatja telefonon és ki tör be a házába hajnalban. Persze a filmben mindenki előbb rájön a titkok nyitjára, mint ő és ennek megfelelően, néha bizarr módon, elhaláloznak. És itt nem arra gondolok, hogy a gyilkosság a bizarr, hanem a körítés. Azonban élettársa/felesége, Nina (Mimsy Farmer) jóval pragmatikusabb, ezért simán faképnél hagyja párját a bajban, hogy a következő időszakot tőle távol, egy másik családi objektumban élje túl.
Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de mindkét színész kapcsolódik a Marvel univerzumhoz!!! - Brandon Brandt szenátort alakította az Amerika kapitány első részében, míg Farmer szobrász tevékenységével erősítette a "Galaxis őrzői" stábját.

Első halálnak mindjárt a házvezetőnőé (Marisa Fabbri), aki megzsarolja a gyilkost – itt már sejted, hogy közel van az emberünk Robertohoz, ezért mindenki gyanús – és lebeszél egy randit az illetővel a játszótéren. Azután... olyasmi történt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy egyfajta művészi koncepció, hogy bekerülünk egy rémálomba vagy csupán a forgatókönyv néhány oldala keveredett el, mindenesetre a hölgy egyszer csak egyedül marad a korábban zsúfolt játszótéren és miközben elhagyná azt (a gyerekeknek és családtagoknak érdekes mód sikerült) két vágás között rásötétedik. Ha ez nem elég, a játszótérről kijutni kb. olyan, mint mikor Di Caprio menekült az "Eredetben" a falak között. Azután sikítozás, egy erőtlen mentési kísérlet és egy szereplővel kevesebb.

Nem mesélném végig a filmet, mert olyan, mintha néhány iskolás csapta volna össze, beleértve a meleg nyomozó karakterét is, aki ennél vásáribban nem is hozhatná a figurát., még akkor is, ha a színész, Jean-Pierre Marielle találta ki a karaktert. Az egyetlen, aki meg kilóg a filmből, de piszkosul, az maga a nagy Bud Spencer, aki Roberto egyfajta titkos cimborája, aki végig adja a tippeket és Gyurcsók Tibort megszégyenítően sugározza képen kívül a manát, hogy Roberto bírja épp ésszel. Nem tudom, mit akartak Bud-dal vagy a két komikus mellékalakkal, akiből az egyik a postás a másik Bud amolyan jobbkeze, de megjelenésük viszi komolytalan irányba a filmet. Biztos, hogy oldják a nézőkben felgyülemlő feszültséget. Már ha volt, akiben gyülemlett.

A film címét adó rejtély egészen fantasztikus módon kerül a moziba és megelőlegezi a Will Smith-Kevin Kline fiaskó, "Vadiúj vadnyugat" azon jelenetét, amiben az áldozat levágott fejében lévő szeme mutatja meg, mit láthatott halála pillanatába. Csak, míg ott ez belefért az amúgy sem acélos koncepcióba, itt röhejes kérdésekkel gyarapítja a filmet, amire annak semmi szüksége. Ráadásul, hiába kerültek állat a címbe, ha eredetileg még a rendező is kihagyta volna a jelenetet, amely eljuttat minket ideáig, mert szerinte az túl lehetetlen volt. Azután az E.T. megálmodója, Carlo Rambaldi megmutatta elképzeléseit a jelenetről és ez meggyőzte a rendezőt, hogy érdemes vele foglalkozni.

Végül a gyilkos felfedi magát, a rejtély megoldódik és Bud Spencer is képbe kerülhet én meg nem tudom, szükség volt erre ebben a formában? Ha ez lenne az első giallo, amit látnék, biztosan elkerülöm a többit és nem állítom, hogy totál nézhetetlen a film, bár mai szemmel kifejezetten megterhelő és komolyan vehetetlen.

Az egyetlen, ami viszont tényleg tetszett benne, mert az mintha megelőzte volna a korát és pszichológiailag is érdekes okfejtésre enged következtetni, az a gyilkos indítéka. Csak a köret. Az felesleges.

A trailert érdemes megnézni. Bizarr és hangulatban totál elborult.

65%