A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dario argento. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dario argento. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. szeptember 13., péntek

4 légy a szürke bársonyon - 4 mosche di velluto grigio (1971)

4 légy a szürke bársonyon - 4 mosche di velluto grigio (1971)


Rendezte: Dario Argento

A film Mafab adatlapja: 4 mosche di velluto grigio (1971)

Megtekintés: Én nagyon későn láttam ezt a filmet. Túl későn.

Gyerekkoromban, miután első horrorfilmjeimen túl voltam és néha több tucat kazetta szabadult ránk csoportos vásárlásból – apám így szerezte, sokat, egyben – a hétvégéken vagy vakációk idején mindig volt idő egy kis kincsvadászatra közöttük. Néha letépett matricák, angol nyelvű ismeretlen feliratok között kellett eligazodni és milyen remek időtöltés volt ez egy magamfajta, enyhe kockának. Enyhe, mert a számítógépes játékok már akkor sem vonzottak annyira, inkább a filmek világa. Tényleg, ha valaki filmeket szeret nézni, annak mi a „hívószava”? A horrort hamar megkedveltem, azonban az olaszok Giallo elnevezésű leágazását már nem annyira. Talán, mert ezekből nem sok került a kezembe és talán azért is, mert a rossz narrátori munkának köszönhetően legtöbbször csupán a gyilkosságok kivitelezése volt számomra érdekes, a történetek önmagukban nem. Pont, mint a pornónál...

Rájöhettél, hogy nem én vagyok a Magyarországi Giallo klub legélesebb kése a témában. Szerencsére, bár országunk kicsi befogadóképességgel rendelkezik bizonyos műfajok irányában, azért hazánkban is találni embereket, akik magas szinten képesek foglalkozni egy-egy témával. Jelen esetben egy 1990-ben született fiatalember, Hegedűs Márk Sebestyén hosszú, de roppant érdekes esszéjét ajánlom figyelmedbe, amit a linken érsz el. De figyelem: Készülj rá, hogy nem 2 perc elolvasni, ellenben sokkal többet fogsz tudni erről a műfajról, mellyel sokan bánnak oly mostohán: A Gialloról, szakszerűen!

A Giallo így nálam majdnem kimaradt és az egyetlen oka, hogy mégis tudok róluk, hogy mivel szeretem a filmeket, sok olyasmit is összeolvastam a mozi világáról, amiben nem mozogtam otthonosan, esetleg kevésbé érdekelt. Mert lehet, hogy nem szívesen ülök végig 6x100 percnyi olasz Giallo-t, de olvasni róluk egy órát már közel sem olyan „alantas” tevékenység.

Az olyan vegyes filmeseket meg egyébként is kötelező volt ismernem, akár csak haloványan is, de néha horrorfilmet is készítettek. (Pl. innen tudok a Hammer filmekről is, amikből szintén talán elvétve, ha láttam egyet-egyet. Róluk itt tudhatsz meg többet: Geekz, Hammer Horror Filmek) A Fangoria magyarul kiadott változata és későbbi testvére a Borzongás pedig ugyancsak tetszetős formában és tartalommal okította a magamfajtát!

Argento az olasz film világán belül előkelő helyet foglalt el tevékenysége miatt. Nem feltétlenül azért, mert piedesztálra emelték volna azért, mert olyan kiemelkedőt nyújtott volna a műfaji filmeken belül, hanem mert ha elkészült egy filmje, azért annak volt egy masszív befogadó csoportja, akik magasztalták a direktort és ez a csodálat pont miattuk utat tört a világba. Ma már fontos filmesek is elismerik bizonyos Európai rendezők hatását a munkásságukra, hiszen (főleg) az olasz filmgyártás és annak sok darabja egyenesen megkerülhetetlen (lásd. spagetti westernek és lenyomata a filmművészetben), pont azért, mert a látvány, a vágás és a hang triója náluk különösen érdekes végeredményeket produkált. (Miközben a forgatókönyveik és a benne leírt cselekmények vagy párbeszédek néha pont ellentétes minőséget képviseltek.)
Talán azért történt mindez, mert sok filmes ezekben az időkben – hetvenes évek – feszegette annak a határait, mit lehet megosztani a nézővel, mit lehet elmesélni neki. Ennek köszönhetően az olaszok kitermelték a krimi durvásított változatát, a néha horrorba hajló giallót, amelyben fontosabb a gyilkosságok megkomponálása, mint maga a nyomozás, amely néha egészen tessék-lássék, hányaveti, hiszen csak alibi ahhoz, hogy minél több mellékszereplőt küldjünk a halálba.


Az 1971-es „4 légy” ennek ékes példája. Ez volt Argento állat trilógiájának záró darabja. Hozzá teszem, hogy bár kaptak a "legyek" funkciót a filmben, azért ne érezzük, hogy valami mélyen gyökerező filozófia van a tartalom megett!

A főszereplő játéka egészen pocsék. Michael Brandonaki később egy laza nyomozó szerepében tökéletesen ellentéte az ebben a filmben alakított figurának – csupán azokban a jelenetekben képes mosolyogni, amikor kilép kicsit a figura komfortzónájából – szeretkezés a kádban, megismeri a meleg nyomozót, legyilkol egy legyecskét a cintányérral (A légy pedig amúgy fontos lesz később a megfejtésnél!) – minden más jelenetben indokolatlanul merev és barátságtalan figura., még akkor is, ha tudjuk, nyomja valami a karakter lelkét. A film szerint egy rock-együttes dobosa, azonban a stúdión kívül forgatott jelenetek erre egyáltalán - vagy roppant halványan - nem utalnak, pedig pont a hetvenes évek az, amikor a zenészek elkezdenek a marketinggel kacsingatni, azaz úgy viselkednek, hogy a reflektorfény mellett tökéletes ösztönlényként éljenek. Nők, kábítószer, balhék, filozófia az elfogadásról, az élet élvezetéről, a szex szabadságáról és szabadosságáról, hippie kommunák, beintés a hatalomnak, stb. Főhősünk azonban amikor nem a stúdiómunkában vesz részt, pont olyan, mint te vagy én. Sőt, talán még unalmasabb. Nálad biztos...

A film felütése is zilált. Roberto (Michael Brandon) és zenésztársa egy totál érdektelen párbeszéd után különválik, hogy Roberto észrevegye, majd kövesse azt a titokzatos férfit, akit pár perccel később, eszméletlenül bugyután és véletlenül meggyilkoljon. Egyértelmű jelek arra engednek következtetni, hogy van egy szemtanúja az esetnek, aki a továbbiakban zsarolni, ijesztgetni kezdi a főszereplőt., hogy később már azzal fenyegesse, hogy megöli. Ha ennyiből nem tűnik túl kimódoltnak az alapkonfliktus, az azért lehet, mert látatlanban még nem olyan csálé a felvezetés, azonban, ha nézed, annak ellenére, hogy később kapunk válaszokat, még mindig kissé túl csinált a kezdés. Egyszerűen, az események tükrében valójában teljesen szükségtelen az egész "gyilkossági ügy", és most, pár nappal később, tényleg elcsodálkozom, hogy a film lezárásának tudatában miért is kellett ez a nevetséges alapszituáció. Hm?


Roberto innentől komor arccal szenvelgi végig a filmet és igyekszik kinyomozni és nyomoztatni, ki zaklatja telefonon és ki tör be a házába hajnalban. Persze a filmben mindenki előbb rájön a titkok nyitjára, mint ő és ennek megfelelően, néha bizarr módon, elhaláloznak. És itt nem arra gondolok, hogy a gyilkosság a bizarr, hanem a körítés. Azonban élettársa/felesége, Nina (Mimsy Farmer) jóval pragmatikusabb, ezért simán faképnél hagyja párját a bajban, hogy a következő időszakot tőle távol, egy másik családi objektumban élje túl.
Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de mindkét színész kapcsolódik a Marvel univerzumhoz!!! - Brandon Brandt szenátort alakította az Amerika kapitány első részében, míg Farmer szobrász tevékenységével erősítette a "Galaxis őrzői" stábját.

Első halálnak mindjárt a házvezetőnőé (Marisa Fabbri), aki megzsarolja a gyilkost – itt már sejted, hogy közel van az emberünk Robertohoz, ezért mindenki gyanús – és lebeszél egy randit az illetővel a játszótéren. Azután... olyasmi történt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy egyfajta művészi koncepció, hogy bekerülünk egy rémálomba vagy csupán a forgatókönyv néhány oldala keveredett el, mindenesetre a hölgy egyszer csak egyedül marad a korábban zsúfolt játszótéren és miközben elhagyná azt (a gyerekeknek és családtagoknak érdekes mód sikerült) két vágás között rásötétedik. Ha ez nem elég, a játszótérről kijutni kb. olyan, mint mikor Di Caprio menekült az "Eredetben" a falak között. Azután sikítozás, egy erőtlen mentési kísérlet és egy szereplővel kevesebb.

Nem mesélném végig a filmet, mert olyan, mintha néhány iskolás csapta volna össze, beleértve a meleg nyomozó karakterét is, aki ennél vásáribban nem is hozhatná a figurát., még akkor is, ha a színész, Jean-Pierre Marielle találta ki a karaktert. Az egyetlen, aki meg kilóg a filmből, de piszkosul, az maga a nagy Bud Spencer, aki Roberto egyfajta titkos cimborája, aki végig adja a tippeket és Gyurcsók Tibort megszégyenítően sugározza képen kívül a manát, hogy Roberto bírja épp ésszel. Nem tudom, mit akartak Bud-dal vagy a két komikus mellékalakkal, akiből az egyik a postás a másik Bud amolyan jobbkeze, de megjelenésük viszi komolytalan irányba a filmet. Biztos, hogy oldják a nézőkben felgyülemlő feszültséget. Már ha volt, akiben gyülemlett.

A film címét adó rejtély egészen fantasztikus módon kerül a moziba és megelőlegezi a Will Smith-Kevin Kline fiaskó, "Vadiúj vadnyugat" azon jelenetét, amiben az áldozat levágott fejében lévő szeme mutatja meg, mit láthatott halála pillanatába. Csak, míg ott ez belefért az amúgy sem acélos koncepcióba, itt röhejes kérdésekkel gyarapítja a filmet, amire annak semmi szüksége. Ráadásul, hiába kerültek állat a címbe, ha eredetileg még a rendező is kihagyta volna a jelenetet, amely eljuttat minket ideáig, mert szerinte az túl lehetetlen volt. Azután az E.T. megálmodója, Carlo Rambaldi megmutatta elképzeléseit a jelenetről és ez meggyőzte a rendezőt, hogy érdemes vele foglalkozni.


Végül a gyilkos felfedi magát, a rejtély megoldódik és Bud Spencer is képbe kerülhet én meg nem tudom, szükség volt erre ebben a formában? Ha ez lenne az első giallo, amit látnék, biztosan elkerülöm a többit és nem állítom, hogy totál nézhetetlen a film, bár mai szemmel kifejezetten megterhelő és komolyan vehetetlen.

Az egyetlen, ami viszont tényleg tetszett benne, mert az mintha megelőzte volna a korát és pszichológiailag is érdekes okfejtésre enged következtetni, az a gyilkos indítéka. Csak a köret. Az felesleges.

A trailert érdemes megnézni. Bizarr és hangulatban totál elborult.

65%