Hotel Mumbai - Hotel Mumbai (2018)

Hotel Mumbai - Hotel Mumbai (2018)

Rendezte: Anthony Maras

 A film Mafab adatlapja: Hotel Mumbai (2018)

imdb.com

Megtekintés: Ritkán nézek úgy végig filmet, hogy nagyjából az elejétől a lezárásig gyomorgörcsöm van – nem valami nehéz ételnek köszönhető, természetesen – ezért meglepett, hogy milyen zsigeri érzéseket váltott ki belőlem ez a megtörtént eseményeket feldolgozó filmdráma.

A Hotel Mumbai története első körben hasonlít olyan mozikra, mint a szintén „hoteles” „Hotel Ruanda” vagy a szintén 2018-as „Bel Canto”. 

Alaptörténet, hogy kisebb embertömeg egy kegyetlen csapat áldozata lenne, azonban egy területen belül igyekeznek túlélni és kivárni a megmentőiket.

Amit sokan szerencsére televízióból tudunk meg, hogy a világ más országaiban olykor-olykor elszabadulnak az indulatok és politikai vagy vallási okok miatt (esetleg összefonódik) szélsőséges csoportok úgy kívánnak érvényt szerezni ideológiájuknak, hogy ezáltal más közösségeket vesznek erőszakos cselekedeteikkel célba. Ebből is a legkiszámíthatatlanabb és ezáltal talán legkevésbé felfogható egy átlagember számára az öngyilkos merénylők akciói, amelyeket olyan helyszínen követnek el, hogy minél nagyobb legyen a pusztítás, mint adatokat tekintve, mint szemléletet.

2008-ban maroknyi húszas évei elején járó iszlám fiatal, sejtjeik vezetőinek parancsára, áthajókázott Mumbai-ba, ahol a kijelölt területeket felkeresték, majd fegyveres ámokfutásba kezdte, nem kímélve senkit, aki útjukba állt. Az ilyesmi ellen szinte lehetetlen védekezni. Talán egyetlen esélyed, ha idejében meghallod, mikor kezdődik a terror és egyszerűen elfutsz előle. Még a film nézése közben is erős indulatokat váltott ki belőlem és mély, zsigeri félelmet, ha arra gondoltam, hogy mennyire tehetetlen lennék ebben a helyzetben.

A film nem spilázza túl, sőt, néha talán még kerüli is, hogy nyersen mutassa a valót, azonban amit látunk, az is elég, hogy felkavarja az érzéseinket.

A történet szerint Arjun (Dev Patel, életének legerősebb alakítása eddig és még remélhetőleg messze a vége) épp, hogy sikeresen tartja meg munkáját a Mumbai városában működő és a helyiek szemében igazi presztízs munkahelynek számító Taj becenevű szállodakomplexumban. Alig veszi fel a műszakot, riasztó híreket kapnak a városból, amelyben lövöldözésről és halottakról esik szó, azonban Mumbai nagy város és a hotelben senki nem gondolta, hogy ez az eseménysor náluk folytatódik, Azonban megérkezik egy maroknyi felfegyverzett férfi, hogy bevégezzék a feletteseik utasításait. Mikor elszabadul a pokol, a hotel személyzete igyekszik összefogni és menteni a menthetőt, ezalatt értve a vendégeiket, ami sajnos, hiába a hatalmas épület, lehetetlen vállalás.

Arjun, ha lehet, még többet vesz ki az akcióból, mint társai, néha az életét kockáztatva, de a férfiben olyan erős a hit és egyfajta morális hozzáállás, hogy képtelen hátat fordítani azoknak, akikről a feladata, hogy gondoskodjon, beleértve ezt a szituációt is.

mafab.hu

Miközben a helyi rendőrség igyekszik magára találni a véres események között, a túlélők macska-egér játékot játszanak az épület szobáiban, hogy ne találjanak rájuk.

Dev Patel producere is a filmnek és játéka eszméletlenül erős. Nem tudom, mennyi igazságalapja van az általa megformált Arjun-nak, de nagyon hamar szerethetővé teszi a figurát. Az a jelenet, amelyikben az egyik vendég a pánik közepette a menedzsernek panaszkodik, hogy fél Arjuntól, mert a fejére kötött turbánban hasonlít a támadókra – akik amúgy nem viselnek ilyen fejfedőt – és utána Arjun beszél a nővel, az egyszerűen egy gyönyörű jelenetsor.

A filmben még szerepet kapott Armie Hammer és Jason Isaacs is, bár sokkal kevesebb vizet zavarnak a történetben és megkockáztatom, a valósághoz talán nincs annyi köze kálváriájuknak, mint amit a film bemutat, pusztán az eladhatóság miatt volt két ilyen húzónévre szükség a sok indiai és egyéb ázsiai karakter mellett.

A film drámaisága mellett is adagol némi humort, amely néha a fekete humort karistolja, mégsem lóg ki a képből, nem zavaró.

A helyi rendőr két tagja még nagyon jó karakter, akik bejutnak az épületbe és igyekeznek segíteni, hogy a vendégeket ne lőjék halomra. Az ő sorsuk is érdekelt.

Talán a lezárás ami nehéz lehetett a készítőknek, hiszen egy ilyen eseményt nem lehet hepiendes befejezéssel tálalni, ismerve a körülményeket. Közel kétszáz halott, félezer sebesült volt a támadók rovásán, akikből csupán egy élte túl ezt a gusztustalan akciót. Őt végül elítélték, de nagyon rossz arány ez az áldozatokkal szemben. Közben, akik kitervelték, otthonukban állítólag ma is élnek és terveiket szövögetik.

awardswatch.com

Ha egy emlékezetes drámára vágysz, nyugodtan merem ajánlani ezt a mozit, ami végre nem az amerikaiak hősiességéről mesél. Sőt, annyira nem, hogy egy amerikai turistából sikerült úgy egy igazán negatív karaktert varázsolniuk, hogy az illető nem is a terroristák oldalán van értelemszerűen. Viselkedése azonban pont az a gőgös, lenéző hozzáállás, amiért sokan megvetik az USA lakosságát a világ sok részén. Mondjuk valójában nekem kicsit ő és a barátnője története lógott ki kicsit a filmből. Talán nem is volt tervben, hogy a figurát ilyen módon mutassák be, csupán rosszul sikerült.

A film amúgy remek, a színészek egészen kiválóak, a szituáció miatt rengeteg érzést az arcok mutatnak meg a néző felé, hiszen a szituációban a hangoskodás pont nem javallott, és ezek az arcok beszédesek.

A filmben előkerül a kérdést, hogy ilyen helyzetben ha nyafog a csecsemő, mit csinálnál? Még soha nem utáltam csecsemősírást hallani, mint ebben a filmben. Mert bizony, az a sírás jelentheti a halálodat is...

85%

Ha meglesnéd: Hotel Mumbai (2018)

Csillagok határán - High Life (2018)

Csillagok határán - High Life (2018)

Rendezte: Claire Denis

A film Mafab adatlapja: High Life (2018)

Megtekintés: Robert Pattison remek színész, de ő is alig tud kezdeni valamit azzal, ami két órában lett elmesélve a másfél helyett.

Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a tököm kezd tele lenni ezzel a nagy kamu sci-fi dömpinggel, amit kapunk vagy 3-4 éve, köszönhetően pl. a Netflix-nek és a független filmstúdióknak is. Ne érts félre, mert imádom a sci-fit, de a szórakoztató fajtát, amiben sistereg a lézer, űrháború is van meg idegen lények, ja és persze klisé tenger.

Ezzel szemben, mostanában azt veszem észre, hogy az „év meglepetés filmje” hangzatos címet csupa olyan produktum kapja meg, amelyben csupán érintőleges a fantasztikum és a tudomány. Filmdrámák ezek, amit sci-fi köntösbe csomagolnak. Vagy inkább csak sci-fi combfixbe.

Pattison legújabb filmjéről is ódákat zengtek – ne kérdezd kik, de ahol belebotlottam, ott olyasmiket írtak róla, ami erősen felcsigázott, ezért enyhe merevedésem lett, mikor végre ráakadtam és megszereztem. Azután néztem, igyekeztem a puzzle darabkákat összerakni és vártam a katarzist, vagy legalább egy csavart a végére. Ehelyett kaptam egy néhány szereplős drámát, kevés érdemi szöveggel, sok flashback-kel és egy édes kisbabával.

Csak éppen én egy sci-fire készültem.

Nem tudom, mik voltak az elvárásaim, így répával és kefirrel ültem a mozinak, azután jött egy önkielégítéses rész, álomképekkel, ejakulációval, DNS-sel kis üvegeben, stb. és az étvágyam is elment, miközben nem rágták a számba, hogy akiket látok, miért pont ők részesei ennek a kísérletnek is nehezen nevezhető, össznépi szexualitást boncolgató űrutazásnak.

Monte (Robert Pattison) egy kihalt űrhajón tengődik egy kisbabával és igyekszik helyt állni, hiszen messze még a végcél, ők meg valahogyan ketten maradtak. A gyermek a lánya és Monte felelősséggel tartozik. A gyermeknek, magának és talán az emberiségnek is. Mert Monte, társaival korábban a föld bolygót hagyta maga mögött, amit elvileg felemésztett valami klíma katasztrófa, vagy sugárzásos hókusz-pókusz, és valakik úgy gondolták, néhány problémás fiatal és egy gyilkosságért félreállított kutatóorvos lehet a kulcsa egy kísérletnek, amelyben megszülethet a jövő generációja, aki talán immúnis az elhagyott világ nehézségeire, bármi legyen az pontosan.

Flashback jelenetek magyarázzák meg, mi történt Monte űrhajóján, hogyan kerekedett felül az őrület és csavarta ki az emberek testéből a lelküket, hogy azután végül a férfi egyedül maradjon gyermekével.

Értem én a drámát, csak nem szeretem... ha sci-finek csomagolják, hogy ezáltal érdekesebbé tegyék, pedig a film ha egy katonai kutatóbázison játszódna, a föld alatt, pont ugyanez lenne, kihagyva három perc sci-fit. Mert itt az egész űrhajós miskulancia egy kamu. Nincs rá szükség. Valójában lehet, hogy az eredeti koncepció nagyon erősen indokolta, hogy egy űrjárművön játszódjon a mese, azonban a filmben minimális az utalás rá, miért volt erre szükség és a befejezés is amolyan hányaveti, ál-filozófiai baromság, ami nem vezet így sehová.

Azonban pozitívum, Patterson és MiaGoth játéka, valamit Juliette Binoche alakítása is, aki még mindig erős szexuális kisugárzással rendelkezik. A kisbaba azonban az igazi csúcs. Annyira „jól alakít”, hogy néha arra gondoltam, vagy CGI-jal segítettek be, vagy Pattison saját gyereke.

A mellékszereplők rendben vannak azonban maga a történet, ha félretesszük a drámát, amit sugallani akar, ám nem mond ki, akkor ami marad, az egy katasztrófa filmekre hajazó váz, amelyben a szereplők egymás után hullanak el, hol maguk, hol külső erők miatt. (Olyan filmekre emlékeztet ezáltal, mint „A mag”, A „Napfény”, "Event Horizon" vagy a „Supernova”. (Csak ezek mind izgalmasabbak... Igen, még a Szupernova is.) Tehát, egy horror alap, szörny nélkül – illetve a bennünk lakozó gonosszal, akkor már, ha ezt a vonalat erősíteném – amelyben elhullanak a szereplők, míg végül a főhős egyedül marad a kérdéseivel és válaszok nélkül kell felállnunk a stáblista alatt.

Bevallom, mivel a sokadik ilyen „ál-sci-fit” néztem meg mostanában, kicsit untam. És nem igaz, hogy nem vagyok kész figyelni a lélek rezdüléseit, nem vagyok fogékony az emberi sorsokban lejátszódó drámákra, pusztán jobban szeretem, ha a művészit sokkal inkább az egyszeri néző befogadóképességéhez igazítják. Persze, szükség van olyan mozikra is, mint a „Solaris”, „Stalker” vagy a tavalyi titkos sikerű „Expedíció”, azonban szerintem az átlagnéző inkább szórakozna miközben gondolkodik kicsit és nem fordítva.

60%

Itt ráakadhatsz: High Life (2018)

Fika: Fej-játék - HeadGame (2018)

Fej-játék - HeadGame (2018)

Rendezte: Steven Judd

A film Mafab adatlapja: HeadGame (2018)

Általában minden ötletes horrornak rendkívül örülök, mert ebben a műfajban igen nehéz újat mutatni, igaz, néha becsúsznak apró „csodák”. Mivel kedvelem a horrort, az apróbb logikai bukfenceket is gyorsan kiheverem és szórakozom a látottakon. Azonban a „Head Game” a baromságaihoz egy lavórt húz a néző elé, hogy a tarkónkat megszorítva belenyomja a fejünket. A továbbiakban szpojleres különvéleményt olvashatsz.

Tetszett az alapötlet. Mert profán. Nem eredeti persze, sőt, akciófilmben is ellőtték – Öld, ahol éred – és mostanában elég sok sci-fi illetve horror épít erre a klisére (azaz szűk terület, titkos társaság elrabol embereket és élet-halál harcra vagy valamilyen versenyre kényszeríti őket), azonban szeretek nekik esélyt adni, hogy végignézzem őket. Azonban már a felvezetés közben rájöttem, hogy a rendező a történetmesélés helyett inkább helyezi a hangsúlyt az önkifejezésre és egy félkész forgatókönyvre építi a másfél órát. A forgatókönyvíró, Roberto Marinas azért megérdemelne egy alapos verést, amiért szállít egy alapötletet, azután a film, ahogy írom, semmit nem kezd ezzel. A homlokra szerelt (ragasztott? Nem derül ki) kameráknak a filmben nincs gyakorlati haszna, leszámítva, hogy a savat tartalmazzák. Működés közben nem is emlékszem, látjuk-e bármelyik képét, pedig adná magát, hogy azon keresztül közelebb kerüljünk a sovány akcióhoz. Annak ellenére, hogy a rendező és az operatőr némi művészi kvalitást is megcsillogtat, eléggé zilált a végeredmény. Van lassítás, montázs, néhány rövid osztott képernyős jelenet, klasszikus zene, sőt, narrátor szöveget is kapunk a szereplők megismerése miatt, hogy Nietzsche idézetéről már ne is beszéljek, erre melyik ziccert hagyják ki? Az FPS látásmódot... Nem sok pénz lehetett a forgatásra. Frankón egyszerűbb lett volna, hogyha kihagyják ezt a kamera marhaságot és a puszta savas fenyegetés marad a történetben.

Adva van egy csinos nő, Jackie (Jamie Hill Fuller) aki becserkészik egy jóképű, charme-os – szerintem inkább amolyan „kihanemén” típusú – pasas, Kris (Chris Hayes) aki kapcsolaterősítés neve alatt elviszi őt egy igen komoly rave partiba, ahol megismerjük a szereplőket. Azok két táborát. Mert lesznek a játékosok és lesznek azok, akik a játékot figyelik és fogadnak rá.

Különvélemény: Milyen szerencsés a charme-os manus, hogy viszonylag gyorsan elcsavarta csinos csaj fejét és így nem kellett erőszakkal szereznie valakit a játékba. De lehet, hogy kivárták volna a társai? Ahogy én csajozom, ez évekbe is telhetett volna... Ráadásul, amennyi pénzem van, tuti, hogy csak játékos lehetnék.
Mindegy.

Másnap a korábbi narrátoros bemutató után – ami segít megismerni a játékosokat a legszájbarágósabb módon, hogy megtudjuk, kicsodák, holott kurvára nem fontos – felébrednek a fiatalok és mindegyikük homlokát egy kamera ékesíti, amely savat is rejt magában, hogy ne tudd levenni magadról. Ezt onnan tudjuk meg, hogy egyikük – még talán pont egy olyan színész (Edward Gelhaus) alakításában, aki nem volt teljesen tehetségtelen – letépi a masinát, majd elhalálozik, de dúlván ám! Tegye fel a kezét, aki látott már olyan filmet, amelyikben nem demonstrálják a játékosoknak és velük együtt a nézőnek, valaki halálával az aktuális "játékot".

Különvélemény: Azon kívül, hogy ijesztő, semmit nem tesz a filmhez, hogy a kamerák hogyan vannak rajtuk. Azonban tényleg ez a legjobb módja, hogy egy csapat gyökér milliomos egy csapat hullajelöltet mozgásban tartson? Egyáltalán, miért véres valakinek a homloka, míg másokon egyáltalán nem látszik sérülés, pusztán a készülék? Kik helyezik ezt rájuk és akkor most bele van „építve” a fejükbe vagy pusztán rá van ragasztva? Maguk a milliomos gyökszik teszik fel azt az áldozatokra, vagy a büdzsé emelését előmozdító technikai csapat teszi ezt meg? A kérdés azért érdekel, mert nem mindegy, hogyan veszi be a gyomrom, amit látok: néhány ember durva szórakozását látom, vagy egy sokkal komplexebb valamit?

Hölgy sorolja el játékosainknak, amit tudniuk kell: Van 12 órájuk, hogy megtalálják a labirintusból kivezető utat, ugyanakkor csak egyetlen egy játékos maradhat életben a végére. Persze ilyenkor van egy kötelező pár perc, amikor néhányan felháborodnak, mások sírnak, hogy nem játszanak, de mi tudjuk, hogy ez nem választható opció, ezért vagy együtt kell kitörniük, és lesz, ami lesz, vagy modern gladiátorharcként lenyomják az harcot és néhány perc alatt marad egy túlélő. Ezzel szemben ahogy elvárható, szétszélednek több felé, miközben megtörténik az első gyilkosság is. Egyik srác nyakon vágja másik srácot, hogy a vérszag kedvet csináljon a milliomosoknak a fogadásra. Azután emberünk, ahelyett, hogy folytatná, amit elkezdett, kooperálni kezd két játékossal, nem tudom, milyen logikai megfontolásból, bár a teniszcsillag csaj azért megjegyzi, hogy ne most, hanem később ölje meg, mikor végeztek a többiekkel. Mi van? Hogy addig is minden perccel adjak egy esélyt, hogy hátba támadhass??? – Ennek ellenére machetés emberünk megkíméli két játékostársa életét, hogy a többiek után eredjenek. Aha.

Közben, hárman eltévelyegnek egy raklapokból álló csapdáig, ami fényvillogásból és gyilkos szögek kilövésével keresztezi a menekülők útját. Egyikük – a csini csaj, aki eddig amolyan főszereplő minőségben tetszeleg – kitalálja, hogy van ám rendszer a fények mozgásában és ki lehet cselezni a halálos csapdát. Megteszik!

Különvélemény: Oké, szóval feltételeznem kell, hogy a milliomosok mellett csak áll valami crew, mert egy olyan precíziós műszert felépíteni és működtetni, mint ez az amúgy teljesen feleslegesen túltolt szögbelövő csapda, nem mindennapi teljesítmény. Csak két kérdés? 1. Ha oldalból jól meglököm a raklapokat, esetleg nem baszkodom azzal szét ezt a technikát, hogy tönkremenjen? 2. Minden villanásnál repülnek a szögek... 12 órás a játékidő... Mennyi szög van akkor ebben a kilövő szerkezetben és ahova érkezik, az mennyit képes elnyelni? Mert amúgy tök látványos a hal süvítéssel és megvilágítással, de maradjunk már a realitás talaján.

Gyilkosék kis fáziskéséssel odaérnek, hogy teniszcsillag lány, Sarah (Liv von Oelreich) elunja magát a fények és szögek láttán, hogy kifakadjon, akár a geci kismalac a viccben: - Én nem várok! – és ezzel átmegy! Meg a társai is... WTF? Tehát van egy ördögi csapdánk, amelyet még meg is dicsérnek milliomosék odakint, hogy eddig senki nem élte túl (!) most meg mindjárt az egész derékhad fittyet hány rá!

Az ilyesmi miatt veszíti el az ember az érdeklődését egy film iránt.

Menekülők nagy terembe érnek, ahol hologramos rásegítéssel megtalálják a kimeneküléshez szükséges kulcsot (Valóban azt? Kipróbálni ugye, nem tudták még, ellenben az egész labirintus hemzseg az eldobált kulcsoktól, így ember legyen a talpán, aki ki tudja választani a megfelelőt.)
Különvélemény: Megemlíteném közben a labirintus rejtélyét is: 12 órát kapnak kimenekülni. Közben elvileg egyik csoport menekül – van egy-egy külön álló személy is, de nem lényeges – míg a másik nagyjából a nyomában. Sétáltál már bármilyen labirintusban? Vagy mondjuk egy laktanyában? Esetleg erdőben? Városban?

Most őszintén! 12 óra alatt Budapestet bejárod gyalog, nemhogy egy raktárépületet, amely, mint díszlet, még csak nem is tűnik túl fifikásnak. Arra akarok kilyukadni, hogy semmi nem indokolja, hogy szereplőink órákig kóvályogjanak, mielőtt összecsapnak, a film mégis lazán kezeli a helyszín és az eltelt idő függvényét. Egyszer ugrunk kettő és fél órát, majd mindjárt csak hat óra van vissza. Nos, ha viszont abból indulok ki, hogy közben nagyjából végig mozgásban voltak, akkor vagy körbe-körbe mentek, elkerülve egymást, vagy milliomosék rendelkeznek a földön a legnagyobb területű elhagyott telephellyel, amit a világ látott!

Közben, hogy lássuk, nincs igazi barátság a szervezők részéről sem, egyikük összekap a csinos csajt elraboló, úgymond főszereplő negatív karakterrel, hogy azután nézeteltérésüket egy szipka versenyben rendezzék le, miközben a társaik pont úgy fogadnak rájuk, mint a játékosaikra. Ezt nevezem elkötelezettségnek.
Itt lejátszódik egy az egyben az Indiana Jones első filmjének Marionos belépője, csak nem felesek fogynak az asztalon, hanem e-cigit szopogatnak „harcosaink”. Egyikük megpusztul – vajon vele, hogyan számol el a díszes társaság a világ felé? – míg értelem szerűen a negatív főszereplő megnyeri a versenyt. Itt jegyzem meg, nem sikerült rájönnöm párbajuk koncepciójára, mert nagyvonalúan elhallgatja a film, hogy a szipokázásnak mi a tétje és, hogy az egyik szipóka mérgezett, amit abból tudunk meg, hogy amelyik bukja ezt az újfajta orosz rulettet, miután lefordul az asztalról, pont úgy néz ki, mint amikor Cercei király fia véres habot köpött az esküvőjén. (Hogy hívták, a franc essen a memóriámba!)

Szemlátomást a díszes kompániát pont annyira hagyja hidegen egy társuk halála, mint a leszervezett szerencsétleneké.

Közben menekülő csinos csajék megtalálják a kulcsot, és beérik őket gyilkosék. Kialakul némi hadicsel, miközben félős-hajtépős – tényleg ennyit tudsz meg a karakterről – elcseni a kulcsot és felmenekül vele a magasba. Egészen a terem közepéig araszol egy gerendán a magasban, miközben egyik oldalról csini lány könyörög a kulcsért, a másik oldalon meg a teniszcsillag szöszi kiabál, hogy ugyan tegyen már egy szívességet és a kulccsal együtt ugorjon fejest a mélybe.

Félős-hajtépős végül felőrlődik a közel egyperces kiabálás végére – ha ennyire nem karakán, vajon hogyan vették rá, hogy egyáltalán részt vegyen a rave bulin, ami tele van idegenekkel és ami szemlátomást nagyon nem az ő világa? – és eldobja magát, mint Ripley a kohóban. Csinos csaj ezen úgy kifakad, hogy megbillen, lefordul a biztonságos helyéről és kis kapaszkodás után utána esik. Ez annyira jól sikerül, hogy miután felriad egy röpke ájulásból, egy méterre sem fekszik félős-hajtépős-leesőstől, akit meg felnyársalt egy random vasrúd! Csinos csaj a talajhelyezkedés szerint akár kézzel is elérte volna a félőset, hogy elvegye a kulcsot, de úgy látszik, itt csak egy igazi zuhanás hozza közel az embereket.

Gyilkosék közben hadakoztak kicsit a menekülő trió férfi tagjával, sőt, bekapcsolódott még egy csajszi, aki azután elszaladt a sötétben. Gyilkos és teniszcsillag meg mostanra érzi úgy, hogy a saját triójuk harmadik tagjától megváljanak, mert szakállas trükközni akar a kulccsal. Gyilkos bele is vág a legyilkolásba, ezzel együtt szakállas vádlijába, aki, bár korábban célozgatott rá, hogy erőnlétileg nem indokolt, hogy egy órát is túléljen ebben a szar helyzetben, most megtáltosodik és valami csoda hatására simán elhagyja a gyilkost valahol, pedig azt hinnéd, két méteren kapott volna mattot. Szóval a horror mellé itt már erőteljesen jelen van a sci-fi irányvonal is!
Nem részletezném nagyon tovább.

A befejezés összecsapott és elnagyolt. Kapunk egy kis misztikus háttér-történetet, ám már ilyet is láttunk korábban. Logikailag erősen kikezdhető és minimálisan sem magyarázzák meg a nézőnek, hogy mit kell látnia. Lásd, pl. miért pont Carlo a játék nagy vesztese?

A lezárás is csak arra elég, hogy kielégítse az igazságérzetünket, mert amúgy hihetetlenül butuska.
Egyszer talán ráfordítható a mozira a másfél óra, de meglepődnék, ha újranézésre adna okot és bekerülne bárkinek a kedvenc filmjei közé.
Az a homlokbizgentyű... csak azt tudnám feledni.

35%

Hajszál híján úriember - En ganske snill mann (2010)

Hajszál híján úriember - En ganske snill mann (2010)

Rendezte: Hans Petter Moland

A film Mafab adatlapja: En ganske snill mann (2010)

Megtekintés: Első találkozásunk óta kedvelem Stellan Skarsgardot (Ronin), pedig akkor már jócskán volt mögötte filmes múlt. A populárisabb mozijai mellett pedig élvezet felfedezni a skandináv gyöngyszemeket, amikben igazán elemében van.

A „Hajszál híján úriember” tipikusan az a hideg, skandináv fekete komédia, amiben szöveges poén alig akad, ellenben a verbális humor végig jelen van, ha arra fogékony a néző.

Ulrik (Skarsgard) 12 év után végre szabadul. Hogy mennyire nincs senkije, jól jelzi, hogy senki nem jön a fogadására. Megkeresi korábbi munkáltatóját, aki homályos okokból igyekszik arra rávenni a férfit, hogy a szemtanút ölje meg, aki miatt végül bebörtönözték. Közben szerez neki munkát, hogy valamivel eltölthesse az időt és habár beilleszkedni ennyi idő után esélytelen, azért talán neki is kijárna egy nyugodt élet.

Tetszik, hogy az Európai színészek mennyire messze vannak a filmsztár külsőtől és ennek ellenére . vagy pont ezért, néha a rezdüléseik elvisznek a hátán egy karaktert vagy egy egész filmet. Nehéz elképzelni, hogy melyik amerikai sztár lenne elég tökös – szó szerint is – hogy bevállaljon egy ilyen szélsőséges szerepet, mint amit Skarsgard csípőből hoz.
Ulrik kívülálló és ráadásul nem mondhatni – a cím is erre utal – hogy viselkedésével szerethető hőstípus. Nem hajszolja ugyan az élvezeteket, de nem mond nemet egy ingyen numerára – pedig néha kellene – és morálisan sincs nagyon a helyzet magaslatán. Azonban szeretné a múltat elfelejteni, de legalábbis lezárni. Új életet már nincs ideje elkezdeni, de miután megbűnhődött, neki nem jár egy kis esély a megnyugvásra?

Az emberek éppen kisugárzása miatt enyhe távolságtartással kezelik. Korábban embert ölt, ezért ült annyit rács mögött, azonban közel sem olyan szörnyeteg, mint ahogyan gondolhatnánk. Szállásadónője rendre kihasználja szexuálisan, korábbi munkáltatója érzelmileg zsarolja és a felesége sem kíván részt az életéből már, sőt, a hosszú évek alatt a fiát is erre ösztönözte. Ulrik a nulláról indul tehát, sztoikus nyugalommal fogadja, amit az élettől kap és nem igazán érzi úgy, hogy tartozna bárkinek az őt börtönbe juttató férfi halálával. És jó is ez így, mert a forgatókönyv egyetlen pontja, ami kicsit sántít, hogy vajon miért akarna bosszút a főnöke az áldozat öccsét, ha Ulrik ezt nem kívánja. Annak ellenére, hogy motivációi homályosak, elvágja magától az ex-sittest, aki igyekszik „jó útra térni”, ám a sors ezt nagyon nem akarja. Lehetséges barátnőjénél bekavar a házinéni és a munkáját is elveszíteni látszik. Minden abba az irányba hajtja, hogy bevégezze azt, amire ráerőszakolnák.

Aksel Hennie a fegyverkereskedő rövid, de emlékezetes szerepében. Hennie is játszott már amerikai filmekben: Herkules, Mentőexpedíció

A kérdés, hogy végül elbukik-e a hősünk és ismét gyilkossággal nehezíti meg a lelkiismerete nyugalmát?

Ha van egy nyugodt délutánod, érdemes adni egy esélyt ennek a keserédes skandináv mozinak, amely jól beleillik Skarsgard munkásságába, sőt, néha olyan érzésem van, mintha direkt egy alternatív univerzumban mozgolódna karaktere, aki volt már bérgyilkos is (Kiss, kiss, bang, bang) majd bosszúálló, haragvó gyilkológép apuka (Az eltűnés sorrendjében - a hasonlóság nem csoda, hiszen mindkét filmet Moland rendezte!) és most ezzel a figurával valahol a kettő között kalandozik. A színész arca kész tanulmány. Élvezet nézni eszköztelen játékát, villanásait. A humor pedig néha abszurd formában köszön be az ablakon, máskor direkt. Kicsit emlékeztet Takeshi Kitano mozijaira, ahol a nyugalmat néha drámai jelenetek váltogatják, ironikus, minden kultúrában érthető humorral.

A női színészek is kiválóak (Kiemelkedik Jorunn Kjellsby, aki Ulrik szállásadónőjét alakítja!), de a legjobb pillanatok a férfiaknak jutnak.
Ha készülne egy amerikai Remake, kíváncsi lennék, kit nyernének meg a figurára?

75%

A romantikára nagy hangsúlyt fektettek a filmben! Aha...

A belleville-i zsaru - Le flic de Belleville (2018)

 A belleville-i zsaru - Le flic de Belleville (2018)

Rendezte: Rachid Bouchareb

A film Mafab adatlapja: Le flic de Belleville (2018)

Megtekintés: Nekem kellemetlen ez az összecsapott, gyermeteg Beverly Hills-i (Még a város vagy negyed nevei is hasonlóak) zsaru koppintás.

Mert két héttel a megtekintés után, hogy rászántam magam pár sor megírására, egyszerűen nem jut jobb az eszembe a filmről, ráadásul, azt sem állítom, hogy maradandó emlék lesz számomra. Mert már most sem az. Ezért foglalkozom azzal, ami megmaradt.

Unalmas klisének tartom, hogy szinte valamennyi komédiában, vígjátékban vagy gyermekfilmben az anyukák általában ránőnek a fontos beosztású fiúcskáik fejére, gyakorlatilag terrorban tartva őket. Itt sincs másképpen. Omar Sy karakterét anyukája fogja vasmarokkal, úgy, hogy azt érezzük, bármit is csinál a „gyermek” az sosem lesz elég jó anyunak. Nem állítom, hogy ne lenne igaz a klisé, hogy egy személy az anyukájának mindig a gyereke marad, de... ezt már annak idején Sylvester Stallone sem tudta megfelelően átadni a közönségnek, így talán az „Állj, vagy lő a mamám!” lett az egyik leggyengébb filmje mozis karrierje alatt, ha nem számítjuk, amit hatvan felett kezdett letenni az asztalra, hiszen ahogyan öregszik, munkásságának minősége is egyre ráncosabb.

Oké, Sy roppant kelendő színész, mióta megmutatta, mennyire életrevaló, mégis úgy vélem, hogy a menedzsmentje kissé ügyesebben is választhatna számára mozit. Lenne potenciál a történetben és azt is elfogadom, hogy szükség van rendőrös haverkodós buddie mozikra, ám azt nem értem, hogy a humornak miért kell átmennie infantilisbe, ha úgy veszem, a célközönség nem a 12-15 éves fiúk. Ha jelen esetben mégis ők voltak, akkor elnézést kérek és ez a film remek szombati matiné.
Omar Sy tehát jó, az anyukáját alakító fehér matróna kiváló – bár ütném – a párosukban érezni némi kémiát, bár erre még gyúrhattak volna néhány apró gesztussal.

A másik főszereplő pedig egy titkos kedvencem, Luis Guzmán, aki esetében azonban megértem, hogy bármibe fejest ugrik, amiben a stáblistán rögtön a főszereplő mögött megjelenik a neve, még akkor is, ha jelen esetben ő az egyik főszereplő. Mert Guzmán már csak kiállása miatt is örök második helyre van kárhoztatva. (Tévéfilmes alakításait nem vettem figyelembe, pedig elképzelhető, hogy pont a kis-képernyőn már volt lehetősége brillírozni.) Guzmán remek karakterszínész, amit csupán azért nem biztos, hogy felismerünk, mert szinte soha nincs eleget a vásznon, hogy bizonyíthassa. Szerencsére több tucat kisebb szerepben találkoztam vele és enyhén crô-magnoni fizimiskájával, ezért is tudtam megjegyezni a becses nevét! Én kedvelem, de nem vagyok benne biztos, hogy szakmai képességei elegek arra, hogy a hátára tegyünk egy produkciót. Így a két főszereplővel persze kicsit elbukdácsol a mozi, azonban sajnálatos, hogy pont Guzmán karaktere az, ami megsínyli a forgatókönyvet és magára húzta a komikus mellékszereplő gúnyáját.

A film tényleg nagyjából követi a ismert Eddie Murphy mozi történetét.: Zsarunkat élőhelyén meglátogatja egy barátja, mert belebonyolódott valami komolyba. (ott egy kisstílű sittes figura, itt egy rendőrségen belül mozgó fontos ember) Mindkét filmben főszereplőnk nyomozni kezd, ami elvileg kizárt, ha bármilyen formában érintettek az ügyben – kerülendő az elfogultságot, önbíráskodást – mégis azt kell látnunk, hogy a forgatókönyv ezt kimagyarázza és elutaznak egy-egy lebilincselően gyönyörű helyre – kis nyaralás vajon befigyelt forgatás közben – ahol majd a lehetséges gonoszok körmére koppinthatnak, hiszen minden felső utasítás ellenére lassan belebonyolódnak a bűnügybe, megismerik a gyanúsítottakat, kellemetlen helyzetbe hozzák azt valahogy nyilvánosan, mert egyértelműen úgy lehet jól kinyomozni valakit, ha hatalmas táblákat aggatunk magunkra az „Elkaplak!” felirattal. Közben kapnak a nyakukba egy helyi erőt, aki persze közel sem akkora nagy penge, mert akkor hogyan hinnénk el, hogy a főhős olyan igazi tökös legény, aki végül meggyőzi ideiglenes társát is, hogy bizony érdemes arra a fajta baráti bizalomra, amely végén a frissen megismert kolléga is hajlik rá, hogy elhagyja a törvényes és járható utat, csakhogy segítsen elkapni a film negatív figuráit.

Csak ez Murphy esetében – talán a helyszín miatt is – sikerült stílusosan előadni. Volt benne valami elegancia. (Eleve a filmben mindenki elegáns volt, az egy Axel Foley-t leszámítva...) Itt viszont kicsit összecsapott és erőltetett, hogy az anyukákat is belekeverjük, hogy a főnökség mennyire keresztbe akar tenni – pedig nem is érdekük – és, hogy a helyi kemény kolléga milyen burleszk figurává silányul. Nagy szerencse, hogy az amúgy nem túl érdekes nyomozás végül sikerrel jár és a magát komolyan nem vevő film végén csak azt veszítjük el, akit egy mesefilmben sem siratnánk meg. Kár, hogy olyan butuska az egész. Felnőtteknek ezért könnyű szívvel nem is lehet ajánlani. Negyven év felett mind a bűnügyi, mind a vígjáték kategóriáktól többet vár az ember. Itt meg talán a legkomolyabb jelent már lezavarásra kerül a film elején, onnantól pedig egy kiszámítható limonádét kapunk.

Alig emlékszem rá, pedig most láttam pár hete.

De mintha Guzmán vízbe esne. Többször is. Nos, ennél több kell, hogy egy komédiát jónak nevezzünk! Ráadásul, mindezt közel kettő órában.

40%

Madarak a dobozban – Bird Box (2018)

Madarak a dobozban – Bird Box (2018)

Rendezte: Susanne Bier

A film Mafab adatlapja: Bird Box (2018)

Megtekintés: Ha tetszett a felhype-olt és egyébként nem rossz „Hang nélkül”, akkor valószínűsíthető, hogy a „Madarak a dobozban” a te filmed.

Azt azért előre tisztáznunk kell – mert már olvastam ezzel kapcsolatban buta megjegyzést fórumokban – hogy nem a „Madarak a dobozban” a koppintás, hiszen már 2014-ben megjelent a dalszerző-író Josh Malerman kisregénye, míg a „Hang nélkül” forgatókönyv írói 2016-ban jegyezték le történetüket. Szóval, mielőtt egy filmre azt mondod, másolat, nem árt, ha tisztában vagy a keletkezési sorrenddel. A felesleges vitákat megelőzendő, az esetlegesen felhánytorgatott plagizálási vádak miatt.

A „Hang nélkül” egy feszült alkotás volt, eszköztelenségével, ami a hangsáv kihasználását illet, hiszen remek ötlet volt, hogy az ellenséget úgy találták ki, hogy némán kelljen létezni mellette. Ez merőben megváltoztatja az életmódunkat. Azonban szerintem, a „Madarak a dobozban” szörnyetege, ha használható a jelenségre ez a szó – elvileg igen, sőt, tervben volt, hogy a filmben megmutatják egyszer a lényt/lényeket, de az első tesztek után maradtak a klasszikusabb „bízzuk a fantáziára” változat – szerintem még durvább, mert ha lecsupaszítom, mi marad? Egy ősi félelem, a vakságtól.

Mindkét film az érzékszerveink korlátozására aportírozik: Két rémség, amelyek gyilkos tevékenysége összekapcsolható egy-egy érzékeléssel az ötből, amit mi emberek használunk – ha nem számoljuk a telepátiát.

Az egyikben ha meghallanak minket, végünk, míg a másikban, ha meglátjuk őket, végünk. Nem hiszem, hogy ez nagy különbség lenne, ugyanakkor, egész életemben sokszor előkerült – néha filmek hatására – a filozófiai kérdés: Mit veszítenék el inkább: A hangom, hallásom, látásom?

Akárhogy csűrném, csavarnám, a látásom az, ami nélkül nem tudom elképzelni, hogyan tovább. Respect a vakoknak, akik teljes életet élnek. A „Madarak a dobozban” pedig pont azt mutatja meg, mi történik akkor, ha az életünk múlik azon, hogy ne lássunk.

Ennél fogva, ha a „Hang nélkül” egy igen erős mozi történetileg, úgy érzem, jelen filmünk még rátett erre egy lapáttal és habár maga a film végül nagyjából egy túlélő horror vagy ostromállapot közeli mozi alapjait viseli magán, mégis félelmetesebbnek éreztem a „Hang nélkülnél.” Ráadásul Sandra Bullock nagy kedvencem, ezért mindig szeretem látni, amikor pánikol vagy akciózik, itt pedig egy kicsit mindkettőből láthatunk. Sőt. A szenvtelen anyuka szerepe, aki eredetileg nem kívánta terhességét, kifejezetten az utóbbi évek egyik legjobb szerep, ami rátalált. Talán nem véletlenül látott el produceri teendőket is a produkcióban.

Malerman ellenségképe nem reformálta meg a horrort, hiszen magam is emlékszem olyan mozira, amely a szereplők végzetét hozzá rendelte a halálukat okozó entitás meglátásához. Hogy ne írjak körmondatokat, egyik kis kedvencem – alig nyolcvan perces mozi, amit ráadásul egy rövidfilmből duzzasztottak moziterembe – a „Darkness Falls”, a „Sötétségleple”, amely ugyancsak kétlem, hogy első lenne a sorban. Ebben egy boszorkány elátkozott lelke szedi áldozatait a sötétben, akik bűne pusztán annyi, hogy „meglátták” az árnyékok között a teremtményt. Kemény, nem? Ha boszink unatkozik, végigrepked az éjszakai kisvároson, mindenkinek bele az arcába, aki csak kiment egy esti kutyasétáltatásra vagy a konyhába somfordált egy pohár hideg tejért, beleböffent az arcukba és rögtön utána elragadja őket, mert így van kitalálva a háttértörténet... Milyen szerencse, hogy ezen gonosz nem érzett késztetést arra, hogy körberepkedje a földet, sprintgyorsasággal.

Malerman fenyegetése nagyjából ugyanezen tőről fakad, megspékelve azzal, hogy egyszerre több embert is képes befolyásolni, és fényes nappal, akár a tömegben „ragadja ki” áldozatát, hogy azután a delejezetteket – jobb szó nem jut hirtelen eszembe – erőszakos cselekedetekbe hajszolja, amely lehet gyilkosság vagy akár öngyilkosság.

A film elején homályos célzásokat kapunk a közelgő veszélyről, ám pont megfoghatatlansága miatt nem működik rendesen a média figyelmeztetése. Malorie (Sandra Bullock) és huga (Sarah Paulson) – a könyvben nővére van és a koruk is kvázi fele a filmváltozathoz képest – bár hallottak ezt-azt egy veszélyes fenyegetésről, amely Oroszországban áldozatokat szedett, mégsem rendelkeznek kellő információval, ami a veszély jellegét tekintve nem is csoda. Malorie jelenleg terhesen készül rá, hogy korábbi élettársa magzatát kihordja, minden meggyőződése ellenére. Huga tartja benne a lelket, az ő hozzáállása a pozitívabb és egyben felkészületlenebb a jövő eseményeit figyelembe véve. Miközben a szülésznél tesznek látogatást, amerikát is eléri a tébolyt okozó fenyegetés és a két nő a kellős közepébe csöppen. (Nem mintha az eseménysornak nem mindenhol a világon a „közepe” lenne akkor már...)

A világon cunamiként végigvonuló, ismeretlen entitású és mechanizmusú halál elől gyakorlatilag nincs menekvés. Hugi karakterétől sajnos nagyjából súlytalanul szabadul meg a forgatókönyv és ez komoly hibája a filmnek, igaz, olyan gyorsan ugrunk az eseményekbe, hogy rendesen nincs felépítve a testvérpár két karaktere, ezért amikor a hugot elveszítjük, csak egy felszisszenésre futotta, komoly érzelmi hatást nem tudott kiváltani, habár Sarah Paulson azért szerintem sokat kihozott a neki szánt pár percből. Ugyanakkor pont ez lehetett a lényeg a halálával kapcsolatban: Ezzel mutatták meg, hogy bárki lehet áldozat, akár az is, aki a legközelebb áll hozzánk és mi pedig tehetetlenek leszünk.

Malorie értetlenül, sokkos állapotban vergődik a pánikoló tömegben és csupán a szerencséjének köszönheti, hogy végül néhány , a kavarodásban is empatikus ember segítségével, biztonságba jut, egy ázsiai fiatalember házában, többedmagával. A televízió adását nagyon gyorsan megszakítják, amely a későbbi tesztjelenet miatt logikus lépés volt a forgatókönyvtől. A benti emberek és a külső fenyegetés között feláll a klasszikus ostrom helyzet, amely nálam valahogy mindig annak a western filmnek a felépítését jutattja eszembe, amikor a szereplők beszorulnak egy mikrokörnyezetbe, amit kintről az indiánok folyamatosan rohamoznak, szünetekkel tarkítva, hogy egyrészt a támadások miatti akciók tartsák fenn érdeklődésünket, illetve az odabent tartozkodó szereplők közötti kamaradráma viszonyrendszere gondolkoztasson el minket róla, hogy néha bizony nem odakint leselkedik ránk a nagyobb veszély. (Erre a klasszikus western alapra húzta fel George A. Romero 1968-as mostanra kopottas remekművét.)

Sajnos, a forgatókönyv nem kufárkodik különösebben jól a szereplőivel, szinte alig ismerjük meg őket. Megfelelő kidolgozottságot csupán a két fontosabb férfi főszereplő, John Malkovich és Trevante Rhodes kap. A fekete Tom (Trevante Rhodes) lesz a pozitív, míg az igazi seggfejként viselkedő Douglas (John Malkovich) lesz a negatív pólus. Azonban a két karakter közötti széthúzás nem zsigeri, hiszen mindketten túlélésre játszanak, csak egyikük, Tom, inkább empatikusabb, míg Douglasban bújkál némi antagonizmus. A többiek pusztán alájátszanak nekik, töltelék figurák, akik viszont egészen realistán reagálnak bizonyos szituációkban: Egy házaspár miután gyermekükkel beszéltek telefonon, simán kisétálnak a házból, megpecsételve sorsukat – (lásd még a Stephen King művéből készült „A köd” című filmet, amelyben az anyuka minden érvet lepattintva magáról kimegy a halálos veszélyt rejtő ködbe, mivel két kiskorú gyermekét otthon hagyta) – majd két egymástól teljesen különböző karakterű fiatal köt érdekszövetséget és lovasítják meg a ház garázsában álló egyetlen használható járművet, hogy szintén a szerencsére bízzák magukat. Páran maradnak, de a tapasztalt néző pontosan tudja, mire számítsunk velük kapcsolatban.

Nem tudom, hogy vallás tekintetében melyik népcsoport a leginkább hívő, azonban beszédes, hogy a legtöbb hasonló témájú amerikai filmben előbb-utóbb megjelenik valamilyen elborult, kicsavarodott gondolkodású szekta, amely akaratát a hősökre erőszakolná, csak, hogyha a bizarr alapötlet nem lenne önmagában elég durva. Már King „Ködében” is megjelent a vallási fanatikus Mrs. Carmody, akinek hívó/hívő szavára a társaság fele igen rövid időn belől eljut odáig, hogy elfogadja a véráldozat szükségességét. Itt is kapunk egy csoportot, amelyik a túlélőket kényszerítené arra, hogy szembenézzenek a halállal – szó szerint – hogy zavaros elképzeléseiket felemeljék egyfajta isten utáni vallássá. Rengeteg zombis filmben találkozunk különféle szektákkal, csoportokkal, akik viselkedésükben, motivációjukban néha veszélyesebbek, mint a filmek fenyegetését alakító emberevő horda. A „The Walking Dead” gyakorlatilag pont arra építette fel sikerét, hogy különféle közösségeket mutat be egy apokalpszis után, akciót-reakciót kierőszakolva a nyugalmi állapotban lévő főszereplőivel szemben. És a konfrontáció lehet pusztán csak ösztönös önvédelmen alapuló gyilkolásvágy, ám sok esetben kap bizarr színezetet, mint itt is, hiszen a film második felében megjelenő szekta veszélyessége abban áll, hogy gyakorlatilag a szó pszichiátriai értelmében megőrültek...

Az ostromállapotot tehát felváltja a másik klausztrofób veszély: amikor az ellenség ott van veled bezárva. Innentől pedig felgyorsul a cselekmény, amire szükség is van, hiszen a szereplők száma viszont értelemszerűen gyorsan csökken. Márpedig, az amerikai átlagnéző nem rajong a kamaradarabokért – tisztelet a kivételnek – ezért hamar elveszítik az érdeklődésüket, ha nincs aki meghaljon egy horrorfilmben.

Miután lezajlanak a klisés akciók a házban, ideje lezárni a történetet és itt érkezünk vissza a dramaturgiailag néha megmutatott jelenbe, ahol Malorie a két gyermekkel – fiúval és lánnyal – párhuzamosan a házban korábban eseményekkel, egy folyón utazott egy lehetséges menedék felé. Gondolom, a két félre osztható történetet teljesen tudatosan mutatják be párhuzamos technikával, megőrizendő kicsit a film ritmusát, hiszen ha lineáris a mozi, az első, akciósabb felét felváltaná egy kevésbé érdekes folyón utazó „road movie”, amit tényleg csak azzal lehetett feldobni kicsit, hogy jön egy zubogó vagy egy random férfi, csónakkal és őrült tervekkel. (Mert a valóságban egy kb. két-három napos csónakutazás nem igazán izgalmas téma. Így viszont az időben való ugrálásnak köszönhetően nagyjából végig sikerül fenntartani az érdeklődésünket.) (Mellesleg, akik fogékonyak a világvége témák iránt, azoknál ilyesféle trükközésre nincs nagyon szükség.)

Végül még morális döntéssel is meg kell Malorinak küzdenie, bár, itt azért már érződik némi izzadtságszag.

A film lehetne sejtelmesebb is, ha ott hagyjuk hőseinket a folyón, a jövő felé hajózva, azonban talán a két gyerekszereplő miatt nem akarták túl sok kérdéssel lezárni a trió kálváriáját. Épp ezért még kapunk egy rövid erdőbenmenekülős (Kellett némi külső helyszín, hogy elvegye a kamaradarab ízt) etapot, hogy végül egy hepiend-szerű lezárással hagyjuk ott ezt a világot, amelynek megismerését azonban tovább fogjuk áhítani. (Én biztos, mert annyira betalált a fenyegetés jellege.)

A film bemutatása után pedig felröppent a hír, hogy Malerman tervezi a folytatást, amelyben a felmerülő kérdéseink egy részére kapunk valamiféle választ. Azonban nem tudom, hogy szükség van-e válaszokra. Néha a horrort pont az öli meg, hogy értelmet keresünk és találunk benne. Ráadásul, maga Sandra Bullock a példa rá, hogy néha nem érdemes megmutatni a sötétben bújkáló mumust: A filmhez ugyanis elkészítettek egy szörny látványtervet, amelyet a végén megmutattak volnaa filmben, hogy a néző láthassa a gyilkos entitást, azonban a színésznő első reakciója – kinevette a végterméket – finoman szólva is lelombozó volt.

Azt hiszem, már Hitchcock mesélt róla, hogy néha pont attól működik az ijesztgetés, hogy – mintegy tudat alatt – történik meg, a néző látóterén kívül. King meséi is nem akkor a legbutábbak, amikor az író magyarázatot próbál adni rájuk?

A „Madarak a dobozban” tehát egy remek ötletre felhúzott, nem éppen klisémentes drámai horrorfilm, amely a Netflix-es platform miatt csöppet tévéfilmes megoldásokkal is dolgozik, azonban összességében egy szórakoztató darab.

Sandra Bullock pedig kiváló a szerepében!

75%

Meghajszolt vad - Native Son (2019)

Meghajszolt vad - Native Son (2019)

Rendezte: Rashid Johnson

A film Mafab adatlapja: Native Son (2019)

imdb.com

 Megtekintés: Nem volt egyszerű végignézni a mozit, mert nem feltétlenül szórakoztató azt látni, hogy egy jobb sorsa érdemes – az-e tényleg? – fiatalember végül nem képes jól élni a lehetőségeivel.

Big (Asthon Sanders) a környéken lakik. A szarabbik környéken. Innen kiút csak az iskola lehet, meg ha kapsz megfelelő támogatást. De akik a barátaid, azok nem fognak ebben segíteni, mert mind visszahúzzák egymást. Szóval, egyedül alig fogod megtalálni az innen kivezető utat, ha meg mégis, még mindig ott lesz a múltad, ami rálép a sarkadra. Csak ne legyél seggfej!

Big pedig nem akar seggfej lenni. Könnyen belemehetne, hogy a balhés életet választja, a kábítószer és erőszak világát, azonban, bár dolgozni nem szeret különösebben, ahhoz sem fűlik a foga, hogy egy börtönben végezze. Persze vannak, akik tologatják a szekerét. Most éppen egy sofőr munkát hajtottak fel neki. Igazi álommeló. A gazdagék lányát, Mary-t (Margaret Qualley) és vak anyut kell furikázni. Mrs. Daisy és az ő afroamerikai sofőrje. Big pedig igyekszik helyt állni. Menne is neki, mert vezetni tud, alapból simulékony. Csak a gazdag lány ne akarna állandóan kitörni apuci szárnyai alól, ostoba lázadásaival, hogy független kamaszként birtokolja az éjszakát és a fekete fiút. Big pedig nem nagyon mond nemet a gazdag hívó szóra. Olyannyira nem, hogy szinte már beilleszkedik. Szinte.

Azonban volt egy ígérete, amit nem tartott be. Egy buli, ahogy a haverja nevezi, rablási kísérlet, ahogyan mi többiek. A feka fiúk valahogy ezen a környéken mindenen törik a fejüket, csak a munkán nem. Zöld haj, kamu fuksz, feketére festett köröm, az van. Életcél? Az is akad, igaz, a körvonalait füsttel rajzolták. Fogod valamire vinni? Persze. Mondj igent a bulira és nyerhetsz egy jegyet a böribe.
Big azonban vagy okosabb az átlagnál, vagy gyávább, de nem akarja ezt a bulit, mert nem akarja a börit. Első lépés, hogy a haverok kiközösítsék. Azonban, ha minden jól megy – és az új állással lehet, hogy menne is – vissza se kellene néznie.

Ha nem a környezete húzza vissza, akkor majd akadályokat gördít elé a lehetséges jövő. Gazdag kislány a határait feszegeti. Feka fiú, mire jó az? Szerezz cuccot! Big pedig csodás Péntek; hogy elfogadják, cuccot is szerez. De valójában egyedül van, miközben mindkét oldal a saját céljaira akarja kihasználni. Az egyik azonban lényegesen kényelmesebb út. Csak ne lenne Big olyan ostoba...
Mert egy rossz döntés, és a kényelmes út maga lesz a pokol. Már nincs jó lépés, nincs megoldás, csak a lejtő. Hogy elbukik, az biztos. A kérdés, milyen gyorsan.
Voltak álmok. Szertefoszlanak, akár a füst. Akár a gazdag lány a füstben.
Big pedig fel sem fogja igazán, hogy az élete már semmit sem ér, pedig ő csak jól akart dönteni, megfelelni a világnak. 

Szikár film a Native son. Ahogy telik a játékidő, úgy lesz szürreális és hősével együtt mi is elveszítjük a talajt a lábunk alól. Tényleg csak ez lehet egy afroamerikai fiú sorsa? A dráma pedig – mert érzed, hogy az, hiszen a keserédesre jellemző poénkodás nyomokban sincs jelen – átfordul tragédiába. Még-csak azt sem mondanám, hogy eredeti, amit látunk. Sőt, volt már ennél finomabb, érzékenyebb feldolgozása is annak, amikor valaki egyszerűen rosszul méri fel önmagát. John Steinbeck „Egerek és emberek”-je például, ha már igazi mélységet keresünk. Big pedig Lennie. Egy fiatal, szívós Lennie, aki nem tűnik ki az átlagból, de legalább nem is átlag alatti. Vagy mégis? Amikor lehetne helyén az esze, képtelen jó döntést hozni és onnantól csak lefelé vezet útja.

Pedig előtte állt a jövő.

A film fényképezése kifejezetten szép. A színészek hozzák a kötelezőt, de ismertebb név nem kavar be a filmbe, hogy ellopja a show-t. Ashton Sanders előtt még sok jó film áll, ha így folytatja. Játéka eszköztelen, magával ragadó.
A zene pedig a jazzes beütéssel kellemes, bár, semmi maradandó.
Nem kihagyhatatlan mozi, kicsit talán hosszú is a felvezetés, a mondandója sem túl erős, de egy megtekintést megér. Azonban nehéz témája miatt nem lesz közönség kedvenc.

70%