Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: A Cápa után már nincs új az állatos-horrorfilm nap alatt, ám ettől függetlenül a mozi egy élvezetes és rövid szórakozást nyújthat a moziteremben, miközben kint rekkenő a hőség.
Egyedül kellett megnéznem hajnalban a filmet, mivel Miló kategorikusan elzárkózik a horrorok megtekintésétől. Ez persze nem jelenti azt, hogy otthon, egyedül ne nézne meg egyet-egyet. Erőt vettem magamon és nekiültem, mert láttam, hogy alig több, mint egy órás szösszenetről van szó.
Collet-Serra stílusjegyei közé tartozott eddig a szűrős, szürkés és szikár képi világ, de ezúttal megdőlt ez, hiszen a Zátony színes és üde és nem érződik rajta az a fajta pesszimista hangulat, amit a direktor korábbi munkáiban felfedezni véltem. A Viasztestek korrekt mozi volt, amelyben a Hilton Celeb kisasszony élete alakítását nyújtotta. Ezt még ma is így gondolom, mert Parish Hilton szerintem abban a pár jelenetében jól hozta a rettegő karaktert. Az árva egy közepes ujjgyakorlat, egyszeri poén befejezéssel, a sokkal érdekesebb "A kéz amelyik a bölcsőt ringatja" nyomdokain. Az ismeretlen férfi egyszeri megtekintés után totál érdektelen volt számomra, míg a Non-Stop, habár a kezdeti misztikusságot hamar felváltja a tucat akciófilmekre jellemző befejezés, egészen jó szórakozás volt és megkedveltette velem Corey Stoll-t.
A zátony egy faék egyszerűségű dráma. Nancy (Blake Lively) édesanyja halála után a sulit hátrahagyva kicsit kiakarja szellőztetni a fejét a családjától és a gondoktól távol, ezért szinte elmenekül arra az egyetlen helyre, amelyről annyit hallott korábban édesanyjától és ahol már egyszer, még anyu hasában már vendégeskedett. Nancy ha éppen nem orvosnak készül, kiváló szörfös és ezért gondűzőnek, kicsit kikapcsolódna a vízen. ahogy hasonló filmeknél megszokhattuk, a kezdeti idillt felváltja a rettegés, mert a Cápa és a Madarak mintájára, itt is az ember kénytelen szembenézni az állattal.
A film gyönyörű képekben meséli el a történetet, feszes a vágás, hangulatos zenével. Ami kissé sovány, az a forgatókönyv és bevallom, fifikásságában sem volt túl ötletes, habár a nyaklánc, fülbevaló varró szett azért hozzátett az érdekességéhez. Ami várható egy ilyen mozitól és itt sem hagyták ki, a halálba küldhető mellékszereplők, akik véletlenül pont belesétálnak a halál torkába, néha szó szerint. Mondjuk mindig furcsállom, hogy egyrészt mennyire üresek tudnak lenni az ilyen hozzáférhető természetes strandok, annak ellenére, hogy milyen éteri szépségűek, azután, mikor már elhiszed, hogy itt szinte a kutya sem jár, észreveszel a parton egy elalvó részeg figurát, aki ki tudja, honnan gyalogolt idáig, hogy részt vegyen a kis kalandodban. (A Cápa elején is van egy férfi szereplő, aki részegen kimegy a partra a kedvesével, de mielőtt barátkozását siker koronázhatná, a fiatalember simán elalszik a fövenyen. Talán a hasonlóan ittas karakterrel előtte tisztelegtek az írók, vagy azért kellett megmámorosítani a figurát, hogy egy elég logikátlan lépéssel belesétáljon a halálába. Ettől függetlenül érdekes, hogy neki sikerült ide elkóvályognia, miközben a környék lakossága, ha nem is túl sűrű, de nem nagyon képviselteti magát a homokos parton.
Talpalatnyi korall. Zorall.
A zátony egy-helyszínes mozi, amelyet azzal igyekeznek a kamaradráma szűk kereteiből kirángatni, hogy az elején legalább egy részét látjuk az odaútnak és néhány trükkös montázst is kapunk videóbeszélgetésből és óralap mutatásból, hogy ne csak a természet gyönyörű egyhangúságát kelljen néznünk. A humor sem hiányzik teljesen a filmből, mert a részeg pasas rövid etapja groteszken röhejes, míg a sirály szárnypróbálgatás és helyreigazítás simán kedvesen vicces, főleg, ahogyan kis szárnyas barátunk azt meghálálja. De nem viszik túlzásba, hiszen nem komédiáról van szó, hanem egy véres-habos túlélő horrorról. Lively jól játszik és látszik. Nekem nem esetem, munkásságát sem nagyon követtem eddig, (Több filmjét láttam, eddig mégsem ragadott annyira meg.) de férfi rajongóinak elég sokat megmutat vékonyka bájaiból és a lábfétisiszták sem maradnak éhen; comb, vádli, boka, lábujj.
A cselekmény kiszámítható, és soványka, akár a főszereplőnk, a befejezés pedig, bár igyekszenek összezavarni minket, de borítékolható. A CGI cápa pedig még messze van a tökéletestől, bár nem olyan röhejes - vagy nem mindig - mint a nagy kedvencemben, a Háborgó mélységben. A Cápa mellett egy másik félelemre is rájátszik a film; amikor szinte karnyújtásnyira van tőled a menekülés útja, sőt, mások is közel vannak hozzád, de hiába sikítasz segítségért, egyszerűen képtelenek rá. Mi lehet sokkolóbb annál, amikor szinte érzed a menekülés lehetőségét, még-sincs mód elérned azt?
A vérszegény sztori ellenére egyszer élvezetes darab és ajánlott. Ha maga a horror nem vonz minket, már a helyszín szépségéért érdemes adni a filmnek egy esélyt. aki eddig sem kedvelte különösebben a műfajt, ez sem lesz a kedvence és azért legalább olyan paranoiát képes okozni, mint annak idején, negyven éve a Cápa. Én mondjuk elég kockázatkerülő vagyok. Nem úgy, mint a színésznő, akinek arcát tényleg telibe kapta forgatás közben a bója és a vérző arca végül benne maradt a végső vágásban is!
Nincs amerikai mozifilm divatos és lehetőleg ütős filmdal nélkül, lehetőleg olyan előadótól, akinek fenn van az ázsiója. Sia jelenleg pont ilyen. Bird Set Free
Megtekintés: John Cusack és Samuel L. Jackson már játszottak együtt korábban egy Stephen King adaptációban, amelyik kapott hideget és meleget, de összességében az író sikerültebb filmes feldolgozásai között tartják számon az 1408-at. Ezt nem fogják.
Nem tudom, mi volt a célja azzal King-nek, hogy megírta a Cell című (Várom a magyarítást, mert a "cell" szónak többletjelentése van és azt King bele is építette a könyvbe, megjelenik a filmben is, így egy az egyben átfordítani magyarra nem egyszerű, hiszen valami kis információ vagy utalás biztosan el fog veszni.) agymenést. A mű egyértelműen hajaz kissé Romero zombie-s filmjeire és ha a dühvírust kicserélem a 28 nappal később-ben, akkor az is erősen emlékeztet erre a horror zsáneren belüli darabra. A felütésre nem lehet panaszom, az egészen jól sikerült. Nem itt, hanem a könyvben. Főhősünk, aki mobiltelefon nélkül létezik a világban, egyszerre egy apokalipszis közepén találja magát és csak pislog körbe.
Itt Clay (John Cusack) mobilja lemerül és annyi a szerencséje, hogy analóg vonalon hívja fel az asszonyt, majd másodpercekkel korábban teszi le a készüléket, minthogy elszabadul a pokol.
Az történik, hogy valami homályos külső erő hatására a telefonok egy olyan szignált juttatnak a használóik agyába, amely felülírja az ego-t és dühöngő őrültté változtat mindenkit, megspékelve egyfajta kaptárszellemmel.
Clay jobbnak látja elmenekülni a repülőtérről és miközben a metrón keresztül menekül lakásába, hogy összeszedje a gondolatait, mellé csapódik Tom McCourt (Samuel L. Jackson) egy idős metróvezető - akit bárki eljátszhatott volna, annyira nincs "benne szerepe" Jacksonnak.
Közben másokkal is találkoznak, akiket a műfajnak megfelelően - egy rész katasztrófafilm, egy rész horror - elveszítenek, mert áldozatokká vállnak ebben az erőszakos környezetben.
Clay, habár a józan ész az diktálná, hogy a családja, akitől egy fél világ választja el, már régen halott, mégis utánuk indul, főleg, mivel a fiát lassan egy éve nem látta kézközelből, lévén, hogy bizonytalan, apákra jellemző okokból lelécelt anyuka mellől. Tom persze végig mellette marad és követi az öngyilkos küldetésre.
Ezt is már láttuk...
A film elkészítéséről legalább öt éve cikkeznek. A youtube rajongók már 2010 körül elkezdték fake/hamis trailerekkel feltölteni a világhálót. Lassan alakult ki a film végső változata, néha plusz forgatást kellett tartani, máskor a bemutatót halogatták a vágás variálása és egyéb okok miatt. A film végül moziba került és nem mondható el róla, hogy sikerült darab. A World War Z után erős visszaesés A listás színészekkel ilyen mozit összecsapni.
Negatívumok:
- Már a főcím sem győzött meg. A képbe beúszó fekete háttérbe írt szereposztás állandóan kizökkentett a filmből, mert a háttér olyasmiket is kitakart, amit megfigyeltem volna. A tucatnyi executive és egyéb producer szintén riadalomra adott okot. Amiben ennyien vesznek részt, az elvileg egy jó munkának kellene lennie, de csak vessünk egy pillantást azokra a futószalag slágerekre, amelyeknek szövege kimerül három sorban és hasonlóan sok művész áll az elkészülésük mögött és igazi fércmunkákat fogunk találni. Hogy Stephen King nevét nem tolják az arcunkba hatalmas betűkkel, az is arra engedett következtetni, hogy a szerző azért nem állt ki mellszélességgel a project mellett, Cusack ide vagy oda. Az imdb 5 csillag alatti jelenlegi kritikai megbélyegzése sem túl biztató.
- Az akciójelenetek túl gyorsra lettek vágva és néhány eset kivételével követhetetlenül zavarosak. A kamera szinte sosincs a megfelelő helyekre rakva. Hol nem a lényeget mutatja, máskor meg olyannyira belemászik az eseményekbe, hogy a sok sötét jelenetnek köszönhetően semmit sem értesz.
- Míg a könyvben van némi idő a karakterekre, itt a rossz arányérzék miatt néha túl gyorsak az események és elvileg érdekesebb karakterek ágyútöltelékként funkcionálnak. (Lásd pl. a fiúiskolánál az igazgató rövid szerepét játszó Stacy Keach-et. Az ő esetében mondjuk már annak is örül az ember, hogy filmben látja.)
A padlástéren lezavart verekedés kivételesen kritikán alulira sikerült fényképezésben.
- A befejezés. Nem írnék konkrétumot, mert ennél a filmnél a szpojler megöli azt a kis érdeklődést is, amit érdemel, de a könyv megváltoztatása egyértelmű jele annak, hogy nem kívántak a történet mélyére ásni - már amennyire King megtette a könyvben, pedig rá sem jellemző, hogy jó abban, ha meg kell magyarázni a rejtélyes események kiindulópontját, de a Mobil című könyvben azért valamelyeset sikerült neki a komplexitást hozni - és csak a felszínt sikerült a forgatókönyv írójának karcolgatnia. Mintha az lett volna a lényeg, hogy gondolkodni nem kell, csak nézni az eseményeket. Így persze a befejezés - amely szerintem kb. olyan hangulatú lett, mint mondjuk a "Sorvadj el! esetében - olcsó és hatásvadász lett, mint pl. a Fekete ruhás hölgy esetében. Csak hát ezt a "poént" mintha mostanában már túl sokan lőtték volna el, túl sok moziban.
- Az egész történet a levegőben lóg, nem túl koherens. A könyvet olvasva már erősen éreztem, hogy King mesélőkéje kezd felhígulni és olyasmiket is elmesél, amelyeket előtte már mások és jobban elmeséltek. A Mobil volt az egyik első King könyv, amelynek elolvasása után már éreztem azt, hogy ha most kezdenék és az új könyveivel ismerkedni King-nek, nem ő lett volna a kedvenc szerzőm.
Jelenet, ami ebben a formában nincs is a filmben.
Pozitívumok:
- A filmzene szerintem egyértelműen a sikerültebbek közé tartozik. A főcím elején már megvan a hangulat a borzongáshoz és abban a jelenetben, amikor a sejt az iskola udvarán álmodik és újraindul, Eduard Anatolyevich Khil előadásában az erősen letompított "I Am Glad, Cause I'm Finally Returning Back Home" nagyon hátborzongató és nyomasztó. Ha megnézzük hozzá a videóklippet, akkor az is segít a film szörnyeinek "megértésében", hiszen Khil dala a boldogságról szól, a hazaúton és a Cell agy-mosott fertőzöttjei hasonlóan üresen vonulnak nem ismert céljaik felé. Igaz, náluk mint érzelem nem az öröm dominál.
- A misztikus szál meglebegtetése Clay a képregénykészítő és az álmokban látott "vezető" között, amely azt sugallja, hogy Clay lehet egy megoldása az eseményeknek. De sajnos ez a vonal itt ki is merül, szóval zsákutca lesz.
- Hirtelen más nem jut eszembe.
Erősen egyszer nézős kategória. Ilyen nevektől az ember azt várná, hogy olyan filmekben bukkannak fel, amelyek elgondolkodtatnak és érdekesek lesznek. A Cell azonban több kérdést vet fel, mint amire válaszol, de mire vége lesz, nem fog minket érdekelni, hogy megvilágosodjunk. Elfelejtjük pár nap alatt, mint ahogy az áldozatok agya törlődik.
Megtekintés: Egypoénos film, mint pl. a Falu. Ettől még remek szórakozás.
Nem nagyon fogok elemezgetni, hiszen David Fincher filmje húsz éves, elvileg már látta, akit érdekel, amúgy meg egyetlen nagy szpojler az egész mozi.
Karácsony környékén kis családomon belül is előkerül a dilemma, hogy apánknak mivel kedveskedjünk, hiszen, nagyjából megvan mindene, ami meg nincs, azt vagy megszerzi, mert szüksége van rá, vagy nem is érdekli. Fiatal korában olvasott pl. de mostanra egyértelmű lett számunkra, hogy az olvasás számára luxus, hiszen ahogy öregszik, egyre kevesebb ideje van a munka mellett olvasásra. Akkor inkább egy pihentető szunyókálás.
A Játsz/ma főszereplője egy milliomos üzletember, akinek vagyona meghaladja a félmilliárd dollárt, ezért - el sem hinnéd te, a kisember - de nem sok öröme van az életben. Mire elérte mindazt, amit a filmben látunk, pont az veszett el az életéből, amiért elvileg küzdenünk kellene: az öröm. Nicholas Van Orton (Michael Douglas) papírokat tologat, emberekkel beszél, részvényeket értékel és ebből jól megszedte magát. A filmben persze a történet folyása miatt nem egy boldog playboy életét vetítik elénk, hanem egy Ebenezer Scrooge (Charles Dickens sokszor feldolgozott történetének parafrázisa, a Karácsonyi ének egy variációja.) szintű, üres, sivár örömtelen életet, amelyben a következő apró üzleti győzelmek sem hoznak semmiféle megváltást, boldogságot.
Orton személyiségét jól árnyalják az olyan pillanatok, mint amikor a sokadik irodistája boldog születésnapot kíván neki, de azt a személyi titkára fogadja és Orton szinte sértve érzi magát, hogy megszólították. Vagy amikor egyedül falteniszezik, amely egyébként egy remek és energikus páros tevékenység és a filmekben főleg befolyásos üzletemberek szokták a kollégáikkal, társaikkal végezni, itt azonban Orton egyedül van és a montázs egymásba vágása érezteti igazán azt, hogy akár lehetne társa is, de ő egyedül van. Miért? Mert valójában senkit nem érez az üzleti életben elég közel magához, hogy együtt játsszon vele. Ez is csak azt mélyíti el a nézőben, hogy Orton nem jó csapatjátékos.
Habár a felszín felületes nézőnek lehet kívánatos, azért a forgatókönyv és a rendező nem segít, hogy akarjuk Orton életét. Az őt körülvevő világ szürke, sötét, depressziós. A környezetében élő emberek mind jól szituáltak, üzleti világa végtelen hatalmat sugall, mégis, hiányzik belőle a melegség, a szeretet. Orton 48 évesen nem feltétlenül döbben rá, mennyire hiábavaló az élete, viszont egyértelműen nem teljesen elégedett vele, hiszen miután öccse felajánl neki egy lehetőséget a születésnapjára, amely alapjaiban változtathatja majd meg az életét - és semmi konkrétumot nem tud róla - fejest ugrik a lehetőségbe, mert a kíváncsisága és a változatosság iránti vágya erősebb, mint önön biztonsága illetve hatalma felett érzett "öröme".
Conrad (Sean Penn) befizeti a "Játékra", melynek első állomása, hogy Nicholas érdeklődjön annyira iránta, hogy hagyja, hogy az események lassan kicsússzanak az irányítása alól és alárendelje magát egy számára mostanra idegen világnak. Márpedig a "Játék" már akkor kezdetét veszi, amikor belép az irodájukba és a pultos kisasszony úgy kezeli, mint egy egyszeri embert és megvárakoztatja. Nicholas érdeklődése azonban sokkal erősebb, mint életvitelének sajátos pökhendisége és mivel megvan benne az a fajta fejet hajtási képesség, amelyet az üzleti életben már elveszített, még mindig ideális alakká teszi őt a játékhoz.
A második lépés, hogy Nicholas határait feltérképezzék - és ez egy nagyon kényes időszak, hiszen ha itt kiszáll, lelép, oda az egész körmönfont terv, hogy megkapja ajándékát, amely egészen az utolsó percekig nem derül ki, hogy mi is valójában.
Feingold (James Rebhorn), a ceremóniamestere, miközben papírokat keres elő, amelyek kitöltésével Orton részt vehet a Játékon, mintegy mellékesen átnyújtja Ortonnak az ebédes csomagját, hogy fogja meg számára, hogy két kézzel kereshessen elő valamit. Orton egészen biztos nincs hozzászokva, hogy emberek így viselkedjenek vele és csak úgy a kezébe nyomjanak tárgyakat, hogy azokra jelképesen "vigyázzon". De ez már a játék bonyolult metódusának a része. Jim és csapata ekkor már elkezdi felmérni Orton viselkedési sajátosságait, mert minden egyes mozdulata, gondolata hatással lehet a Játék kimenetelére és sikerére. Ezek után már sokkal profánabb a tesztek kitöltése, az orvosi vizsgálatok unalmas montázsa és az orvos ismétlődő bátorításai, hogy hamarosan végeznek. Egy kényes állapotfelmérés tanúi lehetünk, hogy a cég (CRS) gondosan megtervezhesse Nicholas személyre szóló nagy kalandját, melynek a végén várja őt a születésnapi ajándéka, amely mi lehet az ő esetében?
A választ megkapjuk a filmtől a végén.
Jobban belegondolva, itt Fincher egy olyan fajta történetmesélést vállalt, mint M. Night Shyamalan, akinek szintén specialitása a végig titokzatos hangulat, amely végül egy jó csattanóra épül. Ha pl. Fincher nem rendezte volna meg a filmet, szerintem simán belefért volna Shyamalan filmográfiájába.
Fanyalgás:
A film talán egyetlen hibájának azt rónám fel, hogy a filmben bemutatott cég és működése rendkívüli szervezettséget kíván, amely jócskán túllép a televízióban már látott "Kész átverés!" műsorokon, pedig, amit látunk, az kb. egy ilyen eseménynek felel meg. Bizonyára nem lehetne a valóságban ilyen módon levezényelni egy ennyi statisztát felvonultató rekreációs programot, bár, a filmből azért, ha odafigyelünk, kiderül, hogy nincs mindenre a cégnek hatalma és rálátása és nem mindenki lett végól beszervezve a "nagy jó érdekében".
Azért azt nem árt tudni, hogy a forgatókönyvnek volt egy sokkal drámaibb és pesszimistább befejezési terve is, amelyben végül a cég elevenen falja fel Ortont és vagyonát. Valahol a tesztvetítések és Michael Douglas karizmája között azonban ezt a változatot elvetették.
Megtekintés: Aki rajong a zombie filmekért, annak nem kérdés, de ha egyfajta kicsavart műfaji filmnek nézed, úgy is működik.
Lehet, hogy Romero a felelős, hogy a mostanra klasszikus zombie elterjedjen a filmművészetben, de ő is verte bele abba a koporsóba az első szögeket, amellyel azután az egész horror-műfaji leágazást végül eltemethetjük majd.
Ha az első három epizód egyetlen trilógiaként kezelendő, akkor a kétezres években elkészített újabb három rész szintén egy trilógiát tesz ki, csak sokkal groteszkebb formában. A "Holtak földjében" pl. már megjelenik a gondolkodó zombie, aki akaratát továbbítja és ráerőlteti társaira. A gondolkodó - persze erősen korlátolt formában - élőhalott már megjelent 1985-ben is Romero filmjeiben, de akkor csak töredékekben mutatott öntudatfoszlányokat a vizsgált zombie karakter. A 2005-ös moziban viszont a "Big Daddy" névre keresztelt és feltehetően amíg élt, benzinkutasként tengődő hatalmas afroamerikai karakter már egyértelmű és hátborzongató jelét adja annak, hogy képes komplexebb gondolkodásra, főleg, ami a fegyverhasználatot illeti.
Szükség volt erre? Romero szerint igen, mert meg akarta mutatni, milyen veszélyt rejthet, ha az elvileg agy nélkül létező emberevő testek végül mégsem olyan ösztönszerűek és automatikusak, hanem célirányosak lehetnek, ami feltételezi, hogy az agyuk azért képes irányítani őket és ez nem jelent jót ebben az elképzelt univerzumban a többi emberre nézve.
Nézőként mit gondolok erről?
Hogy azért egy agy nélkül, automatikusan létező és megmagyarázhatatlan viselkedést mutató holttest nekem jobban fekszik, mintha ezek a lények ugyan elveszítették az emberi tulajdonságaikat, mégis mutatnák emberekre jellemző viselkedésformákat és tevékenységeket. Nekem akkor jó a zombi, ha "csak úgy" létezik. Ha már gondolkodik, akkor hajlamos vagyok nem zombieként kezelni, hanem idegen lényként, vagy a fene tudja. A tudatosság szerintem nem lehet a zombie lét sajátja.
Nem tudom, mennyire számítanak Romero kétezres zombie agymenései sikeres mozinak, de, hogy hangulatban modernebbek, történetben meg sokkal gyengébbek, az egészen biztos.
Az egyik számomra legbanálisabb része a történetnek a Holtak földjében, hogy meg akarnak győzni róla, hogy egy ilyen erősen képességhasznú társadalomban a főmufti még mindig a pénz bűvöletében él. Ezt ki hiszi el? Megszűnik a társadalom, mint olyan és még mindig egy mesterséges tárgy - pénz - irányít embereket? Miért? Hogyan?
Ez nem logikus. A pénz itt már csupán egy papírdarab, vagy fémapróság. Értéke, egy ilyen világban, ahol a termelés szinte a nullával egyenlő és anyagi javakat gyűjtögetéssel lehet szerezni, mire kezdenénk a pénzzel?
Egy jól működő társadalomban egyértelmű, hogy alkalmazható a pénz, mint fizetőeszköz, de egy olyan világban, ahol az értékünket az határozza meg, hogy mire vagyunk képesek és mit tudunk megszerezni a köz vagy saját javunkra, ott ez nem fog működni.
A város vezetője, Kaufman (Dennis Hopper), amolyan képregény gonosz és szinte már a figura karikatúrája. Egy gazdag ember, akinek nincs megfelelő személyes testőrsége sem és a piszkos munkára arra kapható zsoldosokat, mint Cholo (John Leguizamo) és Riley (Simon Baker) bérel fel. Kaufman egy hatalmas felhőkarcolóban szállásolta el magát, miután kitört az élőhalottak járványa és gazdag embereket engedett beköltözni maga mellé, nem kevés pénzért. Igyekszenek az épületkomplexumban egy olyan életteret kialakítani maguknak, amely fényűző és emlékeztet a múltra, amely még biztonságos volt. Ezt a kérész életű biztonságot biztosítja Cholo is, akit végül Kaufman, ahelyett, hogy maga mellé emelne, hiszen Cholo képességei és kvalitása értéket képvisel, inkább igyekszik megszabadulni tőle, ami viszont pont, mert inkompetens emberek veszik közül, nem sikerül, így tarthat egy kis bosszútól, amelyet Cholo igyekszik is prezentálni, oly mód, hogy a város környékét átfésülő harci járművükkel rakétatámadást akar végrehajtani Kaufman birodalma ellen.
Eléggé nem átgondolt lépés tehát Kaufmantól, hogy Cholo tyúkszemére lépve megtagadja tőle azt, hogy a férfi beköltözhessen a gazdagoknak fenntartott lakosztályok bármelyikébe. Az a Cholo, aki lehetővé teszi beszerzőkörútjaival, hogy egyáltalán legyenek luxuscikkei a gazdagoknak, amivel talmi színházként eljátszhatják, hogy minden a régi.
Az a Cholo, aki fizetséget remél a pénzharácsoló Kaufman-tól, miközben egyet kellene csupán tennie, hogy a.) vagy bevásárolja magát az épületbe b.) vagy ráébreszti Kaufman-t, hogy a pénz, mint olyan, mostanra teljesen elvesztette az értékét.
Hogy ezt, hogyan lehet elérni?
Ne legyél butuska!
Cholo simán kimehetne kommandójával a környék bankjaiba is összerabolni több millió dollárnyi haszontalan papír és fémpénzt, ahelyett, hogy szivarokat és pezsgőket hord be magával a városba, hogy azzal szúrja ki Kaufman szemét.
A forgatókönyv teljesen átgondolatlan és sokszor a látvány és cselekmény maga alá rendeli a logikát.
Ott van mondjuk a majdnem elkurvult túlélő heroika, Slack (Asia Argento), akit simán bedobnak a szegény negyedben egy ketrecharcba két élőhalottal, hogy azután a tömeg fogadásokat köthessen a lányra. Zseniális egy olyan világban, ahol elvileg az emberélet a legnagyobb érték és mivel a ring a mellőzött szegénynegyedben lett felállítva, még azt is nehezen hiszem, hogy a népnyomás nem szabadítja ki a lányt szorult helyzetéből, hiszen amikor az ellenség egy olyan lény, mint a zombiek, nem engedhetjük meg, hogy akár egyetlen embert, történetesen egy szülni is képes nőt ilyen banális módon elveszítsünk. (Ha esetleg mondjuk a forgatókönyv tett volna célzást rá, hogy Slack meddő és nem akart kedvére tenni Kaufman-nak, még oké, megeszem a lány feláldozását, de így arra gondoltam, hogy a többi ketrecen kívüli szurkoló miért olyan biztos a dolgában, hogy nem e ők lesznek a következők, akiket szemrebbenés nélkül odavetnek ebek harmincadjára?
Szerencsére Slack igazi túlélő és még Riley és országos cimborája, Charlie (Robert Joy) is időben érkeznek, hogy rendet vágjanak a fogadóiroda háza táján, ezzel másvilágra küldve néhány egyébként befolyásos szegénynegyed lakót, akikért ugyan nem kár, viszont mint említettem, a pénzzel szemben az emberélet a legnagyobb érték, amit ebben a filmben mellékesen dobálnak jelenetről jelenetre.
Ami még elég zavaró, hogy a karakterek néha teljesen a logikának ellentmondva cselekszenek. Az egyiket Cholo kiküldi egy találkozási pontra, ahol elvileg majd Kaufman embere jelenik meg némi zsarolt pénzzel - ismétlem, semmibe nem telt volna Cholo bandájának kirámolnia Amerika valamennyi bankját - és csak át kell vennie. Emberünk, egy ilyen veszélyes világban mit tesz az éjszaka közepén?
Nem találod ki!
Fülhallgatón zenét hallgat!
A sötétben egyébként nem lát, de még a hallását is kilövi ezzel az apró játékszerrel. Egy zombiktól hemzsegő világban a túlélés kulcsa, hogy figyeljünk a környezetünkre. Ha egy karaktert úgy írnak meg, hogy az olyasmit tesz, ami szembe megy egy feltételezett logikával, ott úgy véle, a forgatókönyvíró nem volt képes kellően feltérképezni az emberi viselkedés módozatait.
És mi történik a karakterrel?
Hát sikeresen meglepik és fel is falják.
Az, hogy évekkel a zombie apokalipszis után honnan tudott még működő elemeket szereznie magának és azokat ilyen ostoba módon elhasználni, az számomra rejtély. Mert teszem azt, feladat elvégzése után, a meleg és biztonságos táborban elalvás előtt zenét hallgat, azt aláírom, belefér. De ez, így, csak a néző hülyítése és a buta szerepek halmozása.
Kaufman három fős kommandója is megér egy misét, akiket Riley segítségére bocsájt. akiből a legtöbbet néztem volna ki, az a legbeszaribb és szinte perceken belül feldobja a pacskert, miután egy élőholt olyan módon sebesíti meg, ami a valóságban nehezen elképzelhető, ellenben egy CGI megálmodta világban simán bevállalható, habár a röhögés garantált mellé.
Azért ne tűnjön úgy, hogy fikázni akarom a mester munkáját, hiszen azért az magáért beszél, ha filmnézés közben végig mosolyogsz a mozi. Nem is fiatal már a rendezőnk és csak szívügye a téma, így amiket a hosszú évek alatt csak elképzelt, igyekezett beleszuszakolni a másfél órába. Jutottak remek karakterek (Charlie figurája elég érdekes) és fölösleges figurák is (a milliomos öltönyös brigád egyetlen arcot leszámítva csak biodíszlet.)
Az akció is néhol rendben van (jók a statiszták, ahogyan vonulnak), máskor sántít (rendesen idegesítő, hogy a túlélők mennyire bénák menekülésben és közelharcban, pedig a zombie képességek még csak ki sem teljesedtek)
Az is érdekelt volna, hogy a korábbi filmekben miért képtelenek a gondolkodásra az élőhalottaink és miért gondolta úgy Romero öregségére, hogy jó ötlet olyan zombiekat bemutatnia, akik még a bosszúállás zavaros fogalmát is képesek végigvinni?
Ha már tényleg zombi filmet néznél, akkor ajánlom a korábbi trilógiát. Ott van miről gondolkodni. A második trilógia inkább egy rossz vicc. Annak ellenére is, hogy amúgy véresen szórakoztató!
Töfi:
- Simon Pegg és kedvenc rendezője, Edgar Wright cameozik zombieként a filmben. Róluk lehet ijesztő közös képet készíteni.
- Romero először használ CGI-t zombifilmben. Korábban nem volt ez a technika, amikor az első trilógiát készítette.
A film posztere igyekszik elhitetni velünk, hogy családi vígjátékra számítsunk,
de ne dőlj be, ez filmdráma. Külön sértés, hogy a kalapácsot Bates kezébe tették,
mert a filmben talán kétszer fogja a szerszámot, és minden esetben helytelenül.
Megtekintés: Kathy Bates rajongóinak kötelező, de egyébként is érdemes egy estét rászánni.
Amikor néztem ezt a szívmelengető - máshol kicsit idegesítő - családi mozit, akkor óhatatlanul egy másik hasonló témát boncolgató mozi jutott eszembe, amit már sokkal korábban láttam; Az "Ez a fiúk sorsa - This Boy's Life (1993)" - A mesélő itt is a fiú főszereplő volt, itt is egy anyának kell egyedül helytállnia, igaz, itt hat gyerekkel és ebben is kap némi szerepet az erőszak férfi és fiúgyermek között, Gondoltam is magamban, na, tuti, hogy látták a De Niro, Di Caprio mozit és annak farvizén akarnak készíteni egy filmdrámát. Aztán koppantam egyet, mert a két film egy évben jött ki és igaz, hogy jelen tárgyalt mozi az év végén került moziba, nem hiszem, hogy érdemben alapul vették volna a másik filmet.
Kathy Bates remek színésznő. Eleve az egyik kedvenc Stephen King karakterem. Nem az őrült rajongó, még véletlenül sem. Dolores Claiborne ritka jó alapanyag egy filmhez, amelynek főszereplői nők, de nem egy nosztalgikus, szentimentális mozi, amin férfiember ásítozik. Ebben a drámában is remekül tudja közvetíteni az érzéseit a szemével, játékával, ugyanakkor nem tudok szemet hunyni az felett, hogy ha adva van egy nő, aki dolgos két kezével teremti meg az otthonát, miközben hat gyerek fogja a szoknyája szélét és egyébként is egy kemény asszony, akit pofoz az élet, az miért olyan bénán fogja a kalapácsot, mint a filmben a kedves színésznő. Örültem volna, ha az amúgy tisztelt tehetségnek korábban legalább egy szakértő megmutatta volna, hogyan kell egy szöget szabályosan beverni, mert így azért elég nehéz elhinnem azt, amiről a film akar meggyőzni, hogy a jég hátán is megél.
A gyerekszínészek teljesen rendben vannak. Edward Furlong, a narrátor és legidősebb fiú a családból igyekszik a férfilét és a gyerekkor peremén egyensúlyozva úgy felnőni, hogy megmaradjon saját identitása, de ez elég nehéz, ha öt nála kisebb gyerekkel osztozik az élettéren és azok minduntalan belemásznak az aurájába. Hol a fehér pólóját mossák össze piros zoknival, hogy a tornaórán legyen némi alázás tanár részről, máskor az iskolai könyvét és házi feladatát sikerül leamortizálni, hogy legyen elég feszkó a történetben. Közben az anyuka is, Frances Lacey (Kathy Bates) is igyekszik saját eszközeivel embert nevelni gyermekeiből, ám néha ez roppant nehéz feladat, ha van köztük legalább egy, aki még Dr. House mércéjével mérve is egy igazi kis kretén, és égetnivaló a szó szoros értelmében, ehelyett a családi tűzfészek lesz tűz martaléka.
Persze az sem segít, hogy Frances büszke, mint állat és nem fogad el segítséget másoktól, mert azért, valljuk be, azért felhúzni egy házat, hat gyerekkel és nem túl jól fizető munkákkal, azért nem egyszerű, majdnem lehetetlen.
Másrészt, nem tudom, mire jó ez a büszkeség, ha közben meg szenvedünk, elbasszuk a karácsonyt, mert az ajándékaink silányak, a gyermekeink nélkülöznek és olyan helyzetbe vannak kényszerítve, amely persze később biztos hasznukra válik, épp csak a gyermekkorukat rabolja el tőlük. És nem lehet mindent arra fogni, hogy apuka meghalt, ezzel kell beérned.
A Lacey törzs: Edward Furlong, Clarissa Lassig, Kathy Bates fent, Amy Sakasitz, T.J. Lowther, Sarah Schaub és Miles Feulner lent.
Shayne (Edward Furlong), ahogyan kamaszodik, kezdi érezni, hogy anyu büszkesége más nézőpontok szerint ostoba csökönyösség és lázad is a neki szánt szerep ellen, hiszen, ahogyan idősebb lesz, érzi, hogy egyszer majd más életet kell élnie, nem azt amely anyja és testvérei között gúzsba köti. Szerencséjük van, hogy családi drámája miatt a szomszédjuk, az új lakóhelyük eredeti tulajdonosa, Munimura úr (Soon-Tek Oh) átengedi nekik a ki nem használt földdarabot és hagyja, hogy kialakítsanak rajta maguknak egy életteret. A valóság azonban biztosan nem ilyen szép, még akkor sem, ha amit látunk eléggé szürke életet fest le. A forgatókönyv így nagyvonalúan a film egyik legnehezebb kérdését bagatellizálta el az ajándékozással. Egyszer még anya és fia is összevesznek nézeteik különbözőségén, melyben Shayne kifejti, anyja mennyire nem alkalmas anyának, míg Frances azzal vág vissza, hogy Shayne mehet, amerre lát, mert nélküle is meglesznek, ez azonban - már bocsi Frances - de kurvára nagy tévedés. Épp, hogy csak vegetálnának, ha Shayne keresete nem menne a közösbe és ház nevelésből sem szerepelt anyu túl jól, ha egyik gyermeke olyan hülye, hogy személyes okokból elkövetett budi gyújtogatás után véletlenül leégeti az addig véres verejtékkel felhúzott vityillójukat.
Ezek után a gyorsan összecsapott és szürreálisan idealista befejezés csak hab a tortán, de nem akarok szigorú lenni. A film nem ér fel az abban az évben készült másik általam kedvelt drámával, melyben De Niro-t simán lejátszotta a tejfölös képű DiCaprio, mégis megérdemli az esélyt. Nem lesz olyan maradandó és inkább az abortusz mellett tör pálcát, mint ellene.
Akit még kiemelnék, néhány remek jelenete miatt a nagylány, Lynn Lasey szerepében Clarissa Lassig, aki két egész filmben színésznősködött, de köszöni, jól elvan a családjával.
Töfi - Az alsó sor gyerekszínészei ma már nem a dolgoznak filmekben.
- Az előzetest Edward Furlong youtube csatornájáról emeltem el.
- A film Idahoban játszódik, 1962-ben.
- A film 12 millió dollárt kóstált, de Amerikában kettőt sem hozott vissza.
- Ez volt Furlong második filmje a debütáló Terminátor 2. után!
- Soon-Tek Oh ismerős lehet a Végső visszaszámlálás című sci-fiből, melyben ő volt az a kamikaze pilóta, aki elszabadult a Nimitz anyahajón és végül lelőtték.
Megtekintés: Nem szükséges. Ha már láttál found footage filmet és tetszett, ne rontsd le ezzel az emléket.
Keith Arem neve nekem semmit sem mond, de ezzel nincs baj, hiszen nem állíthatnám, hogy egy nagy játékos lennék. Sem PC-n, sem egyéb konzolon. Arem Közel két évtizede dolgozik a játékiparban és készít jobb-rosszabb programokat, amikkel elszórakozhat a nagyérdemű. 1994-ben egy nálunk sikeres Stallone film videójáték változatának elkészítésével (Demolition Man) kezdte a rendezői kreditet és félszázig meg sem állt mostanra. 49 videójáték után pályafutása egy következő szintre lépett az ötvenedik munkájával. Első megtekintés után azonban nem így van. A Főnix incidens a found footage filmek közül inkább a rosszabb kategóriát erősíti. A mozi eleve alig hosszabb, mint sok egész estés rajzfilm. A műsoridő alig éri el a hetven percet. A történet meg kb. egy akció játék átvezető képeinek is megfelelhetne, annyira ötlettelen és élvezhetetlen.
A történet még ígéretes is lenne: 1997 márciusában Phoenix felett rejtélyes fényeket észleltek az emberek és több felvételt is készítettek róla kamerákkal. A film ezt az azóta is titokzatos jelenségként kezelt történést helyezte bele egy áldokumentum filmbe, amely szerint, miközben a fények megjelentek, egyszerre történtek más események is, amelyek végül négy fiatal amerikai adrenalinfüggő életébe került. Ők, miközben a fények felgyulladtak, a várostól távol vezették le feszültségeiket, miközben az égen látható események újakat szültek. A srácok kameráik segítségével végig követnek egy leginkább idegen kontra földi repülőgépek összecsapásának tűnő eseménysort, melynek lezárásaként a földbe csapódik egy légi jármű, tőlük nem is olyan távol. Egyikük logikusnak nem mondható érvekkel meggyőzi a társait, hogy a helyszínre kell sietniük, hátha tudnak a pilótán segíteni. A valóságban inkább gondolom, hogy hugyos gatyával menekülünk a környékről is, itt azonban a négy fiú quad-jaikon odasietnek, ahol a becsapódást szimatolták. A korábban haveri baromkodás azonnal átcsap fejvesztett menekülésbe. Ha korábban voltak problémák a kamerakezeléssel, akkor most sokadik fokozatba lépünk. Még az olyan műfaj kedvelők is hamar megcsömörlenek már, ha olyasmit kell a szemeinknek követni a vásznon, amely egyébként simán képes lenne epilepsziás tüneteket produkálni rajtunk illetve inkább azon, aki hajlamos erre a betegségre. Az első negyvenöt perc még a bevágott kamu dokumentum jelenetek és megrendezett interjúk ellenére sem túl érdekes, míg az utolsó huszonöt perc a szinte végig rángó kameraképpel és más hasonló filmekből már unásig ismert felépítésével egy erősen felejthető darabbá állt össze.
Kamerafelvételek sok változata
A főnix szó jelentését nem nagyom értem, hacsak nem abból indulunk ki, hogy a gép roncsából élve kerül elő egy tucatnyi Tremors és Alien szerelemgyerekeként leírható szörnyeteg. A film végig menekülést, kapkodó képeket, egyesével végrehajtott levadászásokat láthatunk. De ilyet már láttunk korábban ezer moziban. Az, hogy esetleg nem pont ebben a tálalásban, az mindegy, mert ennél állítom, hogy mind szórakoztatóbb. Arem filmje nem más, mint egy vágóképekkel megtoldott hetven perces végigjátszás, melynek utolsó jelentében a játékosunk is elvérzik. Még igyekszenek erőltetetten megteremteni egyfajta mitológiát az azóta sem megmagyarázott 1997-es eseményekhez, de nem fogsz ennek bedőlni.
A főnix incidens az elmúlt tíz év found footage termésének egyik legbutább és leggyengébb darabja. A színészek kicsit hozzátesznek. Néhányan elég tekintélyes filmográfiával rendelkeznek, igaz, ebből a zöme főleg szinkronhang animációs és egyéb produkciókban. Mégis egészen jól hozzák a figurákat. Elhiszed, hogy egy összeszokott négyes haveri társaság.
Még belekevernek a történetbe egy vallási fanatikus sivatagi remetét, hogy árnyalják a mozi történetét, ám teljesen feleslegesen; nem lesz érdekesebb darab.
A hetven percet is hosszúnak, céltalannak éreztem.
Ezt már láttuk, sokkal jobban is.
Megtekintés: Kölyökkoromban, a nyolcvanas években nagy siker volt videón. Újranézve erősen megkopott hatást kelt.
Ami nem is csoda. A filmet nézve, ma már érthetetlen számomra, miért is volt a "Vadlibák" akkora siker a pult alatt terjesztett filmek közül, hacsak nem azért, mert a főszereplői mind az akkori idők A listás sztárjaiból kerültek ki. Hárman biztosan. Ennek ellenére a film kezdett belelépni a nyolcvanas évek "hurrá-optimista" stílusú katonai filmjeinek sorába, amit én úgy értek, hogy van benne nagy barátság, meg bajtársiasság, akció is, szép számmal, csak valahogy nem érzem benne a realitást, a roppanó csont, golyó tépte seb valóságát, és valahogy az egész olyan hangulatot áraszt magából, mint amikor színészek eljátsszák, hogy ők bizony nagyon kemény marcona katonák.
A "Vadlibák" ilyen film. Már Richard Burton színész is egy elhasznált harcos karakterét hozza, aki inkább tűnik egy ex-alkoholistának, mint ex-katonának, akire rá lehet bízni egy véres szabadítási kísérletet. Roger Moore számomra mindig is a legviccesebb és legszórakoztatóbb James Bond volt, aki szinte már kikarikírozza a figurát, finomkodó gentleman hozzáállásával és itt sem lett számomra hitelesebb veszélyforrás. Richard Harris-t meg kifejezetten kedvelem - pl. mert anyám egyetlen filmszerepében alatta statisztált a Peter Medak által rendezett tévéfilmben, a "Notre Dame-i toronyőrben - The Hunchback (1997)" és mesélt a színész humoráról, amivel a forgatáson szórakoztatta a statisztériát - mégis, első megjelenése, amikor a fiával édelegnek a karácsonyi vakációról, már nekem is sok volt a nyálaskodásból. Persze, az ilyen kommandós filmeket mindig szépen fel kellett építeni a cselekmény történetívét, alaposan bemutatva a főszereplőket, hogy a néző egyértelműen arra az oldalra álljon, amelyiket morálisan a forgatókönyv kisebbik rosszként állítja be. Mert jobb esetben azok lesznek a film főszereplői, akik ugyan az akcióra készülnek - amelynek, lévén, katonás filmről beszélünk, rengeteg áldozata lesz - mégis, úgy kell tálalni, hogy a néző miközben nézi a filmet, felmentse cselekvései alól a figurákat, akik kezdeményezik a vérrontást. Ebben a filmben konkrétan az egyik karakter szájába adják az etikai konklúziót arról, hogy miért is nem ért egyet azzal, hogy számára idegen terepen, idegen emberek politikájába avatkozzon bele, megölve olyan idegen katonákat, akik semmilyen formában nem ártottak neki. Persze itt a főszereplők igyekeznek meggyőzni őt a készülő kommandó mészárlásának jogosságáról, de én, mint néző sem voltam teljesen meggyőzve róla, hogy ami a második órában kezdődik, azt támogatnom kell, akár egyetlen főbólintással.
Szóval, valahogy nekem olyan profán és hiteltelen ma megtekintve, ahogyan Faulkner ezredes (Richard Burton) összerántja félszáz emberét erre a túszmentő vagy országon belüli forrongás leverését célzó akcióra. Rendben, öreg ember nem vén ember, meg, persze szorít is az idő, így azzal kell beérni, ami van, arról nem is beszélve, hogy elvileg fű alatti akcióról van szó, hiszen mégsem lehet egész oldalas hirdetést feldobni a The Sun első oldalán, hogy ott verbuváljanak lehetséges puccsistákat az Afrikai országba, hiszen azt esetleg az ellenséges kormány nyílt hadüzenetnek vehetné, mint ahogyan az is lenne.
És mivel a filmben tényleg adottak ezek a problémák, azt kell látnunk, hogy a főszereplők villámkurzus alatt veszik fel a csapat tagjait - akiknek nagyja ránézésre egy tizenkét órás mosogatást sem bírna már ki - ahol az a pár, akit mutatnak, egyáltalán nem tűnik halált megvető bátorságú, ádáz harcosnak.
Utána egy rövid alakulótéri futkározásra is van időnk, mert el kell hitetni a nézővel, hogy bizony ez egy nem ám úgy össze szedett-vetett bagázs, hanem egy ütőképes, működő harci csoportosulás, akiken az elmúlt, tunya évek sem fogtak ki.
Én pedig, azt hiszem, gyerek fejjel jól szórakoztam ezen a filmen, most viszont erősen elgondolkodom, hogy az igazán jó katonás moziknak kb. itt lehetett vége és utána néhány kivételt leszámítva, érkeztek a tévéfilmes költségvetésű és ehhez mérten látványos unalmas produkciók, illetve a kevés pénzből összedobott, kamu akciófilmek, amelyekben egy vagy tucatnyi szereplő egy erdőben rohangált, miközben lőtte a többit. (Pl. a Piszkos 12 folytatásai, amelyek meredeken csökkenő minőségű darabok lettek, vagy az olyan Vietnam-ot háttérnek használó baromságok, mint William Katt főszereplésével készült "A fehér szellem - White Ghost (1988)" című low-budget akció, amelyhez piros tokú kazettán juthattam hozzá a Hungarovideó jóvoltából, egyenesen egy automatából és olyan kellemesen meg volt a szalag mágnesezve, hogy végig remegett a kép, főleg az alja.)
Valami olyasmire akarok tehát kilyukadni, hogy míg a Piszkos 12-ben, Kelly hőseiben és más, az adott korban készült filmben mennyire jól és érdekesen ismertették meg velünk a szereplők karaktereit, addig a hetvenes évek végére ez az egész felvezetős rész elkopott, az akció pedig elsilányult. Ha az általam látott filmek alapján kellene megtalálnom, mikor estünk át a szépen elkészített akció filmből az olcsó és bazári akciófilmekbe, akkor nagyjából "Az égi lovasok - The Sky Raiders (1976)" idejére datálnám ezt a trend változást. Az Égi lovasok pl. még viszonylag elég időt ad a film első felében, hogy megismerjük a karaktereket, hogy azután izgulhassunk értük, mert bemutatják nekünk rendesen a légi akrobatikával foglalkozó csapat beszervezését és felkészítését is, miközben ezzel párhuzamosan azért az akciót előkészítő James Coburn-ról is sokat megtudunk, hogy az egész film fellazuljon a végén az akcióban, amely már nem olyan véres és erőszakos, mint évekkel korábban, de nem is játékos és olcsó statiszta koptatás - emlékezzünk, milyen kegyetlenül mészárolják le a gazdag család teljes személyzetét a film elején...)
A Vadlibák meg pont akkor érkezett, amikor még nekiugrottunk a harcos-kommandós-háborús filmnek, de már talán nem öltek bele annyi pénzt és muníciót, hogy a végeredményt komolyan vegyem, hanem sokkal inkább tűnik az egész egy propaganda mozinak, amelyben azt kívánják bebizonyítani, hogy az ötvenes pasasok is legények a gáton. (Azért nekem Lee Marvin őrmestere a Piszkos 12-ből még ma is sokkal hitelesebb, mint a Vadlibák triója).
Ha nem értesz egyet velem, csak nézd meg azt a jelenetet a Vadlibákban, amikor a kiképző őrmester megfuttatja az "alakulatot". Ritka szánalmas és gyülevész brigádról beszélünk és mintha ebben a jelentben Richard Burton karizmája sem jönne annyira át, amikor igyekszenek a porban úgy vetődni, hogy közben ne legyen lumbágójuk.
A film két részből áll. Az első fele a felkészülés és begyűjtés, a második pedig az akció. És milyen akció!
Leginkább a statisztériába pumpálnak bele egy halom ólmot és ezzel együtt nem kevés napidíjat. A fekete elnök mentése így átmegy egy csitt-csatt, dirr-durr lövöldözésbe és mivel a Vadlibák csapata viszonylag sok emberrel indult el V alakban, van kiből elfogyniuk. Azért, mai szemmel elég viccesnek hat, amikor a sérült és szívbeteg, fekete politikust hátukon cipelve rángatják a forró cserjésben, ami azért nem lehet túl kényelmes feladat, főleg, hogy a klasszikus hátra mászós pózzal teszik ezt, nem a féloldalas, lábat a kézzel összefogósan, ahogyan mostanában már láthatjuk a frissebb alkotásokban.
Ezek miatt nem tartom teljesen hitelesnek ezt a filmet. Ellenben szórakoztató. Még úgy is, hogy amikor készült és bemutatásra került, a politikai életben pont akkor volt a csúcson az apartheid kérdése, a fehér kisebbség általi szegregáció az Afrikai gyarmatokon. Londonban tüntetők gyülekeztek a filmet bemutató mozik előtt és annak ellenére sem enyhültek, hogy a forgalmazók papírokkal bizonyították, hogy az Afrikai állam támogatta a film elkészítését és nem érezték az abban bemutatott eseményeket politikailag inkorrektnek. De hát, a tüntetők már elkönyvelték a filmet kizsákmányolónak, így az is maradt... A tüntetők talán nem voltak azzal a ténnyel tisztában, hogy a filmstáb igazi Afrikai színészeket és statisztákat használt fel a film során, nem egyébként máshol élő művészeket, ezzel is támogatva az apartheid eltörlését és segítve az Afrikai közösséget.
A történet szerint egy zsoldos minősítésű ezredest felbérel egy Londoni milliomos, hogy enyhítendő a feszültséget az Afrikai kormányon belüli hatalmi harcok közben elfogott és börtönbe vetett szabadságharcos-filozófus fekete elnököt (Winston Ntshona) mentsék ki a kényszerű rabságból, ezzel helyreállítva némi békét a forrongó kontinensen. Mivel félő, hogy esetleg idő előtt kivégzik az államférfit, a segítségnek nagyon rövid időn belül meg kell érkeznie és kiszabadítania őt. Félszáz remek katona vállalkozik a feladatra, akiknek környezete nem nagyon támogatja az egyébként veszélyes küldetést és, hát zömük már nem mai gyerek.
Az akció többé-kevésbé sikerrel jár, de jut némi csavar is a film végére.
Viszont, mivel a történet közel sem olyan kidolgozott, mint néhány korábbi hasonló háborús mozi, itt nincs időnk igazán megkedvelni a "hőseinket", így mikor a végefőcím alatt megmutatják nekünk a színészeket, hogy ki, kit alakított, valahogy nem érezzük azt a szánalomfélét, amit pl. a Piszkos 12-nél, mikor a végén látjuk az áldozat amerikai katonákat. Ez azt jelenti, hogy nem volt tökéletes az azonosulás ezzel a küldetéssel.
65%
Töfi:
- Roger Moore nem azért kampányolt, hogy többet legyen a vásznon Burton és Harris mellett, hanem, pont ellene, mivel tisztában volt hozzájuk mérten igen szerény színészi képességeivel.
- Richard Burton kifejezetten utálta a forgatókönyvet és a készülő filmet. Egyes pletykák szerint, ha akkor Elizabeth Taylor békülési szándékkal rácsörgött volna, a színész hajlandó lett volna azonnal otthagyni a forgatást. Ez azért volt lehetséges, mert Burton nem értett egyet a film lényegi mondanivalójával, amely dicsőíti a zsoldosokat.
- A kiképző őrmester a kora miatt nem akarta vállalni a szerepet, míg a homoszexuális karaktert meg a sztereotip vázolás miatt hagyták ki majdnem a végleges forgatókönyvből.
- Richard Harris szerepét eredetileg Burt Lancesternek ajánlották fel, de ő ösztönösen kihátrált a produkcióból, amikor érezte, hogy az gyengébb minőségű lesz a korábbi háborús filmeknél. Robert Shaw is szóba került, de ő meg épp akkor forgatta a Navarone ágyúi 2.-t.
- Burton részére egy üdítőből 2000 palackkal hoztak a forgatásra, mivel a színész már akkor nem ivott, viszont amit szeretett, azt Afrikában nem árusították.
