A mi házunk - A Home of Our Own (1993)

A mi házunk - A Home of Our Own (1993)

Rendezte: Tony Bill

A film Mafab adatlapja: A Home of Our Own (1993)

A film posztere igyekszik elhitetni velünk, hogy családi vígjátékra számítsunk,
de ne dőlj be, ez filmdráma. Külön sértés, hogy a kalapácsot Bates kezébe tették,
mert a filmben talán kétszer fogja a szerszámot, és minden esetben helytelenül.

Megtekintés: Kathy Bates rajongóinak kötelező, de egyébként is érdemes egy estét rászánni.

Amikor néztem ezt a szívmelengető - máshol kicsit idegesítő - családi mozit, akkor óhatatlanul egy másik hasonló témát boncolgató mozi jutott eszembe, amit már sokkal korábban láttam; Az "Ez a fiúk sorsa - This Boy's Life (1993)" - A mesélő itt is a fiú főszereplő volt, itt is egy anyának kell egyedül helytállnia, igaz, itt hat gyerekkel és ebben is kap némi szerepet az erőszak férfi és fiúgyermek között, Gondoltam is magamban, na, tuti, hogy látták a De Niro, Di Caprio mozit és annak farvizén akarnak készíteni egy filmdrámát. Aztán koppantam egyet, mert a két film egy évben jött ki és igaz, hogy jelen tárgyalt mozi az év végén került moziba, nem hiszem, hogy érdemben alapul vették volna a másik filmet.

Kathy Bates remek színésznő. Eleve az egyik kedvenc Stephen King karakterem. Nem az őrült rajongó, még véletlenül sem. Dolores Claiborne ritka jó alapanyag egy filmhez, amelynek főszereplői nők, de nem egy nosztalgikus, szentimentális mozi, amin férfiember ásítozik. Ebben a drámában is remekül tudja közvetíteni az érzéseit a szemével, játékával, ugyanakkor nem tudok szemet hunyni az felett, hogy ha adva van egy nő, aki dolgos két kezével teremti meg az otthonát, miközben hat gyerek fogja a szoknyája szélét és egyébként is egy kemény asszony, akit pofoz az élet, az miért olyan bénán fogja a kalapácsot, mint a filmben a kedves színésznő. Örültem volna, ha az amúgy tisztelt tehetségnek korábban legalább egy szakértő megmutatta volna, hogyan kell egy szöget szabályosan beverni, mert így azért elég nehéz elhinnem azt, amiről a film akar meggyőzni, hogy a jég hátán is megél.

A gyerekszínészek teljesen rendben vannak. Edward Furlong, a narrátor és legidősebb fiú a családból igyekszik a férfilét és a gyerekkor peremén egyensúlyozva úgy felnőni, hogy megmaradjon saját identitása, de ez elég nehéz, ha öt nála kisebb gyerekkel osztozik az élettéren és azok minduntalan belemásznak az aurájába. Hol a fehér pólóját mossák össze piros zoknival, hogy a tornaórán legyen némi alázás tanár részről, máskor az iskolai könyvét és házi feladatát sikerül leamortizálni, hogy legyen elég feszkó a történetben. Közben az anyuka is, Frances Lacey (Kathy Bates) is igyekszik saját eszközeivel embert nevelni gyermekeiből, ám néha ez roppant nehéz feladat, ha van köztük legalább egy, aki még Dr. House mércéjével mérve is egy igazi kis kretén, és égetnivaló a szó szoros értelmében, ehelyett a családi tűzfészek lesz tűz martaléka.
Persze az sem segít, hogy Frances büszke, mint állat és nem fogad el segítséget másoktól, mert azért, valljuk be, azért felhúzni egy házat, hat gyerekkel és nem túl jól fizető munkákkal, azért nem egyszerű, majdnem lehetetlen.
Másrészt, nem tudom, mire jó ez a büszkeség, ha közben meg szenvedünk, elbasszuk a karácsonyt, mert az ajándékaink silányak, a gyermekeink nélkülöznek és olyan helyzetbe vannak kényszerítve, amely persze később biztos hasznukra válik, épp csak a gyermekkorukat rabolja el tőlük. És nem lehet mindent arra fogni, hogy apuka meghalt, ezzel kell beérned.

A Lacey törzs: Edward Furlong, Clarissa Lassig, Kathy Bates fent, Amy Sakasitz, T.J. Lowther, Sarah Schaub és Miles Feulner lent.

Shayne (Edward Furlong), ahogyan kamaszodik, kezdi érezni, hogy anyu büszkesége más nézőpontok szerint ostoba csökönyösség és lázad is a neki szánt szerep ellen, hiszen, ahogyan idősebb lesz, érzi, hogy egyszer majd más életet kell élnie, nem azt amely anyja és testvérei között gúzsba köti. Szerencséjük van, hogy családi drámája miatt a szomszédjuk, az új lakóhelyük eredeti tulajdonosa, Munimura úr (Soon-Tek Oh) átengedi nekik a ki nem használt földdarabot és hagyja, hogy kialakítsanak rajta maguknak egy életteret. A valóság azonban biztosan nem ilyen szép, még akkor sem, ha amit látunk eléggé szürke életet fest le. A forgatókönyv így nagyvonalúan a film egyik legnehezebb kérdését bagatellizálta el az ajándékozással. Egyszer még anya és fia is összevesznek nézeteik különbözőségén, melyben Shayne kifejti, anyja mennyire nem alkalmas anyának, míg Frances azzal vág vissza, hogy Shayne mehet, amerre lát, mert nélküle is meglesznek, ez azonban - már bocsi Frances - de kurvára nagy tévedés. Épp, hogy csak vegetálnának, ha Shayne keresete nem menne a közösbe és ház nevelésből sem szerepelt anyu túl jól, ha egyik gyermeke olyan hülye, hogy személyes okokból elkövetett budi gyújtogatás után véletlenül leégeti az addig véres verejtékkel felhúzott vityillójukat.

Ezek után a gyorsan összecsapott és szürreálisan idealista befejezés csak hab a tortán, de nem akarok szigorú lenni. A film nem ér fel az abban az évben készült másik általam kedvelt drámával, melyben De Niro-t simán lejátszotta a tejfölös képű DiCaprio, mégis megérdemli az esélyt. Nem lesz olyan maradandó és inkább az abortusz mellett tör pálcát, mint ellene.

Akit még kiemelnék, néhány remek jelenete miatt a nagylány, Lynn Lasey szerepében Clarissa Lassig, aki két egész filmben színésznősködött, de köszöni, jól elvan a családjával.

70%

Ha megnéznéd: A  M I  H Á Z U N K

Töfi - Az alsó sor gyerekszínészei ma már nem a dolgoznak filmekben.
- Az előzetest Edward Furlong youtube csatornájáról emeltem el.
- A film Idahoban játszódik, 1962-ben.
- A film 12 millió dollárt kóstált, de Amerikában kettőt sem hozott vissza.
- Ez volt Furlong második filmje a debütáló Terminátor 2. után!
- Soon-Tek Oh ismerős lehet a Végső visszaszámlálás című sci-fiből, melyben ő volt az a kamikaze pilóta, aki elszabadult a Nimitz anyahajón és végül lelőtték.

Tortúra - Misery (1990)

Tortúra - Misery (1990)

Rendezte: Rob Reiner

Stephen King ezen művéért nem rajongok túlságosan. Magam sem tudom miért. Talán, ha tippelnem kellene, azt mondanám: a horror ebben a műben nem rugaszkodik el teljesen a lehetségestől. A könyv - és film is - kb. olyan lehet az íróknak, mint Spielberg Cápája a tengervíz mellett nyaralóknak. Bemutatja a sötét oldalát valaminek, ami akár, kicsi ugyan a valószínűsége, mégis előfordulhat.

Paul Sheldon (James Caan) sikeres romantikus regényfolyam írója. Nyolc kötetet adott ki egy Misery nevű hölgy múlt századi kalandjaiból, melyet főleg középkorú nő olvasói faltak, nem kevés pénzhez juttatva az írót. Viszont Sheldon már szeretne a kommerszből az értékesebb irodalom felé kacsintgatni, amely talán nem hoz pénzben annyit, amiért összeszorulna a kiadója szíve, viszont lehet, hogy kritikai körökben végre "írószámba" vennék.
Sheldon, babonás szokások miatt, valahova a Sziklás-hegységbe, egy csendes kis motelba vonul vissza, megírni élete új és talán fő művét, amely véletlenül sem pihegő mellű kisasszonyokról és párbajozó ficsúrokról szól. Az új mű elkészül és Paul elindul önkéntes száműzetéséből, vissza a világba. Viszont közben leesett a hó, csúsznak az utak és a megbokrosodott kocsit képtelen az úton tartani. Lecsúszik a mélybe és hatalmas szerencséjére egy nő, Annie Wilkes (Kathy Bates), képes kimenteni és saját házába szállítja, ahol megkezdi gyógyítását, a maga sajátos értelmezésében.

A "Tortúra" roppant nehéz mű, ha filmes adaptációra való átültetésről van szó.
Először is, mivel egy kamaradarabról van szó, kifejezetten jó színészeket kell találni a karakterek bőrébe. A film közel kilencven százaléka egy férfi és egy nő macska-egér játékáról szól. Rossz színészekkel lehetetlen a fojtó atmoszférát, a lelkileg megterhelő szituációt hitelesen visszaadni. James Caan előtt tucatnyi hollywoodi sztár dobta vissza Paul Sheldon szerepét; kinek ideje nem volt rá, ki nem érezte magát megfelelőnek, ki nem akart ilyen filmben részt venni, ki pedig imázsát féltette, hogy teljesen háttérbe szorul a női főszereplő mellett.
Ez mondjuk jogos feltételezés, mivel a film abszolút főszereplője egyértelműen a pszichopata nővér, aki az író első számú rajongója. Paul, az író, gyakorlatilag csak alájátszani tud az őrületnek, egészen a fináléig.

Kezdetben az őrület csak nyomokban tör felszínre...

Annie Wilkes múltja sötét és haláltól terhes. Nem is tudunk meg eleget róla. Még a Paul által titokban átlapozott újságkivágásokat tartalmazó napló sem képes teljes képet festeni az Annie-ban élő lélekről. Néhány kiborulása és megnyilvánul csupán lazán árnyalja a nő hátterét, lelkivilágát, viszont nagyon kevés ahhoz, hogy tisztában legyünk azzal, honnan jutott el odáig, hogy végül az a beteg ember legyen, aki képes a külvilágtól elzárva, egyedül élni, választott börtönében, mégis elég kohézióval rendelkezzen, amikor adott egy lehetőség - a könyvben utalásra emlékszem, hogy talán ő a felelős a balesetért - megragadhassa azt.
Persze amit látunk, az ahhoz éppen elég, hogy a film végén ne az asszonynak szurkoljunk, mégis hiányzik valami kézzel fogható, amely magyarázatot ad tetteire. (Vagy csak én vagyok kíváncsibb a figurára)

Paul Sheldon kirakati bábú, amelyre a főszereplő ráerőlteti akaratát. Sheldon játékszer, melyen Annie kitöltheti beteges hajlamait. Egyetlen oka, hogy tovább tud életben maradni, hogy bár testileg rá van utalva a nőre, ez szellemi formában fordítva van, hiszen Sheldon agyában van valami - Misery lehetséges folytatása - amelyet viszont a nő akar megszerezni. A függőségi viszony erősen eltolódik, hiszen a nő bármikor képes akaratát a tehetetlen férfira erőszakolni. Szóval a határok kissé eltolódnak.

...hogy végül az író rádöbbenjen, csak úgy menekülhet meg...

Amiben a történet kicsit eltér a hasonló filmektől, regényektől, az az, hogy az alárendelt szerepében egy amúgy erős férfi kerül. Még ma is, ha erőszakról beszélünk, pl. családon belüli értelemben, az emberben elsőre az összevert nők képe jelenik meg, pedig, bármilyen hihetetlen, fordított példák is akadnak rendesen.
Itt ugyan nincs rokoni kapcsolat, ám ettől semmivel sem borzasztóbb a felvázolt eseménysor.
Vajon hány híresség karja kezdett lúdbőrözni King hatására, amikor az utcán, étterembe, esetleg könyv vagy lemezbemutatón odaszólt nekik egy ismeretlen a tömegből: - Én vagyok az ön első számú rajongója!

A filmben több félelmünk kel életre.
Félelem a hatalomtól, kiszolgáltatottságtól, bezártságtól, szabadság elvesztésétől, stb.
Sokat segít Barry Sonnenfeld kamerája a karakterek érzéseinek visszaadásában. Mivel a zárt szoba alapjában véve elég kicsi tér a beállításokkal való játékra, Sonnenfeld a nyomasztó hangulatot rengeteg arc közelivel és eseménysort mutató totál plánnal gerjeszti. Kathy Bates arcát, alakját többször fényképezik alulról, Paul szemszögéből, hogy kiemeljék ezzel a fenyegetettsét, amelyet sugároz magából. Egy bármikor kitörni kész vulkán.
Mivel a figurák sok mindent csinálnak a képen és ez nem lenne alapjában véve feltétlenül izgalmas vagy figyelemre méltó, Sonnenfeld azzal hangsúlyozza ki ezeket a tevékenységeket, hogy pluszban behelyezi a cselekvést a kép közepébe: pl. amikor Annie mintegy mellékesen locsolgatni kezdi a benzint Paul ágyára, láthatjuk a színésznőt, amint körbe sétál és beszéd közben a keze megrándul, locsol, majd közeli csak magát a kezet mutatja, miközben benzint spriccel a kis tartályból az ágyra.
Segít a nézőnek az apró részletekre fókuszálni.

...ha olyanná válik, mint Annie és ölni fog.

Hasonló képi világot és kidolgozást, hangulatban és vágásban még "A bárányok hallgatnak" című thrillerben véltem felfedezni. Pedig nem is ugyanazok dolgoztak a filmen.
Horrorfilmmel viszonylag ritkán nyernek színészek, de Kathy Bates teljesen jogosan érdemelte ki az Oscart.

A sztárok és rajongóik közötti konfliktusok hálás témái a hollywood-i filmeknek.

70%

Tammy - Tammy (2014)

Tammy - Tammy (2014)

Rendezte: Ben Falcone

Ben Falcone három tucat vígjáték és komédia szerep után úgy vélte, képes megrendezni egy egész estés szórakoztató filmet. Elsőre mindjárt egy kifejezetten nők számára írt, nőkről szóló keserédest hozott össze. Férfiként nehezen tudtam élvezni.

Tammy (Melissa McCarthy) egy igazi lúzer, de ami még rosszabb, nem az a szeretni való fajta, hanem az idegesítő, önsorsrontó, kihanemén féle. Egy gyorsétteremben dolgozik, ahonnan kirúgják, mivel megbízhatatlan munkatárs. Mikor hazaér, kiderül, hogy férje a szomszédasszonnyal csalja, aki fele akkora, mint Tammy. És a férje még főzött is neki valami finomat. A szemétláda.
Tammy hirtelen ötlet hatására kapja magát és hazamegy, hogy új életet kezdjen. Szerencsére, anyja csupán két háznyira lakik Tammy-ék házától, így pár perccel az arculcsapás után, a férje helyett már az anyjával veszekedhet a semmiről sem szóló életéről. Tammy kimenekülne hiábavaló életéből, ám nagyanyja nem engedi el egyedül. Ketten lázadnak és indulnak el az Amerika körüli turnéra, hogy Tammy végre embert faragjon magából és a nagyanyja láthassa végre a Niagara vízesést. Közben történnek velük vicces és kínos események; rendőrségi ügy, rablás, öregszex, leszbi buli és becsúszik egy mély barátság is.

Melissa McCarthy közepes formáját hozza. A szövegei közel sem olyan viccesek, mint a "Női szervek"-ben, és nem is olyan idegesítő a figurája, mint "A személyiségtolvajban". Tammy-t nehéz megkedvelni, hiszen nagy a szája, de nincs mire. Az a fajta ember, aki bemegy az étterembe, veri a palávert, végül 10 cent jattot sem hagy, mert nincs annyi sem a zsebében. Nem egy barátnak való ember.
Úgy érzem, jó színésznő, de valahogy beskatulyázták az idegesítő seggfej szerepébe és nem elég erős művész ahhoz, hogy elvigyen egy filmet a hátán. Még akkor sem, ha mellé olyan sok "húzónevet" pakolnak.
A Tammy viszont egyszemélyes shownak sem elég, olyannyira kevés benne a humor. Megismerünk egy kisvárosi lányt, aki elcseszte az életét és valószínűleg az életben nem lesz semmiben sikeres. Látni érdemes ezt? Egyáltalán nem.
És Susan Sarandon bedagadt lábát is ki bírtam volna hagyni, hiába 68 éves a színésznő és nem várható el tőle, hogy negyvenes pumákat alakítson a vásznon. Köszönöm, nem! Inkább maradjon kellemes emlékem róla a nyolcvanas-kilencvenes évekből.

- Te Susan! Leszek valaha olyan nagy színésznő, mint te? - Már most kétszer akkora vagy...!

A filmet igazából az menti meg a teljes érdektelenségtől, hogy remek karakterszínésznők szerepelnek a kövér komika mellett. Allison Janney, mint édesanya, aki már nagyon unja lánya viselt dolgait és belefásult a felesleges vitákba. Susan Sarandon a szókimondó és alkoholista nagymama. Bemutatni nem kell, mindenki ismeri a nevét, aki szereti a filmeket. A kikapós szomszéd lány szerepében Toni Collette nevetgél közel három percig, ami sértő egy ilyen színésznő kvalitásait tekintve. Kathy Bates, mint öreg leszbikus barátnő, kellemes emlékeztető, hogy él egy ilyen remek színésznő. Sandra Oh pedig szintén teljesen eltékozolt tehetség, annyi remek dráma és a Grace klinika után. Dan Aykroyd pedig szinte cameo.

A kisember kisboltot rabol? A "Nekem 8"-at lehetetlen felül múlni.

A Tammy sok elsőfilmes rendezői hibával rendelkezik. Nem elég érdekes, a karakterek nem feltétlenül szerethetőek, néhány forgatókönyvi húzás és jellemfejlődés logikátlan, nem követhető. A humor faktor teljesen esetleges és buta. Még McCarthy zsenialitása sem tud átütni a forgatókönyvi hiányosságokon és ötlettelenségen. El tudsz rajta mosolyodni, nevetni azonban nem biztos, hogy fogsz. Főleg nem, ha férfi vagy.
Mert nem neked szól.
Elvileg a nőknek szólna, nekik viszont idegesítő lehet, ahogyan megformálják benne őket. Egydimenziósan, nevetségesen.

30%