A történet - The Tale (2018)

A történet - The Tale (2018)

Rendezte: Jennifer Fox

Megtekintés: Kőkemény filmdráma egy olyan témáról, amelyet nagyon ritkán mernek filmesek adaptálni.

Jennifer Fox 1959-ben született, érzékeny lány, aki fiatalon futóversenyzőként sportolt, majd elismert dokumentumfilmes lett. Gyermekkorában a futóedzője szexuálisan kizsákmányolta.
Ahogy ez olvasva annyira nyers, úgy maga a film is, amely egy ember útját meséli el, aki a múltjának szeletkéiből felnőtt korára összerakja önmagát, szembenézve azzal, amivel gyermekként képtelen volt.
Undorító, hogy ilyesmi megtörténhet, de sajnos, a világ hatalmas és az abúzus egy mindennapos cselekmény.

Jennifer Fox Laura Dern-t választotta ki, hogy megszemélyesítse a tévéfilmes keretek között mozgó életrajzi drámában. Dern/Fox önmagával beszélgetve, saját magára reflektálva tárja fel azokat a sötét emlékeket, amelyeket túl régen elásott magában, és amelyek pusztán azért kerültek most elő, negyven évvel később, mert édesanyja megtalálta Jennifer néhány korai írását és azokból összerakta azt, amit korábban nem értett, nem vett észre: a tizenhárom éves lánya szörnyű titkokat takargat.

Most, amikor a világ ég a metoo lázban, az ilyen filmeknek még több a létjogosultsága, mint korában bármikor. A történet többszörösen kimeríti mindazt, amiért a metoo, mint jelenség, mint szervezet életre kelt. Jenny Fox kislány volt, amikor egy felnőtt férfi nőként kezelte. Védtelen és bár próbálta magának bebizonyítani, hogy nem ő volt az áldozat, nekünk, felnőtt nézőknek nincs kétségünk, hogy William P. Allens (Jason Ritter, John Heard), azaz Bill, ahogy Jenny emlékeiben élt, egy veszélyes szexuális ragadozó. Olyan valaki, aki kihasználja egy gyermek érzékenységét és pszichológiai ráhatással terelgeti a neki megfelelő irányba, amelynek végállomása egy pedofil esetében maga a szex.
Egy színésznek mindig vannak olyan szerepvállalásai, amelyek rányomhatják bélyegüket a további karrierjükre, ezért mindkét színész, akik a fiatal és idős Allens edzőt alakítják, roppant bátor. Sajnos, nem túl szerencsés fintora az életnek, hogy a 71 éves John Heard pont egy ilyen negatív szereppel búcsúzott a rivalda fénytől, mert a bemutatót már nem élhette meg. Mondjuk Heard filmográfiája egyébként is hemzseg a hasonlóan kellemetlen figuráktól, és főleg intrikusokat, kellemetlen fickókat alakított a vásznon.
Jason Ritter színészcsaládból jött - szülei színészek: John Ritter, aki 2003-ban hunyt el és Nancy Morgan, nem túl keresett színésznő - és le a kalappal, hogy egy ilyen bátor szerepet bevállalt. Édesapja inkább vígjátékok szerethető főhőseit vállalta be, egy-egy drámaibb szereppel, de ilyen messzire talán sosem ment el, mint fia, akinek talán ez egyfajta kitörési lehetősége, hogy ne apja fiaként emlegessék fel filmes berkekben.

Laura Dern már rég nem az a szexi és szerethető nő, aki a Jurassic Park környékén volt. Hasonlósága az igazi Jenny Fox-szak néha kísérteties. Nem véletlen, hogy ő lett a tévéfilm főszerepére a befutó. Játéka hiteles és drámai, ritkán kap ilyen lehetőséget, hogy egy ennyire komoly témát boncolgatva feltárjon egy karaktert, aki fejlődik is. Néhány jelenetben döbbenetes érzelmek hullámzanak át az arcán. Ilyenkor érzi úgy az ember, mennyire szomorú, amikor egy idősebb színésznőt elkerülnek az igazi, drámai szerepek és nem valami komédiában kell játszaniuk egy hisztérikát.

Akinek a játéka kicsit visszafogottabb, az a 13 éves Jenny-t alakító Isabelle Nélisse, de nem rónám fel a fiatal hölgynek, hogy játéka több érzelmet elbírt volna, a téma sajátossága miatt. Az abúzust igen nehéz jól visszaadni egy bizonyos kor alatt, ha nem voltál részese, nem igaz? Hol lenne elég tapasztalata a fiatal színésznőnek, hogy megfelelően ábrázoljon egy kisiskolást, akit megrontottak? Szerencsére sehol!
Ráadásul a forgatáson mindent meg is tettek, hogy lehetőleg minél kevesebbet érintsék a kislány előtt a szexualitást, ami megköveteli a kreatív hozzáállást a stábtól is. Pl. azzal, hogy az összes kérdéses jelenetben felnőtt, de gyerekméretű testdublőrt alkalmaztak. Azonban, szülőként még így is erősen megterhelő azokat a képsorokat nézni, amelyben a lányt erőszak éri.

Még kiemelendő Elizabeth Debicki, aki karakterszínészi minőségét igyekszik tágítani ezzel a szereppel. Ő a titokzatos Miss G., aki ha lehet, még veszélyesebb, mint maga az edző. Miss G. gyakorlatilag az értelmi szerzője a kislány elleni "erőszaknak" és szerepe az eseményekben sokkal kevésbé egyértelmű. De nincs illúziónk: Miss G. nem egy ártatlan hölgy a szomszédból.

Ami szomorú, hogy Jennifer Fox önéletrajzi ihletésű története az élő példa rá, hogy mennyire felkészületlenek vagyunk ezzel a visszaéléssel szemben és még ő sem képes megfelelő választ adni arra, hogy hogyan tovább. Karaktere végül szimplán verbálisan rátámad az öreg edzőre egy rendezvényen, amit a férfi tiszteletére rendeztek, amivel megzavarja a nyugalmat, de feloldozást, megnyugvást nem kap.
Az utolsó képsorokban a felnőtt és a gyermek én együtt töpreng rajta, hogy vajon akkor az életet milyen irányba kellene folytatni ezután.

Fox nem tehetségtelen rendező, de sokaknak fárasztó és unalmas lesz ez a tévéfilmes kiállítású filmdráma. Megért volna egy szélesvásznú, szabadabb mozis feldolgozást, kevesebb közelivel, több vágóképpel.
A közel kétórás játékidő viszonylag gyorsan elrepül, csak néhol ül le a történet, hiszen nem akciófilmről beszélünk. A történet egy saját lelkében és múltjában nyomozó asszonyról szól, aki túl későn akar válaszokat kapni.
Akinek van kisgyereke, annak látnia kell, hiszen segítségével felkészültebbek lehetünk. Bár ne legyen, de a film felhívja a figyelmet a veszélyre.

A film Mafab adatlapja: The Tale - A történet (2018)

70%

Ha megnéznéd:
- A történet (2018)

Marrowbone - Marrowbone (2017)

Marrowbone - Marrowbone (2017)

Rendezte: Sergio G. Sánchez

Megtekintés: Ha kedveled a kísértethistóriákat, átkokat és a tehetséges gyerekszínészeket, akkor ez a te filmed.

Nem nagyon olvastam utána, hogy kik a mozi alkotói, de a szereposztásig sikerült annyira felcsigázni a figyelmemet, hogy ne töröljem a gépről a filmet megtekintés nélkül. Pedig a célközönség nem én vagyok. Sőt. Kifejezetten nem jönnek be a gótikus horrortörténetek, amelyek egy lelakott házban játszódnak, kevés szereplővel, több természetes fénnyel és jump scare-rel. Ez nem nekem való. Eleve nem szeretem nézegetni a lepusztult helyszíneket, az általában lassú történet göngyölítést és a befejezések sem mindig szórakoztatóak számomra, hiszen legtöbbször legyőzetik a gonosz entitás és főszereplőnk vagy élve, vagy szellemként tevékenykedik tovább a falak mögött, megtalálva lelki és egyéb békéit.

Sánchez ugyan rendezőként eddig rövidfilmekkel gyakorolt, de barátjának már sikerült az asztalra tennie néhány forgatókönyvet és ezek egyike, az "Árvaház - El orfanato (2007)" igen komoly kritikai sikereket is hozott a készítőknek. az írás után belevágni a fejszét a nagyobb feladatba, első mozifilmjének egy erősen hasonló történetet választott, mint korábbi forgatókönyv sikere, az "Árvaház", de olyan előd is megidéződik a filmben, mint pl. "A hatodik érzék - The Sixth Sense (1999)", az "Ördöggerinc - El espinazo del diablo (2001)" vagy a "Más világ - The Others (2001)".
Mi a közös ebben a három, példaként felhozott filmben? Az, hogy mindegyik közel húsz éves... Az eltelt időben pedig még több tucat, teljesen hasonló alapötletből táplálkozó dráma, thriller, horror és egyéb készült, amelyek a cselekmény vagy egyik vagy másik részét fogták át. (Mert megemlíthető még pl. "A fiú - The Boy (2016)" is.)
Mindenesetre J. A. Bayona, aki több művéből rendezett filmet, mikor felfelé bukott a filmes ranglétrán és megrendezhette a Jurassic World trilógia második filmjét, Sánchez cimboráját ajánlotta a stúdiónak, hogy vele rendeztessék meg a saját moziját, mert van érzéke a képíráshoz.
A "Marrowbone" pedig a bizonyíték rá hogy Bayona nem tévedett.

Éppen ezért, nem mondható el, hogy egy eredeti ötlet pereg a szemünk előtt, azonban a filmnek van néhány vitathatatlan előnye.

Sánchez tehetségesen ollózta össze amit látunk és megfelelően adagolja a félelmet is és azt a tudást, amely segít a végén a filmet megérteni.
Nagyon szép a fényképezés, mind a külső helyszínek, mind pedig a belső terek, amelyeknél sok esetben igyekeztek természetes fényeket használni a világításnál.
A film zenéje is kellemes a végefőcím score pedig különösen jóra sikeredett.
A film gyerekszínészei igazán tehetségesek.

Lassan épül fel a mozi, kezdetben erősen lebegteti a nézőt, hogy sejtésünk se legyen, hogy a messzire szökött feleség és négy gyermekének milyen súlyos gondok, titkok nyomják a vállát. Kevés információmorzsából csepegtetik nekünk amit tudnunk kell és szerintem keveseknek fog a film végi csavar korábban lelepleződni, mint, ahogyan Sánchez akarná. A "Marrowbone" egy igazi, szinte már gótikus szellemtörténet, amely csak azért nem egyértelmű, mert a film egy pontján a The Beach Boys egyik legismertebb slágere - Wouldn't It Be Nice - csendül fel, egyrészt, kicsit megtörve a kialakult hangulatot, másrészt emlékeztetve a nézőt, hogy a film nem a húszas vagy negyvenes években játszódik, hanem kifejezetten már a hatvanas évek vége felé, amikor ez a fajta sötét tónusú épület és a benne játszódó események, kicsit anakronisztikusnak tűnhetnek.
De ez legyen a legnagyobb baja a filmnek, hiszen minden más tekintetben roppant élvezetesen mutatja be a szereplőket és a környezetüket.

A gyerekszínészek az elmúlt évek legtehetségesebb sztárpalántái.
Az egyértelműen főszereplők, Jack (George MacKay) és kis szerelme, Allie (Anya Taylor-Joy) uralja a történetet. MacKay már 2003 óta filmvásznon mozog és nekem a kedvencem tőle egy olyan zenés jelenet, amelynek az eredetét, azaz a filmet nem is láttam.
Anya Taylor-Joy már első főszerepében erőset alakított. A "Boszorkány - The VVitch (2015)" egy kifejezetten fesztivál kedvenc mozi lett, sötét történetével és képi világával és elindította útján Taylor-Joy-t, akinek fura fizimiskája kifejezetten előnyös misztikus filmekbe.
Nála is érdekesebb arcberendezéssel rendelkezik a beszédes nevű Mia Goth, aki Jane-t játssza és még hasonlít is kicsit MacKay-ra. Goth-nak nem csak a neve utal a gótikára, mint stílusirányzatra, hanem a külseje is kifejezetten olyan, mint amiket reneszánsz kori festményeken láthatunk. Alakítása talán neki a legerősebb a vásznon.
A második fiú testvért pedig Charlie Heaton alakítja, aki 2015-ben kezdett filmezni és már 2016 végén, mikor a Netflix bemutatta Stranger Things című sorozatát, akkor robbant be, mint tini sztár.
Természetesen nem nagyon van olyan misztikus film, amibe ne csúszna be egy-egy negatív karakter. Itt a gyerekek életét nehezítendő, a képbe kerül egy ügyvéd, aki féltékenységében igyekszik Jack alatt vágni a fát. Porter szerepében Kyle Soller hozza a kötelezőt. Kár, hogy karakterének összes megmozdulása matematikailag kiszámítható, egészen a véres végzetéig.

Fernando Velázquez filmzenéje jól alásimul a képeknek és néha kifejezetten érzelmes darabokat is sikerült komponálnia, bár, semmi markánsan maradandót.

Stílusosan, Sánchez a néző elé vetett egy hatalmas velős-csontot és szerencsénkre, azon még némi hús is akadt.
A körülbelül nyolcmilliós büdzsé nagyjából visszaköszön a vászonról. Misztikus kísértet történetből soha rosszabbat!

75%

Figyeld:
- Mordályt kinyírja valami a falban...
- Kellemes képekben tudjuk meg, hogyan megy Jack a városba.
- Sánchez mennyire nem akarja erőltetni a jump scare-t.

Őrült, dilis, szerelem. - Crazy, Stupid, Love. (2011)

Őrült, dilis, szerelem. - Crazy, Stupid, Love. (2011)

Rendezte: Glenn Ficarra, John Requa

Megtekintés: Nekem eddig kimaradt, de nagyon megérte bepótolni.

Valahogy sikeresen elkerültem eddig ezt a tipikus amerikai keserédest, pedig, ha úgy vesszük, kikerülhetetlen mozi... ha kedveled Emma Stone és Ryan Gosling közös munkásságát. Pedig nem ez a jellemző a mozira. Ennek ellenére ez az első közös mozijuk, amiben már sikeresen adják át a vásznon egy szerelmespár duóját. Később sokkal nagyobb volumenű mozikban tették ugyanezt, ilyen-olyan végeredménnyel: Gengszterosztag, La-La Land.

A film főszereplői azonban mégsem ők, hanem Steve Carell, Cal (Steve Carell) az apa, akit beelőz felesége a kapuzárási pánikban és megcsalja egy kollégájával. A középkorú férfi világa teljesen összeomlik, hiszen korábban el sem tudta képzelni, hogy bárki mással élhetne, mint iskolás szerelmével, Emily-vel (Julianne Moore). A nulláról pedig nem igazán szeretne indulni, pusztán válaszokat kapna a kérdéseire, hogy miért nem lehet minden tökéletes és olyan, ahogyan elképzeltük fiatalon.
Pedig erre nincs válasz.
Így gondolja ezt a charmeur skalpvadász, Jacob (Ryan Gosling) is, aki felkarolja a pultnál kétségbeesetten iszogató férjet. Bemutat neki egy olyan "élj a mának" életmódot, ami neki bevált és amiről úgy véli, Calnak is megfelelő, most, hogy a válása küszöbön áll.
A két férfi beleveti magát az éjszakázásba.

Közben Cal fia, Robbie (Jonah Bobo) beleszeret a bébiszitterébe, Jessicába, (Analeigh Tipton) aki viszont egy apja korabeli férfiba van belezúgva. Cal felesége, Emily (Julianne Moore) pedig a félrelépés után bár bizonytalan érzéseit illetően, mégis inkább a válás felé hajlana, miközben nincs róla meggyőződve, hogy azzal sínre teszi az életét.
Ha ez nem lenne elég, legidősebb lányuk (Emma Stone) pedig összeszűri a levet valakivel, aki talán nem illene hozzá.

Tipikusan az a többszereplős, nem túl sodró lendületű mozi, amelyben a mellékszálak lassan összeérnek, hogy a remek színészek közötti interakciókat minden leosztásban élvezhessük. Így kerülnek még bele olyan remek karakterszínészek is a moziba, mint az elcsábított, majd faképnél hagyott tanárnéni (Marisa Tomei), a feleséget becserkésző szépfiú-kolléga (Kevin Bacon) vagy a bébiszitter apukája, (John Carroll Lynch) aki félreértve bizonyos apróságokat, vörös posztót látva igyekszik revánsot venni leányának el sem veszített ártatlanságáért.

Mind a főszereplők, mind a mellékszereplők igyekszenek tudásuk legjavát beleépíteni a karakterekbe. Steve Carell-nek ez abszolút nem esik nehezére, hiszen egész karrierje a kisemberek és az enervált főhősök köré terelődött. Julianne Moore talán kicsit több teret is kaphatott volna, hogy karakterét és motivációját jobban kibontsa a forgatókönyv, bár, állítólag a filmből kihagyott jelenetek között találunk olyat, amelyik kicsit árnyalja a karaktert.

A film azonban nem vígjáték. Vannak benne humoros jelenetek, vicces beszólások, ettől azonban ez a mozi egy igazi, független, keserédes produkció, amely általában nem a bemutató idején lesz feltétlenül sikeres, hanem eltelik néhány év és ahogyan lassan megismeri az ember, úgy nemesedik meg, akár egy jó bor.
A filmben elhelyeztek néhány "csavart" is, amely jellemző az olyan filmekre, amelyik sok karaktert mozgat, hogy azután összeterelje őket.
Néhány momentum pedig nem biztos, hogy teljesen logikus a karakterek megismerése után, ezen azonban felül tudtam emelkedni, mert a befejezés kedves, tipikusan hollywoodi.
A felütés után pedig ez lehet, hogy nyálasnak tűnik, de a film vállalja, hogy a szerelem mellett tegye le a voksát.

Töfi:
- A filmben kikevert koktél - Jacob keveri Hannah-nak - létezik, sőt, talán az első amerikai koktélitalként híresült el. Erről itt olvashatsz: Old Fashioned
A filmet "Első randi" - First Date - forgatási címmel kezdték forgatni.

A film Mafab adatlapja: Őrült, dilis, szerelem - Crazy, Stupid, Love (2011)

70%

Ha megnéznéd:
- Őrült, dilis, szerelem. (2011)

Filmzene:

A fényképek szerzői jogvédelem alatt állhatnak! - Photos can be copyrighted!

Jövővilág - Future World (2018)

Jövővilág - Future World (2018)

Rendezte: Bruce Thierry Cheung, James Franco

Megtekintés: Cheung és Franco összebratyiztak, hogy unaloműzőként összedobják a saját poszt-apokaliptikus Mad Max mozijukat és sajnos a remek fickóktól erre futotta.

Simán el tudom képzelni, hogy egy füves bandázás közben, fogadásból kelt életre a Jövővilág terve. Franconak beszólt valaki a bagázsból, hogy ember, hiába vagy akkora polihisztor és remek színész - már amikor - ha nem vagy képes összehozni egy igazi trash filmet, pedig elvileg az a legalja.
Franco felvette a kesztyűt és cimborájával szépen turmixoltak egy jövőben játszódó akció sci-fi katyvaszt, amely talán szívesen tetszelegne amolyan tiszteletadásnak a nyolcvanas évek olasz fantázia filmjei előtt, ha nem hagyták volna ki a filmből a lelket.
Mert hiába a remek zene, ami minőségileg a film fölé emelkedik, hiába a remek operatőr, aki néha dokumentarista jelleggel belemászik az akciók közepébe, ha valahogy az egész olyan olcsó és bazári, de nem a jó értelembe vetten, hanem összecsapottan.

Eleve milyen az a jövőkép, amelyikben úgy nőnek fel generációs csoportok, hogy az egyik gyermekeket is öl, a másik pedig képtelen megvédeni magát és fejvesztve menekül, ha jő az ellen? Tényleg ezzel a hozzáállással maradtak életben? Tényleg megmaradt az "áldott gyermekiség" néhány kolóniában?
Mindjárt a nyitó képsor mutatja ezt a kontrasztot, mikor Warlord (James Franco) bandája lerohan egy telepet és mindenkit felkoncol, beleértve a gyerekeket is.Értem én, hogy fel kell a nézőnek vázolni, mennyire is gonosz Warlord, de tényleg hihető, hogy találomra kimennek a motorjaikon, ki tudja hány évvel a világégés után és belebotlanak egy önmagát megvédeni képtelen kolóniába? Hát azok meg, hogyan maradtak eddig életben, ha tudjuk, hogy az életben maradásra csak a legerősebbeknek van lehetősége? Könyörgöm, legalább valami ellenállást lássunk már!
A másik, meg amit sosem értettem az ilyen filmeknél, hogy a banda, hogyan toboroz tagokat, ha támadás közben még a védekezésre képtelen gyerekeket sem szándékozik elvinni rabszolgának? Mondhatod, hogy éhes szájat nem etetnek, de akkor akik a jelenlegi tagjai a bandának, azok vannak és azzal kész? Kihalással kerülnek be új tagok?
Egyszerűen induláskor voltak mondjuk százan és azóta nem toboroztak senkit be, mert akivel keresztezi egymást az útjuk, azokat gondolkodás és lelkiismeretfurdalás nélkül végeznek? Hát nem lett volna jó az a gyerek rabszolgának? Akármilyen területen?

Oké, Warlordék nem barátkoznak idegenekkel, csak ölik őket, fogadjuk el. Az új tagok meg csak úgy teremnek, ha esetleg megfogyatkoztak volna, Rendben.

Mi a helyzet Oázissal?
Az egy másik kolónia, amelyik megéri a pénzét. Hevenyészett falak egy maréknyi erdő körül, csupa nő, gyermek, öreg és egy pár harcos. De ami érdekes, háborítatlanul éldegélnek ők is ebben a nihilben és mikor a Hercegnek útra kell kelnie, hogy a királynőnek gyógyszert szerezzen, elég homályos elképzelésük van annak mikéntjéről. Elindulok, azt majd lesz valami, ha már a tábortűz körüli mesék kecsegtettek némi információval.
A nem erőszakos csoportnak legalább van fegyvere, igaz, pont olyan helyen élnek, ahol sokkal kevesebb erre a lehetőség, mint Warlordéknak, akik meg eleve állandóan beszerző kőrúton vannak, hogy legyen mivel gyakorolni a hatalmat. Milyen szerencse, hogy eddig nem futottak egymásba.

Ezek a logikátlanságok pedig egyszerűen a lustaság számlájára írhatóak. Az is milyen dolog már, hogy az elvileg trónörökös Herceg (Jeffrey Wahlberg) egy nyálas kis hülye-gyerek, aki nem izmainak és eszének köszönheti, hogy megéli a film végét, hanem mert világ szerencsése.
De tényleg elengedné egy szem fiát anyu a semmi közepébe egyedül, ha tudja, hogy halála esetén, bármilyen nevetséges, de a fiú fogja örökölni a nem létező trónust. Azért örülhetünk, hogy két legjobb barátja és embere önként vele tart az úton, még akkor is, ha a népmesei tradícióknak köszönhetően borítékolható, hogy a stáblistát nem élik meg. Mennyivel nagyobb poén lett volna, ha a Herceg nyuvad ki legelőször és a legtökösebb viszi a hátán a medicina projectet.

Meg mi ez az androidlány?
Mi a funkciója azon kívül, hogy Warlord pont akkor kelti életre szintetikus feleségnek, amikor a kalandok elkezdődnek. Meg mi az a baromság, hogy bármiféle előjel - villámcsapás, program vírus, fejlövés - ellenére az android lány morálisan lojálisabb lesz, mint bárki Warlord brigádjából?
Azt a poént hányadik slukknál találták ki, hogy ne a Herceg szexpartnere legyen végül, hanem menjen át leszbikus szerelembe a sorsa? Arra legalább jó volt, hogy arra nem nagyon számítottam. Igaz arra sem, hogy Ash (Suki Waterhouse) gondol egyet és átáll a jó oldalra. Most tényleg, miért? Mi történt ezzel a droiddal, amikor a távirányítója meg egyenesen hozzánőtt Warlord kezéhez. Miért érezte úgy a droid, hogy a Herceg elfogadja a segítségét és nem lövi fejbe az első adandó alkalommal, amikor a szeme láttára lőtte le a barátait?
Tényleg azért írták bele a forgatókönyvbe, hogy kicsit eljátszhassunk a gondolattal, hogy a jövőben a szexpartner fogalma ennyire megváltozik és pont egy gépért - hiszen mi más lenne - folyik majd a nagy harc emberek között, mert valamiért mindenki egy szintetikus csiklót szeretne nyalogatni?
Ráadásul, ha már android akkor a képességeit is ki lehetett volna jobban aknázni.
És miért egy hangár közepén áll, hogy végül valaki beizzítsa? Miért nem
a helyén várja "hercegét" az ébresztő csókkal, ahol eredetileg kellene lennie és ahol Warlord megtalálja az irányító szerkezetet? Volt ezzel bármi céljuk? Később nem derül ki...

Aztán ott van az a Love Town. A szexváros.
Elvileg ez kellene, hogy legyen az új világrend kereskedelmi központja, ahol a fáradt vándorok megpihennek, üzletelnek, szexelnek, majd tovább mennek.
De hogyan, ha Warlordék megismert szokásukhoz híven, aki a közelben él és mozog, azt nappal levadásszák?
Vagy este gyilkolási stoppot vezettek be?
Arról nem beszélve, hogy Love Lord (Snoop Dogg) vendégeibe Warlord emberei simán belekötnek. Miért?
Ez a hely nem amolyan türelmi zóna? Fegyver szünet terület?
Ha Warlordék egyébként minden idegent meggyilkolnak, mondva csinált okokkal, Love Lord milyen kondíciókkal fizet nekik a bérleti szerződésben megállapítottak szerint?
Mondjuk úgy nem lesz bevétel, ha a vendégek egyik fele kinyírja a másik felét. És gondolom, nem a fizetős fele marad meg...

Aztán ott van gyógyváros kérdése is.
Ezek meg mit tökölnek a Herceggel és a droid lánnyal? Értem én, hogy Drug Lord egy szociopata bandavezér, mert az őt alakító Milla Jovovich mindent megtesz, hogy bemutasson egy ilyen figurát. Az egyetlen, ami zavaró ebben, hogy lejön a vászonról, hogy ez egy szerep, minden manírjával.
De legalább össze lehet hozni egy élethalál játékot a főszereplővel, hogy legyen több az izgalom. De annak idején mennyivel jobban sikerült ezeket a páros harcokat megcsinálni a Mad Max háromban, vagy a Menekülés New Yorkból-ban?
Ott hihető és életszagú volt az egész. Jó ritmusban.
Itt sufni-tunning.
Tudod, hogy a Herceg fog győzni, csak minek? Hogyan?
Ja, úgy, ahogy végül látjuk?
Hát ez roppant izgi volt...

Végül megérkeznek Warlordék is és legyakják Gyógyvárost, annak ellenére, hogy korábban még Warlord emberei is úgy nyilatkoztak róla, hogy igazi pokol. Ennek ellenére jönnek, látnak és elég gyorsan győznek, mert úgy látszik, Drug Lord emberei semmivel sem életre valóbbak, mint a film elején a legyilkolt kolónia.
Végül Ash, az android lány elunja magát és nemes egyszerűséggel lezárja a vitát.
Herceg most már hazaviheti a gyógyszert, mert bár nincs rá utalás, hogy Drug Lord képesített gyógyszerészekkel dolgoztatna, mégis volt néhány kapszulája a királynő (Lucy Liu) végzetes betegségére. Mekkora mázli már!

Rendben van, hogy James Franco szeretné mindenféle szerepben kipróbálni magát és ezért eljött az ideje egy kifejezetten véres - nem az - trash mozinak, mert olyat eddig nem csinált.
De ne lenne olyan unalmas!
A képi világ még csak-csak. A vizuális megoldások szintén kellemesek néha, ahogyan egy háborús tudósító szemén keresztül szaladgál a kamera a főhős körül - Drug Lord letámadási jelenet.
Mégis, sehol nincs például az a szép szerkesztés, amit egy Mad Max film üldözési jelenetében látunk. Több pénz kellett volna?
Több ötlet?
Több kaszkadőr?
Egy kritikus jól fogalmazta meg, hogy a végtermék erősen hajaz a Mad Max mozikra, azonban kiállása sem főhajtásként, sem paródiaként nem állja meg a helyét. Pedig ha kettő közül az egyiket sikerül beépíteni...

Be kell érnünk azzal, hogy legalább próbálkoztak a fiúk.
De legalább lett volna a filmben az a fajta gore, amivel a Turbo Kid néhány éve "kasszát robbantott". (Úgy értem, sikerült jó néhány rajongót szerezniük. Francoék azonban nem ilyen bevállalósak.
Gondolom, az sem túl jó jel, hogy a film forgatását befejezték már 2016 nyarán és most került bemutatásra. Sosem jó jel, ha egy filmet dobozban tárolnak. Ez nem jó bor, ami nemesedik.
Vagdosták, rendezgették a képkockákat, tologatták a bemutatót, végül elunták a dolgot és kiküldték a moziba.
Nem sikerült.
Legközelebb...
Remélem.

40%

A film Mafab adatlapja: Future World (2018)

Ha megnéznéd:
- Future World (2018)

Enyém vagy - Sólo mía (2001)

Enyém vagy - Sólo mía (2001)

Rendezte: Javier Balaguer

Megtekintés: Fontos filmdráma a családon belüli erőszak természetéről.

Családon belüli erőszak azóta létezik, amióta létezik maga a család fogalma. Ki ne emlékezne azokra a humoros rajzokra gyerekkora képregényeiből, vagy felnőtteknek készült viccmagazinokból, amelyen ősember papa hajánál fogva húzgálja ősember mamát? Magyarországon a válások közel 50 %-ának ez áll a hátterében. Egészen pontosan az egyik fél sérelmére elkövetett erőszak, és ne hidd olvasó, hogy ez csak a brutális férfiakat jelöli, mert az esetek közel egytizedében a mama az, akinek hamarabb eljár a keze! (Hihetetlen!)

A témaválasztás tehát időszerű, illetve inkább kortalan. Mindig voltak szenvedő alanyok, és mindig lesznek elcsattanó pofonok. De van egy határ, amelyet nem szabad átlépni. Ám ez így nem igaz! Tehát nem szabad engedni semmilyen erőszakot egy kapcsolatban, és nem feltétlenül azért, mert az rányomhatja a bélyegét egy mikroközösség életére, hanem mert nem szabad senkit sem megalázni emberi mivoltában.

Van, aki beletörődik, belefárad az állandó ütlegekbe, de manapság, hogy a médiának köszönhetően szinte nincs elérhetetlen területe a földnek, minden kiderül, mindenki lelepleződik. Azonban vannak, akik nem várják a sült galambot, és visszavágnak egyszer. Vagy hidegen számítva, mikor a társuk legkevésbé sem számít rá, vagy hirtelen ötlettől vezérelve, fejüket elveszítve, nem mérlegelve tettük következményeit. Ezek az esetek pedig rendre belekerülnek a bulvárlapok, napilapok hasábjaiba, ezzel is színesítve információra éhező polgáraink vérre rebbenő igényeit. Csak nyissunk ki egy újságot, és azonnal belebotlunk egy kis apróba, mely szerint K. M. megkéselte élettársát M.Z.-t.
Tehát a téma, mint említettem, nagyon időszerű, még ha oly kényes is.
Alvaro Garcia Mohedano és Javier Balaguer forgatókönyve pengeéles, végig izgalmas történet, olyan hiteles jellemrajzzal és cselekményvezetéssel, hogy az ember óhatatlanul arra gondol, az életből merítették ötleteiket. Matematikailag abszolút precízen kiszámolt cseppekben adagolják a keserű orvosság alkotta mese valamennyi kortyát. Lassan építik fel az idillinek látszó kapcsolat fakockáinak elemeit, amely előbb megsérül egy váratlanul elcsattanó pofon után, majd folyamatos rengéseknek köszönhetően a teljes összeomlással fenyeget. Ideig, óráig a könyörgés és ígéretek megakadályozzák, hogy elpusztuljon minden, ami felépült, de az alma férges, és már semmi sem mentheti meg a rothadástól.

Paz Vega

Angela (az egyre sikeresebb Paz Vega) alacsony beosztásban dolgozik egy reklámcégnél. Markáns arcú férfi érkezik az irodába, hogy munkába álljon. Javier (Sergi López) elismert szakember munkája területén, és külső szemlélő számára talpig úriember, aki bárkit képes az ujja köré csavarni. Angela pillanatok alatt beleszeret a férfiba, és mivel Javier számára sem közömbös a lány, hamar kialakul közöttük egy mindent elsöprő szerelem érzése.

A történet expresszvonat sebességével vágtat tovább. Összeházasodnak, Angela teherbe esik, szül, majd megunva az állandó otthonlétet, iskolába akar járni. Javier klasszikus nézeteket vall, miszerint az asszonynak otthon a helye. Ennek a véleményének hangot ad, és mivel Angela modern nézeteket vall, ellentmond. Innen az események ugyan kiszámíthatóak, de tökéletesen lebilincselők. Az amerikai testvérfilmek, mint pl. a “Most már elég!” (Enough) vagy az “Egy ágyban az ellenséggel” (Sleeping with the Enemy) ugyanezzel az alapszituációval foglalkoznak, csak sokkal inkább elrugaszkodnak a földtől. E spanyol film esetében végig a realitás talaján állunk, és végre a környezetükben szereplő emberek is aktív részesei a végkifejlet kimenetelének. Józan rálátással foglalkoznak a házaspárral, nem erőltetetten, hanem életszagúan. A karakterek mind nagyon jók, hitelesek. A két főszereplő játékát meg egyenesen csak a “leg”-jelzővel tudnám jellemezni. A film kamerakezelésének köszönhetően kicsit emlékeztet a “Családi kör” realisztikus beállításaira is, nem utolsó sorban, hogy abban is központi téma volt, a családon belüli atrocitás.

Sergi Lopez

A filmet a forgatókönyvírók nem adták át idegen kézbe, és milyen jól tették. Javier Balaguer egy szóval: mesteri. Csak annyit mutat, amennyi feltétlenül szükséges, és külön élvezetes a történet vége, amely kicsit más, mint amit bárki elképzelne.
Nagyon jó film, melyet mindenkinek látnia kellene. Napszemüveges asszonyok, akarnok férfiak, gyerünk a moziba!

70%

Ez a kritikám 2004.-ben íródott a moziplussz filmes oldalra, Godzi írói néven.

Hamarosan: Emperor

Már bőven megvan a stáb és a forgatás a végéhez közeledik, Lee Tamahori legújabb filmjénél, az "Emperor-nál".

A szereposztás több, mint illusztris, csupa kisebb-nagyobb név a szakmából.
A történet szerint a római birodalom hódítása alatt (1500-as évek) egy leány apját, a császár, V. Charles (Adrien Brody) parancsára megölik, ő pedig - minő meglepetés - bosszút áll érte! Véres akcióorgiának tűnhet elsőre és reméljük, nem egy családbarát matinéfilm lesz belőle. Tamahori amúgy remek rendező, de amit a kétezres években művelt, azért ideje vezekelnie és valami igazán értékelhetőt letenni az asztalra.
Az "egykoron harcosok volta, Mulholland - A gyilkos negyed és A vadon foglyai után olyan baromságokat vagy gyenge minőségű mozikat hányt egymásra, mint a Halj meg máskor, xXx2 és a Next - A holnap a múlté. Nézhető filmek, de messze alatta maradnak a maradandó szórakozás alatt.
Az Emperor kifejezetten egy szórakoztató kalandfilmnek tűnik és végre Adrien Brody egy velejéig gonosz negatív karakter bőrébe bújhat.
A főszereplő a Kingsmen Roxy-ja, a kellemes megjelenésű Sophie Cookson.
Mary 'Of Hungary' - beszédes egy név, ráadásul egy kifejezetten kedvenc színésznőm kapta a szerepet - karakterét Paz Vega játszhatja el. Sajnos a spanyol szépség ritkán vállal mainstream filmekben szerepet, azt sem mindig jól, de volt villanása a kifejezetten emészthetetlen Spirit - A sikító városban és az Adam Sandler jobb filmjei közé tartozó Spangol - Magamat sem értem, című keserédesben. Én személy szerint az "Enyém vagy - Solo Mia" című dráma óta jegyzem!
Thomas Kretschmann-t szintén nem kell bemutatni, hisz ha Tcheky Karyo nem ér rá, Európai arcnak bőven megteszi az NDK születésű színész.
Oliver Platt bevállalt egy pápa szerepet, Eddie Marsan és Bill Skarsgard, akiknek villanásaik voltak a Deadpool 2.-ben itt is kaptak szerepet, talán most fontosabbat.
Még színre lép az egykori James Bond gonosz jobb-kéz, Götz Ottó is aki ugyan Brosnan filmben alakította a gonosztevőt, de nem a Tamahori rendezte epizódban.
Feltűnik még a Csehszlovák Karel Dobry és Holland Rutger Hauer.
Brody és Tamahori Cannes-ban már promotálta a filmet és a nehézségeket a XVI. századi diktátor császárról, hiszen a történelemkönyvekben nincs minden benne. A film nem annyira a valóságot ragadja meg, inkább a hangulatát adná vissza a kornak.

A hely - The Place (2017)

A hely - The Place (2017)

Rendezte: Paolo Genovese

Megtekintés: Genovese előző filmje, a "Teljesen idegenek - Perfetti sconosciuti (2016)" után kifejezetten érdemes a figyelmünkre.

Közel egy éve volt szerencsém a "Teljesen idegenekhez" és még a mai napig motoszkál bennem a film a témája miatt. Ha nem láttad még, szerintem mindenképpen pótold.
Abban a moziban egy vacsoraasztalnál ül össze egy baráti társaság és némi hipotetikus és etikai-morális kérdezz-felelek után kitalálják, hogy telefonjaikat az asztal közepére teszik és a vacsora alatt beérkező hívásokat megosztják egymással, ezzel bizonyítandó, hogy nincsenek titkaik.
Genovese ereje abban áll, hogy egy egy-helyszínes kamaradrámát tud elmesélő eszközeivel kifejezetten jó moziélménnyé "szélesíteni" Tudjuk, hogy egy leginkább színházi darabnak megfelelő filmet látunk, de mégis, a játék, a történet miatt olyan, mintha kitekintenénk a világra. Talán nem véletlen, hogy Genovese remek drámáját több ország átvette, hogy saját változatot készítsen belőle.

Ha úgy tetszik, a mikrokozmosz ebben a moziban sem változott sokat. A vacsora asztalt felváltotta egy éttermi, ahol a férfi (Valerio Mastandrea) bonyolítja le"munkáját" (Vagy épp túl, ha úgy tetszik...) és esetenként eszik is.
Apró töredékekből áll össze a mozaik, amelyben áthallás lelhető fel az ezer sorsa, amelyet a férfi (így nevezik meg) szemén keresztól láthatunk, néha békaperspektívából.
A férfi egyetlen notesszal bajmolódik és néhány párbeszédből kiderül, hogy misztikus alkukat köt a hozzá segítségért forduló emberekkel, néha bizony kifejezetten etikátlan feladatok elvégzéséért cserébe.
Lassan megtudunk annyit néhány karakterről, hogy összeálljon a kép és legyen kiért izgulnunk, ám a vége-főcím után is maradnak bőven kérdéseink, amelyek egy részére koholhatunk magunk is magyarázatot, de néhányat viszont kifejezetten szerettem volna, ha valahogyan beszuszakolna a forgatókönyvbe.

A férfi olyan alkukat is köt, amelyben kifejezetten orvosi csodáknak kellene létre jönnie, amennyiben tartja a szavát. Vakság, kóma, Alzheimer. Ezekre is kínál gyógyírt, mint, ahogy elvileg arra is képes, hogy valakinek az Istenbe vetett hitét visszaadja, vagy szépséget ígérjen.
Sok megfoghatatlan dolog, amelyeket csupán egy valaki szokott embereknek szolgáltatni a kultúrtörténelemben: Maga az Ördög.

Vajon a férfi maga az Ördög?
Vagy maga is "rab", akit a titokzatos notesz irányít és értelmünkön kívül álló, felsőbb hatalom terjeszkedik mögötte?

Ha így is van, akkor akik kapcsolatba kerülnek vele, hogyan tudták meg, hogy hozzá egészen bizarr kérésekkel is lehet fordulni, sőt, ha cserébe megtesszük, amit kér, akkor a viszonzás nem marad el, legyen szó egy kapcsolat újramelegítéséről, vagy vakságtól való megszabadításon át egyenesen a boldogságba vezető útig?

Nem tudom, mennyire új a történet egy titokzatos emberről, aki a vesénkbe lát és kihasználva gyarlóságunkat, megvásárolja a lelkünket. Úgy vélem, az emberi természetből adódóan ez egy vissza-visszatérő filozófiai kérdéskőr része.
Ha nem szedegetem elő az elmúlt évszázadok Mephisto történeteit, már kedvenc írómnál, Stephen Kingnél is előkerül a téma a "Hasznos holmik - Needful Things (1993)", amelyben az Ördög vagy egy értelmen felül álló misztikus lény egy egész kisvárost emészt el különleges hatalmával, pusztán a humán gyarlóságra építve.

Felmerül a kérdés, hogy a kérésekért cserébe miért kell a kétségbeesett embereknek néha egyenesen olyasmit megtenniük, amelyet a jog-rendszerűnk és saját etikai belső érzéseink is kilöknek magukból. Bizonyára a drámaiságot fokozandó. Azonban, ahogyan egyre több a kérdés, mind jobban távolodunk el a férfitól, szinte várva a bukását, egy végső csavarban.
Ez pedig meg is érkezik, hogy azután újra írva a történetet, mégis a férfi oldalára állva keressük a mögötte álló bűnösöket, legyenek akár azok maguk az istenek.

Nem lehet azt állítani, hogy Christopher Kubasik termékeny író lenne, "A hely" alapötlete azonban kifejezetten erős és a rendező, valamint Isabella Aguilar remek misztikus-drámát épített köré, amelyben a misztikum úgy van jelen, hogy az nem kulminál a vásznon, végig lebegtetve a kérdést. Egészen a befejezésig, amikor a lezárás segít a karakternek "kilépni a bőréből".

Genovese kiváló olasz színészeket szerződtetett a szerepekre, néhányukkal korábban is dolgozott együtt. Kiemelném a vezeklő rendőrt alakító Marco Giallini-t, aki korunk egyik legjobb olasz színművésze.
Az egyetlen, amiért a film kicsit alatta marad a "Teljesen idegeneknek", hogy sok kérdést hagy megválaszolatlanul.
Erős pozitívum, hogy Genovese olyan jól használja ki a teret, hogy szinte észre sem vesszük, hogy el sem hagytuk a film mikrokozmoszának helyszínét: az éttermet.
Talán a férfi tekintete is azért kalandozik el a kinti környezet figyelésében, mert szívesebben lenne máshol?
Sok kérdésünkre választ kaphatunk ebben a remek filmben, amelyik kis késéssel eljutott hozzánk is a mozikba.

A film soundtrack videóinak helye!

75%

A film Mafab adatlapja: The Place (2017)

Ha megnéznéd:
- A hely (2017)

Bosszúvágy - Death Wish (2018)

Bosszúvágy - Death Wish (2018)

Rendezte: Eli Roth

Megtekintés: Néha érdemes egy-egy poros filmből Remake-et készíteni, de vajon az 1974-es "Bosszúvágy - Death Wish" az a film?

1974-ben már nem számított újdonságnak az a fajta bosszúfilm, amit a "Bosszúvágy" képviselt, hiszen hasonló darabok már készültek a hatvanas években is. Lásd.: Halálfejesek (1967)
Amiben talán új volt a mozi, hogy kendőzetlenül állt ki a kisember mellett a bűnözők ellenében és az adott korban frissnek hatott erőszakosságával, ami ma már simán átmenne egy korhatár besoroló bizottság előtt is. A hetvenes évek közepén, amikor a meghasonlott USA-ba hazatértek az amerikai katonák, veteránok, kicsit megváltozott a korábbi idillinek beállított életérzés. Amerika elvesztette tisztaságát és már nem volt többé a lehetőségek hazája.
Az utcákra szabadult egy erőszakosabb generáció, amelyiknek már nem voltak álmai és nehezményezte a politika befolyását az átlagpolgár életére.
Rengetegen tértek haza a háborúból, akiknek most a mindennapokkal kellett megküzdeni. Sokuk kábítószerfüggő, meghasonlott emberek, akik galerikbe tömörültek, pont úgy, mint a háború és a kormány ellen lázadozó fiatalok, akik többé nem bíztak saját országukban.
A városi élet egy sokkal sötétebb árnyalatot kapott. A kilátástalanság, a bizalom elvesztése a kormányzattal szemben kinevelt egy frusztrált társadalmat.
Már erre figyelmeztetett az "Eper és vér - The Strawberry Statement (1970)" című dráma is, amelyben egyetemisták tiltakozásuk jeleként elbarikádozzák magukat az egyetemi városban, hogy végül a karhatalom törje meg lázadásukat.
Az utcákat ellepik a bandák és már nincs már meg a hatvanas évek romantikája sem: elég egy rossz szó és folyik a vér.
A kábítószerhasználat felfelé ível és az első fogyasztói azok a harmincas férfiak, akik visszatértek Nam poklából. Köréjük szerveződnek különböző csoportok, amik a rendszer ellen lázadva pont a kispolgárokat veszik célba.

Az eredeti "Bosszúvágy" erről mesélt, főszerepben a hetvenes években már idősnek számító Charles Bronsonnal. Családját támadás éri és a kispolgár miután nem kap megfelelő támogatást a rendőrségtől, saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Brian Garfield regénye 1972-ben jelent meg és nagyon gyorsan megfilmesítették. A végeredménnyel az író olyannyira nem volt elégedett, hogy folytatást írt az első történethez, a "Death Wish-hez, a.k.a. Halálvágyhoz.
Karakterei azonban tovább éltek a vásznon és Bronson még további négy részben irtotta a városi hulladékot.
Utána a történet gyakran visszaköszönt a vászonról, más-más köntösben, de a lényeg sokat nem változott: Egy banda erőszakot alkalmaz a főszereplőn vagy családján, a főhős felveszi a kesztyűt és visszavág. Az alapanyag egyszerű és megfelel egy akció-drámának. Lehet a karaktert rendőrre cserélni és akkor még több vért lehet ontani.

Volt értelme 2018-ban leporolni a témát?
Abból a szempontból igen, hogy legalább az öregedő Bruce Willis kapott egy lehetőséget, hogy ismét hozza a blazírt Bad-Ass figurát.
Szükség volt életre kelteni Paul  Kersey - a könyvben Paul Benjamin - karakterét?
Nem feltétlenül, hiszen már semmi új nincs a történetben. Amerikában mindennapos az erőszak az utcákon. A hetvenes években csak éledező jelenség most már része a amerikai életérzésnek. Diákok lövöldöznek a suliban, beteg elméjű emberek zárkóznak hotelszobákba és lőnek a tömegbe. Az iskolai erőszak külön tantárgy és az Internet is kitermeli a maga pszichopatáit.

A "Bosszúvágy" mondanivalója tehát már nem hordoz nekünk semmi újat, ellenben még mindig szórakoztató lehet azt nézni, amikor a kisember végül feléget mindent maga mögött és fegyvert ragad. A "Bosszúvágy" ráadásul egy lusta feldolgozás. Paul Kersey egy világ szerencsése. Sikerül egy olyan bandával leszámolnia, melynek tagjai nem kompetensek, egymással is alig érintkeznek, így egy egyszerű western forgatókönyveként, Kersey, mint a város leggyorsabb pisztolyforgatója, egymás után levadássza ellenségeit, a végére egyenesen szintet lép és a rá küldött orgyilkosokat profikra jellemző hidegvérrel mészárolja le, miközben elvileg a karakter egy tehetséges trauma-szakorvos. Igaz, a történet alapját képezi az is, hogy a pacifista hős végül szélsőséges módszerekhez nyúlva beszennyezze a kezét, de így mennyire rugaszkodik el a dráma a valóságtól és lépünk át a szürreálisabb akciófilm műfajába?
Teljesen!

Eli Roth munkásságát kifejezetten kedvelem, habár mint direktor nem a megvalósítás az erőssége, hanem, hogy olyan témákhoz nyúl, amelyek annak idején érdekeltek engem is a filmek nézése közben. Roth egy rajongó, aki nem kritikusoknak, hanem a nézőknek készíti filmjeit. Sajnos a végeredmény néha eklektikus "Kopp-Kopp - Knock-Knock (2015)", de a "Bosszúvágy" egy korrekt darab, épp a plusz, ami hiányzik belőle. Roth-nál azonban ez megszokott. A szív.
A vértől iszamós, még forró és lüktető szív.

Szomorúvá tesz az is, hogy mostanra az általam nagyon kedvelt Elizabeth Shue gyakorlatilag az "Árnyék nélkül" óta nem kapott egy rendes szerepet, egy rendes moziban. Viszont mintha Josh Brolin akkortól kezdett volna felfelé ívelni. Vincent D'Onofrio a testvér szerepében is kihagyott ziccer, mert több volt a karakterben, mint amit a filmben kaptunk belőle.

Willis Liam Neeson-t ütötte ki a főszerepből.
Ez az első filmje Roth-nak, ami nem horror.

A film Mafab adatlapja: Bosszúvágy - Death Wish (2018)

65%

Ha megnéznéd:
- Bosszúvágy (2018)

Néma - Mute (2018)

Néma - Mute (2018)

Rendezte: Duncan Jones

Megtekintés: Negatív jövőképből jeles, szórakoztatói faktor kérdéses.

Amikor először láttam meg, hogy Duncan Jones új filmmel készül, nagyon vártam. A direktor korábbi mozijai ugyanis kellemes filmélmények annak, aki fogékony a fantasztikum és érdekes morális kérdések boncolgatására. Azonban a "Mute" alulmúlta a várakozásomat, mert bár részese egy Jones féle univerzum építésnek és a felvázolt jövőkép is részletes, vizuálisan és/vagy hangulatában emlékezetes, ám összességében egy hosszúra nyújtott, nem is túl izgalmas, töredezett bosszú film, amelyben érdekes pontok a nyomozati részek, ahogyan főhősünk eljut A-ból a B-be.

Duncan Jones viszonylag fiatal rendező. Tehetségét a művészetek iránt biztos a papától örökölte, David Bowie-tól, aki első filmrendezői munkájában tevőleges vett részt. 2000-ben Jones megrendezett egy Bowie koncert mozit, melynek anyagát a New York-i Roseland bálteremben rögzítették, június 19.-én. Gondolom, apu ráhatása lehetett, hogy Duncan megragadt a fantasztikus filmek világában, hiszen apu is rendszeresen kerülgette a témát, mind filmekben, mind zenei tevékenységében.

Rendezői debütálása egy érdekes kamaradarab, amelyben Sam Rockwell egyedül állt helyt, több szerepben. A "Hold - Moon (2009)" kifejezetten egy poénra kihegyezett, társadalometikai kérdéseket feszeget és az embert, mint egyedülálló, szuverén személyt mozgatja a történetben, hogy azután kapjunk egy pofont: A főszereplőről kiderül, hogy valószínűleg klón és többedmagával, gyakorlatilag rá van kényszerítve, hogy egy befolyásos társaságnak végezzen karbantartási munkákat a Holdon, mert olcsóbb a klónokkal folyamatosan tartani a tempót - kiiktatva a korábbi "darabot", - mint betanítani valakit a földön és kijuttatni az űrbe.

A "Hold" olyan pozitív visszhangot kapott nézői és kritikusi szinten, hogy Jones lehetőséget kapott több pénzből, Hollywood-i produkciót tető alá hozni. A "Forráskód - Source Code (2011)", ha lehet, még elborultabb ötletekkel foglalkozott, amelyben az időutazás egyik formáját vesézik ki, beoltva némi "Idétlen-időkiggel". Az ember miben léte itt is fontos kérdéssé lépett elő, amikor a film végén kiderül, hogy hősünk tulajdonképpen már nem is képes az életre, csupán a nagy hatalmú társaság az, amelyik kihasználva az agyában rejlő információkat, kizsákmányolja a testet.

Itt még azt jósoltam volna Jones-nak, hogy ha így folytatja, igen fontos sci-fi rendező lehet belőle, de bevállalta a videójátékból készült Warcraft mozit, amely legalább annyira visszavetette Jones renoméját, mint korábban Shyamalan karrierjét rombolta "Az utolsó léghajlító". Miért? Mert minkét történet már egy korábban ismert univerzumot dolgozott fel, amelyben rendezőink kézjegye nem tud markánsan érvényesülni, legalábbis, nem érződik a kész művön. Világszinten a film nem bukott meg, de bőven alatta maradt a várt bevételeknek.

A "Mute" kifejezetten visszaesés Jones filmográfiájában és beállt a Netflix által promotált sci-fi mozik sorába, amely jó rendezővel, remek színészekkel, érdekfeszítő történettel, de olcsó kiállításban kerül képernyőre.

A Néma (Alexander Skarsgård) egy bárban dolgozik, ahol gyengéd érzelmek szövődnek közte és az egyik szexi felszolgáló lány között. A kapcsolat tisztaságát nehezíti, hogy a bár amolyan szexgyűjtő pontja a város söpredékének. A lény hamarosan eltűnik és a Néma pedig hol szerencsével, hol logikával, de keresztül vágja magát a városon, hogy megtalálja a szerelmét.

A film pozitívuma, hogy Paul Rudd alakítja a gonosztevőt, Kaktusz Bill-t a filmben és ezért ismét kapunk némi Rudd humort, amit kedvelek. A hátrány szintén ez: Rudd kiváló színész, ha humorról van szó, de mivel beleragadt ebbe a skatulyába, nehéz őt negatív szerepben megszokni, amire rátesz egy lapáttal a film stílusa is, mert néha túl vicces, máskor indokolatlanul komoly/komor. Nehéz is ráhangolódni az eseményekre. A végére már vártam, hogy derüljön ki mi történt és lépjünk tovább. A Két órás játékidő kifejezetten szükségtelen és a kész film néhol emlékeztet "A káosz birodalma" című stílusos borzalomra.

Skarsgård-dal kifejezetten elbánik a forgatókönyv, hiszen végig néma marad. A szuggesztív hangja nem segít a karakter formálásában, bár, arra ott vannak a szemei és gesztusai.
Ha ismered Duncan Jones világát, akkor rengeteg utalást fogsz észrevenni a filmben, amik korábbi munkaira és a magánéletére respektálnak. A filmet dajkájának és édesapjának ajánlja.

Aki nem szereti a lassú folyású drámákat, az kerülje a filmet. Aki viszont kedveli Duncan Jones világát és a főszereplőket, azoknak egyszer elmegy kategória. Persze szerintem. Neked lehet, hogy a kedvenc mozid lesz.

65%

A film Mafab adatlapja: A néma - Mute (2018)

Anon - Anon (2018)

Anon - Anon (2018)

Rendezte: Andrew Niccol

Megtekintés: Niccol valamikor elkészítette a Gattaca (1997) című utópia-drámát és azóta jegyzik. Azzal olyan magasra tette a lécet, hogy nem sikerült megugrania.

Mert bár nem emlékszem valamennyi aspektusára a Gattacának, ám az egészen biztos, hogy a remek színészek és a nem kevésbé fontos mondani való mellé még egy nagyon szép, drámai lezárás is társult, egyfajta konklúzióval, ami a flashback-ekkel együtt egy gyönyörű keretbe foglalta azt a metaforikus művet az égbe szállás motívumával.
A baj, hogy ebből a lírai rendezőből mostanra mintha semmi sem maradt volna. Niccol mestere a  hangulatfestésnek, ami a hideg jövőképeket illeti, sőt, "A fegyvernepper - Lord of War (2005)" bizonyította, hogy egy hagyományosabb történetmesélésre is képes, kikacsintásokkal, humorral, az "Anon" azonban egy félresikerült darab, ami a szórakoztatást illeti, hiába a koncepció része, hogy a világ, amelyben a történet játszódik, egy végtelenül steril és neurotikus univerzum.

Annak ellenére, hogy részemről nem éreztem, hogy Niccol elkapta volna a fonalat, köszönet jár érte, hogy a Netflix áldoz arra, hogy minőségi sci-fi kerüljön bemutatásra a szolgáltatásukon keresztül. Nem a cég hibája, hogy néha a felkínált alapanyag nem kellően felhasználó barát.
Az "Anon" egy olyan jövőben játszódik, amikor az emberiség legnagyobb része egy fantasztikus találmánynak köszönhetően amolyan videó kapcsolatban állnak egymással, melynek segítségével szinte nincsen titok a másik előtt.
A főszereplő Sal Frieland (Clive Owen), aki olyan nyomozót játszik, akinek a feladata, hogy ha megkeresik a cégét bármiféle a múltban történt fonáksággal, akkor Sal, mint pártatlan külső szemlélő, felkutassa a kérdéses emlékeket és kielemezve megmutassa, ki a bűnös.
A találmány másik fontos hozadéka, hogy valós időben működik gugliként, ezért bármit látunk, arról információkat kapunk, amelyek 3D-s feliratként vetítődnek ki a szemünk elé a világba, beleértve a velünk kapcsolatba lépő személyeket, akikről szinte minden fontos adatot megtudhatunk.

Nem véletlen, hogy ebben a világban mindenki kicsit tartózkodó és kimért. Sal, miközben a piti lopási ügyeket igyekszik felgöngyölíteni, kap egy gyilkossági ügyet, melynek tettese, egyes jelek szerint, képes belepiszkálni a neurotikus emlékekbe és felhasználók számára a valóságot is ügyesen manipulálja.
Sal a nyomozás során belebotlik egy titokzatos fiatal nőbe, Anon-ba (Amanda Seyfried) akinek fejében ott lehet a kulcs a megoldáshoz.

Niccol még mindig remekül képes a hangulatot átadni. A színek használata, kamerák beállításai, a zene, a helyszínek mind egy letisztult jövőt vetítenek elénk, amelyben nincs helye egyszerű érzelmeknek, vagy csak a hálószoba falai mögött. Az utcák sterilek, nincs egy felesleges elem rajtuk. Mintha a virtuális világba való belépéssel a valóság is egyfajta virtuális helyszínné változott volna, amely azért olyan tiszta, mert a programozók nem látták értelmét, hogy időt szenteljenek a "koszolásnak".

Van lehetőség a történetben, ám akik korábban azt jósolták, hogy Andrew Niccol új filmje az idei sci-fi termés várhatóan legnagyobb dobása, azok egészen biztosan tévedtek. Niccol filmes tevékenységének minősége erősen hullámzó, de az "Anon" legalább érdekesebb témát boncolgat, mint a 2014-es "Arctalan ellenség - Good Kill". Az azonban a rendezőn is múlott, hogy a végeredmény nem lett szórakoztatóbb filmélmény.
Niccol nagy kedvence, Ethan Hawke sem tette tiszteletét ebben a moziban.
Az "Anon" nehezen lesz olyan kult mozi, mint a Gattaca, mert abban érezni a végtelen humanizmust, míg az "Anon" inkább egy öncélú stílusgyakorlatnak tetszik.

+ Hogy a Netflix ontja magából a sci-fi zsánert.
- Hogy ezek a filmek valamiért alig bírnak egy szint fölé helyezkedni.

60%

A film Mafab adatlapja: Anon (2018)

Ha megnéznéd:
- Anon (2018)

Fahrenheit 451 - Fahrenheit 451 (2018)

Fahrenheit 451 - Fahrenheit 451 (2018)

Rendezte: Ramin Bahrani

Megtekintés: A Netflix elkényeztet minket sci-fi bemutatóival. De valóban így van ez?

Lassan minden hónapra jut nekünk egy Netflix-es sci-fi bemutató. Csak kapkodom a fejem, hogy ez a vállalat milyen tempóban kebelez be mindent, amire ráteheti a kezét. A kínálat pedig napról-napra bővül, erősödik. Az egyik téma, ami miatt mostanában sokat látom a nevüket, az a fantasztikus film. Azonban van egy megérzésem a rengeteg produkcióval kapcsolatban: A mennyiség rámegy a minőség rovására. Vagy szerinted az elmúlt kb. két év sci-fi terméséből, amelyet a Netflix szolgáltató elérhetővé tett, találtál kiemelkedő darabot? Szerintem még akkor is nehéz, ha véletlenül a remek a téma és még A listás színészeket is sikerül megnyerniük a produkció élére.
Nem tér el ettől a kialakult szokástól jelen filmünk, Ray Bradbury kultikus regényének második nagy-vászon közeli feldolgozása, a Fahrenheit 451 sem.

Disztópikus jövőben járunk, amelyben a hatalom a tűzkeltők kezében van, akik amolyan erkölcsi és morális felsőbbrendűség teljes hatalmával elégetnek bármit, ami a múlt nagy gondolkodóival kapcsolatos.
Kapunk is néhány homályos célzást, miért is van erre szükség, de az amerikai változat nem igazán a pszichológiai okokra koncentrál, inkább a főhős pálfordulása köré szövi a történetet. A történet megértéséhez nem feltétlenül szükséges a könyv ismerete, ám ez a feldolgozás szerintem csak épp a széleit karcolgatja annak a komplex témának, amely az elnyomásról, a gondolkodás cenzúrázásáról mesél.

Aki olvasta a könyvet, annak az is feltűnhet, hogy ez a feldolgozás mennyire elüt az eredeti műtől és annak mondanivalójától. Azonban egyáltalán nem érzem szükségességét ebben a formában az elkészítésnek, mert egy klisés és nem túl érdekes változatot kapunk, amelyben talán a két főszereplő közötti kapcsolatra koncentrál a forgatókönyv, azaz Beatty kapitányra (Michael Shannon) és pártfogoltjára, Montag-ra (Michael B. Jordan), akik kezdetben szinte apa-fia kapcsolatban állnak egymással és mire Montag öntudatra ébred, szabadjára engedve kétségeit és azok oldalára áll, akiket korábban üldözött, addig a két férfi egymás ellen fordul.

Bradbury koncepcióját úgy vászonra festeni, hogy ne nagyon maradjanak kérdések, szinte lehetetlen. A könyv komplexitása, utalásai, néhány karaktere kimaradt Bahrani feldolgozásából. Ez sokat elvesz a történet mondanivalójából. Némi frissítést igyekeztek a DNS láncba oltott adatokkal a filmbe csempészni, de nekem z is inkább zavaros kapálózásnak tűnt, hogy megreformálják Bradbury regényét és kedvezzenek a nézőknek. Talán ellensúlyozásként, mivel az eredeti történetben a regényekkel szemben a reklámokat, televíziót és a képregényeket állítják, ami, ma már tudjuk, azért lehetetlen, mert a marketinges tevékenységeknek köszönhetően az irodalom, a filmművészet és a média szinte jegyben járnak. Talán ezért sem világos egyszeri nézőként megérteni, mire jó ez az egész könyv-égetősdi, annak ellenére, hogy értem az alapötletben rejlő mondanivalót.

A film kevés erényt tud felmutatni a főszereplőkön kívül. Még  Sofia Boutella jelenlétét is sikerül elpazarolni.
A film legnagyobb negatívuma, hogy eszméletlenül szaglik a televíziós megvalósítástól. Rendben, hogy a téma nem igényelt egy igazi, széles vásznú, mozis feldolgozást, de a végeredmény fájón művi és papír ízű.
A befejezés meg hatásvadász, de abból is az olcsóbb.

A film Mafab adatlapja: Fahrenheit 451 (2018)

A regény wiki oldala: Fahrenheit 451

A regény: Fahrenheit 451

A film 1966-os változata: Fahrenheit (1966)

50%

Ha megnéznéd:
- Fahrenheit 451 (2018)

A bosszú - Revenge (2017)

A bosszú - Revenge (2017)

Rendezte: Coralie Fargeat

Megtekintés: A témától függetlenül egyszer szánj rá időt.

El lehet azon filozofálgatni, hogy az emberiség vajon megérett-e a pusztulásra, ha tudjuk, hogy filmes műfajok között olyanokat is találunk, amit gyűjtő fogalomként úgy neveznek: rape and revenge filmek. Ami nem jelent többet, mint erőszak, utána bosszú.
Szögezzük le, hogy ez a műfaj nem új keletű, nem most járatták a csúcsra. Még az is lehetséges, hogy nem kedveled ezt a műfajt, mégis találkoztál néhány képviselőjével.

Eleve induljunk ki abból, hogy ezek a mozik két erős részre oszthatóak, ha nem számítjuk a közjátékokat is. Első rész, az erőszak, a második rész pedig mikor áldozatból, vagy valaki áldozat közeliből bosszúálló lesz.
Csak néhány címet említek, amelyek a témában ma már kisebb kultikus státust vívtak ki, úgy, hogy rajongóik esetleg nem is egy közös halmazból kerülnek ki.
A rape és revenge filmek egyik legismertebb és elég régi képviselője az 1978-as "I Spit on your Grave" - másik címén, a "Day of the Woman", amit a videós korszakban a "Köpök a sírodra" címmel híresült el, profán történettel és a korhoz képest erős megvalósítással. (Kuki metszés...) Nem vagyok biztos benne, hogy ez az első darab a témában, ám talán ez az adott éra által egyik legtöbbet felemlegetett darab. Azután ide sorolható Wes Craven hat évvel korábbi, "Az utolsó ház balra - The Last House on the Left (1972)" című társadalmi szatírája drámába oltva, vagy fordítva, melyben néhány gonosztevő majdnem meggyilkol egy tinit, ám véletlenül belefutnak a tini szüleibe, akik a bűnözők brutális és bestiális tettére hasonló agresszióval válaszolnak. Ebből egy kemény Remake is készült 2009-ben, mely témájában sokat nem tett hozzá az eredeti műhöz, de talán gore-ban kicsit sikerült rávernie. Ajánlott darab mindkettő.

Aztán ide merném sorolni - Hova máshova? - Abel Ferrara szintén kultikus drámáját, amelyben egy fiatal nőt megerőszakolnak, előbb az utcán, utána a saját lakásában, aminek hatására, amolyan macskanőként kel új életre és a férfiak megbüntetésének szenteli életét, amíg ki nem siklik valahol az egyszemélyes háborúja. Ez volt az Ms. 45 - A bosszú angyala 1981-ből, a főszerepben a kornak megfelelően akkor erősen szexis Zoë Lund, aki a filmben egy néma lányt alakított. Sajnos a színésznő elkallódott és nem érhette meg az ezredfordulót, így sorsa, bizonyos tekintetben sajnálatosan drámaian összecseng az eljátszott karakterével. Kábítószer használatának szövődményei összeadódtak szervi problémákkal és elhunyt 1999-ben.

A nyolcvanas évek második fele és a kilencvenes évek eleje hemzsegett az ilyen tematikájú filmektől, amelyben nem feltétlenül maga az áldozat vett revánsot, hanem valamelyik közeli hozzátartozója. Hogy benne maradjunk a kategóriában, azonban nem árt, ha ez az illető egy nő. Lehetőleg hasonlóan törékeny, mint maga az áldozat. (A Death Wish-t pl. nem is feltétlenül illeszteném pont ezért ebbe a leágazásba... ott apu száll ringbe vérre szomjazva.)

Tinikorom egyik markáns ilyen filmje a Linda Blair nevével és melleivel eladott, klisés és butuska "Kegyetlen utcák - Savage Street (1984)" volt. Ebben több áldozatra is szükség volt, hogy végül a női főszereplő fegyvert ragadjon és elégtételt vegyen. Az egyik áldozat pedig a néma kishúga (?) volt, mert valamiért a rape and revenge filmekben sokszor előkerül, hogy a bántalmazott karakter valamiféle gyengeséggel vagy egészségügyi problémával volt felvértezve. Talán, hogy az erőszak tényét még erősebben emelje így ki a film egy átlagnéző felé. Mert ha egy beteg, vagy bármiben korlátozott személyt vegzálnak, az még erősebb emocionális hozzáállást vált ki a fogyasztóból.

Még megemlíteném, hogy a rape and revenge filmek összetételük miatt eleve két csoporthoz szólnak, és csak remélem, hogy a másodikból vannak többen. Mert miről is szól a film? - Egy női karaktert erőszak ér, amire válaszként legyőzi, megsemmisíti azokat, akik ártottak neki. Nos, ezt ki is fogja "élvezni", ha már befogadó közönségről van szó?
Egyrészt azok, akik kedvelik, ha egy nőt erőszak ér - és ők a betegebbek - míg a másik és remélhetőleg nagyobb csoport, akik elviselik, a film első felét, de kifejezetten azért, hogy utána, morálisan levetkőzve gátlásaikat, egyenesen a főszereplő karakter mellé állva, meggyőződéssel álljanak ki mellette, amíg az beteljesíti bosszúját, azaz sokan azt évezzük, ha a főhősnő - heroica - végül szembeszáll kínzóival és akármilyen módszerrel - legyen az szerencse, vagy több éves tanulás, stb., de elégtételt vesz.

Ha az ilyen filmben a főszereplő férfi, akkor akciófilmet látunk. Főleg.
Ha az illető nő és vele történt meg, vagy sírt, amikor kiderült, hogy egy ismerősével történt meg az eset, akkor az a rape and revenge. Sarkítva...

Jelen darabunkat, amely valahogy elérte a mozibemutatót is, pedig szerintem egy kezünkön összeszámolható, milyen kevés ilyen mozit mutatnak be nálunk nagy közönség előtt, történetesen egy hölgy, Coralie Fargeat rendezte, ami azért érdekes tény, mert a film az éppen csúcsra járatott #metoo kampány közben került elkészítésre és nem állíthatom, hogy a forgatókönyv igyekezne erkölcsileg tökéletesen a főhősnő, Jen (Matilda Lutz) mellé állni. Sőt!
Jen tipikusan modern lány. Elmegy a kiválasztott pasival a világ végére egy szexhétvégére, pedig pontosan tudja, hogy a pasasnak, Richard (Kevin Janssens) otthon családja van, gyerekekkel. Sokan azonnal leírhatják a karakterét és akkor még nem is tartunk ott, hogy amikor Richard két vadászcimborája beesik, Jen ahelyett, hogy visszafogná magát, az esti buli alatt, még flörtölésig is eljut az egyikükkel - bár, azért határeset, hiszen mondhatjuk úgy is, csak nem akart rossz arc lenni és "ünneprontó" és ezért táncol olyan önfeledten egyikükkel.

Másnap Richard elmegy a dolgára és mire visszaér, az esti felizgatott barát felhívásnak tekinti Jen kihívó viselkedését és rövid úton megerőszakolja.
De tisztázzuk: A lány lehet bármilyen kihívó és kurvás is akár, ha nemet mondd, az nem. Kereshetünk persze fogódzókat, hogy a kialakult helyzetért ő is hibás, ám ez nem írja felül a barát viselkedését. Stan (Vincent Colombe) tettére nincs bocsánat. Lehet, hogy előző este Jen lazán kezelte a köztük kialakult baráti kapcsolatot, ám ez nem engedély arra, hogy Stan később a lányt egyszerű pótszernek, kurvának tekintse. Sőt, ha esetleg Jen esetleg prostituált is lenne, akkor sincs joga a férfinak erőszakot vennie rajta, ha a lány kereken nemet mondd.
Mert így működik az élet és ezt kell szabályozni a joggal.
Mert sajnos a világ tele van Stan-ekkel, akiket nem ér utol az igazságszolgáltatás.

Richard visszatér, szembesül a szituációval és milyen meglepő, amikor Stan oldalára áll. (Mondjuk normális esetben elvárná az ember, hogy a férfi laposra verje a barátját, de az erőszak/bosszú filmek ritkán szólnak a logikus lépésekről, hiszen a téma miatt el kell jutni A-ból, B-be.
Itt ez úgy sikerül, hogy egy Trónok harcás ötlettől vezérelve Richard nemes egyszerűséggel szakadékba löki az odáig menekülő lányt.

Nem árulok el nagy titkot, hogy a gyilkossági kísérlet hamvába holt, sőt, ebből a hamuból éled Jen karaktere főnixként újjá és a film másik, nagyobbik felében lassan és logikátlanságok egész során keresztül verekedve magát, bosszút áll a férfiakon.
Mi pedig élvezettel nézzük.
Ha kedveled persze ezt a műfajt.

Fargeat rendezőnő amolyan női Tarantinoként kezeli az erőszakos szekvenciákat és csak remélhetem, hogy legközelebb ez a stílus a szereplők szövegében is visszaköszön nála. Mert azokon erősen van mit csiszolni, míg a véres részek tökéletesen rendben vannak, ha hanyag eleganciával felül emelkedsz rajta, hogy az emberi testben nincs száz liter vér. Meg amit még a filmben láthatunk...

A másik pozitívuma a filmnek, hogy bár az első harmadban azt hittem, a főszerepet alakító Matilda Lutz túlságosan csinos és túlságosan gyenge színészileg, hogy megbirkózzon Jen egyébként nehezen megszerethető karakterével - hacsak nem csavarja el a fejed a hetvenes évek fényképezési stílusa, amely szinte belemászik hátulról Jen bugyijába, így erősítve rá az sexploitation vonulatra - a film második felére felnő a színésznő a feladathoz.
Persze lehet, hogy sokan úgy érzik, riadtan nézni, morogni és vicsorogni nem kihívás, de Lutz egyszerűen gyönyörű és tökéletes a karakterhez.
Elképzelhető, hogy az életben nem lesz még egy ilyen szerepe, amiben ennyire zsigeri figurát alakíthat.

A film végét nem szpojlerezném - főleg, mivel a műfaj sajátossága, hogy általában a jó győz a gonosz felett - viszont merem ajánlani. A moziba küldés talán felesleges volt, de ha később megveheted lemezen, akkor ajánlom.
Ja, és a zenéje is egésze szuggesztív néhány jelenetnél.
A fényképezésnek szintén vannak erős pillanatai. A trailerben is összegyűjtöttek egy csomót egy csokorba.

A film Mafab oldala: A bosszú - Revenge (2017)

70%

Ha megnéznéd:
- A bosszú (2017)