Amikor először találkoztunk - When We First Met (2018)

Amikor először találkoztunk - When We First Met (2018)

Rendezte: Ari Sandel

A film Mafab adatlapja: Amikor először találkoztunk - When We First Meet (2018)

Megtekintés: Komédia az "Idétlen időkig" nyomvonalán. Aki fogékony az időcsavaros filmekre, annak ez is tetszeni fog.

A forgatókönyvíró, John Whittington eddig két LEGO moziban tudta megmutatni karakterépítő tehetségét és szerintem, ott talán kicsit jobban is teljesített. Egészen biztosan látott olyan mozikat, mint a "Hirtelen 30", a "Segítség, felnőttem!" vagy az "Idétlen időkig", mert az "Amikor először találkoztunk" kicsit emlékeztet ezekre a mozikra is, igaz, néha csak másodpercekre. (Pl. a Segítség, felnőttem! Zoltar nevű masináját idézte meg számomra az ódon fotógép, a lámpácskájával, öreg külsejével, még akkor is, ha szerkezetileg nem sok közük volt egymáshoz. Bár, az egyik egy üzenetet dobott ki magából, a másik meg fényképeket, szóval ez is majdnem stimmel...)
Mellesleg a Netflix néhány nappal Valentin nap előtt mutatta be a filmet, így a romantikus estén lesz mit néznie a fiatal szerelmeseknek, mert a mozi egyébként ha nem is tökéletesen, de elég jó kis randifilm összességében.

A film jól fel van építve, pont, ahogyan elvárjuk egy átlagos vígjátéktól. Pont ez az egyik negatívuma, a meglepetés hiánya. Noah (Adam Devine) az átlagos szomszéd fiú, aki egy Halloween partyn megismerkedik Avery-vel (Alexandra Daddario). A film azt a tipikus helyzetet mutatja be, hogy van olyan, mikor egy hullámhosszon vagy a másikkal, lehetnétek a tökéletes pár, de valamiért - ki érti ez és ebben a film sem tud segíteni - hirtelen a fiú átkerül a "lehetséges pasi" kategóriából a "legjobb barát" zónába. Ez az a terület, ami egy átlagos srácot azonnal taszít, ha többet látnak bele egy nőbe, mint amit az adni kívánna.
Noah is tudja, hogy ez nem fog így működni, ám tenni nem tehet semmit és ugrunk három évet az időben, azaz visszatérünk a kezdő képsorokhoz, hogy kiderüljön, hiába volt kémia, jelenleg Avery épp Ethan-hez (Robbie Amell) kötik gyengéd szálak és az esküvőt tervezik.
Mit tehet ilyenkor az egyszeri végtelenül és reménytelenül szerelmes legjobb barát? (Mert mint kiderül, Noah és Avery baráti kapcsolata azért legalább működött és így Noah ismeri Ethan-t is, sőt, Avery kissé fura barátnőjét is, Carrie-t (Shelley Hennig), aki Avery kérésére hazaviszi Noah-t, aki a számára tragikus esemény legelején kiüti magát nem kevés alkohollal.

Eddig a film ránk bízza, hogy megkedveljük a fontosabb karaktereket és nem is éreztem szájbarágósnak, hogy felépítse a kapcsolati hálót. Pedig, lehet, hogy erre is rá kellett volna gyúrni, hogy a végén jobban felépítsék Noah karakterének döntését, ne érezzük kicsit "légből kapottnak".

Szóval, Carrie leadja Noah-t annak legjobb barátjánál, Max-nél (Andrew Bachelor), aki mindig igyekezett a legjobb tanácsokat adni barátjának, csak nem feltétlenül megfelelő volt azok hatásfoka.
Noah végül félig önkívületi állapotban beül az Avery-vel már egyszer használt, ódon fénykép készítő masinába, hogy megörökítse életének legszomorúbb napját az utókornak, és közben alkoholos delírium határán még azt kívánja, bárcsak visszacsinálhatna mindent és azon a reggelen ébredhetne, amikor megismerte Avery-t.
Innentől kezdve pedig egy kedves, időcsavaros mozit élvezhetünk, amelyik néhány lehetőséget kibontogat, mik más ziccereket kihagy, míg végül hősünk rádöbben, hogy mire is van szüksége, hogy az élete boldog legyen.

Adam Devine fizimiskáját korábban néhány komédiában volt sikerült kifognom és azokban, szerepe szerint, jól hozta a negatívabb, bunkó vagy épp ripacs karaktereket. Mostanra azonban elege lehetett a másodhegedűs szerepből és bevállalt egy igazi főszerepet, ráadásul egy igen hálás témában. Devine nagy szerencséje, hogy bár a fizimiskája tényleg nem szépfiús, liliom tiprós, megfelelő környezetben tud szimpatikus és szerethető is lenni.
Daddario nagyon jól adja alá, csuklóból, vagy ha már nő, akkor inkább csípőből hozza a barátnő figurát. Van köztük megfelelő kémia is, ami szükséges hozzá, hogy elhiggyük, ők ketten barátok.
A kötelező fekete karakternek Bachelor szintén jó választás. Szerencsére úgy írták meg Max szerepét, hogy ne legyen túl sztereotip, és ne csinálja azokat az idegesítő manírokat, amit a fekete színészekkel csináltatnak, főleg, ha a humor világából érkeznek a filmbe.
A Carrie-t játszó Hennig is szemrevaló teremtés és ügyes komika. Mondjuk az ő karakterének bemutatását jobban kidolgoztam volna, már csak azért is, mert a film végének egyik fontos sarokpontja lesz a figurája, ezért elmélyítettem volna a jeleneteit, amik bemutatják, hogy milyen kapcsolati hálóban található ő Avery és Noah életében.
Amell, meg mint a szépfiú Ethan, remek választás, mert jól működik együtt a többiekkel.
Az öt fontos karakteren kívül senkit nem emelnék ki, pont, mert a forgatókönyv sem teszi. Egyszerűen, nincs másokra sok időnk. Komikus mellékkarakterek kapnak egy-egy mondatot, de semmi több. Ami talán még bele kellett volna, hogy férjen a filmbe, azok - ha már esküvő is lesz... - Avery, Ethan és Noah szülei lettek volna, hiszen az esetleges rokoni karakterek elejtett megjegyzései is eléggé el tudnak mélyíteni egy adott karaktert, ha arra lenne szükség.
Ebből a szempontból Whittington forgatókönyve igen puritán.
Természetesen a fotógép varázslatára itt sem kapunk magyarázatot - ezt nem is érezzük ilyen moziknál szükségesnek.
Az egész film kiállása a mozi és a tévé között lavíroz. Végül a Netflix adásba küldte, így viszonylag gyorsan eljutott hozzánk is, független forrásból.
A képi világ letisztult, a zene kellemes, jók a betétdalok, habár, azokból lehetne több is.
A történet lehetett volna kicsit csavarosabb, de nem unatkoztam rajta és ezek után szívesen nézek meg olyan filmet, amiben a fura arcú Devine a főszereplő.
Jól megoldották, hogy Noah időugrásai között eltelő három évet ne kelljen végigvinnie, így az eredménye egy-egy visszalépésének vele együtt minket is meglephet.
Ha tetszett a film, akkor ajánlom még a több lehetőséges filmek közül pl.: Idétlen időkig, Időről időre, A Lé meg a Lola, Boldog halálnapot!. Azután ott vannak azok a filmek, amiben a szereplők egy korábbi időpontba ugranak, hogy számukra vagy már megélt korba kerüljenek (Megint 17) vagy amikor korukban előre ugranak (Hirtelen harminc, Segítség, felnőttem!).
Azután külön kategória, amikor egy szereplő átkerülve a barát zónába, esetleg megkísérli mégis meghódítani szíve választottját, mint a "Csak barátok - Just Friends (2005)" című filmben.

65%

Ha megnéznéd:
- Amikor először találkoztunk (2018)

A Gránit-hegy hősei - Only the Brave (2017)

A Gránit-hegy hősei - Only the Brave (2017)

Rendezte: Joseph Kosinski

A film Mafab adatlapja: Only the Brave (2017)

Megtekintés: Film egy csapatnyi hősről, akikről sosem tudtunk volna, ha nincs ez a mozi.

Mi, itt, Európában, legalábbis. És nem ez az egyetlen hasonló, megtörtént eseményeket feldolgozó drámai történet. Hollywood és úgy egyébként a filmgyártás, évente legalább egy hasonló alapkoncepciójú mozit kikönnyez magából, amely, ha szerencséjük van, eljut a nézőkhöz és ha megfelelően sikerült feldolgozni, szimpatikus karakterekkel, érdekes megvilágításba helyezve, személyesebbé tenni a tragédiát, szinte a szobába hozva a karaktereket, akkor egészen kellemes visszajelzéseket kaphat a mozi, kezdetnek mindjárt azt, hogy jelentős bevételt termel vissza a gyártási költségből. Mert amúgy a műfaj, vitathatatlan, eljut a szívekig, de ha az egyszeri néző választhat egy mozi kínálatából, nem feltétlenül egy ilyen történetre kíváncsi, hiszen a mindennapi robot után nem túl szórakoztató olyan emberek sorsát megismerni, aki velünk ellentétben olyasmivel keresik a kenyerüket, ami a vesztüket is okozza.

Ha kissé szélesebb spektrumba helyezzük magát az eseményeket, akkor nem sok különbség van egy háborús drámát bemutató, tesztoszteron mozi - Katonák voltunk, A fegyvertelen katona - között, vagy egy veszélyes munkát, hivatást taglaló, tragikus lezárást kapó dráma között. Nem ugyanaz, kivétel a váz: Csapatnyi ember, többnyire tipikusan férfiak, kritikus helyzetben, vezető és újonc is, katasztrofális kimenetelű események sodrásában, sok áldozat, néhány túlélő, sírás, vér, verejték, pátosz, szeretet, stb.

Ha nem akarunk ekkora territóriumon barangolni, akkor maradjunk a tipikusan veszélyes munkakörökön belül és a megtörtént események csapásán. Akkor is marad elég téma, mint pl.: vízi-mentők (Hullámtörők, 2006), halászok (Viharzóna, 2000) és, hogy frissebbek is bekerüljenek, bányászok (A harminchármak, 2015) és olajfúró munkások (Mélytengeri pokol, 2016). Még a sort bővíthetnénk sok címmel, de maradjunk a kifejezetten valós eseményeket feldolgozó szegmensben.

Kosinski szereti a színészeit, ellenben a karakterépítésből nem túl erős. Nyilván hosszabb lett volna a film, ha mondjuk a főszereplő Brendan (Miles Teller) karakterét jobban kiemelték volna és talán ezért olyan elnagyolt a kábítószerfüggő fiatalember kijózanodásának a cselekményszála. Kedvelem Tellert a Whiplash bemutatója óta, de itt kevésnek éreztem, amit a figurájából kihoztak, bár, ez inkább a forgatókönyvírók érdeme. Sean Flynn újságíró cikkéből húzták fel magát a drámát, és beszélgettek a csapat egyetlen túlélőjével, Brendan McDonough-gal is, mégis, egyszeri befogadóként, volt, amit hiányoltam. Brendan a film elején jön le a kábítószerekről, de, hogy mi a motivációja, hogy elhagyja káros szenvedélyét, vagy, hogy hogyan birkózik meg a leszokást kísérő hiányérzettel, fájdalommal, valahogy elengedi a film, pedig tényleg ez az, ami a figurát közelebb hozhatta volna hozzám. A másik főszereplő, Eric Marsh (Josh Brolin) karaktere már nem ennyire hézagos, bár, tőle is szívesen láttam volna, hogy miért lett ez az egész tűzoltási mánia ennyire fontos szenvedély - amely már-már felér Brandon kábítószerezésével - és kicsit mélyíthették volna még a kapcsolatának milyenségét feleségével, Amandával (Jennifer Connelly), mert a két veszekedésük, amely arról szól, hogy Amanda végül tovább lépne a családi fészek útján és gyereket vállalna, míg Eric köti az ebet a karóhoz és azt szajkózza, hogy nem is akar változtatni és annak idején a nő ebbe belement, tehát, hagyják a baba projectet a fenébe. Részemről megértem, hogy miért ódzkodik az egésztől, de Amadna karaktere elég erős hozzá, hogy akár egyedül is bevállalja a gyereket és talán meg is tenné, ha érezni, hogy az a helyes út. Eric esetében kicsit úgy érzem, hogy a könnyebb utat akarja választani döntésével és ezt érezhette a karakter is, hiszen végül rábólint az asszony kérésére.
Viszonylag fontos szerepet kap még a helyi tűzoltó erők parancsnokát alakító Jeff Bridges, aki egy röpke jelenet erejéig megidézi egyik legfontosabb karakterét, a country énekest is, egy városi buli alkalmával, ezért érdemes eredeti hangsávval megtekinteni a filmet. Bridges 2009-ben egy Bad Blake nevű énekes eljátszásáért kapta Oscar-díját, az "Őrült szív" című filmben.
A tűzoltó parancsnok jobb kezét alakító James Badge Dale pedig gyerekszínészként kezdte (az 1990-es "A legyek Ura" drámában), majd egy sor komolyabb sorozatban és moziban szerepelt, mire végül a Vasember 3. után elkezdtem figyelni a munkásságát. Itt kicsit talán kevés is a jelenléte, de legalább szimpatikus figurát hoz.
Sajnos, hiába jelenik meg a stáblistán Andie MacDowell neve is, a színésznő kimaradt az emlékezetes pillanatokból, viszont dicséretes, hogy rajta nem látszik, hogy agyon lenne plasztikázva, ellenben sok kortársával, ismert színésznőkkel.
Taylor Kitsch néhány éve komoly reménység lehetett, olyan filmekkel a háta mögött, mint pl. a John Carter vagy a Csatahajó, mostanra mégis átküzdötte magát a masszív középmezőnybe és rendre olyan szerepeket fogad el, amelyek a stáblistán a negyedik-ötödik helyre predesztinálják.

A film zenéje kellemes, de semmi kiemelkedő, a fényképezés pedig szép, bár a CGI sok helyen kicsit "poros". A lángoló medvét inkább álomképként dekódoltam, úgy nem volt elnagyoltsága zavaró.
Amit még hiányoltam és egy ilyen filmben szeretem, ha kitérnek rá, az a szereplők munkájának metódusa, annak jobban kiemelése, akár, ha kell, kicsit szájbarágósan is, hiszen nem vagyok hegyi tűzoltó, nem tudom, miről szól az egész, mire figyeljek, mit kellene látnom. Nagyon kellett figyelnem, hogy a lángoló események értelmét össze tudjam szedni, hiszen nem mozgok ebben a világban, viszont, hogy a drámát jobban átérezzem, nem ártana kicsit mélyebbre ásva, közelebb hozni hozzánk, nézőkhöz, hogy mit is csinálnak ők pontosan, mik a hibalehetőségek és miért történik az velük, amit a film végén látunk. Valójában, egyszer már megnéznék egy kialakuló és mindent felperzselő erdőtüzet a valóságban is, nem számítógéppel generálva, hiszen nekem, aki nem él ebben, roppant nehéz elhinnem, hogy mennyire másodperceken múlhat néha, hogy ki marad életben. Egy biztos: A végén biztos igyekeztem volna minden faágat kivágni a közelemből, egy nagy tisztást létrehozva, amire sajnos a Gránit-hegy tűzoltó csapatnak már nem volt esélye. Úgy éreztem, hogy a tűz is túl gyorsan ért oda, ők is hamar feladták a védelmi körletet "felhúzni", és azok a tűzálló hálózsákok, amivel meg viszonylag sokat is foglalkozik a mozi, úgy látszik, sokat nem érnek, amikor kellene... De szerintem ezt a véleményemet csupán a tehetetlen harag mondatja velem, amikor azt kell látnom, hogy közel húsz, remek ember, apa, testvér és barát, ennyire hiábavalóan, tehetetlenül hal meg. A film kerüli az amerikaiakra oly jellemző fene nagy pátoszt, ezért a végső eseményeket egészen gyorsan lezavarják, szinte minimalizálva a drámai, könnycsalogató hatást. Ha úgy vesszük, igyekeztek ízlésesek maradni.

Nem feltétlenül a legjobb film ebben a témában, de érdemes megnézni, hiszen vannak mindennapi hősök, akikre csak az ilyen mozik irányíthatják rá a figyelmet.

Különvélemény: A cím szerintem kicsit félrevezető Brendanra nézve, hiszen ha rosszul értelmezem a címet, akkor "Csak a bátrak... halnak meg" a tragédia során, azonban Brendan egyedüli túlélőként nem azért maradt életben, mert gyáva lenne, hanem mert olyan parancsot kapott korábban a felettesétől, amelynek köszönhetően ő ki tudott menekülni a tüzes pokolból, igaz, neki sem sokon múlt, hogy nem égett meg. Szóval a "Csak a bátrak" direkt fordítás helyett inkább valami olyasmi lenne a helyes cím, mint a "Bátrak voltak" vagy hasonló formula.
De ez csak az én szőrözésem...

65%

Ha megnéznéd:
- A bátrak (2017)

A film zenéjének youtube válogatása: soundtracksandyou.blogspot.com - Only the Brave (2017)

A Cloverfield-ellenhatás - The Cloverfield Paradox (2018)

A Cloverfield-ellenhatás - The Cloverfield Paradox (2018)

Rendezte: Julius Onah

A film Mafab adatlapja: The Cloverfield Paradox (2018)

Megtekintés: Csak tudnám, miért tetszett ez jobban, mint az "Élet" című "Alien" koppintás?

Pedig pontosan ez történt. Biztos nem a színészekhez köthető, habár, Daniel Brühl és Aksel Hennie is nagy kedvenc lett. Meg Zhang Ziyi... meg Chris O'Dowd is.

De biztosan nem ez az oka, amiért hamar végigrágtam magam a filmen - egy alvással közben - és még végül ki merem jelenteni, hogy a neten keringő ezer elmarasztaló cikkel, kritikával és egyéb véleményezéssel szemben nekem ez a film tetszett.
Pedig mekkora irdatlan-ordas nagy katyvasz és blöff!
Mert ez pontosan az.
Hol is kezdjem?

2008-ban egy gerilla marketinges kampány után bemutatták moziban az éppen a tetőfokára hágott found footage stílus egyik gyöngyszemét, a J.J. Abrams producerelte Cloverfield-et. A film tökéletesen megfelelt minden found footage mozi kitételnek, csak viszonylag nagyobb költségvetéssel és komolyabb technikai háttérrel dolgoztak. A film fokozatosan adagolta az információkat és annak hiányát. A szereplők, ahogy kell, végigmenekültek a díszletek, helyszínek között, fogyatkoztak és még a végén némi poént is sikerült egybe fonni a csavarral, amely simán elfogadható ebben a műfaji leágazásban. Azonban olyan jól teljesített a film a mozikban, hogy nem akarták veszni hagyni, ugyanakkor nem nagyon jött épkézláb ötlet, hogyan is folytassák, hiszen főszereplőink - spojler - kiestek a folytatás lehetőségéből, ugyanakkor egy második "godzilla" történet meg már nem mozgatja meg a tespedő nézőket.
Szerencsére J.J. Abrams nem volt teljesen ostoba, amikor kitalálta, hogy a Cloverfield franchise simán bővíthető úgy is, hogy valójában az első részben eldurrogtatott petárdákat nem kell ismét összeszedni és megtömködni.
Mert némi pofátlansággal szinte bármilyen izgalmas történet beépíthető ebbe az éppen kialakuló univerzumba. Csak meg kell találni az eredeti történettel a kapcsolódási pontot és a film szólhat akár egy csapat kiscserkészről is, akiket megkerget egy sötét lény az erdőben, egymás után levadászva a kölyköket, mert majd azt mondjuk, Cloverfield metró szörny jutott ki a városból... Vagy játszódhat egy öregek otthonában is akár, ahol valaki gázzal öli az öregeket, majd a végén kiderül, hogy egy Cloverfield szörnyből kinyert mérges lehelettel teszi el láb alól az egyik pszichopata nyugger a többi nyuggert. Vagy szólhat egy kattant férfiról, aki ugyan elvesztette a lányát, de épített egy föld alatti bunkert, hogy ha jönnek az oroszok vagy Cloverfield szörnyek, akkor elbújhasson oda előlük. Azután ez a hatvan körüli férfi elrabol egy számára idegen kiscsajt, hogy mintegy saját lányaként, fogva tartsa maga mellett, ki tudja, milyen lelki okokból megtámogatva. Nos, ebből már meg is csinálták a második részt és a befejezést, illetve néhány percet hozzá fazoníroztak a Cloverfield első részében megismert történethez. Ez lett az azóta második részként elhíresült Cloverfield Lane 10.

A második etap eredetileg egyáltalán nem tartozott volna semmilyen franchise-hoz, pusztán egy kamara-thriller, egy pincéről és három emberről. J.J. Abrams azonban meglátta a lehetőséget abban, hogy ha van egy akármilyen izgalmas történetünk, azt miért ne kapcsolhatnánk össze egy másik filmmel, ezzel megteremtve egy filmes univerzum alapjait. És az ötletet tett követte. A forgatókönyv némi fazonigazítással megfelelt annak, hogy egy leágazása legyen a New Yorkban játszódó szörnyeteges fakefuck mozinak. Persze, kissé erőltetetten, de nem mindegy, ha a színészek nagyjából el is viszik a produkciót a hátukon?
Mellesleg reklám kampányra alig költhettek a készítők, mert mire végül kiderült, hogy egyáltalán lesz ez a film, sőt, adásba küldték a trailert, nagyjából már be is mutatták.

A harmadik résznél pedig a Netflix még előrébb lépett. Gyakorlatilag néma csend övezte a film készítését - leszámítva, hogy vagy egy évig halogatta a Paramount a bemutatót - majd a reklámozás napján - amit az Amerikai Super Bowl mérkőzésére tettek - be is mutatta a Netflix szolgáltató. Ezzel médiatörténelmet teremtettek és megelőzték azt is, hogy a filmről beszélgessenek a lehetséges nézők - hiszen idő sem volt rá - és moziba küldve esetleg megbukjon a produkció - mert erre sem maradt így idő. Feltette a szolgáltató és gyakorlatilag valamennyi felhasználó számára máris elérhető lett. Néztek is, mint a moziban.

Azután kettévált a társadalom.
Az egyszeri nézők egészen tűrhetően szórakoztak rajta, míg a kritikusabb filmesztéták és egyéb filmes bloggerek, vloggerek, sárba tiporták.
Mert szerintük ez a film egy buta utánérzés.
Amúgy az!
Hirtelen felidézni is nehéz, mennyi film előzte már be, szinte teljesen azonos témával. Hol is kezdjem?

Gyerekkorom horrorfilmes hatásai közé tartozott egy igen kemény mozi - akkor, 1981-ben az volt - A félelem galaxisa - Terror of Galaxy. Nem volt egy túl fifikás darab. Nagyjából arról szólt, hogy egy helyen a világűrben, a félelmeink megjelentek és halomra gyilkoltak minket, mert egy idegen lény így akart az emberiség fölé kerekedni, ezzel kissé megidézve egy orosz klasszikus sci-fit, a Solaris-t, amelyben szintén a fantáziánkkal játszadozik az ismeretlen egy szeglete.
Nem tudom, hogy ez volt e az első ilyen alapkoncepciójú mozi, de a továbbiakban is rendre találkozhattunk olyan filmekkel, amelyikben egy űrhajó legénysége csak magára számíthat a világűrben és valamilyen külső erő - legyen az egy idegen lény, gonosz entitás, maga a világmindenség - káros hatással lesz rájuk.
Hasonló mozi volt pl. A gömb, Halálhajó, Az Európa-rejtély, Napfény, Supernova, stb. vagy a kézzelfoghatóbb változatokban az Alien vagy pont tavaly az Élet című horror.
A Cloverfield-ellenhatás pedig pontosan ezekből a filmekből biflázta be a lényeget és böfögte vissza az arcunkba, olyan hűvös eleganciával és kiállítással, hogy mi meg majdnem megettük, hogy ez egy remek, kerek filmecske.

Pedig több sebből vérzik. Logikailag is támadható... és ... szóval logikából eléggé silány a végeredmény.
Szinte már mondhatjuk, hogy agyatlan móka.
Az mondjuk csúnyán érezhető, hogy a földön játszódó mellékszál pusztán azért került a filmbe, hogy legyen mivel összefércelni a Cloverfield univerzummal.
Azután a híradókból és egyéb hangsávokból összekapirgált politikai helyzet - a világháború szélén táncolunk - is eléggé ad hoc, főleg, hogy a problémát kezelő személyzet meg a világ összes pontjáról érkezett. Igaz, akad némi összeröffenés közöttük is, de erőtlen és mivel az egyik karakter kurtán-furcsán kiírásra is kerül, hamar elfelejtjük, honnan indultunk.

Valahogy az űrállomás funkcióját sem éreztem tökéletesnek. Szóval van ez a gépünk, amelyet ha sikerül elindítanunk, akkor megoldódik az energiaválság a földön és elmúlik a veszély? Azt meg, hogy? Tényleg egy maroknyi embert küldenek fel, némi paranoiával, hogy megakadályozzák, hogy visszarepítsük magunkat a kőkorba?
Azt gondolná az ember, hogy ha már orosz is akad közöttük, akkor a nemzetek teljes egyetértésben dolgoznak, együtt, globálisan, erre kiderül híradó részletekből, rádió adásokból, hogy az oroszok már-már megnyomták a gombot.
A legénység ezek ellenére sem gondolja, hogy Volkov (Aksel Hennie) veszélyes rájuk? A német Schmidt (Daniel Brühl) sincs jobb helyzetben, de őt meg a kínai Tam (Ziyi Zhang) pártfogolja.
Azután, miután a gépezet végül működik, előidéz egy olyan dimenzió ugrást, amelyiket annyira elfogadnak hőseink, hogy amikor megjelenik egy plusz fő az űrhajón, szinte vállon veregetik és kulcsot adnak neki a minibárhoz. Miért? Miért nem zárják el, mondván, hogy eredetileg ott sem lehetne?
De nem elég, hogy dimenziót ugranak, hanem ezzel egyidejűleg elveszítik az egyik társukat, aki viszont az "Ötödik elemben" már látott módi szerint, magához vesz egy igen fontos tárgyat, amelyre a figyelmet olyan külső forrásból kapják meg - egy levágott kezecske - amelyik valójában dimenziók ide vagy oda, nem is létezhetne. Vagy mégis? Egy biztos, pofátlanul olcsó megoldás, hogy a történetet egy olyan levágott végtag lendíti előrébb, amelyik létezése eleve kivágná hasonló esetben a résztvevők szürkeállományát.

A történet szépen lassan elmegy ökörségbe és nekünk csak annyi marad, hogy találgassunk, ki lesz a végén az "áruló" és kik fognak, milyen módon meghalni. Teszem hozzá, eléggé ötlettelenül, főleg. Vagy úgy, ahogyan már korábban láthattuk, más filmekben. Sokszor.

Talán pont ez miatt az összecsapottság miatt tetszett a mozi?
Azért biztos nem, mert annyira "értelmes" szórakozás.

Végül pedig, igaz, teljesen nyögve nyelősen, beszuszakolják a cselekményt a Cloverfield univerzumba, mert ugye, annak kell a táplálék, ennek a filmnek meg kellett valami plusz hozadék, mert egyébként egy darab lett volna az űrhajós-kaszabolós filmek nem rövid listájában. Így azonban máris egy univerzum része lett! A Cloverfield pedig elbírja, hiszen mint korábban megjegyeztem, szinte bármit bele lehet erőszakolni ebbe a világba és elég, ha valamikor közben megemlítjük, hogy "Jaj, ott a szörny!" és a végén esetleg CGI-jal még bele is vágjuk a végefőcím elé a rémet.

A néző meg majd össze hallucinálja őket, egy egységes világgá.

Ettől függetlenül, a sok baromság mellé azért maradt hely fontos kérdéseknek is - válasz nélkül. Pl. Mi történne, ha egyik világban elveszítenél mindent, de egy másikban még megvan, amiért élték? akkor fogod magad és átveszed a saját helyedet ebben a világban? Vagy simán beerőszakolod magadat saját magad mellé? Lennél pl. a saját másik univerzum ikred? Morális, etikus és legfőképpen, lelkileg kivitelezhető?
Az pedig milyen, hogy mondjuk a halott gyermeked él a másik világban és te simán átmennél hozzá, ebben a világban hagyva minden más értékedet, beleértve a jelenlegi kapcsolatodat, munkádat, életedet, mindezt úgy, hogy a másik világban élő gyermek igazából nem is a tiéd?
Megteheted ezt a hátrahagyottakkal?
Megteheted ezt a másik világbeli gyermekkel és annak szüleivel, akik élnek?
Megteheted ezt magaddal?

Persze a forgatókönyv hányaveti, ezért nem fogunk válaszokat kapni. Maguk a felvetések is pusztán alig érintettek. Még azt sem magyarázza el a film, amiket látunk. Pl. Mundy (Chris O'Dowd) önálló életet élő keze hogyan lehetséges? Az űrhajó személyzete azonban beéri vizsgálatok helyett azzal, hogy egy üvegkalitkába zárja az izgő-mozgó végtagot.

A Cloverfield-ellenhatás egyértelműen középszerű munka és pusztán anyagi okokból lett hozzácsapva a Cloverfield világához. Eredeti címe God Particle (Isteni részecske) volt, ami a film megtekintése után legalább annyira nem mutat utat, mint a végső változat.

Tíz év után egyelőre ide futott ki a 2008-ban belengetett mitológia. Azonban, ha nem is vagy maradéktalanul elégedett, van egy remélhetőleg jó hírem, ha tetszettek az eddigi agymenések a témában: Idén bemutatásra kerül a negyedik etap, amely előzetes tervek szerint egészen a második világháborúig repít minket vissza és talán többet megtudunk vagy az isteni részecskékről, vagy a hatalmas szörnyekről.

A film másik oldala azonban pozitívum, hiszen a díszletek ismét kiválóak lettek, szerintem. Mostanában az űrhajós filmek díszletei egészen tetszetősek. Valahol, egy kritika fikázta a CGI minőségét, de nekem azzal sem volt bajom. A kötelezőt hozta és tényleg érdekelt, hová fut ki a film. Persze nem egy sokszor nézős darab, de arra eleve kevés film képes, hogy akár többször leültesse a nézőjét.

65%

Ha megnéznéd:
- A Cloverfield-ellenhatás (2018)

Újrabolva - Tooken (2015)

Újrabolva - Tooken (2015)

Rendezte: John Asher

A film Mafab adatlapja: Újrabolva - Tooken (2015)

Megtekintés: Kifejezetten örülök, amikor az ilyen ócska paródiákat későn is látom és még rövidek is...

...mert nem rabolják el az időm. Annyira.
A film egyetlen pozitívuma, hogy a főszerepre megnyert, Liam Neeson karaktert utánzó Lee Tergesen kifejezetten remek színész.
Ja, merthogy az "Újrabolva" az Elrabolva sorozat és néhány mostani Neeson akciófilmre reflektál, olcsón és minimális humorral.
A filmnek csupán azért adtam egy esélyt, mert nem a Friedberg-Seltzer duó készítette és nálam ők azok, akik a paródiák megszentségtelenítésére adták a fejüket és még élnek. Az a két farok képes bármiből szart készíteni. Filmjeiket úgy végig bírom most már nézni, hogy a mosoly árnyéka sem suhan át orcámon.
Ezt a szintet szinte Asher is hozta.
Sok dolga nem lett volna, hiszen az alap remek volt és Valerio Polloni készítette az adaptációt, meg a forgatókönyvet sem egyedül kellett a rendezőnek formába hozni.

A végeredmény azonban kiábrándító. Az eredeti "Taken" filmek vázlatát sem képesek rendesen beépíteni, pedig akkor legalább egy nagyjából lineáris történetet kapunk, ami nem esik úgy szét, mint ez a szkeccs szerű formátum, amelyiknek nagyjából semmi értelme.
Kapunk néhány mellékszereplőt, ám szerencsére Tergesen-től nem tudják ellopni a "show"-t. Reno Wilson-nak majdnem sikerül.

Egyszerűen nem értem, hogy akik paródiák készítésére adják a fejüket, miért nem veszik mintának a ZAZ csoport által már kellően kitaposott utat? Legyen kerek a történet, minden pillanatra jusson egy eredeti poén, könnyen felismerhető legyen, szájbarágás nélkül, melyik filmből idéztek - mert csak olyasmit érdemes parodizálni, ami a kultúra részévé vált - de az se legyen baj, ha esetleg az ember nem ismeri a forrást.
Az "Újrabolva" sajnos képtelen rendesen felmondani a paródia leckét, összecsapott, trehány munka.
Ha nem látom Tergesent korábban két remek horror moziban (The Collection, No One Lives) és nem tudom, mennyire jó színész, nem vagyok képes végigülni az amúgy rövid filmet, amelyet csak úgy tudtak széthúzni egész estésre, hogy a sehova sem vezető befejezés után még bepillantást engednek az egyik karakter életébe és kapunk egy apró bakiparádét is, ám erősen érezni, hogy egy alibi mozi az egész.

Senkinek nem fog hiányozni, ha eltűnik a balfenéken.

30%

Ha mégis arra vetemednél, hogy megnézed:
- Újrabolva (2015)

Funny Games - Furcsa játék (1997) - Fekete Róbert cikke

Funny Games - Furcsa játék (1997) – kritika

Celluloidszalagra vitt modern gladiátorjáték.

Talán így lehetne röviden összefoglalni Michael Haneke 1997-es rendkívül provokatív alkotását. Az osztrák direktort az erőszak és a befogadóra történő hatása különösen izgatja, ez már korábbi filmjein is látszik (Benny videója,71 töredék), de ennyire közel még sosem hozta hozzánk. Ezt a közelséget az alatt értem hogy szinte mi is részesei vagyunk a ,,furcsa játéknak” és ennél a pontnál kanyarodnék vissza a gladiátorjáték párhuzamra. Már az ókori emberek is előszeretettel nézték szenvedő embertársaikat amint éppen végeznek egymással, esetleg egy állat végez velük. Egy ilyen játéknál a publikum és az uralkodó kezébe volt a döntés élet és halál felett, ami a legtöbb esetben mondanom sem kell halállal végződött.

Évszázadokkal később ebbe a filmben szinte ugyanez játszódik le. Anna (Susanne Lothar) és Georg (Ulrich Mühe) boldog házaspár akik kisfiúkkal elutaznak a hétvégére a család tóparti nyaralójába. Minden annyira idillinek hat hogy már itt látszik egy a történet csúnya véget fog érni. Egyszer csak egy kotnyeles, ügyefogyott, golfruhás fiatalember kopogtat hogy tojást kérjen. Meg is kapja csakhogy kifelé menet elejti őket. Újabb tojáskérés következik ami szintén kudarcba fullad, azonban ekkor már a férfi cimborája is megjelenik aki hasonlóan tenyérbemászó stílusával és kér(d)éseivel felbosszantja a nőt, akinek férje és fia épp akkor ér haza. Nos, miután Georg is kellőképpen idegessé vált és távozásra próbálja bírni az urakat egyikük előkap egy golfütőt és kezdetét veszi a pokol.
A pokol alatt a család lelki és testi tortúráját értem. A 2 fiatal minden különösebb ok nélkül kínozza a családot, látszik rajtuk élvezik amit tesznek és amikor egyikük ki-ki nézeget a nézőkre úgy hogy egyenesen a kamerába néz, na az a film egyik leghátborzongatóbb pontja.
Haneke a film ilyen jeleneteivel teszi a nézőjét az amfiteátrumban habzó szájjal őrjöngő vagy fejét elfordítva szörnyülködő nézővel egyenlővé. A 2 golfruhás fiatal bicskanyitogató stílusban jár-kel a lakásban, otthon érzik magukat és kiválóan mulatnak mások szenvedésén. Ez a fajta szenvedés nem feltétlen fizikai, sokkal inkább lelki. És a lelki terror az amit a mi rendezőnk kíméletlenül, hideg, statikus képkockákba bújtatva ábrázol. Gondolok itt pl arra jelenetre amikor a nappaliban az egyik golfruhás fiatal a családdal kiszámolósdit játszik puskával, miközben kollégája a konyhába jóízűen vajazza a kenyeret, majd hirtelen lövés dördül és a srác mit sem törődve ezzel elkészíti a szendvicsét és befárad a szobába.
Az ilyen jelenetek teszik igazán kegyetlenné a filmet, no meg a visszapörgetős jelenet, de ezzel nem akarok lelőni semmiféle poént. A családnak fikarcnyi esélye sincs hogy átvegye az irányítást, vagy hogy egyáltalán megmeneküljön. Döntéseket kínálnak fel nekünk a fehérbe öltözött kínzók ,de az igazi végkifejletről csakis az ő akaratuk dönt.
Haneke egy brutális és provokatív filmet hozott össze ami médiában megjelenő értelmetlen és öncélú erőszakra reflektál. Kicsit saját magunkra világít rá a film milyenek is vagyunk ha erőszakra kerül a sor és mi csak külső szemlélők vagyunk. A filmben szereplő srácok erőszakoskodása a saját szórakoztatásukat szolgálja akárcsak a médiában megjelenő értelmetlen erőszak a miénket. 8/10

Fekete Róbert filmrajongó eredetileg máshová szánta ezt a kis cikket, ami végül nálam landolt az oldalon. Várom tőle a további cikkeket, hiszen a jerrycomovie szívesen közli le filmrajongók anyagait, más filmrajongók számára.
A közös pont, a film.

A legnagyobb showman - The Greatest Showman (2017)

A legnagyobb showman - The Greatest Showman (2017)

Rendezte: Michael Gracey

A film Mafab adatlapja: A legnagyobb showman - The Greatest Showman (2017)

Megtekintés: Műfaji keretein belül "A legnagyobb showman" nálam simán az év egyik legjobb filmje, pedig még csak január első felében toporgunk!

Michael Gracey a filmes szakmában eddig nem alkotott túl sok maradandót, főleg, mivel inkább csak vizuális berkekben mozgott és reklámfilmekkel múlatta az idejét az elmúlt kb. tíz évben, azonban Hugh Jackman, aki közel nyolc éve legyeskedik a produkció körül, illetve annak létrehozásában, valamiért egy korábbi reklámfilmes munka közben megjósolta, hogy fognak még együtt filmen dolgozni és láss csodát, ez most megtörtént és ami érdekesebb, hogy Gracey elsőfilmesként egy olyan produkciót tudott vászonra képezni, amelyik megfelel a nagybetűs Mozi minden ismérvének, a klasszikus, negyvenes évekbeli Hollywoodból. Majdnem.

Azért elég szemellenzős lennék, ha nem ismerném fel Jenny Bicks ötletében a klisés megoldásokat. Sőt, továbbmegyek: Jenny Bicks és Bill Condon forgatókönyve roppant kevés eredetiséget hordoz magában. Amik a film során tényleg csodaszép pillanatok, azokat is inkább Gracey és a látványtervezők vizualitásához kötném, nem az írókhoz. Mert a film váza, amelyre felhúzták a száz percet - ami sajnálatos módon nekem elég gyorsan elrepült, pedig néztem volna még - unásig ismert panelekből építkezett.

Röviden: A szabó legkisebb fia, P.T. Barnum (Hugh Jackman), pont mint a mesében, megfogadja, hogy elveszi feleségül a helyi gazdag arisztokrata gyönyörű lányát, Charity-t (Michelle Williams). Így is lőn! P.T. igyekszik szórakoztató látványossággal megágyazni egy újfajta cirkuszi világnak, amely sokkal látványosabb - amolyan Cirque de Soleil ősként - mint amihez az egyszeri/egyszerű lakosság szokott. Így is lőn! Folyik a pénz, Barnum végre megtudja, milyen a gazdagok élete, mindent elér.
Azután innen lehet a legnagyobbat esni és így is lőn!
Ám Barnum az az ember volt, aki jó kapcsolatokat ápolt védenceivel és munkatársaival, ezért, amikor minden veszni látszana, közös egységgé kovácsolódva felülkerekednek a problémákon, hogy amit felépítettek és lerombolták, ismét eredeti pompájában tündököljön.
Röviden.

"A legnagyobb showman" egy karriertörténet, kis mértékben életrajzi dráma, musical, fejlődéstörténet, romantikus film és a többi... "A legnagyobb showman" az a film, amit még látnom kell a vásznon, mert néhány megoldása, pillanata igényli, hogy hagyjam magam elvarázsolni a sötét nézőtéren, pontosan úgy, mint az ezernyolcszázas évek közepén tette ezt Phineas T. Barnum, a cirkuszával. És amelyet ez a film gondolom bőven romantizált.

Gracey tehetsége abból áll, hogy a klisés tartalmat megtámogatta egy olyan eredeti látványvilággal, amely feledteti a történet lineáris egysíkúságát és egyszerűségét, hiszen nem arra figyelsz. Tudom én, mennyire kiforratlan a konfliktusok felépítésében és kezelésében a film. Pont ezért száll ki a dívánk a történetből, amikor már kezdene eldurvulni a közjáték. Pont ezért nem foglalkozunk később sem Charity szüleivel és Barnum üzleti jobbkezeként és jobb feleként ügyködő Phillip Carlyle (Zac Efron) szerelme kontra felmenők ügyével.
A film beletúr a drámába a kapcsolatok szintjén, majd elegánsan félreteszi azt, pedig lenne még mit mesélnie - csak akkor lehet, hogy a családbarát száz perc felduzzad. Azután ott van a "szörnyszülöttek" kérdése is. Barnum viselkedése után borítékolható lenne, hogy elpártolnak tőle, hiszen ha úgy vesszük, elárulja őket, ez helyett egy szép zenei betétben lezavarják a stáb mondandóját, hogy miután Barnum megjárja a saját kis delikát poklát, teljes mellszélességgel mellé álljanak - amivel minimum annyit közvetít a film a nézőnek, hogy ezek az emberek bár nem tökéletesek, de erkölcsösek, lovagiasak és ragaszkodóak. Ragaszkodnak a sikereikhez, a barátaikhoz és bármihez, ami erőssé teszi őket, védelmet nyújtva a világ okozta lelki és testi károk ellen.

Ha a negatívumokat kellene a film ellen felhoznom, akkor két dolog jut eszembe, pedig eltelt néhány nap:
1.) A zenei világ talán lehetett volna "erősebb", annyiban, hogy több stílust is elbírtam volna, változatosabb formában.
2.) A történet tényleg elég profán.

Minden más pozitívum.
Rég varázsolt el ennyire film és éreztem úgy, hogy általa kicsit én is több vagyok.
Első randifilmnek kiváló!

A színészek remekek. Efron bőven bizonyított a Disney után, hogy milyen jó színész. A dívát alakító Rebecca Ferguson egészen zseniális gesztusokkal alakít. Talán az egyik legerősebb pillanata neki van a filmben - mikor Barnum szinte szerelmet vall neki, a produkcióját dicsérendő. Ahogyan az a nő néz, az maga a színjátszás. Arról nem is beszélve, mennyit dolgozott azon, hogy tényleg úgy tűnjön, hogy ő énekel a vásznon, mert törekedtek arra, hogy az utószinkron ne legyen észrevehető.

Engem a film tökéletesen magába szippantott. Nagyon fáradtan ültem be a terembe a barátnőmmel, roppant kevés pihenés után. Már kezdtem volna bóbiskolni, amikor a háztetőn táncolós jelenetben a lepedők együtt mozogtak a táncosokkal. És ott megvett a film kilóra. Nem tudom, CGI (gondolom) vagy ügyesen beállított szélgépeknek köszönhető volt az összhatás, de onnantól el voltam varázsolva. Úgy látszik, a sci-fi iránti rajongásom kezd megkopni, ám az igaz szerelembe és barátságba vetett hitem még nem csorbult ki véglegesen.

Zendaya rózsaszín haja eszméletlenül jól áll.

A film remekül elszórakoztat minket Barnum életének azt a részét felhasználva, amikor olcsó szórakoztatásból igyekezett megszedni magát, azonban P.T. Barnum ennél jóval több. A politikai és állampolgári tevékenységei még csak ezután teremtődtek meg és mivel a film nem mereven életrajzi film, sajnos, ezekből már semmit nem kapunk meg. Tehát, ne a film alapján alakíts képet a főhősről. Olvass kicsit utána, mert P.T. Barnum élete megéri a fáradtságot.

A shownak meg mennie kell, tovább!

90%

Ha megnéznéd:
- A legnagyobb showman (2017)

A film egyik legjobb - Oscar-díjra jelölt dalának első próbáját nézheted itt meg. Érdemes Hugh Jackman reakcióját figyelni, ahogyan a színésznő játékára reagál és a színésznőt, aki hagyja, hogy az érzelmei vigyék a karaktert.

Star Wars: Az utolsó Jedik - Star Wars: Episode VIII - The Last Jedi (2017)

Star Wars: Az utolsó Jedik - Star Wars: Episode VIII - The Last Jedi (2017)

Rendezte: Rian Johnson

A film Mafab adatlapja: Star Wars VIII. : Az utolsó Jedik (2017)

Megtekintés: Mintha a lélek hiányozna ebből a filmből...

Végérvényesen úgy érzem, hogy kiöregedtem a Star Wars (Disney) rajongói klubból. Persze, még premier héten, moziban akartam látni, izgatottan is feszengtem a nézőtéren, ám a végeredmény közel sem okozott akkora katarzist, mint amikor gyerekkoromban a rongyosra nézett videokazettát vettem elő, akár huszadszorra. Igen, ott a gyermeki énem felülemelkedett bennem, ez a mostani pedig inkább elemző, a hibákat jobban észre vevő, és közben a külvilágot - holnap munka van - sem képes annyira kizárni a filmélményből, mint a fiatalkori énem.
És ez csak részben az én hibám.

Az új Csillagok háborúja epizód egy korrekt folytatás, ugyanakkor egy teljesen átlagos sci-fi kalandfilm, amely igyekszik az univerzumot építeni, mégis felemás érzéseim voltak ezzel kapcsolatban.
Mostanra meguntam azt is, hogy a birodalom - vagy jelenleg első rend - még mindig sokkal keményebben jelen van a politikai életben, vasmarkát a galaxis életének pulzáló érrendszerén tartja, pedig hol hagytuk magára hőseinket immár közel negyven éve? - Ott, hogy a halálcsillag elpusztult, a császárt maga a jobbkeze - levágott karok, kézfejek ellenére - ön-kezűleg vetette a mélybe, hogy elhitesse velünk, akkor itt végre sorsforduló pont köszöntött be. Végül a lázadók - sőt, az újra vágószobába küldött speciális változat megmutatta hőseink örömünnepét, amikor tort ültek a sötét erők romjai felett.

Erre ott tartunk, ahol korábban, az első - IV. epizód - idejében: A birodalom kiteljesedett, ereje, armadája az ellenséghez képest ezerszeres garmada. Van fővezérünk is, meg alvezérek, csupa kedves ember, meg olyan flotta, amelyik felépítéséhez Mészáros Lőrinc is kevés lenne.
Akkor minek örültünk annyira 1983-ban, a kis Ewok macikkal együtt?

Luke (Mark Hamill), elhagyva a családi kötelékeket, visszavonult egy szigetre, hogy megvédelmezzen egy picsányi Jedi emléket. Han Solo (Harrison Ford), mint a lázadás egyik központi alakja, valamiért visszament seftelgetni, hogy a VII. részben szemből vágja a fia gerincre, míg Leila (Carrie Fisher) továbbra is kormányközeli helyzetből irányította seregét, amelynek mostanra már rég fel kellett volna számolnia ellenségét, ehelyett, ha egy kicsit nem figyelnek, gyakorlatilag egy apró flottában képesek összpontosulni, hogy a gonosz birodalom akár egy jól irányzott katonai lépéssel picsán rúgja őket. Milyen szerencse, hogy az utolsó pillanatban előrángatnak egy Milf Admirálist (Laura Dern), aki már-már leszbikus érzéseket közvetítve bevállalja, hogy nyomat egy kamikaze akciót, ezzel megpecsételve a birodalmi flotta sorsát - ja, mégsem, mert azok meg néhány perccel később mégis igen komoly haderővel képesek felvonulni egy utolsó védőbástya, amolyan Jerikó falainál, pedig azt hittem, az utánpótlást épp most zúzta szét egy hiper-ugrásba hajszolt lázadó csillaghajó.

Azon már fenn sem akadok, hogy a korábban emlegetett midiklorián, vagy, hogy kell írni, már szóba sem kerül, pedig azért, Rey (Daisy Ridley) esetében csak megérdemelne a kis varázs vérsejt némi felemlegetést, hiszen a lány őstehetség, ha Jedi hatalomról van szó, annak ellenére, hogy egyelőre úgy tűnik, erre a szülei nem jogosították volna fel, már DNS szinten. Annak idején Yoda (Frank Oz) mocsárbolygóján éreztem, hogy az erő körbelengi az ifjú Luke Skywalkert - akire sosem használták a padawan szót, ami szintén az első trilógiában került csak említésre... - most azonban, Luke sziklaszigetén valahogy ez a misztikus erő, amit a Dagobah bolygón éreztem, nem sugárzott bele a retinámba vagy agyamba. Azért a kis plüss kiwi madarak, más néven porgok, pedig a legpofátlanabb merchandising reklám termék, amit a Disney ki tudott találni. Hasznuk valójában semmi, comic relief-nek is kevesek, viszont a boltokban, karácsony előtt, majd jól el lehet adni őket.
Rey közben valahogy összebútorozott Chewbacca-val (Joonas Suotamo), hogy miután Neo mátrixos kicsapongásait megszégyenítve felkerekedjen, mint annak idején a mestere - már ha nevezhetjük Luke-ot annak, azok után, hogy a lány köröket ver rá elemi erő birtoklásában - és egyenesen Snoke admirális elé járuljon, hogy véget vessen a sötét erők ébren maradásának, az ébredés után.

Snoke (Andy Serkis) is megéri a pénzét, hiszen korábban a franc sem tudta, kicsoda, mégis olyan hatalma van, amely felülírta mindazt, amit a császárról, vagy a Sith rendről tudtam. Korábban nem hallottunk róla, most meg ő áll a seregek élén és a szokásos tervekkel van telve, legalábbis, ami ebben az univerzumban megszokott: a.) leigázni mindenkit b.) maga mellé édesgetni az ellenséges erők haderejének egyik leszármazottját, aki logikai szempontból pont, hogy ellene kellene, hogy harcoljon.
- Hallod ezt, te Kylo Ren (Adam Driver)? Áruld már el nekem, hogy anyád és apád mivel húzta ki nálad a gyufát, hogy görög tragédiákat megszégyenítő módon ellenük fordultál a harminc év alatt, amit elvileg legalább egyikük szoknyája mellett kellett volna, hogy eltölts?
Mennyi is lehetsz? Kb. harminc éves?
Anyád és apád tényleg annyira nem kívánt téged, mint örökösét, hogy hagyták, hogy elkótyavetyéld erődet és beállj a konkurenciához, amelyik meg megérzéseire hagyatkozva megtett téged jobb kéznek, vagy két-balkéznek, ahelyett, hogy tárgyalási alap lennél egy egyezkedésnél, vagy valami zsarolási ügyben lennél a vörös hering?
Tényleg Snoke olyan arrogáns, mint egykor a császár, hogy veled végeztetné el a piszkos munkát, mert valami, számomra homályos okból, maximálisan alkalmas vagy arra, hogy szembeköpd a családodat?
Azért tényleg érdekelne, hogy milyen pszichológiai oka lett annak, hogy a fiatal Kylo miért nem apja oldalán csempészkedik, vagy anyja csecsét szopkodva, nem a lázadók támadásait felügyeli, hanem inkább feketét öltve aprítja a rokonságát. Azt a rohadt pónit csak meg kellett volna venni, a nyolcadik szülinapján...

Biztos vagyok benne, hogy a készítők figyelemmel követték a nagyobb filmes fórumokat, amelyekben a rajongók a kívánságaiknak adtak írásos hangot. tuti, hogy a forgatókönyvíró is találkozott több teóriával, hogy vajon Luke milyen mondattal fogja elfogadni Rey kezéből a régi lézerkardját. Azután leforgatták azt a változatot, amelyik ettől a legtávolabb állt és éppen ezért a film egyik legjobb pillanata.
A humor nem rossz a filmben, bár kevés és kissé Disney-s, azaz elég családbarát. Szóval nem az a gyilkos humor.
Az erőszak is elég stilizált, ami mondjuk korábban sem volt a széria erőssége.
A mellékszereplők annyian vannak, hogy agyonnyomják a főszereplőket. Arra akartam kilyukadni, hogy annyi szálon mozog a történet, hogy egyszerűen senkire nem jut elég idő.
Olvasom ám, sok helyen, hogy Mark Hamill mekkorát alakít. Nos, elég okés, mint öreg Jedi mester, de kb. nyolc percnyinek érzem a jelenlétét a vásznon és annak felében is főleg komoran néz a kamerába. (Kicsit sokalltam a túl közeli képeket a szereplőkről, ami nekem sokat rontott a 3D-s élvezeten, hiszen szívesebben néztem volna grandiózus nagy totálokat.) Ennyiből még nem kiáltanék Oscar díjat, bár ennél közelebb szegény srác sosem lesz hozzá.

Carrie Fisher karaktere meg szintén ki lett herélve, hiszen többnyire egy asztalt támasztva osztja a parancsokat - koránál fogva az akció már nem menne neki, igaz - és hozzá kapcsolódik a filmsorozat számomra leg wtf-osabb jelenete is, amelyben Clark Kentet megszégyenítő módon suhan ki szorult helyzetéből. Ezt ki gondolta komolyan a tervező asztalnál, nem fogom megtudni.

Ettől függetlenül a mozi mítoszépítésre remek, még a befejezés enyhén Függetlenség napjás kifutására hajazva is, és még akkor is, ha nagyjából semmi más nem történik benne, mint a gonosz végig a jók seggében van, akik minden eszközzel igyekeznek lerázni magukról a rabigát.

Akikért meg korábban izgultam, azok, nincsenek ugyan parkolópályán - Finn (John Boyega) talán mégis - mégis, a hosszú játékidő ellenére is, túl keveset tettek hozzá a történethez. Ez a baja, ha sok a szereplők. A legjobban Domnhall Glesson szívta meg, aki gyakorlatilag kapott kb. 6-7 perc szopást. Aki pedig az első rész közben úgy vélte, hogy nagyon kezd felforrósodni a levegő a két férfi főszereplő körül, megnyugodhat, mert Poe (Oscar Isaac) inkább az első sorban harcolgat, míg kómás barátja, Finn pedig beújít egy kedves kis keleti csajt (Kelly Marie Tran).
Benicio del Toro is kapott pár percet, viszont tőle ez a szerep számomra kevés. Még a Marvel univerzumos apró megjelenése is több izgalmat szolgált. Ezt a karaktert, DJ-t, rutinból, csípőből hozza. De legalább látjuk szerepelni, mert az is élmény.
Az megvan, hogy Tom Hardy valamiért vonzódik azon szerepekhez, amelyben az arcát részben vagy egészben maszk takarja és csupán a szemével "játszhat"? Itt még azzal sem tud... Mivel egy rohamosztagos maszkja mögé bújtatták a jobb sorsa érdemes fiatal színészt.

A film végén pedig a kis takarítófiú jelképezi az örök körforgást, amikor Luke-ra emlékeztetve elmereng a távolba, a kettős holdat nézve és a csillaghajó által húzott kondenzcsíkot. Mindig lesznek álmodozó hősök, akik majd felveszik a kesztyűt az elnyomás ellen. Pont, mint a kis Anakin, vagy pont, mint a fiatal Luke.

70%

Szavak, melyeket használnod kellene! - Moreplate

http://bamesz.com/24-uj-szo-amit-hasznalnod-kellene/

Kedvet is kaptam és gondolkodni kezdtem, mikkel lehet még fejleszteni a jövő, közös nyelvét.

Moreplate - Étkező edény, amit a számítógép közelében tartunk, többször eszünk belőle, napokon keresztül, de ritkábban mossuk el.

Neked is van egy ilyen edényed?

Tudod, ami szélén már lerakódott némi zsírcsík.
Egy edény, amit mosni kellene, mert a leves után a tejes crunchy falatok íze nem lenne olyan élvezetes.
Moreplate.

A többétkezéses tálka.
Lehetőleg műanyagból.
Azt nehezebb tisztára súrolni...

A rendező: Richard Donner

Richard Donner neve még akkor sem mond sokaknak semmit, ha tucatnyi filmjét láthatták. Talán azért, mert valahogy inkább a filmjein szórakoztunk, minthogy piedesztálra emeljük. Tényleg felfoghatatlan, hogy egy rendező, akinek filmjeinek egy része olyan nagy siker és/vagy híres, ismert lett, miért is nem sütkérezik legalább olyan dicsfényben, mint korosztályának esetleg kevésbé termékeny, vagy  "belenyúlós a tutiba" rendezői.
Brian De Palma, George Lucas pl. mennyivel ismertebb lett, mint cikkem hőse, pedig nem merném kijelenteni, hogy munkásságuk legalább annyira színes és változatos, mint Donner pályafutása.
Donner egy csendes napszámos, aki nem magánéletével, nagy hangjával hódít, hanem azzal, hogy egyszerűen szórakoztat. Az 1930 született direktor 2006-ban készített utoljára mozit és hajlott korára való tekintettel már nem is nagyon várhatjuk, hogy fog még filmezni, sajnos.
A hatvanas években kezdte az ipart és sok tévésorozat mellett 61-ben már készített egy nem túl nagy visszhangot kiváltó történelmi drámát, melyben Charles Bronson is játszik. A filmről - X-15 - pedig sokan nem is hallottunk... (Mindezt több, mint 50 éve!!!)
Tucatnyi televíziós munka és kevéssé értékelt mozis bemutató után, hirtelen kezdte gyártani a kultikus mozijait. 1975-ig semmi kiugró, azután 1976-ban egy horrorfilmmel, amely körbejárta a világot, elindított egy hullámot és egyfajta példát mutatott sok hasonló produkciónak. Ez a darab volt az: Ómen

Ómen - The Omen (1976)
Tegye fel a kezét, aki közel negyvenes, videó korszak szülötte és nem látta az Ómen-t, vagy nem hallott róla. Nagyon kevesen lesznek. Damien, az Antikrisztus története meghódította a világot. A film hatalmas szakmai sikere ellenére Donner körül mégsem alakult ki olyan hype, mint egy Spielberg körül.
Az Ómen egy szépen felépített drámai, thriller elemekkel operáló komoly darab. Korának kiváló karakterszínészeit gyűjtötte csokorba - nem feltétlenül a legjobb-képűbbeket - hogy elmesélje, mi vár ránk, amikor a sátán a földre szabadítja gyermekét és életek ezrein képes átgázolni, hogy végül ő uralja a földet. (Ami után el nem tudom képzelni, mi a fenét fog majd csinálni. Ül a romok között és nézi a törmeléket???)
Az Ómen szerintem sokban felelős az olyan horrorfilmek megszületéséért, amelyekben a szereplők szinte misztikus baleseteknek köszönhetően pusztulnak el, sorban. Az Ómen nélkül ma például nem lenne "Végső állomás" sorozat sem. Gregory Peck pedig eljátszhatott egy esendő embert, aki felemelkedne visszavonhatatlan döntése által, de a forgatókönyv csupán csak megágyaz a későbbieknek és hagyja főhősét elbukni. Bátor vállalás és szükséges lépés, hiszen így további folytatások készülhettek és masszív rajongó tábora alakulhatott ki a filmsorozatnak és mellette Damien-nek. Mindemellett a film munkálatait állandó baljós események követték. Balesetek, IRA támadás, időjárási viszontagságok, betegségek, állattámadások. Vannak filmek, amelyeket végig kísérnek egyfajta forgatási átkok. Az Ómen egy ilyen darab. (Talán nem véletlen, hogy egyes keleti országokban, a forgatás megkezdése előtt engesztelő rítusokkal próbálják távol tartani a rossz szellemeket a forgatásoktól...) Ugyanakkor a film azért is minőségi munka, mert a film elvileg "fantasztikus" vonulata nem rugaszkodik el teljesen a valóságtól. Donner érdeme, hogy átíratta annyira a történetet, hogy kihagyott belőle olyan misztikus részeket, amelyek a valóságtól túlságosan elrugaszkodtak volna. Így végig "lebegteti" a film a nézőt, hogy Damien valóban a gonosz gyermeke e, vagy csak a főszereplő örökbefogadó apa téveszméi okoznak őrületet a véletlenek együtt játszásával.

Azután két év előkészületek után elkészült egy képregényfilm, amely mára már sokat veszített fényéből, mégis, kellő tisztelettel nézve, még ma is szórakoztató darab.

Szuperman - Superman (1978)
Kell ennél többet tudnunk? Gene Hackman mint ripacs ősgonosz és Christopher Reeve, mint Clark Kent, aki azután ki sem tudott mászni a rá telepedő skatulyából.
A film nem feltétlenül koherens és a befejezése is nem kicsit rúgja félre a józan észt/eszet, ettől függetlenül, felépítése, karakterei miatt szerintem az egyik legjobb képregényfilm, hibái ellenére is.
Butuska szórakoztatás. Mit várhatunk egy piros gatyás pasastól, aki kívülre húzza az alsóneműt és ha felvesz egy szemüveget, még a közvetlen környezetét is megtéveszti?
Donner még beledolgozott a második részbe is, - nevét nem jegyzik a stáblistán - majd örökre elfelejtette a kryptonit szülöttét.
Marlon Brando, azon kívül, hogy irreálisan sok pénzt rakott el a rövid megjelenéséért, cserébe nem volt hajlandó megtanulni a szövegét, így volt olyan jelenet, amikor azt a környezetében rejtették feliratok formájában és csak fel kellett olvasnia. (Ez olyan megélhetési celeb dolog. Nem szakmai. Sosem értettem, miért kell valakihez ragaszkodni egy filmnél, akiben egy csepp szakmai alázat sincs és nem akarja a szerepet.)

1982-ben Donner elkészített egy vígjátékot, melyben a hírhedten mocskos szájú Richard Pryor egy sokkal visszafogottabb arcát mutathatta meg.

The Toy - A játékszer - A kis terrorista és a játékszer (1982)
Ez a komédia közel sem olyan ismert, mint Donner egyéb munkái, mégis, akik annak idején látták narrátorosan, emlékezhetnek az egyszerű kisemberre, aki egy milliomos csemete mellé szegődik - már amennyire emlékszem a filmre - hogy az unatkozó kölyök élő játékszereként nyelje a "szart". A film nem lett sem olyan sikeres, sem olyan ismert, mint Donner egyéb munkái, viszont kipróbálhatta magát a nevettetésben is. Sikeresen. Pryor kisembere és döntése egyfajta társadalomkritika: A szegények néha szó szerint játékszerekké silányulnak a gazdagok hatalmi játszmáiban. Sakkbábuk egy hatalmas táblán.
Másrészt a film egy francia, Pierre Richard komédia, "A játékszer" Remake-je
Újra kéne néznem...

Sólyomasszony - Ladyhawk (1985)

Donner a horrorfilm, komédia és kaland-mese után miért ne próbálta volna ki magát más műfajban? 1985-ben elkészített egy fantasy kalandfilmet. Szép környezet, jó színészek és egészen nem odaillő, modern hangzású zene. Sokaknak kellemes gyermekkori élmény a mese, jómagam a mai napig nem láttam a filmet, egy ültemben. Rutger Hauer itt volt a csúcson, bőven a B filmes szarok előtt. Michelle Pfeiffer nevét kezdi megismerni a szakma. (Túl van a Sebhelyesarcú mellékszerepén és a borzalmas Grease 2.-n. (Agyon kéne verni, aki a folytatásért felel.)
Matthew Broderick pedig éppen az ügyeletes tinisztár. Legjobb filmjei a nyolcvanas években készültek, mára pedig csupa mellékszereppel tartja fent magát a víz színén.
A mese nem túl bonyolult: Navarre lovag és Isabeau elátkozott szerelmespár, akiket arra kárhoztattak, hogy míg egyikük ember bőrben járja a földet nappal-addig a másik állat testben és ez fordítva a nap másik felében. Egy kis zsebtolvaj csapódik hozzájuk és elkíséri őket kalandjaik során, mely végén talán sikerül megtörniük az átkot.

Donner annyira belejött a fantasy-ba, hogy alig lépett ki a skatulyából, mert még ebben az évben elkészítette gyermekkorom egyik kedvenc gyerekfilmjét, a "Kincsvadászokat".

Kincsvadászok - The Goonies (1985)

Egy évben két kultikus darab? Donner megcsinálta. Gyermekkorom legszebb nyara volt, amikor apám vett egy videómagnót, vele egy doboz filmet és az egyik kazettán két, a horrort enyhén karcolgató családi filmet rögzítettek. A "Szörnyecskék"-et és a "Kincsvadászokat". Rongyosra néztem a kazit.
A Kincsvadászok magába foglalja mindazt, amitől egy gyermekfilm izgalmas és érdekes lehet. Vannak jó karakterek, rejtély, banditák, csapdák, kalandok és a végén a jól megérdemelt jutalom.
A film jövőre lesz harminc éves. Gyerekszereplői megöregedtek, ennek ellenére újra és újra felröppen a híre, hogy esetleg készül folytatás. Egyik szemem pedig sír, a másik meg nevet, hiszen új szereplőkkel nem lenne a mese ugyanaz, de a régiek meg egészen biztosan nem mutatnának jól egy infantilis töltött káposzta felmelegítésben. Egyszerűen nem lenne már ugyanaz...
Ez a film sem kerülhette el a gyártási problémákat. Volt itt elszabadult díszlet, drága, majd kivágott jelenetek, megfázások, forgatási zavarok.
A kész mű azonban imádni való hullámvasút - néha szó szerint is.

Donner pihent két évet, hogy frissen ugorjon bele egy akciófilm elkészítésébe, amely azután sorozattá terebélyesedett és hatalmas bevételeket hozott, egészen a tíz évvel későbbi kifulladásig. Pedig volt benne szufla.

Halálos fegyver - Lethal Weapon (1987)

Martin Riggs (Mel Gibson) és társának, Richard Murtaugh (Danny Glover) párosa nagyon jól működött a vásznon. Megvolt bennük a kémia és minden ami egy buddie filmhez kellhet. Murtaugh a megfontoltság, tapasztalat és nyugalom, míg Riggs a tökéletes ellentéte, izgága, erőszakos és szuicid hajlamú.
Jól állt a nagy kontraszt, hiszen annyira jó párost szabadítottak a nézőre, ami nagyon ritka rendőrös-akció filmben.
Shane Black első forgatókönyve magán viselte az író valamennyi, később ismert névjegyét - karácsonyi történet, jól eltalált főszereplő páros, sok mellékszereplő, a nők csupán csinos kellékek, stb. - és híressé tette Hollywoodban. Később, a színészkedés és írás mellett még rendezett is. Donner és Black nagyon erősen indították a sorozatot, később a második rész alig bírta megfejelni a látottakat.
De mielőtt folytatták volna a sikeres sorozatot, Donner készített egy "Karácsonyi történet" feldolgozást, az akkor éppen húzónév Bill Murray-vel.

Szellemes karácsony - Scrooged (1988)

Dickens klasszikusa laza kis ujjgyakorlatnak bizonyult a tévézéshez szokott Donner számára. A történet amúgy sem igényli a hatalmas és költséges helyszíneket, hiszen szegről-végről, kamaradarab. A Bill Murray által alakított média guru magányos italozását megtöri mentora és egykori főnökének szellem jelenése, aki figyelmezteti a becsvágyó ifjút, hogy ugyan tehetségét maximálisan kihasználja a munkája terén, de eközben minden mást, ami az életben igazán fontos, elveszíthet. Murray jó komikus és az effektekkel megtámogatva egészen szórakoztató kis pokoljárásnak lehetünk tanúi. A film ettől függetlenül olcsó "szagot" áraszt és közel sem lett akkora siker, mint várhattuk volna. Már aki. Nálunk már csak videón jelent meg.

Halálos fegyver 2. - Lethal Weapon 2. (1989)

Hosszabb, nagyobb, vágatlanabb... A folytatás, ha lehet, még durvább, mint az első rész. Az ellenség veszélyesebb, többen vannak. Az akciók látványosabbak, több a halott, a sérülés és egy csúnyán lezárt szerelmi szál. Utalásokat kapunk Riggs múltjára is, még jobban megszeretjük a karaktereket - mivel az első rész után jobban kötődünk hozzájuk - és kapunk egy idegesítő mellékszereplőt, aki végül családtaggá növi ki magát a franchise-ban, Joe Pesci személyében.
Shane Black pedig itt szállt ki a sorozatból, mert tervei szerint Riggs a film végén meghalt volna, míg a stúdió előre látó vagy gondolkodó fejesei sorozatban gondolkodtak. Nekik volt igazuk, hiszen még további két részt csaptak a szériához és sikeresek lettek a részek, Black pedig az "Utolsó cserkész-szel vigasztalódott. (Amiben persze nem ölte meg egyik főszereplőt sem, sőt, további munkáiban sem nagyon írja ki a főszereplőket. A pofátlan!)

Pár év pihi után Donner készített egy filmdrámát két kisfiúról, akik nevelőapjuk terrorja elől fantáziavilágba menekülnek - Radio Flyer (1992) és még abban az évben elkészítette a Halálos fegyver 3. részét, ami szerintem a sorozat leggyengébb és legérdektelenebb darabja. Gány sztori, unalmas ellenség, nem elég izgalmas akciók. De ez csak az én véleményem, a sorozat kedvelőinek ez a rész is tetszett és legalább behozták Rene Russo-t.

Itt folytatjuk...

Olvasói levél a Fangoriának

Már nem emlékszem pontosan, mikről olvastam az első Fangoriában. Már arra sem emlékszem tíz év távlatából, hogy mi volt a dvd-k sorrendje, amit mellékeltek ehhez a remek magazinhoz. Arra emlékszem, hogy milyen izgalommal siettem megvenni a következő számot, amikor már sejtettem, hogy ideje van... Arra emlékszem, milyen csalódott voltam, amikor nemleges választ kaptam az újságostól a megjelenésre. Arra emlékszem, hogy milyen izgalmas volt kinyitni, beszívni nehéz illatát az oldalaknak, lehetőleg tiszta kézzel, nehogy maszatoljak, mint mondjuk a Vox-szal, a mai napig. De a Fangoria nem maszatolt. A Fangoria rendesen odakente!
Emlékszem, hogy a kis színesben sok olyasmiről olvastam, amit utána levadásztam valahonnan és megnéztem. Sok olyasmit is találtam ott, amikkel később nem kerültem közelebbi kapcsolatba. Ellentétben a szerkesztő fiúkkal, akikkel végül sikerült összefutnom és életem egyik kellemes, bár mostanra halovány emléke egy Giallo-hoz, a Traumához készített rajongói kommentár, amelyet egy apró és levegőtlen fülkében vettünk fel, izgatottan és rendkívül kevés hasznos információval, amiért azóta is ég a pofám. Ma már órákig tudnék pofázni horrorfilmekről és akár a semmiről, mégis úgy érezném, mint akkor: roppant keveset tudok.
Ellenben azok, akik ezt a magazint összehozták és gyengéden nevelték, amíg bírták. Nos, ők igen, tudnának róla mesélni.
Én pedig szívesen hallgattam/olvastam el azokat a meséket és azóta is várom, hogy újra egy kicsit gyerek legyek, akik leül és elolvassa az új történeteket, elejétől a végéig.
Szóval, várom a Fangoriát, mert tudom, hogy lesz még!
Mert kell!

Dave és a labirintus - Dave Made A Maze (2017)

Dave és a labirintus - Dave Made A Maze (2017)

Rendezte: Bill Watterson

A film Mafab adatlapja: Dave és a labirintus - Dave Made a Maze (2017)

Megtekintés: Lehetett volna kőkemény horror, vagy Alice nyomdokain járó filozofikus drgogtrip, esetleg egy könnyed komédia, amelyben szóba kerül a szerelem, felelősség, és társai, de egyik sem lett.

A "Dave és a labirintus" forgatókönyvét összedobó Bill Watterson és Steve Sears egy nagyon jó ötletet hoztak tető alá, amelyből az elgondolkodtató konyhafilozófiai mű helyett egy erősen "Kocka - Cube (1997)" alapon nyugvó, ugyanakkor olyannyira light-os verziót sikerült elkészíteni, hogy kiskorú gyerekek is nyugodtan nézhetik, mert talán kicsit nyugtalanok lesznek, vért azonban nem fognak látni.
Ez a kettősség végig megbélyegzi a filmet, mert itt az erőszak nem pusztán stilizált, hanem egyenesen egy másik szintre lép, azáltal, hogy a meghaló szereplők nem gore effektek véres trutyijában megmártózva lehelik ki a lelküket, hanem idomulva a labirintus összetevő elemeihez simán papírfecnit és konfettit hánynak magukból.

Ez érdekes is, mint koncepció, bár ezzel szinte tökéletesen kiölik a horrort a filmből, halántékot bizsergető érzéseket hagyva csupán. Egy film, amiben azok, akik meghalnak, simán átváltoznak papírmasé figurákká? Na, ne viccelj.

A másik, hogy az egész szereplőgárda túlságosan gyenguska, és, ha ez nem lenne elég, szinte a homlokára van írva a szereplőknek, hogy ki az, aki végigviszi a filmet és i az, akinek a töltelék karakterség jutott.

Az események szinte in medias res. Egy rajzos intróból megtudhatjuk, hogy Dave (Nick Thune) otthon maradt, míg barátnője elutazik. Dave a magányosan töltött időt kreatívan tölti és felhúz a szoba közepére egy labirintust. Mire a szereposztás lefut, a barátné hazatér és máris szembesül pasija agymenésével, azután megjelennek a barátok és mellékszereplők és egy klausztrofób, de annál érdekesebb mikrokörnyezetben találjuk magunkat.

Komoly pozitívuma a filmnek, hogy a díszletek zseniálisak. Szinte végig a labirintuson belül kalandozunk, aminek megjelenítése egészen zseniálisan sikerült, a rengeteg és változatosan kialakított termecskével, szobával, folyosóval. Néha mondjuk erősen érezni a műtermi ízt, hogy szereplőink gyakorlatilag csak bemennek a set-be, majd kijönnek onnan, ettől függetlenül, maguk a díszlettervezők és berendezők munkája tényleg komoly iparos munka.

Sajnos a végeredmény azonban felemás, a célközönséget belőni nehéz, hiszen gyerekeknek talán kicsit komoly a darab, egy felnőttnek azonban nem eléggé az. A humor gyenguska, igaz, volt olyan is, amin fel bírtam röhögni, azonban ezek némelyikének értéke erősen megkérdőjelezhető. Ha a forgatókönyvvel többet keccsölnek, ha jobban beleásnak az emberi pszichébe, egy egészen tanulságos végeredményt is kaphattunk volna.
Ennek ellenére a film begyűjtött különféle fesztivál helyszíneken egy tucatnyi díjat, pedig nem érzem, hogy ehhez eléggé kiforrt, érett mű lenne.

50%

Ha megnéznéd:
- Dave és a labirintus (2017)

A film zenéinek a helye: soundtracksandyou.blogspot.com - Dave Made A Maze (2017)