Brian De Palma, George Lucas pl. mennyivel ismertebb lett, mint cikkem hőse, pedig nem merném kijelenteni, hogy munkásságuk legalább annyira színes és változatos, mint Donner pályafutása.
Donner egy csendes napszámos, aki nem magánéletével, nagy hangjával hódít, hanem azzal, hogy egyszerűen szórakoztat. Az 1930 született direktor 2006-ban készített utoljára mozit és hajlott korára való tekintettel már nem is nagyon várhatjuk, hogy fog még filmezni, sajnos.
A hatvanas években kezdte az ipart és sok tévésorozat mellett 61-ben már készített egy nem túl nagy visszhangot kiváltó történelmi drámát, melyben Charles Bronson is játszik. A filmről - X-15 - pedig sokan nem is hallottunk... (Mindezt több, mint 50 éve!!!)
Tucatnyi televíziós munka és kevéssé értékelt mozis bemutató után, hirtelen kezdte gyártani a kultikus mozijait. 1975-ig semmi kiugró, azután 1976-ban egy horrorfilmmel, amely körbejárta a világot, elindított egy hullámot és egyfajta példát mutatott sok hasonló produkciónak. Ez a darab volt az: Ómen
Tegye fel a kezét, aki közel negyvenes, videó korszak szülötte és nem látta az Ómen-t, vagy nem hallott róla. Nagyon kevesen lesznek. Damien, az Antikrisztus története meghódította a világot. A film hatalmas szakmai sikere ellenére Donner körül mégsem alakult ki olyan hype, mint egy Spielberg körül.
Az Ómen egy szépen felépített drámai, thriller elemekkel operáló komoly darab. Korának kiváló karakterszínészeit gyűjtötte csokorba - nem feltétlenül a legjobb-képűbbeket - hogy elmesélje, mi vár ránk, amikor a sátán a földre szabadítja gyermekét és életek ezrein képes átgázolni, hogy végül ő uralja a földet. (Ami után el nem tudom képzelni, mi a fenét fog majd csinálni. Ül a romok között és nézi a törmeléket???)
Az Ómen szerintem sokban felelős az olyan horrorfilmek megszületéséért, amelyekben a szereplők szinte misztikus baleseteknek köszönhetően pusztulnak el, sorban. Az Ómen nélkül ma például nem lenne "Végső állomás" sorozat sem. Gregory Peck pedig eljátszhatott egy esendő embert, aki felemelkedne visszavonhatatlan döntése által, de a forgatókönyv csupán csak megágyaz a későbbieknek és hagyja főhősét elbukni. Bátor vállalás és szükséges lépés, hiszen így további folytatások készülhettek és masszív rajongó tábora alakulhatott ki a filmsorozatnak és mellette Damien-nek. Mindemellett a film munkálatait állandó baljós események követték. Balesetek, IRA támadás, időjárási viszontagságok, betegségek, állattámadások. Vannak filmek, amelyeket végig kísérnek egyfajta forgatási átkok. Az Ómen egy ilyen darab. (Talán nem véletlen, hogy egyes keleti országokban, a forgatás megkezdése előtt engesztelő rítusokkal próbálják távol tartani a rossz szellemeket a forgatásoktól...) Ugyanakkor a film azért is minőségi munka, mert a film elvileg "fantasztikus" vonulata nem rugaszkodik el teljesen a valóságtól. Donner érdeme, hogy átíratta annyira a történetet, hogy kihagyott belőle olyan misztikus részeket, amelyek a valóságtól túlságosan elrugaszkodtak volna. Így végig "lebegteti" a film a nézőt, hogy Damien valóban a gonosz gyermeke e, vagy csak a főszereplő örökbefogadó apa téveszméi okoznak őrületet a véletlenek együtt játszásával.
Azután két év előkészületek után elkészült egy képregényfilm, amely mára már sokat veszített fényéből, mégis, kellő tisztelettel nézve, még ma is szórakoztató darab.
Kell ennél többet tudnunk? Gene Hackman mint ripacs ősgonosz és Christopher Reeve, mint Clark Kent, aki azután ki sem tudott mászni a rá telepedő skatulyából.
A film nem feltétlenül koherens és a befejezése is nem kicsit rúgja félre a józan észt/eszet, ettől függetlenül, felépítése, karakterei miatt szerintem az egyik legjobb képregényfilm, hibái ellenére is.
Butuska szórakoztatás. Mit várhatunk egy piros gatyás pasastól, aki kívülre húzza az alsóneműt és ha felvesz egy szemüveget, még a közvetlen környezetét is megtéveszti?
Donner még beledolgozott a második részbe is, - nevét nem jegyzik a stáblistán - majd örökre elfelejtette a kryptonit szülöttét.
Marlon Brando, azon kívül, hogy irreálisan sok pénzt rakott el a rövid megjelenéséért, cserébe nem volt hajlandó megtanulni a szövegét, így volt olyan jelenet, amikor azt a környezetében rejtették feliratok formájában és csak fel kellett olvasnia. (Ez olyan megélhetési celeb dolog. Nem szakmai. Sosem értettem, miért kell valakihez ragaszkodni egy filmnél, akiben egy csepp szakmai alázat sincs és nem akarja a szerepet.)
1982-ben Donner elkészített egy vígjátékot, melyben a hírhedten mocskos szájú Richard Pryor egy sokkal visszafogottabb arcát mutathatta meg.
The Toy - A játékszer - A kis terrorista és a játékszer (1982)
Ez a komédia közel sem olyan ismert, mint Donner egyéb munkái, mégis, akik annak idején látták narrátorosan, emlékezhetnek az egyszerű kisemberre, aki egy milliomos csemete mellé szegődik - már amennyire emlékszem a filmre - hogy az unatkozó kölyök élő játékszereként nyelje a "szart". A film nem lett sem olyan sikeres, sem olyan ismert, mint Donner egyéb munkái, viszont kipróbálhatta magát a nevettetésben is. Sikeresen. Pryor kisembere és döntése egyfajta társadalomkritika: A szegények néha szó szerint játékszerekké silányulnak a gazdagok hatalmi játszmáiban. Sakkbábuk egy hatalmas táblán.
Másrészt a film egy francia, Pierre Richard komédia, "A játékszer" Remake-je
Újra kéne néznem...
Sólyomasszony - Ladyhawk (1985)
Donner a horrorfilm, komédia és kaland-mese után miért ne próbálta volna ki magát más műfajban? 1985-ben elkészített egy fantasy kalandfilmet. Szép környezet, jó színészek és egészen nem odaillő, modern hangzású zene. Sokaknak kellemes gyermekkori élmény a mese, jómagam a mai napig nem láttam a filmet, egy ültemben. Rutger Hauer itt volt a csúcson, bőven a B filmes szarok előtt. Michelle Pfeiffer nevét kezdi megismerni a szakma. (Túl van a Sebhelyesarcú mellékszerepén és a borzalmas Grease 2.-n. (Agyon kéne verni, aki a folytatásért felel.)
Matthew Broderick pedig éppen az ügyeletes tinisztár. Legjobb filmjei a nyolcvanas években készültek, mára pedig csupa mellékszereppel tartja fent magát a víz színén.
A mese nem túl bonyolult: Navarre lovag és Isabeau elátkozott szerelmespár, akiket arra kárhoztattak, hogy míg egyikük ember bőrben járja a földet nappal-addig a másik állat testben és ez fordítva a nap másik felében. Egy kis zsebtolvaj csapódik hozzájuk és elkíséri őket kalandjaik során, mely végén talán sikerül megtörniük az átkot.
Donner annyira belejött a fantasy-ba, hogy alig lépett ki a skatulyából, mert még ebben az évben elkészítette gyermekkorom egyik kedvenc gyerekfilmjét, a "Kincsvadászokat".
Kincsvadászok - The Goonies (1985)
Egy évben két kultikus darab? Donner megcsinálta. Gyermekkorom legszebb nyara volt, amikor apám vett egy videómagnót, vele egy doboz filmet és az egyik kazettán két, a horrort enyhén karcolgató családi filmet rögzítettek. A "Szörnyecskék"-et és a "Kincsvadászokat". Rongyosra néztem a kazit.
A Kincsvadászok magába foglalja mindazt, amitől egy gyermekfilm izgalmas és érdekes lehet. Vannak jó karakterek, rejtély, banditák, csapdák, kalandok és a végén a jól megérdemelt jutalom.
A film jövőre lesz harminc éves. Gyerekszereplői megöregedtek, ennek ellenére újra és újra felröppen a híre, hogy esetleg készül folytatás. Egyik szemem pedig sír, a másik meg nevet, hiszen új szereplőkkel nem lenne a mese ugyanaz, de a régiek meg egészen biztosan nem mutatnának jól egy infantilis töltött káposzta felmelegítésben. Egyszerűen nem lenne már ugyanaz...
Ez a film sem kerülhette el a gyártási problémákat. Volt itt elszabadult díszlet, drága, majd kivágott jelenetek, megfázások, forgatási zavarok.
A kész mű azonban imádni való hullámvasút - néha szó szerint is.
Donner pihent két évet, hogy frissen ugorjon bele egy akciófilm elkészítésébe, amely azután sorozattá terebélyesedett és hatalmas bevételeket hozott, egészen a tíz évvel későbbi kifulladásig. Pedig volt benne szufla.
Martin Riggs (Mel Gibson) és társának, Richard Murtaugh (Danny Glover) párosa nagyon jól működött a vásznon. Megvolt bennük a kémia és minden ami egy buddie filmhez kellhet. Murtaugh a megfontoltság, tapasztalat és nyugalom, míg Riggs a tökéletes ellentéte, izgága, erőszakos és szuicid hajlamú.
Jól állt a nagy kontraszt, hiszen annyira jó párost szabadítottak a nézőre, ami nagyon ritka rendőrös-akció filmben.
Shane Black első forgatókönyve magán viselte az író valamennyi, később ismert névjegyét - karácsonyi történet, jól eltalált főszereplő páros, sok mellékszereplő, a nők csupán csinos kellékek, stb. - és híressé tette Hollywoodban. Később, a színészkedés és írás mellett még rendezett is. Donner és Black nagyon erősen indították a sorozatot, később a második rész alig bírta megfejelni a látottakat.
De mielőtt folytatták volna a sikeres sorozatot, Donner készített egy "Karácsonyi történet" feldolgozást, az akkor éppen húzónév Bill Murray-vel.
Szellemes karácsony - Scrooged (1988)
Dickens klasszikusa laza kis ujjgyakorlatnak bizonyult a tévézéshez szokott Donner számára. A történet amúgy sem igényli a hatalmas és költséges helyszíneket, hiszen szegről-végről, kamaradarab. A Bill Murray által alakított média guru magányos italozását megtöri mentora és egykori főnökének szellem jelenése, aki figyelmezteti a becsvágyó ifjút, hogy ugyan tehetségét maximálisan kihasználja a munkája terén, de eközben minden mást, ami az életben igazán fontos, elveszíthet. Murray jó komikus és az effektekkel megtámogatva egészen szórakoztató kis pokoljárásnak lehetünk tanúi. A film ettől függetlenül olcsó "szagot" áraszt és közel sem lett akkora siker, mint várhattuk volna. Már aki. Nálunk már csak videón jelent meg.
Halálos fegyver 2. - Lethal Weapon 2. (1989)
Hosszabb, nagyobb, vágatlanabb... A folytatás, ha lehet, még durvább, mint az első rész. Az ellenség veszélyesebb, többen vannak. Az akciók látványosabbak, több a halott, a sérülés és egy csúnyán lezárt szerelmi szál. Utalásokat kapunk Riggs múltjára is, még jobban megszeretjük a karaktereket - mivel az első rész után jobban kötődünk hozzájuk - és kapunk egy idegesítő mellékszereplőt, aki végül családtaggá növi ki magát a franchise-ban, Joe Pesci személyében.
Shane Black pedig itt szállt ki a sorozatból, mert tervei szerint Riggs a film végén meghalt volna, míg a stúdió előre látó vagy gondolkodó fejesei sorozatban gondolkodtak. Nekik volt igazuk, hiszen még további két részt csaptak a szériához és sikeresek lettek a részek, Black pedig az "Utolsó cserkész-szel vigasztalódott. (Amiben persze nem ölte meg egyik főszereplőt sem, sőt, további munkáiban sem nagyon írja ki a főszereplőket. A pofátlan!)
Pár év pihi után Donner készített egy filmdrámát két kisfiúról, akik nevelőapjuk terrorja elől fantáziavilágba menekülnek - Radio Flyer (1992) és még abban az évben elkészítette a Halálos fegyver 3. részét, ami szerintem a sorozat leggyengébb és legérdektelenebb darabja. Gány sztori, unalmas ellenség, nem elég izgalmas akciók. De ez csak az én véleményem, a sorozat kedvelőinek ez a rész is tetszett és legalább behozták Rene Russo-t.
Itt folytatjuk...
