Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Közel ötven percet kell kibírnod, hogy kapj egy olyan WTF pillanatot, ami teljesen felülírja, amit korábban sejteni vagy tudni véltél.
Az egyetlen oka, amiért a film nem nagyon fér bele a többször nézős kategóriába, hogy a poén lelövése után már nem tud sok újat mondani magáról. A képi világ rendkívül sötét - a flashback-eket leszámítva - ezért, ha kicsit fáradtan kezdesz bele, munka után, hajnalban, van rá esély, hogy a monoton történetvezetésnek köszönhetően feladod a filmet már az első fél órában. Akkor azonban kihagyod magát a csattanót, ami miatt egyszer mindenképp érdemes rászánni a filmre az időt. Nem szpojlereznék többet.
A fényképezés koherens, szép és sötét. A széles vásznú változat mozi élmény nyújt, még úgy is, hogy szinte végig egy kamaradarabot látunk. Mikor kezd kinyílni a történet és a visszaemlékezéseknek köszönhetően a néző megkapja a megoldást, addigra kicsit szélesedik a film eszköztára, bár, hiába, hiszen, alig percek vannak hátra. Az egyetlen, ami indokolja az időben ugrálós elmesélést, hogy ha lineárisan látnánk az elejétől az eseményeket, akkor a csattanó természetesen nem működne és talán a néző a nem "megfelelő" oldalért szorítana.
A színészi játék erős, megfelelő. Mivel főszereplőink a játékidő nagyját lefedik, szükség is volt markánsan jól teljesítő színészekre. Rajtuk múlik minden. Ha hiteltelenek, az első negyedórában elvérzik a mozi.
A Duffer fivérek kezdenek befutni rendezőként. Az érdekes és kezdetben misztikus Waynward Pines sorozattal már bizonyítottak. Ezzel a filmmel talán szintet léptek. Jól adagolják az információt és feszültséget. Nagyon keveset mutatnak, de ez nem zavaró, kivétel, ha a nap besüt a képernyőre, mert az nagyon sokat ront, hogy egyes részleteket kivegyünk az éjszakai jelenetekből. Van még hova fejlődni, ám első nagyfilmnek tisztességes munka.
Történet:
Ray (Alexander Skarsgård) és felesége, Claire (Andrea Riseborough) kislányukkal a föld alá kényszerülnek, miután valamilyen katasztrófa következtében városuk az enyészetté lesz. Két fontos teendőjük, hogy kirekesszék a titokzatos támadóikat, akik a sötétben rejtőznek a romok között és szüntelen fenyegetést jelentenek a család számára, a másik, hogy kislányukat, Zoe-t (Emily Alyn Lind) felneveljék az embertelen körülmények dacára is. Háromszáz napja bujkálnak a föld alatt, az öreg iskolaudvar alá telepített bunkerben, ahol szerencséjükre hosszú időre elég élelmiszer készlet van felhalmozva. Gondos beosztással még talán elég sokáig lent bírnak maradni, védve a külvilágból fenyegető veszélytől, ha rendszeres időközönként nem akarna az ismeretlen támadó horda bejutni hozzájuk, hogy ki tudja, mit tegyenek velük.
Ray és Claire sokat tesz azért, hogy Zoe művelt lánnyá cseperedjen, egészen addig a napig, míg végül engednek a láncok, reped a fém és az idegen fenyegetés elözönli bunkerüket.
Akkor már csak a menekülés marad.
A képi világ komolyan megterhelő a nézőnek. Csak teljes sötétben lehet igazán élvezni.
Ha ennyire profán lenne a történet, nem lenne kritikai sikere, csupán egy lenne a tucatnyi hasonló, horrorba hajló kamaradarab közül, melyben kevesen, elzárva remegnek a túlélésért. Lásd még pl. Hasadás - The Divide (2011) vagy A kihalás szélén - Extinction (2015) szintén egy kislánnyal, akit ketten is igyekeznek megmenteni az életük árán.
A film nem rossz, azonban a gyakorlatilag egy csattanós forgatókönyv miatt nem lehet túlértékelni.
60% és nem lesz a kedvenced.
Kiragadott pillanat a produkcióból. (Tóth Gabi, 2015)
Nem szoktam nézni nagyon a tévét, főleg, a kereskedelmi műsorokat, amelyben sztárok, celebek, ismerős emberkék produkálják magukat hakni versenyeken, hogy végül győzzön közülük valaki és együtt örömködjenek. Nem azért, mert elítélem a műfajt, hanem mert van, ami jobban megmozgatja a figyelmemet.
Most is csak azért írok valamit, mert ha nem dolgozom vasárnap és kolléganőm nem kapcsolja át a tévét zenecsatornáról egy másik, zenés műsorra, lemaradok egy még számomra is értékes produkcióról.
Kovács Kati az eredeti felvételen, fent:
A "Sztárban sztár" koncepciója, hogy egy tucatnyi média területén ismert figura énekel a színpadon, más, ismertebb sztárok "bőrébe" bújva. Ez néha sikeres átlényegülés - főleg, ha a producerek és zenei szerkesztők igazán megfelelő előadót párosítanak az elénekelendő zenéhez - máskor kínos ripacskodás is lehet.
Tegnap este azonban, a Tóth Gabi nevű, nálunk igen sikeres női előadó, megidézte a hetvenes évek szexszimbólumát a színpadon, Kovács Katit.
Habár a szám előtt látható felvezető videóban Gabi arról győzköd minket, mennyire nehéz Kovács Kati hangját és előadásmódját interpretálni, azért a végső produkciója elképesztően hiteles lett és csupán annyi az eltérés hangi adottságai és Kovács Katié közt, hogy nem ugyanaz a két torok munkáját halljuk, ami evidens. Mégis, Gabi olyan ügyesen dolgozott ebben a dalban, annyi energiát és tehetséget fektetett bele - plusz a stylelistok, fodrász, kozmetikus - hogy a színpadon szinte 100%-os hitelességgel keltette életre a régi legendás énekesnőt, pedig az még bőven él!
Amikor a dalnak vége lett, arra gondoltam, hogy simán megérne egy egész estés életrajzi filmet Kovács Kati, a tinik bálványa, aki legalább negyven évig töretlen sikerrel dolgozott énekes előadóművészként és, hogy Tóth Gabi tökéletes megformálója lehetne a vásznon.
1966, Kovács Kati
Egy jó forgatókönyvvel, tehetséges rendezővel mindjárt több célközönsége is lehetne a filmnek: Nyugdíjasok, akik együtt nőttek fel Kovács Katival és a mostani fiatal generáció, aki viszont kedveli Tóth Gabi zenei tevékenységét.
Ha már bírálnom kell, kívülállóként annyit tudnék felhozni a produkció ellen, hogy talán túl testhezálló feladat volt Gabinak a rekedtes hangú énekesnőnk megszemélyesítése, hiába említik, hogy nehéz hangválasztás. Ki merem jelenteni, hogy azért ez közelebb állt hozzá, mint Varga Győzőhöz pl. Scatman nyelvtörő dallamvilága.
De az én anyámat!
Nem kedvelem Tóth Gabi-t, mint produktumot. Ez az én bajom, nehezen is elemezném ki, miért. Egyszerűen, nem a fülemnek való a hangja a zenéi - néhány kivételtől eltekintve. Sosem mennék koncertjére, gondolom most, és hirtelen egyetlen dalát sem tudnám eldúdolni, viszont...
...mostantól tisztelem, mert számomra is érdekeset mutatott, olyasmit, amit nagyon ritkán látok abban a zenei dömpingben, amit ránk zúdítanak a mohó kereskedelmi televíziók.
Le a kalappal, Tóth Gabi és köszönöm ezt a kellemes és tökéletes múltidézést!
Tóth Gabi, a tökéletes alteregó, lent:
A feltöltött videó minőségéért elnézést kérek. Sajnos, hirtelen nem tudtam jobbat szerezni. Felnagyítva a kép erősen pixeles lehet.
Megtekintés: Valamikor ez egy izgalmas kis film lehetett, mostanra azonban egy bugyuta abszurdum.
A film a romantikus komédiából a végére átcsap egy filmdrámába, amelyben épp elfért egy nagyon kevés akció is. A nyolcvanas évek végére, mikor begyűrűzött hozzánk a videó láz, tucatnyi blőd amerikai akció filmet néztünk végig, amikre nem is emlékszünk. Ez a darab nem volt benne, pedig megkockáztatom, ha gyerekként látom, akkor egy enyhe nosztalgiát éreznék a történet iránt, amely Amerika utolsó óráit meséli el, egy szemszögből.
Igen, a film gyakorlatilag az utolsó órákat eleveníti fel egy szerelem közeli állapotba került fiatalember szemén keresztül. Harry Washello (Anthony Edwards, a későbbi Vészhelyzetes Green doki) belebotlik egy fiatal pincérnőbe, aki iránt olthatatlan szerelemre gyullad. Az esti randit önhibáján kívül lekési és amikor az étterem mellől fel kívánja hívni a kis hölgyet, hogy kiengesztelje a késéséért, véletlenül hozzá fut be egy téves hívás, amely meggyőzi őt arról, hogy Amerikai vétlen rakétatámadást indított az oroszok ellen és a válaszcsapás hetven perc múlva esedékes és letarolja a nagyobb városokat, köztük Los Angeles-t, ahol szereplőink ténferegnek.
A film kezdetben kedvesen bohókás, míg végül, ahogy fogy az idő, mind szürreálisabb kalandozásokhoz vezet. Harry ugyan végül sikeresen teljesíti magán-küldetését, ám nem igazán sikerül úgy, ahogy eltervezte. Ettől még szerelmesével lehet örökre...
A nyolcvanas években, a hidegháború és atomfenyegetés után a fajsúlyos drámákat a nyolcvanas években felváltották a diszkó fényű, giccses akció sci-fik és fantasy kalandozások. A videónak térhódításának köszönhetően mód volt rá, hogy a mozi után hazavigyük a filmeket és ez váratlanul nagyon sok, korábban leforgatásra érdemtelen mű előtt megnyitotta a kaput, hiszen, amire nem biztos, hogy beülnek a moziba, azt még mindig hazavihetik a hétvégére.
Ennek köszönhetően rogyásig rakták a polcokat olcsón forgatott bugyuta filmekkel, melyekből néha ilyen-olyan környezetben kult mozi lett. Vagy, mert a főszereplője később karriert csinált és az adott filmet igyekezett megtagadni, vagy mert a témája volt éppen divatos, esetleg a zeneszerző munkája állította a középpontba a művet, vagy csak a kereskedelmi televíziózás kapta vállára a darabot.
A "Ne várd a csodát!" eredetileg a Homályzóna mozifilm egyik szegmense lett volna, pozitívabb befejezéssel, míg végül a játékidő miatt húzni kellett a forgatókönyvből és kimaradt. Ezek után nem csodálkozhatunk, ha a produkció gyakorlatilag az ötlettől a bemutatásig, nyolc egész évig alakult, formálódott. Végül két hónap alatt leforgatták!
Ebben a mozifilmben debütált Peter Berg, aki később olyan filmeket rendezett, mint A királyság vagy a Csatahajó.
Peter Berg abszolút cameo szintű megjelenése, mielőtt ismert rendező lett volna.
A film végig nehezen vehető komolyan, ezért majdnem az utolsó percekig kétséges, hogy megtörténik-e, amiről szó van benne.
Lehetett volna az egész egy álomfilm is, ami arról szól, Harry valójában mennyire fél a kialakuló kapcsolattól, hiszen kinek ne lett volna rémálma, mikor még csak ismerkedési fázisban voltunk életünk szerelmével. Főleg arról álmodva, hogy esetleg elveszítjük.
A film ezt az elegáns és profán befejezést nem játssza meg, így be kell érnünk a vásznon látott, depressziós befejezéssel.
A "Tangerine Dream" készítette hozzá a zenét és ugyan eredeti lemezen is birtoklom, nem ez a formáció legütősebb filmzenéje. Sőt. Valójában belegondolva, nem is értem a hype-ot, ami a nyolcvanas-kilencvenes években kialakult az együttes körül. Egyedül talán a Tűzgyújtó zenéje volt az, amit élvezettel hallgatok meg tőlük azóta is. A csapat 71-től már részt vett filmzenei munkákban 2001-ig, hogy közel 15 év kihagyás után összedobjanak egy videójáték zenét a Grand Theft Auto V.-höz.
Ha a filmet párhuzamba akarnám valamelyik filmmel állítani, akkor hirtelen a "Lidérces órák - After Hours (1985) jut eszembe, ami hasonlóan egy éjszakát mutat be, férfi a főszereplő, egy nőt igyekszik megszerezni, közben túlélni. Csak annak pozitívabb a lecsengése. Nem lepődnék meg, ha a film hatott volna a rendezőre is, még annak ellenére is, hogy eredetileg már 1980-tól épült a történet.
Ha szeretnéd látni ezt a poszt-apokaliptikus jövőkép előtti percekben játszódó vizuális baromkodást: Töltsd le a filmet innen!
Megtekintés: Habár a film nem éri el polgárpukkasztásban azt a szintet, mint a Shortbus (2006) vagy a Ken Park (2002), azért témaválasztása feszegeti az átlag néző befogadó képességét. Ennek ellenére, látni kell, ha úgy érzed, túl rózsaszín az életed, vagy ha pont totál szürke. Ez majd kicsit visszaránt akkor középre. Mellesleg, a Shortbus-t egyáltalán nem bírtam tekerés nélkül megtekinteni, míg a Ken Parkot, meg igen nyögve nyelősen.
Több, mint harminc díjra jelölt alkotás, amely innen-onnan össze is szedett legalább tized a szobrocskákból plakettekből. Ettől könnyű és élvezetes film lesz? Nem állítanám, pedig Solondz kicsit átveri a nézőit. Az első jelenetben, hogy ráhangolódjunk a mozira, mindjárt Jon Lovitz komikus puffadt arcát kell bámulnunk, hogy egy rövid párbeszéd után sírva küldje el a francba aktuális randiját, egy Joy Jordan (Jane Adams) nevű fiatal nőt, aki percekkel korábban lepattintotta. Kivel ne történt volna hasonló? Velem igen. Hasonló. Én mondjuk igyekeztem utána úriemberként tovább lépni és bár nem mindig sikerült, azt a szintet, amivel vélt és valós sérelmeit Joy-ra zúdítja, azt nem léptem meg, ám tökéletesen elfogadom. Az ajándékos monológ egyértelműen a film egyik csúcspontja, ha írhatok ilyet. El is kezdtem pszichologizálni rajta, hogy az ember miért szocializálódik úgy vajon, hogy sokan természetesnek veszik, hogy elfogadnak ajándékokat másoktól, még akkor is, ha tökéletesen tisztában vannak vele, hogy az ajándék egy feltétel folyománya, mint például a kapcsolat elmélyítése, miközben eszük ágában sincs magát az ajándékozót elfogadni?
Andy Kornbluth monológja (Lovitz) rögtön erre világít rá, amikor az egyedi ajándékot, amit megtekintésre átnyújtott Joy-nak, majd miután a nő azt hitte, örökbe megkapta a gyűjteményébe való darabot, kicsavarja azt a kezéből és tisztázza Joy-jal a helyzetet, hogy az ajándékot egy arra érdemes nőnek adja inkább.
Gyerekes bosszú ez Andy-től?
Talán igen.
Elítélendő e ezért a kicsinyes húzásért?
Nem hiszem. Nem tartozik semmivel Joy-nak, és mivel ismerkedési fázisban vannak, gyakorlatilag szinte idegenek egymásnak. Drága ajándékokat meg miért adnánk idegeneknek?
Önzetlenül... mondhatnád.
Igen, de nem egy randin, amin mindketten kapcsolat keresőként léptek a másikhoz.
A drága ajándékok megérdemlésének és elfogadásának pszichológiája.
Neked mi a véleményed? Írd meg!
Azután csupa olyan figurát ismerünk még meg, akiknek élete sötét titkokat, frusztrációt és fájdalmat rejt.
Először is Joy nővérének férje, Bill (Dylan Baker - aki eszméletlen jól hozza a szerepét, mégis, többnyire mellékszereplőként alkalmazzák pár perces szerepekben.) a pszichiáter, aki miközben pácienseit hallgatja a fotelban ülve, elkalandozik gondolatban, hogy kicsit ébren tudja tartani magát a találkozó végéig. Ez a kisebbik baj Bill-lel. A nagyobb probléma az, hogy miközben másokon igyekszik segíteni, alaposan behatolva idegenek pszichéjébe, addig benne is van, ami kibogozásra szorulna, ugyanis Bill rajongása a fiatal fiúk iránt beteges képzelgésekkel egészül ki, egészen a szex megvalósításáig, miközben, ha nem lenne elég baja, neki is van egy kiskorú fia. Bill, mivel módszerének egyik pillére az elemezgetés és kibeszélés, sosem hazudik a fiának. Ez, miután borul a bili (És Bill élete) egy roppant erős és nehezen emészthető párbeszédet generál apa és fia között, mielőtt Bill oda kerülne, ahová vágyai miatt való. (Akkor az álomjelenetről még nem is beszéltem.)
Még egyszer, roppant nehéz figura és eszméletlen színészi játék Dylan Bakertől. Ebben segített Solondz remekül megírt karaktere. Bill szinte minden rezdülésén átjönnek érzései. Kár, hogy ennyire jól megírt karaktereket többnyire a nem könnyed műfajokon belül találhatunk a filmművészetben.
Másodszor ott van Allen (Philip Seymour Hoffman- Itt kezdett befutni és egyre komolyabb szerepeket kapni.), aki megint egy betegesen introvertált alakot személyesít meg. Nappal egy iroda-rengetegben dolgozik, szabad idejében főleg telefonon zaklat idegeneket, miközben könnyít magán. Allen történetesen Joy másik nővérének, Helen-nek (Lara Flynn Boyle) a szomszédja és miközben róla fantáziál, alig vesz tudomást egyik szomszédjáról, aki viszont Allen barátságát keresi, testiség nélkül. Fura, hogy végül a két, világtól elzárkózó ember egymásra talál, legalábbis lelkileg. Helen szerencséjére...
Ha két perverz egymásra talál... az nem ilyen.
A három nővér - nem tudom, van e Csehovi hasonlat, ám nem merném kijelenteni, hogy a felszín alatt nem lappang e némi orosz realizmus - tehát cseppet sem könnyű életet él. Az idősebbek kicsit lenézik húgukat, miközben, apró információ morzsákból kiderül, hogy valójában nincs joguk rá, hiszen van elég szemét saját portájukon is. Ha ez nem lenne elég, apa és anya negyven év után kissé szétmennek, igaz, a válás szóba sem kerül közöttük, de ennek csupán formai megjelenése van, hiszen, nem osztoznak többé a közös ágyon, sőt, másfelé kacsintgatnak.
Lenny Jordan (Ben Gazzara) a nagypapa szerepe jutalomjáték a színésznek, pedig talán motivációja - hogy nem akar a feleségével együtt sem lenni, de válni sem - talán a legkevésbé elmagyarázott szál. Egy nap gondol egyet és nem akar többi a jó férj lenni. Szabadságot akar, külön mozgásteret. Talán fél, hogy negyven év után lemaradt valamiről, vagy egyszerűen belefáradt a felesége öregedő arcát nézni és úgy érzi, ideje kihúzni pár tételt a képzeletbeli bakancslistából.
Joy pedig egy morálisan megkérdőjelezhető balkáni származású taxisofőr mellett keresi a boldogságot, míg végül Vlad (Jared Harris) simán eltolvajkodja pár holmiját, hogy végül a visszaszolgáltatásért lehúzza a nőt némi pénzre. Csoda, hogy Joy szeme kinyílik és hamar pontot tesz a csöppet sem bizalomgerjesztő kapcsolattal kecsegtető lehetőségre. Humoros adalék, hogy a Joy-t játszó Adams és a Vladot alakító Harris 2015-ben ex-párt formált meg a Poltergeist - A kopogó szellem Remake-jében és furán éreztem, hogy van kémia közöttük. Talán pont ezért a korábbi közös szereplés miatt. :)
Összességében a film férfi ellenes alkotás, amely minden hím-soviniszta fiatal nőnek ékes bizonyíték lehet rá, mennyire nem érünk semmit: Akkor is, ha fikcióról beszélünk! :D
Csak figyeld meg, végig a nők szenvednek a férfiak hülyeségeitől, perverzióitól. Egyedül Lara Flynn Boyle karaktere lehetséges ellenpont, viszont egyértelműen az ő viselkedése a legférfiasabb a női szereplők közül.
Amikor a szexuális ragadozó apuka felvilágosítja a gyermekét.
Ha mindez nem lenne elég, a film bonyolult kapcsolati hálóval rendelkezik, akár egy Robert Altman film. Annyira talán nem szövevényes. Ha jól emlékszem, ez a fajta történetmesélés 1998-ban nem volt annyira jellemző, később viszont olyan filmeket köszönhettünk neki, mint pl. nagy kedvencem, Az Igazából szerelem.
A sok kis mellékszálat olyan színészek formálják meg, mint Molly Shannon komika, Camryn Manheim, aki sokaknak a "Szellemekkel suttogóból" lehet ismerős vagy a legidősebb Jordan lányt alakító Cynthia Stevenson.
A film, habár főleg a három lánytestvér életére fókuszál, mégis, néha, mintha a férfiszínészek javára billenne a képidő, vagy a forgatókönyv legjobb pillanatai.
Nagyon nehéz dráma, kevés explicit tartalommal - a spermás jeleneteket sorolnám ide - zseniális színészekkel, emlékezetes pillanatokkal.
Csak ajánlani tudom.
80%
Különvélemény, érdekességek:
- Maga a kifejezés, hogy boldogságtól ordítani, a filmben pont nem releváns. Itt bárki ordítana, azt nem boldogságában tenné. A film eredeti címe - Boldogság - szintén nem nagyon van jelen, bár Bill fia, mikor végre férfivé érik, nagyon örül neki. Kár, hogy a film egyik leggusztustalanabb jelenet követi ejakulációját...
- Solondz 2009-ben tovább fűzte a Jordan család történetét, Élet a háború idején - Life During Wartime címmel és a korábbi rész egyetlen szereplője sem köszön vissza a vászonról.
- Andy (Jon Lovitz) öngyilkossági jelenetét leforgatták, végül mégsem került bele a végleges változatba.
- Eredetileg a film végén Bill-t megölte volna egy csomag, amit neki küldenek és felrobban, ám végül ez a befejezés nem került a filmbe és karaktere így megjelenik a folytatásban is.
- Allen szerepére esélyes volt Jon Lovitz és Jack Black is.
A film linkjét itt fogod megtalálni, amit felkerül egyik kedvenc oldalamra: A boldogságtól ordítani!
Megtekintés: Keanu Reeves miatt mindenképp. A csajok miatt mindenképp. Valahogy sántít az összkép.
Kedvelem Eli Roth munkásságát, talán mert bennem is van annyi abszurd és fekete humor, mint amennyit benne érzek. Roth szerintem egy perverz állat és cáfolj meg, hogy nincs igazam. Azonban most úgy érzem, kicsit mellé lőtt, mert a film bár lehetett volna egy erkölcsi tanmese is, sajnos a vége felé meglép egy olyan jelenetsort, amely felülír mindent, amit addig gondoltunk és gyakorlatilag a porba rántja az egész - elvileg - megtisztulási folyamatot.
Szpojleres kritika!
Csak akkor olvasd el, ha ennek ellenére megnézed a filmet vagy már láttad!!!
Ha megnéznéd, akkor itt a link és térj vissza utána, bár akkor már annyira nincs értelme. :) Kopp-kopp!
Igyekszem nem bő lére ereszteni:
Evan Webber (Keanu Reeves) otthon ülő építész, aki apák napját is inkább otthon szöszöli el, ahelyett, hogy feleségével és gyermekeivel elmenne egy hosszú hétvégére, kikapcsolódni. A fő indok, hogy dolgoznia kell egy tervezeten, ami határidős, ám sejtetni engedik a nézőnek, hogy talán Evan kissé szeretne gyerekzsivaj nélküli mini-szabadságot kivenni a családjától, hogy kissé kifújja magát két munka között. Alig halad a munkával és inkább régi DJ korából kedvelt középszerű dalokkal múlatja az időt, amikor az eső elől menekülve két igencsak attraktív fiatal nő bekopog hozzá az éjszakába. Szó szót követ - nem vitáznak persze, akkor még nem - és ahelyett, hogy útjára bocsájtaná a két fiatal csajszit, inkább ismét férfinak akarja érezni magát, mintha a kapuzárási pánik negyed óra alatt ugrott volna a hátára. Rendesen bezavarja a macit a málnásba csak az a szépséghibája a dolognak, hogy a két Piroska nem akar a szép szóra hallgatva hazamenni a nagymama házába. Evan számára Grimm és Hauff legrosszabb rémálom meséi elevenednek meg a forró éjszaka után. A lányok kezdeti bájos pimaszsága nagyon hamar erőszakos zsarolás felé veszi útját és mielőtt végképp elszabadulna a pokol, valahogy csak megszabadul tőlük és kiteszi őket otthon.
Evan azért sejti, hogy olyasmibe ugrott bele, amit bánni fog további életében és ha a gyomorgörcse nem lenne elég, a két kis boszorkány este visszatér, hogy birtokba vegyék a házat, az életét és őt magát.
Azután belecsöppenünk egy olyan terrorba, amely akár lehetett volna egy megtisztulós erkölcsi tanmese vagy akár egy csavaros válási procedúra első fejezete, ha nem lépünk át a sokkal profánabb horror világába.
Igen.
Kezdetben, sőt, már-már a film végéig azt lehet hinni, hogy a két lány, Genesis (Lorenza Izzo - nem mellesleg Roth felesége és nem tehetségtelen a csaj!) és Bel (Ana de Armas, karaktere neve talán a Szép és a szörnyetegből Belle neve lehetett az alapozás, igaz, a filmben inkább ő a szörnyeteg) csupán önszorgalomból keresnek fel családos apákat, hogy megkísértve őket, végül sajátos módszereikkel móresre tanítsák a férfiakat. Ez tökéletesen elég és működött volna, szerintem. Kaptunk utalást még külső segítségre is, amikor már elmentünk egy olyan irányba, ami újraírta a filmet.
Ugyanis Louis (Aaron Burns) a menedzser segéd halálával a két lány átlépett egy olyan képzeletbeli határt, ami a morálisan elfogadható érveiket simán letörölte a picsába és őket tette meg a film igazi szemétládájának. Persze, ettől még Evan félre lépett és sokak szemében elítélendő, amit tett, viszont a tízparancsolat nem csak a paráznaságot bünteti, hanem a gyilkosságot is, ezért bármilyen pozitívumot hordozott a két lány által hozott leckéztetés, nagyon hamar azt veszi észre a néző, hogy puszta kézzel akarja szarrá verni a két diliflepnist.
Louis után már nem kérdéses, hogy nem egy fifikás és pozitív tanulságokat felvonultató filmet látunk, hanem két tökéletesen őrült gyilkos magánszámát, amelynek levét egy hibázó kisember issza meg.
Pedig ennél még az is jobb lett volna, hogy a feleség a gyanúját beigazolandó csélcsap férjéről, lefizetett két profit, hogy a válást előkészítendő készítsenek terhelő bizonyítékot.
Sajnos azonban a film ennél sokkal butább és befejezése nem, hogy nem megnyugtatóan zárul, hanem még a nézőt is butának nézi.
Tényleg az volt a két nőstény célja, hogy végül Evan felvételével lehetetlenné tegyék az életét és beégessék a világhálón, hogy mennyire csapodár?
Vajon mennyi idő alatt mossa ki magát az asszony előtt Evan a mocsokból, ha kiderül, hogy a két angyalka, aki elvileg csak aput akarták helyes útra terelni, közben szétbarmolták az egész lakást és anyuci jobbkezét simán a halálba kergették, majd papírszobrot "faragtak" belőle?
Márpedig, így még egy bíró sem fogja Evan-t elítélni semmiért, sőt, ha kézre kerülnek kislányaink, alakíthatnak bármit a bíróság előtt őzike szemeikkel, rájuk fog rohadni a műanyag lakat.
Pedig volt a történetben potenciál.
Ami maradt egy üres horror mozi.
A másik, ami fájt, hogy Roth nem saját ötletet hozott, hanem egy Remake-t tett elénk, ami egyszerre idézi meg az 1977-es Death Game című thriller-t és Michael Haneke "Furcsa játékát - Funny Games (1997), aminek szintén készült már Remake-je!
Még rosszabb, hogy van, amit egy az egyben átvesz az eredetiből. Nincs meg benne a bátorság, hogy komolyabban átírja a filmet és az alaptörténetet sem fordít semmit. Talán a befejezés annyiban másabb, hogy a leckéztetést komolyabban vették a lányok, ám elég nehéz azzal kezdeni valamit, hogy a.) a megleckéztetett férfit végül életben hagyták, miközben a mellékszereplő fiatalembert simán leírták az "adóból". b.) Nincs erkölcsi tanítás és mélység, hiszen, a véget tekintve, gyakorlatilag a lányok erőszakolták ki a félrelépést, nem a főszereplő tette azt, saját akartból, ez pedig kb. annyira pofátlan húzás, mint amikor rád erőszakolja egy nő a telefonszámát, amiről később kiderül, hogy hamis volt.
A forgatókönyvön öten is dolgoztak - az eredeti írók mellé feljött Eli Roth és még ketten - és ennek ellenére sem lehet azt mondani, hogy a film logikus és jutott bele valami új az első változat után.
Aranyos húzás cameo szerepbe behozni Colleen Camp-et, aki a 77-esben az egyik imposztort alakíthatta.
A filmben van némi humor is:
A két lány simán lemossa Keanu Reeves-t a vászonról, pedig ő sem hozza rosszul a figurát, igaz, érezni, hogy takarék lángon ég. Lehet, hogy elveszített egy fogadást és így került a stáblistába.
Louis karaktere és ahova kifut a szerep, az is egy vicc.
Különvélemény: Amennyiben a film semmilyen erkölcsi tanítást nem akart bemutatni, csak két elmebeteg nőt, akik férfiak életét cseszik el, akkor majdnem tökéletes a vállalás, csupán azt nem értem, végül miért nem végeznek az áldozattal? :)
Az eredeti, 1977-es változat legalább vette arra a fáradtságot, hogy ha kissé hamisan is, mellékesen is, de úgy zárja le a filmet, hogy etikailag a családapát felmenti azzal, hogy a hölgyek halálát alátámasztja egy kisfurgonos gázolással.
Ezzel legalább a rendező ítéletet mondott "hősei" felett, irányítva a nézőket.
Roth ezt a kegyet megtagadja tőlünk, így miután Genesis és Bel lelép, csak reménykedhetünk abban, hogy vagy legközelebb emberükre akadnak, vagy a rendőrség vadássza le őket.
Bízom benne, hogy legközelebb Eli Roth valami személyesebbel és frissebbel jelentkezik.
55%
- Nézd, ide fogjuk írni a szöveget, így nem kell bemagolnod, viszont nem látszik a képen! - És mi lesz a szöveg? - Hagyjatok békén, ribancok!
Megtekintés: Ki voltam valami hasonlóra éhezve. Sajnos, nem csillapította éhemet maradéktalanul.
Szóval, melyik az a film, amelyben van tanintézmény, elszaporodó halálesetek, bezombuló gyerekek és Elijah Wood. Nem. Nem az Invázium, habár, az is hasonló mozi, kicsit fordítva. A Cooties egy frisebb alkotás és hiába van két rendezője - persze totál kezdők - valahogy nincs a filmben elég kohézió és a humor is eléggé takaréklángon ég.
Pedig van benne jó helyszín, megfelelő gyereksereg, CGI vér, Elijah Wood, A Fűrész filmek atyja, egy meztelen dobos és még páran, mégsem állíthatnám, hogy olyan nagyon kitettek magukért. Amikor nézel egy filmet és a nevetésed inkább kínos feszengésnek köszönhető nem önfeledt kacagás, vagy amikor egy elvileg humornak szánt mondatot szinte húsz percenkét rágnak a szádba, akkor te érzed magad kínosan. És nem azért, mert gyerekeket vernek szarrá tűzoltó palackkal, mert azt roppant finoman vitték vászonra, akárcsak a babazabát. Viszont mintha a film leggyengébb láncszemei pont a színészek lettek volna. Talán nem mind, ám páran olyan irritálóak és egysíkúak, hogy nem azért izgulsz, hogy megmeneküljenek - horror film esetében nem is nagyon szoktál - hanem azért, hogy miért kell ilyen sokáig nézned őket.
Elijah Wood sosem volt nagy színész, amennyire én emlékszem. Ahogy Kevin Smith jellemezte, a legnagyobb sikerében, a Gyűrűk Ura sorozatban is inkább csak buzisan romantikusan nézett, vagy haragosan, vagy elájulva. Legyünk politikailag korrektek: A show-t ellopta Viggo Mortensen és egy görögös nevű csóka, aki CGI bőrbe bújt, hogy eljátssza a világ leghasadtabb elméjét. Wood, még az Inváziumban is jobb volt, mint ebben az új filmjében, ami szerintem visszafejlődés. Vagy kölyök képe miatt nehéz beleképzelni a karakterbe a formáját. Vagy szimplán unalmas, hogy a szerencsétlenkedőt alakítja.
Jó, fejezzük be, annyira nem is gáz. Nem ő a leggyengébb láncszem.
A filmben az összes karaktert láttuk már más filmekben és legtöbbjüket azonnal el fogjuk felejteni. Egyedül talán Rainn Wilson lesz emlékezetes, ami neki nem nehéz, hiszen csuklóból hozza az ilyen gyökszi figurákat. Ami sajnálatos, hogy itt még ő is csak halovány kliséhalmaz.
A film egy eszméletlen jó - kicsit pl. a Fegyvernepper kezdésére emlékeztető és ha jól emlékszem kísértetiesen hasonló volt kezdésben és linearitásban a Kabin-láz második része is - montázzsal kezd, amiben mintha mindjárt ki is maxolták volna a filmben rejlő kreativitást, mert a továbbiakban, néhány apróságot leszámítva, semmi olyasmit nem fogunk látni, ami érdekes lenne számunkra, ha láttunk már pár hasonló műfajú filmet.
Ez a baj a horror-komédiákkal; ha nincs megfelelő alapanyag, akkor a végeredmény unalmasnak fog tűnni.
A tenyérbemászó Wade (Rainn Wilson) mellett még talán kicsit érdekes lehet Doug (Leigh Whannell) figurája, igaz, rá sem áldoztak túl sok sort a forgatókönyvben. Whannell főleg horror-geek-eknek lehet érdekes, hiszen nem rendezőként híresült el, hanem íróként és munkásságának legnagyobb ékköve a Fűrész című horror-thriller, ami ha nem is volt hibátlan, hihetetlen gyorsan nőtte ki magát sorozattá és nagyjából mindig tudott fordítani valamit a történeten. (Illik hozzátenni, hogy Whannell a harmadik részig dolgozott íróként a project-en, utána elvesztette érdeklődését iránta és a gyártó sem erőltette annyira, hiszen eredetibb végeredményeket szerettek volna, mint amit még Whannell el tudott mesélni a témában.
A vágás erős közepes. Néhány jelenet tényleg jól sikerült - pl. kissrác lassítva szalad végig az iskola udvarán és fertő - és vannak olyan képsorok is, amiket simán kivehettek volna, mert alig tesznek hozzá a filmhez, mint pl. a Lost legkövérebb főszereplőjét erőszakkal beszuszakoló furgonból kinézegetős jelenetsorok. Jorge Garcia egyetlen igazán jó jelenete az első megjelenése. Utána akár ki is írhatták volna a filmből. Az, hogy az eseményeket begombázva nézegeti a műszerfal mögül és, hogy a néző ne felejtse el, állandóan elmondja, hogy ő bizony be van tépve, miközben alig mutatják, hogy mit is néz illetve azt meg egyáltalán nem, hogy a begombázásnak köszönhetően milyen "rémképei" vannak, így tökéletesen kihagyott feldobott labda.
Néhány gyerekszereplő még Elijah Wood-ot is lemossa a vászonról. Ciki.
A fertőzés terjedése legalább jópofán le lett zárva a kezdeti izgalmak után, ami legalábbis egyes karakterek immunitását elmagyarázta.
Az akció jelenetek kissé suták, kivétel, amikor a végén a menekülés közben egészen jó kaszkadőri munkát láthatunk a gyerekek segítségével.
A befejezés meg olyan, amilyen. Ötlet alig maradt, így be kell érnünk egy erősen Hitchcock-i lezárással, hiszen nagyjából ezt kaptuk a hírhedt "Madarak" című film végén is, csak míg ott ez zseniális lezárásnak felelt meg, ez addigra, köszönhetően az unásig látott megoldásoknak, egy elkoptatott, lebegtető befejezés maradt, ami azt sugallhatja, hogy akár lehetne folytatása hőseink kalandjainak, de ki merem jelenteni, hogy erre roppant kevés az esély, még akkor is, ha a Cooties visszatermeli a gyártási költséget és valamennyi profitot is termel.
Mert ebben ennyi volt, szerintem.
Jaj, hogy nem írtam le, miről szól a film? Ennyiből nem raktad még össze??? Akkor nézd meg, mert neked tetszeni fog ám, frissessége miatt.
Tapasztalt zombulós nézőknek csupán halovány utánérzés. Tényleg havonta jön már ki hasonló film.
Elég hatásos a felülről fényképezett zombi-koncolás. A The Walking Dead első része is tartalmazott hasonlóan ikonikus jelenetet.
Ha esetleg készül folytatás - amin erősen meglepődnék - előre kijelentem, hogy Elijah Wood és Rainn Wilson-t nem fogjuk benne látni, ugyanakkor megkockáztatom, hogy Doug karaktere, azaz Leigh Whannell visszatér benne, mint főszereplő. Mert van humora. :)
Ha szeretnéd megtekinteni a kis tetveket, csak klikkelj ide és lásd!: Cooties!
Megjegyzés: Attól még nem lesz vicces egy film, mert hülyék a szereplők és tele tömik filmes utalásokkal, hiszen az utalásnak egyértelműnek kell lennie és valamilyen formában az eredetit kell karikíroznia, hogy a néző megmosolyogja. Ha csak elpufogtatjuk
, ami eszünkbe jut, ám nem a megfelelő helyen, akkor kapunk egy humorosnak szánt marháskodást, amiből érezzük, hogy kimaradt valami.
Megtekintés: Fiatal koromban sokkal nagyobbat ütött. Persze, akkor még nem keveredett szex-botrányba a zseni. Ettől függetlenül, egyszer, hangulattól függően, érdemes megnézni.
Kezdjük azzal, hogy nem tudom, mennyi a filmből Woody Allen zsenije, hiszen a végső vágást Ralph Rosenblum-nak köszönheti, hiszen a producerek hatására Ralph győzte meg arról, hogy az eredetileg sokkal borongósabbra vett hangulatot és befejezést - melyben egy menekülés közben lövik szitává Virgil Starkwell karakterét - változtassák meg és készítsenek egy ál-dokumentumfilmet, amelyben több a humor. Végül, mivel a film inkább jelenetek sorozata lett volna, feljavították az egészet a narrátor szöveggel, így adva egységesebb fazont a mozinak. Woody Allen elégedett volt a végeredménnyel és további filmekben vette igénybe Rosenblum kreativitását. A film elkészítéseben, másodrendezőként (néhány szabad felvett jelenet) részt vett Walter Hill is, aki a hatvanas évek végén néhány filmben segédkezett, hogy végül legyenek rendezői tapasztalatai, mire 1975-ben elkészíthette első saját filmjét, "A nagy bunyós - Hard Times"-t. Tudjuk, végül merre fejlődött.
Allen rendezése ötvözi magában a szkeccsfilmek mozaikszerűségét, a dokumentumfilmek narratíváját és rengeteg burleszk elemet. Humora itt még nem forrt ki teljesen, szövegei később lesznek sokkal erőteljesebbek. Néhány jelenetben kifejezetten olcsó humorral operál, viszont vannak benne abszurd pillanatok is, amiket úgy épít bele a történetbe, hogy alig vesszük észre, hogy valami nem stimmel. (Mikor taposná meg egy bíró a vádlott szemüvegét, ha nem Allen-nél?)
Amire már itt képes volt Allen, hogy olyan szöveget írjon, amely a popkultúra része legyen. Nálunk is egy időben sokan idézték, bármilyen összefüggésben a "Csak semmi cicó, nálam van a slukker!" mondatot.
Plusz a zsidó éntudat. Nem bírja kihagyni a filmből, ami főleg külsejének köszönhető. Vaksi, nyüzüge Móricka. Ennél a filmnél már hozza a szokásos figuráját, az egyszerre elesett kisembert, aki nagyot mer álmodni és sokkal okosabbnak hiszi magát, mint környezet. Azután rendre felsül. Akár egy vörös Chaplin, a keménykalap és a bambuszbot nélkül.
A jobb szöveges poénok közé néha becsúszik pár butább poén is, amik alapja az egyetemes burleszk műfaja.
Virgil Starkwell (Woody Allen) piti kis bűnöző, aki lassan araszol felfelé a szamárlétrán, és ezért rendre börtönbe kerül. A folyamatos fegyház ki-be járkálás közben megismeri a kedves és ártatlan Louise-t (Janet Margolin) akit ahelyett, hogy kirabolna - mivel az utolsó pillanatban a lány észrevenné mire készül és inkább elhalasztja a dolgot... - elcsábítja, majd feleségül veszi. A lány kezdetben nem tudja, hogy udvarlója mivel foglalkozik, de mikor később rájön, akkor is mellette marad.
Virgil történetét a néző narrátoron és riportalanyokon keresztül ismeri meg. Az egész film szerkesztése kifordul magából, hiszen olyan eseményekről látunk felvételeket - Virgil élete - amelyekről nyilván nem készülhetett volna képi anyag. Ez a megoldás mégis tökéletesen működik a filmben, olyannyira, hogy az egyszeri nézőnek fel sem tűnik, hogy vajon ki készíthette a felvételeket. Ne felejtsük el, hogy vannak olyan dokumentum filmek, amelyben a kamera követi a szereplőket és megmutatja életüknek egy részét. Ez itt csupán azért nem lehetséges megoldás, mivel a film visszaemlékezés Virgil életére, anélkül, hogy valamikor tudták volna, elkészül a mozi. Ezért valójában egy fiktív bejátszásokat látunk, amik nem készülhettek volna el. (És el is jutottunk a sci-fihez!) :)
Hogy a dokumentumfilmes hatást felerősítsék, a képsorok között megszólal figurák csupa olyan alak, akik Virgil életének részei voltak. Szülők, barátok, sittes társak, rendőrök, tanárok.
A befejezés pedig az egész történetet lógva hagyja, hiszen végig úgy beszélnek a főszereplőről, mintha sejtetnék, hogy már nincs közöttünk, ám ez nem egyértelmű. Az utolsó képsorok azt erősítik fel, hogy szimplán igen hosszú időre rács mögé kerülhetett.
A szülők csak így vállalták a szereplést...
A rendezés, amennyire a mozaikos narratíva engedi, összeszedett és lineáris. A film zenéje - Marvin Hamlisch - eszméletlenül hangulatos és jól kiegészíti a jeleneteket, akár melankolikusabb akár akció-dúsabb képsorokról van szó. Hamlisch odatette magát a forgatáson, amit Allen állítólag olyannyira nem értékelt, hogy a zeneszerző egyszer még sírógörcsöt is kapott, amikor bemutatott pár tételt a rendezőnek, aki azokat a legkisebb érdeklődés nélkül nyugtázta. Művészek... Még 1971-ben megpróbáltak együtt dolgozni a "Banánköztársaság - Bananas" forgatásán, azután nem erőltették a közös munkát.
A színészek erős közepesek. Itt még nem dolgozott akkora sztár-brigáddal, mint később megszokhattuk. Ma már kérés nélkül ugranak Hollywood nagy nevei, hogy vele dolgozhassanak.
75%
Woody Allen a külsejéből eredő poénokat is beforgatja a filmbe. Ez például nem egy jelenet, hanem csak egy pillanatkép a bűnöző Starkwell-ről. Sok mindent el lehet ránézésre róla mondani, de, hogy egy bűnöző zseni, azt nem.
