Árnyékban - Under the Shadow (2016)

Árnyékban - Under the Shadow (2016)

Rendezte: Babak Anvari

A film Mafab adatlapja: Under the Shadow (2016)

Megtekintés: Akik úgy szeretik a horrort, hogy közben nem folyik patakvér, azoknak ez ideális lesz.

Babak Anvari nevét jó lesz megjegyeznem. Felteszem, hamarosan le fog csapni rá Hollywood. Lehet, hogy ezzel sokat veszít majd identitásából, de ez a munkája bőven megéri a ráfordított időt.
Első nekifutásra semmilyen fogalmam nem volt a moziról. Elkezdődött egy felirattal, amely rögtön történelmi kontextusba helyezte a történetet. 1980-tól elkezdődött az Irak-Iráni háborúskodás. Érdekel engem ez az időszak? Különösebben nem, mert úgy érzem, tőlem távol álló eseményeket dolgoz fel. (Ami baromság, hisz ezen a bolygón élünk mind és minden összefügg mindennel.) Engem valahogy jobban vonz a második világháború és Európa, mert az ebben az időszakban játszódó háborús filmek valahogy jobban tetszenek nekem.

Anvari filmje azonban - rosszul tippeltem - nem a háború poklára koncentrál, sőt, alig látunk katonákat a filmben, mégis jól kufárkodik a drámai szituációkkal.
Rögtön benne találjuk magunkat egy olyan beszélgetésben, amelyből kiderül, hogy a főszereplőnőnk nem ostoba, de egy botlás miatt egész jövője kérdőjeleződik meg. Shideh (Narges Rashidi) korábbi iskolájában egyezkedik az igazgatóval, hogy esetleg folytatná orvosi tanulmányait, de mivel korábban politikai kilengései voltak, a férfi központú társadalom egyik rostája - maga az igazgató - megtorpedózza törekvéseit és eltanácsolja az egyetem befejezésétől. Shideh ezek után nem találja a helyét. Jellemző, hogy mennyire elnyomottak a nők ebben a világban: Férje magára hagyja a problémáival a nőt és gyermeküket, hogy dolgozni menjen a háborúba, míg egyedül Shideh női szomszédjai igyekeznek együttérzésükről támogatni.

Lánya, Dorsa, (Avin Manshadi) megbetegszik. Shideh problémáikkal egyedül marad a kiüresedő házban, mert a háborús helyzet fokozódása miatt egyre több szomszéd pakol fel és költözik nyugodtabb vidékre. Dorsa és Shideh pedig amolyan mondvacsinált ürüggyel húzza az időt és nem költöznek el rohamtempóban a férje szüleihez.
Shideh-nek megvan rá az oka: Férje érzelmileg rátelepedett és a nő úgy véli, hogy ha az apósékhoz átköltözik lányával, akkor ez a szorongató kapcsolat megmarad, csak épp a férje helyett a szülők részéről. Shideh saját anyjához nem tud elmenni, mivel az anyukája fél évvel korábban elhunyt. Anya és lánya így inkább kivárnak az elnéptelenedő házban, amiben viszont megmagyarázhatatlan események veszik kezdetüket. Mivel Shideh "modern nő", igyekszik a lehetőségekhez mérten függetleníteni magát.

Lánya pedig simán csak azért akar a házban és azon belül megtépázott lakásukban maradni, mert elveszítette kedvenc babáját. Shideh, jó ürügyként ezt fel tudja használni az időhúzásra, azonban egyes jelek arra utalnak, hogy démoni erők kezdenek eluralkodni a csonka családon, amelynek egyik kulcs a baba.

Felesleges magyarázni, hogy a történelmi háttér egyfajta kivetülése a házban történő eseményeknek. Shideh és Dorsa kálváriája arról is mesél, hogy abban a történelmi közegben és időben, milyen reménytelen élete volt egy nőnek a lányával. Annyira más a szocializálódás, a szokások. Gyakorlatilag ebben a világban ha probléma van, a nő egyedül marad, segítséget alig kaphat. (Remek jelenet, amikor Shideh elmenekül Dorsával az éj leple alatt, mert az entitás rájuk támadt, nekik viszont azért kell remegniük, mert a helyi csendőrség begyűjtötte az anyát, fejkendő nélkül, ami náluk viszont egyértelműen szentségtörés.)

Az "Árnyékban" több szinten is remekül működik. Azért is élvezetes, mert stílusában leginkább egy társadalmi drámára emlékeztet a felütése és egyre inkább átmegyünk a misztikum, a pszicho-horror világába. Igaz, jut bele némi olcsó ijesztgetés, ám a félelem és rettegés egyre inkább rájuk telepedik, míg végül ha úgy vesszük, Shideh, ha meg is menekül, valahol mégis elbukik.
Ezt pedig remekül sugallják az utolsó képkockák, amelyeknek a démoni erőkkel kapcsolatban lesz jelentőségük.

Spojler:
Arra akartam kilyukadni, hogy eredetileg a démon azokon tudja hatalmát gyakorolni, akiknek elragadja valamilyen személyes tárgyát. Dorsa babáját pedig ugyan Shideh vissza tudja szerezni, de anyukájától kapott és tanulmányai elvégzéséhez szükséges könyvet a démon megszerezte. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy bár a lányának van esélye egy jobb életben felnőni, Shideh lehetőségeit már feladta és inkább választja a kényszerű rokonlátogatást, ezzel feladva álmait és önállóságát.

A zene hangulatos a képek alatt. A fényképezés szintén magába szippantja az embert. A trükkök lehetnének jobbak is, de enélkül is működik a film. Shideh alakítója, Rashidi remek színésznő.

Az "Árnyékban" az év egyik meglepetésfilmje volt számomra és bár bizonyos szempontból a "A mumus - The Babadook (2014)" testvérfilmje is lehetne, annál jobban tetszett a visszafogott dramaturgia miatt.

75%

A magányos lovas - The Lone Ranger (2013)

A magányos lovas - The Lone Ranger (2013)

Rendezte: Gore Verbinski

A film Mafab adatlapja: The Lone Ranger (2013)

Megtekintés: Először nem értettem, ki a célközönség. Most sem. Viszont megnézni kötelező.

A Disney megszerez forgatókönyveket, franchise-okat és igyekszik azokat családbarát saját formájára alakítani. Remélem, a Bibliát sosem fogják nekik eladni, mert akkor aztán elkészíthetik a világ legsziruposabb, gyerek és kisállat hegyben tobzódó családi förmedvényüket, az biztos. "A magányos lovas" sem kerülhette el sorsát, mikor pont az egeres cég készült a jogok megszerzése után leforgatni az álarcos hős és hűséges társa, Tonto, az indián kalandjait.

Nem volt kedvem mélyen beleásni az általam korábban csupán egyetlen videojátékból és az angol nyelvű csatornán vetített sorozat reklámjából ismerhetett sorozat nagyfilmes feldolgozásába, de az biztos, hogy Barry Shipman neve nem szerepel a 2013-as film főcímében, pedig 1938-ban ő szabadította rá az álarcos hőst a világra, sok egyéb filmes munkája mellett. Kerek harminc évig dolgozott televíziós munkák forgatókönyvén az ember, köztük, még nekem sem teljesen ismeretlen témákban: Dick Tracy (1937), Zorro Rides Again (1937) - ami alapjában eléggé megközelíti számomra a magányos lovas történetét, Flash Gordon Conquers the Universe (1940), és még vagy száz egyéb western történet, meg a maradék. Sajnos, a forgatókönyvnél a nevét, mint ötletadó nem írták ki, pedig, ha már valakinek illenék megköszönni a film történetét, akkor az biztosan ő lett volna.

Verbinski moziját hárman ötölték ki (Justin Haythe, Ted Elliott, Terry Rossio) és sikerült nekik egy felejthetetlen élményt összehozniuk. Haythe inkább szikárabb drámák megírásában jeleskedik, - biztos ő felelt a film drámai oldaláért a testvérek közötti feszültségekért és a háttérben meghúzódó tragikumért - míg Elliott és Rossio otthonosabban mozog a kalandfilmes, cselekményes közegben. Le sem tagadhatná a duó például, hogy tevőlegesen vettek részt Johnny Depp korábbi sorozatának létrehozásában, a Karib tenger kalózai szériában, annyira visszaköszön néhol a film dramaturgiájában, karaktereiben, megoldásaiban. Johnny Depp ismét lubickolhat egy olyan szerepben, amely szinte teljesen karakterén kívül áll, hiszen, Tonto figurája nem elég, hogy egy indián, de a film teljes játékideje alatt egy lemoshatatlan maszkban szaladgál.

Miből látszik, hogy a Disney nem fért megint a bőrébe?
A film eredetileg egy klasszikus alapú, western bosszútörténet. Igyekeztek volna belecsempészni némi családiasságot, gyermekkacajt, de azt a film alapsztorija nem támogatta volna folyamatosan, ezért az egészet keretbe foglalták egy teljességgel indokolatlan és felesleges mellékszállal, egy kisfiúról, aki tök egyedül bebattyog egy vásári mulatság sátrába, ahol a letűnt idők kiállított szobrai között megelevenedik neki Tonto (Spanyol változatban Toro, mivel a nyelvben a Tonto bolondot jelent és az indián minden, csak nem bolond.), az indián vagy százéves figurája és elmeséli neki - tehát még flashback is a mozi - kalandjait és azt, hogyan ismerkedett meg és lett hű társa a magányos lovasnak (Armie Hammer). Persze, így lehetőség adódik rá, hogy mesélő és hallgató - a néző is - között kialakuljon egyfajta interakció, mert a kisfiú néha véleményezi a hallottakat, illetve bizonyos időközönként, megtörve a hangulatot, reagál az eseményekre. Ez családi film esetében néha egészen jól bejön - lásd pl. a nagy sikerű "A herceg menyasszonya (1987)" című filmet, ahol a nagypapa mesél unokájának - itt viszont eléggé kilóg a lóláb, hiszen végül a kisfiúnak semmilyen plusz funkciója nem lett, elmaradt egy akármilyen csattanó a szerepeltetésével kapcsolatban. (Minimum kiderülhetett volna, hogy ő a magányos lovas, Reid unokája, vagy mit tudom én?)

A film ezeken kívül is, erőszakossága ellenére bővelkedik vicces, humoros pillanatokban, amik nagyját Tonto figuráján keresztül hoznak be nekünk. Ugyanakkor a fő gonoszok karakterei és néhány cselekedetük van annyira erőszakos, hogy egy korhatár alatt a filmet még szülővel sem ajánlanám megtekintésre gyermekeknek, így a törekvés, hogy sikeresen adaptáljanak egy családi mozit a nagy vászonra, hamvába holt.
Női vonalon elég szegényes lett a film. Reid szíve választottját, Rebeccát Ruth Wilson formálja meg, akinek arca legalább nem kopott meg eddig a mozizásban - én sem ismerem eléggé munkásságát, viszont színészileg és külsejében - borzalmasan fest az ajka, amely tiszta olyan, mintha egyenesen a feltöltésről érkezett volna a díszletbe a hölgy - erős közepes, míg az ismertebb nevű és utánozhatatlan Helena Bonham Carter, aki szerintem színészileg simán Johnny Depp női alteregója, már sokkal érdekesebb választás, csak szerepe merül ki két jelenetben, amelyek összességében akár elhagyhatóak lehettek volna, de így legalább el tudtak sütni karakterével kapcsolatban egy bárgyú poént. Kétszer.

Férfi vonalon már sokkal jobban elkényeztettek minket, hiszen a főszereplőnk lehet kevéssé ismert név a szakmában - Armie Hammer, akinek neve kísértetiesen összecseng Arnie Hammerjével, amelyet Schwarzenegger hobbiból vett meg, de semmihez nincs köze amúgy a cikkben - ha a negatív karaktereket olyan nevek személyesítik meg a filmben, akik összesen mostanra kb. 130 mindenféle díjra lettek jelölve és abból sokat be is sepertek.
A hasonló történetekben mindig van egy velejéig romlott rossz ember, akinek megjelenése is azt sugallja, hogy tőle kell rettegni. Itt ezt a szinte felismerhetetlen William Fichtner hozza, akinek még a száját is elváltoztatták egy speciálisan elkészített sebhellyel. Ő lesz főszereplőink mumusa, és Tonto ősellensége. Mozikedvelőknek Fichtner be sem kell mutatni, mert a színész néha még alig pár perces megjelenéseiben is képes olyan teljesítményt nyújtani, hogy rá lehet a legjobban emlékezni egy felejthető filmből.
A háttérben megbújó agytröszt szerepében az angol színjátszás jelenlegi egyik legnagyobb művésze, Tom Wilkinson szerez kellemes perceket. Sokkal visszafogottabb, mint Fichtner, viszont annál súlyosabb a figura fontossága.
A harmadik pedig, hogy legyen elég legyőzendő ellenség, Barry Pepper, aki talán utoljára tíz éve fogadott el olyan szerepet, amiben igazán szerethető lett volna, azóta inkább a kihívást jelentő forgatókönyvekre bólint rá, amiben valami egyedibbet nyújthat. Peppert először a Ryan közlegény megmentésében volt szerencsém látni, amiben a csapat mesterlövészét alakította. Az autentikus katona megformálásának érdekében nem átallott egy kalapáccsal a hüvelykujjára is rábaszni, hogy a belilult körme még valóságosabban adja vissza a figura mélységét, miközben a kamera végigpásztáz rajta.

A történet már nem olyan csavaros, habár az írók igyekeznek összezavarni a nézőt, ami nem túl egyszerű, hiszen egy teljesen egyszerű és a western műfaján belül lerágott csontot, a bosszúfilmet eleveníti fel, háttérben a kapzsisággal és a hatalom megszerzésével. Ami plusz van benne az a morbid helyzetkomikum és fura szereplők, valamin a szemkápráztató, de hihetetlen kalandok. A fehér paci lovasszámait például tisztelgésből tették a filmbe, de ettől még nem lett hihetőbb. A végeredmény egy olyan westernfilm, aminek sok köze nincs a vadnyugathoz, inkább csak díszletként használja fel azt és Depp-nek készült, hogy ismét egy érdekes karaktert mutathasson be nekünk. Ez többé-kevésbé sikerült is. Depp a figura külsejét egy Kirby Sattler festményből merítette és szinte teljesen felismerhetetlen lett, amire egy kis orrformálás is rásegített.

Kosztümös lányok, egy amúgy teljesen felesleges jelenetben.

Ha felülemelkedünk rajta, hogy mennyire bugyuta az egész, amit látunk, mennyire klisés és mennyire túltolta a "kaland" fogalmát, akkor egy remek két órát ülhetünk végig. A vége akciószkéna zseniális és még a magányos lovashoz kapcsolható ikonikus zenét a Tell Vilmos nyitányt is sikerült beleszuszakolni a filmbe, méghozzá remekül. Ezen kívül még sok rejtett utalást találhatunk a filmben, amelyeket azok ismerhetnek fel, akik követték korábban a magányos lovas kalandjait. Nálunk erre kevés az esély, így néhány belső poénról le fogunk maradni.

Figyeld:
- A vonatos leszámolást
- Johnny Depp kapcsolatát a madárral.
- Fichtner minden rezdülését.
- Számold össze, hány ponton emlékeztet a film és miben a Karib-tenger kalózaira. (A listát küldd el nekem, és összedobok egy összehasonlító cikket.)

75%

Ha megnéznéd:
- A magányos lovas (2013)

Nyári tábor - Summer Camp (2015)

Nyári tábor - Summer Camp (2015)

Rendezte: Alberto Marini

A film Mafab adatlapja: Summer Camp (2015)

Megtekintés: Egyértelműen 2015 egyik jobb horrorfilmje.

A cím eleve reflektál a műfajra. Nyári tábor. Vajon hol játszódik a legtöbb kaszabolós horrorfilm? Valamilyen nyári táborban, üdülő komplexumban, ahol viszonylag sok az ember, néha gyerek. A Summer Camp címében egyértelműen a slasher műfajt vette célba, azon belül pedig a megörülős horrort és elkezdték kicsavarni. Már az is kamu, hogy nyári. Végig őszies a hangulat, színek alig. Egy főleg homokos, földes környezetben kalandozunk, valahol észak-Spanyolországban, El-Buho-ban. Ide várja négy fiatal harmincas, hogy egy csapat gyerek másnap megérkezzen. A táborvezetők közül három anyanyelve angol, mivel eredetileg egy nyelvtanulást segítő táborba jelentkeztek. A kibérelt kastélyszállón még dolgozik néhány helyi erő is. Estére azonban elszabadul a pokol és hőseink nagyon tanácstalanok kezdetben, hogy hogyan is kellene túlélniük.

Alberto Marini első egész estés horror mozija nagyon korrekt munka és formabontó abból a szempontból, hogy úgy rugdalja fel a kliséket és olyan pontokon tér el a várttól, hogy a néző csak kapkodja a fejét. Persze, mivel műfaji sajátosság, akad néhány jump scream és kamerarángás - talán a film egyetlen negatívumaként tudnám ezt felróni - ezektől eltekintve bárki büszke lehet erre az indulásra a rendezői pályán. Danielle Schleif aki főleg produceri tevékenységet folytat, korrekt társ-forgatókönyvíró. Közös szkriptjük üdítő a sok piszlicsáré tucat horror között.

A főszereplők sem teljesen klisések, habár, karakterben nem sok újat lehet már hozni az ilyen filmekben. A két női főszereplő azért nem a tipikus buta liba típus és a fiúk is nagyjából tökösek. Kimaradt a csapat ribanca és a lúzer figura is - leszámítva talán a szemüveget, mint mellékes kelléket, mivel dramaturgiailag nem lesz releváns különösebben.
Christy (Jocelin Donahue - Az ördög háza) az elégedetlenkedő csajszi, aki nehezebben illeszkedik be a többiek közé, ellenben annak örül, ha tetszik a fiúknak. Donahue kicsit csenevész jelenség, de ennek ellenére elég csinoska amikor ünneplőbe öltözik. A színésznő nem először választ érdekes horrorfilmben szerepet, mert főszereplő volt a weben agyon dicsért "Az ördög házában" és villanásai voltak Az Insidious: A gonosz házában és a The Burrowers - A felszín alatt-ban is.
Michelle (Maiara Walsh) már egy tökösebb és pozitívabb személyiség, aki könnyebben illeszkedik be, bár, itt nem nagyon van hova, hiszen négyen alkotják az induló gárdát. Walsh sem ismeretlen filmes berkekben. Majdnem egy évadnyi Született feleségekben jelent meg, sikeresen lenyomta a Zombieland tévésorozat változatának pilot filmjét - ami után a félórás vígjáték műsort le is húzták a vécén - és egy általam semmire sem becsült paródiában képviseltette magát, aminek a cikkét legalább ezren elolvasták az oldalamon, mióta kitettem - gondolom a cicis fotó miatt - miközben a film egy rakás fos; ez volt a "Flamó tusa - The Starving Games (2013)"
Will (Diego Boneta) karaktere a romantikus és kedves szomszéd srác típus. Aki barátkozik mindenkivel és nem esik nehezére jó fejnek lennie. Boneta Mexikóból áttette székhelyét Amerikába, legalábbis munka szempontjából. Az önmagát végtelenül szenvedélyes és romantikus srácként aposztrofáló színész bejutott a Scream Queens sorozat stábjába.
A többiek elvannak.

A történet szerint, rögtön a szokásos, filmbe behúzó hangulatteremtő - pár sort kiírnak nekünk - felvázolással indulunk, hogy néhány fiatal eltűnt az adott helyszínről és a hatóság tanácstalan. Mondjuk, ez a befejezés fényében elég komoly csúsztatás, hiszen ha láttuk a filmet, pontosan tudjuk, hogy kerekedett belőle olyan balhé, amit nem tudna a hatóság vállrándítással elintézni. De nem ez a lényeg persze.
A három fiatal és a tapasztaltabb táborvezető, Antonio (Andrés Velencoso) első körben bátorság és bizalompróbával múlatják az időt, majd beterveznek egy laza esti iszogatást, amely nagyon gyorsan az egyikük halálával végződik. Innentől kezdve első pillantásra random mód kezdenek egymás torkának ugrani, így az éjszaka folyamán ki kell deríteniük, mi velük a gond. Igyekeztem nem túl részletesen leírni, mi történik. Sikerült...

A film egyik legnagyobb pozitívuma, amit korábban említettem, hogy igyekszik a szokásos filmes kliséket félredobni és újakat alkotni. Van ezért néhány tényleg kemény jelenet és olyan is, amin felröhögtem. A repülő telefonos például, mert ki tudja, hol áll meg?
Az imdb igencsak szűkmarkúan bánt a film besorolásával csillagok tekintetében, de a sok tucat mozi mellett nálam simán viszi a hetvenötöt.

75%

Ha megnéznéd:
- Summer Camp (2015)

Tíz kicsi katona - And Then There Were None (2015)

Tíz kicsi katona - And Then There Were None (2015) Scal féle javított változat

Rendezte: Craig Viveiros

A film Mafab adatlapja: And Then There Were None (2015)

Megtekintés: Alap. Agatha Christie rajongóknak kötelező!

Stáb: Viveiros rendező mellett még ketten segédkeztek az epizódok elkészítésében: Basi Akpabio és Rebecca Keane. Semmit nem mondanak neked ezek a nevek? Ne csodálkozz. Agatha Christie legtökéletesebb szellemi termékét három olyan személyre bízták, akiknek a nevét még a megrögzött filmimádók sem hallották soha, pedig, szegről-végről, mindhárman dolgoznak egy ideje a filmvilágban. A végeredmény lehetett volna pocsék is, fárasztó, művészieskedő. Végül egy korrekt mini-sorozatot dobtak össze - vagy tekintsük egy három órás nagyfilmnek? - ami nem mentes némi angol modorosságtól, ám ezt tekinthetjük úgy is, hogy kiállításában meg akart felelni mind a történet stílusának, mind a helyszín ködös ridegségének.

Christie regényét gyerekként, kb. 12-13 évesen olvastam (100 millió példányban kelt el mostanáig!) és mély hatással volt rám, ami a krimiirodalmat jelenti; soha többet nem olvastam hasonlóan izgalmas, csavaros és megdöbbentő befejezésű regényt, mint Christie agymenését, és nem is nagyon kerestem hasonló műveket. Tudtam, hogy a csúcson kell abbahagyni. Mindezt úgy, hogy a könyvet pár óra alatt ki lehet végezni - az ember jobb esetben falja az oldalakat - és ezt a könyvet egy nő írta! Nem ám egy férfi, aki szőrös, maszkulin, durva és körbelengi a szivar nehéz füstje. Nem. Agatha Christie minden ízében Angol úri hölgy volt, aki kezdetben a maga, majd később az egész világ szórakoztatására írta meg műveit. Interjúiban hangoztatta, hogy a legjobb ötletei mosogatás közben jönnek, mert olyankor legszívesebben megölne valakit. Fanyar humorra vall. Műveit rendre megfilmesítik és színpadra dolgozzák. A legtöbb esetben a bűncselekményt megoldja az éppen helyszínen tartózkodó - és Christie két leghíresebb figurája persze - elsőre nem túl agyafúrtnak látszó Belga származású Poirot, aki inkább komikus figurának tűnhet, mintsem borotvaéles gondolkodással megáldott nyomozónak vagy a törékeny és teljesen veszélytelen személy látszatát keltő vénkisasszony, Mrs. Marple. (Valójában Miss. - Scal)

" – A következő vádakat emeljük önök ellen: 

– Edward George Armstrong okozta Louisa Mary Clees 1925. március 14-én bekövetkezett halálát. 

– Emily Caroline Brent a felelős Beatrice Taylor 1931. november 5-én bekövetkezett haláláért. 

– William Henry Blore idézte elő 1928. október 10-én James Stephen Landor halálát. 

– Vera Elizabeth Claythorne ölte meg 1935. augusztus 11-én Cyril Ogilvie Hamiltont. 

– Philip Lombard a bűnös abban, hogy 1932 februárjában egy keletafrikai törzs huszonegy tagja elpusztult. 

– John Gordon Macarthur 1917. január 14-én előre megfontolt szándékkal halálba küldte felesége szeretőjét, Arthur Richmondot. 

– Anthony James Marston a vétkes abban, hogy tavaly november 14-én John és Lucy Combes meghalt. 

– Thomas Rogers és Ethel Rogers idézte elő 1929. május 6-án Jennifer Brady halálát. 

– Lawrence John Wargrave a vétkes abban, hogy 1930. június 10-én meghalt Edward Steton. 

– Vádlottak, fel tudnak-e hozni valamit a mentségükre?"

A Tíz kicsi katona (Eredetileg Tíz kicsi néger, de később különféle megfontolásból sok országban más címeken futott a regény, majd az elkészült filmadaptációk is. Amerikába a sorozat címén jelent meg: És akkor senki sem.) egyik érdekessége, hogy nincs központi nyomozó figurája, sőt, a szereplők gyakorlatilag mind csak sodródnak az árral, egészen a lebilincselő befejezésig, amely választ ad ugyan a kérdéseinkre, de ettől még a befejezés ismeretében, elég nyomasztó marad és bizony, hagy némi keserű szájízt az emberben, aki egyfajta hepiendre készült. Ennek ellenére is merem állítani, hogy a kész mű a világ egyik legjobb bűnügyi regénye, apró hibáinak és némi fellelhető rasszizmus ellenére is.

Christie rengeteg novellát írt és pár tucat regényt. Több visszatérő figurája volt. Érdekességképp megemlítendő például egy tarka ruhás férfi, aki legalább tizennégy novellában tűnt fel és a neve: Harley Quin. Honnan olyan ismerős ez a név mostanában? Nem valami erősen hasonló volt Margot Robbie karakterének a neve az Öngyilkos osztagban??? De bizony!

A regény rigmusa, amely kulcsfontosságú információt is rejt.

Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,

Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.

Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,

Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.

Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,

Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.

Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,

Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.

Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,

Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.

Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,

Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.

Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac

Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.

Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,

Egyet keblére ölel, és így marad kettő.

Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,

Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.

Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,

Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.

A Tíz kicsi katona - nem túl nagy változtatásokkal - követi az eredeti mű cselekményét, amelyben nyolc, egymásnak idegen ember különböző okokkal meghívást kap egy szigetre, hogy ott töltsön pár kellemes napot. Már ketten, a személyzet tagjai a szigeten tartózkodnak. Mikor együtt a csapat, hamar kiderül, hogy egy számukra ismeretlen személy gondosan kiválasztotta őket a múltban elkövetett hibáikért és szent céljának tekinti, hogy halálos büntetést mérjen rájuk, egytől egyig. A tíz ember közötti feszültségre épít a regény, a viszonyrendszerekre, a titokzatosságra és a jó ütemben adagolt gyilkosságokra és az azokra tett reakciókra, míg végül elérkezünk a végéhez. A történetről kár lenne többet elárulni, hiszen erősen szpojleres és mindenképpen ajánlott darab, megtekintésre és olvasásra is. Több adaptáció, film készült belőle és színpadi változatok is. Talán ez a mostani áll legközelebb a regény szellemiségéhez, habár néhány részletet átírtak a könyvhöz képest, beleértve a lapokon tökéletesen működő befejezést, ami viszont képernyőre ültetve sokkal nehézkesebb lett volna. Szpojleres rész, csak a kijelölés útján/után jelenik meg: Ezt kicserélték egy dinamikusabb változatra, ami legalább olyan drámai, mint a könyvben található palackpostába rejtett lezáró vallomás.

A főszerepekre többnyire ismert arcokat sikerült megnyerni, de nem feltétlenül a karakterek fontossága szerint. Sam Neill figurája például sajnálatosan mellékesen lesz elintézve, pedig a színészből még többet szerettem volna látni. A főszerep egyértelműen Maeve Dermody-é, aki a kezdeti hűvös hidegségből a második részre átmegy hisztérikává, hogy aránylag megnyugodjon a harmadik epizódra. Ezt kicsit furának is éreztem, ahogy a szobrok miatt kiakad, kicsit karakteridegennek tűnt, még annak fényében is, amik kiderülnek róla a film végére. A másik a "magánnyomozó" (Valójában a filmben egy, korábban Afrikában tevékenykedő ex-katona, de a szigetre amolyan probléma megoldóként vették fel, hogy ha esetleg "történne valami" akkor kéznél legyen, és ezért éreztem talán helyénvalónak a magánnyomozó meghatározást a figurára.) Lombard, akit Aidan Turner alakít egy elég hálátlan szerepben. Azért a Hobbit sorozatban sokkal szerencsésebb volt a fiú. Még fontos szerepet kap a Trónok harca sorozat Lannystere, Charles Dance és emlékezetes a doktort játszó, amúgy totál mellékszerepekre kárhoztatott Toby Stephens (Volt James Bond görény, meg lefejezett irodista magyar vonatkozású horrorfilmben.) Miranda Richardson titkos kedvenc az Álmosvölgy legendája óta és bár nem egyszerű visszaellenőrizni, de szinkronhang volt A kis Vuk című magyar animációs-fiaskó angol változatában.

A film végig lekötött, habár, lehetett volna belőle húzni vagy fél órát. Csúszott be némi baki is: a kedvencem, mikor Toby Stephens a doktor szerepében Marston-t, a tenyérbemászó arcú srácot (Douglas Booth) Heimlich manőverrel próbálja megszabadítani a fulladástól. Talán ezzel akart törleszteni a karakternek, aki korábban majdnem leszorította az útról, hogy olyasmivel próbálkozik nála, amit csak a hetvenes években fejlesztettek ki. :)
A filmben legalább hárman játszanak fontos szerepet olyanok, akik korábban vagy megjelentek valamilyen Agatha Christie sorozatban vagy a Trónok harcában haltak csúnya halált.
Marston figurája minden filmváltozatban más karakter volt, többnyire zenész. Ez volt az első változat, amelyben gyerekek meggyilkolásával vádolják.

75%

Szeretnéd látni?
Akkor próbáld itt:
Tíz kicsi katona

Vagy itt:
Tíz kicsi katona

Esetleg itt:
Tíz kicsi balfasz

A könyv pdf formátumban itt elérhető! 
Köszönet a 18pedagogia.hu oldalnak

Pénzes cápa - Money Monster (2016)

Pénzes cápa - Money Monster (2016)

Rendezte: Jodie Foster

A film Mafab adatlapja: Money Monster (2016)

Megtekintés: Sokkal jobban szeretem nézni Jodie Foster színészi játékát, mint a filmjeit, de a Pénzes cápa egy nem rossz kis túszdrámás mozi...

...amely azért ennél sokkal többről szól. Alapjában nem állítom, hogy nagy rajongója vagyok a túsztörténeteknek, viszont az is igaz, hogy jó néhány filmet láttam, amiben előjött a téma és egyik-másik egészen remek kis filmnek bizonyult. A "Kánikulai délután - Dog Day Afternoon (1975)" például természetesen alap, de olyan rég láttam, hogy nem is emlékszem rá. A film műfajon belül a bankos drámákhoz tartozott, de ugye, túszejtéses szituációk nem csak ehhez az intézményhez köthetőek, bár igaz, hogy a legtöbb esetben alap kiinduló pontja a műfaji leágazásnak a bankban rekedt gazfickók és az épp ott tartózkodó átlagemberek közötti feszült bezártság. Jodie Foster ismeri a szituációt, hiszen maga is játszott már ilyen moziban: A belső ember - Inside Man (2006). Egészen biztos vagyok benne, hogy a három forgatókönyvíró mellett a tíz éve a film forgatása szerzett tapasztalatai is segítettek a film végső formába öntésében. Ha a kedvenceimet kellene a témában bemutatnom, akkor Top nálam a "Nincs alku - The Negotiator (1998)" és mondjuk a "Végszükség - John Q (2002)".

Vannak filmek, amelyek egész tucatnyi karakterrel dolgoznak, itt viszont, annak ellenére, hogy egy filmstúdióban játszódik a film java, nem feltétlenül kell túl sok karakterre fókuszálnunk, hiszen nagyjából egy trió alkotja a filmszereplők derékhadát, a többiek hozzájuk képest asszisztálnak: Lee Gates (George Clooney) egy pénzügyi tippeket megosztó televíziós műsor - kb. olyan, mint a betelefonálós vásárlós adások, csak itt a tranzakciót a néző magának bonyolítja részvényeken keresztül, Gates közvetett segítségével - bájgúnár műsorvezetője, aki a tévés technikákat a végsőkig kihasználva vezeti műsorát, gyakran a ripacskodás határát súrolva. Tettestársa a műsor művészeti rendezője és koordinátora, Patty Fenn (Julia Roberts), aki nagy testvérként mindenen rajta tartja a szemét és gyakorlatilag, ha úgy vesszük, rangsorban Gates főnöke, hiszen Gates a befolyása ellenére az arc, míg az elme Fenn a színfalak mögött.
Nagyon jól működik a kettősük és egy csapat ember dolgozik a kezük alá, hogy friss és naprakész információkkal lássák el Amerika pénzéhes lakosságát. a probléma ott kezdődik, hogy a műsor bizonyos jogi következmények miatt elvileg egy szintig felelősséget vállal azért, amit a nézőkkel közöl, viszont egy korábbi tippjük során több ezer ember veszítette el kis pénzét a tőzsdén és kereken 800 millió ropogós dollár vált kámforrá tevékenységük közreműködésével.
A film harmadik főszereplője Kyle Budwell (Jack O'Connell), aki teljes örökségét, azaz hatvanezer dollárt tett fel erre az ajánlatra gondolkodás nélkül és mikor a tipp nem jött be, szinte földönfutóvá lett a születendő gyermekével és annak állapotos anyukájával. Kyle elkeseredésében beszivárog a stúdióba és pisztollyal illetve Lee Gates-re szerelt házilag összeeszkábált robbanó mellénnyel tartja sakkban a tévéseket, miközben arra akarja kicsikarni a választ, hogy ki is a hibás az elveszített tökéért.

A film többek között azon is elmoralizál, hogy ki tehető felelőssé, ha egy ilyen műsorban tett pénzügyi ajánlatok nem működnek megfelelően, mert ahogy el is hangzik, amikor bejön a befektetés, akkor a részvényes királynak hiszi magát, de amikor nem, akkor meg keresi a bűnöst. - és ez tényleg így van.

Azután ott van annak a kérdése, hogy a média meddig köteles vállalni a felelősséget azért, amelyet a kameráin keresztül eljuttat a nézőihez és mekkora közösségi ereje van, hogy akár egy ember életét is megváltoztassa, akár szó szerint is, egyetlen perc alatt.

Aztán szóba kerül az is, hogy a nagy cégek mit tehetnek meg a profit eléréséért és a befektetőknek erről mennyiről van fogalmuk, illetve, ha lenne beleszólásuk, vajon egy jobb világ épülne vagy az önzés és harácsolás még inkább elharapózna?

Szóba kerül az is, hogy egy kisember milyen eszközökkel tud fellépni a hatalmas mega és giga cégek ellen, amelyek előtt egy ember nem más, csupán néhány szám és adat.

Meg sok hasonló okosság.

A film tehát a felszínen túsztörténet és akció film, a mélyben társadalmi dráma, amit mi sem példáz jobban, mint egy apró jelenetsor, amelynek végén valaki a csócsóban sikeresen gólt juttat a kapuba. (Ennek megértéséhez látnod kell a filmet.) A hirtelen beállt csöndet és pillanatnyi lefagyást felváltja a közöny és az élet megy tovább, anélkül, hogy az egyén sorsa esetleg megváltoztatná a közösség világképét és sorsát. Mert bűnösök és áldozatok buknak el, de ha nem vagy érintett, te ugyanúgy lefekszel, mint minden nap és másnap kezded megint a mókuskerekedet.

Foster nem rossz rendező és a Pénzes cápa egy kifejezetten erős filmdráma. Azért a show-t csak ellopja a fiatal Jack O'Connell, akihez Clooney alig bír felérni, de azért többé kevésbé sikerül. Robertset Clooney javasolta a filmhez, de végül nem sok közös forgatási jelenetük volt együtt, mivel Roberts többnyire egy irányító fülkében dolgozott, főleg zöld háttér előtt.

Figyeld:
- A producer élete sem könnyű.
- Amikor a szerepek végül már-már megcserélődnek, az eszméletlen jó forgatókönyvi húzás.
- Clooney ripacskodásai.
- Kyle barátnőjének "monológja" mindent visz. A film egyik legjobb jelenete.

75%

Ha szeretnéd látni: P É N Z E S  C Á P A

A homok alatt - Under Sandet (2015)

A homok alatt - Under Sandet (2015)

Rendezte: Martin Zandvliet

A film Mafab adatlapja: Under Sandet (2015)

Ennél szpojleresebb posztert ehhez a filmhez nem is gyárthattak volna,
de legalább így alátámasztották  a teóriámat, amelyet a cikk végén vetettem fel,
miután eddig kb. csak negyven percet néztem meg a filmből... :)

Megtekintés: Ha érdekel a második világháború és a regeneráció évei, akkor ez a te filmed.

Ilyen filmekre is szükség van, hogy teljesebb képet kapjunk róla, mennyire embertelenné tesz bárkit a háború, függetlenül oldaltól, ahol az ember áll. Az Interneten kutakodva sem túl egyszerű Dánia egyik szégyenének tekintett világtörténelmi lépéséről részletes adatokat fellelni - igaz, csak felületesen tettem azt - ezért gondolom úgy, hogy az ilyen filmeknek létjogosultsága van, hogy amolyan terápiás célzattal meséljen azokról az eseményekről, amelyet egyébként úgy gondolnád logikusan, hogy mélyen elhallgatna bármelyik ország, amelyik részese volt. Zandvliet filmje - rendezte és a forgatókönyvet is ő írta - szerzői film, amely megmutatja, hogy azért, mert valaki győztes lehet egy háborúban, nem feltétlenül jelenti azt, hogy erkölcsileg a másik nép fölé tud emelkedni. Ha megfelelő távolságból akarom nézni a film helyét a kultúrában, akkor azt felelném, hogy Zandvliet ezzel kíván megemlékezni azokról a német gyerekekről, akik a második világháború lezárása után Dániában haltak meg, fogolytáborokban, vagy, mint a filmben, harcászati (Rég voltam katona; vajon az aknakeresés is megfelel a fogalomnak?) tevékenység közben. Mostanra bizonyos történelmi adatok és kutatások értékelése után bizonyos, hogy a Dániai politika nem bánt kesztyűs kézzel az országban a háború után bennragadt német populációval.

Erről egy rövid cikk: Dánia szégyene.

Zandvliet kamerájának objektívén keresztül mutatja meg nekünk azt a borzalmat, amely néhány fiatalemberre - többségük még alig lépett ki a pubertás korából - várt Dánia partjainál, Skallingen körzetében, ahol több tízezer - telepített akna Dánia földjén több, mint kétmillió volt - taposó aknát ástak a német megszállók a homokba, hogyha esetleg az Amerikai hadsereg igyekezne partra szállni, megnehezítsék a dolgukat. Mikor Németország elbukott, Dánia nem viselkedett nagyvonalúan a vesztesekkel. Több száz fiatalembert, német katonát vezettek a "fertőzött" területekre, ahol azután gyorstalpaló (Amolyan OKJ-s tanítás után) módban bevezették őket az aknák hatástalanításának rejtelmeibe és szigorú őrzés mellett kirendelték őket felszedni mindazt, amit korábban a német utászok a földbe dugtak.
Ezek mellet azonban nem csak a bármikor felrobbanással fenyegető fegyverek okoztak stresszhelyzetet, hanem a Dán kormány rideg hozzáállása is ezekhez az örömkatonákhoz. A dánok semmivel nem járultak hozzá, hogy legalábbis emberséges körülmények között kényszerítsék az idegőrlő feladatba a fiatalokat. Az orvosi ellátás szinte nulla, az élelmiszer és egyéb ellátmány erősen akadozott és mindezen mostoha körülmények mellé még az általánosan destruktív németellenes hangulat sem segített. A film igyekszik pártatlanul bemutatni mindazt a lélekromboló hatást, amely ezeket a fiúkat érhette.

Tény, hogy még napjainkban (2015) is állítólag közel nyolcezer akna maradt az északi partok homokjába ásva és az is, hogy a kormány - mostanra legális módszerekkel -igyekszik ezeket előásni, megsemmisíteni.

A filmről a bevezető után teljesen felesleges tartalmat írni, hiszen ennyiből is kiderül, mire számíthatsz. A történelem egyik fekete pontját mutatja be ez a végig hangulatos és feszült filmdráma. Végig sejted, hogy a halál ott van a pillanatban elbújva, mégis mindig meglep, hogy mennyire váratlan lehet a pillanat, amikor bekövetkezik az, amelytől ezeknek a fiúknak félniük kellett. Még a kényelmes fotelben ülve is elfogott az érzés, hogy a gyomrom szorul össze az idegességtől, mert nem tudtam, mi történik a következő pillanatban és kiért kell izgulnom. Ebből a szempontból a film jól teljesít és hangulatilag vetekedett az utóbbi évek, számomra egyik legfeszültebb és legötletesebb cselekményű horrorfilmjének feelingjével, a "Valami követ-tel". Ott éreztem ezt a zsiger bizsergést az ismeretlentől való félelemtől.

Ebből is látszik, hogy a félelem érzet lehet nagyon hasonló akkor is, ha tudod, mire számíts (felrobban a kezeid között egy bomba, amely az orrod előtt van és ismered a mechanizmusát) vagy akkor is, ha nem (mikor és milyen formában tűnik fel a szexet halállal büntető démon, mennyi szabadidőt nyertél korábban). Bár, tegyük hozzá, ez sarkítás, hiszen mindkettő esetben azért állandóan ott lebeg előtted a "bármikor bekövetkezhet" érzés.

Azért pár szót csak kell ejtenem a történetről:
A főszereplő egy dán torzsőrmester, Carl (Roland Møller), aki mélységesen megveti és gyűlöli a németeket, beleértve a keze alá adott utász bojtárokat. Kutyaként bánik velük, eltiporva a lelküket. De, ahogyan telnek a hetek, hónapok, lassan megnyílik a rábízott fiatalok felé és ezzel megkezdődik az ő enyhülése is, hogy végleg maga mögött hagyja a háborúban felhalmozott gyűlöletét, mert csak úgy lehet továbblépni és elhagyva a keserűségünket, egy pozitív életet élni. Még akkor is, ha vannak sebek, amelyeket magunkkal cipelünk és vannak amelyek begyógyulnak.

75%

Ha megnéznéd: A  H O M O K  A L A T T

Saul fia - Son of Saul (2015)

Saul fia - Son of Saul (2015)

Rendezte: Nemes László

A film Mafab adatlapja: Saul fia (2015)

Megtekintés: Egy Oscar-díjas magyar film. Nem kötelező, de illik.

Ha van időd annyi komolytalan komédiára, sorozatra, zenés műsorra, olcsó hamburgerre, sétára a szabadban, kellemes fürdőzésre, bevásárlásra a tömegben és mindezek mellett még született magyar is vagy, akkor ezt a filmet meg kell nézned. Mondanám legszívesebben, hiszen milyen fura már, ha egy magyar ember bármilyen magának legyártott ideológia miatt hanyagolna egy olyan művészeti formát - jelen esetben ezt a száz perces filmet - amivel identitásunkat - és persze más vallás és kultúrákét is - öregbítjük.

Ez a film számomra nem volt akkora trúváj, mint vártam, hogy ha már hangoztatom a magyarságunk fontosságát, becsempésszek némi idegen nyelvet... Többet vártam. Azt gondoltam, hogy tökéletesen el leszek varázsolva, mert ha ilyen komoly sajtó visszhangja és kritikai sikere van egy hazánkban készült filmnek, akkor nekem azt kutya kötelességem szeretni. Elvből.
Nos, nem.

A film bizonyos szempontból tényleg megérdemelt némi sikert. A kamerakezelés és a történet elbeszélése nem szokványos és elég jól alájátszik a történetnek. A színészek nem tudom, mennyire jók, mert valójában főleg zordan nézik és lökdösik egymást, viszont a kiállítása a mozinak, beleértve a fényképezést és pont azt a háttérben meghúzódó munkát, amit a film nem szándékozott naturálisan visszaadni, hatásos és erős. A borzalmak, amelyeket Saul "kalandozásai" közben végigjárunk, nagyjából betekintést nyújt a pokolba, a halálgyárba. Saul miközben misszióját igyekszik teljesíteni, ott van, amikor megérkeznek a zsidó halálraítéltek, levetkőznek, méregtől fetrengenek, meghalnak, elégetik őket és végül a közeli folyóba szórják a hamvaikat. Saul végigjárja a végső órák állomásait, igaz, nem feltétlenül sorrendben, de közben, mi, akik kelletlenül vele utazunk, részesei leszünk a történelem egy olyan szeletének, amelyet igyekszünk különböző okokból elfeledni, mégis, a múltunk része lett.

Nem vagyok történész, ismereteim hiányosak, gyengék, azonban annyi ragadt rám - és nem csak hollywoodi moziknak köszönhetően - hogy bizony, a második világháború alatt egy népet üldöztek, irtottak. Az akkor gyáva nép mostanra erős lett és megítélése sokat nem változott azóta sem. Az én hibám, hogy nem érzem magaménak, hogy utáljam ezt a népcsoportot, pedig, csak abból kiindulva, hogy ma, a magyar Internetes fórumokon milyen támadások érik ezt a vallást és a népcsoportot, amelyik gyakorolja, hát minimum visszás számomra.
Ateistaként megkérdőjelezem egyébként is, hogy bármilyen istenért szabad e vért ontani, ám az az utálat, amely a zsidókat eleve környezetemben is éri, burkolt vagy nyílt formában, számomra elképzelhetetlen, miből táplálkozhat. Biztosan rosszul lettem szocializálódva ez ügyben, vagy tudtomon kívül magam is zsidó vagyok és ezért van bennem tolerancia - van népcsoport, idea, amit magam utálok, megvetek, elítélek - irányukba, vagy egyszerűen nem érdekel az egész.
De nem zsidózni jöttem ide, hanem egy filmről mesélni, amit a holokausztról forgattak.
Objektívnek kell maradnom.

Valahol olvastam, és sajnálom, hogy nem jegyeztem meg hol, csak pontosítani akarok, hogy a zseniális megfigyelés nem tőlem származik, máshol láttam, ám osztom, hogy a "Saul fia" egyfajta fps kalandjáték, fegyver nélkül, amelyben a kamera körbejárja a főhőst, akinek részfeladatai vannak, amiket teljesítenie kell, hogy a játék/film fő feladata végül teljesülhessen. Saul mint a Sonderkommando tagja isteni sugallatra, vagy mert hirtelen akkor tört el nála a mécses, kitalálja, hogy egy fiú holttestét el akarja temetni. Ethan Hunt is megirigyelhetné ezt a feladatot, hiszen Saul-nak szinte lehetősége sincs megvalósítania ezt a tervet, hiszen a németek vasmarokkal fogják ezeket az embereket és, hogy ne is legyen egyszerű a feladat, Saul egy rabbit is szeretne a temetés celebrálásához.

Volt e ilyen a valóságban? Talán megtörtént esetből szemezgettek az írók? Kizárt. A lényeg valójában nem is az, hogy a pőre valóságot lássuk. A film egyfajta erkölcsi felmentése a korábban a holokauszt óta eltelt évek alatt elítélt zsidó Sonderkommandósoknak, akiket a túlélők szinte egy kalap alá vettek a nácikkal, hiszen kollaboránsoknak tartották ezeket az embereket. Gideon Greif, aki azonban ezeknek a hamisan vádolt embereknek a felmentésére törekedve megírta könyvét, a "Könnyek nélkül sírtunkat" (Mostanában jelent meg magyarul is.) sikeresen fejtette ki kutatómunkájának eredményeit interjúkötetében, olyannyira, hogy bizonyos hivatalos fórumokon már nem támadják ezeket az embereket. Greif kutatómunkája ugyanis pszichológiai fejtegetésekben és tények halmazaiból hámozta ki, amit józan paraszti ésszel te is ki tudtál volna találni; ezek az emberek csupán eszközei voltak a hatalomnak és egyedül a szükség és halálfélelem vitte rá őket arra, hogy úgymond segédkezzenek a náciknak hatásosan és tömegesen zsidókat ölni. (Grief könyvében kitér arra is, hogy ezek a Sonderkommando tagok gyakorlatilag semmilyen fontos cselekményben nem vehettek részt, ami a gyilkossággal kapcsolatban áll, hiszen nem bíztak bennük sem, így csak olyan alantas munkát erőszakoltak rájuk, mint a vetkőztetés, holttestek elhordása, elégetése, a mocsok feltakarítása. Ölni nem ölhettek és a túlélők vallomásaiból kiderült, hogy nem is akartak ölni. Pusztán a rájuk erőltetett feladatokat igyekeztek úgy elvégezni, hogy ne kapjanak golyót a tarkójukba. Szerintem ez teljesen logikus okfejtés.

Szóval, Saul szemtanúja lesz, ahogy egy fiú túléli a halálos elgázosítást - néha előfordult, ha az illető alulra került és a többi test gyakorlatilag elzárta előle a gáz hatóanyagát, persze, ritka esetekről van szó - és miután felfektetik egy asztalra, az érkező német tiszt megfojtja a fiút, viszont mivel érdekli, miért tudott életben maradni a gyermek, elrendeli a felboncolását. Saul, talán, hogy törlesszen, vagy, hogy a rengeteg halálsikolyt csendesítse lelkiismerete torkában, hiszen szegről-végről részt vett a tömeges gyilkosságokban, úgy véli, szent küldetése, hogy a gyermeket eltemesse és érte egy rabbi imát mondjon el. Ehhez azonban nem kanosszát kell járni, hanem a poklot.

Nem lettem meggyőzve teljesen a filmmel kapcsolatban. Úgy vélem, előbb látnom kell a másik négy jelölt mozit is, amelyek érdemesek voltak a nominálásra. Fejet hajtok a rengeteg pozitív kritika és filmes szakemberek véleményei előtt, melyek a mozit méltatják - voltak kritikus hangok is persze - ám a saját véleményem, hogy a film kicsit talán túl lett lihegve. Először is, nem érzem, hogy szórakoztatott annyira, hogy többször újranézzem - A "Schindler listáját tucatszor láttam, pedig a giccsfaktor a film végén kifejezetten erősre sikeredett a túlélőkkel és a kis kavicsokkal. Nem fogom a Saul fiát évente elővenni, leporolni és megtekinteni. Talán, mert túl nyomasztó. Talán, mert végeredményben a kilátástalanságról szól. Talán, mert a torture horror műfaját sem szeretem; nem rajongok a kínzásért és ami ebben a filmben folyik, az száz perc kínzás. Nem a nézőé, mielőtt humoros olvasónk gúnyosan megjegyzi. Hanem embereké, akik rettegtek és akik reménykedve hajtottak fejet az ellenség kései előtt, hogy a torkukat elvágják. Nem szeretem az ilyesmit.

Másrészt, zavart a filmben ez a fajta szerencsemalackodás is. Saul egészen a végéig egy igazi szerencsemalac, aki állhatatosan halad céljai felé, néha pont mellőle lövik ki a szereplőt, de ő megy tovább, akár egy terminátor. Értem én, hogy ez a történet lényege és róla szól a film, de így a realista drámából kicsit áttévelygünk a fantasztikum birodalmába, egy zsidó férfiról, aki átlibeg az események forgatagán, akár egy halálra ítélt Forest Gump. (Mondjuk az arcjátéka minimalistább, de töretlen előre haladása tényleg emlékeztet Tom Hanks butuska, de akaratos és ebből kifolyólag az események közepébe csöppenő figurájához.
Saul jelmondata is lehetne a film elején, hogy ez az egész őrület, amiben részt vesz, olyan, akár egy elcseszett, sátáni bon-bon, amiből nem tudja, mit fog kivenni az ember.
Röhrig Géza eléggé eszköztelen játéka még talán rá is erősít erre a figurára, hiszen alig beszél, arcjátéka gyakorlatilag a nullával egyenlő, leszámítva az arcán átsuhanó sötét viharfelhőket.

És ekkor azt gondoltam, hogy legjobb esetben is egy 60%-ot fogok adni erre a filmre, amelyik piedesztálra igyekszik emelni azt a pár száz férfit, akiket belekényszerítettek ezekbe az eseményekbe, miközben ezért megbélyegezték őket a történelemkönyvek oldalain.
Azonban a befejezés, amelyet nem elemezgetek ki, de megérne néhány sort a reveláció, hirtelen úgy éreztem, hogy sokat hozzátett a lezáráshoz.
Így simán adhatok 75% erre a nyomasztó, nehéz mozira.

Valójában a számat téptem neked, hogy ha eddig nem láttad, adj neki egy esélyt. Annyit megérdemel.
Tedd félre mindazt, amit beléd kódolt a múltad, a világod, és adj egy esélyt ennek a filmnek, ami ismét ránk irányította a világ figyelmét.
A Kossuth díjak hirtelen kiosztását az alkotóknak viszont kapkodónak éreztem. Ambivalens érzés, mert ugyanakkor miért érdemelnének meg egy ilyen komoly állami kitüntetést, ha nem egy ilyen filmért?
Sokat tesz szerintem hozzá az is, hogy a vásznon látható művészek, akik a figurákat adják, nem voltak korábban unásig felhasználva magyar filmekben. Egy ilyen dráma sokkal jobban működik egy ismeretlen színész, művész arcán, alakján keresztül, mintha az ügyeletes hírességünket szuszakolnánk bele a szerepbe.

Gideon Greif interjú.

Ehhez a filmhez nem kívánok linket szerezni, hiszen azzal tudjuk támogatni a magyar filmet, ha elmész moziba. Egyébként is jobban működik ott a hatásmechanizmus.

Darling - Darling (2015)

Darling - Darling (2015)

Rendezte: Mickey Keating

A film Mafab adatlapja: Darling (2015)

Megtekintés: Nem állítom, hogy a készítők egyértelműen Polanski 1965-ös kultikus drámája előtt kívántak tisztelegni, de sikerült! Érdemes megnézni.

Szpojleres leírás, ezért a megtekintés utánra hagynám.

A "Darling" egy felkavaró mű, amelyik reflektál a Catherine Deneuve főszereplésével készült "Iszonyat - Repulsion (1965)" című drámára.
A Darling nevű fiatal és enervált lány (Lauren Ashley Carter) megbízást kap, hogy egy sötét múlttal rendelkező házra felügyeljen, amíg a tulajdonos (Sean Young) nyaralni megy. Nem egyértelmű teljesen, hogy Darling egy korábbi trauma hatására vagy a ház által sugallt parancsra követni kezd egy férfit, akit végül kíméletlenül lemészárol.
Mivel a tulajdonos napok óta nem képes elérni őt telefonon, végül lenyomozva a lány múltját, a házba küldi a gondnokot és a rendőrséget, mert úgy érzi, a dráma még nem ért véget.

A 76 perces film végig fekete-fehér és gyönyörű beállításokban, fény-sötétség-árnyé hatásokkal játszik. Kicsit talán a mesterkélt vágások és pillanatképek kimaradhattak volna, viszont ennek ellenére egy komoly és értékes darab a film, amennyiben a művészi értékeit tekintjük. a mondanivaló már sokkal profánabb.

Se szeri, se száma a filmeknek, amelyben labilis női főszereplők végül gyilkosságra vetemednek. A filmművészet bővelkedik női gyilkosokban. Több komoly szakmai múlttal rendelkező, elismert rendező foglalkozott már a témával és a horrorfilmek is vissza-visszatérnek a témához.
Általában a nők az erőszakot egyfajta válasznak tekintik a világ felé, amely elnyomja őket. Ez a nézőket sokkal zavaróbban érinti, mint mikor egy férfi gyilkolja a népet halomra. Az ok, gondolom, pszichológiai. Az egyszeri néző nem várja el egy filigrán nőtől, hogy védekezés közben erőszakos legyen, sőt, akár kezdeményezője az erőszaknak. Akkor sem számítunk erre, ha történetesen az a nő egy férfiasabb típus (Charlize Theron a Szörnyben) főleg nem akkor, ha a nő sebezhető és törékeny (Mint Deneuve az említett Iszonyatban, vagy Zoë Lund aki férfiakat öl halomra Abel Ferrara botrányt kavaró bosszúfilmjében az Ms. 45 - A bosszú angyalában.)

Nem tudjuk meg valójában, mikor is kezdődik Darling őrülete, ám borítékolható, az információmorzsák szerint, hogy korábban egy traumatikus hatás érte és azóta képtelen tökéletesen beilleszkedni a való világba. A film kihagy egy ziccert, amikor másodszor ellenőrzi a halott pénztárcáját, amennyiben csak képzelte, hogy az áldozat az a Henry Sullivan, akivel közös múltja volt. Mert ha valójában a meggyilkolt férfi nem Sullivan - meg is lepődik a karakter, mikor a nő Henrynek szólítja - akkor a második pénztárca ellenőrzésnél simán egy másik nevet írtam volna a megfelelő helyre, hogy azzal is mélyítsem, hogy a karakter mennyire nem a földön jár. Viszont kétszer is Henry Sullivan-t mutatnak, így kérdéses, hogy a lányt korábban érhette a férfi részéről valami inzultus és a pasas nem ismerte fel korábbi áldozatát?) De ez csak az én okfejtésem.

Ennél egyértelműbb Roman Polanski utalást nem láttam még: Kés a vízben... de nem biztos, hogy szándékos!

A film végig tudja tartani a feszültséget, egyrészt, mert a játékidő erősen korlátozott - alig hetven perc - és sokat dob a dramaturgián a folyamatos képbevágások és idegtépő hangeffektek hada, amelyeket amúgy magam erősen rühellek, itt viszont erősen érződik, hogy a koncepció és a főszereplő karakter fejlődésének illetve figurájának a szerves része.

Lauren Ashley Carter tökéletes a főszerepre. Felépítése elég sportos, hogy hihető legyen, amikor végül a testet belogisztikázza a kádba. Közben szemtanúi lehetünk a filmtörténet egyik leggroteszkebb haláltáncának. Jelképesen. Komoly fizikai munka lehetett a Brian Morvant színész és kaszkadőr testét vonszolni a folyosón és beemelni a kádba. Carter ezen kívül eszméletlen arcmimikával járul hozzá a karakterhez és amikor kell, pont annyira ártatlan és szép, amennyire Deneuve volt több, mint ötven éve, amikor meggyilkolta a rajta erőszakoskodó férfit. Az egyetlen, ami zavaró lehet és én hiányoltam, hogy kevés információból kellett felépítenem a főszereplő hátterét. A végére még sikerült becsempészni egy Hitchcock féle Pszicho jelenetet is, ami legalább jelzi, hogy a rendező hatalmas mozi fanatikus lehet. Remélem, egyre minőségibb munkákat láthatunk tőle.

A képi világ szuggesztív és nyomasztó. Már amikor az "Ördög - Devil" című film úgy kezdődött, hogy a várost fejről lefelé mutatták, már akkor megvett ez a fényképezési technika és itt szintén lehengerlő. a kép a vágás és a zene illetve hangeffektek végig szimbiózisban vannak egymással, már-már mesterkélten. A trailer nagyon jól megmutatja, hogy mire számíthatunk. A legtöbb kép fotóként is megállná a helyét.

Töfi:
- Harminc évvel ezelőtt Sean Young simán eljátszhatta volna Darling szerepét, mert mind alkata, mind arcvonásai megfelelőek voltak hozzá. Fáj látni, hogy az egykori "Szárnyas fejvadász - Blade Runner (1982)"Rachel-je mostanra milyen apró kis szerepekben kénytelen megmutatni, hogy eljárt felette az idő. (Pl. hasonlóan "hosszú" szerepe van a mostanában bemutatott "Csontfejszében - Bone Tomahawk".

Simán 70%

Ha látni szeretnéd: D A R L I N G

És a végére egy kis baki. A filmben a gyilkos szerszám kicsit elvándorol.

Darling elvonszolja a holttestet.

Darling utána visszatér, hogy eltüntesse a nyomokat.

És a végére egy kis szex, mert abból sosem elég:

John Rambo - John Rambo (2008)

John Rambo - John Rambo (2008)

Rendezte: Sylvester Stallone

A film Mafab adatlapja: John Rambo (2008)

Megtekintés: Kicsit talán rövidre vágott és inkább akció orientált lezárása egy sorozatnak, amely ,ár-már önmaga paródiájába fordult, ám végül megmenekült ettől.

Az érzések:

Amikor szárnyra kapott a híre, hogy Sylvester Stallone előveszi a szerencsemalacait, hogy ismét levágja mindkettőt - az olasz csődört és a vietnami veteránt - , elsőre nevettem. Szó szerint, felnyerítettem: - Igen! Még Rambo-t és Rocky-t! Az nagyon kell! – De nem gondoltam komolyan.
Rocky negyedik része (mintha valami ötödik is lett volna!) a sci-fi kategória falait feszegette, a Rambo pedig túl is lépte a határt. Sosem felejtem el azt a jelenetet, amikor Afganisztánban John és kiképzőtisztje (Richard Crenna) kettesben rendet vágtak az orosz, vagy szovjet, vagy milyen hadsereg soraiban.
Egyszóval, egyáltalán nem éreztem magamat fogékonynak egy újabb lenyúzott rókabőr megtekintésére.
Hiszen mennyi is ez a Stallone? Hetven? Nyolcvan? (1946.júl.06.)
Azután a Rocky Balboa kijött dvd-n, kikölcsönöztem és leültem, hogy megnézzem. Igazából azért, mert belül nem tudtam szabadulni egy érzéstől; így illik!!!
És nem csalódtam!

Azután eltelt egy év és eljött a nagy visszatérés ideje: John Rambo a mozikban.
Valahogy nem tudtam magam rászánni, hogy be is üljek rá, hiszen akkor esetleg valaki megláthat, hogy egy ilyen filmet nézek. Bár, a kritikák, amikkel én találkoztam, egészen jók lettek. EGY RAMBO FILMRŐL VAN SZÓ!
Most hazavittem a friss megjelenést és nekiültem, hogy a videós korszak egyik örökbecsű darabjának elvérzett leszármazottját kettétörjem, akár a velős csontot, kiszipolyozva belsejét, lefikázva, kiröhögve az öreg harcost.
Mekkorát tévedtem!

David Morrell emberekben csalódott, gyilkoló gépének negyedik története egyetlen mondatban elmesélhető. Semmit nem tesz hozzá a mondavilághoz, semmit nem vesz el belőle, és mégis üt. A röpke másfél óra (valójában a film közel 75 perc, csak még hozzá jött a stáblista) elrepül, de olyan vérorgiát kapunk ezalatt, hogy az akciófilmek szerelmesei is felszisszennek a gyönyörűségtől. Nem kell ide ész és értelem. Fehér békeaktivisták jönnek, Burmai hadsereg mészárol, Rambo segítségre siet, és ha lehet, mészárlásban még meg is fejeli a Burmaiak amúgy sem egyszerű stílusát.
Az összecsapások a CGI-nek köszönhetően a „Battle Royale”-t és a "Csillagközi invázió-t" idézik, repkedő testrészekkel és pixelvérrel terítve be a holttesteket és a vásznat. A film alatt kétszer töröltem meg a képernyőt. Kicsit alatta is felitattam…
Stallone magára vállalta a rendezést, amit nem sűrűn szokott megtenni, pedig az „Életben maradni” című táncos filmjét én kifejezetten szerettem. Talán sosem lesz egy olyan rendező zseni, mint amilyen a színészből direktorrá avanzsált Clint Eastwood vagy Sean Penn (mostanában Ben Affleck) lett, de a John Rambo egy határozottan kerek pogácsává egybegyúrt akciófilm, egészen jó fényképezéssel és még némi árnyaltságot sem nélkülöz, ha a karakterekről van szó. Persze nem olyan mélyen kutat, mint egy kamaradráma, de egy akciósztárból lett rendezőtől készült mozihoz képest egészen elfogadható szintet hoz.
Összességében nagyon elégedett voltam a filmmel, hiszen nem vártam tőle semmit mégis meglepett néhány dologban.

John Rambo-ról pár szót:
Rambo, Morrell kisregényének vietnami veterán hőse, aki a háború vége után egy eszmével kevesebben összeütközésbe kerül a törvénnyel, majd felbolygatja egy kisváros életét. A film annak idején „First Blood – Első vér” címmel került moziba és a regény fazonírozása után egy sokkal közönség barátabb főszereplőt mutatott be, mint az írott mű.
A könyvben Rambo már a rendőrőrsről való kitörés közben meggyilkolja az egyik seriff-helyettest, és a filmmel ellentétben a végén a főhős el is halálozik. A könyv akkora siker lett, megtámogatva a filmmel, hogy a szerzőnek, engedve az olvasók és kiadó nyomásának, folytatást kellett írnia az amúgy elég drasztikusan lezárt történethez. Nem olvastam mindent adoptált nagyfilmes könyvet, de hasonló megoldást az „Elveszett világ: Jurassic Park” esetében tapasztaltam még.
Ha az esztéta szemével nézem, elmondható, hogy a film egyfajta társadalomkritikai reflexió. Az állam bedarálja a fiatalokat egy háborúba, kiszipolyozza őket, de ezért cserébe csak a felszínen hálás nekik. A valóságban elfordul tőlük, szőnyeg alá seperné őket. Rambo egyetlen hibája, hogy nem tetszik a seriffnek, pedig csak egy volt katonatársát látogatná meg, illetve átutazóban van a városkában.. (Ki gondolná a magába fordult háborús hősről, hogy van olyan ember, akivel szívesen keresné a kapcsolatot? A későbbi részekben már szándékosan igyekszik magányos, kirekesztett maradni.)

A második és harmadik rész már közel sem lett akkora siker, magvas tartalmat is hiába keresnénk, mégis a videó korszakában, a kalózkodásnak és az olcsó, otthoni szórakozásnak köszönhetően a Rambo kultikus rangot vívott ki magának, mind Amerikában, mind Európában. Annak idején a feketepiacról lehetett a részeket beszerezni, lelakott kópiákról készült másolatoknak köszönhetően, tucatnyi gyatra narrátor szöveggel magyarítva. Ismertem olyat, aki szekrénye legalján tartotta a sorozatot, elzárva.

John Rambo tehát miközben egy leszerelt harcostársát igyekszik meglátogatni, összeütközésbe kerül a túlbuzgó és abszolút elítélhető viselkedésű seriff-fel és a kisvárosi rendfenntartókkal. A hosszú hajú fiatalember, miután ránézésre hippi státuszt kap és egy hideg vizes borotválást is beígérnek neki, úgy érzi, elég volt a kisvárosi vendégszeretetből. Mivel saját démonjai egészen az őrszoba pincéjéig üldözték, ahol az őt ért sértő és lealacsonyító aktus miatt kirobban belőle az állat, eléggé drasztikus ámokfutás után megszökik fogva tartói elől. A seriff (Brian Dennehy) presztízskérdést farag abból, hogy elkapja a loboncos és ápolatlan suhancot. Akkor még nem tudja, hogy egy katonai elitalakulat leghatásosabb élő fegyverébe kötöttek bele.
A városka erdeibe menekülő harcos hírére özönleni kezdenek a riporterek és megérkezik Rambo vaskezű kiképzője és talán egyetlen barátja is, aki ismerve embere képességeit és jócskán lefitymálva a helyi erők hasonló kvalitását, felszólítja a seriffet a megadásra. A film végére kiderül, neki volt igaza.
Rambo az első rész végén fogságba kerül és a második részben már, mint bevethető utolsó lehetőség jelenik meg. Azután megint, egy egész hadsereg ellen.
Itt filmszakadás és eltelt majd’ húsz év.

Végre, megtudhatjuk milyen lehet, ha valakire rásütik: „Nyugdíjas Rambo”. Hát, a filmet látva nem érzem sértőnek. A megcsömörlött háborús hős és vérengző fenevad visszavonulva éldegél a Burmai dzsungel szélén, kígyó befogásból és a turizmusból fenntartva magát. Nem érdekli senki és semmi, amíg egy amerikai szabadságjogi aktivista leányzó meg nem kéri, hogy kísérje őket az ellenség földjére. Rambo, talán, mert a szíve dobban meg, vagy, mert úgy érzi, ha eleget tesz a kérésnek, azzal törleszt valaki felé, elvállalja a munkát, de hamarosan rá kell döbbennie, hiába tette le a fegyvert, a fegyver veszi őt kézbe. Elfutni a múlt elől nem tud, mert aki vadász, az vadász marad örökké.

Összkép:	7 pont (Izgalmas, pörgő, nincs mellé-duma)
Fényképezés:	7 pont
Vágás:	6 pont
Zene:	8 pont (Brian Tyler igyekszik megidézni Jerry Goldsmith munkáját. A főmotívum ebben segít)
Színészek:	7 pont (Stallone mint szokott. A vérmacsó zsoldosvezető kissé túlerőltetett, de nyilván azért kellett, hogy Rambo mellette kedvesebbnek tűnjön. A Burmai katonák elég durvák, de sajnos nagyon kevéssé ismerjük meg őket. Csupa kiirtható kellék. A szabadságjogi aktivisták szintén kötelező járulékos veszteség. Talán egy női húzónév elkelt volna a főszereplő mellé.)
Negatívumok:	Sajnos semmi újat nem ad hozzá a karakterhez, a történethez, leszámítva, hogy Johnnak is van otthona, gyökere. Egysíkú, kiszámítható karakterek. Túl rövid játékidő. Hiába 87 perc a film, ebből 10 perc magába foglalja a stáblistát.
Kulcsjelenetek, csúcsjelenetek:	A falu lemészárlása. (Nagyon realista, nagyon véres) Rambo végső csatája. (Jason Vorheest megszégyenítő mészárszék)

Utóirat: Julie Benz ugyan nem lett A listás sztár, de a Dexternek köszönhetően azért mára emlékszem a nevére.

75%

A kritika nem friss. Korábban megjelent a jerrycomovie.com oldalán, amely anyagi és technikai okok miatt megszűnt.

Ha szeretnéd látni a filmet, akkor: J O H N  R A M B O