Oxigén - Oxygen (2021)

Oxigén - Oxygen (2021)

Rendezte: Alexandre Aja

A film Mafab adatlapja: Oxygen (2021)

Megtekintés: Aja, ha elengedte magát, elég jó kis véres mozikat dobott össze, pedig a "Magasfeszültség" nem is lett kedvencem, mégis kedvelem, mert ha más nem, legalább egy jelenetbe becsempész valami kis beteg gore-t. Erre mondjuk nem lehet építeni egy karriert és szerintem, én is inkább a hangulata miatt kedvelem azokat a filmjeit, amiket láttam. Aja a már majdnem szerzői filmes rendező. Akinek már majdnem van egy utánozhatatlan stílusa. Majdnem.

Christie LeBlanc forgatókönyve nyomokban más, hasonló klausztrofób történeteket tartalmaz magában. Ha van összehasonlítási alap, az nem véletlen, hiszen a zárt térben forgatott mozik elég réteg műfajt képviselnek, nem is nagyon koptatták el még a témát, talán azért sem, mert egy mikrokörnyezetbe zárt karakter köré nehéz egy nagy volumenű mozit felépíteni. Egyszerűen, ha nincs elég ötlet, vagy a megvalósítás nem túl ügyes, unalomba fulladhat az egész, ráadásul, sokan nem azért néznek egy apró "dobozt" szórakozásképen, hogy abban a történet egy apró dobozon belül bonyolódjon. LeBlanc nem túl tapasztalt író, hiszen ez az első komolyabb munkája -értsd. egész estés mozi - így van benne nagyot markolás, megfelelni akarás, érdekes ötletek, jó, bár kiszámítható csavarok, enyhe logikátlanság, stb. Amolyan, most megmutatom darab, amin még lehetett volna csiszolni. Nem is maradt meg minden apróság fejben, pedig alig pár napja néztem meg. Ettől függetlenül érdekes a koncepció, ami miatt érdemes adni neki egy esélyt, ráadásul, csak egy Aja.

Azt itt kiemelném, hogy Robin Coudert erős és szuggesztív zenéje nélkül fele annyira sem hatásos a mozi, még akkor sem, ha az operatőr, Maxime Alexandre nagyon sokat ki tudott hozni a szűk helyszínből, illetve az egyéb flashback jelenetekből, a külső felvételekről nem is beszélve, amikből néhány különösen szépen sikerült, csak ha többet írnék, lehet, hogy lelövök pár poént.

A történet szerint, ami nem bonyolult első percben, egy fiatal nő (Mélanie Laurent) felébred egy különleges koporsóban és a beépített mesterséges intelligenciával folytatott párbeszéd és néhány, a koporsóból kezdeményezett híváson keresztül igyekszik kitalálni, ki ő, mit keres az apró fülkében és mi történik vele. Mindez, másfél órában, a lehetőségeket nagyon ügyesen kihasználva, az ilyen rejtély megoldó filmekre jellemző egyenletes tempóban, amikor minden percben egy új mozaik darab kerül a hős kezébe, hogy közelebb kerüljön a megoldáshoz, de ahhoz nem elég, hogy egyszerre legyen minden világos sem számára, sem a nézőnek. Felületes megtekintésnél néhány logikátlanság is előkerülhet, azonban szerintem, ha odafigyelünk, sok részlet a helyére kerül végül és bár a lezárásban is van egy kis kérdőjel, azért kielégítő lehet a lezárás is.

Laurent ha nem is liblingem, de a "Becstelen brygantik" óta kedvelt színésznő. Már abban a filmben is elég tehetségesnek tűnt, bár, az nem egy nagy etwas, hiszen Tarantino kifejezetten erős gárdát hozott össze háborús drámájában. Az Európai színészek kifejezetten erősek benne. Itt szinte a teljes játékidő rá épít, hiszen pont az a lényeg, hogy egyedül, a nulláról építi fel a történetét. Az a néhány flashback vagy hang, akik szólnak hozzá, nem képesek ellopni a show-t, de ez jobb is. Laurent néhány jelenetben kifejezetten erős és ami plusz, hogy voltak olyan kifakadásai, amik szerintem megfelelnek a valóságnak is, ha mondjuk velem történik ilyesmi.

A környezet igényes, a trükkök - nem sokra volt szükség a film szempontjából - kifejezetten jól sikerültek. Aja jól kufárkodik az alapanyaggal, bár, szerintem annyira nem terepe ez a fajta minimál környezet. Főleg nem a "Sziklák szeme" után. Azonban, ujjgyakorlatnak kiváló és megmutatta, hogy a direktor egy kamaradarabot is képes izgalmasan elkészíteni.

Noomi Rapace producerként jelent meg, miután a főszerepet nem tudta elvállalni. Talán nem is baj, hiszen a Prometheus-ban már megkapta a saját szarkofág jelentét.

Akinek még a színészi játékát nem fogják tudni értékelni a magyar nézők, az a francia Mathieu Amalric, aki a koporsó intelligens vezérlőegységének kölcsönzi a hangját. A Netfilxen ugyanis szinkronnal is elérhető a mozi, ami miatt valószínű, hogy sok magyar néző nem fogja hallani a színész kellemes orgánumát. Amalric-tól egyébként sem állnak távol az ilyen fura, képen kívüli szerepek, mert amikor pl. a "Szkafander és pillangóban" alakította az agyvérzésben (?) lebénult szerkesztőt, szinte végig az "Ő", szemszögéből látjuk csak a környezetét, így itt is főleg a hangjára, mint belső monológra hagyatkozhatunk. Ettől függetlenül, ha szereted a James Bond mozikat, találkozhattál a színésszel, mert az egyik legrosszabbnak kikiáltott "A Quantum csendjében" ő volt a fő antagonista. 

Azért, néhány éve - fenét, 11!!! - Ryan Reynolds már készített egy kifejezetten erre a darabra emlékeztető filmet, "Élve eltemetve" címmel. Mégis kicsit profán lenne kijelenteni, hogy LeBlanc onnan orrozta volna el az ötletet magát, hacsak az alapkoncepciót nem. Az nem segít, hogy mindkettőben a legfontosabb tényező az oxigén elfogyásának veszélye. 

Már 2002-ben is készült egy film, amely a kifejezetten szűk teret használta a cselekmény helyszínének, a "Fülke" címmel. De ezeken kívül is egyre-másra jönnek ki a hasonló, igen szűk térben játszódó filmek, például a pár éve bemutatott, dán, "A bűnös" című thriller, amely egy diszpécser irodájában bonyolódott. Persze, rengeteg címet tudnánk bedobálni, amelyik a zárt teret használja - többnyire egy szobát, házat, hogy elmeséljen valamit, azonban ezt a fajta, szűk környezetet, sokkal kevesebb és jellemző is az ilyen filmekre, hogy ha más nem, a szereplők gondolatban járnak távol, és emlékeiket, képzelgéseiket kiviszik a szűk térből. Lásd, pl. az "Ördög" című horrort, amely elvileg egy liftben ragadt néhány ember sorsát meséli el, mégis látunk egyéb eseményeket az épület körül, vagy pl. az ágyhoz kötött Jessie (Carla Gugino) szenvedései a "Bilincsben" című Stephen King adaptációban, ahol meg a gyermekkori emlékek és hallucinációk emelik ki a nézőt a szoba fogságából.

Hiába, a szuper-kicsi környezet elég necces, ha a figyelmet akarjuk fenntartani.

Alfred Hitchcock is tervezet egy ilyen koncepcióra épített filmet, de végül nem tudta megvalósítani azt.

A legteljesebb szórakozást a mozi akkor tudja nyújtani, ha előtte nagyjából semmit nem olvasunk a filmről, sőt, elkerüljük a bemutatókat is. Egy rosszul megválasztott vágás felfedhet valamit, ha más nem, tudat alatt és oda a cselekménybe épített meglepetés. Aki sok olyan filmet nézett már meg, amiben fontos a történetet tovább gördítő csavar, így is elképzelhető, hogy idő előtt kitalál fontos részleteket. Szóval, inkább kerüljük el az ilyen cikket is, mint amit most olvasol, ha a filmet még nem láttad!

Miután végeztél, azért előkerülhetnek kérdések a cselekménnyel és a logikával kapcsolatban. Ezekkel majd valamikor máskor foglalkozunk.

60%

A Mitchellék a gépek ellen - The Mitchells vs the Machines (2021)

A Mitchellék a gépek ellen - The Mitchells vs the Machines (2021)

Rendezte: Michael Rianda, Jeff Rowe

A film Mafab adatlapja: The Mitchells vs the Machines (2021)

Megtekintés: Abban biztos voltam, hogy hentelést hiába várok majd a mesétől, hiába harcol benne egy család a gépek ellen, akik leigázták a földet. Igazam is lett. Ennek ellenére a végeredmény szórakoztató lett, és ha kategorizálnom kellene, akkor valahová a "Derült égből fasírt" és a "Hotel Transsylvania" közé lőném be a családi élet problémái, illetve a hangulat miatt.

Szerintem, a film nem kiemelkedő darab, azonban érezhető, hogy igyekeztek a netes és ifjúsági műsoros trendeket beleépíteni a végeredménybe, ami a legtöbb poénját szolgáltatja a mozinak. Ezek főleg színes rajzos betétek formájában jelennek meg és tényleg, kicsit frissebbé teszik a látványvilágot. Ettől persze még nem lesz a végeredmény kiemelkedőbb, csak fogyasztás közben érezzük kicsit jobbnak. Azonban, talán az elcsépelt mondanivaló miatt, vagy, mert összességében a karakterek szerethetőek de nem különösebben bájosak, a megtekintés után nem biztos, hogy túl mély nyomokat fog bennünk hagyni az animációs film, annak ellenére, hogy a Föld elleni invázió jelenleg divatos téma. (Jelenleg a tököm... Azóta szeretnek ezzel foglalkozni a filmesek, mióta először sikerült egy damilon belógatni egy frízbit a képernyő elé és megrázni azt, hogy rámondhassák, az egy repülő csészealj!) 

Innen nézve akkor a fő cselekmény szál sem számít újnak, mint ahogy a családon belüli dinamika megjelenítése is unásig lerágott csont a gyerekmatiné komédiáiban, azaz egyik gyerek nem találja a helyét a családjában és vagy menekülne, de nincs miért, vagy valamelyik szülővel folyamatosan hadilábon áll. Ez nagyjából minden tinire jellemző életkori sajátosság. Emlékszem magamra, amikor olyan 13-15 éves lehettem, hogy úgy éreztem sokszor dühöt pl. anyám irányába, hogy annak semmi alapja nem volt. De teszem azt, megkérdezte, hogy hol vagyok és én már robbantam volna fel a picsába! Mit faggatsz??? Nem mindegy??? Stb... Örülnék, ha megtehetné, hogy megkérdezi, mit csináltam egész nap. Puszi, anyu!

Bár, szinkronos animációs filmeknél nincs sok értelme, de eredeti nyelveket élvező néző-olvasók miatt csak beemelném néhány színész nevét a cikkbe:

Katie (Abbi Jacobson) lassan elhagyja a családi fészket és elköltözne Amerika másik végébe, hogy egyetemista legyen belőle. Katie maga sem tudja igazából miért menekülne el az egyébként szerető családjától és a korábban tökéletesen szerető apa-lánya kapcsolata is idegesíti mostanra, mert úgy érzi, apja egyszerűen nem elég nyitott a lányának életére.

Rick (Danny McBride) kicsit tényleg el van havazva a saját gondolataiba, azt azonban ő is érzi, hogy hiába imádta nagyobbik gyermeke amíg felnevelték, mostanra mintha egy másik ember lett volna, aki nem akarja a helyét a családon belüli felépítményben.

Valójában nincs itt semmi látnivaló: Katie lassan fel fog nőni és az apa és anya kicsi lánya szeretné, ha a következő lépéseit az életben nem követné a szülők rosszalló tekintete vagy a túl szoros támogatása. Mert egyszerűen Katie kicsit önmaga akar lenni. Ebben új iskolája segítene is, mert szerencséjére, ott mindenki pont annyira különc, mint őt.

Apu, hogy egy utolsó, kétségbeesett lehetőséggel lassítaná a csimota elszakadását, ezért kitalálja, hogy a röpke repülőút helyett menjen a család együtt Katie Campusára, ahol majd lehet érzékeny búcsút venni.

Mivel Katie nem lett szociopata, csak néha tűnik úgy, végül belemegy a kényszerített road movie-ba és miközben Mitchellék felkészülnek az első osztódásukra, az ország egy másik pontján ugyanezt teszi Pal (Olivia Colman) is, a szuperokos intelligenciával megáldott mobilalkalmazás. Pal kiötlője ugyanis kifejlesztette a második generációs szuper intelligens robottestű alkalmazást és ezért PAL, a korábbi találmány olyannyira megorrol alkotójára, hogy egyetlen lehetséges válaszreakcióban csak azt tudja elképzelni, hogy összegyűjti a bolygó teljes emberi lakosságát és apró cellákba csomagolja, majd eltávolítja valahova messze.

A mese nem időzik a technikai részletekkel erről, pont úgy nem, mint pl. a "Függetlenség napja" sem tette, amikor két földi ember, egy földön használatos szoftver vírust bejuttatott egy számunkra teljesen ismeretlen űrjármű kezelőfelületére, megbénítva azt. 

Hagyjuk mán eztet!

A robotok aprólékos precizitással kapkodják össze az embereket, miközben a Mitchell family golyókat növeszt és nekilátnak a felszabadításnak. 

Nem kérdés, hogy miközben sikerül nekik, apa és lánya ismét egymásra talál, amihez anyu (Maya Rudolph) sebészi pontossággal megejtett megjegyzésekkel járul hozzá, míg kistesó (Michael Rianda)... nos, ő is ott van velük, bár, nem mondhatni, hogy a forgatókönyv nagyon erősen hajtaná magát, hogy neki is elég erősen ki legyen dolgozva a karaktere. Annyi azért jut neki, hogy legalább kiderül, hogy lányok közelében nem érzi magát túl komfortosan.

A kutya meg külön poén lesz azoknak, akik kedvelik a mopszokat. Mert gondolom, az egy mopsz. Instant Isten ujja az a kutya, ami kiderül a filmből. Nem csodálkoznék, ha fellendült volna a mopsz-fogyasztás az Államokban.

Ha családok közti dinamika, akkor a "Hihetetlen család" köröket ver minden hasonló animációs filmre. Ezek mellett nincs is könnyű dolga tehát annak, aki ehhez tenne még hozzá bármit. A Netfilm meséje ezért egyszer szerintem tényleg nagyon tud szórakoztató lenni, azonban nem hiszem, hogy egy klasszikust tettek az asztalra.

50%

The Doorman - Több, mint portás - The Doorman (2020)

The Doorman - Több, mint portás - The Doorman (2020)

Rendezte: Ryûhei Kitamura

A film Mafab adatlapja: The Doorman (2020)

Megtekintés: Az a baj ezzel a filmmel, hogy egyszerűen nem képes rendesen egy középszert sem hozni, ami akciófilmnél, manapság, hátrány. A műfajban már készültek női főhőst bemutató produkciók, amik lehet, hogy mai szemmel kifejezetten viccesek lehetnek, de szerintem nagyon sokat nyom a latban, hogy a hősnő kedvelhető és hiteles legyen. Nem tudom, te, hogy vagy vele, de nekem Jolie Lara Croftja sem volt az. Ha nem hiszem el egy nőről, hogy egy jobb-horoggal padlóra küld egy maszkos kommandóst, megette a fene az egészet.

A másik, ami nem esett jól, hogy a kilencvenes években készült nem egy ilyen mozi, amik jobban tetszettek. Pl. Shannon Tweed főszereplésével a Drágán add a halálod, aminek az első része egy hatalmas blődli, tele ostobaságokkal és mégis szórakoztatóbb volt, excentrikus bűnözőivel, akciósztárként nehezen hihető női főszereplővel, bugyuta túsztörténettel. Azt hiszem, újra kell néznem, már csak "Ford Fairlane" miatt is.

Tisztázzuk előre: Ez nem egy Kitamura mozi. Tudom, az ő nevét olvashatjuk az adatlapon, stáblistán, de Kitamura stílusa fényévekre van ettől a finomkodó, műfaji akciófilmtől. Egészen biztos vagyok abban, hogy a végeredményért nem ő a felelős. Sőt, ha szabad kezet kapott volna, a film kislány szereplője ha nem papíron, akkor a vásznon az első fél órában elvérzik... szó szerint.

Nem, a "The Doorman" semmilyen ponton nem idézi meg Kitamura korábbi filmjeinek néha öncélú erőszakosságát. Ez a film szinte már finomkodó. Amit Kitamurától elvárok, az a brutális és kiszámíthatatlan gore, amely két filmjét is kiemelte az alsó kategóriából - bár a közepesnél nem lettek jobbak így sem. Az egyik az "Éjféli etetés", amely az írójának személye miatt is érdekes, vagy a "Defekt", ami meg egy rendkívül durva alaphelyzetből hozza ki, amit csak lehet, egy borzalmas lezárással. Mégis, mindkét filmben volt valami, ami miatt nem feltétlenül sorolnám egyszer nézhető darabok közé. (Főleg, mivel már mindkettőt legalább kétszer láttam.) 

És ki ne felejtsem a legjobbat az amerikai filmjei közül: Nincs túlélő - No One Lives, 2012-ből, amit valamiért Fordul a kocka címmel találunk meg az imdb-n, tehát ez lett a magyar címe, igaz, csak felirattal láttam. Na, az még egy kifejezetten erős túlélő horror. Kifejezetten megtekintendő darab! - Nincs túlélő kritika helye!

Mindhárom film könyörtelen volt a hőseivel és néha kíméletlenül átlépett olyan határokat, amiket sokan nem szoktak. (pl. a kislány agyonlövése a Defektben) Ennél fogva, ha Kitamura nevét meglátom egy filmmel kapcsolatban, már dörzsölöm a tenyeremet, hogy milyen durvaságokkal fog meglepni.

Hát, most meglepett!

Ennél unalmasabb, klisésebb akciófilmet nem nagyon láttam. Mostanában hasonló csalódás volt "A természet ereje", amiben Mel Gibson is szerepelt és előre vetítette, hogy karrierje utolsó kb. húsz évében milyen irányba tarthat a színész. Lefelé.

A "The Doorman" egészen olyan filmnek tűnik, mintha Luc Besson bábáskodott volna felette: Pergő események, tehetséges színészek a negatív szerepekben, kifejezetten törékeny nők a hősnő szerepében, néhány apró csavar, végül hősnő győz.

Persze, minősége után nem gondoltam, hogy maga Besson rendezte, de, hogy ott ült, mikor visszanézték a musztert, az nem volt kérdéses. Erre kiderül, hogy egy ázsiai, kvázi szerzői filmes direktor kapott lehetőséget - ha ezt annak nevezhetjük - hogy karrierjének elkészítse a leggyengébb filmjét, amit úgy merek leírni, hogy volt, amit nem is láttam tőle. (Az Azumi és Versus megvolt és annak ellenére kedveltem, hogy a baaadmovies többször is lerántotta a keresztvizet a Versusról) 

Kitamura remélem soha többet nem fog a producerektől függeni, mert ez a film inkább a stúdió döntnökeik stílusát mutatja, mint Kitamuráét.

A filmmel az is baj, hogy végig érezni, hogy olcsó. Pedig kevésből is lehet jó filmet csinálni, ha a karakterek érdekesek, a párbeszédek logikusak és az akciók, ha nem is kerültek sokba, de legalább ötletesek vagy/és annak tűnnek.

A "The Doorman" azonban azoknak az általam támasztott követelményeknek nem felelnek meg, ami miatt azt gondolnám, hogy egyszer újranézném a filmet. Miért van az, hogy egy Die Hardot inkább megnézek 10x, mint ezt még egyszer?

Jean Reno mindig is emeli egy film ázsióját, pusztán a kisugárzásával. Aksel Hennie, norvég aktor meg pont az a színész, akinek a feje legalább nem tucat-amerikai arc, hanem hoz magával valami Európaiságot. Nem véletlen, hogy mindkettőjüket rendre alkalmazzák USA mozikban. 

Itt azonban Reno halovány, mert figuráját nem tudták elég erősre megírni. Elmondja a remek kis mondatait, de nem érzed benne a pluszt, ami miatt egy félelmetes ellenfélként kellene rá tekinteni. Csak megemlítem John Lithgow-t, aki egy perc szereplés alatt meggyőzött róla a Cliffhanger-ben, hogy egy pszicho- vagy szociopata. Vagy Rickman a Die Hardban, hogy egy könyörtelen terr... rabló. Reno igyekszik, azonban nem érzem, hogy tud mit kezdeni a karakterével. Hennie sokkal szerencsésebb, mivel Borz figurája sokkal érdekesebbnek tűnik, még akkor is, ha egy egyszerű és hidegvérű samesznek állították be.

A film egyetlen pozitívuma, Aksel Hennie, Borz szerepében.

Női akciófilmeknél a legfontosabb összetevő, hogy a NŐ, megfeleljen egy olyan akció-heroika képnek, akit szívesen nézek másfél órán keresztül, iszom szavait, felcsigázza a szexualitásom, és bájával elkápráztat. Ha ezek hiányoznak, akkor a tehetségével. Hogy vagy jó színész, vagy remek harcművész. Ruby Rose most nagyon futott a "Batwoman" és a börtönös "Narancs az új fekete" sorozatokkal, azonban én sokkal tradicionálisabb, kispolgáribb fogyasztó vagyok. Nincs bajom a mássággal, de ha a művészetben kiemelkedőbb szerepet kap a szexuális orientáció, mint maga a tehetség, nekem az nem tetszik. Ráadásul, maradi is vagyok, ezért a széttetovált nők nekem nem azt közvetítik, amit egy nőben keresek, igaz, ez meg engem minősít, de ettől, hogy ezt tudom, még nem kedvelem meg jobban.

Lehet, hogy Ruby Rose akciósztárnak és színésznek sem rossz, azonban, ebben a filmben ezt nem sikerült megmutatnia számomra. (Tudom, lehet meg kell néznem az említett két sorozatban.) Egyszerűen, nekem nem elég nőies. Pedig nekem még Cynthia Rothrock is nőies volt! Felnyírt hajjal is!!! (Basszus, hatvan elmúlt ő is)

Még egyszer: Lehet, hogy Ruby Rose egy végtelenül kedves hölgy, azonban, mint ahogy a nőknek is fontos az első benyomás egy pasiról és ha az megvolt, onnan nehéz tovább lépni, úgy nekem, pasinak is fontos az első benyomás. Márpedig, nekem ő túl macskaszerű, felvállaltan leszbikus művész, ami miatt kevés a közös metszéspontunk: inkább kutyás vagyok és szexualitása miatt nincs közös témánk.

Csoda, ha ezek után inkább néztem volna meg bárki mással a filmet. Akár Katie Holmes-szal, mert állítólag ő is lehetséges Ali volt a produkcióban, de végül fiatalabb színésznőt kerestek.

Az első kb. 10 perc egészen jól indult. Persze alap, hogy megmutatjuk a főhősünket egy akció szituációban, megágyazva a figurának, a múltján keresztül előre vetítve a jövőjét. Itt is lefut egy remek kis ambush, hogy miután a jelenbe kerüljünk, gyakorlatilag a film semmilyen formában ne utaljon rá vissza - egy apró álom szekvenciát leszámítva - pedig, lett volna lehetőség rá, hogy értsük, miért őrlődik Ali figurája annyit. Ehelyett bekerül egy családi tragédia, amit ki sem fejt a mozi rendesen, így a végéig nehéz összerakni a kapcsolati hálót, mert kimaradnak a mindenre rávilágító vallomások, amiket félmondatokkal helyettesítenek. Ezekből kell apránként felépítenünk, hogy Ali és néhai nővérének férje, Jon (Rupert Evans) között kialakult valami, amit valójában Ali nem is akart, mert az fájdalmat okozna a nővérének és elment háborúba, ugyanakkor, miután igyekezett a köteléket elvágni a pasitól, mintha mégis ő neheztelne valamiért a férfira... Ja, és úgy kerüli őket, mintha a kislánynak legalábbis nem a nagynénje, hanem a szomszédja lenne és bár egy időben kavartak Jon-nal, meg közös fotójuk is van, sőt, Ali nővére még sokat mesélt is a gyerekeknek, vagy legalábbis a kislánynak, a két gyerek mégsem ismeri fel őt a lakás ajtajában állva. Szóval, erre rágyúrhattak volna a forgatókönyvben, mert likacsos ez, mint állat.

Ali sikeresen túszul ejti az egyik gonosztevőt. Találd ki, mi lesz a pasas sorsa! - Igen, eggyel kevesebb felé kell osztani a zsákmányt.

Ali (Ruby Rose) pedig nem tudja hányadán is áll a legközelebbi rokonaival, azt sem tudja, akarja-e ezt tudni, és azt sem tudja, hogyha megjelenik az ajtajukban, az életükben, merre tovább, ennek ellenére egy közeli ismerős pont abban a házban intéz neki munkát, amelyikben az autó-balesetben elhunyt testvérének a férje, korábbi szeretője (?) lakik, két gyerekükkel, akikből a lány egészen biztos az unokahúga. Mi történt Ali és Jon között, ami a környezetükre nem volt hatással, de a katonalányban olyan érzéseket ébresztett, ami miatt nem akarta velük felvenni a kapcsolatot?

Pat (Philip Whitchurch) nagybácsi, aki szintén a nagy házban dolgozik, mint ezermester, milyen kapcsolatot ápol a két féllel és nem kavar be a melóba, hogy az egyik lakónak rokona?

Egyáltalán, most a házban akkor elitista felső kategóriás népek élnek, vagy középosztály? Ha középosztály, honnan van ennyi alkalmazottra pénze a háznak és mennyire világítják át őket, hogy nem kavart be, hogy gyakorlatilag két rokon is bekerült a melóba, akinek él rokona a házban. 

Tiszta kavar az egész, amit fel sem próbál a film fejteni.

Ez van, fogadd el.

Valójában nem is fontos, csak szőrözöm.

Az akciójelenetek épp elérik a kötelező szintet, ami, Kitamura ázsiai filmjeinek ismeretében meglepő. A rendező igenis tud valamiféle akciót rendezni. Oké, az amerikai filmjeiben nem emlékszem, hogy lettek volna komoly verekedős jelenetek, de ezek hiánya miatt legalább a jól alkalmazott véres jelenetek kárpótoltak korábban. Itt, azonban ezekből is a szemérmesebb változatokat kapjuk, igaz, van néhány mellékszereplő, aki kap némi csúnya fejlövést, vagy hasonlót, de a direktorra nem jellemző finomkodással. Komolyan, ha a film bevállalta volna, hogy felnőtteknek szól és Ali karaktere mint Xena aprítja az ellent, azt mondom, hogy megerőltették magukat. Ehelyett kapjuk, amit kapunk. Olyasmit, ami ma már nagyon kevés.

Azt hiszem, kiírtam mindent magamból a filmmel kapcsolatban és a végeredmény olyan 40 %-os lett számomra. Ruby Rose rajongóknak biztosan sokkal több. 

A kislány irritáló, a kapcsolati háló szellős, a terroristák nem elég karizmatikusak. Az egyetlen, akinek megjelenésén felvidultam, David Sakurai, aki a magyar filmek kedvelői a "Liza, a rókatündérből" ismerhetnek. Hát, ott sem pozitív karakter volt. :)

Különvélemény: - Azt gondolom, hogy a "Doorman" az nem portás, hanem inkább amolyan ajtónálló, aki kinyitja a lakók előtt a bejáratot, azonban, ha az, akkor megint az a kérdés, hogy az idős házaspár és Ali rokonai milyen társadalmi csoportba tartoznak, hogy olyan épületben laknak, ahol a kaput kinyitják előttük??? Persze, lehet, hogy a kiszolgáló személyzetek esetében a doorman a portásnak felel meg, azonban ezt kétlem. A portás bent ül egy pult mögött és átadja a leveleket, kulcsot, ha van, stb. Az ajtónálló meg viszi a csomagot, stb.

Whatever...

40%

Van valami Ruby Rose kisugárzásában, ami miatt nem hiszem, hogy meg fogom kedvelni.