A kislány, aki az utcánkban lakik – The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976)

A kislány, aki az utcánkban lakik – The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976)

Rendezte: Nicolas Gessner

Megtekintés: Erősen megosztó darab, amely ma #metoo kampányért kiáltana.

A film Mafab adatlapja: The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976)

horrorfixxx.tumblr.com

Laird Koenig regénye 1974-ben jelent meg, tehát elég gyorsan eljutott a filmvászonig a történet, ha két évvel később már be tudták mutatni, igaz, erősen tévéfilmes jelleget kapott, ami viszont a történetből ered, hiszen egy kamaradrámát látunk, amely többnyire egy házon belül játszódik. Mindemellett úgy horrorfilm, hogy az egyetlen véres jelent egy puszta baleset következménye. Hogy végül miért érezték fontosnak ilyen gyorsan elkészíteni, ha még a színházi bemutatóra is éveket kellett később várni? Fel nem fogom.

Nem rossz film „A kislány...”, sőt, témáját tekintve kissé előremutató darab, ugyanakkor elég érdekes produkció azzal együtt, hogy erősen  mutatja be a pedofília témáját, az értelmiségi és gazdagok közötti „osztályharcot” és a felnőtté válást.

Rynn (Jodie Foster) apjával él egy bérelt házban. Illetve élt korábban, azonban egy családi tragédia miatt Rynn mostanra árva (ezt kell módszeresen eltitkolnia, ha nem akarja, hogy belekerüljön az állami rendszerbe, amely megárvult gyerekekkel foglalkozik) lett, aki egy titkoktól terhes épületben igyekszik egy 13 éves kislányt meghazudtoló érettséggel helytállni a mindennapokban. Ez azonban borzalmasan nehéz, mivel a főbérlő, Mrs. Cora Hallet (Alexis Smith) pofátlanul benyomul a magánéletébe és még a főbérlő fia, Frank Hallet (Martin Sheen) is kitüntető figyelemmel kíséri életét, holott egy felnőtt, kétgyermekes ember, akiről fura szóbeszédek terjedtek el, holmi kislányt vegzáló incidens miatt. Azonban Rynn-t nem kell félteni, mert fel van vértezve a kegyetlen világgal szemben. Az oldalán áll még a szerencse és, hogy a bájos arcocskájával képes megtéveszteni azokat, akik alábecsülik. A története egy roppant veszélyes pszichopata személyiség jövőjét vetíti elénk.

De vajon Rynn más, mint azok, akiktől féltjük vagy legalább olyan veszélyes ember, ha nem veszélyesebb? Nicholas Gessner filmje pedig szűk keretei között igyekszik érdekesen tálalni a drámai történetet.

Jodie Foster talán ezt a filmjét kedveli legkevésbé, ami főleg annak tudható be, hogy az egyik producer mindenáron úgy érezte, kihagyhatatlan a szexjelenet a 13 éves Rynn és olasz-amerikai barátja és segítőtársa, a történet szerint 19 éves Mario (Scott Jacoby) között. Foster szó szerint seggfejnek nevezte a producert az ötletért, hogy Disney sztár múltját egy olyan filmdráma miatt rúgja az égig, amiben nem is hitt teljes szívvel. Végül a kérdéses jelenetet a testvére vállalta, mint testdublőr, ám a fiatal Fostert ez nem nyugtatta meg, hiszen a nézők a jó szögből vett pucér női testet még mindig vele azonosították a bemutató után. (Pedig jobban megnézve látszik, hogy mennyire nem hasonlítanak.) A parókát sem kedvelte, amit a forgatáson ráerőltettek, viszont a szerep megkívánta, hogy a főszereplő lány végletekig ártatlannak és ártalmatlannak tűnjön, így az akkoriban rövidebbre nyírt haját pótolni kellett. Hogy még jobban kihangsúlyozzák fiatal korát, a lepattant szemfogát is meg kellett mutatnia a kamerák előtt, amit még nem csináltatott meg és szégyellt. Mindezek után vágj jó arcot egy olyan forgatáshoz, amiben a legnagyobb reklámérték az volt, hogy egy fiatalkorú lány szexuális céllal ágyba bújik egy idősebb fiúval. Felfoghatatlan, végül hogyan kaphatott a mozi PG besorolást, ám semmilyen hírverés nem segített azon, hogy viszonylag halkan eltűnjön a filmes életből, leszámítva egy szűk réteget és talán néhány hardcore rajongót.

vertigoposters.com

Martin Sheen roppant erősen hozza a gusztustalan figurát. Fiatalon még előszeretettel vállalt be ilyen imázsromboló karaktereket, azonban azt tudni kell, hogy eredetileg Mario szerepe érdekelte, csak a kora miatt nem kaphatta meg.

A filmben több jelenetben láthatjuk, hogyan igyekszik a felnőtt társadalom elnyomni egy gyereket és mennyire nem tud mit kezdeni azzal, ha a gyerek nem gyámoltalan és esendő. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy főbérlő, mint Mrs. Hallet (Alexis Smith) basáskodva bevonuljon a tőle bérelt ingatlanba és ott pakolászni kezdjen, miután azt három évre kifizették neki. A forgatókönyv mindent megtesz azért, hogy azokat a szereplőket, akik Rynn életére negatív hatással lehetnek, megutáltassák a nézővel. Mindezt apró részletekkel is megerősítik, miközben a karakterek viselkedése egyértelműen elidegenítő. Mrs. Hallet pl. tesz egy kis megjegyzést Rynn-nek a borral kapcsolatban, amelyet a kislány vallásához köt. A leereszkedő megjegyzés azt sejteti, hogy Mrs. Hallet nem különösebben rajong a zsidókért.

A forgatókönyv abban is igyekszik lágyítani Rynn karakterét, hogy azon kívül, hogy a gyilkosságok képen kívül történnek, az egyik legfontosabb halálesetet, amely gyakorlatilag a továbbiakban mozgásban tartja a cselekményt, a könyvvel ellentétben itt balesetként mutatják be. Mrs. Hallet koponyáját ugyanis a véletlenül lecsapódó pincelejáró csapóajtaja okozza, míg a könyvben Rynn – bizonyítva mennyire veszélyes a karakter – egy kábeldarabbal fojtja meg a pincében. Erre a dramaturgiai lépésre nyilván azért volt szükség, hogy a 19 éves Mario karakterét könnyebben lehessen a kislány oldalára „állítani”. Egyébként 1972-ben készült már egy hasonló film, amelyben egy 12 éves fiú ölte meg az anyját, hogy azután a mostohaanyjával bonyolódjon szexuális viszonyba, What the Peeper Saw címmel.
Laird Koenig forgatókönyvírói tevékenysége egyébként nem ebben az egy műben merül ki, amelyben a gyilkossági szándékot gyerekek karakterei kapják. Ráadásul a film egyik fontos szerepét Alain Delon alakítja. (Attention, les enfants regardent (1978))

imdb.com Jodie Foster

Nehéz darab „A kislány...”, nem is való mindenkinek. Megelőlegezi azokat a horrorfilmeket, amelyekben az antagonisták gyermekek, mint pl. „A Jófiú”. Szerencsére azonban nem érződik, hogy a főszereplő oldalára állna a szerző, pusztán a történet végén ő marad életben. Attól azonban, hogy a felnőttek mennyire elfogadhatatlanul viselkednek vele, még nem lesz szerethető Rynn karaktere. Kb. ekkor jött ki a mozikban Foster „Taxisofőr” című filmje is, amiben kiskorú prostituáltat játszott, így apró érdekesség, hogy a Disney mindezek után, a családi értékek erős hangoztatása ellenére még alkalmazták Disney filmben a fiatal színésznőt. Sajnos volt, akinek egy rossz szerepválasztása tönkretette a Disney-s karrierjét. Az még Foster profizmusa, hogy a pofon jelenetnél kérte a színésznőt, hogy ne kamu pofont adjon neki, mert úgy nehezebb eljátszani az utána következő gyűlölködő elbúcsúzást. Nem vagyok talán túl mimóza lélek, de még mai szemmel is felszisszentem a saller láttán. Valahogy, amikor egy színészt ilyen interakció ér, az mindig kivált belőlem valami apró feszültséget. Ha igazi pofonról van szó. Ezek az érzések fel sem merültek soha bennem egy "Bud Spencer" film kapcsán, ahol sokszor még szabad szemmel is jól látni, milyen messzire is lehet egymástól arc és tenyér. Be is húzott Jodie Foster 1978-ban egy díjat az Amerikai Sci-fi, Fantasy és Horror filmek versenyén.

A filmet nehéz jó szívvel ajánlani, mert végtelenül nyomasztó és elidegenítő, azonban mint horror, ez is egy olyan darab, amire érdemes időt szánni. Kevés film képes úgy bemutatni a borzalmat, hogy éjszakai jelenet és vér nélkül képes tálalni azt. Testvérfilmje lehetne a korábban taglalt „Elátkozottak gyermekei” című filmnek, amely pont húsz évvel korábban készült és egy hasonlóan gyilkos természetű kislányt állít reflektorfénybe.

70% - bár mostanra sokat kopott a frissessége.

drafthouse.com Alexis Smith

Stockholm – Stockholm (2018)

Stockholm – Stockholm (2018)

Rendezte: Robert Budreau

A film Mafab adatlapja: Stockholm (2018)

imdb.com

Megtekintés: Jó magam először a Die Hard első részében találkoztam a furcsa pszichológiai jelenség fogalmával, igaz, ott valamiért a számomra kevésbé ismert „Helsinki szindróma”-ként említik meg.  Nem nagyon értem, hogy egy pszichológiai kifejezésnek miért terjed el két Európai városnévvel a megnevezése, de hát nem végeztem pszichológiai tanulmányokat. Mellesleg talán nem ezzel a névvel ugyan, de hasonló lelki folyamatok játszódhatnak le az emberekben, amikor hosszú ideig, hónapokig, évekig, vagy egy életen át megfelelni akarnak egy erősebb akaratnak, egy elnyomó személynek, mert valamiféle függőségi viszonyt realizálnak, amely azonban nem vezet érzelmi stabilitáshoz, főleg azért, mert az elnyomó képtelen racionális érzelmekkel viselni a másik, alárendelt fél felé.

Lars Nystrom (Ethan Hawke), eredetileg svéd, bár sok évig Amerikában cseperedett munkanélküli tolvaja egy szép napon besétál a Stockholmi központi bankba, hogy túszejtés után elmondja követeléseit. Innentől pedig egyenes út vezet a végkifejlethez, ami köszönő viszonyban sincs Lars eredeti terveivel. Merthogy, Lars nem túl okos fiú, de ami még rosszabb, helyzetéből adódóan, hogy vajból van a szíve. Az eredményes akcióhoz pedig ez rossz mixtúra. Ugyan azt még eléri, hogy barátját kiengedjék a börtönből és a bankhoz szállítsák, azonban minden más kitörési kísérletük rendre kudarcba fullad, csupán azért, mert Lars mint említettem, nem is okos, de ráadásul nem gyilkos típus. Ha az lenne, talán egyetlen túsz kivégzésével eléri, hogy a rendőrség simán félreálljon az útjából, azonban viselkedése gyakorlatilag felbátorítja a helyi rendőri erőket, hogy figyelmen kívül hagyják a férfi akaratát és minden eszközzel próbálják elfogni. A huzavona pedig lassan felőrli Lars idegeit és egyetlen megnyugvása, hogy különleges érzelmi viszony alakul ki közötte és fogvatartottja, egy törékeny, lelkileg manipulálható családanya, Bianca között.

A filmben tehát kapunk egy kis látleletet abból, hogy hogyan alakulhat ki vonzalom és függőségi viszony túsz és túszejtő között, feszült helyzetben. Ez egy bonyolult folyamat, amely témában számolatlan tudományos értekezés jelent már meg. A film fokozatosan mutatja meg nekünk, hogyan képes szélsőséges helyzetben a psziché megzavarni egy rettegő embert. Azonban választ nem kapunk arra, hogy a psziché, miközben igyekszik feldolgozni a rá mért traumát, valójában mennyire talmi és felesleges érzéseket közvetít önmagának. Nincs illúzióm: egy ilyen kapcsolat, tűnjön bármilyennek, nem lehet egészséges!

A filmet kicsit hosszúnak éreztem, azonban a színészek jók, a kevés külső helyszín ellenére egészen jól adták vissza az adott érát, pusztán a színekkel, kosztümökkel és frizurákkal. A képi világ és a zene egészen átlagos, ahogyan a lezárást sem éreztem tökéletesnek. Az utolsó perc kifejezetten hirtelen számomra. Láttunk már hasonló történeteket, hasonló befejezést is, ám magát, a Stockholm szindróma kialakulását már sokkal kevesebb filmben dolgozták így fel, kizárólag erre fókuszálva. A „Nincs alku”, ami most eszembe jutott hirtelen és ott is inkább csak erős szimpátia alakult ki a szereplők között, a gyengédebb érzelmek a történet sajátosságából, kimaradtak. A másik ilyen mozi a "Kánikulai délután", de azt meg újra kellene néznem, olyan rég láttam. Denzel Washingtonnak is volt hasonló mozija, amelyben gyermeke egészségügyi ellátása miatt okoz túszhelyzetet, igaz, amennyire emlékszem, ott a szerelemnek nincs szerepe, hiszen a karakter példás családapa és felesége otthon várja. Pár percet még a magyar "Túsztörténetben" is szentelnek ennek az alkotók, amikor a Svidrony Gábor által játszott alakított kisebbik fiú kicsit összegabalyodik a lányiskola egyik szabadelvűbb tanulójával.

Ethan Hawke

Ethan Hawke tehetsége sokkal inkább előjön az ilyen, alacsonyabb költségvetésű filmekben, mint amikor valami nagyobb költségvetésű darabban kap néhány percet. Kedvelem a fickót és vannak filmek, amik szerintem kifejezetten miatta érnek kicsit többet, pedig az igazi munkái – Mielőtt sorozat vagy a Sráckor – eddig kimaradtak nekem. Ha jobban belegondolok, szégyellhetem magam, hogy gyakorlatilag a kommersz oldalát ismerem inkább.

A banki alkalmazott, gyermekes anyuka, Bianca Lind figuráját pedig a skandináv mozi ügyeletes egyik csillaga, Noomi Rapace hozza, aki számomra sokkal inkább érdekes, mint vonzó, és aki kicsit benne ragadt a drámai skatulyában, aminek köszönhetően vagy tíz filmben láttam tőle a kemény asszony alakját. Még amikor esendő volt, akkor sem volt teljesen az. Ezt biztos a „Tetovált lány” image-nak köszönheti és amiből talán sosem fog kitörni. Várom már, mikor látom majd egy kifejezetten komikai szerepben, mert eddig tiszta olyan, mint Michelle Rodriguez. Az a nő, aki lenyom mindenkit, és sosem lesz anyuka fiának kis barátnője.

Mark Strong, mint Lars sittes barátja, azt hozza, amit megszoktam tőle. Semmi többet. Tíz éve azt sem tudtam, hogy létezik, - enyhe túlzással, hiszen már 1999(!) volt szerepe a "A Napfény íze" című magyar családtörténetben és az ismert neveket felvonultató "Napfényben" is tiszteletét tette - ma meg minden harmadik nagyobb produkcióban belebotlom. Nála pozitívum, hogy mind negatív, mind pozitív oldalon, változatos műfajokban kipróbálja magát. Ezért is kedvelem a pasast. Pont ezért, ideje visszanéznem néhány régebbi filmjét. Tiszteletből!

Ha van negatívuma a filmnek, akkor az, hogy Robert Budreau sokkal erősebb forgatókönyvíró, mint rendező. Így pedig ez az egész nem több, mint korrekt. A végeredmény egy nem túl pörgős, nem túl izgalmas és érdekes dráma, remek hangulattal és színészekkel.

50%

Mark Strong, Noomi Rapace, Ethan Hawke

Harriet - Harriet (2019)

Harriet - Harriet (2019)

Rendezte: Kasi Lemmons

A film Mafab adatlapja: Harriet (2019)

Megtekintés: Ez az a fajta történelmi mozi, amelyiknek sikerült egy érdekes személy élettörténetét viszonylag unalmasan feldolgozni.

Szeretem az olyan életrajzi elemeket is tartalmazó, főleg amerikai történelmi filmeket, amelyek azt az időszakot mutatják be, amikor feketének és nőnek lenni egyaránt borzasztó volt. Így gyakorlatilag bármelyik évben játszódhat a mozi, akár máig bezáróan. Vicceskedek itt, pedig ez egy komoly téma. Harriet egy elnyomott, rabszolga nő, aki fellázad a sorsa ellen és megszökik gazdáitól, hogy azután a szőkés alatt szerzett tapasztalatait, és a benne lobogó tüzet, amely a szabadságának eléréséhez kellett, visszaforgassa és felhasználja azt más feketék megmentéséhez.

Ebből egy nagyon izgalmas, poros mozifilmet lehetett volna készíteni. Ehelyett egy majdnem unalmas történelmi tablót kapunk, kevés magyarázattal, kevés feszültséggel és ormótlan lezárással. A „Harriet” egyszerűen nem tud megfelelni a nagy-vászonnak. Végig érezhető a tévéfilmes íz és dramaturgiai megoldások.

Pl. Harriet szökése, amelyet bujkálva, tövises bokrok, acsarkodó kopók között szlalomozva tesz meg a szabadságáig, olyan mellékes, hogy arra gondoltam, ha neki, a törékeny nőnek ez így ment, a többiek miért nem képesek ennyit megtenni magukért. Elmondom, mire akarok kilyukadni: Amikor Inman a „Hideghegyben” haza igyekszik a városába a frontról, mint szökött katona, a létező összes veszélyes szituáción keresztülbukdácsol, hogy végül révbe érjen. Itt azonban ezt letudják a film első felében, olyannyira súlytalanul, hogy nem tudtam ráhangolódni, pedig nekem, mint nézőnek, azt kellene éreznem, hogy ez nem egy néhány napos sétagalopp volt, hanem egy rettegéssel teli időszak. Simán megérte volna a mozi a ráfordított időt, sőt többet is, ha nem olyan tiszta az egész, hogy szinte látom, amikor a színészek beálltak a szettbe és tették a dolgukat az „Action!” elkiáltása után. Talán nem is véletlen, hogy nem nagyon hallottam korábban erről a filmről és korábban teljesen elkerült engem. Hiszen egyszerűen semmi nincs benne, ami miatt emlékezetes lehetne. Ezen az sem változtat, hogy beerőszakolták két jelöléssel az Oscar-díjra jelölt művek közé, mert sem Cynthia Erivo teljesítményét, sem a film betétdalát nem éreztem elég erősnek, hogy elvigyék a díjat. Nem is történt meg.

A Disney már hét éve ült az elkészült forgatókönyvön, ám valamiért nem adtak neki zöld utat, pedig Harriet Tubman életét korábban még nem dolgozták fel a filmvásznon. Pedig, amennyire ez a film sejtetni engedi, lett volna miről mesélniük. Csak valahogy az egész hangulat, olyan „steril”.
Van egyfajta visszás abban, amikor egy olyan mozit nézek, amiben egy fehér rabszolgatartó nem képes leszakadni a fekete nőről. Mindig rácsodálkozom arra a zsigeri rosszindulatra, amivel emberek képesek a másikra reagálni. Azután valahogy csak azt látom, hogy a végén ki szívja meg legjobban? A nők. A nőket a létező legtöbb módon elnyomják, kizsákmányolják a férfiak. Pedig elvileg hölgyválasz van. Azonban a férfiak ezt egyetlen módon tudják kezelni: erőszakkal. Azonban ne legyen illúziónk, mert nem csak a fehér férfi kontra fekete nő szembenállás létezik. Arra csak itt erősítettek rá.

A fekete nőket a fekete férfiak is pont ugyanígy kihasználták, és erre a legjobb példa Alice Walker regénye, a „Kedves Jóisten”, avagy mostanában: A Bíborszín.
Ha a két filmet összetesszük, csak az biztos, hogyha száz éve (vagy bármennyivel korábban) fekete nőnek születtél, neked annyi volt.
Ütöttek, vertek, dolgoztattak, megbecstelenítettek. Néha pont a fekete férfiak... Hát köszi! Csoda, ha a nőjogi szerveződések olyan erőszakosan lépnek fel a hímsovinizmus ellen? Kezdem érteni, hogy egyes nőkben miféle ősi gyűlölet munkál.
Ráadásul, színpadon Cynthia Erivo már játszott az említett darabban, így ha valaki, ő tudna mesélni az elnyomott fekete nőkről.

A film még érintőlegesen bemutatja, hogy Harriet, feltehetően egy gyermekkori fejsérülésnek köszönhetően, néha látomásokat lát, amelyek egész életében segítették őt. Ezzel is lehetett volna többet kezdeni, habár a folyón átkelésnél egészen jól használják.

Összességében azonban nem éreztem elégnek a film cselekményét. Harriet sem lett túl kedvelhető azzal, hogy a legtöbb esetben durr-bele mód megy bele a veszélyes szökésekbe, még akkor sem, ha a film azt sugallja, hogy akkora mázlista volt, hogy futószalagon mentette ki sorstársait a déli államokból. Mert egyszerűen a film nem foglalkozik azzal, hogy bemutassa Harriet életének azt a részét, ami bemutatja, hogy ő harcos. Mert biztosan annak kellett lennie, ha ilyen feladatokat végrehajtott és végül a hadsereg egyik vezetője lett. Varrónőknek ugyanis ilyesmit nem ajánlanak fel.

A filmben azonban erről semmit nem tudunk meg. Egyik ismerősétől kap egy pisztolyt, hogyha szüksége lenne rá, és ezzel kész. Ennyi volt a Harriet kommandó teljes felkészítése. Csodálkozom, hogy ezek után ilyen jók lettek az eredményei.

Persze nem vártam arra, hogy a filmdráma átmegy akciófilmbe, még annak ellenére sem, hogy az imdb-n nagyképűen az akció terminust is megkapta a műfajok között. A végeredmény számomra inkább lett kosztümös dráma, mint történelmi vagy életrajzi.
Egy megtekintést megérdemel, azonban szerintem nem véletlen, hogy a több tucat filmes díj jelöléseiből igen keveset tudott beváltani.


60%