Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Első találkozásunk óta kedvelem Stellan Skarsgardot (Ronin),
pedig akkor már jócskán volt mögötte filmes múlt. A populárisabb mozijai mellett
pedig élvezet felfedezni a skandináv gyöngyszemeket, amikben igazán elemében
van.
A „Hajszál híján úriember” tipikusan az a hideg, skandináv fekete komédia,
amiben szöveges poén alig akad, ellenben a verbális humor végig jelen van, ha
arra fogékony a néző.
Ulrik (Skarsgard) 12 év után végre szabadul. Hogy mennyire nincs senkije, jól
jelzi, hogy senki nem jön a fogadására. Megkeresi korábbi munkáltatóját, aki
homályos okokból igyekszik arra rávenni a férfit, hogy a szemtanút ölje meg, aki
miatt végül bebörtönözték. Közben szerez neki munkát, hogy valamivel eltölthesse
az időt és habár beilleszkedni ennyi idő után esélytelen, azért talán neki is
kijárna egy nyugodt élet.
Tetszik, hogy az Európai színészek mennyire messze vannak a filmsztár
külsőtől és ennek ellenére . vagy pont ezért, néha a rezdüléseik elvisznek a
hátán egy karaktert vagy egy egész filmet. Nehéz elképzelni, hogy melyik
amerikai sztár lenne elég tökös – szó szerint is – hogy bevállaljon egy ilyen
szélsőséges szerepet, mint amit Skarsgard csípőből hoz.
Ulrik kívülálló és ráadásul nem mondhatni – a cím is erre utal – hogy
viselkedésével szerethető hőstípus. Nem hajszolja ugyan az élvezeteket, de nem
mond nemet egy ingyen numerára – pedig néha kellene – és morálisan sincs nagyon
a helyzet magaslatán. Azonban szeretné a múltat elfelejteni, de legalábbis
lezárni. Új életet már nincs ideje elkezdeni, de miután megbűnhődött, neki nem
jár egy kis esély a megnyugvásra?
Az emberek éppen kisugárzása miatt enyhe távolságtartással kezelik. Korábban
embert ölt, ezért ült annyit rács mögött, azonban közel sem olyan szörnyeteg,
mint ahogyan gondolhatnánk. Szállásadónője rendre kihasználja szexuálisan,
korábbi munkáltatója érzelmileg zsarolja és a felesége sem kíván részt az
életéből már, sőt, a hosszú évek alatt a fiát is erre ösztönözte. Ulrik a
nulláról indul tehát, sztoikus nyugalommal fogadja, amit az élettől kap és nem
igazán érzi úgy, hogy tartozna bárkinek az őt börtönbe juttató férfi halálával.
És jó is ez így, mert a forgatókönyv egyetlen pontja, ami kicsit sántít, hogy
vajon miért akarna bosszút a főnöke az áldozat öccsét, ha Ulrik ezt nem kívánja.
Annak ellenére, hogy motivációi homályosak, elvágja magától az ex-sittest, aki
igyekszik „jó útra térni”, ám a sors ezt nagyon nem akarja. Lehetséges
barátnőjénél bekavar a házinéni és a munkáját is elveszíteni látszik. Minden
abba az irányba hajtja, hogy bevégezze azt, amire ráerőszakolnák.
Aksel Hennie a fegyverkereskedő rövid, de emlékezetes szerepében. Hennie is játszott már amerikai filmekben: Herkules, Mentőexpedíció
A kérdés, hogy végül elbukik-e a hősünk és ismét gyilkossággal nehezíti meg a
lelkiismerete nyugalmát?
Ha van egy nyugodt délutánod, érdemes adni egy esélyt ennek a keserédes
skandináv mozinak, amely jól beleillik Skarsgard munkásságába, sőt, néha olyan
érzésem van, mintha direkt egy alternatív univerzumban mozgolódna karaktere, aki
volt már bérgyilkos is (Kiss, kiss, bang, bang) majd bosszúálló, haragvó
gyilkológép apuka (Az eltűnés sorrendjében - a hasonlóság nem csoda, hiszen mindkét filmet Moland rendezte!) és most ezzel a figurával
valahol a kettő között kalandozik. A színész arca kész tanulmány. Élvezet nézni
eszköztelen játékát, villanásait. A humor pedig néha abszurd formában köszön be
az ablakon, máskor direkt. Kicsit emlékeztet Takeshi Kitano mozijaira, ahol a
nyugalmat néha drámai jelenetek váltogatják, ironikus, minden kultúrában érthető
humorral.
A női színészek is kiválóak (Kiemelkedik Jorunn Kjellsby, aki Ulrik szállásadónőjét alakítja!), de a legjobb pillanatok a férfiaknak jutnak.
Ha készülne egy amerikai Remake, kíváncsi lennék, kit nyernének meg a
figurára?
75%
A romantikára nagy hangsúlyt fektettek a filmben! Aha...
Megtekintés: Nekem kellemetlen ez az összecsapott, gyermeteg Beverly Hills-i
(Még a város vagy negyed nevei is hasonlóak) zsaru koppintás.
Mert két héttel a megtekintés után, hogy rászántam magam pár sor megírására,
egyszerűen nem jut jobb az eszembe a filmről, ráadásul, azt sem állítom, hogy
maradandó emlék lesz számomra. Mert már most sem az. Ezért foglalkozom azzal,
ami megmaradt.
Unalmas klisének tartom, hogy szinte valamennyi komédiában, vígjátékban vagy
gyermekfilmben az anyukák általában ránőnek a fontos beosztású fiúcskáik fejére,
gyakorlatilag terrorban tartva őket. Itt sincs másképpen. Omar Sy karakterét
anyukája fogja vasmarokkal, úgy, hogy azt érezzük, bármit is csinál a „gyermek”
az sosem lesz elég jó anyunak. Nem állítom, hogy ne lenne igaz a klisé, hogy egy
személy az anyukájának mindig a gyereke marad, de... ezt már annak idején
Sylvester Stallone sem tudta megfelelően átadni a közönségnek, így talán az
„Állj, vagy lő a mamám!” lett az egyik leggyengébb filmje mozis karrierje alatt,
ha nem számítjuk, amit hatvan felett kezdett letenni az asztalra, hiszen ahogyan
öregszik, munkásságának minősége is egyre ráncosabb.
Oké, Sy roppant kelendő színész, mióta megmutatta, mennyire életrevaló, mégis
úgy vélem, hogy a menedzsmentje kissé ügyesebben is választhatna számára mozit.
Lenne potenciál a történetben és azt is elfogadom, hogy szükség van rendőrös
haverkodós buddie mozikra, ám azt nem értem, hogy a humornak miért kell átmennie
infantilisbe, ha úgy veszem, a célközönség nem a 12-15 éves fiúk. Ha jelen
esetben mégis ők voltak, akkor elnézést kérek és ez a film remek szombati
matiné. Omar Sy tehát jó, az anyukáját alakító fehér matróna kiváló – bár ütném – a
párosukban érezni némi kémiát, bár erre még gyúrhattak volna néhány apró
gesztussal.
A másik főszereplő pedig egy titkos kedvencem, Luis Guzmán, aki esetében
azonban megértem, hogy bármibe fejest ugrik, amiben a stáblistán rögtön a
főszereplő mögött megjelenik a neve, még akkor is, ha jelen esetben ő az egyik
főszereplő. Mert Guzmán már csak kiállása miatt is örök második helyre van
kárhoztatva. (Tévéfilmes alakításait nem vettem figyelembe, pedig elképzelhető,
hogy pont a kis-képernyőn már volt lehetősége brillírozni.) Guzmán remek
karakterszínész, amit csupán azért nem biztos, hogy felismerünk, mert szinte
soha nincs eleget a vásznon, hogy bizonyíthassa. Szerencsére több tucat kisebb
szerepben találkoztam vele és enyhén crô-magnoni fizimiskájával, ezért is tudtam
megjegyezni a becses nevét! Én kedvelem, de nem vagyok benne biztos, hogy
szakmai képességei elegek arra, hogy a hátára tegyünk egy produkciót. Így a két
főszereplővel persze kicsit elbukdácsol a mozi, azonban sajnálatos, hogy pont
Guzmán karaktere az, ami megsínyli a forgatókönyvet és magára húzta a komikus
mellékszereplő gúnyáját.
A film tényleg nagyjából követi a ismert Eddie Murphy mozi történetét.:
Zsarunkat élőhelyén meglátogatja egy barátja, mert belebonyolódott valami
komolyba. (ott egy kisstílű sittes figura, itt egy rendőrségen belül mozgó
fontos ember) Mindkét filmben főszereplőnk nyomozni kezd, ami elvileg kizárt, ha
bármilyen formában érintettek az ügyben – kerülendő az elfogultságot,
önbíráskodást – mégis azt kell látnunk, hogy a forgatókönyv ezt kimagyarázza és
elutaznak egy-egy lebilincselően gyönyörű helyre – kis nyaralás vajon befigyelt
forgatás közben – ahol majd a lehetséges gonoszok körmére koppinthatnak, hiszen
minden felső utasítás ellenére lassan belebonyolódnak a bűnügybe, megismerik a
gyanúsítottakat, kellemetlen helyzetbe hozzák azt valahogy nyilvánosan, mert
egyértelműen úgy lehet jól kinyomozni valakit, ha hatalmas táblákat aggatunk
magunkra az „Elkaplak!” felirattal. Közben kapnak a nyakukba egy helyi erőt, aki
persze közel sem akkora nagy penge, mert akkor hogyan hinnénk el, hogy a főhős
olyan igazi tökös legény, aki végül meggyőzi ideiglenes társát is, hogy bizony
érdemes arra a fajta baráti bizalomra, amely végén a frissen megismert kolléga
is hajlik rá, hogy elhagyja a törvényes és járható utat, csakhogy segítsen
elkapni a film negatív figuráit.
Csak ez Murphy esetében – talán a helyszín miatt is – sikerült stílusosan
előadni. Volt benne valami elegancia. (Eleve a filmben mindenki elegáns volt, az
egy Axel Foley-t leszámítva...) Itt viszont kicsit összecsapott és erőltetett,
hogy az anyukákat is belekeverjük, hogy a főnökség mennyire keresztbe akar tenni
– pedig nem is érdekük – és, hogy a helyi kemény kolléga milyen burleszk
figurává silányul. Nagy szerencse, hogy az amúgy nem túl érdekes nyomozás végül
sikerrel jár és a magát komolyan nem vevő film végén csak azt veszítjük el, akit
egy mesefilmben sem siratnánk meg. Kár, hogy olyan butuska az egész.
Felnőtteknek ezért könnyű szívvel nem is lehet ajánlani. Negyven év felett mind
a bűnügyi, mind a vígjáték kategóriáktól többet vár az ember. Itt meg talán a
legkomolyabb jelent már lezavarásra kerül a film elején, onnantól pedig egy
kiszámítható limonádét kapunk.
Alig emlékszem rá, pedig most láttam pár hete.
De mintha Guzmán vízbe esne. Többször is. Nos, ennél több kell, hogy egy
komédiát jónak nevezzünk! Ráadásul, mindezt közel kettő órában.
Megtekintés: Ha tetszett a felhype-olt
és egyébként nem rossz „Hang nélkül”, akkor
valószínűsíthető, hogy a „Madarak a dobozban” a te filmed.
Azt azért előre tisztáznunk kell –
mert már olvastam ezzel kapcsolatban buta megjegyzést fórumokban –
hogy nem a „Madarak a dobozban” a koppintás, hiszen már
2014-ben megjelent a dalszerző-író Josh Malerman kisregénye, míg
a „Hang nélkül” forgatókönyv írói 2016-ban jegyezték le
történetüket. Szóval, mielőtt egy filmre azt mondod, másolat,
nem árt, ha tisztában vagy a keletkezési sorrenddel. A felesleges
vitákat megelőzendő, az esetlegesen felhánytorgatott plagizálási
vádak miatt.
A „Hang nélkül” egy feszült
alkotás volt, eszköztelenségével, ami a hangsáv kihasználását
illet, hiszen remek ötlet volt, hogy az ellenséget úgy
találták ki, hogy némán kelljen létezni mellette. Ez merőben
megváltoztatja az életmódunkat. Azonban szerintem, a „Madarak a
dobozban” szörnyetege, ha használható a jelenségre ez a szó –
elvileg igen, sőt, tervben volt, hogy a filmben megmutatják egyszer
a lényt/lényeket, de az első tesztek után maradtak a
klasszikusabb „bízzuk a fantáziára” változat –
szerintem még durvább, mert ha lecsupaszítom, mi marad? Egy ősi
félelem, a vakságtól.
Mindkét film az érzékszerveink
korlátozására aportírozik: Két rémség, amelyek gyilkos
tevékenysége összekapcsolható egy-egy érzékeléssel az ötből,
amit mi emberek használunk – ha nem számoljuk a telepátiát.
Az egyikben ha meghallanak minket,
végünk, míg a másikban, ha meglátjuk őket, végünk. Nem
hiszem, hogy ez nagy különbség lenne, ugyanakkor, egész életemben
sokszor előkerült – néha filmek hatására – a filozófiai
kérdés: Mit veszítenék el inkább: A hangom, hallásom, látásom?
Akárhogy csűrném, csavarnám, a
látásom az, ami nélkül nem tudom elképzelni, hogyan tovább.
Respect a vakoknak, akik teljes életet élnek. A „Madarak a
dobozban” pedig pont azt mutatja meg, mi történik akkor, ha az
életünk múlik azon, hogy ne lássunk.
Ennél fogva, ha a „Hang nélkül”
egy igen erős mozi történetileg, úgy érzem, jelen filmünk még
rátett erre egy lapáttal és habár maga a film végül nagyjából
egy túlélő horror vagy ostromállapot közeli mozi alapjait viseli
magán, mégis félelmetesebbnek éreztem a „Hang nélkülnél.”
Ráadásul Sandra Bullock nagy kedvencem, ezért mindig szeretem
látni, amikor pánikol vagy akciózik, itt pedig egy kicsit
mindkettőből láthatunk. Sőt. A szenvtelen anyuka szerepe, aki
eredetileg nem kívánta terhességét, kifejezetten az utóbbi évek
egyik legjobb szerep, ami rátalált. Talán nem véletlenül
látott el produceri teendőket is a produkcióban.
Malerman ellenségképe nem reformálta
meg a horrort, hiszen magam is emlékszem olyan mozira, amely a
szereplők végzetét hozzá rendelte a halálukat okozó entitás
meglátásához. Hogy ne írjak körmondatokat, egyik kis kedvencem –
alig nyolcvan perces mozi, amit ráadásul egy rövidfilmből
duzzasztottak moziterembe – a „Darkness Falls”, a „Sötétségleple”, amely ugyancsak kétlem, hogy első lenne a sorban. Ebben
egy boszorkány elátkozott lelke szedi áldozatait a sötétben,
akik bűne pusztán annyi, hogy „meglátták” az árnyékok
között a teremtményt. Kemény, nem? Ha boszink unatkozik,
végigrepked az éjszakai kisvároson, mindenkinek bele az arcába,
aki csak kiment egy esti kutyasétáltatásra vagy a konyhába
somfordált egy pohár hideg tejért, beleböffent az arcukba és
rögtön utána elragadja őket, mert így van kitalálva a
háttértörténet... Milyen szerencse, hogy ezen gonosz nem érzett
késztetést arra, hogy körberepkedje a földet, sprintgyorsasággal.
Malerman fenyegetése nagyjából
ugyanezen tőről fakad, megspékelve azzal, hogy egyszerre több
embert is képes befolyásolni, és fényes nappal, akár a tömegben
„ragadja ki” áldozatát, hogy azután a delejezetteket – jobb
szó nem jut hirtelen eszembe – erőszakos cselekedetekbe
hajszolja, amely lehet gyilkosság vagy akár öngyilkosság.
A film elején homályos célzásokat
kapunk a közelgő veszélyről, ám pont megfoghatatlansága miatt
nem működik rendesen a média figyelmeztetése. Malorie (Sandra Bullock) és huga (Sarah Paulson) – a könyvben nővére van és
a koruk is kvázi fele a filmváltozathoz képest – bár
hallottak ezt-azt egy veszélyes fenyegetésről, amely Oroszországban áldozatokat szedett, mégsem rendelkeznek kellő
információval, ami a veszély jellegét tekintve nem is csoda.
Malorie jelenleg terhesen készül rá, hogy korábbi élettársa
magzatát kihordja, minden meggyőződése ellenére. Huga tartja
benne a lelket, az ő hozzáállása a pozitívabb és egyben
felkészületlenebb a jövő eseményeit figyelembe véve. Miközben a
szülésznél tesznek látogatást, amerikát is eléri a tébolyt
okozó fenyegetés és a két nő a kellős közepébe csöppen. (Nem
mintha az eseménysornak nem mindenhol a világon a „közepe”
lenne akkor már...)
A világon cunamiként végigvonuló,
ismeretlen entitású és mechanizmusú halál elől gyakorlatilag
nincs menekvés. Hugi karakterétől sajnos nagyjából súlytalanul
szabadul meg a forgatókönyv és ez komoly hibája a filmnek, igaz,
olyan gyorsan ugrunk az eseményekbe, hogy rendesen nincs felépítve
a testvérpár két karaktere, ezért amikor a hugot elveszítjük,
csak egy felszisszenésre futotta, komoly érzelmi hatást nem tudott
kiváltani, habár Sarah Paulson azért szerintem sokat kihozott a
neki szánt pár percből. Ugyanakkor pont ez lehetett a lényeg a
halálával kapcsolatban: Ezzel mutatták meg, hogy bárki lehet
áldozat, akár az is, aki a legközelebb áll hozzánk és mi pedig
tehetetlenek leszünk.
Malorie értetlenül, sokkos állapotban
vergődik a pánikoló tömegben és csupán a szerencséjének
köszönheti, hogy végül néhány , a kavarodásban is empatikus
ember segítségével, biztonságba jut, egy ázsiai fiatalember
házában, többedmagával. A televízió adását nagyon gyorsan
megszakítják, amely a későbbi tesztjelenet miatt logikus lépés
volt a forgatókönyvtől. A benti emberek és a külső fenyegetés
között feláll a klasszikus ostrom helyzet, amely nálam valahogy
mindig annak a western filmnek a felépítését jutattja eszembe,
amikor a szereplők beszorulnak egy mikrokörnyezetbe, amit kintről
az indiánok folyamatosan rohamoznak, szünetekkel tarkítva, hogy
egyrészt a támadások miatti akciók tartsák fenn érdeklődésünket,
illetve az odabent tartozkodó szereplők közötti kamaradráma
viszonyrendszere gondolkoztasson el minket róla, hogy néha bizony
nem odakint leselkedik ránk a nagyobb veszély. (Erre a klasszikus
western alapra húzta fel George A. Romero 1968-as mostanra kopottas
remekművét.)
Sajnos, a forgatókönyv nem kufárkodik
különösebben jól a szereplőivel, szinte alig ismerjük meg őket.
Megfelelő kidolgozottságot csupán a két fontosabb férfi
főszereplő, John Malkovich és Trevante Rhodes kap. A fekete Tom
(Trevante Rhodes) lesz a pozitív, míg az igazi seggfejként
viselkedő Douglas (John Malkovich) lesz a negatív pólus. Azonban a
két karakter közötti széthúzás nem zsigeri, hiszen mindketten
túlélésre játszanak, csak egyikük, Tom, inkább empatikusabb,
míg Douglasban bújkál némi antagonizmus. A többiek pusztán
alájátszanak nekik, töltelék figurák, akik viszont egészen
realistán reagálnak bizonyos szituációkban: Egy házaspár miután
gyermekükkel beszéltek telefonon, simán kisétálnak a házból,
megpecsételve sorsukat – (lásd még a Stephen King művéből
készült „A köd” című filmet, amelyben az anyuka minden érvet
lepattintva magáról kimegy a halálos veszélyt rejtő ködbe,
mivel két kiskorú gyermekét otthon hagyta) – majd két egymástól teljesen különböző karakterű fiatal köt érdekszövetséget és lovasítják meg a
ház garázsában álló egyetlen használható járművet, hogy
szintén a szerencsére bízzák magukat. Páran maradnak, de a
tapasztalt néző pontosan tudja, mire számítsunk velük
kapcsolatban.
Nem tudom, hogy vallás tekintetében
melyik népcsoport a leginkább hívő, azonban beszédes, hogy a
legtöbb hasonló témájú amerikai filmben előbb-utóbb
megjelenik valamilyen elborult, kicsavarodott gondolkodású szekta,
amely akaratát a hősökre erőszakolná, csak, hogyha a bizarr
alapötlet nem lenne önmagában elég durva. Már King „Ködében” is
megjelent a vallási fanatikus Mrs. Carmody, akinek hívó/hívő
szavára a társaság fele igen rövid időn belől eljut odáig,
hogy elfogadja a véráldozat szükségességét. Itt is kapunk egy
csoportot, amelyik a túlélőket kényszerítené arra, hogy
szembenézzenek a halállal – szó szerint – hogy zavaros
elképzeléseiket felemeljék egyfajta isten utáni vallássá.
Rengeteg zombis filmben találkozunk különféle szektákkal,
csoportokkal, akik viselkedésükben, motivációjukban néha
veszélyesebbek, mint a filmek fenyegetését alakító emberevő
horda. A „The Walking Dead” gyakorlatilag pont arra építette
fel sikerét, hogy különféle közösségeket mutat be egy
apokalpszis után, akciót-reakciót kierőszakolva a nyugalmi
állapotban lévő főszereplőivel szemben. És a konfrontáció
lehet pusztán csak ösztönös önvédelmen alapuló gyilkolásvágy,
ám sok esetben kap bizarr színezetet, mint itt is, hiszen a film
második felében megjelenő szekta veszélyessége abban áll, hogy
gyakorlatilag a szó pszichiátriai értelmében megőrültek...
Az ostromállapotot tehát felváltja a
másik klausztrofób veszély: amikor az ellenség ott van veled
bezárva. Innentől pedig felgyorsul a cselekmény, amire szükség
is van, hiszen a szereplők száma viszont értelemszerűen gyorsan
csökken. Márpedig, az amerikai átlagnéző nem rajong a
kamaradarabokért – tisztelet a kivételnek – ezért hamar
elveszítik az érdeklődésüket, ha nincs aki meghaljon egy
horrorfilmben.
Miután lezajlanak a klisés
akciók a házban, ideje lezárni a történetet és itt érkezünk
vissza a dramaturgiailag néha megmutatott jelenbe, ahol Malorie a
két gyermekkel – fiúval és lánnyal – párhuzamosan a házban korábban eseményekkel, egy folyón utazott egy lehetséges menedék felé.
Gondolom, a két félre osztható történetet teljesen tudatosan
mutatják be párhuzamos technikával, megőrizendő kicsit a film
ritmusát, hiszen ha lineáris a mozi, az első, akciósabb felét
felváltaná egy kevésbé érdekes folyón utazó „road movie”,
amit tényleg csak azzal lehetett feldobni kicsit, hogy jön egy
zubogó vagy egy random férfi, csónakkal és őrült tervekkel.
(Mert a valóságban egy kb. két-három napos csónakutazás nem
igazán izgalmas téma. Így viszont az időben való ugrálásnak
köszönhetően nagyjából végig sikerül fenntartani az
érdeklődésünket.) (Mellesleg, akik fogékonyak a világvége témák
iránt, azoknál ilyesféle trükközésre nincs nagyon szükség.)
Végül még morális döntéssel is
meg kell Malorinak küzdenie, bár, itt azért már érződik némi
izzadtságszag.
A film lehetne sejtelmesebb is, ha ott
hagyjuk hőseinket a folyón, a jövő felé hajózva, azonban talán
a két gyerekszereplő miatt nem akarták túl sok kérdéssel
lezárni a trió kálváriáját. Épp ezért még kapunk egy rövid erdőbenmenekülős (Kellett némi külső helyszín, hogy elvegye a kamaradarab ízt) etapot, hogy végül egy hepiend-szerű lezárással
hagyjuk ott ezt a világot, amelynek megismerését azonban tovább
fogjuk áhítani. (Én biztos, mert annyira betalált a fenyegetés jellege.)
A film bemutatása után pedig
felröppent a hír, hogy Malerman tervezi a folytatást, amelyben a
felmerülő kérdéseink egy részére kapunk valamiféle választ.
Azonban nem tudom, hogy szükség van-e válaszokra. Néha a horrort pont az
öli meg, hogy értelmet keresünk és találunk benne. Ráadásul,
maga Sandra Bullock a példa rá, hogy néha nem érdemes megmutatni
a sötétben bújkáló mumust: A filmhez ugyanis elkészítettek egy
szörny látványtervet, amelyet a végén megmutattak volnaa filmben, hogy a néző
láthassa a gyilkos entitást, azonban a színésznő első reakciója
– kinevette a végterméket – finoman szólva is lelombozó volt.
Azt hiszem, már Hitchcock mesélt
róla, hogy néha pont attól működik az ijesztgetés, hogy –
mintegy tudat alatt – történik meg, a néző látóterén kívül. King meséi is nem akkor a legbutábbak, amikor az író magyarázatot
próbál adni rájuk?
A „Madarak a dobozban” tehát egy
remek ötletre felhúzott, nem éppen klisémentes drámai
horrorfilm, amely a Netflix-es platform miatt csöppet tévéfilmes
megoldásokkal is dolgozik, azonban összességében egy szórakoztató
darab.
Megtekintés: Nem volt egyszerű végignézni a mozit, mert nem feltétlenül szórakoztató azt látni, hogy egy jobb sorsa érdemes – az-e tényleg? – fiatalember végül nem képes jól élni a lehetőségeivel.
Big (Asthon Sanders) a környéken lakik. A szarabbik környéken. Innen kiút csak az iskola lehet, meg ha kapsz megfelelő támogatást. De akik a barátaid, azok nem fognak ebben segíteni, mert mind visszahúzzák egymást. Szóval, egyedül alig fogod megtalálni az innen kivezető utat, ha meg mégis, még mindig ott lesz a múltad, ami rálép a sarkadra. Csak ne legyél seggfej!
Big pedig nem akar seggfej lenni. Könnyen belemehetne, hogy a balhés életet választja, a kábítószer és erőszak világát, azonban, bár dolgozni nem szeret különösebben, ahhoz sem fűlik a foga, hogy egy börtönben végezze. Persze vannak, akik tologatják a szekerét. Most éppen egy sofőr munkát hajtottak fel neki. Igazi álommeló. A gazdagék lányát, Mary-t (Margaret Qualley) és vak anyut kell furikázni. Mrs. Daisy és az ő afroamerikai sofőrje. Big pedig igyekszik helyt állni. Menne is neki, mert vezetni tud, alapból simulékony. Csak a gazdag lány ne akarna állandóan kitörni apuci szárnyai alól, ostoba lázadásaival, hogy független kamaszként birtokolja az éjszakát és a fekete fiút. Big pedig nem nagyon mond nemet a gazdag hívó szóra. Olyannyira nem, hogy szinte már beilleszkedik. Szinte.
Azonban volt egy ígérete, amit nem tartott be. Egy buli, ahogy a haverja nevezi, rablási kísérlet, ahogyan mi többiek. A feka fiúk valahogy ezen a környéken mindenen törik a fejüket, csak a munkán nem. Zöld haj, kamu fuksz, feketére festett köröm, az van. Életcél? Az is akad, igaz, a körvonalait füsttel rajzolták. Fogod valamire vinni? Persze. Mondj igent a bulira és nyerhetsz egy jegyet a böribe.
Big azonban vagy okosabb az átlagnál, vagy gyávább, de nem akarja ezt a bulit, mert nem akarja a börit. Első lépés, hogy a haverok kiközösítsék. Azonban, ha minden jól megy – és az új állással lehet, hogy menne is – vissza se kellene néznie.
Ha nem a környezete húzza vissza, akkor majd akadályokat gördít elé a lehetséges jövő. Gazdag kislány a határait feszegeti. Feka fiú, mire jó az? Szerezz cuccot! Big pedig csodás Péntek; hogy elfogadják, cuccot is szerez. De valójában egyedül van, miközben mindkét oldal a saját céljaira akarja kihasználni. Az egyik azonban lényegesen kényelmesebb út. Csak ne lenne Big olyan ostoba...
Mert egy rossz döntés, és a kényelmes út maga lesz a pokol. Már nincs jó lépés, nincs megoldás, csak a lejtő. Hogy elbukik, az biztos. A kérdés, milyen gyorsan.
Voltak álmok. Szertefoszlanak, akár a füst. Akár a gazdag lány a füstben.
Big pedig fel sem fogja igazán, hogy az élete már semmit sem ér, pedig ő csak jól akart dönteni, megfelelni a világnak.
Szikár film a Native son. Ahogy telik a játékidő, úgy lesz szürreális és hősével együtt mi is elveszítjük a talajt a lábunk alól. Tényleg csak ez lehet egy afroamerikai fiú sorsa? A dráma pedig – mert érzed, hogy az, hiszen a keserédesre jellemző poénkodás nyomokban sincs jelen – átfordul tragédiába. Még-csak azt sem mondanám, hogy eredeti, amit látunk. Sőt, volt már ennél finomabb, érzékenyebb feldolgozása is annak, amikor valaki egyszerűen rosszul méri fel önmagát. John Steinbeck „Egerek és emberek”-je például, ha már igazi mélységet keresünk. Big pedig Lennie. Egy fiatal, szívós Lennie, aki nem tűnik ki az átlagból, de legalább nem is átlag alatti. Vagy mégis? Amikor lehetne helyén az esze, képtelen jó döntést hozni és onnantól csak lefelé vezet útja.
Pedig előtte állt a jövő.
A film fényképezése kifejezetten szép. A színészek hozzák a kötelezőt, de ismertebb név nem kavar be a filmbe, hogy ellopja a show-t. Ashton Sanders előtt még sok jó film áll, ha így folytatja. Játéka eszköztelen, magával ragadó.
A zene pedig a jazzes beütéssel kellemes, bár, semmi maradandó.
Nem kihagyhatatlan mozi, kicsit talán hosszú is a felvezetés, a mondandója sem túl erős, de egy megtekintést megér. Azonban nehéz témája miatt nem lesz közönség kedvenc.
Megtekintés: Korrektnél sajnos nem
több utánérzés, illetve Remake vagy folytatás?
A 2000-ben készült – atyaisten, de
rég volt! – Mel Gibson romantikus vígjáték után nem tudom,
valójában mennyi film készült azzal az alapötlettel, hogy valaki
mások gondolatait hallja, de feltételezem, volt pár darab, csupán
hozzám nem jutottak el. Ha nem mozi, akkor tévés produkciók.
Azonban kvázi Remake-re közel húsz évet kellett várni, hiszen az
alapötlet mellett a cím is az említett előd nyomdokain jár. Sőt,
főhősünk itt is egyedülálló, reklám szakember. Csupán nő.
Gondolom, kellett némi csavar, főleg, hogy a jelenlegi filmgyártás
szeretne pc lenni, vagy minek hívják. Így lett a fehér középkorú
férfiból egy negyvenes afroamerikai nő. Eredeti ez? Egyáltalán
nem. Sőt, a film néhány apróságot szinte egyben vett át az
„eredetiből” (Mert nem tudom, valóban olyan eredeti volt-e a
Gibson film...) amit meg nem, azt valahogy sikerült mind kicsit
gyengébben visszaadnia, kikacsintva az amerikai izlésre oly
jellemző néhány kínos poénra is, amelyek a szokásos
sztereotípiákat felvonultatva, ami főleg a megcsaló és meleg
férfiakra fut ki.
Az alapötlet amúgy - már az eredetiben főleg - érdekes pszichológiai fejtegetés, hiszen közhely ugyan, de a férfiak szeretnék megfejteni a nőket, mert úgy véljük, rejtélyesek számunkra. Ebből kiindulva a fordított változat pont ezt a közhelyet teszi pályasélre, de ezzel nem lesz pozitívabb, sőt, veszít vele, hiszen a mondás szerint - amennyire emlékszem - míg számunkra a nők az örök rejtély, addig a férfi pedig egy nyitott könyv. Persze ezzel nem kell egyetértenünk, csak hát a rögződések..
Mellesleg, vicces irányból megközelítve, ha gyűjteni szeretnénk a különleges képességű erővel megáldott karakterek filmjeit egy amolyan X-Men alműfajba, akkor a filmnek szegről-végről helye lesz benne, hiszen Xavier professzor egyik fontos képessége szintén a gondolatolvasás, habár, ott nincs nemhez kapcsolódó megkötés. Jobban belegondolva, már igazán szőrözés, csak a csattanó miatt nem hallják főhőseink mindkét nem gondolatait, hogy még élesebb legyen a kontraszt!
Főszerepre sikerült megnyerni Taraji P. Henson-t, ami viszont segít a háborgó tenger felszínén
tartani a film kiállását, lévén, hogy az elmúlt évtized egyik
legizgalmasabb feketebőrű színésznőjéről van szó. Milyen kár,
hogy mellett szinte mindenki elhalványul, vagy eleve olyan
szereplőgárdát válogattak mellé, hogy ne is nőhessenek a
fejére. Mondjuk az apukáját alakító blackplotion filmlegendának,
Richard Roundtree-nek majdnem sikerül, hiszen már a megjelenése
egy filmben is kicsit emeli annak minőségét. Itt legalábbis tett
hozzá.
Az asszisztenst alakító Josh Brener
egy az egyben egy fiatal Woody Allen klón és a hősnő
elgyengülésének a tárgya pedig a tényleg remekül kiválasztott,
szívdöglesztően hétköznapian szerethető férfi karaktert AldisHodge, akinek nagyon törnie sem kell magát, ránézésre villog
rajta a „pozitív figura” ledsor. Ellenben a munkahelyi kollégák
szerepére sikerült egy már-már homogén, unszimpatikus férfi
gárdát összeszedni, kezdve az elutasító kollégákon keresztül
a főnökig.
Az a baj a mozival, hogy visszamondja a
leckét, amit 2000-ben már megtanultunk, ám hozzá nem tud tenni –
amit igen, kivettem volna – vagy ha mégis – feka hapsi jelölt,
gyermekkel, eltávozott feleséggel – már elsütötték hasonló
filmekben. Egyre konkrétan emlékszem és ha a címe is eszembe
jut...! A képesség érkezésével bepillantást nyerhetünk a férfi
társadalom agyába és sajnálatos módon, közhelyesen is adják
vissza, amit ott találunk, talán kicsit nyersebben is, mint a „Mi
kell a nőnek?” tette korábban. Sajnos, egyes karakterekbe csak
belecsíp a film, nem bontja ki őket eléggé, pedig a
karaktermélyítés talán jobb lett volna, és cserébe kivehettünk
volna mondjuk egy hosszabb, ám ugyanakkor dramatúrgiailag teljesen
felesleges éjszakai pókerpartit. Ellenben, hogy kis sztárunkat
hogyan sikerült a megfelelő időben „átállítani”, sőt, vele
együtt az apját, arról nagyvonalúan hallgat a film, ránk bízva,
hogy elhigyjük, főszereplőnk mostanra tudja, mitől döglik a légy
és képessége nélkül is elérheti, amit akar.
A forgatókönyvírói kreditben természetesen megjelent a Gibson film két elkövetője is, és még páran hozzájuk csapódtak, hogy azután egy kissé vérszegényebb darabot sikerüljön összerakniuk. Vígjátéknak kevés, ezért a komédia műfajba sorolnám és mivel nem igazán sikerül a női szereplő mellé megfelelően beemelni a férfi karaktert, így még a romantikus mozi cimkét sem nagyon tudnám ráaggatni, hiába kapunk egy kis szerelmi szálat.
Ha összegeznem kellene, a „Mi kell a
férfinak?” az erős báty „Mi kell a nőnek?” kissé sutább,
erőtlenebb kisöccse. Valójában nem volt rá szükség, hiszen az
eredeti elég jól kivesézte a témát, sokkal érzékenyebb
forgatókönyvvel – lásd öngyilkos jelölt titkárnő figurája,
Gibson lányának bulija – és több remek karakterrel, míg a
Henson romantikus komédia hozza a kötelezőt, de nem lesz belőle
klasszikus. Sőt, sokan még a polcra sem tennék ki az előd mellé.
Már akkor megkedveltem Tommy Wiseau-t,
amikor még azt sem tudtam, ki az, illetve, a legtöbb infóm annyi
volt vele kapcsolatban, hogy egy eléggé unszimpatikus figura, de...
De!
Teljesen véletlenül botlottam bele
egy filmes írásba, amelynek főszereplője az amerikába szakadt,
ennél fogva amerikás Magyar Zsolt, aki kiment szerencsét próbálni
és egyik első megbízójáról adomázgatott a párbeszédes
cikkben, hogy mennyi mindent köszönhet ennek a Tommy Wiseau nevű
úriembernek. Elmondta, hogy mennyire tenyérbemászó figuraként
ismerte meg, ugyanakkor egy olyan ember, aki mindent alárendelt
annak, hogy filmkészítő legyen és ezzel megalkotta élete
főművét, egy enyhén groteszk humorban megforgatott, amúgy
teljesen komoly drámát, ami első körben hatalmasatt bukott,
második körben szétcincálta minden létező média, majd a kertek
alatt szépen beosont a mozi a popkultúrába, hogy mostanra masszív
rajongói bázist építsen ki, akik évente megünneplik ezt a
hibrídet.
Zsolt mesélte, hogy mint kezdő
hangtechnikus csatlakozott a stábhoz és Tommy – továbbiakban így
nevezném – nem aprózta el ambícióit, ezért összeíratta vele,
hogy a technikusi munkájához milyen készülékekre lesz/lehet
szüksége a forgatás során. Zsolt, aki választott hivatását már
akkor is magas szinten akarta művelni, folyamatosan informálódott
szakmai berkekben, hogy mik a megfelelő és aktuális újdonságok,
ezért egy kellemes listát összeírt Tommynak, hogy azokkal már
tudna valamit kezdeni. Természetes Zsolt arra számított, hogy a
rendező kineveti – ha utána néz, mennyit kóstál a lista
végösszege – és használt illetve kevésbé korszerű
készülékekkel fogja kiváltani a szükséges technikát. Tommy
néhány napig nem forszírozta tovább a témát, de azután az
egyik nap, még a forgatás előkészületei alatt kocsijához hívta
a hangtechnikusnak készülő magyar fiút – a kocsi később
szerepelt a filmben is, mert van, amit viszont olcsón sikerült
megszerezni a filmhez, a saját járgány meg pont ilyen – és
felnyitotta neki a csomagtartót, hogy nézze át, sikerült-e
mindent megszereznie az összeállított listáról. Zsolt mesélte,
hogy igen meglepődött és arra számított, minőségben igen
alatta maradnak az általa igényelteknek, ám Tommy titokzatosságát
erősen növelte, hogy mindent beszerzett és minden patent volt. Ha
ez nem lett volna elég, ráadásul a forgatás végén az egészet
odaajándékozta Magyar Zsoltnak, aki így már mondhatni megkapta a
kezdőrugást is a szakmában való elhelyezkedéshez és mostanra
150 produkcióban jegyzik a nevét, többek között a bemutatás
előtt álló „Midsommar” című horrorfilmmel kapcsolatban is.
Oké, Zsolt maradt a B vonalon, ám a gesztus az gesztus és nem
tudom, barátjaként tekint-e Tommy Wiseaura, de, hogy én
megkedveltem a pasast ezért a húzásáért, az biztos. Talán
szentimentális okai vannak, hogy ha egy hazánkfiát idegenben
segítik, akkor kicsit én is hálás vagyok érte.
Szóval, elkezdték a forgatást, Tommy
saját forgatókönyve alapján. A filmre nem volt előirányzott
forgatási idő, mert hitvalássa szerint tart, ameddig kell, és ez
roppant tág fogalom is lehet. Ráadásul, miközben rendezett,
folyamatosan összetűzésbe került a stábjával, mert finoman
szólva is eltérő véleménye volt szinte mindennel kapcsolatban,
amit a normális történetmesélésről tudunk, jelentsen ez bármit.
Színészeit gyakorlatilag úgy kukázta
össze ismerősökből és utcáról castingolt aktorpalántákból.
Másod főszereplőnek megtette országos cimboráját, aki
gyakorlatilag a bogarat ültette a fülébe, hogy merjen nagyot
álmodni és bár akadtak köztük nézeteltérések, végül
egymásra támaszkodva elkészítették minden idők egyik
legrosszabb moziját. Ami valahol mégis szórakoztató.
Lisa (Juliette Danielle) egy gyönyörű házban éldegél,
amelyben elvileg szomszédok is akadnak, bár, nem egyértelmű a
film, hogy valójában milyen is az épület. Lisa életét az teszi
ki, hogy otthon szenveleg és várja Johnny-t (Tommy Wiseau), aki
munka után a szokásai rabjaként megjelenik a csokor rózsával és
elkezdhetik az üzekedést. Hosszú évek óta tart már ez és Lisa
annyira beleunt, hogy Johnny legjobb barátját, Markot (Greg Sestero) is ujjai köré
tekerte, a változatosság miatt, pedig a srác minden egyes alkalommal, mikor találkoznak,
megesküszik, hogy Johnny a legjobb barátja és be kell fejezniük,
hogy a háta mögött üzekednek. Azután üzekednek. Azután megint
egy sor lelkizés. Lisa édesanyjának (Carolyn Minnott) is elmondja, hogy unja a sötét
hajú amorozót és nem akar már üzekedni vele. Édesanyja
elmondja, hogy halálos rákbeteg. Lisa anyja védi Johnny-t, Lisa
pedig támadja, mire Lisa anyja azt mondja, hogy Johnny nem jó
parti, mire Lisa elkezdi védeni. Lisa anyja szerint Lisa képtelen
helyes döntés hozni, ezért Lisa megsértődik és elhajtja az
anyját.
Lisa a szomszéd fiúval beszélget,
aki szerint ők szép pár. Lisa megsértődik.
Lisa egy barátnőjének panaszkodik,
hogy Johnny nem jó parti. A lány szerint de. Lisa megsértődik.
Jön Johnny. Lisa rendes golddiggerként
egyetlen arcizmával sem jelzi, hogy nem kívánja Johnny-t.
Üzekednek. Johnny elmegy. (Így is, úgy is...) Lisa felhívja Johnny barátját, Mark-ot, hogy
üzekedjenek... stb.
Az egész film olyan, mintha egy
szappanopera sorozat évadát kivonatolták volna egyetlen esti
filmbe.
„A szoba” iskolapéldája a rosszul
megírt, motivációt elkeverő párbeszédeknek. Néhány jelenet
szinte már szürreális. Érezni, hogy Wiseau szeretne főhősének
felépíteni egy szerethető image-t, azonban a színész külseje
ezt nem nagyon segíti, hiszen Tommy önmaga olyan, mint egy erdélyi
vámpír herceg, aki kb. ötven éves korában megállt az
öregedésben és növésben.
Néha ad hoc megjelennek szereplők,
akiknek nem ágyazott meg a forgatókönyv, pedig, szövegeik alapján
minimum korábban szánni kellett volna rájuk egy-egy percet. A
legtöbb jelenetben ha ketten beszélgetnek, néha teljesen
megcserélődnek a szemszögek, vagy ugyanoda futnak ki. Igen,
drámainak kellene, hogy legyen Lisa örlődése a két férfi
között, de egyszerűen nem lehet megkedvelni a karaktert, mert úgy
tűnik, hogy egy hisztis picsa. A legjobb barát pedig képtelen
eldönteni, hogy most akkor Johnny a legeslegjobb komája, vagy döfje orvul hátba, azzal, hogy Lisát szemből döfködi?
A szomszéd kissrác (Philip Haldiman) és Johnny atyai
barátsága is egy érezhetően túlkreált kapcsolat, amely a.) még úgy is alig működik, hogy a szereplők párbeszédein keresztül a szánkba rágják ill. b.) amely csupán
azt hivatott a nézőbe szuggerálni, hogy bár Johnny ránézésre
egy ütni való kéjenc, igazából egy szeretni való, csupa szív
ember. Azután Lisa nagy tervvel áll elő: leitatja férj jelöltjét,
hogy később ráfoghassa; ittas állapotban Johnny megütötte.
Persze, külsérelmi nyomok azok náne és a rendőrséget sem
keverjük bele, mert bonyolítaná a cselekményt, csupán elhisszük,
hogy Johnny, mint felnőtt férfi, néhány pohár ital után nem
képes emlékezni, mit csinált korábban, hogy azután a film egyik
ikonikus jelenetében a háztetőn kifakadva keljen ki magából,
hogy ő bizony nem bántotta Lisát, nem, nem ütötte meg, nem, nem
bántotta, ez baromság, nem bántotta, ó, helló, Mark! (Ami mém is lett!)
Azután a film halad tovább a drámai
befejezés felé, aminek köszönhetően kapunk egy töredezett buli
jelenetet, amit röhejesen bántóan osztanak részletekre a várost
mutató vágóképekkel és a hozzájuk párosított, egyre inkább
idegesítő zenei aláfestéssel, pedig Mladen Milicevic filmzenéje
összességében nem is rossz. Azok a számok sem teljesen
élvezhetetlenek, amiket a szeretkezős jelenetek alá sikerült
illeszteni. Néha, már azt hinné az ember, hogy „A szoba”
valójában a hetvenes-nyolcvanas években elterjedt pornófilmekre
hajaz, amelyeknek több változata is készült, beleértve egy
gyengédebbre vágott, soft-pornó variáció, amely nagyjából
megegyezik az eredetivel, csak a nemiszervek találkozását és
genitáliák premier plánban mutatását törölték belőle – kis
cici, kikandikáló kuki előfordulhatott.
Végül Tommy egészen drámai
alakítása tett pontot a történet végére, amelyben Johnny drámai lépésre – mi másra – szánja el magát. Szem nem marad
szárazon...
A bemutatott filmet mondhatni
értetlenség és kritikusi szemszögből határozott tiltakozás
fogadta. Bukott is rendesen, miután mozikba küldték. Az idő és
az emberek fura izlése azonban utat tört neki és ma már hasonló
rajongó tábora van, mint „A nagy Lebowskinak”, megrendezett
találkozóval, késő esti vetítésekkel, jelmezes beöltözős
bulikkal, sőt, a „The Room” jelenséget boncolgató filmes
szakkönyvekkel.
Tommy Wiseau-nak alapjában nincs
zsenije. Mert nem tagadható le, hogy „A szoba” egy dilettáns
szárnypróbálgatása, amely nem sikerült. Azonban, mivel
szórakoztató a maga ostoba módján, összegyűjtötte azokat, akik
fogékonyak a rossz filmekben megtalálni azt, ami miatt mégis
érdemes rájuk szánni azt a másfél órát.
Magam annak idején nekiugrottam a
youtube csatornáján, hogy megnézem, de mivel akkor nem találtam
hozzá feliratot, nem erőltettem magamra a filmet. Végül egy
művészmozi tűzte péntek este műsorára és meghírdette a
Facebookon is. Közel kétszázan jelezték, hogy ők bizony
érdeklődnek a film megtekintése iránt, ezért csalódottan
kellett konstatálnom, hogy a vetítésre sajnos alig tucatnyian
gyűltünk össze.
A filmet végül felirattal és elég
jó minőségben vetítették le és ha ez nem lenne elég az
örömhöz, rögtön utána kezdődött James Franco díjakra érdemes
mozija, „A katasztrófaművész”, amely gyakorlatilag „A szoba”
elkészítésének biopicje, remek szereposztással és néha
meghökkentően jó hommage-zsal.
Szóval, Tommy Wiseau egyetlen
említésre méltó mozijával elérte, hogy olyan underground
rendezőnek tartsák, mint hasonlóan filmkedvelő, ám azt nem túl
magas minőségben művelő rendező elődjét, Ed Wood-ot. Igen,
Tommy Wiseau a 2000-es évek, egyfilmes Ed Woodja.
A két filmet egyébként éedemes
egymás után megtekinteni, hogy még élvezetesebb legyen a biopic
stáblistás jelenetsora, amelyben egymás mellé helyezték a The
Room nagy pillanatait és a James Franco féle megidézéseket.
Ha objektíven akarnám értékelni a
mozit, akkor megrekedne a pontozás valahol 15-30% között, de mivel
nem elhanyagolható nosztalgia faktort is sikerült mellé rendelnem
– pl. Magyar Zsoltnak köszönhetően – a masszív 55%-ot is
elérte.
Fontos, hogy elvileg Tommy jelenleg
készíti következő moziját, amely egy a leginkább Sharknado
filmekre emlékeztető horror mozi lesz. Nagyon várom, mert már az
előzetesben látszik, hogy a korábban megismert Wiseau féle viziót
fogjuk megkapni.
Egy komolyan vehetetlen, komoly drámát.
Cápákkal és vérrel.
A korábban említett cikk Magyar Zsolttal: Magyar Zsolt(origo.hu)
Már az első szám megágyaz a filmnek, habár, amikor a „The
Room”-ot hallgatom, nekem egyértelműen az angol BBC, kosztümös mozik idéződnek
meg, ami nem feltétlenül baj, hiszen Tommy Wiseau filmjében is nagyon fontos
szerepet kap egy vörös, női kosztüm.
A „Red Dress” egy melankolikusabb, lassabb szám, amiben
előkerül a főmotívum is, amit elkoptat a végére az album.
Az „I Will” az első szexjelenetet festi alá és szinte végig
is hallgathatjuk az elég hosszúra és sziruposra vágott szeretkezés közben.
Ettől a dal még kellemes, hallgatható dalocska. Kitra Williams és Wayman Davis
szerzeménye, amit az utóbbi énekelt fel. Simán lehetett volna ismertebb darab
is, azonban valahogy elveszett az ezernyi betétdal között, amiket filmekhez
készítettek.
A „Lisa and Mark” egy kissé drámaibb darab, hiszen érezni
benne e terhet, amely a két szereplőt köti össze, Johnnie karaktere mögött.
Néhány kellemes fúvós pillanat.
A „You’r My Rose” a megcsalók akciója alatt csendül fel és
Kitra Williams adja elő. Egy kicsit kevésbé szerethető darab, mint az „I Will”,
talán, mert épp akkor hallható, amikor Lisa a menyasszony és Mark a legjobb
barát épp üzekednek.
A vörös szín fontos lehet valamiért Tommy Wiseau
jelképtárában, hiszen megjelenik a filmben a vörös rózsa is, amit minden
alkalommal ő ajándékoz szerelmének, egy kissé röhejes vásárlás után és a vörös
szín visszaköszönt a korábbi, „Vörös dressz” című számban is. A „Red Roses”
összecseng a „Red Dress”-szel.
A „Street” hangulatot ad az utcaképnek, viszont megtörik a
vége, ami azt jelzi, Milicevic koherens zenei darabok helyett törekedett inkább
arra, hogy hangulatokat adjon vissza. Jó példa erre a „Life”, amiben megjelenik
a főmotívum és a „Red Dress” is, de van része, amely inkább csak néhány hang,
míg a lezárás is elég suta.
A „Street Two” már sokkal tökösebb, hangosabb, előhozva a
„The Room” motívumokat, végigzongorázva a hangszereken.
A „Crazy” Clint Gamboa és Wayman Davis munkája, melyet
Gamboa énekel fel. Tinglitangli popszám, lassú és súlytalan. A „Chocolate is
the Symbol of Love” a triónak a lezárása, amit Tommy Wiseau gondol a romantikus
férfi és annak ajándékairól és a szerelemről. A zene kis fúvós futamokból áll,
hegedűvel és egységet alkot a „Vörös dresszel” és „Vörös rózsával”. Mert mit is
veszünk egy nőnek, ha elakarjuk varázsolni? Virágot, édességet és csinos ruhát.
A „Chris-R” kicsit akciósabb darab, egészen érdekes
zeneiséggel a végére, használva némi ütős szekciót. A „Reason” már koptatja a
paneleket, amiket Milicevic épített fel. Hiába, hisz a „The Room” zenéje bár
nem rossz, erősen tévéfilmes keretek között mozog, köszönhetően a szintetizátor
hangzásvilágának. „Johnny, Mark and Danny on the Roof” egy percnyi vonós dráma,
ami aláfesti a férfiak beszélgetését, végén néhány pengetéssel. „Lisa,
Michelle, and Johnny” Johnny belecsöppen egy beszélgetésbe, amit olyan kínosan
harapnak el a csajok, hogy csak a totál hülye nem vágja, valami nagyon
fontosról és kellemetlenről maradt le az ember. Történetesen Johnny arról, hogy
Lisa kibeszélte Michelle-nek, mennyire elege van a férfiból. Ennek megfelelően
hézagos, halk és drámainak szánt két percet kapunk, amelyben a klarinét (?)
vagy oboa (?) pár taktust enged meg magának, nagybőgő támogatással.
A „Yes or No” Lisa bizonytalanságát hivatott érzékeltetni,
míg az „I’ll Record Everything” pedig Johnny zaklatottságát, miközben
bizonyítéka van a lány hűtlenségére, hogy lassan a tetőpontjához érkezzen a
mozi. Címének ígéretével ellentétben néhány kitartott vonóhúzást kapunk és nem
érezni, hogy Johnny elégtételt érez, mert sikerült felvennie mindent, amint
Lisa mondott Mark-nak a telefonba.
Az „XYZ” már egyenesen egy mókásabb darabként kezd, hogy ez
is melankolikus pillanatokkal zárjon. „Mark and Peter” két férfi vitáját festi
alá, amikor összevesznek a barátság és lojalitás fogalmán. A „Jogging” a kevés
külső helyszínes jelenet alá készült, több szólamú darab, és így érdekesebb is,
mint a legtöbb korábbi zene. A két főszereplő itt még barátként beszélgetnek az
élet, szerintük igen fontos kérdéseiről. A kompozíciót pedig az unásig ismert
futam zárja.
A „Baby You and Me” ismét egy szirupos nóta, ezúttal duett,
amelyet Bell Johnson és Clint Gamboa énekelt fel. Jól illik a többi betétdal
mellé, megidézi a legjobb fekete romantikus duetteket, amiket pl. Lionel
Ritchie és Diana Ross munkásságához köthetünk.
A „Happy Birthday Johnny”egy gyorsabb, szintisebb, jazz-es
prüttyögés, túl sok ünnepi nincs benne, ellentétben a címével. A „Lisa and
Mark” azt a szürreális pillanatot festi alá, amikor mindenkit kicsalnak a
helyszínként használt „The Roomból”, hogy ezzel megágyazzanak a drámai
lelepleződéshez és ezt a lassú, megszokott motívummal kezelték. A „Fight During
the Party” említésre sem méltó pár másodperc, amiből csak a harci hév hiányzik.
„Johnny in the Bathroom”, melyben szomorkás hangokból váltunk drámaibb
pillanatokra, ezzel megidézve a hősünkben dúló haragot és kétségbeesést.
Mostanra már nem nagyon van olyan pillanata a „Tape Recorder” darabnak, amit
korábban nem hallottunk volna. Ennek ellenére Milicevic jól elszórakozik a
kitalált motívumaival, amely egyben azt is megmutatja, hogy igencsak
korlátozott eszköztárral dolgozik. Mladen több, mint negyven produkcióban vett
részt, aminek zöme tévéfilm, rövidfilm vagy dokumentum. Ha úgy vesszük, itt erősen
kilépett komfortzónájából, de nem érzem, a sok ismétlés ellenére sem, hogy
kudarcot vallott volna.
„Johnny Becomes Crazy” egy zaklatottabb etap, amely kissé
eltér a korábbi nyugodt tempójú és hangulatú daraboktól. A feléig. Amikor is
Johnny végül eljut a karakter tetőzéséhez. A zongora és szinti pedig ebben
partner. A „Why Why Johnny” már címében is megmutatja azt a fajta túljátszott
drámaiságot, amely Tommy Wiseau elképzelése a jó filmdrámáról. Szinte már
Shakespeare-i a kérdés; Miért, miért Johnny? – ami ismerve Lisa korábbi
hozzáállását, megint csak karakteridegen a szereplőktől. Ennek ellenére a darab
kellemes, felhasználva a korábbi megismert futamot, amely végig kísérte
Milicevic egész albumát.
„Reflection You’re My Rose” pedig elköszön a hallgatótól,
egy kellemes, enyhén füstös poppal, amelynek korábbi változatát már hallhattuk.