Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Kedves Sean Anders! Örülök, hogy kaptál rá lehetőséget, hogy agymenéseidnek teret adhass és, hogy egyik forgatókönyvedből, mindjárt megrendezhesd a filmet is. Egy napon belül két munkádat volt "szerencsém" látni és el kell mondjam, nem ájultam el tőle(d). A "Förtelmes főnökök 2." alapsztorija nem lenne teljesen tré, ha a főszereplők az első rész óta nem mentek volna át egy "hogyan legyek még kreténebb" gyorstalpalón. Már az első részben is elég zavaró volt, hogy egyszerre pofázik mindhárom színészünk, de mostanra hatványozottan zavaró, ahogyan az aktorok egymást túllicitálva igyekeznek elhadarni a baromságokat, amit a szájukba teszel és ezért a harmadát lehet a filmbeli szövegnek érteni. (Azét, akire a néző nagyon figyel.) Ettől függetlenül ez a folytatás nem sikerült annyira, hogy többször megnézzem, főleg nem háromszor. Az első rész egészen pofásra sikeredett, főleg a váratlan gyilkossággal, amivel az egyébként mostanában nem annyira pörgő Colin Farrell egy egészen érdekes karaktert tolt a vászonra. A mostani etap sajnos teljesen kiszámítható volt és Chris Pine, akinek bugyiáztató szemei vannak és nagyon jó komédiás, - de jobban szeretem ha Kirk kapitánykodik, - szinte teljes egészében átemelte a szerepét a Stretch című enyhén akcióba oltott vígjátékból, amit volt szerencsém előbb látni pár héttel. Mindegy, melyik került előbb mozikba. Nem is lenne baj, hogy Pine figurája és vele együtt az apukát egy ideig zseniálisan alakító Christoph Waltz bekerült a képbe és ismét meg kellett valakinek halnia, ha mostanra a főszereplők nem lennének annyira idegesítőek. Komolyan, ez a három ember, akiből kettő full kretén, képes lenne egy közös vállalkozás elvezetésére? Már megkajáltam volna, csak azután jön egy közös, szétdumálós jelenet és nem hiszek a filmnek. Miért kell fullban nyomni a kretént. Még Jason Bateman az, aki valamennyire értelmes gondolatokat tud közvetíteni. Jason Sudeikis szinte csak azért van jelen, mert az első részben is benne volt, míg Charlie Day egy akkora idióta, hogy el sem hiszem, hogy a két epizód között be tudott csajozni. Hogy dicsérjek is: eszméletlenül jól dolgoznak egymás alá, amikor kell.
A film első fele nem sok eredetiséget tud felmutatni, ahogy a három cimbora vergődve igyekszik pénzzé tenni egy ötletet, majd megszopatják őket. A második fele is kiszámítható, viszont van benne némi akció. Jó érzés, hogy az első rész fontosabb karakterei ismét kaptak értékes perceket a vásznon; Jennifer Aniston vérbő komikája telitalálat és Kevin Spacey erősen keretbe zárt figuráját is jól esik ismét látni. Waltz tökéletes, mint mindig. Chris Pine meg egy fiatal srác, aki nagyon lezserül tudja adni a hülyét. Jamie Foxx, az anyabaszó nigger problémamegoldó pedig végre elhagyja a törzshelyét, hogy amikor a forgatókönyv már feladná főhőseinket, kicsit kisegítse az akadozó történéseket.
Néha felröhögtem, mert azért vannak vicces pillanatok. Érezni, hogy a stáb igazán elszórakozott forgatás közben. Ettől függetlenül, jobban szeretem, ha a megszeretett főszereplők valóságosabbak, nem vadbarmok, akik szinte sodródnak az árral.
Pozitívum:
- Jennifer Aniston, bár kicsit döcögősen kerül a képbe.
- Újra látni az "álmos-képűt", akit annak idején, kb. harminc éve, Eddie Murphy keresztül vágott egy ebédlőasztalon a "Beverly Hills-i zsaruban". aka Jonathan Banks.
Az első rész valahogy beütött a nézőknél. A második talán ugyancsak sikeres lesz, de inkább csak azért, mert megkedveltük a szereplőket az első részben. Ha ez lett volna az első rész, nem lett volna akkora siker, mert sokkal klisésebb, mint a párja.
Nem vagyok különösebben nagy Farrelly tesó fan. Kedvenc filmem tőlük a "Tökös tekés", mely a remek karakterek mellett némi ötletes történetet is épített a kiváló színészek és felejthetetlen parókák köré. A Dumb és Dumber, kifejezetten bugyuta szórakozás volt már húsz éve is. (Húsz év!!! Még létezett Flamex kiadó, amely ontotta magából a középszerű videó filmeket, néha beletenyerelve a sikerfilmekbe, és volt még Kossuth mozi, amely később felvette a Kossuth4 nevet, hogy végül dicstelenül egy ALDI üzletnek adjon otthont. Kár.)
Miről is szólt? Valami olyasmi, hogy két kretén talál egy táska pénzt, amit vissza akarnak juttatni a tulajdonosnak, közben meg költenek és hülyén viselkednek. Párszor nézhető marháskodás lett belőle. Talán azért tudtam kedvelni a filmet, mert magam is egy húszassal fiatalabb voltam, így sokkal igénytelenebb, ha tömegszórakoztatásról volt szó. Ma már az ős Dumb és Dumber sem rángatna magával mosolyfalvára és az amúgy melós folytatás sem fog. A célközönség nem annyira azokból áll, akik látták az első részt, mert ha igen, feltételezik, hogy a nézők sem fejlődtek az elmúlt két évtizedben, de az meg sértés lenne rájuk nézve. Az újaknak viszont nem mond majd semmit a vak kisfiús-papagájos jelenetsor és az sem, hogy Zsilett barátunk a végén leszorítja a főszereplőket az útról.
Nem akarok szőrös szívű lenni. Végig bírtam nézni, igaz, sokszor jelent meg az arcomon őszinte, vidám nevetés helyett egyfajta bágyadt, nosztalgikus mosolygás. A fiúk - Jim Carrey és Jeff Daniels - egyszerűen megöregedett. Nem olyan vicces két kiöregedett öregfiú, mint hajdanán. Azért még maradt bennük némi szufla. A levél feladójához utazás első szakasza például nálam már megközelítette a térdcsapkodós poént.
Van a filmben némi félrevezetés is, de ha arról írnék, azzal erősen spojlerezném a sztorit. Azért annyit lehet, hogy egy apasági tesztet elvégeznék a kislányon, mert bármit is mond az anyuka, nekem gyanús. Vagy abban a kisvárosban, ahonnan Lloyd
s Harry származik, valami kemény biológiai anyagot toltak a vízbe és az eléggé kihatott az ott született kisbabákra.
Várom a Farrelly-k feltámadását, mert ez csak lappangó komolytalanság.
Miközben néztem a filmet és éreztem egyfajta guilty pleasure-t, amit mint kifejezés sorozatos blogokban olvastam és szerintem, itt is van helye, olyan filmek jutottak eszembe, amik hasonló témát dolgoztak fel. Először az "Egyedül álló nő megosztaná... - Single White Female", amelyben egy dilis fiatal nő költözik be lakótársnak egy apartmanba, majd fokozatosan kezdi átvenni a társbérlője személyiségét, míg végül eldöntendő kérdés lesz belőle, hogy ki maradjon életben. A másik film, ami bevillant, a Dean R. Koontz művéből készült, majd sorozattá terebélyesedett és végül vakvágányra vezetett "A leselkedők (másik cím: Gyilkos kísérlet) - The Watchers", melyben egy gyönyörű kóbor kutya csatlakozik a tipikus amerikai kissrác mellé, hogy a nyomokban a halál fusson versenyt, mert a kutyáról kiderül, hogy egy véres kimenetelű katonai kísérlet egyik terméke; arra fejlesztették ki, hogy amolyan élő jelölő lézerként beszivárogjon a célterületre, hogy odacsalogathassa a nyomában járó, öldöklő szörnyeteget, aminek egyetlen feladata, hogy aki a kutya közelében van, azt az ebbel együtt kivégezze. A film egyszerű horror, a végére pedig egy kis csavar is jutott. A harmadik film, amiben fel véltem fedezni kevés hasonlóságot, a nyolcvanas évek egyik Remake-ig jutott horror sorozata, "A mostohaapa - The Stepfather", melyben pszichopata sorozatgyilkosunk egyedülálló anyákhoz csapódik, apapótlékként átveszi a hatalmat a család felett, hogy ha ne működjön a családmodell, gyilkosságok árán igyekezzen a saját maga számára oly fontos látszatot fenntartani.
Számomra nem volt teljesen világos, David mennyire volt az elhunyt fiú múltjának része. Kapunk azért némi információ morzsát erről, csak engem nem elégített ki teljesen.
Ennyiből sejtheted, mire számíts ebben a csupán azért csak "B" filmben, mert a főszerepet nem Bradley Cooper játssza. (Habár, Dan Stevens fizimiskája erősen emlékeztet a tipikus filmsztár pofira.) Ha Cooper vállalta volna a főszerepet, simán lehetett volna a film mozisiker. Vagy fekete folt, Cooper filmográfiájában. A rendező, Wingard a kétezres évek tipikus fiatal filmese. Munkáiban korrektül keverednek ügyes és érdekes ötletek a bevált klisékkel. A végtermék pedig nem feltétlenül felejthetetlen szórakozás, viszont megtekintés közben leköti az embert. Nem nagyon szaladgálsz ki a konyhába. Kicsit olyan a fickó, mint Joss Whedon, akire, amolyan sci-fi guruként tekintek, csak még nem forrta ki magát. Viszont a megszokott paneleket fel tudja dobni néhány nem feltétlenül elkoptatott megoldással.
"A vendég" úgy indít, ahogyan hasonló filmeknél megszokhattuk. Jön a főszereplő és egy számára idegen környezetbe igyekszik beépülni. David (Dan Stevens), elvileg katona volt és a Peterson család legidősebb elhunyt gyermekének a bajtársa. Múltidézés miatt látogat el a kisvárosba a családhoz, mivel, "megígérte" a halott fiúnak, hogy tiszteletét teszi a családjánál. Kicsit kilóg persze a lóláb, hiszen egy frissen gyászoló család nem feltétlenül akar sót önteni a sebbe, hogy emlékeket, egy számukra idegen személlyel idézzenek meg, ugyanakkor, a gyászoló emberek érzéseit nehéz kitapogatni, ezért épp belefér, hogy vendégül lássák a férfit, aki szeretett rokonukkal ellentétben épségben és egészségben hazatért. (Magamból kiindulva, nem biztos, hogy nagyon erőltetném az ilyesmit, hogy egy idegennel osszam meg a fájdalmamat.)
A gyerekek viszonylag hamar nyomozni kezdenek David után.
Ráadásul, a baljós hangulat folyamatosan jelen van. Talán egy jól eltalált, kedves aláfestő zene elaltatja a nézőt és nem gondol rögtön arra, hogy nincs minden rendben David körül. Az ilyen tematikájú filmeknél szerintem fontos, hogy gyanútlanul induljon és lassan, a szereplők és a néző fokozatosan döbbenjen rá, hogy a kívülálló veszélyes lehet, takargathat valamit. Itt ez annyira nem sikerült. David már első megjelenésénél kicsit fenyegető, hiába a fogpaszta reklám mosolyú fogsor és a topmodell szemek igéző acélossága. Ettől függetlenül az anyuka, Laura Peterson (Sheila Kelley) elég gyorsan "szárnyai alá" veszi a fiút, bemutatva a családnak. Az apuka, Spencer (Leland Orser) sokkal tartózkodóbb. Hevenyészett módon felhozza, hogy talán nem a legjobb ötlet a vacsoraasztalhoz ültetni egy fiút, a gyász időszakában, ám végül ez a filozofikus rész teljesen elsikkad és sörözésbe torkollik. A gyerekeik, a két véglet szerint reagálnak a hívatlan látogatóra. A kisfiú (Brendan Meyer) hamar megbarátkozik vele, amikor megvédi őt erősebb, egzecíroztató iskolatársaitól - óhatatlanul eszembe jut a "Kéz, ami a bölcsőt ringatja - The Hand That Rocks the Cradle" idevágó iskolaudvari jelenete, mikor Peyton kicsavarja egy idősebb fiú karját, mert az bántalmazza a célpont család egy tagját - míg a nagylány (Maika Monroe) viszont túl hevesen ágál az érkező ellen, szinte paranoiásan. Igen, a forgatókönyv kicsit elnagyolt, az érzelmek ábrázolásában, ettől függetlenül hibátlanul mondja fel a leckét.
David először beédesgeti magát a gyászoló családhoz, majd módszeresen elhárítja az akadályokat a környezetéből. Persze a gyerekek megint sokkal előbb kapcsolnak, mint a felnőttek, másrészt, a mellékszereplők pedig precíz beosztás szerint keverednek a történetbe és esnek ki belőle.
Mikor végül kibújik a szög a zsákból, kezdhetünk izgulni a Peterson családért.
"A vendég" egy izgalmas thriller, kicsit horrorba hajlik, feléleszti egy mélyben gyökerező belső félelmet: akit a házamba engedek a vesztemet okozhatja. Van benne valamennyi akció és pl. az étterem likvidálása pedig emelt szintre helyezi a terrort. Nagyon kevéssel csúszott le a film arról, hogy nagy vásznon nézhető produkció lehessen. (Nem állítom, hogy nem mutatták be moziban, csak arra célzok, hogy azért hogy mozijegyet vegyek rá, még egy kicsit "nagyobbnak", "mozisabbnak" kell lennie. De élveztem.
65%
Személyes:
Leland Orser-t kifejezetten kedvelem. Sajnálom, hogy az a tehetséges színész ilyesmiket tud mostanában megcsípni. Habár, egész pályafutása tele van ilyen hézag betöltő alakításokkal. Sőt, megkockáztatom, hogy már előbb kedveltem, mint rendes szerepben láttam volna. Címeket nem írok. Ráklikkelsz és látod az imdb-n, mennyi filmben volt jelen. A legtöbbször csupán percekre, azonban fizimiskája miatt lehet, hogy egy idő után emlékszel rá, csak nem tudod hova tenni...
A film befejezése - gondolok az utolsó másodpercekre - sokat ront a film értékén, annyira unásig koptatott közhely. Kivétel, ha lesz második rész, mert akkor viszont jó felvezetés lehetne.
Az "Azonosság" egy jó thriller, ha azt is számításba veszem, hogy jelen véleményemet sokkal korábban írtam és tettem fel egy azóta megszűnt oldalamra és annak ellenére, hogy a filmet nem mostanában láttam, szívesen újra nézném, pedig nagyjából élénken emlékszem a cselekményre. Ez pozitívum.
Szóval, hogyan is gondoltam akkor, amikor megjelent a dvd kiadvány a filmhez:
A jó thrillerhez nem kell más, mint néhány egymástól teljesen eltérő karakter, egy lehetőleg érdekes vagy félelmetes helyszín, és némi feszültségteremtésre való hajlam a forgatókönyvírók részéről.
Az Azonosság tipikusan az a film, aminek legjobb jelenetei egy igazán ínycsiklandó trailert képesek megfelelő vágással és zenével kiadni. Egy kellemes mély bariton közben elejt néhány reszelős mondatot és mi máris, nyálat csorgatva várjuk a következő, horrorba hajló, szürke köpenybe bújtatott filmet. Amikor először láttam Az azonosság beharangozóját, összébb húztam magamat az addig kényelmes fotelben, kimeresztettem a szemeimet, és igyekeztem egyetlen másodpercet sem pislantani, nehogy kihagyjak valami fontos momentumot. Az üdítő és kukorica elfelejtve árválkodott a két oldalam mellett és bár szomjas voltam, nem nyúltam az italért.
Felcsigáztalak?
Sajnos leírva közel sem tudom olyan érzékletesen bemutatni, hogy a film marketingjének milyen kiemelkedő bástyája a mozis kedvcsináló, ha meg esetleg annak idején láttad, akkor a filmet utána természetesen megnézted, és akkor meg minek tépjem a szám (ujjam)?
Alfred Hichtcock (Alfred Hitchcock a wikipédián) legjobb hagyományait követi a film, némi lineáris ugra-bugrával, mely szerencsére cseppet sem zavaró, sőt, némi ízt ad a történetnek, elterelve a gondolatainkat, nehogy könnyen megfejtsük a feladott rejtvényt. A másik hangulat ami az embert magával ragadja erősen emlékeztet az izgalmas és csavaros krimik királynőjének, Agatha Christie-nek szellemiségére, és erre utalást is tesznek a filmben. A lepukkant szálló helyettesíti a „Tíz kicsi néger” szigetét, és ebben is „meghal” valaki, hogy később visszatérjen, de botorság, és pofátlanság lenne lelőni a poént. Főleg, hogy ő nem is játszik ebben a filmben! Mindegy…
Azért a szereplőket érdemes kicsit bemutatni, már csupán azon okból is, mivel nagyon jó karakterek és nagyon jó színészeket sikerült a megformálásukra megnyerni.
De előbb bekapcsolnám az ablaktörlőket, hisz szakad az eső.
A szakadó esőben kuncsaftokra vár az elhagyott motel. Neonfényei szinte elvesznek a távolban. Külsőre cseppet sem emlékeztet a legendás Bates motelre, mert az néhány rendezett szobából, és a felettük őrködő komor házból állt, itt pedig a gazdasági épületek kusza összevisszaságban fogják közre a hálóhelyeket egy erősen lepusztult benzinkút és üdülő amorf keverékeként, de a légkör teljesen megegyezik. Az esőzés hermetikusan lezárja a környező földterületet, és a motel mintegy mágnes, magába szippantja mindazokat, akik az elárasztott környéken rekedtek. Különböző emberek, más és más karakterrel, ám hamarosan kiderül, van egy „apró” kapocs, ami összeköti őket, van bennük azonosság.
Larry (John Hawkes) idegesen tesz-vesz az előcsarnokban. Keresgél, kutat és valami rejtélyes okból nem találja a helyét. Vagy a rágcsálókkal gyűlhetett meg a baja, vagy csupán utálja a motelt és azon tűnődik, hogyan álljon tovább a pokol e homályos szegletéből. Larry a motel vezetője, de az út, amit megtett idáig ugyancsak rögösre sikeredett. Az ajtón berobban az életébe néhány ideges ember, aki a zuhogó esőben futottak egymásba, és a kényszerű találkozás vége egy csúf gázolás lett. George (John C. McGinley) feleségével és fogadott fiával érkezett, meglehetősen bepánikolva, mivel a durrdefektüket még tetézte az is, hogy a nejét elcsapta egy bérelt limuzin. Ed, (John Cusack) a sofőr elismervén hibáját, hátrahagyja utasát, a lecsúszott ám annál vérmesebb színésznőt, (Rebecca DeMornay) és egyedül indul, hogy valahonnan segítséget hozzon. A gyors sprint folyóba torkollik, de itt belefut a félig prosti, félig markecoló Call girl-be, (Amanda Peet) és egy ifjú házaspárba, akit csak a papír tart össze, meg némi mondvacsinált indok. Együtt térnek vissza az utolsó menedékbe, és közben befut még egy rendőr (Ray Liotta) és az őrizetére bízott sorozatgyilkos (Jake Busey) aki ugyan hamar megszökik, de butaságának köszönhetően hasonló gyorsasággal előkerül.
A szakadó eső nagyon jó hangulatfokozó "környezet" a hotel mellett.
Az éjszakát sikolyok verik fel, és nem tudni, hogy ki és miért akar minden kellemetlenséget tetézve még jobban alátenni szereplőinknek. A logikai feladvány megoldása végre nem kézenfekvő, de szemfülesebb nézők azért kiismerhetik magukat a szövevényben.
A zene remek (Alan Silvestri), a képek kellően hidegek és félelemkeltők. A rendezés finom, precíz és átgondolt. James Mangold sokat fejlődött a Copland óta. (Mondom én!)
A szereplők nagyon jók, bár néhol kissé elhúznak a ripacskodás határáig. Játszik még Alfred Molina és Clea DuVall.
A dvd lemezen megtalálható egy alternatív verzió is, de a különbség csak 2 perc, meg a végén néhány képkocka. Láthatunk még kihagyott jeleneteket, amik sajnos nem sok pluszt mutatnak a filmmel kapcsolatba. A trailerek között négy filmet találunk, köztük magáét az Identity-ét.
Annak, aki szereti, sőt, imádja a thrillereket és a szinte arcon csattanó befejezéseket.
Identity (2003)
Angol és magyar nyelv, + több felirat.
Különvélemény:
Talán ma már nem számít spojlernek, ha leírjuk, hogy maga a film magva, ahogyan gyilkosunk személyiségei "megküzdenek, legyőzik" egymást, az egészen közel áll egy eredeti koncepcióhoz. Az egyetlen hátránya, hogy nem sokban különbözik azoktól a filmektől, melyeknek csattanója a végén kimerül abban, hogy a film gyakorlatilag egy álom szekvencia. Itt pedig egyfajta fantáziáról beszélünk. Minden rejtély, akció, gyilkosság végül kulminál abban a tényben, hogy amit láttunk, nem létezik, csupán egy sérült elme beteg képzelgése. Ami mégis eladja ezek után a filmet - értsd úgy, hogy akár többször nézhető - az az, hogy hihetetlenül jó és ismert szereplőgárdát sikerült szinte minden fontosabb szerepre megnyerni. Volt, aki akkor volt a csúcson, volt, aki már túl is haladt rajta, volt, aki nem tudta megugrani eddig ezt a filmet. Mégis, csupa olyan nevet láthatunk, akik abban az időben elég rendesen pörögtek. Egymást kiegészítve tették hozzá tudásuk legjavát a filmhez, hogy jól szórakozzunk.
Amikor a film címébe belebotlottam és csak annyit hallottam, hogy akciófilm lesz, mondtam is magamban: Equalizer? Biztos megint valami elszállt Jason Statham marhaság lesz, amiben legyőzi a világot, közben grimaszol és betört orrán át szűri a szavakat. Ilyen címmel csak valami eszement akcióorgiát tudok elképzelni. Nem mintha, ismerném a szó pontos jelentését, csak a hangzása olyan... És mekkorát tévedtem!
"A védelmező" szegről-végről egy 1985-ös filmsorozat - The Equalizer - hevenyészett remake-je. A négy évados sorozatban egy ex-ügynök - ott idősebb, fehér férfi - segít bajba jutott embereken, hogy kellemetlen helyzetekből kivágják magukat. Ezt a sorozatot dolgozták át egy látványos nagyjátékfilmmé és még a lehetséges folytatás sem kizárt!
Fuqua nem a kedvenc rendezőm, már írtam erről, azt hiszem. Nekem kicsit dark a filmjeinek világa, hangulata. Sok a barnás szűrő, sok a cgi füst, sok, sok, sok. Ennek ellenére, mégis voltak filmjei, főleg az utóbbi években, amiket kifejezetten szerettem megnézni, újranézni. Nem feltétlenül az egész filmet, csak bizonyos részeket, mert szűrő ide, barnás hangulat oda, azért nem rosszul összerakott, korrekt mozikat szokott kiadni a kezéből. Nagy kedvencem pl. a "Támadás a Fehér Ház ellen" című Die Hard koppintás, főleg az a jó húsz perc, amikor a Koreai terroristák elfoglalják az elnök kedvenc tartózkodási helyét. (Nem egy budit.)
Marton Csokas a széttetovált bérgyilkos.
Fuqua megint egy kedvelhető filmet készített a színészzseni, Denzel Washington főszereplésével. Már dolgoztak együtt és az a korábbi közös munka egy rakás díjat ért kedvenc fekete színészemnek - Sidney Poitier a másik. A "Kiképzés - Training Day" igazi jutalomjáték: egy velejéig gonosz(?) rendőrről szól, aki ifjú társát simán beáldozná az első munkanapján, ha nem úgy ugrik, ahogyan ő fütyül. (Erősen sarkítva.)
"A védelmező" szintén hasonló jutalomjáték, csak most Denzel pontosan a másik végletet alakíthatja: egy kedves, jóravaló ex-ex-ex special katona ügynököt, aki nappal több helyen dolgozik, barátkozik az egyszeri halandókkal, míg éjjel többnyire könyvet olvas kedvenc kávézójában, figyeli a környezetét és nem akar a múltra gondolni. Azután életébe betoppan egy tizenpár éves prostituált, Alina aka. Teri (Chloe Grace Moretz), aki zenei sztáréletről álmodozik, miközben gusztustalan gazdag férgek farkát kell markolásznia. A stricije sem bánik vele kesztyűs kézzel, a kuncsaftok sem nagyon. Véletlenül Alina és Bob McCall (Washington) útja a törzshelyükön keresztezi egymást és Bob, talán maga sem tudja miért, úgy érzi, meg kell védenie a gyereklányt. (Mint annak idején Robert De Niro a Taxisofőrben - Taxi Driver - a hasonló szerepet játszó Jodie Fostert.)
Robert apró közjáték után személyesen keresi fel az orosz strici-üzletembert és egy rövid és sikertelen egyezkedés után rövid úton likvidálja az egész jelenlévő brigádot. Ezzel vége is lehetne a történetnek, ha a strici csupán magánzó lenne, ám valójában az orosz maffia egyik Amerikában tevékenykedő sejtjének volt a vezetője és így, fontos ember, akinek halálát meg kell torolni, vagy a konkurencia kicsit elkanászodik. Rögtön küldenek is az anyaországból egy volt Specnaz ügynököt, aki amolyan öltönyös verőember és problémamegoldó: Tedi (Marton Csokas)
Tedi először az ír bandát veszi elől, majd miután kiderül, hogy a véres leszámolás nem a többi maffia brigád műve, némi szerencsének is köszönhetően Bob nyomába ered.
akció begyakorlása a kaszkadőrkoordinátorral.
Fuqua amolyan jó hollywoodi szokás szerint nem mélyed el a karakterekben és nem áll be sem középre, a szürke tartományba, mert nála minden fekete vagy fehér. A "Kiképzésben" simán megölette főszereplőjét, hiszen ő volt a rossz fiú, itt viszont, szinte már emberfeletti erővel rendelkező szuperhőst formál belőle. Talán ez a film egyetlen gyenge pontja: Robert McCall annyira vérprofi veterán, hogy általában üldözői orra előtt jár egy lépéssel, szinte sebezhetetlen és egyszerűen nincs ellenfele, ha harcról van szó. Pont ez a sérthetetlensége az, ami miatt a film inkább az agyatlan akciófilm kategóriában tévelyeg és nem tud átlibbenni a komolyan vehető dráma-akció szekcióba. Bob karaktere éjjel-nappal dolgozik és létezik. Szinte sosem pihen. Ért mindenhez. Telefonok, megfigyelés, közelharc. Segít, ahol tud és ha egy kis szarházi ellopja a kolléganője gyűrűjét, még arra is marad ideje, hogy lenyomozza az illetőt és egy súlyos kalapáccsal elégtételt vegyen rajta. Néha együtt sportol a grundon a srácokkal vagy beszáll egy épület tatarozásban. Igazi multitalentum, aki valamikor eljátszotta a halálát, hogy kiléphessen az ügynökségtől, ahol a legkeményebb munkákat bízták rá. (Azt mondjuk nem értem, hogy ha mindent ki tud nyomozni, minek keresi fel a volt kollégáit, akik úgy tudták, hogy meghalt. Az, hogy az orosz bérgyilkosról akart plusz infót megtudni, szerintem túl erőltetett érv.)
Ennek ellenére a film egészen pörgős és végre megint láthattam a "Zene és szöveg - Music and Lyrics" cuki üdvöskéjét, Haley Bennett-et, igaz, sajnálatosan felesleges és rövid szerepben. Bill Pullman nem kevésbé volt szinte csak mellékes cameo.
A fényképezés szép, a vége leszámolás alatti zene eszméletlen jó választás. Kicsit sok a sárga, barna és az indokolatlan lassítás is. Ettől függetlenül kellemes esti mozi.
90%
Figyeld:
- Zseniális, amikor a strici tárgyalás lezárásképp Washington a koponya formájú papírnehezékeket "szétosztja" a delikvensek között.
- A két korrupt zsaru mellékszál, ami nem nagyon visz sehova, de jó poén.
- Csokas "beszélget" az ír főnökkel.
- Washington és a szubjektív kameramozgás, a kitörni készülő akció előtt.
Az elmúlt pár évben biztosan sok hasonló, rendőrös témájú filmet láttam, most mégis csak négy ugrik be hirtelen, amiből egy kifejezetten remek szórakozás volt a "22 Jump Street" akár az első része, egy közepesre sikerült "Női szervek", hogy a nők se maradjanak ki a marháskodásból, egy egészen unalmas lett, olyannyira, hogy a "Két kopper"-re már nem is emlékszem és volt egy, amelyik Will Ferrer nélkül egészen élvezhető lett volna "Pancser Police". Egy dolog szembeötlő ezekkel a filmekkel kapcsolatban: A magyar címválasztások kivételesen pocsékok. A "Kamuzsaruk címferdítés terén illeszkedik a sorba. Témáját tekintve meg a szerepcserés komédiák derékhadát erősíti, mint pl. a "Van, aki forrón szereti". Csak ebből nem lesz klasszikus.
Tedd fől a kezed, ha neked is van egy barátod, aki egész életedben házi mumusként funkcionálva, belevitt életed összes rázós szituációjába. Aki kitalálta, hogy fizetés nélkül lépjetek meg egy étteremből, vagy szökjetek be a moziba ingyen vagy szédítsetek csajokat amúgy egyértelműen nevetséges élettörténetekkel. Egy olyan barátról beszélünk, aki miatt már az is lehet, hogy kaptál egy két pofont az élettől, ám mégis mellette maradtál, mert... a barátod.
A fiú amúgy rendben vannak. Talán nem elég karakteresek.
Greenfield komédiája egy ilyen párosról szól. Két haverról, akik a világvégi "tahó" Ohióból felköltöznek a nagyvárosként aposztrofált Los Angelesbe, mert vannak elképzeléseik a jövőről. Csak nem jön be. Megfogadták, hogy ha harminc éves korukig nincs előrelépés a karrierjükben, húznak vissza redneck életet élni. Kapóra jön egy vállalati álarcos bál, amit jelmezbálnak néznek. Egyikük játékfejlesztő és mivel a grafikai munkához szükséges rendőr jelmezek kéznél vannak, adja magát a hacuka.
Ryan (Jake Johnson) a nagyszájú, önfejű fehér ösztönlény, Justin (Damon Wayans Jr.) a logikus, csendes nyugis fekete fickó. Általában a feketék szoktak a pörgősebb karakterek lenni, itt fordítva van. Ryan, miután hátvéd karrierje egy sportbaleset (rosszul érkezik egy háztetőről a medencébe) miatt dugába dőlt és reklámszínész karrierje is kifújt egy nemi betegséget reklámozó spotban, kissé fel akarja turbózni az életét. A rendőr ruha pedig tökéletes választás. Ha az ember nem csöppen bele egy lövöldözésbe, egészen jó móka. Justin pedig, bár nem érzi magának az álruhás életmódot, hagyja, hogy barátja gyakorlatilag kézen fogva húzza magával a bajba.
Örülök, hogy karaktereink egy húron pendülnek néha, ha hülyeségről van szó, de pisztollyal hadonászni egy étteremben nem vicces. Még akkor sem, ha ettől mindenki más az asztalok alá ugrik.
Lehet Los Angeles bármekkora világváros, nekik sikerül rögtön revansot venni egy orosz bandán, akik korábban kissé leamortizálták a kocsijukat. Ryan nem szívbajos csóka, azonnal nekik ugrik. Amivel nem számol, hogy a bűnbanda feje egy elmebeteg orosz sorozatgyilkos állat. Sorozatgyilkos, amennyiben annak számít, ha valaki sorozatban öli azokat, akik az útjában állnak. Mossi karakteres gonosz szerepét a minden filmben más arcát mutató James D'Arcy játssza. Sokkal jobban, mint a két főszereplő. Néhány jelenetben egészen delejes a kisugárzása. Ha egyedül lenne, akkor nem lenne csavar a filmben, ezért kerül mellé egy másik fontos gazember, akit pedig a mellékvágányra került Andy Garcia alakít, sokkal haloványabban. Jó volt újra látni Al Pacino kvázi örökösét ismét filmben, mert mostanában ha kap is valamit, az csak mennyiségi filmes munka, nem minőségi.
A női főszereplő pedig gyönyörű: Nina Dobrev, mint Josie, hamvas barack. Várom következő megjelenését.
Nina Dobrev.
A film negatívuma, hogy néha a vágás ritmikája szabálytalan, sok ziccert kihagynak, amit egy szerepcserés filmnél nem kellene mellőzni. Igaz, némi egyenlítés, hogy azért kapunk pár jelenetet a szereposztás alatt, amit a filmből hiányoltam. Nem lesz klasszikus, viszont egy szombat estére megteszi.
A befejezés pedig hozza, amit elvárunk.
Szálak elvarrva, a gonosz meglakol és hőseink erkölcsileg felemelkednek. Komédiának nem elég vicces. Azért van benne pár megmosolyogtató jelenet. Kicsit széttöredezett a történet, néha szkeccs szerű részekre tagolva. Az akciók pedig olcsóak. Sokat dobott volna a végeredményen valami látványos, Bad Boys szintű leszámolás. Talán még egy folytatásra is felspannolta volna a nézőket. Így úgy gondolom, egyszeri mókáról van szó. Szerencsére Damon Wayans apuka ostoba humorát nem lehet érzékelni a kész műben, ami azt jelenti, hogy elengedte a kölyök kezét. Kár, hogy mások humorát sem nagyon érezni. A mosolygóstól a ciki pillanatig terjed ki a paletta és belefér némi homo-erotikus-humor is. Kevés.
Anders Thomas Jensen forgatókönyvíró és Mads Mikkelsen színész munkakapcsolata egészen a kilencvenes évek közepéig nyúlik vissza, amikor együtt dolgoztak Lotte Svendsen rövidfilmjén, a Café Hectoron. Az eltelt közel húsz évben több, szűk körben kultikusnak számító filmben (Gengszterek fogadója, Wilbur öngyilkos akar lenni, Zöld hentesek, Ádám almái) volt alkalmuk ismét együtt ügyködni, de ezekről az időkről nem tisztem írni, hiszen nekem eddig a műveik nagyjából kimaradtak. A "Hogy szeretsz?" című drámát láttam - olcsón meg lehetett venni egy időben dvd lemezen - régebben és már nem emlékszem tisztán rá, csak arra, hogy hangulatos és kemény filmdráma volt. Tetszett. Lehet, hogy újranézem...
Jensen és Mikkelsen között szoros barátság alakult ki, melynek ez a western film egyértelmű gyümölcse. Jon, a szikár leszerelt katonából földművessé avanzsált bevándorló figurája mintha egyenesen Mikkelsen-re lett volna írva.
1871-ben, a dán háború veresége után, Jon, bátyjával, Peter-rel (Mikael Persbrandt) Amerikában próbált új életet kezdeni. Immár hetedik éve törik a követ lepusztult kis farmjukon, elérkezettnek látva az időt rá, hogy Európában maradt felesége végre utánuk jöhessen. Amikor Jon lelépett, az asszonykát alaposan-állapotosan hagyta hátra, így amikor végül megérkezik a vasútállomásra, hat éves fiú gyermeküket is magával hozza. Remek jelenet, ahogyan a két ember szavak nélkül örül egymásnak és az is, amikor a gyermek az apjának, majd később a nagybátyjának is ugyanazzal a hangsúllyal köszön, és Jon kénytelen rádöbbenni, még mennyire idegenek egymás számára, hiába a vérségi kötelék.
Peter, ha már beutaztak a városkába, kicsit belecsap az életbe, míg Jon és családja a tanyájuk felé átguruló lovaskocsira szállnak fel. Még el sem indulnak, amikor némi közjáték után két utastársukat - egy párocskát - felcserélnek két marcona, rossz kisugárzású férfira. Ahogyan sejthető, viselkedésük gyorsan átvált fenyegetőbe és olyan szituációba kényszerítik főhősünket, melynek végén csak ő marad életben.
Jon elkeseredetten temeti el szeretteit, ám a közjáték olyan lavinát indított el, amely a főleg bevándorlókból álló közeli városka életét gyökerestül forgatja fel. Történetesen Jon, a helyi kiskirály, Delarue (Jeffrey Dean Morgan) börtönből frissen szabadult kisöccsét mészárolta le. Delarue pedig kompromisszumot nem ismerve igyekszik elégtételt venni, holott morálisan erre semmilyen jogalapja nincsen. Persze, a háttérben még vannak egyéb okok is: Delarue megállapodott egy vasútépítő társasággal arról, hogy az építés útjában álló települést felvásárolja számukra. A társaság emberei és befektetői mélyen elítélik Delarue, háborús tapasztalatait sem nélkülöző módszereinek vérességét. Delarue azonban eredményeket akar és ezért bárkin átgázol. Neki valójában csak jól jött a testvérének meggyilkolása, hiszen a vérbosszú indokának leple alatt felszámolhatja az idegen ajkú közösséget, akik között nincs egyetlen tökös ember, ki visszavágna a terrorért.
A polgármester, Keane (Jonathan Pryce) aki egyben temetkezési vállalkozó is, szemet huny Delarue ügyködésén, hiszen gyáva és anyagilag is érdekelt, a seriff, Mallick (Douglas Henshall) pedig hiába vár külső segítséget a szerveződő államokból, ha egyedül képtelen megfékezni az ámokfutást.
Delarue és öccsének felesége, Madelaine (Eva Green) pedig vérre szomjazik, azonban Jon-ban emberükre találnak. Közben kiderül az is, hogy a sebhelyes arcú, titokzatos özvegy, Madelaine talán nem feltétlenül az, akinek a környezete látatja.
Különvélemény:
A címet azonban nem nagyon értem: A megváltás
Az egyetlen, akire illene, az talán a filmben némaságra kárhoztatott, szemeivel mégis nagyon beszédes Eva Green lehetne, hiszen mire a végére ér a percig sem unalmas, pörgős bosszútörténet, ő az egyetlen, a falu lakosait leszámítva, aki nyerhet az események kimenetelén.
Jon karaktere mindent elveszít. Számára a megváltás talán az lett volna, ha végül szintén elbukik és akkor azokkal lehetne a mennyországban, akiket szeretett.
Szóval ennek az alapjaiban Európai westernek a címválasztása csupán az, ami számomra nem értelmezhető ebben a formában.
Itt jegyzem meg, hogy az elmúlt két hétben láttam két olyan western-t, amit nem amerikaiak készítettek, holott a western műfaj, alapjában az lenne. (Nemde?) Mégis, bár gyökereikben ezek a művek Európaiak, és a történet mindkét esetben bosszútörténet, tökéletes esszenciái mindennek, amit a western szó hallatán gondolunk.
Az egyik ez a film, a másik a korábban már enyhén kivesézett "Sötét völgy".
Mads Mikkelsen színészi eszköztára ebben a darabban szikár, akár a környezet, amelyben él. Jeffrey Dean Morgan mint gonosz ellenség kicsit túl "jófiús" kisugárzású, annak ellenére, hogy nem ez az első eset, hogy egy nagyjából szociopata figurát alakít, lásd: Watchmen: Az őrzők. Eva Green nem tudom miért választotta ezt a néma karaktert. Ha tippem lehetne, a válasz az, hogy Mads Mikkelsennel dolgozhatott együtt és a dán filmesekkel, akik eléggé másképpen gondolkoznak, ha filmről van szó, mint amerikai társaik. Igaz, ez a darab a drámaiság mellett nem túl sok "európaias" vagy "dános" pillanatot tud felvonultatni, ha érted, mire akarok kilyukadni.
A film egy tökéletes western. Akár amerikai film is lehetne.
A zene nem tolakodó, a képek viszont igen. Gyönyörűen fényképezett kietlen tájak, koszos városi utcák. Amikor Jon az éjszakában fut a lovaskocsi után, nagyon szépen fényképezett jelenetsor. Az akciók korrektek, az arcjátékokra is odafigyeltek. Az elmúlt egy év egyik legjobb műfaji mozija.
Apróságok:
Még kiemelném, hogy Delarue meggyilkolt öccsét, Paul-t (Michael Raymond-James) már láthattuk egy nagyon hasonló szerepben. A "The Walking Dead" egyik epizódjába jelenik meg, ahol belebotlik Rick, Hershell és Glenn triójába és rövid, feszült vita után Rick villámgyorsan agyonlövi. Talán ennek a nyúlfarknyi antipatikus szerepnek köszönheti, hogy megkapta ezt a másik nyúlfarknyi antipatikus szerepet. :)
Eva Green és Mads Mikkelsen már játszottak együtt: Casino Royale (2006) a James Bond film.
Eredetileg Jon bátyjának szerepére Mikkelsen bátyját, Lars Mikkelsen-t szerették volna, de nem tudott részt venni a project-ben, így végül Mads ötletére, Mikael Persbrandt került be a stábba. Persbrandt alakítja a félember-félfarkast a Hobbit filmekben.
Szeretni akartam ezt a filmet. Szeretni, mert egy magyar fiatalember rittyentette össze, amolyan low-budget módra. Szeretni, mert magyar és horror, ami ugye, nem egy megszokott párosítás. Szeretni azért is, mert ugyan amerikai stílusban készült. (Suli sportolói, régi, uszonyos verdák, angolul beszélnek.) Szeretni, mert a gonosz szerepekre a B filmek és a nyolcvanas évek ismert neveiből verbuváltak (más körülmények között biztos) ütőképes színész stábot. Szeretni, mert a Budapesti elhanyagolt vidámparkban forgatták, mellyel akár még új löketet is adhattak volna a látogatottságnak. Nem rajtam múlt, hogy végül csalódottan értem az első 3D-s magyar-amerikai horror végére. Mentségemre szóljon, hogy becsülettel végignéztem, habár már a felénél tudtam, nem éri meg a ráfordított időt. Bár, voltak fórumok, ahol azt olvastam, Hatvani Balázs egyfajta horrorkomédiának szánta a filmjét, ahhoz viszont túl kevés a poén benne. Sem szövegi, sem képi. Az a néhány filmes idézet pedig ide kevés.
A hullámvasút, mint díszlet...
A film roppant hangulatosan indult. Háttérben elborult, de ötletes montázs, előtérben néha olvashatatlan feliratok. Sokszor, mire kisilabizáltam volna egy-egy nevet, már jött a következő. Alatta másodvonalbeli filmzenéknél árnyalatnyival alig jobb eredeti score szólt. (Az én kényes filmzenéhez szokott fülem hallását vettem mérvadónak.) Gulya Róbert amúgy egészen pofás munkája. Nem féltem a fiatalembert, hiszen már több tucat produkció zenéjének elkészítésében vett rész, köztük nem kevés amerikai filmében. Fogunk róla hallani, ha így folytatja. Másrészt az elmúlt évek nem egy magyar sikerfilmjének komponált muzsikát. Pl. S.O.S. Szerelem!, Made in Hungaria, és Megdönteni Hajnal Tímeát, hogy mást ne mondjak! )
A felütés, hol is indulhatna máshol, mint a csillagos ég alatt, valahol a Hollywood felirat mögött, négy, egyébként szép old timer szerű amerikai kocsival, melyek segítenek belőni a történet idejét, valahova a nyolcvanas évekbe. Sajnos, hamar kiderül, hogy a alkotói kedv kimerül az átlagos amerikai tini horrorfilmekben unásig látott klisék abszolút szellemtelen visszaböfögésében.
Ennyi nagy névvel nem lehet hibázni...
Biff (Michael Cannell-Griffiths) kiköpött kistestvére a Vissza a jövőbe filmek Biff és egyéb neveken illetett Tannenjének. Arrogáns, barátnőjét kigúnyoló, sportkabátos majom, akinek viselkedése amúgy predesztinálná, hogy senki ne keresse a társaságát. Itt azonban, ahogyan más amerikai filmekben megszoktuk, ő a suli sztárja. A baráti társaság meg gyakorlatilag egyetlen bólogató tömeg, önálló akarat és személyiség nélkül. Amíg Biff elsőre, hombár nagyságú fejének köszönhetően tényleg elmenne egy ostoba csatárnak, addig a néha bevillantott barátai még véletlenül sem úgy néznek ki, mint akik elbírnák a labdát. Barátnőiket még kevesebbet mutatja a kamera, pedig amennyire látszik, a ruhájuk és a frizurájuk egészen jól sikerült. Kár, hogy a kamera nem nagyon dolgozik totál plánokkal, hogy a csinos arcokat jobban megnézhessük.
Biff folyamatosan osztja az észt. Már egy perc után elgondolkodtam, hogy a történet szerint a nője miért viseli el ezt a seggfejet? Oké, minden hasonló tematikájú történetben van egy kötelező köcsög, de itt hatványozottan jelenik meg az "Éjjel-Nappal Budapest!" színészeinek eszköztárát hiányosan felvonultató karakternek. A barátnő, Jenny (Erin Hayes) hiteles paródiája a lenézett barátnőnek, aki csak vergődik elnyomó párja mellett. Néha lázad, odamondogat pár becsmérlő szót, de foganatja semmi.
Harmadik fontos szereplőként megjelenik Sam Tully (Ashley Lloyd), a szomszéd srác, aki persze kötelezően vonzódik Jenny-hez, pedig a párbeszédekből azt lehet sejteni, hogy Sam még csak egy osztályba sem jár senkivel a brigádból, annyira más világ. Mondjuk azt sem értem, mit keres ott éjjel, a Hollywood felirat mögött egy kerékpárral, miközben akik a suliban a legtöbbet vegzálják, reflektorokkal világítják meg a kerékpár nyomvonalát. Ja, ilyen, amikor egy szereplő kihívja maga ellen a sorsot és belép egyedül egy elátkozott helyre. (Aha, amit később meg is tesznek, hiszen erről szól a film.)
Persze a románc létrejön...
Biff, bekóstolja "hősünket" és meglebegteti előtte, hogy ha az elátkozott vidámparkból hoz valami ereklyét neki, akkor Jenny automatikusan csinál vele valamit. Ez a rész elég homályos így számomra, mert ilyen felajánlást normális ember csak akkor tenne, ha már kész rá, hogy megunt babájával szakítson. A film szerint Biff szimplán hülye. Sam némi nyomásra (Biff tenyere a tarkóján és a többiek becsmérlő nevetgélése) végül megembereli magát és rááll az alkura. A társaság ezek után átteszi székhelyét a vidámpark egyik nem éppen főbejáratához és Biff lefekteti - nem a csajt - a szabályait. Sam kap két órát éjfélig, hogy előrukkoljon valami értékessel a lezárt terültről. Közben a társaság elejtett beszólásaiból körvonalazódik egy elátkozott vidámpark sötét múltja. Ennek ellenére Sam átmászik a kerítésen. Kis idő múlva, teljesen ésszerűen és logikusan, Jenny követi. Kicsit később Biff is utánuk megy, aminek sok értelme megint nincs, hiszen ő választotta ki a két órás limitet, de egye fene. Amin meglepődtem, hogy a többi fiatal kint maradt, pedig egy horrorfilmnél elvárja az ember, hogy ha már sötét, félelmetes helyszín, akkor azt tele kell rakni mellékszereplőkkel, akiket fel lehet koncolni. A film ezt a ziccert is kihagyja. (Igaz, így nem olyan klisés, mint amikor mindenki beszabadul oszt indulhat a menet.)
Hatalmas pofonokat osztogat innentől a film. A "szörnyek" kb. az Andrássy úti bábszínház szellemiségében készültek. A párbeszédek a két fiatal között majdnem csak a "menjünk innen el"-ig terjednek, ennek ellenére nem légvonalban takarodnak ki a helyről, hanem szépen bejárják minden zegét és zugát. A képek szépek, arra nem nagyon panaszkodnék, bár azért, amikor Biff osztja az észt Sam-nek az elején és az arca árnyékba kerülve szinte láthatatlan a néző számára, azt a rosszul bevilágított helyszín rovására írnám. Másrészt, egy olyan helyről van szó a filmben, amelyet halálesetek miatt közel húsz éve bezártak. Ennek ellenére elég tisztességes fénytechnika világítja be a tereket és a legtöbb vásári móka is működik. Ez számomra elfogadhatatlan egy olyan vidámpark esetében, amelyet nyilván a város nem lát el árammal.
Nem kicsit átverős poszter, ami pofátlanul azt sugallja, hogy Stephen King
Pennywise bohóca visszatért a 25 éves szendergésből...
A szörnyek nagyon gázak. Persze, az amerikai filmgyártás a nyolcvanas évek körül kitermelte a saját szar szörnyeiből álló filmjeit - hogy mást ne mondjak: The Goblin - és gondolom, túl sok pénzt sem lehetett felkanalazni a támogatók zsebéből, mégis, egy horrorfilmnél, ha szörnyes, sok múlik a mumus megjelenésén. Itt a mumus addig működik, amíg a kezeit látjuk, vagy esetleg az árnyékát. A rémek megjelenése a pókasszonyt és a bicikliző zombi (?) kislányt leszámítva a trash kategóriába illik. Velük kapcsolatban, ami viszont erős pozitívum, hogy olyan A lista kapirgáló színészek szólaltatják meg őket, mint Lance Henriksen a Bolygó neve: a halál-ból, vagy Sean Young a Szárnyas fejvadászból. Még kötelező megemlítenem személyes kedvenc B színészemet, Brad Dourif nevét, aki a létező összes horrorszerűségben képes volt megjelenni. (Több mint 150 filmje van és ezek tetemes része sci-fi, horror, vagy hasonló nyalánkság.) Dourif részt vett a Gyerekjáték című horrorsorozatban, mint a gyilkos baba, Chucky eredeti hangja. Sőt, lánya tovább vitte a staféta botot, hiszen a sorozat hatodik epizódjában a lánya játssza az egyik főszereplőt. A másik színészlegenda Tim Curry, akinek a nevét sokan nem ismerik, de ha azt mondom, ő az angolnyelv-tanár az Oscar című Stallone filmben, beugrik a csóka arca. (Kár, hogy olyan kultikus filmekben dolgozott szinte észrevétlenül, mint a Legenda, Vadászat a Vörös Októberre vagy Stephen King A valami-je, ahol szintén gyilkos bohócot formált meg. Legnagyobb szerepe viszont a Rocky Horror Picture Show transzvesztita tudósa. Michael Winslow, a Rendőrakadémia hangutánzó zsarujának hab a tortán, igaz, hogy hangképző tehetsége itt silány humorforrásként szeretne funkcionálni. Hatás nélkül...
Tehát van egy rakat nem rossz színészünk - sőt - és a szájukba adtak egy rakat olyan szar dumát, amely se nem érdekes, se nem vicces, se nem... semmi. A legtöbb, amit így hozzátettek a filmhez, az annyi, hogy a szörnyek képesek beszélni. Ha a film egy kicsit is igyekezett megidézni a Fantasztikus labirintus manó világát, akkor az nem sikerült maradandóan. Amúgy pozitívum, hogy van néhány kikacsintás jobb filmekre. Csak, hogy egyet lelőjek, előkerül Sam hátizsákjából a Grays sport almanach. Hogy nem tudod hova tenni? Hát, barátom, vedd elő a Vissza a jövőbe második részét és pótold hiányos ismeretedet.
Összegzés és tömörítés:
Pozitívum:
Nagy nevek, hangulatos képek, elfogadható zenei világ.
Negatívum:
Szar színészi játék - már ha beszélhetünk ilyesmiről, ék egyszerűségű és kiszámítható történet, pongyola párbeszédek, logikátlanságok, borzalmas bábok.
30%
Két dolog miatt merem ajánlani: Tiszteletből, hogy összehozták a fiúk és tapasztalatszerzésből, hogy ha te hozod össze, ne így tedd!
Kérdés a végére:
Biff végül miért is hal így meg???
Lerázta a bőrét a gyors autópálya???
Vagy leette közben valami a húsát???
WTF???
Különvélemény:
Ha ezt a filmet egyfajta tiszteletadásként vagy műfaji, zsánerkomédiának szánták, akkor viszont azért nem működik, mert erre a nézőt a film nem vezeti rá. Ahhoz, hogy egy film humorosan mutasson tükröt az általa megidézett filmeknek, ahhoz a tükörképet torzítani kell. Rengeteg apró ötlettel, akár angol humorba oltott jelenetekkel sikeres lett volna ez a transzfúzió, így viszont a film simán beáll abba a sorba, amelyben azok az amerikai horrorfilmek kapaszkodnak össze, amit az ember egyszer ha végi bír nézni, majd automatikusan törlődik az ember agyából. (Nem annyira, hogy véletlenül újra belefusson, mert a címére talán emlékezni fog: Hú, ezt láttam és soha többet nem nézem meg!)
