A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built (2018)

A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built (2018)

Rendezte: Lars Von Trier

A film Mafab adatlapja: The House That Jack Built (2018)

Megtekintés: Ha egy roppant erős szatíraként nézed, akkor elviseled. Egyébként tényleg sokaknál kiverheti a biztosítékot.

Most már egészen biztos vagyok benne, hogy Von Trier megölt néhány embert, de mivel gyáva és fél a törvénykezéstől, ezért filmes formában tesz vallomást, hogy egy fiktív karakteren keresztül mutassa be a benne élő és néha kitörő démonokat. Végül, mivel önmaga is elítéli tetteit, szereplőjének sorsát alakítja úgy, ahogy szerinte neki kellene bevégeznie. A körmére kellene nézni. Pl. Nem történtek titokzatos eltűnések pont ott és akkor, ahol éppen a filmjei bemutatóin részt vett? (Csak lenyomoznám ezek után...)

Láttam már néhány Von Trier filmet és nem akarok magam is sorozatgyilkos gyanúba keveredni, viszont azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy eddig ez a filmje szórakoztatott a legjobban. Pedig láttam párat – volt, amit végig sem bírtam nézni, csak „átlapoztam” - és féltem is a kritikákat olvasgatva, hogy itt, ebben a műben a pesszimizmus, az embergyűlölet teljesen eluralkodott a vásznon és emberek hagyták el a vetítőtermet, megelégelve a látottakat. Gondoltam, én sem fogom bírni idegekkel, így karácsony előtt, hogy egy nyomorék lelkületű ember szélsőséges tetteinek legyek szemtanúja.

Hát így ültem neki én is. Mondtam is magamban, kérlek, ne legyél az az öncélú baromság, mint a „Szerbiai film”, mert azt képtelen voltam végignézni, pedig úgy aposztrofálnám magam, mint horrorfilm-buzi. Biztos megzavart, hogy ott volt mondanivaló – volt? – és ezért nem tudtam „élvezni”, a zsigeri borzalmat. Túrót. Az egy undorító alkotás, amely bár elképzelhető, hogy semmi mást nem tett, csak megmutatta, hogy bizony van egy számunkra ismeretlen világ, amellyel jobb esetben sosem lesz kapcsolatunk, ám létezik, csupán a mindennapjaink szövedéke mögött. Lehet. Nem érdekel. Sok borzalmat és baromságot láttam már életemben, ezért tudom, mi az, amit még elviselek és mi az, amire azt mondom, hogy ezt hagytátok volna meg fejben elrohadni, mert vászonra teremteni nincs gyakorlati célja. Csak az öncél. (El nem tudom képzelni milyen emberek lehetnek azok, akiknek az a mozi tetszik.)

Szóval, féltem, hogy Von Trier, Jack (Matt Dillon) nevű sorozatgyilkosunk alakján keresztül majd mindenféle rejtett és nyílt olvasat nélkül, pusztán, hogy viszolygást, ellenérzést váltson ki a nézőből, meggyilkol egy halom embert én meg majd percekig nézhetem, ahogyan kínoz és öl. Ezt viszont, horror kedvelőként is nagyon utálom. A kínzást... Nem érzem szükségét, nem szeretem. „A passió” című Mel Gibson film nekem nem volt filmélmény, mert az egom semmilyen formában, szinten nem tudta élvezni a mozit. Ez volt az, amire titkon készültem és, hogy majd ennek fényében megírhatom, hogy Von Trier tehetséges filmes, de egy aberrált pszicho vagy szociopata.

Aztán meglepődtem, mert „A ház, amit Jack épített” egyáltalán nem azt hozta, amire számítottam. Egy remek dráma egy emberről, aki gyermekkorában rádöbben, hogy nincsenek érzelmei, pusztán késztetései, kényszerei, amelyek, ahogy telnek az évek, egyre erősebben törnek felszínre átlagos polgár mimikrije alól, hogy utat adjon annak a szenvtelen gyilkosnak, aki szentül hiszi, hogy tevékenysége, művészetének szerves része. Minden gyilkosság egy-egy modell beállítás a tökéletesen ellőt fényképek előtt, amelyek az emberi elmúlást hivatottak – néha szó szoros értelmében - reflektorfénybe állítani. Jack legalábbis valami ilyesmiben hisz, hiszen, bár elméje nem úgy működik, mint másoknál, nem érez szánalmat áldozatai iránt, azzal azonban tisztában van, hogy amit tesz, bármivel is magyarázza önmagának, vagy akár a világnak, nem helyes.

elultimogrito.es

Éppen ezért Jack életét, hogy jobban belelássunk, párbeszéden keresztül tálalják nekünk. A párbeszédes formának köszönhetően talán megérthetjük őt, de elfogadni sosem fogjuk. Jack és vitapartnere Vergilius (Bruno Ganz), a római költő szemén, gondolatain keresztül bepillantást nyerünk múltba, jelenbe. Von Trier filmje nem pont ezért, de néha bizony mondhatom, hogy költői. Utoljára akkor éreztem, hogy a néző torkán egy sorozatgyilkos motivációit akarják lenyomni, amikor megnéztem Fritz Lang klasszikusát, az „M – Egy város keresi a gyilkost”. Ott Peter Lorre, a kíméletlen sorozatgyilkos intéz bíráihoz olyan szívhez szóló szózatot, erőszakos cselekményeit igazolandó, hogy a néző már-már szimpatizál vele, de minimum megsajnálja. „A ház, amit Jack...” groteszk, szarkasztikus humorán keresztül, ha szimpatikus nem is, de, és legyen ez bármilyen furcsa, emberibbé teszi nekünk a főszereplőt. (Szándékosan nem főhőst írok...) Durva gyilkosságok és abszurd humor váltogatja egymást, meglepően egyenletes, jó tempóban. Miközben az embernek szörnyülködnie kellene, ha fogékony rá, észreveszi a képek és erőszak mögött rejlő kikacsintásokat, amelyeket általában nem sok hasonló film lép meg, mégis, hihetően tálalja Von Trier. (Ne felejtsd el, hogy volt egy "Dexter" című sorozat is!)

Hogy két példát említsek, az egyik, amikor az áldozatot vissza kell vinnie – kényszeres emberről beszélünk – mert az első képsorozat nem sikerült jól a holttestről, annak lakásán. Szinte már burleszk szerű, ahogyan Jack az épületbe visszacsempészi a hullát, miközben bármikor lebukhatna, hiszen tevékenysége közben sokszor egyetlen ablak és áttetsző függöny választja el a lehetséges szemtanuktól. Aztán még egy holttestet visz fel ugyanígy a házba és senki nem zavarja meg. (Itt arra gondolhatnánk, hogy Jack az a tipikus mázlista, aki sokszor a lelepleződés torkából menekül meg. Azonban, aki olvasott már ilyen sorozatgyilkosokról készült beszámolókat, könyveket, kevésbé lepődik meg, hiszen sok esetben a valóság tényleg elég közel van a filmben látott szerencséhez. Több eset volt rá korábban, hogy a gyilkost egy hajszál választotta el attól, hogy lelepleződjön, majd mégis kicsúszik a rendőrség karjaiból, sokszor banális okokból.

www.indiewire.com

A másik durva és mégis, szatirikus jelenet, amikor a családot kiteríti Jack a lelőtt fácánok közé, akár vadászok a trófeákat. Egyszerre elborzasztó, mégis, van egyfajta szépsége az összképnek. Természetesen elborzasztó a család sorsa, ellenben tökéletesen mutatja meg, hogy Jack mennyire nem tesz ember és állat között különbséget, beleértve áldozatai korát is, ezért tetteiben nincs tabu.
Von Trier még azzal is a néző ellen játszik, hogy nem akarja megszerettetni női szereplőit. Mire végül tényleg egy szimpatikus karaktert mutat nekünk, aki Jack következő áldozata lehetne, addigra nagyjából a nézőt már beszippantotta Jack karizmája, ráadásul az illető férfi és fekete. Jack korábbi áldozatai valamilyen formában olyan nőtípusok, akiket egy sorozatgyilkos simán áldozati szerepbe abszolválhat. Uma Thurman karaktere például egyenesen Jack-re erőszakolja a gyilkosságot. Talán ő az utolsó csepp, hogy Jack elinduljon egy nem megfelelő irányba, hátrahagyva a konvenciókat, amit a társadalom ráerőszakolna. Persze, kissé erőltetettnek érezném, hogy áldozatait bibliai közegbe helyezzem, bár tagadhatatlan, hogy nem feltétlenül lehetetlen ilyen olvasat is. Ha Uma Thurman kötözködése egyfajta kevélység, a halálos bűnök között, akkor Siobhan Fallon Hogan a kapzsiság, míg Riley Keough a bujaság. (Mondjuk, ebben az esetben nem tudnám kategorizálni a meggyilkolt anyukát, gyermekeivel, de hátha neked van egy kicsavarodott magyarázatod végzetükre...)

Szerencsére, miután Von Trier meggyónt nekünk, nézőknek, egy hollywoodi-as, kielégítő lezárással egyértelmű állást foglal. Vagy csak nekünk akart végül kicsit megkegyelmezni. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Von Trier eleve főszereplője bukását tekinti egyetlen lezárásnak. Az biztos, hogy „A ház, amit Jack épített” egy fontos darab a thriller-horror kedvelőinek, amely kicsit tovább boncolgat olyan, korábbi mesterművek által feltett kérdéseket, mint a „M – Egy város keresi a gyilkost”, a „Pszichót” vagy „A bárányok hallgatnak” című darabot, ami talán a legkommerszebb mozi ezek közül, még a jelen tárgyalt műhöz képest is. Ennyire még sosem kerülhettünk közel egy gyilkos gondolataihoz, vagy nekem kimaradt egy esetleges hasonló film. A kérdés pedig legtöbbször az, hogy mi viszi ezeket az embereket erre az útra?

bloody-disgusting.com

Von Trier kikacsint a nézőre, megidézi munkásságát, emberi arcot húz egy szörnyetegre és végül ítéletet mond felette. Nem értem, miért lett ebből botrány darab a bemutató idején. Nem értem, nézők miért hagyták el a vetítő termet, hisz akik beültek rá és pontosan tudják, mire számítsanak a direktortól. Van néhány nehéz pillanat és hihetnénk, hogy Von Trier a „rossz oldalra” állt, ám ez tévedés.

Matt Dillon remek színész. Eddig is kedveltem, most meg még jobban. Ahhoz viszont, hogy teljesítménye ennyire mesteri legyen, szüksége volt a partnernőire is, akik mind zseniális alakítással játszanak a színész „kezei” alá.

Csak ajánlani tudom ezt a mozit.

80%

Vérengzés helye itt: Jack mini house

Ahol a gonosz lakik - El Habitante (2017)

Ahol a gonosz lakik - El Habitante (2017)

Rendező: Guillermo Amoedo

A film Mafab adatlapja: El Habitante (2017)

www.imdb.com

Megtekintés: Csak masszív horrorrajongóknak. Ezeket szoktam tekerni...

Kezd unalmas lenni, hogy valaki készít egy izgalmas filmet, amiben fiatalok betörnek egy házba, hogy kirámolják, aztán elszabadul a pokol és többnyire megfordulnak a szerepek és a betörők lesznek az üldözöttek. Valahogy kezd unalmas lenni a felállás, főleg, hogy néhány igazán remek mozi után kezd elsoványodni a történetek minősége.

Készült pár éve egy francia mozi, amelyben páran egy öreg kúriát pakolnának ki, de odabent egy gyilkos lény kezdi őket levadászni. Két éve mozikba került egy eszméletlenül feszült thriller-horror, amelyben hárman egy vak veterán házát pécézik ki, hogy anyagiakhoz jussanak? A Vaksötét nagyon erős műfaji film lett és mostanában pedzegetnek egy lehetséges folytatást. (Mondjuk nem érzem szükségét.)

Mivel az alapok párszor már működtek és a helyszínre sem kell nagy zsetont elkülöníteni, nem csodálom, hogy a kiindulópontot azóta több forgatókönyvíró tekinti közös kiindulási pontnak, hogy azután teljesen más legyen a cselekmény. Pár hete belebotlottam a „Monster Party” című moziba, amelynek felütése már-már plagizálva nyúlta le a „Vaksötét” kezdését és közben még megérkezett ez a darab is, amely szintén három betolakodót kísér figyelemmel, amikor azok egy családi házba betörve pénzt orroznának el, ehelyett azonban inkább rászabadítanak magukra és a világra egy ördögi démont.

Semmi bajom azzal, ha egy alapötletnek többféle variációja kerül vászonra. Ezért vannak a remake és reboot mozik, folytatások. Az sem baj, ha néha egy felütést már láttam máshol. Amit viszont nem szeretek, ha az alapötlet – amit már láttam – elviszi a filmet, hogy utána már ne érdekeljen a folytatás. Az „Ahol a gonosz lakik” meg nem csak innen lopott, hanem az ördögi megszállásos mozikból is, mint pl. „Az ördögűző”. A végeredmény viszont nem érdekes, nem is túl izgalmas és a gótikus fényezésnek köszönhetően még be is alszom rajta.

http://www.creepyshake.com

Igen, a film egyik negatívuma, hogy mostanra meguntam, hogy családi házak sötét tapétával öreg bútorokkal és olyan lámpákkal vannak felszerelve, amelyek olyan kevés fényt adnak, hogy egy méterre sem látni el a díszletben. Unom már az olyan családi házakat, amelyeket a szereplők percekig járják be és még akkor is van új meg új szoba. Utálom, hogy családi házak akkora belső labirintusból állnak, amelyben az egyik elkiabálja magát a pincében, míg a másik a padláson ebből már semmit sem hal. Utálom, hogy az ilyen filmekben el kell hinnem, hogy egy átlagos család – legyen akár bróker, politikus, valamiféle királyi leszármazott – de akkora az otthonuk, amelyben egy komplett focicsapat is el tudna tévedni. Utálom, hogy a belső építész olyan helyszínt varázsol elém, ahol egy normális ember egy perc után kényelmetlenül érzi magát. Utálom, amikor a díszlet egyetlen részlete sem sugároz melegséget, barátságosságot. Semmit, ami egy igazi otthonra jellemző kellene legyen. Nekem meg el kell hinnem, hogy a film karakterei itt élnek, itt érzik magukat jól és ezt tekintik az otthonuknak? Hagyjatok már! Nem. Ezek a házak nem egy családnak készülnek, hanem a cselekménynek vannak alárendelve. Hát hol tudna eltévedni néhány ember egy kétszintes, négy szobás házban, amit beragyognak a fények? Ugye, hogy mennyire sehol?

Három testvér egyikük tartozása miatt kitalálja, hogy egy helyi híresség házába betörnek és némi sikkasztott pénzt magukhoz vesznek, hiszen ha ezt lopják el, elkerülhetik a rendőrségi feljelentést. Amit azonban nem tudnak, hogy a pénz egy része nincs a házban, helyette viszont a tulajdonosok a pincében tartják fogságban a sátán által megszállt kislányukat, aki így egy gyermek testébe bújt, két lábon járó rosszindulatú entitássá változott, akinek nincs egy szava, amellyel ne akarná a megszólítottak lelkét elkárhozásra bírni, vagy belehajszolni valamilyen borzalmas cselekedetbe, legyen az erőszak, gyilkosság vagy öngyilkosság.

A három tolvaj lány persze hamar elfelejti, hogy csupán lopni jöttek, mert a pincébe zárt kislány látványa felidéz néhány sötét emléket a múltjukból, amelyek persze visszhang-effektként kerülnek most a démon mézesmázos szavai mögé, így mindjárt lesz mivel egymás ellen hangolnia a fiatalokat. Persze a szülők előre figyelmeztették őket, hogy mindenkinek jobb lenne, ha békén hagynák őket és eltűnnének, de akkor miről szólna a film?

www.youtube.com

Viszont miután a kislányt felhozzák a pincéből, egy kiszámítható és unalmas macska-egér harc kezdődik, amelyből egyedül a kislány alakja és az őt játszó kislány megnyilvánulásai hoznak némi érdekességet. Közben megérkezik egy Vatikáni bíboros is, aki az ördögöt hivatott a testből kiűzni, ám valamiért egyedül jön a tea-délutánra, amit már az „Ördögűzőnél” sem nagyon értettem: Miért vannak ilyen kevesen, ha úgy vélik, természetfeletti az ellenség? Tényleg elégnek vélik egy-két hithű pap imádkozását, hogy egy időtlen, túlvilági és megmagyarázhatatlan lényt kiüzzenek egy testből? Elég naiv hozzáállás. Nem is csoda, ha a filmekben ilyenkor mindig elromlik valami és a gonosz visz magával néhány lelket is. Ekkora pofátlan nagyzolás után ez a minimum. Néhány kis halandó ember tényleg azt hitte, hogy majd ők...? Komolyan?

Persze ki várhatná, hogy a három tolvaj első blikkre elhiggye a ház lakóinak hihetetlen meséjét a pincében fogva tartott kislány bőrbe bújt gonoszról?

Aztán meg sem lepődünk, hogy lassan a támadók lesznek az erőszak elszenvedői. Közben pedig a házon belüli sötétség, homály és minimális filmzene megteszi hatását és ellazulva süllyedtem alfába... Alig bírt ébren maradni a testem. (Másodszorra csak végig ültem.) Sajnos a film apró fordulatai ellenére sem elég izgalmas ahhoz, hogy az ember úgy emlékezzen rá, hogy megérte a másfél órát.

És a végén az a csavar! Az a fifikás befejezés! Na, az sem dobta meg...

40%

Itt megborzonghatsz, ha akarsz: Ihol ím gonosz helye

Csuklyások - BlacKkKlansman (2018)

Csuklyások – BlacKkKlansman (2018)

Rendezte: Spike Lee

A film Mafab adatlapja: BlacKkKlansmen (2018)

www.imdb.com

Nehéz hitelesen írnom egy filmről,amelyikről tudom, hogy történelemhamisításban erős. Sajnos, be kell látnom, hogy ha valaki filmben életrajzi filmet, vagy olyan témát szeretne megismerni, ami esetleg megtörtént, fel kell rá készülnie, hogy a valóság – a jobb eladhatóság érdekében – fel lesz áldozva a szórakoztatás oltárán. Spike Lee remek rendező, aki a karakterek mögött szereti a belső ént is boncolgatni, aki ha szereplői több oldalt képviselnek, igyekszik tárgyilagos maradni, több szemszögből bemutatva a figurákat. Itt nem valósult meg tökéletesen és a néző a finom irányításnak köszönhetően a főszereplő(k) mellé fog hangolódni, amit megértek a téma súlya miatt.
A „Csuklyások” két Colorado Springs-i nyomozó áldásos tevékenységéről mesél, akik beépültek a helyi KKK szervezetbe és igyekeztek feltérképezni a kapcsolati hálót, ezzel lehetséges terrorcselekményeket előzve meg.

Valójában az ötlet Ron Stallworth-tól (John David Washington) érkezett, aki két ügye között „unalmában” kifundálja, hogy beépül a KKK-ba, mivel felettesi körében egyre több a panasz a szervezetre. Stallworth egy újságban olvassa a szekta egyik hirdetését és mivel telefonon keresztül igen megnyerő, eléri, hogy találkozzon valakivel a csoportból. Ennek azonban egyetlen hátránya van: Ron afroamerikai. Kollégái is nehezen fogadják be – abban az időben a rendőrségnél ritka volt a fekete bőrű nyomozó – egy KKK szektában tagnak lennie meg egyenesen röhejes feladat. Azonban Ronnak erre is van egy ötlete. A találkozóra egyik akcióra kapható kollégáját, Flip Zimmermant (Adam Driver) küldi el, aki történetesen viszont zsidó.
A film elmeséli, hogy ez a két nyomozó és társaik, hogyan segítenek megbuktatni a fehér felforgatókat, miközben Ron barátnője, Patrice (Laura Harrier) is veszélybe kerül, lévén, hogy ő meg egy fiatal, öntudatos aktivista. aki a fekete erő élharcosa.
A film végig izgalmas, némi humortól sem mentes. Azonban bőven vannak benne olyan momentumok, amelyek erősen nézőbaráttá tették a filmet, ezzel mintegy meghamisítva a történelmet. Persze dramaturgiai szempontokból fontos, hogy magát a nyomozást érdekfeszítővé tegyék, felpörgetve ezzel a fordulatszámot, hiszen ha tényleg ragaszkodtak volna a történelmi hűségre, a néző simán bealszik a cselekményen.

Így lett Ron Stallworth társa a nyomozásban egy zsidó nyomozó, amivel plusz izgalmas jelenetsorokat tehettek be a moziba, miközben Flip arról igyekszik meggyőzni a bandát, hogy ő nem egy zsidó patkány.
Így lett Ron Stallworth friss barátnője egy fekete polgárjogi aktivista, akinek tevékenysége olyannyira zavarja a helyi KKK csoportot, hogy merényletet szervezzenek ellene, amely tragédiába torkol.

www.youtube.com

Így került a cselekmény 1972-ből a kissé már konszolidáltabb 1979-be.
És még sok apróság, ami az egyszeri néző előtt rejtve marad ugyan, ám akit tényleg érdekelt a téma és beleásta magát – egy könyv is megjelent erről a magyar könyvpiacon – vagy egyenesen érintett volt az eseményekben, az pontosan tudja, hogy a film és a valóság mennyire különbözik.
Nekem, mint egyszeri nézőnek, pont ezért egy végig szórakoztató mozi volt a film, még annak ellenére is, hogy a látott események néha karcolták azt a határt, amikor még „megeszem” azt, amit látok. A színészek egészen kiválóak, beleértve a fehér öntudat harcosait is. Adam Driver különösen jól alakítja karakterét.
Akit még ki kell emelnem, az Felix feleségét alakító Ashlie Atkinson, akinek jelenléte simán megérdemelne valami kis díjat, annyira erős, ahogyan a fekete gyűlölő fehér nőt játssza.

Egy apró „baki” zavart a film nézése közben:  Felix (Jasper Pääkkönen) miután Ron a telefonban a saját nevén jelentkezik a klánba, nyomozgatni kezd új testvérük után. Miután a Ron Stallworth név elég ritka, Felix bekopog néhány sörrel a megszerzett címre, hogy ezzel mennyire meglepi majd Flip-pet, hogy az érezze, azért mert megnyerő mint jelentkező, azért odafigyelnek rá.
Felix meglepetése annál nagyobb, amikor az ajtót az igazi Ron nyitja ki neki, aki természetesen afroamerikai, akiket Felix annyira utál. Felix azonnal lelép és jelzi később a beépült Flipnek – akiről ő hiszi azt, hogy Ron Stallworth, hogy van egy feka névrokona. Flip szóvá is teszi, hogy elképzelhető, hogy előfordul ilyesmi, bár elég ritka névről van szó, ugyanakkor ad egy címet Felix-nek, hogy legközelebb, ha sörözne, akkor ott keresse, mivel Flip sem a telefonkönyvben, sem egyéb címjegyzékben nem szerepel, mert kerüli a hatóság látókörét.

mashable.com

Később, amikor a KKK egyik befolyásos vezetője a városba látogat, ahol a helyi csoport vendégül látja, politikai okokból az igazi Ron Stallworth-ra bízzák a rendőrségnél a férfi személyes védelmét, a KKK tagok mellett. Felix persze felismeri a rendőrt, valamiért mégsem jut eszébe, hogy harcostársukat és a fekete rendőrnyomozót bemutassa egymásnak, mit reagálnak a névazonosságra, pedig Felix alapból egy gyanakvó, mindenkit tesztelgető típus, ezért szerintem simán belefért volna egy ilyen jelenet is. Ez azonban, bár számomra adta volna magát, kimaradt.
Ettől függetlenül nagyon szép a fényképezés. A mozi jól megidézi a hetvenes éveket, mind jelmezek, mind frizurák terén. A helyszínek is szépek, jól átjön a mozi hatás.
Csak az a fránya történelem...

70%

Egy remek feka-fehér ellentét mozi helye: M a s k a r á s o k

Libabőr 2.: Hullajó Halloween - Goosebumps 2: Haunted Halloween (2018)

Libabőr 2.: Hullajó Halloween - Goosebumps 2: Haunted Halloween (2018)

Rendezte: Ari Sandel

A film Mafab adatlapja: Goosebumps 2: Haunted Halloween (2018)

www.imdb.com

Már az első rész sem lett a szívem csücske, sőt, a korábbi sorozat sem jutott el hozzám. Horror a gyerekeknek? Mekkora baromság már, de őszintén? A filmművészeten belül ez a második olyan műfaj, amelyet szerintem kifejezetten nem lehet gyermekeknek készíteni. Az első helyezett a pornó lenne...

Mégis vannak filmek, amelyeket gyerekek is kedvelnek és horrorelemek is vannak benne. Aztán, hogy a célközönséget mennyire éri el, azt az idő dönti el. L.R.Stine könyvei és az abból készült epizódok azonban számomra mindig is értékelhetetlen marhulások voltak és az első mozifilm mivel önreflexív módon közelítette meg az író munkásságát, egészen szórakoztató darabra sikerült. Még úgy is, hogy számomra nem volt olyan szórakoztató darab, mint mondjuk egy „Szörnyecskék” vagy „Kincsvadászok”. Jack Black humorát egyébként is elég nehéz átültetni fogyaszthatóvá számomra és a libabőr filmekre talán azért sem emlékszem nagyon, mert eredetiséget nem képesek felmutatni.
Most nekiültem a második résznek, hátha végre sikerült valamit kitalálniuk, de a filmnek vége, én meg röhögve görnyedek a klaviatúra felett, hogy mi volt ez?
De tényleg? (Például eleve utálom, amikor történik valami egyszerűen érthető esemény, amit a következő pillanatban szóban elismételnek, hogy még a tök hülye is értse, mit látott. Itt például végül a bábú zárómondata volt ez.)

A történet úgy klisés, ahogy van. Nővér (Madison Iseman) vigyáz öcsire (Jeremy Ray Taylor), aki dagi, hogy a periférián lődörögjön a sulin belül. A legjobb barátja (Caleel Harris) fekete, hogy az afroamerikai közösség nem füttyögjön a film végén. Van szokás szerint három seggfej sulis társ, akik dagi fiút szeretik szívatni. Anyu (Wendy McLendon-Covey) állandóan dolgozik, hogy ne haljanak éhen, ezért a nővérnek kell vigyáznia a fiúkra. A srácok, hogy legyen egy kis zsebpénz, munkát vállalnak. Takarítaniuk kell egy nagy házban. Persze találnak valamit, ami egyetlen horrorfilmben még nem lett pozitív kicsengésű fejlemény. Most épp egy könyvet találnak. Ilyet sem láttam még!  Ami aztán duplán még sosem volt pozitív az életben.  (Mellesleg nem tudom, hogy a diákmunka, hogyan működik Amerikában, de, hogy egyetlen felnőttet sem mutatnak, aki átadja nekik a kulcsot, elmagyarázza a teendőket, stb. hogy utána magára hagyja hőseinket, az azért szerintem megint a forgatókönyvírók lustasága.)

www.peninsulacinemas.com - Te, az ott nem Pennywise?

A könyvet elveszik tőlük a három köcsög srácok, mert dramaturgiailag csak így lehet majd még plusz 5 percet a filmbe szuszakolni. Természetesen felnőtt szereplő alig van a filmben és azt a három-négyet sem nagyon mutatják be számunkra, hiszen majd rájövünk tetteikből kik is ők.
Közben előkerül egy hasbeszélő báb is, amely Annabell és a Fűrész kerékpáros figurájának kistesója és hogy legyen feszültség a filmben, rövid jópofizás után kimutatja a foga fehérjét. Mert az ilyen babák mindig ezt teszik. Jönnek a süket dumával, hogy legyünk barátok, meg segítek nektek, aztán a segítség mindig valami olyasmit takar, amivel másoknak fájdalmat lehet okozni és már megint van egy gyerekjáték franchise, amit csak felnőttek tesznek majd a szobában a polcra, mert a kölykök csak összehugyoznák magukat.

Aztán ki ne maradjon az első rész egyik fontos szereplője, maga az író. Akinek megjelenése az utólag leforgatott pót-jelenetek kiváló iskolapéldája lehetne, olyannyira nincs hatással a történet cselekményére. Életemben nem nagyon láttam még ennyire felesleges mellékszerepet, mint amit itt ráerőltettek Jack Blackre. Olyan fölösleges volt a jelenléte, hogy eredetileg arra gondoltam, hogy csak azért tették bele emberi mivoltában, mert így vállalta el a baba hangját, erre nem kiderül, hogy még csak nem is ő a hasbeszélő báb eredeti hangja és Jack Black neve nem is szerepel a stáblistán. Valójában ekkor már keményen dolgozott a másik bukovári mesefilmjén, "A végzet óráján" és egyeztetési gondok voltak a szerepeltetésével. Inkább hagyták volna ki. Rajta kívül még három felnőtt volt, akik futottak még a kész filmben, de hozzátenniük nem nagyon sikerült:

tenor.com - Korábban sem rajongtam a gumimaciért.

Az egyikük a genya srác mamája, Nana, aki egyetlen jelenetben kerül el, amit a karakter végigalszik. Igen, jól olvastad. A színésznő nem nagyon tud a szerepnek mélységet adni, mert jelenléte kimerült abban, hogy agy díványon alszik, amíg főszereplőink betörnek hozzá a korábban ellopott könyvért.
A második hasonlóan beleerőszakolt karakter a szomszéd, akit a számomra nem túl kedvelt Ken Jeong alakít és gyakorlatilag a fura szomszéd szerepe kimerül abban, hogy az ő kertjének díszei fognak később életre kelni a filmben – nem csinálva túl sok mindent – és randalírozni a vásznon, illetve egy rövid jelenetben a főszereplőinkre jelmezeket aggat, hogy elvegyüljenek a szörnyek között. Köszönjük Ken Jeong. Ez nagyon kellett.

Az utolsó felnőtt – ha anyut kihagyom, mert ő talán tényleg jogosan volt a filmben – Walter (Chris Parnell), a boltos bácsi, aki szimpatizál anyuval, szörny lesz, kicsit ott van, visszaváltozik és randizik anyuval. De mindezt olyan súlytalanul teszi elénk a film, hogy nem érdekel egy cseppet sem.
A szörnyek elleni harc úgy vicc, ahogy van. Ha van könyv, akkor hajrá, ha meg épp nincs a gyerekek kezében, akkor sikítva menekülnek. A szörnyek amúgy tényleg roppant szimpatikusak. Ennél csúnyább gyalázást csináltak annak idején a Gremlinek egy amerikai kisvárosban, mert itt minden szörnyűségük kimerül abban, hogy az emberek között futkároznak és sivítanak, sikítanak, stb.
Ennyire gyerekfilmet, mint ez, még nem untam. Ennyire egyszerű, kalandmentes mozit, aminek fontos része lenne a varázslat és kaland és látvány és akció... aztán a könyv megold mindent. És még a végső összecsapás is annyira buta, erőtlen és ötlettelen. Mintha a CGI rémségeket nem nagyon akarták volna interaktívan a film részévé tenni, mert esetleg plusz összeg lett volna ha több közös jelenetük van az élő szereplőkkel?

newsbeezer.com

Egy biztos: Ezek után a harmadik rész simán lehetne reboot és valami igazán tökös rendezőt kell találni hozzá, mert Ari Sandel úgy kiherélte a sorozatot, mint előtte soha senki hasonló filmeknél. Pedig előző találkozásom a rendezővel nem volt ennyire kellemetlen. Vígjátéka, az enyhén időutazós "Amikor először találkoztunk" kifejezetten szórakoztató mozira sikeredett. Ellentétben ezzel az összecsapott valamivel...

És az a befejezés. Az a vicces beszólás. Az az édes babakacaj.
Tényleg, árulja már el valaki, hogy ezt a hülye szájmozgást nevetés alatt miért találták ki a filmesek? Már a Darkman-ban is idegesített, amikor Liam Neeson karaktere az égés után állkapocs mozgatva röhögött, miközben én ezerszer próbáltam utánozni ezt, de sosem sikerült. Mert röhögés közben nekem nem jár a rágóizmom vagy mim. De ez már csak egy apróság.
Az egész „Libabőr” mozi olyan, mintha egy gyereket rábíznál az idősebb testvérre, aki halkan gügyögve, ám biztos léptekkel belevezetné a tesókát a falba. Aztán elengedi a kezét és némán tovább sétál, te meg ott maradsz a gondolataiddal: - Ezt miért kellett???

30%

productplacementblog.com - Nesze neked Rémrom...

Töfi:
- Van utalás Stephen King "Valami"-jére, amikor Jack Black észreveszi a vörös lufit és megjegyzi, hogy ez az ő ötlete volt. - A film fiú főszereplője viszont játszott abban a filmben!
- Jack Black és Madison Iseman a Jumanjiban ugyanazt a szerepet alakították, kis ferdítéssel. Black volt Iseman avatarja a videójátékban.
- A gyerekek álcaruhája tisztelgés a bukott Halloween 3. előtt.

Keresés – Searching (2018)

Keresés – Searching (2018)

Rendezte: Aneesh Chaganty

A film Mafab adatlapja: Searching (2018)

www.imdb.com

Megtekintés: Azt hiszem, idén nálam benne a Top5-ben.

Nem különösebben voltam John Cho színészi kvalitásaitól elájulva.  Persze, volt az a kultikus figurája a Harold és Kumar filmekben, amitől kirázott a hideg. Igen, számomra nem volt az a kihagyhatatlan komédia és a mellékszereplők is jobban tetszettek, mint a két ázsiai gyökerekkel rendelkező főhős. Aztán láttam Doktor House epizódban, néhány mostanra homályba vesző B filmben és a Star Trek sorozat rebootjában, ami viszont végre nem volt egy rossz körítés mögé, de a show-t nem ő rabolta el, hanem Chris Pine enyhén bandzsításra hajlamos szemei és Zachary Quinto füle. Most viszont rendesen meglepett a fiatalember, mert végre, úgy vettem észre és ez a filmes eszközöknek köszönhetően eléggé erősen a néző képébe van tolva, de John Cho egészen jó drámában. Mindemellett megkockáztatom, hogy a „Keresés” elég erős mozi ahhoz, hogy be merjem tenni az év legjobb filmjeinek tízes listájába. Be is teszem.

Eleve ott kezdődik kapcsolatom a filmmel, hogy a bemutatók és kisebb kritikai művek mind felcsigáztak. Ismerem a found footage mozik hatásmechanizmusát és a „Keresés” bőven ezen a kategórián mozog, még-ha kissé más is a közvetítő médium, hiszen itt nem „meglelt” felvételek megtekintése közben áll össze a történet, hanem gyakorlatilag közel száz percen keresztül egy monitort figyelünk, amelyen főleg az egér segítségével láthatjuk a megfelelő részletet, hogy felépüljön egy roppant feszült thriller. És meg kell mondjam, le a kalappal, annyira sikerült feszültséggel megtölteni a játékidőt, apró finomságokat, töredék információkkal, amelyekből végigizgulhatunk egy eltűnési ügy nyomozását, hogy eljussunk egy gyilkossági ügyhöz, melynek lezárása elképzelhető, hogy örök nyomot hagy a szereplőinken.

Aneesh Chaganty és Sev Ohanian – nevüket már leírás közben elfelejtettem, bocsi – forgatókönyve nem mondhatom, hogy teljesen eredeti, sőt. Először is, aki látott már néhány hasonló tematikájú mozit, azoknak nem új ez az egész, monitor figyelés közben összeáll a kép a morzsákból dramaturgia.

variety.com

Talán ezért is figyeltem olyan feszülten, mert megtanultam, hogy a műfaj sajátossága, hogy sokszor mellékesnek tűnő momentumok, megjegyzések, elejtett mondatok vezethetnek a megoldáshoz, pont, mint most a filmben, ahol viszont az apuka, David Kim (John Cho) keresi kétségbeesetten a lányát és ezért minden apró és számára elérhető bizonyítéknak kulcsszerepe lehet a kínzó titkok megfejtésében., miközben a keresésben nincs más segítsége, mint egy számítógép, amelyet hárman használtak, három külön fiókkal. Ezek böngészésével lépeget kockáról kockára David, hogy egy szövevényes puzzle összerakásával felébredve az első sokkból, amely szembesíti azzal, mennyire nem ismeri a saját lányát, keresztülverekedje magát több nap eseményein, versenyt futva az idővel, mert feldereng egy apró reménysugár, hogy talán a lánya még menthető, miközben már Margot (Michelle La) a szó szoros értelmében is lecsúszott a gödör aljára. A film, azon kívül, hogy morális kérdéseket is feszeget – diákok egymással való viselkedése, titkok, amelyeket a családtagok nem osztanak meg egymással, talpra állás egy családtag elvesztése után, stb. – néha nem fél egy-egy pillanatra humoros is lenni, habár, ezek annyira leheletvékony tréfák, amik nem teszik tönkre magát a történetet és annak egyre erősebben borongós és feszült hangulatát.

Ennél fogva remek a forgatókönyv tempója és amikor a vége felé olyan, mintha kissé leülne, akkor nem ül le, szimplán erőt gyűjt, hogy az utolsó etap annál nagyobbat szóljon.
Torin Borrowdale zenéje néha kicsit talán betolakodik a képkockák alá – főleg az első, felvezető részben, erre azonban van szükség, mert a rendező Chaganty tudja, hogy sok nézőtől még mindig idegen, ha a történetmesélés speciális – jelen esetben monitoron keresztül – módon jelenik meg. Sokakat elidegenít a látottaktól ez a mód, ezért a klasszikus filmzene képek alá rendelése kicsit visszaszerzi a filmszerűséget. Bevallom, ez sokat segít, hogy a végeredmény fogyaszthatóbb legyen és ne legyen olyan érzése az egyszeri nézőnek, hogy valójában nem egy mozit néz, hanem a szomszédja íróasztalánál ülve, annak válla felett figyeli, ahogyan az szörfölget a neten, bejátszásokat és fényképeket nézegetve.

tune.pk/video

Aztán, nem megyek el szó nélkül az mellett sem, hogy – nagy pacsi az íróknak – de pofátlanul lenyúlták az „Up! – Fel!” című animációs film kezdő képsorainak hatásmechanizmusát, igaz, olyan vérprofi módon vezetnek be minket a Kim család mindennapjaiba, hogy kegyesen felülemelkedtem rajta, hogy szinte egy plágium gyanús felvezetést nézek. Főleg, mivel a történet további része semmilyen hasonlóságot nem mutat a másik művel, illetve, kellett is a felvezetés, hogy megértsük, vagy legalábbis közelebb érezzük magunkhoz a főszereplő apuka ragaszkodását gyermekéhez, azon felül, ami elvárható egy szülőtől hasonló helyzetben.
Csillagos ötös tehát a felvezetésért is.

A nyomozónő szerepébe sikerült Debra Messinget behozni, ami egyrészt nem nagy szám, hiszen egy közepesen ismert, közepesen kihasznált színésznőről beszélünk, aki nem lopja el Cho elől a show-t. Meglepődtem rajta, hogy mennyire nem ismerem Messing munkásságát, leszámítva valami romantikus komédiát, de azt sem most láttam.

Tetszik az a rész is – a film fele – ahogyan Kim apuka újra és újra rácsodálkozik, mennyire nincs tisztában azzal, hogy lánya milyen életet él a „háta mögött”. Néha bizony még engem is sikeresen megvezetett a forgatókönyv, szóval nagy pacsi a fordulatok egy részéért.
A befejezés azonban minden perccel egyre borítékolhatóbb lett számomra és nem róhatom fel hibának, hiszen már magam is azért drukkoltam, hogy David Kim megtalálja a lányát. És ne pongyola módon, in medias res, hanem tegyen érte, ahogyan a film címe is ígéri: keresse meg!
Megtette!

Egy remek filmélménnyel lettem gazdagabb! Nálam az idei év Top5-ben benne van. Néha olyasmi gyomorszorítást éreztem, ahogy peregtek a képsorok, amiket a a „Valami követ” megtekintése alatt éreztem, pedig ne felejtsük, az a film már négy éve volt!
Ráadásul úgy, hogy a „keresés” vállaltan nem horrorfilm, hanem inkább egy thriller. Azon belül, a szűk térnek köszönhetően pedig egyértelműen kamaradarab. Annak viszont kiváló!

85%

http://www.miastogier.pl

Töfi:
- A film hasznos-anyag forgatása összesen 13 napot vett igénybe, ám az összes egyéb feladat, mint előkészítés és utólagos munkák, kettő évig tartottak.
- Volt akkora profizmus a stábban, hogy a filmben látható számítógépes képernyőn látható szövegezést 5 nyelvre - köztük német és orosz - lefordítsák.

Égi tűz – Fire in the Sky (1993)

Égi tűz – Fire in the Sky (1993)

Rendezte: Robert Lieberman

A film Mafab adatlapja: Fire in the Sky (1993)

www.imdb.com

Nekem ez a film majdnem kimaradt. Ezt úgy értem, hogy anyám látta, mert földönkívüli mániás volt, a szomszédunk látta, mert ő is földönkívüli mániás volt, én pedig egyszer sem láttam az elejétől a végig, pedig anyám dicsérte. El kell hinnem neki, hogy nagy UFO mániás körökben ez egy kult filmnek számít és még az sem lehetetlen, hogy ha annak idején valahogy én is végignézem, akár kedvencem is lehet, bár ezt kötve hiszem.
Mert mai szemmel a film fantasztikus jelenetei még egészen jól működnek – nem a tisztáson játszódó vörös fényes balhé, hanem amikor a főhős rémálma (?) megelevenedik és felébred az űrhajóban (?) – sőt, talán az egész film legerősebb része az, amikor Travis felébred a gubóban, majd igyekszik elhúzni a belét ebből az inkább földi elemekből épült létesítményből, amelynek funkciójára, eredetére a film nem ad választ. Azonban a mozi, annak ellenére, hogy az elején megjelenik a hangzatos „Megtörtént események alapján” felirat, mégis több sebből vérzik, vagy a hegyi redneck népek valójában annyira hülyék, mint a film bemutatja.

Ott kezdem, hogy pár sorban elmesélném a történetet, azután kiegészíteném az észrevételeimmel:
Travis (D. B. Sweeney), barátja, Mike (Robert Patrick) és néhány társuk fakitermeléssel foglalkozik a hegyekben. Egyik nap a bagázs rémülten és Travis nélkül jelenik meg a kisvárosi kocsmában, miután végeztek és egy igen zavaros történetet adnak elő róla, hogy Travist meggyilkolta egy vörös jelenség a hazaúton. Senki nem hisz nekik és napokon belül elterjed a pletyka, hogy a fiúk végezhettek a társukkal, de mivel nem nagyon hajlandóak felidézni az emlékeiket, ráerősítenek a szóbeszédre. Végül Travis napok múlva – mikor szinte már jóvátehetetlen károkat okozott a fiúk magatartása – előkerül Travis, aki nem igazán tudja megmondani, hogy az eltelt öt napban – szerkesztési szempontból sokkal több időnek éreztem, igaz, nem utalnak nagyon erre semmivel – merre járt, ám végül mintha egy terapeuta képes lenne transzban felfrissíteni az emlékeit. Az először gyilkossági ügynek tűnő eltűnési ügy nyomozója, Frank Watters (James Garner) akit az állam rendelt az ügyre azonban szkeptikus, de nincsenek bizonyítékai a fiú(k) ellen, meg valójában nem is történt bűntény. De igaz amit Travis és a srácok állítanak, vagy egy hoax az egész, amit azért találtak ki, mert unalmas városkájukra akarták fordítani a figyelmet?

www.imdb.com

Nem tudom, ki, hogy van ezzel, de nem érzem megválaszoltnak a film végén látható jelenet ellenére sem, hogy mi az igazság.

Viszont zavart néhány apróság:
A hegyekbe menő brigád miért választ be olyan zűrös és homályos múltú alakot, Allan Dallis-t (Craig Sheffer) maguk közé, aki a.) eleve vándormadár, b.) alig tudnak róla valamit, c.) pár hete érkezett, így vele ilyen veszélyes munkát vállalni minimum felelőtlenség, d.) a társaság egyetlen tagját sem tiszteli és gyakorlatilag úgy viselkedik, mint aki keresi a balhét?
Tényleg ennyire önsors-rontó a csapat, hogy egy ennyire negatív kisugárzású, veszélyes alakot kell magukkal vinniük terepre, mert egyszerűen nincs más?

Ráadásul Dallis úgy viselkedik, hogy az nem csak a seriffnek (Noble Willingham), de az egész városnak bogarat ültet a fülébe. Oké, hogy kellett egy karakter, akire rá lehet terelni a gyanút, de ha ezt a vonalat fejtegetjük, akkor a filmben is elhangzik, hogy a többi négy férfi miért fogná be a száját és hagyná Dallis-t szabadon kóricálni, ha valóban köze van egy esetleges bűntényhez?
És innen megyünk tovább abba az irányba, hogy ezek a hegyi emberek tényleg ennyire elutasítóak, amikor a nyakukon a kötél? Rendben van, hogy egyszer elmesélték a seriffnek, hogy mi történt velük és maguk sem nagyon hiszik, de úgy érzem, hogy utána az elutasító hozzáállásuk a nyomozás során szintén dramaturgiai okokat szolgál a feszültség fokozása és a játékidő megnövelése miatt, mert a forgatókönyv nem nagyon tud mit kezdeni a történésekkel.

www.imdb.com

A film első fele bemutatja a főszereplőket, helyzetüket és erősen haladunk egy dráma, esetleg thriller műfaji film felé. Talán az egyetlen esemény a filmben, ami előrevetíti, mintegy rejtetten, hogy a megoldás sokkal fantasztikusabb, amikor a helyszínre érkező Watters hadnagy autója előtt lecsukódik a vasúti átjáró sorompója és csak annak a fényeit látjuk először az autó szélvédőjén tükröződni, meg az autóban elképedő Watters hadnagyot. Bár, az elképedése szimplán a nézők átverése, mert nincs az a bűnügyi nyomozó, aki ne látott volna még lecsukódó, vörösen világító sorompót. Nekem ne mondják...

Később, mikor már a város már lincshangulatban van – a film nem nagyon tér ki rá, hogy öt nap alatt még valószínűleg több száz ember kutatna az erdőségben Travis után, beleértve a brigád többi tagját, mégis annyi minden történik velük a továbbiakban, hogy tényleg megvezetett a film idővonala és azt hittem, hetek teltek el.

Aztán megjelenik egy igazságügyi szakértő is, hogy hazugságvizsgálatnak legyenek a fiúk alávetve, megtámogatandó a rejtélyes mesét az erdő felett utazó vörös fényről, amelyik elvileg „lelőtte” a bátran alá rohanó Travist. (Aki tényleg ennyire hülye?) Persze, megint értékes játékidő megy el arra, hogy a Mike és a többiek egyszerűen nem akarnak kibújni a képzeletbeli hurokból és makacsul a sértődöttet játsszák, míg végül a forgatókönyv megkönyörül rajtuk és együttműködnek – roppant rövid ideig – a hatósággal.

thelastblogontheleft.com

Aztán Travis is visszaérkezik és nem voltam maradéktalanul boldog ettől a megoldástól sem. Mike-ék telefonja késő este csörög. Mike felveszi és a központ interurbán kapcsolja neki Travist, aki segítséget kér és homályosan megadja a tartózkodási helyét, ahová érte mennek. És kit hívnak először a srácok, hogy előkerült Travis, körmére kéne nézni.

A seriffet! – mondanád. Tévedsz.
A hadnagyot, aki a fejüket akarja! – vágod rá. Tévedsz.
Nem. Mike az UFO kutatót hívja oda szakadó esőben, hogy ugyan két Travisnak feltett kérdés után azon vitázzanak, hogy a srácnak pihenésre van szüksége és kórházba kellene juttatni... Hülyék ezek? Hát eleve már a seriffet ugrasztom ki az ágyból és vele egy autóban megyek a helyszínre, nemhogy őket értesítsem utoljára. Vicc az egész.
Szóval, ezzel apróbb és nagyobb sebből vérzik ez a mozi közeli tévéfilm. Elhiszem, hogy 1993-ban nem volt ez rossz, de ne felejtsd: Abban az évben jött ki a Jurassic Park! és a két film között óriási a minőségi különbség.
Mai szemmel ez megkopott, vásári mutatvány, amely nem nagyon találja a helyes irányt és arányt.

50%

A vadőr - The Ranger (2018)

A vadőr – The Ranger (2018)

Rendezte: Jenn Wexler

A film Mafab adatlapja: The Ranger (2018)

www.traileraddict.com

Nézem a film poszterét, rajta egy vadőr fejével és elsőre úgy vélem, megint belenyúltam a tutiba, mert ez egy szórakoztató horrorfilm lesz. Tanuljuk meg (Akarom mondani: Tanuljam meg!), egy nihilista poszter még nem jelenti azt, hogy a film, amit elad, hasonlóan jól kitalált darab lesz.
Azért a kezdés csendes percei után a főcím üvöltő punk zenéje kicsit felkavart. Halkabbra is kellett vennem a filmet. És igen hamar újra tudatosult bennem, hogy vannak forgatókönyvek, amik nem működnek megfelelően.

Jelen filmünk egyik legnagyobb hibája, hogy a felvezetése sem különösebben érdekes – mert nem folyik vér? Ja, lehet...! – de utána abba a hibába esik, hogy bemutatja a szereplőket és egyetlen figura nincs közöttük, akiért tudnék izgulni. Persze, ilyenkor elgondolkodom, hogy a koncepció része, hogy amennyivel gusztustalanabbak a legyilkolandó szereplők, annál érdekesebb és „szerethetőbb” lesz a gyilkosuk, a nemezisük, uram bocsá’, mert itt franchise építés készülődik és a vadőrnek lesz még folytatása.

Csakhogy ahhoz nem elég megutálnom öt perc alatt a tini karaktereket, habár a forgatókönyv ebben nagyon ügyes, sőt, egyfolytában rátesz egy lapáttal. A végén az ember már direkt kívánja, hogy nyírjanak ki mindenkit és elindíthassuk a következő mozit.

A főszereplőnk Chelsea (Chloe Levine), akinek megjelenése kompenzálhat valamit. Punk csaj, punk barátokkal. A film nem tudom, jól mutatja-e be ezt a számomra tökéletesen idegen szubkultúrát, de ebből nézve 5 percet és visszasírom Bery Ary és Gombóc dalait a „Szerelem második vérigből”. Mert akkor egy punk legyen akkor már ilyen. Lázadjon a világ ellen, de ne falja fel magát elevenen. Chelsea barátai, köztük a fiúja, Garth (Granit Lahu), aki olyan szinte tenyérbemászó, hogy azzal még a többieket is magával rántja. Ha ez a karakter a banda feje, pusztuljon mind.

variety.com

A Punkjaink nem tisztelnek a világon semmit, sőt, még vadőrünket (Jeremy Holm) sem, de, hogy még egymással is maximálisan genyók, elgondolkodom rajta, hogy ez az önsors-rontó életforma tényleg bejön néhány embernek?
Mindegy... Régen elég volt, hogy a karakterek elszívjanak egy füves cigit vagy szexeljenek. Most viszont egyenesen a gyilkosunk arcába vágják, hogy mekkora kretén és én csodálkoztam, hogy ők csodálkoztak...

Chelsea régi, fájdalmas emlékeket őriz magában, melyekkel lehet, hogy ideje leszámolnia. Kapóra jön, hogy Garth egy razzia alkalmával pusztán féltésből leszurkál egy zsarut, ezzel mentve meg magukat egy estétől a dutyiban, illetve Chelsea-t a sitt-től, hiszen véletlenül pont a lánynál volt egy évi drogmennyiség a hátizsákjában. Miután megszöknek és történetesen Chelsea múltjából hátramaradt viskóhoz veszik a menekülési irányt, már csak annyit kívántam, hogy előbb nyírják ki őket, mint elszívnák a cuccot. Szóval ilyen film ez „A vadőr”. Simán rávezeti a nézőt arra, hogy bármit is csinál majd gyilkosunk, arra rábólintsunk. Még Chelsea sincs biztonságban, mert mint mondtam, akinek ilyen a baráti köre, az megérdemli a hal... jaj, miket nem írok. Szóval nehéz nekik drukkolni.

Lehet, megérne egy filmet – mint ahogy biztos van is olyan – hogy megtudjuk, egy gyerekkori trauma hogyan viheti félre egy lány életét – Ilja 4ever pl. – és arra rágyúrni, de Jenn Wexler tojik a drámára. Marad a horror, ám ahhoz viszont meg a film kevés. Rosszul keveri a kártyákat, az filmen belüli távolságokkal és idővel is elég lazán bánik, így egy idő után olyan érzésem volt, hogy vadőrünk teleportálni is képes és mindig ott jelenik meg, ahol éppen szükség van rá. Mondjuk ezzel felvonultatja az összes hasonló horrorfilmes klisét. Már-már természetfelettinek hinném. Végül, ahogy sejthető, közte és Chelsea között játszódik le a végjáték és bár nagy csavarokat nem tartogat, van benne egy kisebb meglepi, bár, annak megfejtése is hamar dekódolható, ha valaki odafigyel.

www.joblo.com

A gyilkosságok nem túl ötletesek, a leszámolás meg nem haladja meg mondjuk a Péntek 13. végi összecsapást, ami azért gáz, mert az meg egy közel negyven éves film.
Szóval, a várakozásaimat jócskán alulmúlta ez a végül középszerű gyilok mozi. Ha csak egy kicsit jobban rágyúrnak, lehetett volna élvezetes slasher, ám maga a karakter, a vadőr, akinek nincs álarca sem, és beszél az áldozataihoz, elcsépelt figura. Láttunk már ilyet, hogy csak az őrült zsarus horrort ki ne hagyjam, aminek most a címe sem jut eszembe, de az a film ennek az idősebb bátyja. És annak lett második része.

Remélem nem így lesz és a befejezés sem erősíti ezt meg, de simán elképzelhető, hogy vadőrünk még borsot tőr az orrunk alá. Majd egy-két év múlva.
Bár inkább ne így legyen. Középszerűségből elég...

50%

Tébolyult - Unsane (2017)

Tébolyult - Unsane (2017)

Rendezte: Steven Soderbergh

A film Mafab adatlapja: Unsane (2017)

www.imdb.com

Steven Soderbergh szeret kísérletezni, mind új, számára kevésbé ismert műfajokkal, mind a filmezéshez használt technikai eszközökkel, vagy magával a filmcselekmény mesélésének módjával. Éppen ezért általában figyelem övezi a filmjeit, ha elkészülnek, néha szinte egyenesen a semmiből. Előfordul, hogy épp moziba kerül valami nagyobb horderejű alkotása, ám közben összedob egy sokkal kisebb tervet. Az Unsane pedig egy ilyen kisebb méretű film. Nincs világra szóló marketing – majdnem, hogy szálról-szájra terjed a híre – bemutatják ilyen-olyan fesztiválokon, de semmi flanc. Világsztárok sehol – Matt Damon rövid szereplése inkább amolyan kabala lehet – a főszereplők épp kezdik megvetni lábukat a filmkészítésben. A film fő negatív karaktere pedig pont olyan súlytalan megjelenésű figura, mint a film másik „ellenségképe”, az arctalan pszichológiai problémákra szakosodott ellátó rendszer.

Ezzel a két ellenséggel kell hősünknek megküzdenie és ha a koncepció nem olyan gyáva, és kicsit elhúzzák a leleplezést, akkor szinte végig hihetnénk, hogy Sawyer (Claire Foy) tényleg önön démonaival küzd, amelyben nincs segítségére az egészségügy. Sajnos azonban a „démont”, ideje korán leleplezik és az addig erősen görbe tükröt tartó társadalomkritika átcsap egyfajta feszült thriller-horror-ba, amelyben izgulhatunk a lányért, hogy legyőzze a fiút. Pedig néhány mondat rásegítéssel egy iszonyúan hihető és nyomasztó konteo részesei lehettünk, melyben azt fejtegetik, hogy bizonyos intézmények, megfelelő állami támogatásokért képesek arra, hogy embereket „erőszakkal” tartsanak falaik között, fittyet hányva a személyes szabadságra és jogokra, pusztán, mert az egészségügyi biztosítok fizetik a kiszámlázott és elfogadott kezeléseket. Gondolom, azért a valóságban talán nem ennyire lecsupaszított ez, amit a filmben látunk, mert ha csak megközelíti a valóságot, akkor roppant potenciális veszélyben van bármelyik polgár, akinek jó a biztosítása.
Már ennyi történet szerintem elég lett volna egy koherensen felépített drámához, azonban a két forgatókönyvíró kicsit sokat akart markolni és beleépített a cselekménybe egy plusz főt, Sawyer korábbi nemezisét, aki rátelepedett az életére és akitől a nő végül bírósági eljárás útján (sem) tudott megszabadulni.

variety.com

Ami kicsit meglengette nálam a hülyeség faktort, hogy David (Joshua Leonard) észrevétlenül be tudott épülni a szanatórium személyzete közé és ott folytatni ármánykodásait, ahol korábban abbahagyta a törvény erejének köszönhetően. Szóval, megfelelő kidolgozottsággal kettő filmet kapsz egy áráért, így azonban összemosták őket kissé. A gyilkos kontra lány közötti cselekmény egy klisésebb történet, az intézmény kontra lány vonal viszont erősen háttérbe szorul, mikor feltűnik David és csupán a végén kapunk egy mellékes lezárást.

Nagyon erősen indul az Unsane, majd megtörik a lendülete. Sokat segít, hogy a főszereplő Claire Foy remekül hozza a figurát és a többi mellékszereplő is jól asszisztál mellé. A nyomasztó érzés ugyancsak végig kitart, aminél rezgett azért a léc, mikor felfedték David karakterét.
Persze borítékolom, hogy a mozi tényleg sokkal maradandóbb élmény lenne, ha egészen az utolsó felvonásig nem tudjuk eldönteni, hogy egy betegség okozta rémálom főszereplőjének hallucinációit látjuk vagy megtörténik vele minden, de ezt betudom annak, hogy forgatókönyvíróink a könnyebb utat választották.

Joshua Leonard messzire jutott az Idegleléstől. Claire Foy pedig hamarosan elég ismert név lesz, hiszen idén Ryan Gosling feleségét alakíthatta az "Első emberben".
Néhány húzónév is került a moziba, de Amy Irving (Carrie), Matt Damon és Juno Temple sokat nem tud a produkcióhoz tenni.

70%

Szürkeállomány - Gray Matter (2018)

Szürkeállomány – Gray Matter (2018)

Rendezte: Greg A. Sager

A film Mafab adatlapja: Grey Matter (2018)

www.imdb.com

A filmet nézve emlékezteti magát az ember, hogy a színészeknek sem lehet egyszerű az élete, főleg, ha olyan feladatokat kell megoldaniuk, hogy bezárkózva egy fürdőszobába, rettegve magukban beszéljenek. Itt sem sikerült maradéktalanul abszolválni a feladatot – végiggondolva, egyáltalán nem könnyű ez – és egészen ripacs közeli élményben volt részem.

Az egyik fontos női karakter olyasmit csinál a filmben, amit nők nem nagyon tudnak megoldani: fut! Ez mondjuk nem volt kérdés, hiszen a film elején az eyecandy miután egy rövid shortban hazaér, megcsodálhatjuk izmos vádliját és combját. Néhány ismerőssel beszélgettünk már róla, hogy az átlag amerikai: kövér. Igen, onnan ered az aerobik, meg ők találják fel a legtöbb sportolói vackot, amivel égetheted a zsírt, de ugyanakkor talán az egész földön náluk a legegészségtelenebb az étrend és mivel sokkal többen esznek, mint sportolnak, az amerikai átlagember el van hízva. Amikor viszont ilyen remek testi adottságokkal rendelkező egyedek tűnnek fel egy filmben, elgondolkodom, hogy tényleg arra épül az amerikai filmszínészek csoportja, hogy minél egyedibb, csinosabb legyél – már az új-generációs tinisztárokat és tévés színészeket tekintve – és csak elvétve csúszik be néhány nem éppen szimpatikus külsejű figura is közéjük, mert azért az igazi tehetséget nem merik elnyomni? Vagy, mert egyszerűbb néha markánsabb arcú emberekhez nyúlni, mint maszkolni? Talán ezért van, hogy ha megfigyeled a horrorfilmeket, általában a fiatal szereplők válogatott Disney külsőt vagy Való Világ formátumot hoznak, az idősebb, paráztató szerepekre meg találni néhány elhasznált arcú idősebb aktor. (Bár, Meg Foster is milyen gyönyörű volt a mélykék szemeivel a hetvenes évek végén, nyolcvanas elején, most meg egyenesen egy alkeszre hajaz szegény.)

Arra akartam kilyukadni, hogy néha a belső kisugárzást és tehetséget feláldozzák a külsőségek pozitívuma miatt.

A film forgatókönyve sem kifejezetten egy új történet, csak nem volt időm előkapargatni elmém homályából azokat a filmeket cím szerint, amikből össze lett tákolva.
Mert láttunk már meteort a bolygóra érkezve, amelyből egy lény szökik meg, majd véres hadjáratot indít valamilyen formában a lakosság ellen – Rémes egy éjszaka – hogy, azután egy másik lény a földre jöjjön és begyűjtse vagy elpusztítsa azt – Dark Angel, Critters.
Itt is valami hasonló történik, megspékelve a Paraziták szinopszisával, egy olyan lénnyel a fókuszban, amelyik a gerincoszlopra csimpaszkodva átveszi a test felett a hatalmat, és azt irányítja. Csak a test elfoglalt területe változik, hol gerincre, hol agyra, hol szívre, hol lélekre. Ahogy a forgatókönyvben jön... – felsejlik benne némi The Hidden is.

http://www.cinegore.net

A filmnek nem nagyon van főszereplője, mivel több karakter kap viszonylag sok játékidőt, hogy azután kiessen a cselekményből. Talán jó combút emelném ki, mert ő nagyjából végigviszi a filmet. A meteort megvásárló fiatal geek-et, vagy nerd-et vagy ki a franc a srác, történet közben „elveszítjük”, pedig rossz játéka után azt hittem, minimum ő lesz a végső hős. Hát nem... baj.
A befejezés pedig pofátlanul emlékeztetett David Cronenberg Parazita gyilkosságok horrorfilmjére, de egyébként is, ha nem láttad a filmet, láttál valamit, aminek kb. ez volt a vége.
Így a szürke anyag, amire a film nem nagyon tér ki, hacsak nem a parazitákra utal, amik szürkék, nem sok vizet zavar a sci-fi horror palettán. Utánérzés, nem túl kidolgozott, nem túl ügyes. Kicsit szürke.

Azért még van egy borzalmasan gagyi cicaharc, meg mellékszereplők, akik semmit nem tesznek a filmhez, de vannak. Végül-is, egynek jó, mert a Szürke anyag legalább családbarát nyolcvan perc, igaz, többnek éreztem.

45%

Close Range - Close Range (2015)

Close Range - Close Range (2015)

Rendezte: Isaac Florentine

A film Mafab adatlapja: Close Range (2015)

http://scottadkinsworld.com

Szegény Scott Adkins talán sosem lesz olyan ismert egy átlagos filmnéző előtt, mint mondjuk a nyolcvanas években befutott Jean-Claude Van Damme, Steven Seagal vagy Dolph Lundgren, akik néha kirándultak A közeli filmekbe, majd főleg B kategóriás (mára akár zs) filmekben öregedtek meg a szemünk előtt. Adkins-nak nincs szerencséje, mert nem sikerült viszonylag fiatalon befutnia. Mert igaz, hogy jelenleg 42 éves, de akcióműfajon belül azért ez már inkább a forrpont, mint a befutás ideje. Van Damme, Ludgren húszas éveikben megkapták a lehetőséget, hogy kedvencekké váljanak.

Adkins neve számomra mostanában – kb. 5 éve – lett ismerős, és megfelelő kezekben kifejezetten élvezhető akciójelenetekkel szórakoztatja a nézőit. Megkockáztatom, hogy néha még attraktívabb produkcióra képes, mint egyik-másik  ismertebb kollégája. Egyetlen hátránya, hogy akkor lett belőle sztár, amikor az emberek kissé belefásultak a B akcióba, és ráadásul minden második stúdió azzal igyekszik bevételt szerezni. Adkins, ha tíz évvel előbb születik, ma már megkerülhetetlen név a szakmában, ám így, egyszerűen abba a korba lett „húzónév”, amikor tucatszám kerülnek a lövöldözős-verekedős filmek a tékák alsó polcára, televízió esti műsorsávjába. Pedig nem rosszabb színész, mint ismertebb, idősebb pályatársai.

Néha még A közeli filmekbe is sikerül bekerülnie, de ezek szégyenletes módon többnyire apró mellékszerepek, ahol sokszor elbukik karaktere. Egy biztos, nem kap annyi játékidőt, hogy rendesen megvethesse a lábát az A ligában, ezért rendre megy vissza olyan filmeket készíteni, amiket egykori híresebb versenytársai is csinálnak öregségükre.
Mostanra Adkins eljutott oda, hogy kis stábbal, saját produceri tevékenysége alatt készít egyszer-nézős filmeket, ami azért szomorú, mert tehetsége megérdemelt volna egy jóval átgondoltabb filmográfiát. Most meg olyan B filmekben rugdossa és veri az ellent, mint a „Close Range”. Bárcsak lenne néhány akció rendező, aki felkarolná. De hova tűntek ezek az akciórendezők is? És hova, a pénzek, amikből régen olyan mozik készültek, mint a „Tökéletes katona”, „Dupla dinamit” vagy „Ölve vagy halva”?

Nagy produkciók ezek? Egyáltalán nem, mégis, valahogy több bennük a „filmművészet”, mint egy ranchon összedobott lövöldözős akciófilmben, ami kiszámítható, mint állat. Az első perctől az utolsóig. Az sem segít az összképen, hogy a kaszkadőrök sokat beletesznek a filmbe, mert a szűk terek és a hamar munka miatt a legtöbb verekedést pisztolylövés zárja le és az amerikai módit már rég túlhaladták az ázsiai akciófilmek, mert „azokban történik valami”.
Így végül a „Close Range” egy fokkal jobb egy 24 sorozat epizódnál. Egy leheletnyivel.
Colton Macready (Scott Adkins) unokahúgát elrabolta a Mexikói kartell. mivel mostohaapja tipikusan a filmes seggfej, aki bekever a főnöknek, hogy utána húzza a belét. Anyu persze rögtön a bátyót hívja, akivel nem felhőtlen a kapcsolat – anyu maradt apu halála után és, hogy ne ússzon el a ranch, kooperált a seftes Walt-tal, különben elúszik a ház és ez nem tetszik Colton-nak, mert szerinte Walt egy seggfej. Ebben igaza is van, csak anyu, Angela (Caitlin Keats) felteszi a megfelelő kérdést, amire Colton is csak a vállát tudja húzogatni: - Te hol voltál, amikor kellettél volna?
Mindegy, mert most, hogy Hailey-t (Madison Lawlor) elrabolták, a tesó hazajön a farmra, hogy kiszabadítsa a lányt a bűnözők fogságából. Mivel katona volt, nem finomkodik a módszerekben és legyilkolja akit ott ér a túszmentés közben. Persze, hogy ez vérért kiált, ezért a kartell minden maradék tagja elindul, hogy leszámoljanak Coltonnal a vélt tartózkodási helyén.

http://scottadkinsworld.com

Ha ez nem lenne elég, Colton kezébe került egy pen-drive, tele olyan adatokkal, amelyek a bűnbanda vesztét okozhatják egy bírósági eljáráson. Mert természetesen olyan hülyék, hogy minden, de minden adatot rábíznak egy apró pen drive-ra, azt meg a csapat legkevésbé ütőképes tagjára. Jó lesz az úgy.
A tipikusan Mexikói bűnbanda pedig elindult a Macready farmra, segítségül hívva a seriffet is, aki mindkét oldalnak tartozik, mert kell a dráma. Meg miért ne legyen már megint negatív az a szerencsétlen Nick Chinlund, aki száz filmben játszik negatív szerepet (pedig ezek felét valamilyen karhatalmi szerv tagjaként teszi) és kettőben maradt életben? Csak be kell piszkolni azt a seriff karaktert, hiába úgy ismerjük meg, hogy a fiával beszél telefonon és arról diskurálnak, hogy apa mennyi rossz-fiút intézett már el. Mondjuk, ha ügyesebb a forgatókönyv, akkor talán kicsit kitolhatták volna ezt a negatív oldalt a film utolsó harmadára valahogy, hogy legyen némi csavar a kapcsolati hálóban, bár, ahhoz kellett volna valaki, aki tud forgatókönyvet írni. Például ebben a filmben láttam eddig talán a leghanyagabbul eltüntetett áldozatot. Colton elkapja az egyik nehézfiút az udvaron, takarásba, majd bevonszolja az épület mögé, hogy ne legyen feltűnő. Egy perccel később a házból kileső gengszterek azonnal kiszúrják a földön fekvő emberüket, mert Coltonnak sikerült őt nagyon, de nagyon elrejtenie...

A klisék iránti szeretet miben is nyilvánulhatna meg jobban, mint a banda neveiben, akiket valamiért úgy érezték, hogy külön felirattal szükséges ellátni, ami oké lenne, ha a nevükön kívül valami személyes megjegyzéssel legalább humort vittek volna a filmbe vagy vizuálisan megdobják. De nem, csak profán módon megjelenik a felirat a figura arca alatt, hogy a negyediknél már kényelmetlen volt olvasni is. El Jefe, Loco, Lobo, stb. – El nem tudom képzelni, mi volt a koncepció mögött, hogy kapunk egy gyakorlatilag „második stáblistát” a kartellről... Ráadásul olyan közhely megnevezésekkel, hogy nekem kellemetlen.

Végül, ahogy sejteni kezdtem, a film, hogy érezzük a szűk pénzügyi keretet, nem nagyon hagyja el a farm területét. Tehát van kb. 10 perc amit felvettek egy hotelben, meg a többi kb. hetven perc, ami egy farmon futkorászás, némi közelharccal, lövöldözéssel körítve. Nos, hogy egy akciókedvelő elcsöppenjen, ennél ma már több kell. Amikor hasonló mikróközösségbe kényszerítették a nagy elődöket, nem mindig sült el jól. (Az Úszó erőd a ritka kivétel, pedig az tényleg egy hajón belül maradt.)

Akciófilmnek tehát ippeg, hogy megáll a film a lábán, de moziba ezért már nem ülne be senki. Nagyobb nevekért sem.
Adkins pedig még várat magára...
Stephen Edwards filmzenéje súrolja a gagyi westernfilmes zenék határát.

50%

http://scottadkinsworld.com