Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Nagyon női film, amíg rá nem döbbensz, hogyha kicseréled Julia Roberts-et, mondjuk Brad Pitt-re, akkor nagyon pasi mozi.
Nem tudom, ki lehet ez a Ryan Murphy, de már első mozifilm rendezésére olyan sztárgárdát toborzott össze, amit még Woody Allen is megirigyelhetett volna, de minimum már maga is dolgoztatott. Murphy ennek ellenére nem viszi túlzásba nagyfilmes vízióinak elkészítését, ezért főleg televíziós munkáknál merül fel neve a rendezői székkel kapcsolatban. Elizabeth Gilbert sikerkönyvéből - női olvasók körében mindenképpen - készített egy önismereti és filozofikus keserédest, amely nagyjából önéletrajzi ihletésű, és amelynek megtekintése számomra nem volt ugyan megterhelő, de ugyanakkor megkockáztatom, hogy a film sokkal jobban működik akkor, ha az ember kipihent és teljes figyelmével tud a filmre koncentrálni.
Első körben azon agyaltam, miért is érdekelne engem ez a film? Láttam Paul Giamatti "Kerülőutak - Sideways (2004) című drámáját és az sem volt egy könnyű darab, pedig az férfiakról szólt, főleg férfiaknak. Abban is volt házasság, megromlott kapcsolat, férfiak és nők közötti örök feszültség és finom ételek mellett főleg borok, hogy legyen kulináris élvezet. Ezek után Gilbert kisasszony könyve olyan, mintha egy alternatív második részt néznék, ahol Giamatti örökké kétségek között vergődő karakterét felcserélte mondjuk a húgra, akinek hasonló magánéleti problémái vannak és akit az ismert színésznő, Julia Roberts alakít. A bort meg lecserélték a vallás és ételek kevercsére.
Érdekel ez engem?
Érdekel.
Mert bár soha nem voltam még - nem is nagyon leszek - ötvenes magányos nő, aki számot vet az életével, azért van rá esély, hogy a problémái nagyjából egyetemesek és ráhúzhatóak a férfiak életére is.
Ja.
Ott mondjuk érzek némi kis fricskát, hogy Liz Gilbert (Julia Roberts) aki útkeresése közben beutazza a világot, hogy embereket ismerjen meg, megértse önmagát és esetleg szerelmet találjon, kezdetben nem érzi magát boldognak és tanácstalan, mert nem tudja, férje mellett hová tart az élete.
Mindjárt megsajnálom, de komolyan!
Már az első nagyobb szegmensben kb. négy hónapot tölt el Olaszországban és munkáról nincs szó, ellenben esznek, sétálnak, barátkoznak a szereplők és esznek. Jó így élni, miközben nekem már az is érvágás néha, ha egy hétvégét a magyar tengeren szeretnék eltölteni. Hogyan is tudnék egy ilyen nővel közösséget vállalni?
Ő azért utazza körbe a világot, hogy elmélkedjen, míg nekem elmélkedni max. itthon van esélyem, körbeutazni a világot meg...
Ettől függetlenül Roberts zsenije - amit az Erin Brockovich-ban fedeztem fel - átjön annyira és a remek szinkron megtámogatja (Már a Brockovich-ban is Tóth Enikő "alakította", sőt, azt hiszem ő az állandó magyar hang), hogy lassan érdekelni kezdjen Liz hosszú nyaralós kalandja.
Ez a film annyiban jobban teljesít, hogy Roberts mellett viszonylag sok férfiszínészre volt szükség, akiken keresztül jobban megismertük őt magát is. Így kerül képbe Billy Crudup, James Franco, Richard Jenkins és Javier Bardem. Illusztris brigád és már miattuk, alakításaik miatt érdemes nézni is a filmet, nem csak hallgatni, főzés közben. (Vissza is tekertem néhány jelenetet.)
Mit tanultam a filmből: Néha, nem kell annyit agyalni. Felesleges. Ha éppen jól érzed magadat, ne azon gondolkozz, hogy egyszer vége lesz. Az ellen nem tehetsz. Egyszerűen élvezd az idődet azzal, akivel vagy és akkor, amikor. Minden más csak egy lehetőség.
Mostanában sikerült belecsúsznom néhány önismereti-boncolgatós moziba és rá kell döbbennem, hogy sokkal érdekesebb azok - és nem véletlenül élnek is ezzel a módszerrel -, amelyekben nem csak a karakter agyában teszünk utazást és közben leragadunk egy mikro-környezetben, hanem a történet szerint is körbeutazzuk a világot, mert néha, egyetlen személy agyában a kalandozás nem elég érdekes. Viszont, ha egy karaktert, miközben kielemezzük, belehelyezzük a világba, rajta keresztül megismerünk több kultúrát, reakciót, stb.
Ez az, ami egy önismereti mozi erőssége. Önmagunkon keresztül bemutatni az életet, vagy a világhoz viszonyítva bemutatni önmagunkat.
Megtekintés: Nem randifilm, mert kurva cikis együtt könnyezni első alkalommal a választottaddal.
Szpojleres: Jojo Moyes forgatókönyvíró (első forgatókönyv) és Thea Sharrock rendező (első mozifilm rendezés) közös filmje nem tipikusan csajos mozi, ami a pesszimista befejezést illeti. Sose gondoltam volna, hogy két csinos bombázó milf egy hepiend nélküli mozit fog összedobni, habár, ha belegondolunk, a történet lezárása sorsszerű és teljesen logikus. Sőt, jobban belegondolva, csak így lehetséges, ha a férfi igazán szeret...
Pedig sikerült a világ legédesebb apró dundikrumpliját megszerezni a főszerepre, akinek a szemöldöke két önálló élőlény. Még sosem volt ennyire édes Emilia Clarke és sosem volt ennyire kis dundibogár sem. Az ember legszívesebben kirángatná a vászonról és vinné, vinné magával. A hölgyek gyakorlatilag Remake-kelték a nagy sikerű francia keserédes "Életrevalók - Intouchables (2011) filmet, kicserélve a problémás férfi ápolót egy nőire és az idős, életunt milliomost egy fiatal, életunt milliomosra. A befejezés sem teljesen ugyanaz és bizonyos szempontból talán bevállalósabb is, de pont ezért nem lesz akkora közönség-kedvenc darab, mint francia társa és az mellett is nehéz elmenni, hogy elsőre álláspontot foglal az eutanázia mellett, amely még ma is sokak szemében vörös posztó. És igen, itt is megvan a "kultúrák közötti "szegény-gazdag" ellentét felszínes bemutatása, amikor Lou először jut el egy komolyzenei koncertre Will segedelmével és ott tapasztalja meg, hogy a gazdagságnak vannak előnyei is. (Meg mikor kiutaznak külföldre és a tengerben áztatja az izmos kis virgácsait.)
Ennek ellenére is sok pozitív pillanata van a mozinak, bár ezek zöme pont Emilia Clarke-hoz köthető, így kijelenthetjük, hogy ő a komikus szál a filmben, ami viszont a befejezést tekintve kissé visszás is. az első másfél óra kedves, borongós romantikáját végül felváltja egy komoly morális kérdés, amelynek kidolgozottsága nem elég a maradék játékidőre és a két főszereplő szempontjából sincs tökéletesen kifejtve, kidolgozva.
Miért akarnak minden filmben beállítani egy komolyzenei koncertet úgy, mintha a csórók azokra sosem jutnának el, ha akarnak? (Clark/Clarke arcjátéka megér egy misét)
Lou Clark (Emilia Clarke) nagyon rá van szorulva a munkára, mivel édesapja jó ideje nem talál megfelelő munkát, anyja háztartásbeli, húga pedig elköltözött otthonról. Végül egy lehetőséget kap, hogy a nagyon gazdag Treynor család tragikus balesetben, mellkastól lefelé lebénult örökösére, Will-re (Sam Claflin) vigyázhasson, apu (Charles Dance) és anyu (Janet McTree) beleegyezésével, sőt, később kiderül, hogy volt rejtett szándékuk is a cserfes és élet-igenlő lány felfogadásával.
Lou nyílt és tiszta jellemének köszönhetően azonnal összebarátkozik Will ápolójával, Nathan-nel (Stephen Peacocke) aki szinte a kezdetektől elviseli a sérült fiú rigolyáit és lassan megtöri a jeget Will szívéhez is, akinek első reakciója az új emberek felé a teljes eltaszítás.
A napok lassan telnek, Lou kezd beilleszkedni és, ahogy hasonló filmeknél is előfordult már, a férfi és a nő között valami sokkal mélyebb alakul ki, mint gondolták volna.
Igen, elcsattan a csók. Biztos volt.
Eredetiség így nem sok van a filmben, hiszen tucatnyi hasonló mozi készült már, amely a beteg és az ápolója közötti kapcsolat alakulását boncolgatja. (Pl. Mégis kinek az élete?, A szerelem erejével. stb.) Néha a befejezés cukormázas hepiend, máskor kevésbé szirupos dráma.
Volt még lehetőség a filmben. Will és Lou között még lett volna helye néhány komoly beszélgetésnek, filozofálgatásnak az életről, szerelemről és lehetőségekről. Ha úgy veszem, kicsit felszínt karcolgató a mozi.
Utólag persze belemagyarázhatjuk, hogy Lou képviseli a női hozzáállást, amiben az érzelmek dominálnak és nincs konkrét terv a jövőre nézve, míg Will a tipikus férfi, aki logikusan igyekszik gondolkodni a kérdésben és visszavonhatatlan döntést szorgalmaz.
Mondjuk, annak örülök, hogy tök egyedül ültem neki a filmnek, mert hamar sikerült ráhangolódnom a szitura és húszpercenként kellett könnyeznem, holott éppen semmi hagymásat nem csináltam a konyhában.
A befejezés pedig számomra nem kielégítő, hiszen az elmúlás engem nem szórakoztat.
Megértem éppen, csak nem leszek tőle boldog.
Megtekintés: Ezt a filmet és hasonló társait - amerikai tinikről szóló életviteli kérdéseket feldolgozó, ifjú tehetségeket felvonultató mozi - még a nyolcvanas években meg kellett volna néznem. Mostanra a mondanivaló talán nem avult el, de a film, sajnos igen. Ez biztosan.
Sosem gondoltam volna, hogy a két centis ínyű, három centi fogú, hófehér bőrű és mellette szeplős Molly Ringwald, aki a száját az előbb felvázolt adottságok miatt képtelen volt becsukni (Bőrt húzni a fogára.) ilyen komoly tényező volt akkoriban Hollywoodban, hogy javaslatokat tehetett a rendezőnek akár fiú szereplőket, akár betétdalokat illetően. Mikor ezeknek utánaolvastam, kissé elképedtem - mivel magam nem vagyok Ringwald kisasszony zsenijéről meggyőzve, főleg, hogy nevét mostanában nem nagyon hallom számomra is érdekelt produkciókkal kapcsolatban - ,hogy ha úgy vesszük, Ringwald amolyan tini múzsája volt John Hughes-nak. Igen, jól látod, Hughes-t írtam és nem Deutch-ot, mert habár Deutch rendezte a mozit, ez egy ízig-vérig Hughes film. Hughes nem csak rendezett tini filmeket, hanem írta és pénzügyileg támogatta is őket. Az "Álmodj rózsaszínt" esetében a rendezőt eleve ő hozta a produkcióba és bár neki magának sem volt korábban sok filmes tapasztalata, Deutch-nak ez volt a rendezői debütálása. Hogy mennyire jól sikerült? Annyira, hogyha beilleszted a filmet a többi Hughes mozi közé, amik akkoriban moziba kerültek, simán beleolvad a repertoárba, megtévesztve a felületes nézőt. Tehát ha a Hughes stílust és életérzést kellett visszaadni, akkor Deutch remek munkát végzett. (Miközben lassan tíz éve nem rendezett mozifilmet, csak televíziós sorozatok epizódjait, ami szerintem, bár emelkedik a tévés szériák ázsiója, ettől még egy visszalépés a korábbi mozifilm rendezőknek.)
Itt még Hughes ontotta magából a tinikkel foglalkozó, főleg párkapcsolati problémákat és a világban való helyükért vívott "csatákat" bemutató filmjeit. Volt, amelyik jobban sikerült (Meglógtam a Ferrarrival! - Ferris Bueller's Day Off (1986) - többek között mivel ezt rendezte, így nem maradt ideje a másik filmre direktorként - és akadt olyan is, amelyik kissé cikis (A John Candys marhulások). Hughes-nak volt érzéke a fiatalok problémáinak felvázolásában, ezért mai szemmel sokkal kiforrottabbak azok a mozijai, amelyben nem felnőttek, hanem fiatalok, gyerekek a főszereplők.
Az extrém boltok (lemezbolt, képregénybolt, süteményes, stb.) több jó filmhez adtak karakteres hátteret, amelyben pl. a felnőtté válás és a párválasztás központi téma. Egy boltban könnyű különféle karaktereket "ütköztetni", így van akár nevetés, akár dráma.
A nyolcvanas években, mikor még Hughes is pályájának elején járt, rövid ideig a lieblingje volt Molly Ringwald és még azokba a "filmjeibe" is be tudta tolni, amelyeket nem ő rendezett. Cserébe Ringwald egy generációnyi amerikai tinifiú elérhetetlen és közel sem hibátlan nedves álma lett. Később ebből a skatulyából kitörnie nem sikerült, és ez lehetett az oka, hogy főleg mellékszerepekben találkozunk vele olyan filmekben, amik még nálunk sem kerülték el a moziforgalmazást; pl. Már megint egy dilis amcsi film - Not Another Teen movie (2001) - Bosszúból jeles - Teaching Mrs. Tingle (1999)
Hughes gyerekfilmjei többnyire mindenki által ismert és ezért a nézőt könnyű azonosulásra késztető szituációkból építkezett: Félelem a jövőtől, felnőtté válástól (Nulladik óra - The Breakfast Club (1985) - egyedül, idegenek ellen (Reszkessetek, betörők! - Home Alone (1990) - a szülők teljes elidegenedése hogyan hat a lélekre (Meglógtam a Ferrarival) stb.
Ilyen szempontból az "Álmodj rózsaszínt" egyenesen banális témákat boncolgat, mert van benne társadalmi különbségeket érintő kérdés - gazdag fiú és szegény lány között kialakulhat e igazi szerelem - illetve kapunk egy olyan mellékszereplőt is, aki végtelenül szerelmes hősnőnkbe, gyermekkoruk óta, de szerelme tárgyának életében csupán mindig a legjobb barát helyet töltheti be, amit ugye, sok fiú olvasónknak nem kell bemutatni, mennyire egy szar szitu. - Legyünk barátok! - a leginkább olyan kijelentés, amelytől még a hátunkat is kirázza a hideg.
A filmben ez a hálátlan szerep Kacsának (John Cryer) jut. Végig szerelmének tárgya mellett áll, bármit megtenne érte, mégis az örök visszautasítás a jussa. Mikor végül kénytelen látni, hogy kapcsolatuk sosem lesz számára is megfelelő, először rosszul reagál - ahogy mi is sokan - és felhánytorgatja Andie-nek (Ringwald), hogy más sosem fogja úgy szeretni, mint ő, a boldogságuk egy talmi egynapos "csoda", stb. és valljuk be, ez inkább Kacsa saját egojának helyreállítását célzó, ösztönös kijelentés, nem tapasztalatból épülő kijelentés, hiszen nem tudhatja, hogy a másik fél mennyire is szereti Andie-t, nem is tudhatja. Csak később, miután higgadtan megrágta az eseményeket, nyújt baráti jobbost Andie-nek és választottjának, beletörődve, hogy "szerelmének" életében neki csak ekkora és mellékes szerep jutott. Ez is ismerős lehet sokunknak a való életünkből és nem feltétlenül kellemes emlék, amit a film ezzel felszít. Nekem is volt álmatlan éjszakám hasonló esetben, amikor én voltam a nem nevető harmadik. Volt, hogy mosolyogva álltam félre, mert magam sem éreztem fontosnak az affért, de volt olyan is, hogy igenis sérültem lelkileg és a részemmé vált, amit átéltem. Aztán éltem tovább és az a valami ott lappang bennem azóta is.
Ha ebből indulunk ki, Kacsa egy tragikus hős, mert ha nincs végig Andie mellett, nem vele nő fel, simán lehetett volna akár ő is a szerencsés kiválasztottja - főleg azután a táncos, tátikázós magánszám után, amire Jon Cryer külön felkészült a meghallgatásra.
A főszereplők akkor: Molly Ringwald, Andrew McCarthy, Jon Cryer
Akik Kacsával fognak azonosulni - kevesen lesznek talán, mert legtöbben inkább végül azt a fiút helyettesítenénk, aki elnyeri Andie szívét, még akkor is, ha egyébként a saját életünkben, tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy csak "Kacsák" vagyunk - azoknak sem Andie, sem a másik főszereplő, Blane karaktere (Andrew McCarthy) nem lesz olyan szimpatikus, habár, a színészek és a forgatókönyv is igyekszik őket kihozni a pozitív hősöknek. Mai szemmel eszméletlenül banális és röhejes lesz az a jelenet, amikor Blane bemegy a lemezboltba és Andie azt se tudja, hogy hova nézzen, milyen gesztusokat tegyen meg, hogy ne tűnjön komplett hülyének a srác előtt, sőt, felkeltse az érdeklődését. A lányok nyilván ezzel a résszel fognak azonosulni, meg McCarthy játékával, aki igyekszik "csillogó szeműre" venni a figurát és nem is teljesít rosszul.
Mondanunk sem kell - ej, de fellengzősen fogalmaztam, de marad, hogy van a filmben néhány szokásos mellékszereplő, mint pl. a kedves, de még maga is gyerekes apuka (Harry Dean Stanton - nagyon kedvelem), az idősebb és tapasztaltabb barátnő (Annie Potts - titkárnő az ős Ghostbustersből) vagy a túlzottan is ellenszenvesre kreált, ám az életben is megtalálható, hasonlóan nyomoronc lelkivilágú intrikus, Steff (James Spader) aki kezdetben hevesen udvarol - helyesebben inkább csak ráhajt egy dugás lehetőségéig - majd kikosarazás után ott tesz Andie és az elvileg barátja, Blane kapcsolatának keresztbe, ahol csak megjelenik és ártani tud. Közben világ fájdalmával nyomatja demagóg dumáit arról, mennyire nem illenek ők össze és közben még barátjának is nevezi Blane-t, aki egy idő után rádöbben, hogy ilyen barátokra nincs szüksége. (Neked sem, kedves olvasó. Ha egy ismerősöd csak elszívja az energiádat és érzelmileg gátol, nem feltétlenül tettekbe, azzal nem kell ápolnod a kapcsolatot. Nincs miért!)
Steff - jelen esetben nem öcsémre utalás, de ironikus, hogy nekem is volt egy hasonló ismerősöm, akik ugyancsak Steve névre hallgatott és nem feltétlenül akart nekem jót, akármit is állított. A csúcs kapcsolatunkban az volt, amikor Steve tudva, hogy éppen melyik nőismerősünknek udvarolok, kihasználva a lány italozását és azt, hogy valószínűleg ő is inkább a Kacsát látta bennem, nem Blane-t, félrevonult Steve-vel egy kis orális szexre, amit azután hamar meg is bánt. A lány utólag szánta-bánta, és maga sem értette, miért is ment bele ebbe a lealacsonyító szituba - én sejtem, hiszen Steve akkoriban formailag sokkal kívánatosabb pasas volt, mint mackós jómagam - de később bevallotta, hogy már az egyoldalú aktus közben undorodott magától. Ez mondjuk nem vigasztalt és megspóroltam magamnak egy elképzelhetően nem tartós kapcsolatot. Steve sokkal profánabb volt, amikor erről kifejtette a véleményét: - Én csak neked akartam jót, mert láttam, hogy szórakozik veled és gondoltam, megbosszullak! - mondjuk, ez a hihetetlen önfeláldozó jóság sem vigasztalt és meg is kértem - bár, ilyeneket kérhetsz - , hogy a továbbiakban inkább "ne segítsen" nekem, ha nőügyről van szó.
A főszereplők harminc évvel később.
Szóval, Hughes forgatókönyve ezeket a kérdéseket boncolgatja és még egy esetleges folytatás is szóba került beszélgetés szintjén, ahol a karakterek kicsit tovább viszik a szituációkat, úgy tíz év múlva, amikor kiderült volna, hogy Blane és Andie kapcsolata nem állta ki az idő próbáját, de Kacsa sem járt volna jobban, mert karakterét elmélyítve, hogy miért is volt olyan jó barát és miért "áldozta fel végül" magát, mikor félreállt a párocska útjából, kiderült volna, hogy meleg/homoszexuális. John Hughes-nak olyannyira nem tetszett a film vége, habár jelentős befolyása volt az elkészültére, lévén, hozott anyag, és annyira sajnálta a hoppon maradt Kacsa karakterét, hogy 1987-ben írt egy olyan történetet - Valami kis szerelem - Some Kind of Wonderful (1987) - amelyben rehabilitálta volna Kacsa történetét, egy hasonló karakteren keresztül. Molly Ringwald viszont nem vállalta ezt a filmet és annyira megromlott a producer-rendező és a színésznő közötti kapcsolat, hogy soha többet nem dolgoztak együtt. Szerintem Ringwald magával szúrt ki.
Hughes történeteiből persze nem készült több tucatnyi tinifilm, alig pár darabról van szó, mégis, mostanra főleg ezekhez a témákhoz kapcsolható a 2009-ben, 59 évesen elhunyt filmes neve. Örökségét olyan pályatársak öregbítették, vitték tovább, mint az említett Deutch, Chris Columbus, Nick Castle vagy Stephen Herek. Ők hasonló stílusban és témákban készítették mozijaikat. Többnyire szórakoztató, közönségbarát limonádékat, kalandfilmeket.
Ha valakivel beszélsz a filmről és felemlegeti, hogy korának mennyire generációs mozija, ne lepődj meg ezen, hiszen Amerikában egyértelműen az. Ettől függetlenül témája egyetemes, szinte bármelyik országra kivetíthető.
A Kacsa-tánc pedig eszméletlenül sikerült. Sajnálatos, hogy manapság Jon Cryer zsenije apróra lett váltva egy Két pasi - meg egy kicsi című sorozatban, igaz, abban elég jól hozza a karakterét.
Töfi:
- A filmet ugyanabban a középiskolában forgatták, miben a Grease-t is.
- Molly Ringwald kedvenc saját mozija. (Én jobban szeretem tőle az Űrvadászt - Spacehunter.)
- Anthony Michael Hall visszautasította Duckie (Kacsa) szerepét, mert úgy vélte, a film túlságosan hasonlít a korábbi Ringwald-dal közös filmjére a Tizenhat szál gyertyára - Sixteen Candles (1984).
- Eredetileg James Spader-t is felkérték Blane szerepére, de a színész inkább a sokkal érdekesebb negatív karaktert választotta.
- Jon Cryer több szövegét improvizálta. Többek között a lányok vécéjében az automatás kifakadást is.
- Lányok, akik nem kapták meg Andie szerepét: Lori Loughlin, Diane Lane, Jodie Foster, Ally Sheedy, Tatum O'Neal, Brooke Shields, Justine Bateman, Sarah Jessica Parker, Jennifer Beals.
- Eredetileg a forgatókönyv Blane szerepét egy sokkal markánsabb, férfiasabb karakterben képzelte el, de mivel Ringwald-nak volt befolyása a szereplőválogatásra, egy sokkal lágyabb típust választott, aki személy szerint is inkább tetszett neki, hiszen sok múlt a főszereplők közötti kémián is.
Nem tartom hibátlannak, sőt, mostanra elavultnak érzem, de azért:
70%
Megtekintés: Nem lesz egyszerű, hiszen a filmdráma története nem biztos, hogy megmozgatja a nézőket, akik nem születtek ebbe a környezetbe, életbe bele. De azért, ha van rá időd, a színészek miatt rászánhatsz egy estét.
A Tökéletes nap egyértelműen egy fesztiválfilm és nem valami olyasmi, amire az átlag magyar pár csak úgy beül este a moziba szórakozáskép. Elhiszem, hogy amikor bemutatták ezt a drámát - keserédest - Cannes-ban, akkor tíz perces álló ováció fogadta, de azt is borítékolom, hogy ha ezt nálunk nézi meg egy csapatnyi magyar fiatal (Már ha egyáltalán valami csoda folytán jegyet vennének rá!) akkor kifelé jövet a nézőtérről, kukaborogatással és pattogatott kukorica szórásával adnának hangot kiforrott véleményüknek.
Mert remek a film, a színészek közül egyik-másik egészen kiváló (Del Toro, Robbins), a többiek sem szégyenkezhetnek, a fényképezés kiváló és a hangulat is kellően száraz illetve borongós. Sőt, még a mondanivaló is rendben van, de ettől még nem lesz a kész mű közönségbarát. Miért? Mert pont az átlagos néző kifejezetten kikapcsolódni és szórakozni akar a moziban, ezen a filmen, pedig egyiket sem lehet felhőtlenül. Mert komoly problémákra hívja fel a figyelmet, még akkor is, ha néha fekete vagy egészen abszurd humorba burkolják azt a témát, ami amúgy Aranoa munkásságát végigkíséri. Két évtizede készíti személyes hangvételű keserédes mozijait és végre betört az amerikai piacra is, igaz, egyelőre még csak ő szipkázza el az amerikai tehetségeket, de borítékolható, hogy 2017-ben elvileg elkészülő Escobar című életrajzi drámája után már Hollywood nyílik meg előtte. Persze, nem hiszem, hogy Aranoa mostani zsenijét kellő módon tudja integrálni az álomgyári mércékkel, de talán nem kurvul el azonnal és nem kezd olyasmiket gyártani, amiből stílusa hiányzik, viszont a közönség meg kajálja.
Elhozhatja e a szabadságot egyetlen focilabda egy gyermek számára? - Elvileg igen...
A Tökéletes nap nem rossz mozi. Oda kell ülni elé és figyelni, mert amit látunk, lehet számunkra egészen morbid vagy hihetetlen, valahol a mindennapi élet része. Az Aid Across Borders alapítvány néhány szakképzett probléma megoldója éppen egy holttestet igyekszik kiemelni valahol a Balkánon egy kútból, 1995-ben. Mivel a környéken gyalog ez az egyetlen vízlelőhely, megtesznek bármit, hogy eltávolítsák a holttestet, de kezdetben a kötelük nem elég erős az eltávolításhoz, később pedig a napi politikai érdekek rendeződnek át oly módon, hogy az AAB szociális munkásai kezét köti meg, ahelyett, hogy azzal kihúznának egy halottat az éltető vízből. Mert miközben Damir (Benicio Del Toro), a bevállalós, B (Tim Robbins), a veterán, Katya (Olga Kurylenko), az ellenőr és Sophie (Mélanie Thierry), a zöldfülű egy teljesen banális probléma megoldásán fáradoznak, körülöttük embereket ölnek meg csupán azért, mert egy másik náció tagjai. És nem lenne film sem, ha az alapítványi dzsipben legalább egy rendes kábel lenne elfekvőben, ám így kénytelenek körbeautózni a dimbes-dombos vidéket és néha a saját életüket is kockáztatni azért, hogy számukra ismeretleneken segíthessen.
Először azt hittem, hogy a The Walking Dead-ben már egyszer eljátszott hulla kiemelést a kútból fogja megismételni a film, de szerencsére nem lett igazam. (A Walking Dead második évadában Hersel farmján egy kútból igyekeztek kiemelni egy zombie-t, ami végül kiemelés közben kettészakadt és megfertőzte az ivóvizet.)
Tim Robbins és Benicio Del Toro között nagyon működik a kémia, öröm őket együtt látni játszani.
Külön öröm volt a stáblistában Sergi López nevével is találkozni, akit remek színésznek tartok és csak azt sajnálom, hogy ebben a filmben nyúlfarknyi a szerepe. A másik, ami még szót érdemel, a kifejezetten ízlésesen kiválogatott Soundtrack, amelyben helyett kapott a Sweet Dreams feldolgozása, vagy Lou Reed dala a There Is No Time, vagy The Ramones-től a Pinhead. A befejezés pedig kárpótol minket, ha korábban kissé csalódottak voltunk a film nézése közben, mert esetleg sokkal többet, mást vártunk.
A film posztere igyekszik elhitetni velünk, hogy családi vígjátékra számítsunk,
de ne dőlj be, ez filmdráma. Külön sértés, hogy a kalapácsot Bates kezébe tették,
mert a filmben talán kétszer fogja a szerszámot, és minden esetben helytelenül.
Megtekintés: Kathy Bates rajongóinak kötelező, de egyébként is érdemes egy estét rászánni.
Amikor néztem ezt a szívmelengető - máshol kicsit idegesítő - családi mozit, akkor óhatatlanul egy másik hasonló témát boncolgató mozi jutott eszembe, amit már sokkal korábban láttam; Az "Ez a fiúk sorsa - This Boy's Life (1993)" - A mesélő itt is a fiú főszereplő volt, itt is egy anyának kell egyedül helytállnia, igaz, itt hat gyerekkel és ebben is kap némi szerepet az erőszak férfi és fiúgyermek között, Gondoltam is magamban, na, tuti, hogy látták a De Niro, Di Caprio mozit és annak farvizén akarnak készíteni egy filmdrámát. Aztán koppantam egyet, mert a két film egy évben jött ki és igaz, hogy jelen tárgyalt mozi az év végén került moziba, nem hiszem, hogy érdemben alapul vették volna a másik filmet.
Kathy Bates remek színésznő. Eleve az egyik kedvenc Stephen King karakterem. Nem az őrült rajongó, még véletlenül sem. Dolores Claiborne ritka jó alapanyag egy filmhez, amelynek főszereplői nők, de nem egy nosztalgikus, szentimentális mozi, amin férfiember ásítozik. Ebben a drámában is remekül tudja közvetíteni az érzéseit a szemével, játékával, ugyanakkor nem tudok szemet hunyni az felett, hogy ha adva van egy nő, aki dolgos két kezével teremti meg az otthonát, miközben hat gyerek fogja a szoknyája szélét és egyébként is egy kemény asszony, akit pofoz az élet, az miért olyan bénán fogja a kalapácsot, mint a filmben a kedves színésznő. Örültem volna, ha az amúgy tisztelt tehetségnek korábban legalább egy szakértő megmutatta volna, hogyan kell egy szöget szabályosan beverni, mert így azért elég nehéz elhinnem azt, amiről a film akar meggyőzni, hogy a jég hátán is megél.
A gyerekszínészek teljesen rendben vannak. Edward Furlong, a narrátor és legidősebb fiú a családból igyekszik a férfilét és a gyerekkor peremén egyensúlyozva úgy felnőni, hogy megmaradjon saját identitása, de ez elég nehéz, ha öt nála kisebb gyerekkel osztozik az élettéren és azok minduntalan belemásznak az aurájába. Hol a fehér pólóját mossák össze piros zoknival, hogy a tornaórán legyen némi alázás tanár részről, máskor az iskolai könyvét és házi feladatát sikerül leamortizálni, hogy legyen elég feszkó a történetben. Közben az anyuka is, Frances Lacey (Kathy Bates) is igyekszik saját eszközeivel embert nevelni gyermekeiből, ám néha ez roppant nehéz feladat, ha van köztük legalább egy, aki még Dr. House mércéjével mérve is egy igazi kis kretén, és égetnivaló a szó szoros értelmében, ehelyett a családi tűzfészek lesz tűz martaléka.
Persze az sem segít, hogy Frances büszke, mint állat és nem fogad el segítséget másoktól, mert azért, valljuk be, azért felhúzni egy házat, hat gyerekkel és nem túl jól fizető munkákkal, azért nem egyszerű, majdnem lehetetlen.
Másrészt, nem tudom, mire jó ez a büszkeség, ha közben meg szenvedünk, elbasszuk a karácsonyt, mert az ajándékaink silányak, a gyermekeink nélkülöznek és olyan helyzetbe vannak kényszerítve, amely persze később biztos hasznukra válik, épp csak a gyermekkorukat rabolja el tőlük. És nem lehet mindent arra fogni, hogy apuka meghalt, ezzel kell beérned.
A Lacey törzs: Edward Furlong, Clarissa Lassig, Kathy Bates fent, Amy Sakasitz, T.J. Lowther, Sarah Schaub és Miles Feulner lent.
Shayne (Edward Furlong), ahogyan kamaszodik, kezdi érezni, hogy anyu büszkesége más nézőpontok szerint ostoba csökönyösség és lázad is a neki szánt szerep ellen, hiszen, ahogyan idősebb lesz, érzi, hogy egyszer majd más életet kell élnie, nem azt amely anyja és testvérei között gúzsba köti. Szerencséjük van, hogy családi drámája miatt a szomszédjuk, az új lakóhelyük eredeti tulajdonosa, Munimura úr (Soon-Tek Oh) átengedi nekik a ki nem használt földdarabot és hagyja, hogy kialakítsanak rajta maguknak egy életteret. A valóság azonban biztosan nem ilyen szép, még akkor sem, ha amit látunk eléggé szürke életet fest le. A forgatókönyv így nagyvonalúan a film egyik legnehezebb kérdését bagatellizálta el az ajándékozással. Egyszer még anya és fia is összevesznek nézeteik különbözőségén, melyben Shayne kifejti, anyja mennyire nem alkalmas anyának, míg Frances azzal vág vissza, hogy Shayne mehet, amerre lát, mert nélküle is meglesznek, ez azonban - már bocsi Frances - de kurvára nagy tévedés. Épp, hogy csak vegetálnának, ha Shayne keresete nem menne a közösbe és ház nevelésből sem szerepelt anyu túl jól, ha egyik gyermeke olyan hülye, hogy személyes okokból elkövetett budi gyújtogatás után véletlenül leégeti az addig véres verejtékkel felhúzott vityillójukat.
Ezek után a gyorsan összecsapott és szürreálisan idealista befejezés csak hab a tortán, de nem akarok szigorú lenni. A film nem ér fel az abban az évben készült másik általam kedvelt drámával, melyben De Niro-t simán lejátszotta a tejfölös képű DiCaprio, mégis megérdemli az esélyt. Nem lesz olyan maradandó és inkább az abortusz mellett tör pálcát, mint ellene.
Akit még kiemelnék, néhány remek jelenete miatt a nagylány, Lynn Lasey szerepében Clarissa Lassig, aki két egész filmben színésznősködött, de köszöni, jól elvan a családjával.
Töfi - Az alsó sor gyerekszínészei ma már nem a dolgoznak filmekben.
- Az előzetest Edward Furlong youtube csatornájáról emeltem el.
- A film Idahoban játszódik, 1962-ben.
- A film 12 millió dollárt kóstált, de Amerikában kettőt sem hozott vissza.
- Ez volt Furlong második filmje a debütáló Terminátor 2. után!
- Soon-Tek Oh ismerős lehet a Végső visszaszámlálás című sci-fiből, melyben ő volt az a kamikaze pilóta, aki elszabadult a Nimitz anyahajón és végül lelőtték.
"Szóval... ha feldugom a pinámba... látni fogom a képeket???"
Megtekintés: Kellett néhány hosszú perc, mire ráhangolódtam a szabad-szájú és elsőre bugyutának tűnő vígjátékra, de a végére megkedveltem antihőseit. Valamennyire.
A sok átlagos komédia és buddie mozi között elférnek csajos filmek is, amelyek hol keserédesen, máskor vicceskedve mutatnak be olyan női karaktereket, akiket talán mi is ismerünk a szomszédból. A "Lánytesók" főszereplői azonban nem teljesen ilyenek. Szerethetőségük is a néző ingerküszöbére van bízva, főleg, ha férfi az illető. Magam nem kedvelem a trágár nőket. Főleg az olyan trágár nőket, akik élete egyáltalán nincs rendben és a trágárságuk egyfajta feszültséglevezetése a saját életük minőségéért. De ne rajtam töltse ki a hölgy. (Nem állítom, hogy férfiaknál elfogadható ugyanez, de úgy vagyunk kódolva, hogy a férfi az erő, a nő a gyengédség. A férfi vadászik, a nő neveli a gyermeket, stb.)
A történet két főszereplője az Ellis nővérek: Maura (Amy Poehler), aki gondoskodó, kedves, konfrontáció kerülő és párkapcsolatok terén tapasztalatlan illetve egy rosszul végződő házasság miatt még szerencsétlen is, illetve Kate - anyuéknak Katherine - (Tina Fey), aki felelősség-kerülő, nyers modorú, szabados szexualitású és összességében bár egylányos anyuka, de egy bunkó.
A két színésznőnek nem első közös munkája ez és van közöttük működő kémia. (Bajos csajok (2004), Bébi mama (2008))
Jól hozzák a két lánytestvért, akik különbözőségeik ellenére azért hasonlóan reagálnak szituációkra, épp csak a reakciójuk indul két irányból és néha valahol középen találkozik.
A szüleik idős korukra úgy döntenek, hogy fenntartani a családi otthont drága mulatság, ezért inkább eladják, és a megtakarított pénzükből és a kapott vételár egy részéből beköltöznek egy idős emberek részére létrehozott lakóközösség egyik szimpatikus apartmanjába. (Egyébként a fő konfliktust generáló eladásra ítélt házra utalt volna az eredeti címváltozat; The Nest - A fészek - amit végül inkább a két testvérre fókuszáló címváltozatra cseréltek, hiszen fontosabb az ő kapcsolatuk egymással, mint kettőjüké a házzal.) Maura a megbízhatóbb, ezért anyu (Dianne Wiest) és apu (James Brolin) először őt avatják be a tervükbe, igaz, azt vele sem közlik, hogy valójában már eldöntötték a dolgot. Maura eltitkolva az okát, kézen ragadja Kate-et és hazautaznak. Kate kap az alkalmon, mert felelőtlen életvitelének köszönhetően éppen kirúgták társbérletéből, így nem lenne hol meghúznia magát. Mikor hazatérnek, akkor tudatosul bennük, hogy a gyermekkoruk és fiatalságuk emlékeit eladták a fejük fölül és Kate-nek sincs hova költöznie. Nem hagyják, hogy rosszkedvük elhatalmasodjon rajtuk, ezért még a szülői kérések ellenére még szerveznek egy utolsó hatalmas bulit, amelyre szinte az összes volt osztálytársukat meghívják, hogy ezzel tegyenek pontot a fiatalságuk végére.
A bulin persze felvonulnak a legfurább arcok a múltjukból; megjelenik az egykori, mára lezüllött helyi menő csávó (John Leguizamo - ez nem kap már soha egy rendes főszerepet???), egy szomszéd, akivel Maura akár kavarhatna is (Ike Barinholtz), és a korábbi iskolai vetélytárs (Maya Rudolph), aki úgy véli, a közös és csöppet sem barátságos közös múlt után neki jár az, hogy ott legyen az Ellis tesók utolsó partiján. (Mellesleg, bár kifakadása végül is jogos, Rudolph magánszáma kissé erőltetettre sikerült és talán az egyik legkevésbé szerethető figurát hozta a színésznő ebben a szerepében, amit eddig láttam tőle.)
Szóval, a mozi egy, az amcsik számára oly kedves témaként felhasznált fejlődéstörténet, amelyben megismerjük a visszás karaktereket, hogy a film végére erejükön felül végre meghozzanak döntéseket, megváltozzanak, megkomolyodjanak és benőjön a fejük lágya. Ebből a szempontból persze nem mutat semmi újat ez a mozi. Viszont a karakterek legalább nincsenek unásig koptatva, igaz, férfi változatban már elég hasonló darabot láttunk korábban. Ennél fogva nem egy megváltó mű ez a film, viszont legalább azt el tudta érni, hogy két főhőse közül legalább az egyiket igazán megkedveljem a végére és a másikat se utáljam, csak fogadjam el. Mert két jóra való nők ők, akik nem akartak korábban felnőni, hiszen minden, amiért boldogok voltak, ott lakozik gyermek énjükben, a múltban és a családi fészekben.
Persze ebben a filmben is vannak elég vállalhatatlan poénok, amik nélkül úgy látszik manapság nem készülhet felnőtt komédia. A zenélő balerinás baleset például pont ilyen és bár Miló barátom ezen szarrá röhögte magát - és nagyjából másnap már csak erre emlékezett a filmből - ettől még nem hiszem, hogy ez lenne az értékes humor méltó bemutatása.
Másrészt persze vannak olyan dolgok, amelyek a filmben szóba kerülnek és végül értelmet kapnak a végjátékra, mint például a falmászás, amelynek valamennyire fontos szerepe is lesz, hogy anya és lánya közelebb kerüljön egymáshoz.
Azután van olyan poén is, aminek túl sok figyelmet szentelnek és még a szereposztás alatti bakiparádéban sem bírják elhagyni. Az ilyesminek köszönhető, hogy néha nagyon unalmasra sikerülnek ezek a kis összeállítások és lassan le kéne szokni róluk. Nem tudom, ki hozta ezt divatba - én Jackie Chan-ig datálom vissza, de nála működött, mert jó tempóra vágták őket és a viccek mellett drámai balesetek is belefértek, így kb. egy kamera mögötti mini rendezői videónak felelt meg - de4 mostanra elég elcsépelt lett.
Nem egy túl ügyes darab, de valamennyire szerethető.
60%
Töfi:
- Direkt utánanéztem az imdb-n, de ott eddig nem írták, máshol meg nem kerestem rá, de belső utalás, amikor a lánytesók ruhát akarnak venni a drága boltban: - Kate, miután nehezen találnak ruhát és ebben a boltos-kisasszony sem segít maradéktalanul, odasúgja Maurának, akit Amy Poehler alakít, hogy: - Brayla-nak nincsen örömközpont az agyában...! - Ennek a kijelentésnek akkor van jelentősége, ha tudjuk, hogy Amy Poehler alakította örömöt az Agymanók - Inside Out (2015) című animációs filmben, azaz ő kölcsönözte Joy (öröm) hangját!
(Ne is mondd, tudom, hogy nagy király vagyok, hogy ezt észrevettem, még azelőtt, hogy valaki hozzácsatolta volna a Lánytesók adatlapjához, mint kis színest.)
Egy korábbi címváltozathoz készült poszter: Karácsony Cooperékkel.
Megtekintés: Végig utánérzésem volt. Megtekintésre alkalmas, kicsit uncsi keserédes.
Miközben ezt a karácsonyi filmet néztem, végig azon agyaltam, hogy mennyire lehetett szándékos a film szkeccs szerű felépítése, amely erősen hajazott nagy kedvencemre, az "Igazából szerelemre - Love Actually (2003)", aztán bevillant, hogy ez a mozi sokkal inkább közelebb áll Thomas Bezucha keserédes mozijához a "Kőkemény család - The Family Stone (2005)"-hoz.
Mert:
- Itt is inkább egy szűkebben vett család mindennapjaiba - azon belül karácsony - pillanthatunk bele.
- Mert mindkét filmben központi szerepet tölt be Diane Keaton, mint anyuka.
- Mert mindkét filmben fontos szerepet töltenek be olyan "gyerekek", akik kissé kilógnak a családból, pl. azzal, hogy ha kell, szembemennek vele, vagy legalábbis azzal, aki épp a "családfői" tisztséget látja el.
- Mert mindkét filmben olyan házaspár körül bonyolódik a történet, akik több évtizede vannak együtt.
- Mert mindkét filmben van olyan női karakter, aki eredendően egyik férfi karakter révén kerül képbe és egy másik férfi karakternek köszönhetően lesz a család következő lehetséges tagja.
- Stb.
Több szálon futó történet szerint a figurák egy napját követjük nagy vonalakban nyomon, egészen a karácsonyi traktás vacsoráig, amikor korábbi sérelmek kerülnek felszínre. Közben az egyik családtagot egészségügyi probléma utoléri, amely jó ok arra, hogy a drámai történet egy szentimentálisabb befejezésben csúcsosodjon ki, amikor nem mindenki sorsa oldódik meg kielégítően, de legalább attól sem kell tartanunk, hogy képen kívül leveti magát bármelyik karakterünk egy magas épület tetejéről.
A Káosz karácsonyra sajnos közel sem olyan fifikás, mint amennyire szeretne annak látszani, ezért néha a drámai viták egy kívülálló számára inkább csak amolyan feleslegesen felfújt forgatókönyv csomópontnak tűnnek. (Pl. Amikor John Goodman alakította apuka vitázik Keaton anyukával a konyhában, akkor Keaton megjegyzi, hogy "Azt sem tudom, miről beszélsz... Gondolom van egy saját, külön nyelved!" - fakad ki, pedig Goodman karaktere éppen eléggé világosan fejtette ki korábban, hogy miről is beszél, épp, hogy csak nem vágja a pofánkba: "Mi történt azzal a párral, akik negyven éve/évig olyan nagyon szerették egymást és nem savanyodtak be?" - persze, kell a drámázás - ha már keserédes a műfaj - ám mennyivel elfogadhatóbb lenne, ha ezt gavallérosan tenné meg a forgatókönyv és nem otromba, porcelánbolt-elefánt módon.)
Ezek az egyenetlenségek első megtekintésnél talán nem tűnnek fel egyértelműen, de harmadik nekifutásra, amikor már sokkal feltűnőbb, hogy a film kissé uncsi, akkor azért eléggé kivilágítanak ezek a karakter motivációs hiányosságok, amelyeknek nincs kellő mélysége pszichológiailag.
A másik, ami néha kirántott az elbeszélésből és gondolom, a végső eredmény színesítése miatt maradtak a végtermékben, azok a narráció alatt bevágott pillanatképek és speciális effektusok. Mind Charlie (Timothée Chalamet) "szétrobbanása", mind pedig Eleanor (Olivia Wilde) "elfolyása" teljesen fölösleges vizuális hatás, amely ahelyett, hogy elmélyíteni a pillanat fontosságát, szinte kirántott nézőként a cselekményből. Vannak filmek, amelyekben jól működnek az ilyen vizuális hatások, máskor viszont elidegenítőek lehetnek.
Több érzelmi boncolgatás nem hordoz magában elég erős kohéziót. Ezek egyike a számomra teljesen elhibázott Bucky (Alan Arkin), Ruby (Amanda Seyfried) és Hank (Ed Helms) trió idővonala. Nem akarok mélyebben belemenni, de számomra tökéletesen értelmezhetetlen, hogy Ruby, aki egy harmincas nőként valamiféle romantikus vonzódást érez az idős férfi, Bucky iránt (ami kölcsönös, mint kiderül), mikor ott marad a kórházban az idős férfit érő egészségügyi incidens után, a fia, az addig számára totálisan ismeretlen Hank-hoz kezd húzni, pusztán azért, mert Bucky a másik férfi "génjeiben van". Legalábbis nagyjából ez így jön le a vászonról. Egyébként elég suta az a rész, amikor kiderül, hogy Ruby még mindig a kórházban van, miután Bucky-t már ellátták. A lány sírással küszködve kuporog egy sarokban, amíg Hank oda nem megy hozzá, hogy kicsit feloldja a feszültséget. Logikátlan: Ruby lehet, hogy kedveli Bucky-t, de neki a család többi része idegen. Miért maradna a közelükben? És, ha ennyire kikészíti Bucky betegsége, miért a fia mellett "vigasztalódik"?
Továbbiakban hasonlóan erőszakolt probléma Eleanor negatív hozzáállása anyjához, Charlotte-hoz (Keaton) és a fiatalabb húgé, Emmáé (Marisa Tomei) is, szintén Charlotte-hoz. Olyan elsőre, mintha Keaton figurája kulminálna a legtöbb feszültséget a családon belül, holott inkább a többi női karakter vetíti ki rá a saját félelmeit és érzéseit, amikkel nem bírnak maguk megbirkózni.
Mint említettem, első megtekintésnél nem feltétlenül tűnik fel, hogy mennyire hézagos a karakterek felépítettsége. Sokat ment a helyzeten Steve Martin narrációja, amely sokszor oldja a feszültebb helyzeteket, sőt, néha még akkor is megjegyzéseket fűz a látottakhoz, amikor arra talán nem lenne szükség. Feltételezem, - lehet, hogy helytelenül - hogy Martinnak igyekeztek viszonylag sok szöveget a szájába adni, hogy legalább kihasználják az egykor szebb napokat látott színész hírnevét, ha emberi valójában nem is jelenik meg előttünk. Sajnos, a magyar szinkronos változatnál ez az apróság semmilyen formában nem kerül a néző figyelmébe. Martin szerepe kb. annyiban merül ki, mint Robin Williamsé utolsó munkájában, amikor a Simon Pegg vígjátékban, a "Bármire képesN - Absolutely Anything (2015)" egy kutyát szólaltatott meg.
Részemről ez a mozi többet markol, mint amennyit fogni képes.
Töfi:
- Volt egy olyan címváltozat is, ami tökéletesen semmitmondó és még nem is fedi a film mondanivalóját: "The Most Wonderful Time." - Ezzel a címmel nem sok nézőt fogott volna meg a film. Lentebb utalok rá, honnan jöhetett ez a címváltozat.
- Marisa Tomei szerepét eredetileg Annette Bening játszotta volna, aki korban közelebb áll a karakterhez.
- Bár a filmben nem nagyon utalnak rá, a család neve Bailey. Egy pillanatra látható, hogy "Az élet csodaszép - It's A Wonderful Life (1946)" című karácsonyi mozit nézik a tévében, amelyben a főhőst szintén Bailey-nek hívják. Annak a filmnek szintén végig van narrációja, igaz, ott nem egy kutya, hanem két angyal beszélgetését követhetjük nyomon, a film nagy részében.
Megtekintés: Férfiaknál határeset, hiszen csak egy nőről és egy felmosófejről szól a film.
És nem is lehetnék nagyobb suttyó, ha egy karakterfejlődést és egy sikertörténetet ennyivel intéznék el, mert ez a film nem csak egy felmosóról és egy nőről szól.
Ez a film egy olyan nőről szól, akinek legnagyobb ellensége a családja volt és aki ennek ellenére, segítve őket és nem elküldve melegebb éghajlatra, szembement a világgal egy férfiak uralta területen, hogy végül egy olyan emberré változzon, akire neki magának is szüksége lett volna, még akkor, amikor nehéz és körülményes útját megkezdte.
Ma már tudjuk, hogy Joy Mangano kálváriája nem volt egy sziszifuszi munka, hiszen végül céljait siker koronázta és elismert, befolyásos üzletasszony lett egy olyan piacon, amely főleg az átlagos amerikai családanyák mindennapjait könnyíti meg. Nem kívánok életrajzi tényeket felsorakoztatni, mert ezeket megtalálod a megfelelő oldalakon, ezért inkább az érzéseimet közvetíteném neked a film megtekintése után. Elég annyi töfi (tök felesleges információ), hogy 1956.február.15.-én született meg Mangano kisasszony, abban az évben, amelyet mi legtöbbször történelmi sarokpontként kezelünk és ha már filmes írás, alig két héttel Mangano születése előtt mutatták be nálunk a Körhinta című, Fábri Zoltán filmet!
Ennyit a száraz tényekről.
Különösebben nem érzem magamat Jennifer Lawrence rajongónak. Eddig. Ne kérdezd miért, mert magam sem tudom. Látok egy mutatós lányt, kissé szűk szemekkel - nem vészes - enyhén krumpli orral - nem vészes - pufi arccal, és azon gondolkodom, hogy mennyire tartom jó színésznőnek, így, hogy nem láttam minden munkáját és nem e csak egyfajta hype-ot élvez, mint Bradley Cooper is, aki elvileg egy szexis nice guy-nak tűnt az elmúlt kb. 10 évben, de mostanra, mintha a bugyilehúzós tekintet és kaján fiús mosoly mögött ott is érezném, hogy ezek az emberek bizony jó színészek, csak figyelmemet elterelte az, hogy külsőleg is tetszetősek. Viszont ez az én, a befogadó hibája. Mert kell néhány film ahhoz, hogy lássam a fától az erdőt is. Lawrence-t Oscar-díjra jelölték ezért a szerepéért. Öt röpke év alatt a negyedik jelölés. Ki ez a lány? Egy következő generációs Meryl Streep vagy/és Katherine Hepburn? Tényleg ilyen jó, vagy áll mögötte egy olajozottan működő menedzseri gépezet, amely megfelelő szerepekbe tolja befelé?
Eddig, az imdb oldalán látható adat, hogy Lawrence kisasszony százötven jelölést kapott munkáira és ebből százat le is szüretelt.
Én pedig elgondolkodva nézem, hogy mit nem látok, amit mindenki más észrevett. Lehet, hogy csúnyán előítéletes vagyok a szép emberekkel szemben, mert azt feltételezem róluk, hogy másra nem képesek, mint csak egyszerűen jól kinézni?
Azután végre a Joy rám cáfolt.
Nem azért, mert hibátlan filmnek tartom. (A jogi csűrés csavarásos rész például nekem nem volt teljesen világos, meg azért furcsa volt, hogy adásba küldenek úgy egy teljesen új terméket - és tartom, hogy ilyen hibát felelős cég nem követhet el - hogy a bemutatót végző személy nincs tisztában a termék alapvető funkciójával, működési elvével.)
A film nem hibátlan és gyanítom, sokszor jócskán túldramatizálták, hogy az egyszeri nézőből is kiváltsanak érzelmi hatást, akinek az életét nem a televíziós szappanoperák határozzák meg és nem is a telemarketinges reklám műsorok.
Ezért szükség volt rá, hogy Joy életéből lehetőleg annyit kihozzanak, amennyitől nem csak szimpátiánkat nyerje meg, de izgulni kezdjünk érte és sikereiért.
Ezen mondjuk nincs mit meglepődni, hiszen a film dramaturgiailag simán egy sportfilm felépítését követi, csak itt nem egy olimpiai arany megszerzése a tét, hanem egy találmány eljuttatása egyenesen a tervező fejéből az átlag amerikai háztartásba.
Miló barátomat rákényszerítettem, hogy megnézze velem ezt a filmet, ha már korábban kategorikusan és kategóriára kiterjesztve kijelentette, hogy nem hajlandó horrorfilmet nézni. Az első fél órában nem is nagyon bírt a film behúzni ebbe a világba, amelyről semmit sem tudtam korábban. (Most sem sokkal többet.) Nem tudom miért éreztem, hogy a film pl. valamikor a hatvanas években játszódik... Talán, mert az olasz-amerikai életérzésben van némi konzervatív visszafogottság és mind Joy, mind a környezete egyfajta, a hatvanas évekre jellemző pasztell színű világban él a film szerint. Azután erőteljesen meglepődtem, mikor kiderült, hogy ez az egész felmosórongy őrület alig húsz éve kezdődött. Ennek ellenére nem érzem hibának, hogy megtévesztett a film egy kicsit. (teszem hozzá, Miló kb. hetvenes évekre tette a cselekményt.) Töfi: Miló tippje lett volna helyénvalóbb, hiszen a filmben már megjelenik a Karaoke és azt gyakorlatilag 71-ben fedezte fel egy másik feltaláló, aki végül nem bízva találmányában, nem is védette le azt és így felbecsülhetetlen jövedelemtől esett el: Daisuke Inoue, köszönjük neked innen is!
Szóval, hangulatában a film simán hatvanas-hetvenes évek és ez nagyjából visszaköszön a képi világból, beleértve a fényképezést, színeket, ruházatot, stb.
Nem tudom, hogy ez tudatos döntés volt e, de ha túl akarom "gondolkodni", akkor azt mondom, azért valósították meg így a filmet, mert Joy egy olyan asszony benyomását keltette, amelyiknek első alakjai valamikor a hatvanas években jelentek meg. Nem a szüfrazsettek (ők sokkal korábbi találmány), hanem az erős akaratú amerikai üzletasszony, aki képes túlélni egy férfias, jogi útvesztőkkel tarkított világban.
Ez magánvélemény.
A másik, ami viszont már enyhe pszichológia és filozófia és utána be is fejezem lassan:
Mennyire volt Joy pozitív "hős"?
Azt mondod, hogy teljesen, hiszen csak a családjáért akart többet tenni és a lezáró narráció még meg is támogat minket ebben, amikor elmeséli, hogy Joy a korábbi gazságok ellenére mindenben támogatta a családját, beleértve gyenge akaratú apját, aki Joy féltestvérének oldalán állt és magát ezt a féltestvért is, akit a forgatókönyv igyekszik elég negatívan lefesteni, állandó akadékoskodásával és szurkálódásaival, hogy néha bizony, a film vége felé egyfajta George R. R. Martin féle elégtételt kívántam venni rajta. Mondjuk egy vérnászt, minimum.
Oké. Joy a pozitív a filmben. A heroika, aki bejárja a neki szánt utat, néha főnixmadárként születik újjá.
Aha.
Azon elgondolkodtál, hogy mennyire gyűlölte Joy anyjának azt a szokását, hogy a nap tetemes részében agymosó romantikus sorozatokat néz, elveszítve ezáltal a kapcsolatát a világgal. A nő gyakorlatilag egy fantáziavilágba menekült és alig lehetett kirángatni a kialakított komfortzónájából.
Kérdés:
De az megfogalmazódott benned, hogy Joy, mikor végre az "égbe szállt", akkor pontosan azt a metódust használta fel, amely az ő anyját uralma alá hajtotta?
Joy egy olyan műsor készítője és részese lett, ami Amerika második legnagyobb nézettséget elérő televíziós műfajában volt érdekelt. A harmadik pedig a vallási műsorok.
Szappanoperák, reklám adások, vallási műsorok. A sorrend tetszőleges.
Ahogyan Joy gyűlölte, hogy anyját rabbá teszik ezek az ostoba műsorok, és odaszögezik a képernyő elé, úgy, később ő is pontosan olyan adásokat gyártott és adott le, amelyek az arra érzékeny Amerikai nézőket az ágyba szögezték és arra sarkalták, hogy költsenek, költsenek és költsenek, így legyenek az USA iparának aktív felhasználói és fogaskerekei.
Vajon hány kislány nézett később haraggal az anyjára, miközben anyu teljes figyelmét egy képernyőnek szentelte, amiben valaki a mágikus moppal mosott fel a stúdióban kialakított hamis konyhában?
Ha már szóba került a mágia:
Van az a pillanat, amikor Joy a hóba sétál a ház előtt, bele a kamerába egy bögrével a kezében és egy pillanatra, mintha a tekintete találkozna a tiéddel, miközben dacosan igyekszik a kapunál álló kocsihoz.
Vissza kellett néznem.
Ez volt az a pillanat, amikor már tudtam, hogy Lawrence tehetséges színésznő.
Ez volt az ő mágikus pillanata.
Annyi viadal, mutáció és dráma után végre, megláttam benne azt, amit eddig nem.
Már ezért megérte végignéznem egy filmet, amiben egy anyuka kitalál egy takarítóeszközt.
Ami kicsit fájó, hogy Robert De Niro, mintha kezdene belefásulni a filmes világba és mivel megöregedett, elkezdett mellékszerepeket kapni, amikben tehetsége nem tud kiteljesedni. Itt sem. Nem éreztem, hogy ezt a karaktert csak egy De Niro tudta volna eljátszani.
Különvélemény:
Engem ez a varázslatos és kimosható mágikus felmosó nem győzött meg. Használat után berakhatom a mosógépbe és kimoshatom???
Micsoda?
Hogy azt a retkes, dzsuvás pamutszálas, szöszölő vackot beletegyem a mosógépbe?
Eleve semmit nem moshatok vele össze, mert szöszös és dzsuvás lesz. Azért egy felmosófejet külön kimosni meg elég nagy luxus.
Még akkor is, ha tényleg úgy tervezték, hogy könnyen leszerelhető a nyélről és mosás közben a szerkezet nem sérül meg a forgódobban való ugrálástól.
Nem véletlen, hogy a felmosó fej használat után eldobható. (Nem kicsit környezetszennyező módon.)
Ezen kívül még nagyjából száz "találmánya" volt Joy Mangano-nak és nem tudni, mennyi egyéb találmány felett bábáskodott.
70%
- Döcögősen fogott meg, ám beszívott a végére.
- De Niro magyar szinkronja - Kőszegi Ákos - szerintem teljesen elhibázott választás volt Reviczky Gáborral szemben. Akárhányszor meghallottam, kirántott a filmből. Ennyit számít a megszokás.
- Jennifer Lawrence arcjátéka. Vannak nagyon jó pillanatai.
Megtekintés: Bármit hittél a Stan-Up műfajról és a hátteréről, nem ez a film megerősíteni benne.
Annyi sebből vérzik, hogy azt sem tudom, merre kezdjem.
Ez a film nem vígjáték. Egy hazug történet, hazug karakterekkel, akiket már láttál hasonló filmekben, hasonló körítéssel, csak ott tehetségesebb volt a rendező, összeszedettebb a történet és a főszereplők a szórakoztató ipar más szegmenseiből kerültek elő.
Először arra gondoltam, hogy újra elolvasok néhány cikket, amiket korábban, hogy segítsenek teljesebbé tenni a véleményemet a filmről, ám ezt elvetettem, mert először is túl sok cikk jelent meg a világhálón és már sokszor a címükből érezhető volt, hogy nem álltak a film mellé. Alapból én sem állok a film mellé, ezért inkább más szemszögből lett volna érdekes számomra olvasni erről a munkáról, azonban így sok értelme nincs, hiszen amit már eleve fogalmaztam magamban, csak azt szajkózták a látottak. Szépen bezártam hát a közel tucatnyi megnyitott oldalt és inkább gondolkodni kezdtem, hogy hol is kezdjem a darab méltatását, amennyire az lehetséges.
Először is, a főszereplő Tamás (Hadházi László) az a fajta humorista, aki egyedül dolgozik, egyetlen menedzsere az, aki a külvilágot rendezgeti felé és olyan poénokkal operál a televíziós műsorában, amik minősége egyáltalán nem támasztja alá, hogy ennek a művésznek egy közel háromszáz adásos műsorfolyam volt a kezében. Nem. Háromszáz ugyanolyan adástól nem leszel ismert humorista. Viszont, lehetsz bármilyen ismert humorista, egészen biztos, hogy saját kútfőből nem leszel képes háromszáz egymástól eltérő műsort összefabrikálni, hogy az lenyűgözze a nézőidet, mert senki nem olyan vicces, hogy háromszázszor negyven percet érdekessé és frissé tegyen. Fábrynak is úgy sikerült ezt elérnie, hogy egy komplett alkotói gárda négerezett a keze alá, az Internetese beolvasztásról már nem is beszélve.
Szóval el kell hinnem, hogy negyvenes éveinek végére Tamás végül kiégett annyira, hogy a nézői még a táblák útmutatása mellett sem nagyon tudják, hogyan is kell nevetni és szórakozni azon, amit a színpadon látnak.
Egyedül még Hofinak sem sikerült volna háromszáz estét érdekessé tennie, hiszen egy jól felépített előadás, ami kb. húsz-harminc perc, legoptimálisabb esetben is néhány hetes munka, beleértve a háttérkutatást, a poénok csiszolgatását és a végső gesztusok összefésülését, ami végül egy élvezhető jelenetet tesz ki.
Érted, mit akarok mondani?
Tamás, egyedül, nem lett volna képes erre a bravúrra. A filmben azonban nem foglalkoznak ezzel és el kell hinnem, hogy egykor ő volt a világ legjobb humoristája.
Mostanra azonban torka véres, producere egyre gyatrább munkákat kutat fel számára és a televízió igazgatója is egyre inkább szabadulna Tamástól, vagy minimum, vérfrissítést szeretne látni.
Ebbe Tamás nem szívesen menne bele, hiszen van ám önérzet is, ego is, viszont, úgy látszik, hiába volt egykor ő az a sztár-poéngyáros, ha mostanra eljutott odáig, hogy a kertjét csinosítgató vállalkozónak nem képes kifizetni a munkájáért járó díjazást. Mellesleg ez a szál totál felesleges szerintem, mert egyrészt alig van értelme, nincs megfelelő kifutása és a humoros részeket sem gyarapítja annyira, hogy helye lenne a film kontextusában. Viszont így kapunk egy burleszkbe hajló mellékszereplő karaktert meg egy cicivillantós jelenetet, amiért viszont hálásak lehetünk. Hogy végül Tamásunk miért is nem jut dűlőre a vállalkozóval, mikor szinte erőszakosan szuszakolják bele a figurát a moziba, hogy meglegyen az ok amiért Tamásnak meg kelljen a munkái során alázkodnia, elkönyvelhetjük a dacnak is, csak akkor meg minek volt az egész hajcihő.
Azután ott van a menedzsere, Vigéc (Eszenyi Enikő) karaktere. Ha ilyen egy menedzser, akkor nem csodálom, hogy Tamás végül lecsúszott, mert olyan, mintha Vigéc nem akarná a sikerét. Azután meg csak kiderül, hogy tud hozni pénzes melókat, meg olyat is, ami tök ciki, csak azt nem értem, hogy ha erre képes volt a film ideje alatt, miért nem derült ki, hogy korábban miért is ő lett a megfelelő menedzsere Tamásnak???
A figura amúgy rendben van, Eszenyi lubickol benne, élvezi játszani és gyakorlatilag ellopja a show nagy részét. Megkockáztatom, hogy végül ezért lesz az a sorsa, ami, hogy mellette végre a fiúink is labdába rúghassanak. Persze, eléggé hiányolom, hogy ennyire összecsapott és szinte mellékes tényként kezelik drámáját, amely végül betetőzik, de betudható ez is annak, hogy komédiát akartak csinálni és nem egy drámát, pedig, lehet, hogy annak a film jobban sikerült volna.
A négy forgatókönyvíróról csupán annyit, hogy kár, hogy ennyien nem tudtak egy pörgős és okos forgatókönyvet összehozni a témáról, pedig többen benne dolgoznak a stábból ebben a világban. Pont ez a baj, hiszen ők tudják a legjobban, hogy amit bemutat a film, az eléggé talmi. A humor a legkevésbé akkor működik, amikor a színpadon mozognak szereplőink és akkor a legjobb, amikor szinte meg sincs ágyazva neki és úgy tűnik, improvizáció. Hiányoznak az olyan beszólások a filmből, mint Vigéc halott kisállatos megállapítása. Ezekből kellett volna több, nem a kamera előtt izzadni. Eleve filmben nehéz bemutatni, mennyire humoros egy humorista, hiszen ahhoz, hogy valakit a néző megkedveljen és a viccein felhőtlenül szórakozzon, általában meg kell ismernie az illetőt és rá kell hangolódnia az illető humorára. Nem véletlen, hogy ugyanarra a viccre másképp reagálunk, ha már ismerős adja elő számunkra és másképp, ha egy idegen. Akkor is, ha egy szimpatikus figura és akkor is, ha egy kevésbé megnyerő arcú ember. Épp ezért, hogy a mozi nézője szimpatizáljon a darab karaktereivel, nem sokat segít a cselekmény közé beépített televíziós műsor bemutatása, elhangzó poénokkal, mert a rövid, pár soros poénok sosem működnek olyan jól, mint amikor az előadó feléípt egy egységes vázat és azon módszeresen végighaladva, akár egy levelektől roskadozó faágon, egyenként tépkedi le a leveleket, míg végül elkészül a mű, azaz elfogynak a poénok és vége a műsornak.
Gondolj bele, te is szívesebben beszélgetsz olyan emberrel, aki szórakoztatóan beszélget, egymásra építve vicces beszólásait, mint valakivel, aki csak sorolja az olcsó poénokat. A viccmesélő ember ugyanis a beszélgetés gyilkosa.
Azután hiányosság még a mellékszereplők személyiségének teljes hiánya. Tóbiás (Kiss Ádám) barátnője (Jordán Adél) például legalább olyan olcsó kellék a filmben, mint a barátnő extrém színű parókái a fején. Azután kiderül, hogy Tamást is ismeri, sőt, dacszövetség szerűséget köt vele, mikor Tóbiás kidobja. Sok logika ebben a szálban sincs, de legalább előrébb viszi a cselekményt, amit azután a forgatókönyv egyáltalán alig használ ki, hiszen Tamás lesöpörhetné Tóbiást, de Vigéc meg pont akkor hozza a film drámai csúcspontját. Szóval még a dramaturgiai problémák mellett mintha ritmusbeli hiányosságok is felfedezhetőek lennének a végtermékben.
Arról már nem is beszélve, hogy végül a konfliktuskezelés a két főszereplő között kicsit légből kapott. Az, meg, hogy Tóbiás végül úgy búcsúzik Tamás menedzserétől, ahogy, az pedig szintén több magyarázatra szorult volna a néző felé. Csoda, ha összecsapottnak érzem a filmet?
Azt hiszem, mára eleget foglalkoztam ezzel a filmmel, amit nálunk vígjátékként próbáltak elsózni a moziba járó közönségnek. Nagy pozitívum, hogy a trágárkodás nem kapott akkora szerepet a filmben, mint Kiss Ádám fellépésein szokott és, hogy a film igyekszik a jó ízlés határain belül mozogni, nem sétál át öncélúba, hogy megnevettesse a nézőt. (Bár, a temetői papos jelenet kissé kilógott a sorból.) (Viszont az értetlen pincérlány teljesen a helyén volt.)
Értem én, hogy ez a film a humoristákról akart szólni, de biztos vagyok benne, hogy kicsit több munkával és figyelemmel, ha nem is egy vicces, de legalább egy erős keserédes komédia drámát tudtak volna hozni az alkotók. Talán legközelebb.
Van lehetőség ebben a fajta drámai fejlődéstörténetben, épp csak nem ebben az odakent formában.
40%
Ha szeretnéd látni: D U M A P Á R B A J
Elképzelhető, hogy az oldalon regisztrálnod szükséges.
Ha már érdekelt annyira a film, hogy elolvasd róla a kritikám, akkor ajánlom a filmbook írását is olvasásra: D U M A P Á R B A J(Scal írása)
