A szélmalom mészárlás - The Windmill Massacre (2016)

A szélmalom mészárlás - The Windmill Massacre (2016)

Rendezte: Nick Jongerius

A film Mafab adatlapja: The Windmill Massacre (2016)

Bár a poszter nagy elánnal hasonlítja magát olyan,
mostanra klasszikus filmekhez,
mint a Jeepers Creepers és a Péntek 13,
közel sem olyan a végeredmény,
hogy érdemes lenne ebből is sorozatban gondolkodni.

Megtekintés: Ha szereted a szép gore effekteket, akkor azért a két percért talán érdemes végigülni.

A pokol malmaiban lassan őrölnek. Nekik mindegy, hogy a bűnöd, ami gyilkosság, előre megfontolt, vagy hirtelen felindulás, jogos önvédelem, lassú tervezés végeredménye vagy ostoba baleset, a gonosz el fog érted jönni és porrá zúzza a csontjaidat.
Ez a film koncepciója.
És már itt el kell döntenem, hogy melyik végkicsengésű horrorfilmet kedvelem jobban: A pozitív végkicsengésűt, amelyben a jó, vagy esetleg szürke karakter győzedelmeskedik a rossz, fekete, negatív oldalon, vagy nem vagyok túl empatikus és engedékeny és akkor is elégedett vagyok, ha a film végén nincs feloldozás és megnyugtató befejezés.

Én szeretem, ha a karakter megküzd az ellenséggel, vagy más történetnél, akár önmagával is és végül, győzedelmeskedik. Egyszerűen ilyen vagyok. Hiszek a jóban, van bennem pozitív életszemlélet. Csoda, hogy a kedvenc műfajom a horror...

Jongerius saját ötletéből fűzte egész estés filmmé a pokoli malom történetét, amelyben a molnár lepaktált az ördöggel és bűnös lelkekért cserébe örök életet kapott. De akarok e olyan örök életet, ami nem szól másról, mint szolgaságról?
És ha már egy molnár, akkor miért ... majdnem szpojlereztem.

A filmnek két pozitívuma van számomra, de az egyik az elején le is cseng, a másik meg a filmidő töredék része.
1.) A film kezdése elég hangulatos, ahogyan végigmegyünk a különböző szereplőkön, néhány apró momentumból próbálva összerakni a puzzle darabkáit, amit majd később kell kiegészítenünk egésszé, mikor a film a megfelelő pillanatban flashback módszerrel enged visszatekinteni minket.
Azonban a mozifilmes kezdés azonnal véget ér, amint szereplőink beszállnak a buszba és különösebben nem is lesz fontos, mert gyakorlatilag statiszta szerepre kárhoztatnak, mivel a forgatókönyv már nem nagyon tud mit kezdeni velük a továbbiakban.
2.) Némelyik gore jelenet nagyon ügyesen és véresen kerül bemutatásra.

Negatívum pedig a szokásos:
A tévéfilm jelleg hamar kiütközik. Az ijesztgetés nem mindig sikerül. A szereplőknek nem nagyon van szerepe. A történet lényegét ugyan nem nehéz összerakni, de nincs eléggé kidolgozva. A befejezés pedig a szokásos, folyt. köv.

Jennifer (Charlotte Beaumont) egészen Ausztráliából szökött Hollandiába, hogy elmeneküljön a lelkiismerete elő. Néhány turistával felszáll egy buszjáratra, amely Hollandia meseszép malmait hivatott bemutatni az érdeklődőknek. A túra azonban hamar abbamarad, mert lerobban a jármű és a semmi közepén rekedt embereket mészárolni kezdi valami természetfeletti ellenség. Erre pedig kissé hiteltelenül reagálnak a szereplők. Hiába, nem a szövegkönyv a film erőssége. Azért az hamar kiderül, hogy mindenki a múltban elkövetett bűneiért van a busz fedélzetén, és valami életellenes bűn miatt, de ennek nagy a szórása.
Az egyik srác a nagymamáját veszítette el és csak sejteni lehet, hogy eutanáziát követett el rajta a fiú, akár kérés nélkül is, ám reakciója arra enged következtetni, hogy szeretetből követte el a tettét. A katonafiún pont nem a megfelelő pillanatban tört ki a harctéri idegesség, aminek köszönhetően Amszterdam piros lámpás negyedében azóta egy prostituált a mínusz. De a jelent flashback arra enged következtetni, hogy a tett nem szándékos volt, hanem egy ostoba baleset, pszichotikus befolyás alatt. Az enyhén franciás beütésű lány sem ölt meg senkit, csak egy riválisának tett keresztbe, ami sajnos túl jól sikerült és a rivális végül magának tett pontot az életére. Az apuka pedig, igaz, hogy lapátra tette anyut, de valahol megérthető az is, hogy nem akarta elveszíteni egyetlen gyermekét, így benne is van szeretet, míg anyuka egy igazi gyökér lehetett. (Gondoljunk bele, ha apuka, miután nem láthatja a fiát és a halálba menekül, akkor meg anyuka lesz a busz utasa, amely a földi purgatórium malom változatába szállítja?)
Jenniferről már végképp nincs mit mondani, hiszen a lány azért öli meg apját, mert az bántalmazta egész gyerekkorában és a testvérét is. Igazán morbid fordulata a sorsnak, hogy a kistesó képes volt két perc alatt felébredni és játékbabájáért visszamászni a lakókocsiba, amit az ausztrál lány épp akkor gyújtott rá az apjára. Tehát, a tesó megölése nem aljas szándék, pusztán tragikus véletlen, míg az apuka elégetése meg szívesség az ördögnek, ha úgy vesszük.

Noah Taylor az egyetlen ismertebb arc a stábban, de ez nem védi meg egy gusztusos haláltól.

Szóval, a gonosz motivációival sem vagyok teljesen elégedett, arról nem is beszélve, hogy a nagy terv végzése közben maga az ördög és a szolgája az, aki majdnem megöl egy ártatlan fiút, aki történetesen véletlenül az apjával volt, mikor kezdődik a leckéztetés.
Szóval, akkor ilyen alapon mit képzel az az ördög és milyen jogon ítélkezik ő, mások felett.
Itt nálam elvérzett as forgatókönyv, mert ha ekkora szórással és emocionális kilengéssel aprítják a bűnösöket, akkor ennyi erővel a világ összes börtönéből Hollandiába kéne szállítani a bűnösöket, gyilkosokat, mert úgy már lenne létjogosultsága az ördög és a molnár közötti egyezségnek. Így, kicsit úgy érzem, semmi nem támasztja alá, hogy nekik büntetniük kellene, így nem is fogok nekik drukkolni, ergó, ha a film nem az ő bukásukkal végződik, az eleve nem tetszik az igazságérzetemnek. Ha pedig a kissrác szerepe pusztán annyi volt, hogy bizonyítsuk, Jennifer mennyire önfeláldozó és nem eredendően gyilkos, akkor megint nem értem, miért volt jó így befejezni a filmet. Persze elhangzik a mondat, hogy "Nem kerülheted el a végzeted, csak elódázhatod!", de akkor meg nem értem, minek van a gonosznak szüksége a felesleges színjátékra és miért nem öli le a vétkeseket egy perc alatt és zavarjuk le az egészet a picsába?

Ezeket a filmeket valahol be szokták mutatni moziban, vagy azonnal dvd-n landolnak meg az esti műsorsávban? El nem tudom képzelni, hogy egy ilyen munkára beüljek bárhová egy jegy áráért.
A gyilkos meg közel sem olyan ijesztő és karakteres, amire fel lehet építeni egy franchise-t. Ilyen maszkolást unásig láttunk és bár vannak sorozatok, amelyek nem szólnak többről, mint a színészek lemészárlásáról - Halloween, Friday 13th - a szélmalom mészárlás nem érne meg egy folytatást, mert már az első részből kiderült, hogy a koncepció kiforratlan és alig sikerült így is elhúzni a játékidőt nyolcvan percre.

Minek szembesít a hibáiddal az ördög és miért várja meg, hogy bűnbocsánatot kérj és őszintén megbánd a vétkedet, ha utána nem enged utadra? Ez így, ebben a formában egy piti kis gyökér viselkedése, aki állatokat kínoz a hátsó udvarban. Az ördög és szolgája úgyanolyan gyilkos, mint akiket górcső alá vesznek...

40%

Ha megnéznéd:
- A szélmalom mészárlás (2016)

Nem vagyok sorozatgyilkos - I am Not a Serial Killer (2016)

Nem vagyok sorozatgyilkos - I am Not a Serial Killer (2016)

Rendezte: Billy O'Brien

A film Mafab adatlapja: I am Not a Serial Killer (2016)

Megtekintés: Évente egy tucat érdekes horrorfilm jön ki a több százzal. Ez benne van a tucatban.

Mert egyszerűen horrorfilmből túltengés van. Keverednek mindenféle műfajjal, de a lényeg, hogy a legtöbb totál ötlettelen gyilkolós mozi és egyediséget képtelen felmutatni. Ez a darab viszont, enyhe döcögés és egy sor logikátlan lépés ellenére egészen érdekes kis mozi. Csak ajánlani tudom.

Christopher Lloyd, hiába készített több, mint kétszáz filmes munkát, ha fizimiskája és karizmája után gyakorlatilag egész színészi filmográfiáját egyetlen szerepben lehet összesűríteni. Ez pedig a "Vissza a jövőbe" sorozat dokija, aki feltalálja az időgépet és szeleburdisága, meg rosszul megválasztott megbízók miatt belesodor egy amerikai tinit egy veszedelmes következményekkel járó időutazásba. Lloyd maga Doktor Emmet L. Brown. Azért voltak más fontos szerepei is, csak valahogy azok megfakultak ez mellett, ami persze nem nagy csoda. Ennek ellenére, ha véletlenül olyan filmbe kezdek bele, amelynek stáblistáján feltűnik a mostanra már idős színész neve, kicsit jobban figyelek a filmre. Azért ne feledjük, hogy első filmes fellépése "A száll a kakukk fészkére" volt és ez meg is pecsételte Lloyd filmes karrierjét, annyiban, hogy talán pont ez miatt is többnyire nem "e világi" figurákat kellett megjelenítenie a filmvásznon. Különleges személyeket, elvont, bolond figurákat. A "Taxi" sorozatban is egy nem épp százas sofőr alakított és ha már családi mozik, akkor volt ő már rajzfilmfigura (Roger nyúl a pácban), földönkívüli (Kedvenc marslakóm, Star Trek) vagy épp karikatúra szerű betörő (Dennis, a komisz, Bizánci tűz)

Jelen esetben az is segített, hogy a "Nem vagyok sorozatgyilkos" nem az a kommersz fajta. A zene egyértelműen néhol a nyolcvanas évek szintetizátor zenéjét idézi fel, a történetvezetés és maga a cselekmény is elég lassan épül fel, nem kapkodják el. Nincsenek nagy fordulatok, túl sok öncélú gore. A főszereplő egy enervált kamasz, nem valami kis bombázó tündibündi, akiért eleve izgulsz, hogy lehetőleg a mellét előbb lásd, mint a kifordult beleit. Itt meg egy olyan fiatal srác viszi a történetet, akivel még egy sörre sem ülnél le, mert annyira semmilyen.
Aztán kiderül, hogy John (Max Records) annak ellenére, hogy egyértelműen nem teljesen százas agyilag - hiszen aki ilyen fiatalon anyjának örömmel segít holttestek balzsamozásában, nem is lehet normális - azért amikor arról van szó, helyén van a szíve, ha az esze kissé cserben is hagyja. A film legnehezebb része egyértelműen az, amikor John döntéseket hoz és a tettek mezejére lép. Gyakorlatilag egyetlen jó húzása van - megnyomja a riasztót - de a továbbiakban nem nagyon tud lépést tartani az értelemmel, valahogy mégis megoldja a szitut a végére és le a kalappal az írók - Dan Wells, Christopher Hyde és a rendező előtt - mert a befejezés számomra kiszámíthatatlan volt és éppen ezért, ha nem is nagy durranás, de azért egészen korrektül lezárta a mesét.

Mert ez egy felnőtteknek szóló mese az örök szerelemről és a megadásról.

John Wayne - beszédes név - Cleaver (Records) unatkozó tini, akinek érzéseit egy pszichológus segít megmagyarázni. Anyjával és annak barátnőjével van a legtöbbet, nővérét ritkán látja, de annak ellenére, hogy csupa nő veszi körül, nem képes valódi érzelmekre. Valami pusztító harag bújik meg benne és maga sem érti, merre menne, ha kiengedné. Miközben éli unalmas kis életét, a városkában, amelyben felnőtt és sejtése szerint ki sem fog soha mozdulni belőle, gyilkosságsorozat tartja rettegésben a lakosságot. John, amolyan magányos nyomozóként figyelni kezdi a környéket, a lakosokat, hátha sikerül megtalálnia a gyilkost, mert annak ellenére, hogy őt magát is kísértik démonok, úgy véli, ha egy igazival leszámol, talán a saját élete és érzései is kissé tisztábban fognak kirajzolódni a fejében.
Hamarosan rá kell döbbennie, hogy a gyilkosságokat valaki olyan követi el, akit gyerekkora óta ismer, azaz, jobban belegondolva, ezek szerint sosem ismert igazán.

A film első fele megterheli az átlagnéző türelmét, mert viszonylag sokáig nem tudni, merre halad a mesénk és miután kezd derengeni, mivel állunk szembe, akkor se számítsunk gyors vágású menekülős, vagdalkozós mozira. A "Nem vagyok sorozatgyilkos" az emberi szeretet és a psziché mélyén tanyázó érzésekkel zsonglőrködik és a végére nem leszünk meggyőzve, hogy aki elvileg rossz, az tényleg gonosz e vagy csak a körülmények tették azzá.
Egyetlen hibája a filmnek, hogy kicsit több Christopher Lloyd-ot is elbírt volna.
A zene kifejezetten hangulatos, a vágás oké. Az kicsit zavaró volt, hogy egy olyan változatot találtam, amelyiken csúszott a hang, de ennek ellenére érdekelt minket a film és csöndben néztük végig, ami szomszédomnál már nagy szó.

Több ilyen filmet.

70%

Ha megnéznéd:
- Nem vagyok sorozatgyilkos (2016)

Riddick - Riddick (2013)

Riddick - Riddick (2013)

Rendezte: David Thowy

A film Mafab adatlapja: Riddick (2013)

Megtekintés: Összességében miért is ne? Igaz, gyakorlatilag az első rész Remake-je. Ha már Diesel kölcsönt vett fel, hogy elkészüljön, legalább egy megtekintéssel támogasd.

David Thowy legnagyobb filmes sikere, hogy kitalálta Richard B. Riddick karakterét, aki olyan ismert fenegyerek abban a képzeletbeli univerzumban, ahol él, hogy a gyerekeket vele riogatják lámpaoltás idején. Az első Riddick történet felvezetés, amely egy túlélő horrornak felelet meg, ahol nem lehetett tudni, ki marad életben. A második sokat markolt és ezt az univerzumot szerette volna elmélyíteni, hogy megismerjék azok, akik többet akarnak tudni erről a fantáziavilágról. Szerintem feleslegesen művészi lett és dramaturgiailag kissé széteső. Ha nem számítjuk a közbeeső történésekről mesélő animációs filmeket - lehet, hogy jó történetük van, de engem csak egy élőszereplős Riddick mozi tud lázba hozni - akkor ez a harmadik rész gyakorlatilag egy erőteljes visszaesés, ami a karakter fejlődéséről, megismeréséről szól, hiszen semmivel nem nyújt többet a figura, mint amit korábban láttam tőle és ezen a film első közel jó húsz perce sem tud változtatni, habár akkor még a főszereplő egy közepes one man showt mutat nekünk, ami összességében egész szórakoztató. Ettől eltekintve is, ha egy percet szusszanok, elkeserítő, hogy mennyire nem fut a film sehova, ha azt az utat vesszük az eddigi trilógia gerincének - a gerinc fontos része a mozinak - amelyben Riddick csupán haza szeretne jutni bajsejtelmű nevű szülőbolygójára; a Fúriára.

Igen, a harmadik rész két óra időhúzás, amely gyakorlatilag tökéletesen kihagyható lenne, ha történetesen a Riddick tévésorozat, mert annyira nem viszi előre a cselekményt. Feltételezem, annak idején, mikor a második részt moziba küldte Thowy, kapott hideget-meleget és a kritikai fogadtatás hűvössége után úgy vélte, hogy a mítoszépítés nem annyira fekszik a rajongóknak, ellenben a maroknyi csoport küzd a túlélésért, közben egymást is szopatják cselekmény váz egészen jól muzsikált az első moziban, így miért ne nyúlhatna vissza az ék egyszerű - azért voltak a történetben meglepő fordulatok is - 2000-es első részhez és minimális változtatással akár egy rókabőrt még le lehet nyúzni róla.

Ehhez le kellett rázni a második rész nyugtalanító befejezését - kb. mint annak idején, mikor Schwarzenegger a Conan film végén magába roskadva ült a trónján, annyira hiányzott ez a fajta uralkodói hatalom Riddick figurájának is - és visszalépni a nullára, sőt, kicsit visszább. Itt nem egy túlélő csoport tagjaként látjuk először a lilás szemű fenegyereket, hanem egyedül kénytelen ismereteket szerezni az aktuális bolygóról. Ezer helyen írtak egy ismert tévés túlélőről, de nem csinálnék neki reklámot. Riddick, mint Rambo igyekszik saját életrevalóságának és magas fájdalom tűrő küszöbének köszönhetően életben maradni a még neki is mostoha környezetben. Persze sikerül neki, hiszen ő Riddick. Néha már önmaga paródiája, ahogyan igyekszik a hely sajátosságaiból energiát merítve kihúzni a feltételezhetően következő száz évet, hiszen egy ilyen kietlen szikla bolygóra ki jönne és mi a tökömért? (A méreg rezisztenciás jelenetek alatt már bután mosolyogtam, pedig az ötlet nem hülyeség, csak nem számítottam rá.)

Riddicknek hatalmas szerencséje van, hogy miközben egy vadállatot ölebbé nevel még sikeresen megtalál az amúgy nem kicsi égitesten egy eső marta előretolt helyőrséget, amelynek kommunikációs rendszerével gyakorlatilag facebook meghívót küldd nyílt csoportban mindazoknak, akik a közelben úgy érzik, hogy bezsebelnék a Riddick-ért járó fejpénzt. Azonnal érkezik is egy űrjármű, rajta tucatnyi szerencsevadász, akiket erősen érdekel a közelben megtartóandásra kerülő esemény, és már a kiállásukból tudjuk, hogy ők lesznek a töltelék karakterek, akik azért vannak, mert a filmben valakinek el kell hullani és ha a két órában csak Vin Diesel akciózna egyedül, akkor az kissé csökkentené az erőszakfaktort. Oké, van potenciál a CGI lények aprításában - a film talál is neki helyet a játékidő alatt - de ezzel nem lehet a 120 percet kitölteni.

Ha a hányaveti, egymást sem nagyon tisztelő erőszakszervezet nem lenne elég, érkezik egy kisebb, de hasonlóan motivált csapat is, akinek vezetője egyértelműen visszavezeti a nézőt az első részbe, de sajnos, tökéletesen felesleges módon, hiszen - szpojler - nem kurvára mindegy, hogy az első részben elhunyt karakterről mit tudna mesélni Riddick, ha abból indulunk ki, hogy eleve egy bűnöző, akinek egy szavát sem hiszem el? Ennek ellenére Johns (Matt Nable) az erőszaktól sem riad vissza, hogy kiverje Riddickből a marginális kérdésére a választ: Mi történt a fiával az első részben???

A film nem más, mint Vin Diesel maszturbációs gyakorlata, aminek végén trutyis kezével megsimogathatja a néző buksiját, hogy: - Nézd, még mindig milyen tökös legény vagyok! - pedig színészünk - nagy szó - kezd beleöregedni a figurába és talán teknőc style-ban az akciósztár imázsba is. Lassan haza kell érnie, mert ha végleg megpocakosodik - ami miatt már eleve a legkevésbé hiteles pillanatainak azt éreztem a Halálos iramban filmekben, amikor lekvitteli bunyóban a Sziklát - nehezen fogom elhinni, hogy utat vág hazáig.

Thowy azért ennél már sokkal fifikásabb mozikat is összehozott korábban, hol rendezőként, hol íróként. A "Vízivilág - Waterworld (1995)" eleve nagy kedvencem, és bár a forgatókönyvbe sokan belepiszkáltak, azért a neve alatt jegyzik azt a munkát. Másik nagy kedvencem, a videós korszakom egyik gyöngyszeme, aminek zenéjét előszeretettel hallgatom hajnalonként, a "Warlock - Warlock (1989)"című fantasy mozi, melynek folytatásai átmentek alsó polc kategóriába.
Azután fogytak az ötletek és mostanra ez jutott nekünk, egy felmelegített étel, ami nem töltött káposzta, mert mint tudjuk, az legalább jó lenne...

Akire érdemes szót vesztegetni, az Katee Sackhoff, akinek alakítása egészen jó, ennek ellenére a karakter, akit megformál, a második legmaszkulinabb figura a moziban, annak ellenére, hogy ő meg pont nő. Tipikusan az a picsa, aki sitteseknek ír szerelmes levelet, mert a rossz fiú izgalmas. A másik meg Dave Bautista, aki smink nélkül hozza Drax figuráját, akit majd olyan sikeresen alakít egy évvel később "A galaxis őrzőiben - Guardians of the Galaxy (2014)".

Visszanézve nem tudom, mondtam e bármi lényegeset a filmről, azon kívül, hogy nem megterhelő mozi, de ha sosem készül el, akkor sem hiányzik nekem. Ennél a következő rész biztos érdekesebb lesz.

Van, ahol a CGI egész jó - éjszakai jelenetek - van, ahol egyenesen bántóan szar - lebegő motorok. Jut némi gore - lefejezés - és mostanra már biztos vagyok benne, hogy Riddick világában a nőnek nem jut más szerep, csak, hogy megdugják, vagy megöljék őket, és ha nem akarsz beállni a sorba, akkor legyél nőként tökösebb, mint a pasik. (Bár, a dugásra akkor is van esély.) Ha már itt tartunk, Sackhoff szerepét eredetileg Keri Hilsonnak kínálták be, csak lecsúszott a második helyre, ami eredetileg nem volt a filmben. Végül, hogy Thowy megnyugtassa magát, Hilsonnak írt egy rövid szerepet, mint menekülő fegyenc. Sok értelme azonban nincs, leszámítva egyetlen funkcióját, hogy unszimpatikusabbá tegye Santana (Jordi Mollá) karakterét.

55%

Ha megnéznéd:
- Riddick (2013)

Frekvenciák - Frequencies (2013)

Frekvenciák - Frequencies (2013)

Rendezte: Darren Paul Fisher

A film Mafab adatlapja: Frequencies (2013)

Megtekintés: Nem könnyű, filozófiai mű, de néha ilyesmire is érdemes időt szánni.

Főleg, mert rohanó világunkban szükség van néha kicsit megállni és elmélkedni az életről, sorsról, esetleg a nagy Ő-ről illetve arról, hogy mi határozza meg két ember között a kémiát.

Az alapötlet szerint egy alternatív univerzum létezik egy bolygó, amelyben egy fiú beleszeret egy lányba, de ahhoz, hogy egymáséi lehessenek, a fiúnak fel kell találnia valamit, ami segít megközelíteni a leányt. Ismerős ez az egy mondat, mint történeti alap? Nem véletlen. Hasonló alapötlete volt Juan Solanas mozijának, az Upside Down-nak, amelyben Kirsten Dunst és Jim Sturgess szeretnek egymásba, de bolygójuk sajátos fizikájának köszönhetően egyikük tótágas világban élt, így ki kellett a problémát küszöbölniük, amely meggátolta szerelmük kiteljesedését. Remek ötlet és ugyanakkor ezer kérdés, amelyekre nem volt megfelelő válasz, így a végeredményt nehéz volt komolyan venni. Viszont nagyon szép képeket készítettek hozzá, igazi szem rágógumi lett a végeredmény. Az a film 2012-ben készült és a 2013-as Frequencies akár testvérfilmje is lehetne, csak ez sokkal kevésbé elrugaszkodó a valóságtól és a híres nevek is hiányoznak a stábból. Viszont, mivel földhözragadtabb a történet (Milyen szép kifejezés a másik film ismeretének tükrében! Önhátbaveregetés) sokkal könnyebb lesz befogadni.

Egy alternatív univerzumban a kivételes képességű gyermekeket elit iskolában tanítják, de az emberi testekben keletkező frekvenciák miatt működik egy szegregáció is, amely megakadályozza, hogy Zak (Daniel Fraser) és Mary (Eleanor Wyld) között kialakulhasson bármilyen szorosabb kötelék. Ha bármikor túl közel kerülnek egymáshoz, a természet "riadót fúj" és valami kellemetlen történik környezetükkel vagy velük. Hogy még nehezebb legyen, Mary magas intelligenciáját viszont erősen megsínyli emocionális fejlődése, ezért nem érez úgy, mint egy átlagos ember. Sőt, egyáltalán nincsenek érzései, csupán a megtanult válaszreakciókkal igyekszik beolvadni az életbe.
Aztán, miután felnőttek, Zak ismét megjelenik az életében és felkínálja a lehetőségét, hogy Mary olyan legyen, mint bárki más és végre szerethesse a családját és esetleges szerelmét is.

A film még eljátszik néhány érdekes kérdéssel ezeken kívül is.
Pl. Hogy ha a sors elrendeltetett, akkor van e szabad választásunk és egyáltalán, ha nincs, akarjuk e, hogy bárcsak lenne?
Vagy pl. ha van valaki, aki történetesen képes tökéletes biztonsággal tudni minden kérdésre a választ és nem csak megjósolja a jövőt, hanem egyenesen tudja azt, hogy mi fog történni, az a tudás felruházza e az illetőt egyfajta isteni erővel?

A film élvezetéhez sokat hozzátesz, hogy darabos szerkezete nem azonnal kap értelmet és a játékidő, ahogyan telik, egyre több finom részletet tudunk meg, amik fölött korábban lehet, hogy átsiklottunk.

Fisher durván hatévente készít egy filmet, de eredményei egyre jobbak kritikai szempontból. A 2001-es Inbetweeners még el sem éri a négy csillagot és kevesen látták, de a 2007-es Popcorn már sokkal jobb eredményeket ért el. Elvileg 2018-2019 körül várhatjuk a rendező-forgatókönyvíró legújabb munkáját.

65%

Ha szeretnéd látni:
- Frequencies (2013)
- Upside Down (2012)

Soundtracks and You! blogspot: Frequencies (2013)

Sorozat: Stranger Things (2016)

Sorozat: Stranger Things (2016)

Rendezte: Matt Duffer, Ross Duffer

A film Mafab adatlapja: Stranger Things (2016)

Megtekintés: Visszahozott valamit a gyermekkorom videós élményeiből...

...amikor olyan filmekért rajongtunk - nyolcvanas évek, ne felejtsük ezt el - amelyekben a hősök bekalandozták a bolygónkat, gyerekek vették fel a harcot a felnőttekkel illetve a gonosszal, és egész kisvárosokat kebeleztek be rémisztő és/vagy vicces teremtmények. A Duffer fivérek jó érzékkel nyúltak bele a tutiba, hogy az egyszeri átlagnézőt, - aki legalább akkora rajongó kell legyen, mint ők, - beleszögezzék a fotelba. Nálam célt értek, mert a Stranger Things végig lekötött és néhány apróságot leszámítva - amiből igazából csak egy baszta fel az agyam - csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti, ha a központi szál gyerekekre fókuszál, míg rajtuk kívül is van miért izgulni, stb.
A Netflix előtt pedig le a kalappal és csak azt tudom kívánni, mindig legyen elég pénzük a jó elképzeléseket megvalósítani, még akkor is, ha kis képernyőről van szó, amíg ilyen minőségben teszik azt.

Gyerekkoromban volt egy remek kis sorozat, amelyben egy kislány kerül földünkre és néhány tini barátkozik vele össze és igyekszik hazajuttatni. Azt hiszem, még valamikor az E.T. előtt, de erre nem esküdnék meg. A lány neve Majka volt és bár az arany festés alatt nem egy igazi kis szépség bujkált, azért bele tudtam zúgni rendesen a figurába. A sorozat tényleg megelőzte 4 évvel az E.T. című klasszikust, 13 rész készült el belőle és megtalálható az eredeti szinkronnal a youtube-on: Csillagok küldötte. (Szomorú adalék, hogy a Majkát alakító gyerekszínész legalább ugyanúgy megjárta a poklot, mint az agyon sztárolt amerikai pályatársai; Zuzana Pravnanská rászokott a heroinra, egy ideig élt az utcán és fiatal korában még egyik barátja is megerőszakolta. Mostanra közel ötven éves, két kislány édesanyja és a filmes karrierrel örökre felhagyott.)
Ezeket csak azért írtam le, mert szegről-végről pont az ilyen filmek és sorozatok miatt volt bennem olyan erős nosztalgikus érzés, amíg ezt a nyolc részes - már készül a folytatás - sorozatot néztem.

A sorozat húzóneve Winona Ryder, aki az egyik főszereplő srác anyukája. Ettől függetlenül a sorozatban nagyon vigyáznak, hogy nagyjából minden történetszál egyszerre haladjon és egymáshoz viszonyítva arányosan senki se kapjon több figyelmet. Ennek ellenére, hiába Ryder az, akinek nevével reklámozzák a sorozatot - a gyerekekével nehéz lenne, hiszen ki figyelne fel egy csapat korábban szinte ismeretlen taknyosra? - ha az első nyolc rész felében egy hisztérikát kell alakítania, aki jó úton halad az őrület felé. Nem túl hálás.

A srácok viszont - nem sorolom fel őket -  egytől-egyik remek karakterek. Pont, ahogy egy gyereksorozatnál elvárható. Mind külön karakter, egyik sem irritáló alapból, amikor meg igen, az a figurából adódik, nem a játékstílusból. Jól végszavaznak egymásnak, tökéletes a harmónia, ami elvárható, hiszen a két rendező - akinek mellesleg saját terve volt a sorozat - gondosan válogatta ki azt a néhány kölyköt, akik végigviszik hátukon a showt. Nem véletlen, hogy jó az összhang, hiszen pont a srácok közötti kémia az, ami miatt olyan sokáig tartott a megfelelő színészeket összeszedegetni.
Akit még érdemes kiemelni, az a seriffet remekül alakító, lassan a helyzetet kezelni tudó és azt részben megoldó Jim Hopper (David Harbour) aki pont olyan tökös, mint amilyennek elvártuk a hasonló filmekben a seriffet - és többnyire egyfajta apafigura is - vagy valamelyik tanárt, esetleg a helyi lelkészt vagy szatócsboltost (South Parkban pl. a séf bácsi) aki a gyereket vezetni szokta vagy csak figyel rájuk.

Aztán van egy kislányunk is, aki miatt a fiúk között kialakulhat némi feszültség és aki körül az egész eseménysor forog. Nem volt véletlen a lengyel ifjúsági sorozat megemlítése. Eleven (Millie Bobby Brown) titokzatos képességekkel rendelkezik, képes magát megvédeni, mégis szüksége van a fiúkra, hiszen nélkülük egyszerűen elveszne. Brown nem éppen egy tipikus tündéri kislány - erre még rá is játszanak a frizurájával, amelynek köszönhetően egy ideig tényleg akár fiú is lehetne és nekem állandóan a Pitch Black jutott eszembe, ahol egy elsőre tök ugyanilyen karakter hitette el velünk, hogy nem az, akinek látszik - egy idő után azonban meg lehet kedvelni a karakterét, de ehhez kell, hogy a fiúkkal együtt jelenjen meg.
A rosszfiú meg Matthew Modine, de az ő szerepe egyelőre eléggé klisés lett. Bízok benne, hogy több teret kap majd a folytatásban, még akkor is, ha egyelőre azt sejtetik, hogy erre nincs esély.

Ha sok film eszünkbe jut a ST megtekintése közben, az nem véletlen, hiszen a Duffer fiúk nyíltan vállalták fel, hogy a sorozathoz rengeteg helyről "loptak", ezért lesz sok deja vu meg utánérzés. Haragudni még sem fogunk rájuk, mert az első évad egy méltó múltidézés.
A zenéje szintén kiváló szintiscore, ami emlékeztet kicsit Carpenterre is, de sok egyéb nyolcvanas évekbeli munkára. Kyle Dixon és Michael Stern értő kézzel idézi fel a korszakot és a képek alá is remek hangulatot varázsol.

90%

Az Interneten nagyon sok jó kritikát kapott a sorozat és eszméletlen sok és minőségi rajz, poszter, karikatúra készült már hozzá. Az első nyolc részt annak éllenére érdemes megtekinteni, hogy teljesen még nincs lezárva a történet, hiszen a folytatást berendelték. Ettől eltekintve elég kérdésre választ kapunk ahhoz, hogy ne legyen hiányérzetünk.

Mielőtt felébredek - Before I Wake (2016)

Mielőtt felébredek - Before I Wake (2016)

Rendezte: Mike Flanagan

A film Mafab adatlapja: Before I Wake (2016)

Megtekintés: Kicsit sok a jump scare, de ettől függetlenül egy kellemes horror stíluselemeket felvonultató dráma.

Nem gondoltam volna, hogy Mike Flanagan, aki idén már elkészített egy egészen remek kis home invasion horrort - bár hibái is akadtak, viszont a hangulat kárpótolt értük - a Hush-t, még ugyanabban az évben elkészít egy több rétegű történetet, amely funkcionálhat horrorként, családi drámaként, fantasy-ként vagy akár egy X-Men film Spin Off-ként is. Az "Ébredés előtt" szereplői a saját démonaikkal küzdenek meg, amelyben megtalálható az indokolatlan haragtól kezdve az elhagyatottságtól való félelemig sok emóció.

A főszereplők egy kisfiú, Cody, (Jacob Tremblay), aki miután elveszítette édesanyját, adoptáló szülőkhöz kerül és mivel körülötte az élet enyhén szólva is híján van az idillinek, időről-időre lecserélődnek körülötte a lehetséges nevelő szülők. Tremblay alakítása itt közel sem olyan ütős, mint a sokat dicsért és Oscar díjakra jelölt "A szoba - Room (2015)" esetében, ám a történet nem is kívánta meg azt, hogy drámaibban alakítson a fiatal aktor. A történet két másik fontos szereplője az épp aktuális befogadó házaspár, akik korábban elveszítették saját csemetéjüket és végül készek voltak akár egy idegen gyermeket örökbe fogadni, habár, talán még nem álltak erre teljesen készen és ezt erősíti meg a film gerince is. Mark (Thomas Jane) és Jessie (Kate Bosworth) eltérő módon igyekeznek feldolgozni gyermekük halálát és az egyetlen, amiben egyetértenek, hogy tovább kell lépniük és ebben segíthet nekik az is, ha egy sanyarú sorsú kisfiút magukhoz vesznek és igyekeznek jó nevelőszülőként gondoskodni róla. A két ember természetesen nem teljesen egyformán dolgozza fel a gyászát és nem egyformán haladtak végig a gyógyulás útján. Mark már képes lenne akár lezárni a múltat és figyelmét csak Cody-nak szentelni, míg Jessieben még mindig erősek a halott Sean iránti érzések és sokkal lassabban képes túllépni a tragédián. Thomas Jane mostanában nem volt ennyire szerethető, mint ebben a filmben és a több játékidő Bosworth-nak jut, amitől kezdetben féltem, mert nem tartom jó színésznőnek, itt viszont, nem tudni, a rendező hatására vagy mert jó volt az alapanyag, de Kate Bosworth saját tehetségének legjavát hozza.

Az unásig koptatott ijesztgetős panelek még mindig működnek.

- Kész vagy rá?
- Azt hiszem.
Pedig akkor Jessie valójában még közel sem engedte el halott fiának a kezét. Már a felhajtón áll az autó, amelyben Cody megérkezik hozzájuk és míg Mark képes lenne nyitni a fiú felé, addig párja, Jessie, lelke a múlt felé kacsintgat, ezért amikor kiderül, hogy Cody elméje amolyan kivetítőként képes működni, Jessie önös érdekből saját hasznára igyekszik felhasználni a kisfiú adottságát. Nem érzem közhelyesnek, hogy már megint a női szereplő az, aki miatt fellépnek a problémák, annak ellenére sem, hogy ezzel állandóan visszautalunk Ádámra és Évára, ahogyan Éva megszegi a parancsot. Itt Jessie az, aki rálép a tiltott ösvényre és ha nem kerekedne felül rajta a józanság, egészen biztosan elbukna az úton. Szerencsére a film nem erősíti a sötét és pesszimista drámák sorát, habár, kezdetben azt hihetjük.

A film egyik rétegében egy rémisztő horrorfilm, amelyben egy különleges képességű gyermek agyszüleményei vannak hatással a környezetére. De ez csupán a felszín, amivel könnyebb eladni a filmet azoknak, akik a történetben csupán a rémisztgetést keresik. Egy másik vonalon a film drámai fejlődéstörténet, amelyben mind Cody figurája fogadja el az élet törvényeit és dolgozza fel édesanyjának elvesztését, míg a másik vonalon Jessie tanulja meg elengedni elhunyt kisfiát, hogy végül maga mögött hagyva a fájdalmas múltat, ismét egészségesen próbáljon élni. A többi szereplő ebben asszisztál nekik.

Egy harmadik értelmezés szerint, ha különleges képességekkel rendelkezünk és nincs, aki azoknak a használatát megtanítsa nekünk, előfordulhat, hogy azt nem jól fogjuk felhasználni az életben. A különleges képesség persze átvitt értelemben is érthető, hiszen megszületett gyermekben ott rejlik a tehetség csírája valami iránt és a szülő felelőssége lenne azt kibontakoztatni. Sajnos, a szülő erre nem mindig képes - néha csak azért, mert elszakad a gyermektől, ilyen-olyan okkal - de a lényegen nem változtat, hogy a szülőnek kell a helyes útra terelnie gyermekét, hogy az később tudatos és életben sikeres felnőtt legyen.

Cody másrészt viszont egy mutáns. Helye lenne Xavier professzor csapatában, hiszen amire ő képes, az különleges és roppant veszélyes képesség. Megfelelő irányítás nélkül ön és közveszélyes. Jessie szerencsére idejében ismeri fel, hogy ahelyett, hogy a múlton rágódik, ideje, hogy a jelenben segítsen a kisfiúnak, hogy kiteljesedjen az élete és ezzel lehetőség szerint jobbá tegye Jessie életét is.

A film befejezése eléggé hepiendes, sőt, feltételezhető egy nagy reveláció is a végére, amit csak sejtet a film, de borítékolható. Flanagan még mindig nem lett komoly hollywoodi tényező, de hangulatban és felépítésben ez a mozija is kiváló szórakozás estére. Azért egy évben belül két erős mozit elkészíteni nem kis feladat és nem tört bele a bicskája. Az ébredés előtt című filmet nyugodtan merem ajánlani bárkinek és ne ess abba a csapdába, hogy horrorként gondolsz rá, mert akkor eléggé beszűkülhet számodra a befogadása. Ez társadalmi dráma, némi fantasztikummal.

A fényképezés és a díszletek jók, a filmzene nem túl erős, de a képek alatt megállja a helyét. Bosworth tényleg jó és bár nekem Trumbley túl cuki, meg a hangja is idegesítően nyávogós számomra, azért összességében jó az összhang a szereplők között. Dash Mihok-ot meg kedvelem, ha látom valamiben, igaz, a neve sokkal ismertebb, mint alakításai.

70%

Ha szeretnéd látni: M I E L Ő T T  F E L É B R E D E K

Végül megtudjuk majd a pillangók szerepét is, ami kicsit több, mint egyszerű látványos CGI ujjgyakorlat.

A főnix incidens - The Phoenix Incident (2015)

A főnix incidens - The Phoenix Incident (2015)

Rendezte: Keith Arem

A film Mafab adatlapja: The Phoenix Incident (2015)

Sajnos, ez a részletesség hiányzik a filmből

Megtekintés: Nem szükséges. Ha már láttál found footage filmet és tetszett, ne rontsd le ezzel az emléket.

Keith Arem neve nekem semmit sem mond, de ezzel nincs baj, hiszen nem állíthatnám, hogy egy nagy játékos lennék. Sem PC-n, sem egyéb konzolon. Arem Közel két évtizede dolgozik a játékiparban és készít jobb-rosszabb programokat, amikkel elszórakozhat a nagyérdemű. 1994-ben egy nálunk sikeres Stallone film videójáték változatának elkészítésével (Demolition Man) kezdte a rendezői kreditet és félszázig meg sem állt mostanra. 49 videójáték után pályafutása egy következő szintre lépett az ötvenedik munkájával. Első megtekintés után azonban nem így van. A Főnix incidens a found footage filmek közül inkább a rosszabb kategóriát erősíti. A mozi eleve alig hosszabb, mint sok egész estés rajzfilm. A műsoridő alig éri el a hetven percet. A történet meg kb. egy akció játék átvezető képeinek is megfelelhetne, annyira ötlettelen és élvezhetetlen.

A történet még ígéretes is lenne: 1997 márciusában Phoenix felett rejtélyes fényeket észleltek az emberek és több felvételt is készítettek róla kamerákkal. A film ezt az azóta is titokzatos jelenségként kezelt történést helyezte bele egy áldokumentum filmbe, amely szerint, miközben a fények megjelentek, egyszerre történtek más események is, amelyek végül négy fiatal amerikai adrenalinfüggő életébe került. Ők, miközben a fények felgyulladtak, a várostól távol vezették le feszültségeiket, miközben az égen látható események újakat szültek. A srácok kameráik segítségével végig követnek egy leginkább idegen kontra földi repülőgépek összecsapásának tűnő eseménysort, melynek lezárásaként a földbe csapódik egy légi jármű, tőlük nem is olyan távol. Egyikük logikusnak nem mondható érvekkel meggyőzi a társait, hogy a helyszínre kell sietniük, hátha tudnak a pilótán segíteni. A valóságban inkább gondolom, hogy hugyos gatyával menekülünk a környékről is, itt azonban a négy fiú quad-jaikon odasietnek, ahol a becsapódást szimatolták. A korábban haveri baromkodás azonnal átcsap fejvesztett menekülésbe. Ha korábban voltak problémák a kamerakezeléssel, akkor most sokadik fokozatba lépünk. Még az olyan műfaj kedvelők is hamar megcsömörlenek már, ha olyasmit kell a szemeinknek követni a vásznon, amely egyébként simán képes lenne epilepsziás tüneteket produkálni rajtunk illetve inkább azon, aki hajlamos erre a betegségre. Az első negyvenöt perc még a bevágott kamu dokumentum jelenetek és megrendezett interjúk ellenére sem túl érdekes, míg az utolsó huszonöt perc a szinte végig rángó kameraképpel és más hasonló filmekből már unásig ismert felépítésével egy erősen felejthető darabbá állt össze.

Kamerafelvételek sok változata

A főnix szó jelentését nem nagyom értem, hacsak nem abból indulunk ki, hogy a gép roncsából élve kerül elő egy tucatnyi Tremors és Alien szerelemgyerekeként leírható szörnyeteg. A film végig menekülést, kapkodó képeket, egyesével végrehajtott levadászásokat láthatunk. De ilyet már láttunk korábban ezer moziban. Az, hogy esetleg nem pont ebben a tálalásban, az mindegy, mert ennél állítom, hogy mind szórakoztatóbb. Arem filmje nem más, mint egy vágóképekkel megtoldott hetven perces végigjátszás, melynek utolsó jelentében a játékosunk is elvérzik. Még igyekszenek erőltetetten megteremteni egyfajta mitológiát az azóta sem megmagyarázott 1997-es eseményekhez, de nem fogsz ennek bedőlni.

A főnix incidens az elmúlt tíz év found footage termésének egyik legbutább és leggyengébb darabja. A színészek kicsit hozzátesznek. Néhányan elég tekintélyes filmográfiával rendelkeznek, igaz, ebből a zöme főleg szinkronhang animációs és egyéb produkciókban. Mégis egészen jól hozzák a figurákat. Elhiszed, hogy egy összeszokott négyes haveri társaság.

Még belekevernek a történetbe egy vallási fanatikus sivatagi remetét, hogy árnyalják a mozi történetét, ám teljesen feleslegesen; nem lesz érdekesebb darab.
A hetven percet is hosszúnak, céltalannak éreztem.
Ezt már láttuk, sokkal jobban is.

35%

Aztán be kell érnünk ennyivel.

Ha megnéznéd:
- Főnix incidens (2015)

Egyiptom istenei - Gods of Egypt (2016)

Egyiptom istenei - Gods of Egypt (2016)

Rendezte: Alex Proyas

A film Mafab adatlapja: Gods of Egypt (2016)

Megtekintés: A nagybetűs popcorn mozi.

Alex Proyas, mikor kezdte, a szerencse istene mellé állt és első két széles körben bemutatott filmjével kiérdemelt egy helyet a komor világlátású, enyhén túlértékelt rendezők között. Ezt talán köszönhette annak is, hogy pont véletlenül az ő filmjének forgatása közben hunyt el Bruce Lee fiúgyermeke, Brandon Lee, amely már a híres apuka halálának összekapcsolásával egy komoly misztikus hátteret biztosított a film reklámkampányához. Szép dolog ez? Nem hinném. A film - A holló - The Crow (1994) -  szerintem egy erősen túlértékelt film egy képregényből, amelyben gyakorlatilag egy a pokolból visszatérő és halhatatlan főhős áll bosszút korábbi gyilkosain. Még csak nagyon izgulni sem tudsz érte, hiszen már halott, így szinte sérthetetlen. (A Holló sorozattá terebélyesedett és igénytelenedett.)
Második nagyfilmje a "Dark City - Dark City (1998)" kultikus státuszba emelkedett a hosszú évek során, mivel korábban amerikai filmesek nem nagyon mosták össze a fantasztikumot és a dark noir-t egy ennyire több rétegű jelentéstartalommal bíró - másrészt innen-onnan "összelopkodott" - moziélménnyé. Egy biztos: amikor először megnéztem moziban, eléggé elvarázsolt ez a szürreális, kifordult világ. (Maga a sötét város kinézete meg mintha megelőlegezte volna jelen filmünk azon jelenetét, amikor Rá (Geoffrey Rush) éjszakába fordítja a nappalt a világon. Mert akkor még úgy képzelték, a föld lapos és leesünk a szélén...)

Amikor Egyiptom történelméről olvasgattam önszorgalomból, nem így képzeltem el. Sőt, nekem már a Múmia filmek flashback-jei is sokszor idegenül hatottak azzal a rengeteg misztikummal és varázslattal, amire persze dramaturgiai szempontból szükség volt; hogy erősebb legyen a kalandfaktor. Proyas mozija még ennél is tovább megy és anakronizmust varázsolt a filmvászonra, amely számomra kb. a Will Smith féle történelemhamisító western sci-fivel egyenértékű, a Wild Wild West-tel. Szóval, kinőttem már ezekből a múltat meghamisító - amennyire utána néztem, még az Egyiptomi mítoszvilágnak is ellentmond néhány történés, így ha valaki ebből a filmből akarja megtanulni ennek a népnek a múltját, hiedelemvilágát, az inkább nyisson ki egy ismeretterjesztő-könyvet.
Ami marad, így egy az egyben egy fikciós fantasy mese, amely ráadásul, szerintem persze, alig fogja megugrani egy felnőtt néző ingerküszöbét. Az enyémet nem sikerült. Miért?
Mert korábban a témában már sokkal jobb filmeket készítettek illetve, mert ezt a fajta kalandfilmet, ha nem is feltétlenül ezzel a történelmi háttérrel, de olyan pár évvel korábbi filmekkel már bőven kimaxolták, mint a Titánok két része, vagy az olyan akció-marhaságok, mint a John Carter vagy a Perzsia hercege, vagy a Herkules filmek. Igaz, azoknak még kevesebb a valóságtartalma, de mind látványban, mind szinopszisban, mind igen közel áll a tárgyalt filmhez. És emlékszem bármelyikre is? Dehogy. Csak foszlányokban. Talán pár akció jelenetre... pillanatra.

Most akkor This is Sparta???

Az Egyiptom istenei is pontosan annyit ér, hogy beszopogatom a kólát, megeszem a zacskó kukoricát és napokon belül elfelejtem, amit láttam, mert a karakterek túl sablonosak, a karakterfejlődés hevenyészetten van kidolgozva - már aki fejlődik - a párbeszédek meg pont olyanok, mint a korábbi filmekben. Erőtlenek, közhelyesek.

Olyan az egész, mint a vattacukor, ami szép, színes, az illata fenséges és belemártod a vízbe és semmi sem marad belőle, csupán egy hurkapálcika, ami egyenes és használhatatlan. Ennél a filmnél a cukor a kiállítás, a zöld háttér nyújtotta lehetőségek, a CGI.
Azonban, ha leáztatjuk a felszínt, egy egyszerű buddie movie marad, amelyben egy halandó és egy isten egymást segítik a megdicsőülés felé. Az Egyiptomi történelem meg, mint háttér, csupán egy lecserélhető blöff.

A CGI meg egy ilyen drága film esetén indokolatlanul csúnya. Egyedül, amivel ki voltam békülve, hogy jól nézett ki, hogy az emberek és istenek között volt méretkülönbség. Azt szépen megoldották, míg gyakorlatilag szinte minden mást - leszámítva néhány kellemes háttérképet - akciókat, istenné válást, lovas menekülést, harc a vízesés szélén, elmaszatoltak. Néha, szó szerint.

B filmeket és a Transformerst idéző átalakulások. Röhej, hogy 2016-ban ennyire cikisen néz ki.

A történet szerint - amely nem felel meg a valóságnak - Set (Gerard Butler) miközben bátyja éppen fiát tenné meg Egyiptom urának, megjelenik a ceremónián és puccsot csinál. Unokaöccsét, Hóruszt (Nikolaj Coster-Waldau) megvakítja és száműzi, az egyéb isteneket meg vagy uralma alá hajtja, vagy megöli, hogy végül újra teremtse a világot, bármit is jelent az számára.
Közben az emberek, bár elvileg fejet hajtottak előtte, titkon sokan még Hóruszhoz imádkoznak, hogy segítsen megszabadulni a rabságból, amelyet nagybátyja hozott Egyiptom földjére.
A másik főszereplő a kölyökképű tolvaj, Bek (Brenton Thwaites), aki, hogy szerelmét elkápráztassa, betör Set kincseskamrájába és megszerzi Hórusz egyik ellopott szemét. De, míg Bek eszméletlenül szerencsés kisember, szerelme már nem annyira, így a menekülő párra egy építész-csatlós (Rufus Sewell) által kilőtt nyílvessző megöli.
Az egyetlen, aki a holtak földjéről elvileg visszahozhatja a hölgyet, maga Hórusz, ezért közte és a tolvajfiú között érdekszövetség alakul ki, amely lassan átalakult mélyebb barátsággá és függőségi viszonnyá.
Ez tök jól hangzik, csak ötlettelenül van megoldva. Vannak filmek, ahol a karakterek összecsiszolását a jól megírt dialógusok magyarázzák meg. Nem feltétlenül odavetett akció utáni poénok, vagy vicces beszólások, hanem párbeszéd, amely mindkét szereplő gondolataiba enged betekintést. Itt ez alig van meg, inkább csak arról beszélnek, mi a következő feladat. Így viszont nehezen győzik meg a nézőt, hogy érzelmi kötődés alakul ki Bek és Hórusz között, pedig pont ez a bajtársi kémia ami eladhatná a fejlődéstörténetüket.
Jó, ettől még van pár jópofa akció - pl. kígyó bérgyilkosok - amibe szorult némi humor is vicces.
Viszont összességében az egész filmből hiányzik valami, amire végül rámondhatnád, hogy "Ez igen!".

A szereplők közötti méretkülönbséget viszont szépen oldották meg.

Geoffrey Rush istenfigurája nem fontos és Rufus Sewell - aki állandóan az intrikust alakítja - sosem volt még ennyire semmilyen, de nem rajta múlik, mert még abban a pár percben is megcsillogtatja tehetségét és a humorhoz való érzékenységét. Tényleg kár, hogy ennyire nem tudtak mit kezdeni az építész karakterével.
Aztán van még a tudás istene, aki fekete is és mintha meleg színekben játszana. Biztos volt ilyen isten, csak vásznon látni ezt a figurát hitelteleníti amit a film az istenekről korábban felépített. Humoros szereplőnek elmegy.
Azért, amikor elgondolkodnak a Szfinx találós kérdésén, az elég gagyinak tűnt, annak függvényében, hogy egyikük elvileg minden kérdésre tudja a választ. Mellesleg a megfejtés, a holnap, sokkal profánabb megfogalmazás, mint a jövő szó, ami szerintem helyes válasz.: "Sohasem voltam, mindig csak leszek, nem látott még senki, hisz nem ismerhet, mégis bennem bízik mind aki csak a földön él. Mi vagyok?"

Végezetül, álljon itt egy Internetező hölgy véleménye a filmről, amelyet, miután a filmet megnéztem és beleolvastam két cikkbe, mindkettőnél megtaláltam. Rögtön utána tudatosan keresni kezdtem a hölgy véleményét a filmről, mert annyira feldicsérte, hogy azt hittem, lesz olyan kritikus, aki válaszolni fog neki, de abban a tíz cikkben, ami alatt megjelent Kósa Ildikó, ott nem reagáltak rá. Én megkönnyítem a dolgát, ideillesztem egyik nyilvános véleményét és te döntsd el, megtekintés után, kinek adsz igazat a filmmel kapcsolatban.

Nem csalás, nem ámítás, nagyjából ugyanezt az "üzenetet" a hölgy legalább tíz filmes oldalhoz bemásolta. Vagy tényleg ennyire tetszett neki a film, vagy fizettek neki, hogy védje a produkciót - mivel sok kritika erősen lehúzta a filmet, szerintem jogosan.

Pozitívum:
- Jó színészek.
- A zene ugyan erősen Múmia koppintásnak tűnt néhányszor, egészen kellemes ott, ahol erőszakosságával felhívja magára a figyelmet.
- Díszletek és kosztümök, ami nem CGI.

Negatívum:
- Minden más.

50%

Ha megnéznéd: E G Y I P T O M  I S T E N E I

Töfi:
- Talán nem hiszed, de az Egyiptom istenei és a Mad Max: Fury Road stábjának közel kétszáz tagja ugyanaz a személy. És mégis, mekkora különbség...
- Az egyik kritika, ami érte a filmet a történelemhamisításon kívül, hogy egyetlen egyiptomi színész sem játszik a filmben. Ezért később a filmkészítők elnézést kértek nyilvános platformokon.
- Proyas szülei egyiptomiak.
- Hórusznak az egyiptomi mitológiában csupán az egyik szemét tépik ki.
- A filmre 140 milliót költöttek el és tervezték, hogy több részes lesz. Szerintem mindkettő fölösleges.

Fan Filmek 1.

Most két Fan filmről írok pár sort, mert egyre elterjedtebbek ezek a főleg rajongók által összehozott munkák, amelyek minősége néha meglepően jó. Mindkét mozi elérhető a youtube videók között, így, ha közben amit feltettem ide, már nem is elérhető, csak beírod a címet a keresőbe és rá fogsz akadni.

Az első legyen:

Darth Maul: Apprentice (2016)

Rendezte: Shawn Bu

Megtekintés: Negyed órás kardpárbaj, némi karakterárnyalással és eye candy-vel (Svenja Jung).

Darth Maul (Ben Schamma) egy külső bolygón, visszavonult magányában követi a Star Wars bulvár híreit, miközben némi harcművészeti videóval gyakorolja a megfelelő elbánás módot az ellenséges Jedi harcosokkal, amikor feltűnik egy idegen jármű a fák között és kiszór magából fél tucatnyi Jedi harcost, akik úgy vélik, megküzdenek a fekete-vörös harcossal.
Túl nagy mélysége nincs a történetnek. Inkább egy látványos cosplay bemutató, ismert és kevésbé ismert karakterekből, jelmezekből.
A helyszín egy erdő, nappal - kedvelik a fanfilmek ezt a helyszínt, mert ingyen is előállítható és dramaturgiailag beépíthető a filmbe.
A kardpárbaj egészen látványos, a szereplők nem rosszak.
A befejezés kiszámítható, habár egy pillanatra elbizonytalanítja a nézőt.
Bu több rövidfilmes alkotásban vett eddig tevőlegesen részt és elképzelhető, hogy hamarosan nagyfilmes munkát is kaphat, akár second unit tagként, mert a harci jelenetek közben vannak jó ötletei és a kamera által közvetített kép is néha látványos, jól megkomponált képeket eredményez.

75%

Második:

Severus Snape and the Marauders (2016)

Rendezte: Justin Zagri

Megtekintés: Mivel Piton volt az egyik kedvenc karakterem a sorozatban - köszönhetően a remek Alan Rickman-nek - nem volt kérdés, hogy megnézzem a 25 perces kisfilmet és ezáltal jobban megismerjem a karaktert.

Vagy, ahogy a karaktert néhány fanfilmes elképzeli.
A történet eleje, hogy a Tekergők nevű baráti társaság, melynek tagja Harry Potter apja, James (Garrett Schweighauser) is, egy kocsmában múlatja az időt és a betérő fiatal Pitonba (Mick Ignis) kötnek, mivel az korábban jelét adta, hogy gyengéd szálak fűzik Harry leendő anyukájához, habár, ezek az érzések viszonzatlanok. A Tekergők formáció négy varázslója némi hezitálás és Potter-i ráhatás után felvállalják, hogy együtt megleckéztetik kissé a visszahúzódó és nem éppen szociális berendezkedésű Pitonkát, melynek a vége egy látványos, bár a lézerkardos párbajhoz mérten visszafogott cgi tűzijátékot produkálnak a közeli erdőben, igaz, ők már éjszaka, hogy a trükkök jobban láthatóak legyenek a sötét környezetben. Aki látta a Darth Maulos produkciót, meg sem lepődik, hogy a film végére Pitonunk győzedelmeskedik a kvartett felett és már épp a megsemmisítő csapást mérni készül James tenyérbemászó arcára, amikor megjelenik Lily Evans (Dani Jae) és mindenkit hazazavar.
A maga nemében mindkét fanfilm remek munka. Ami zavaró, hogy a két teljesen eltérő univerzumban játszódó rajongói filmecske mennyire egy kaptafára készült, ami a cselekményt illeti, bár ezen nem nagyon lepődünk meg, hiszen a rajongókat mindig is jobban érdekelték az akciók és izgalmas kalandok, mint amikor esetleg két kitalált kedvenc karakterünk ül esetleg egy szobában és csak dumálnak róla, hogy mit gondolnak. Az nem olyan izgalmas...
Az egyre olcsóbb cgi effekteknek - melyeket le lehet vadászni az Internetről - köszönhetően, mind többen tudunk látványos csodákat varázsolni a képernyőre és erre akkor van mód, ha azt akció és kaland köntösbe csomagoljuk. Ezért készítik a rajongók ezeket a mozikat, hiszen sokkal izgalmasabb a jelmezekbe bújva varázslatokat imitálni, mint esetleg kitölteni egy pohár tejet.
Ettől függetlenül van arra is bőven példa, hogy jelmezes amatőr színészek kevésbé izgalmas történetbe csomagolják imádatuk tárgyát, de lássuk be, felpörgött világunkban az nem olyan szórakoztató és eladható.

75%

Egyszerűen annyira közelít egymáshoz a két történet, hogy nem tudom le vagy felpontozni őket egymáshoz viszonyítva. Hozzám azonban még most is a Star Wars univerzum áll közelebb.

Mesék meséje - Il racconto dei racconti (2015)

Mesék meséje - Il racconto dei racconti (2015)

Rendezte: Matteo Garrone

A film Mafab adatlapja: Il racconto dei racconti (2015)

Megtekintés: Az elmúlt pár év egyik legzavarbaejtőbb, legparádésabb felnőtt mesefilmje.

Alig pár perce ment a film, amikor megjegyeztem Milónak, hogy ez a film nem lehet Amerikai. Egy bohóc jelmez szerű ruhában ténfereg egy alak a poros várudvaron, körülötte jelmezes emberek. Egy férfi bikát vezet kantáron. Késdobálók a háttérben. Egyszerűen éreztem, hogy ezt nem egy kommersz rendező dobta össze, mert ahhoz túlságosan festői, költői volt a látvány. Azután jöttek az ismert színészek ám ennek ellenére sejtettem, hogy akárki rendezte a filmet, nem született amerikai lesz, az biztos. Argentin és spanyol volt a tippünk, azután kiderült, Garrone (néha ittam azt is...) olasz. Ciki, de ez nem jutott eszembe, pedig kézenfekvő lett volna.

Garrone egy a késői reneszánszban született író-költő, Giambattista Basile mesekönyvéből szemezgetve állította össze filmjét, amely három különböző történetet mutat be, a félszáz meséből, lineárisan egymás mellett haladva. Mindhárom történetben fontos szerepet kapnak uralkodók, akik környezetében valamilyen átoknak lesz fontos, központi szerepe. Basile könyve - Pentameron: A mesék meséje, avagy a kicsik mulattatása, 2014-ben - magyar nyelven is megjelent. A kész mű amolyan szkeccsfilm is lehetne, ha a három mese egymástól jól elválasztva, széttagolná a filmet. A sokkal néző barátabb megoldás a történetek közötti ugrálást választotta rendezőnk és a forgatókönyvírók, hogy ne unjunk bele egyik szálba sem, ha esetleg nem kötne le minket valamelyik történés. A rendező nem következtet, nem áll egyik szereplője mellé sem, nem akar szájba rágni, csak elmeséli amit Basile papírra vetett. A konklúziót mindenkinek magának kell kitalálnia, mert egyik-másik történetszál mintha hézagos lenne, esetleg magyarázatra szorulna. Ezen "hiányosságok" ellenére is remek szórakozás a két órás mozi. Aki szereti az igényesen megfilmesített késői reneszánsz korból ránk maradt írói munkákat, annak kötelező darab.

A történetek néha teljesen más irányt vesznek, mint amire akár számíthatnánk: A bolha című mesében azt hinnénk, majd a megnőtt állatnak esetleg bármi szerepe lesz az idő múlásával, ám közel sem a bolha lesz az érdekes, hanem az Ogre, aki elviszi magával Violet-et a barlangjába, hogy sok rettegés után a hercegnő vérrel mocskolva elmeneküljön. (Gyakorlatilag, végül akár egy bolha, az óriás nyakába csimpaszkodva vérét veszi...)

Az első mese Longtrellis királyné (Salma Hayek) gyermektelenségével kezdődik, majd egy varázsló tanácsára belehajszolja férjét (John C. Reilly) egy küldetésbe, amelynek köszönhetően lesz gyermeke éppen csak mindent elveszít, hogy a gyermek boldog lehessen. (Bár sokkal előbb láttam és olvastam John Wyndham "Elátkozottak faluja" című filmjét/regényét, van némi hasonlóság a kalandos születés utáni albínó ikerpár ragaszkodása és Wyndham angol kisvárosi sci-fi történetében.)

A másik mese Highhills királyról (Toby Jones) szól, aki ahelyett, hogy agyonnyomná a vérét szívó apró bolhát, saját testéből táplálja kutyaméretűre, míg a rovar/állat (?) hatalmas súlyának terhe alatt elpusztul Ekkor a király lenyúzza a bőrét és kitalálja, hogy Violet (Bebe Cave) nevű leánygyermekét ahhoz adja, aki képes megállapítani a kiterített bőr eredetét. Mondjuk elég nagy baromság, csak, hogy a király kiszórakozza magát, így nem meglepő - mesei fordulattal - hogy egy Ogre (Guillaume Delaunay) érkezik az udvarba, aki/ami állatok bőrének nyúzásával foglalkozik egyébként, ezért hamar megmondja a megoldást, ezzel elnyerve a hercegkisasszony kezét. Kalandjaik itt nem érnek véget, mert a kezdetben gyenge és életképtelen kisasszony végül kiáll magáért és drasztikus módszerekkel kiszabadítja magát a fogságból.

Az utolsó történet is eléggé kacifántos. A kéjsóvár Strongcliff királya (Vincent Cassel) dekadens örömködés közben meghallja egy öregasszony énekét és mivel fiatal lánynak véli, udvarolgatni kezd a hang gazdájának. Az öreglány persze kapva az alkalmon, igyekszik profitálni az eseményből, míg végül húga bájait ajánlja fel egy éjszakára, igaz, ragaszkodva a sötétség leple alatti szerelemhez, hiszen mindkét hölgy eléggé aggocska és sorvadt. A királyi szex után a kíváncsi uralkodó gyertyafénynél meglesi új hódítását, ám mivel a látottak elborzasztják, hamar kidobatja palotája égbe nyíló ablakán a szerencsétlen öreglánykát. A zuhanás azonban nem halálos és mivel egy unatkozó boszorkány talál az ágak közé csavarodott elalélt testre, gondoskodik róla, hogy a cselekmény némi varázslattal megbonyolódjon... amit majd megnézhetsz a filmben.

A lényeg, hogy pazar a film. Kellemes Alexander Desplat visszatérő főmotívuma (Hallgasd meg a fenti videót!) a filmzenében. Nagyon szép a fényképezés és ötletes is a szűrők használata - vízalatti felvételek. A színészek pedig egészen remekek és nem feltétlenül a legismertebb nevek.
Toby Jones arcjátéka eszméletlen és a két öregasszonyt alakító színésznők - Hayley Carmichael és Shirley Henderson - alakítása is parádés. Az arcuk, hangjuk. Nagyon érdemes eredeti hangon megnézni a filmet.

Matteo Garrone első angol nyelvű filmje igazi kosztümös mozi, annak összes előnyével. Hátránya nem sok van a filmnek, talán kicsit hosszú.

90%

Szeretnéd látni! M E S É K  M E S É J E