Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Kissé lassú felvezetés, hatásvadász ötletek, de összességében korrekt "Remake".
Vannak filmek, amelyeket mostanában láttam és egy személy kapcsolta őket össze, akármilyen módon és ez Eli Roth személye. Ezeket a filmeket fogom ezentúl az Eli Roth testvériség mozijainak nevezni. Ez annak egyik oszlopos darabja, hiszen ezt maga Roth rendezte. A charme-os rendező, romlott aggyal. A férfi, akinek filmjeiben egyszer csak elbaszódik minden. Ez a mozija nem titkolt főhajtás egy korábbi, mára klasszikus, kult státusznak örvendő dzsungel horror film előtt, amely saját idején erősen megosztotta a közönséget, ugyanakkor megágyazott a found footage filmek-nek, melyek mostanra érték el a dömping csúcsot, hiszen havonta jön ki egy-két darab a témát felkarolva. Az őseredeti film a megosztó direktor-zseni (?), Ruggero Deodato, "Cannibal Holocaust, 1980" című drámája volt. Valójában már korábban is készültek a műfaji sajátosságokat eszközként használó filmek, igaz, nem sok és kevésbé ismert darabok, mint az 1971-es "Büntető Park - Punishment Park".
Ez a friss mozi azonban a 80-as kannibál filmet idézi meg, más szemszögből frissebben, néhol morbidabb formában.
Az alapötlet hasonló. Ott forgató stáb leforgatott filmanyagát elemzik utólag, hogy lassan megismerje a néző pusztulásuk történetét, itt pedig egy természetvédő csoportosulás szenved repülőgép szerencsétlenséget, hogy egy kannibál törzs karmai közé kerüljenek.
A film egyetlen diáklányra (Lorenza Izzo) fókuszál, főleg az ő szemszögéből látjuk az eseményeket és végül pont ő lesz az, aki képes megmenekülni a kalandokból, miközben még egy kis bosszúra is marad ideje.
A film ereje nem az újdonságban rejlik, hanem a naturális és váratlan sokkolásban, amely néha csak annyiban merül ki, hogy egy szereplő szinte a kamerába tolja a farkát, miközben könnyít magán. Egy ilyen egyszerű, az élet természetes velejárója is képes kizökkenteni a nézőt, hát, még a később tapasztalható brutalitás és erőszak.
Néha pedig úgy borzaszt el, hogy a nézőt "elaltatja", majd olyan zsigeri drámát tol az arcunk elé, hogy kezdünk mi is kétségbeesni, anélkül, hogy a szereplők között kellene guggolnunk, egy keményre döngölt aljú ketrecben.
A film ezek mellett tartalmilag egy fricska is, hiszen a dzsungelt védő aktivisták kerülnek a vérengző emberevő horda kezébe, így gyakorlatilag a tudatlan, természeti népek pont azokon vesznek erőszakot, akik az ő érdekükben, nekik igyekszenek segíteni.
A legtöbb szereplő már dolgozott az Eli Roth testvériség filmjeiben, sőt, sokuk egymással is. Lorenza Izzo, aki jelenleg Roth felesége a való életben, két, az elmúlt hónapokban látott filmben is felütötte csinos kis fejét. Az egyik a felemás érzést keltő, elrontott befejezésű "Kopp-Kopp - Knock-Knock, 2015", a másik a hangulatos vámpíros bosszú film, "Az idegen - The Stranger, 2014". Ariel Levy, aki Alejandrot, a film rossz-fiúját személyesíti meg, látható volt "Az idegenben" is és megjelent a magyar vonatkozású katasztrófafilm-horrorban, az Utórengés-ben "Aftershock, 2012".
Számomra a legismertebb név - nem művészi életútja okán, inkább csak, mert korábban már a szemem elé került - a füvező Lars-ot megformáló Daryl Sabara, akit gyakorlatilag gyermekkorától láthattunk felcseperedni, hiszen a Kémkölykök egyik főszerepében mutatkozott meg a szélesvásznon.
A többiek is hasonló kvalitású színészek, kivétel a törzset alakító, tényleg enyhén bennszülött falut. Őket a világtól viszonylag távoli közösség alakította, miután Roth levetítette nekik a filmjét, hogy mire is gondol, mikor velük szeretne forgatni. Állítólag a közösség tagjai jól szórakoztak a levetített Deodato filmen, mert úgy vélték, valamiféle vígjátékot néznek.
Mi van még?
A fényképezés korrekt munka és eszméletlen szép a környezet, amelyre, mintha még rá is erősítettek volna. A zöldek intenzív zöldek, a bennszülöttek testfestései leugranak a képről. Egyetlen negatívumként csupán a sok közelit hoznám fel, amely erősen csökkenti a mozis hatást.
Összességében olyan 60%.
Érdekességek:
- 1988-ban egy olasz horrorfilm ami forgalmazásba került Cannibal Holocaust II. címen is, egyéb címként a "The Green Inferno"-ként is ismert. (Vagy az olasz változat: Paradiso Infernale)
- Lorenza Izzo majdnem sikeresen megfulladt a hömpölygő folyós jelenet forgatása közben, mert nem voltak eléggé egyértelműek a megbeszélt színészi jelek, ha probléma lépne fel.
-
Megtekintés: Nem vagyok nagy rajongója a found footage filmeknek, de ez mind műfajon belül, mind filmként egyértelműen remek darab.
Ti West rendezői stílusa remélem minden egyes következő filmjével egyre érettebb lesz. Remélem, mert a 2013-as "Az úrvacsora" eszméletlen hatásos film lett. Persze, oda kell rá figyelni, nem lehet vállrándítással elintézni, annyira aprólékos munka van benne. A found footage filmeknek két változata van:
a.) aprólékosan kidolgozott forgatókönyv, felesleges részlet/rész nélkül, mindennek van helye benne és végül teljes lesz a kép.
b.) kamera forog, rohangálunk, meghalunk.
Az úrvacsora az első csoportba tartozik, megtörtén t események felhasználásával. Amennyire nem tudtam kedvelni a 2009-es "Az ördög háza - The House of the Devil" főhajtást a hetvenes évek sátánista horrorjai előtt, annyira hajolok most meg én ez előtt, a found footage filmek kvintesszenciáját bemutató darab előtt.
Hogy azért lett e hatásos, mert bőven merít a valóságból - egy 1979-es eseményből - vagy mert az eredeti események megidézése mellett ragyogóan feszesre lett vágva, fényképezve és hitelesen adja vissza, amit bemutatni szeretne, azt döntse el mindenki maga. Részemről Ti West ebben a filmben magasabb szintre emelte a minőségi found footage filmeket, még akkor is, ha nem eredeti, amit alkotott, csak, talán jóval erősebb és követhetőbb. Ha hasonlítani akarnám egy legalább ennyire erős darabhoz, akkor testvérdarabja lehetne a 2012-es "A konspiráció - The Conspiracy"-nak. Ugyan a korábbi mozi kicsit jobban áll az imdb pontozásán, saját véleményem, hogy "Az úrvacsora" egy kicsit koherensebb, pörgősebb és hitelesebb történet, ha egymás mellé helyezzük őket. Meg persze talán kicsit profánabb is, mint a titkos társaságba beszivárgó újságírók története, de talán pont ezért hihetőbb is.
Az előzmény:
James Warren Jones, később Jim Jones, 1931.május.13.-án egy szerdai napon, megszületik az Amerikai Indiana állam, Randolph Megye, Crete nevű kisvárosában, amely alig pár kilométerre (kb. három) helyezkedett el Indiana és Ohio állam határától. Crete unalmas, néhány házból álló mezőgazdasági terület. Apja az I. világháborús és fogyatékkal élő veterán, James Thurman Jones (1887-1951), aki nem nagyon foglalkozik a gyerekkel. Édesanyja, Lynetta Putnam Jones (1902-1977) állandóan dolgozott, hogy eltartsa családját, szimpatizált a kommunista eszmékkel és katolikus vallással és, hogy teljesebb legyen a kép, azt vallotta, hogy James megszülésével életet adott egy "Új Messiásnak".
A kisfiú, mivel otthon unatkozott és apja magába fordult a háború borzalmaiból hazatérvén, ismerősökkel, főleg egy pappal töltötte az idejét, annak templomában, ahol már tíz évesen a vallás felé fordult a gyermek és megágyazott hitének.
Jones figyelmesen hallgatta a prédikációkat, és bár barátai nem nagyon akadtak, szorgalmának köszönhetően hamarosan maga is kiváló szónok lett és tartott beszédet emberek előtt, aminek következtében kifejlődött benne egyfajta messiás-tudat, amellyel anyja is sulykolta.
A vallásossága mellett is nagyon fura fiú volt, mert ellenezte a szórakozás populáris formáit, mint sport vagy tánc, ugyanakkor megszállottan érdekelte a halál és a lélek kapcsolata, ezért fiatal korában gyakran kínzott állatokat.
Apja, miután a világban nem találta a helyét és munkát is nehezen talált állapota miatt, ellenség-képet keresett és meg is találta a fekete közösség tagjai körében. Belépett a Klu-Klux-Klánba és megtiltotta fiának, hogy fekete bőrű barátait a házba hozza. A nézeteltérések mindennaposak voltak a szegényes tanyaházban és végül szülei a válás mellett döntöttek. Jones az édesanyjával maradt.
Úgy tűnt, a költözés megoldás a problémáikra. Richmondba költöztek, ahol anya és fia összeszedte magát. Jones elvégezte tanulmányait, ápolóként tevékenykedett egy kórházban, ahol megismerte Marceline Baldwin-t és hamarosan feleségül vette.
1951-ben, amikor apja elhunyt a Jones család átköltözött Indianapolisba, ahol James belépett a kommunista párba és mivel tanaik működését leginkább a valláson belül tudta kamatoztatni, metodista lelkészként helyezkedett el Sommerset Southside-ban. Azonban, mivel elképzelései ütköztek a metodista értékrenddel, megalapította saját egyházát, a később elhíresült A Népek Templomát.
Mivel nézetei később inkább a különböző rasszok közötti békés együttélést hirdette, hamarosan elhatárolódott mindentől, ami nem fért ebbe a képbe bele.
Paranoiás félelme az atomháborútól, mind jobban elhatalmasodott rajta így munkája mellett arra is sok időt fordított, hogy beutazva a világot, megfelelő helyet keressen nyájának, ahol az esetleges katasztrófát sértetlenül átvészelhetik.
A hatvanas években törekvései, hogy megszilárdítsa vallási hatalmát sikerrel jártak. Rengeteg hívet szerzett és egy egész közösséget hozott létre a Redwood völgyben, ugyanakkor, egyre több botrány kezdett kialakulni körülötte, melyeknek volt olykor vallási vonala (egyéb vallások gyalázása, biblia megszentségtelenítése, stb.) és világi is (házasságtörés, szexorgiák).
Mire a hullámok összecsaptak volna feje fölött, sikerült annyi pénzt (legállhatatosabb hívei akár a nyugdíjukat is neki adományozták) összegyűjtenie, hogy felvásárolhatott egy brit fennhatóságon kívüli területet (1966-ban kiáltották ki a függetlenségüket) Guyana-ban,
Megalapította a magáról elnevezett városkát, Jonestown-t. Itt paranoiája annyira eldurvult, hogy a virágzó és szeretetteljes közösség gyakorlatilag egy erőszakállammá változott, melyet fegyveresekkel őriztetett és senkit nem engedett el belőle.
A szokás megtörési, szektás módszereket is bevetette, mint kevés élelem kiosztása, alvásmegvonás, lelki terror és fizikai erőszak.
Végül némi információ kiszivárgott a tiszteletes birodalmából, amire Kalifornia (ahol korábban adót fizetett és vallási központját működtette) úgy reagált, hogy a helyszínre küldött egy kongresszusi képviselőt, Leo J. Ryan-t egy újságíró-csoporttal, hogy szerezzenek bizonyítékokat a törvényszegésre.
1978.november.18.-án kiborult a bili. Ryan megérkezett és kezdetben csupa boldogságot látott - amit Jones megparancsolt a híveinek - ám néhányan térdre estek előtte és könyörögtek, hogy juttassa őket vissza az államokba. Ryan visszasietett a repülőgéphez az újságírókkal és szökevényekkel, de Jones tiszteletes utánuk küldött néhány fegyvereset, akik belelőttek a menekülőkbe, megölve a kormányzót, két újságírót és pár szökevényt.
Ezzel egyidejűleg Jones összeterelte híveit és mivel érezte, túl messzire ment, meghozta utolsó döntését, amelyet a világ egy része ma sem tudott feldolgozni. Egyszerűen több mint kilencszáz embert (ahány forrást kutattam fel, annyi számot adtak meg, 900 és 930 között) kísért/kényszerített az öngyilkosságba.
Először a gyermekeket itatták meg a méregkeverékkel, majd a többieket. Aki nem akart mérget inni, azt vagy kényszerítették, vagy agyonlőtték a fegyveresek, akiket Jones fizetett. Hogy elég morbid legyen a vérengzés, a tiszteletes közben végig agitált a híveinek és ezt szalagra is vették, amelyet később a helyszínen megtaláltak. A tiszteletes, felesége és a főbb emberei egy csoportban feküdtek, valahol az események közepén, önkezükkel vetve véget életüknek. Három nagykorú fia annak köszönhette, hogy életben maradt, hogy az esemény alatt Amerikában vettek részt egy sportrendezvényen.
A tragikus eseménysor után Jonestown városát ledózerolták. A holttesteket visszaszállították Amerikába és a tiszteletes hamvait a Csendes-Óceánba szórták.
A film:
Mivel found footage a műfaji meghatározás, kezdetben dokumentumfilmes elemekkel dolgozik a film (statikus kamera, beszélgetést rögzít), később pedig rejtett kamerás felvételként, melyet sikerül elkészíteni. Szerencsére a remek dramaturgiának köszönhetően csak egészen kicsit erőltetett a történet kamerás felvétele. Csupán akkor éreztem, hogy kilóg a lóláb, amikor a filmbeli Atya, Gene Jones (csak névrokona a tiszteletes Jones-nak, de mivel annyi Jones él, csak poénból jegyeztem meg) megkéri egyik hívét, hogy vegye fel a földről a készüléket és rögzítse az utókornak a történéseket. De amennyire emlékszem, csupán ezen a ponton tudtam volna a filmbe kötni.
Igyekeztek a forgatókönyv írói végig megfelelni a Jonestown-i események reprodukálásának és kiváló munkát végeztek. A bemutatott karakterek viselkedése, az apró jelenetek felfűzése vagy az Atya megjelenése mind hiteles. Gene Jones például hasonló öltözetet kapott és napszemüveget, mint az igazi Jim Jones.
A film befejezése is tökéletes és végig hihetően veszünk benne részt, mi nézők is. egyébként tervben volt egy pesszimistább befejezés is, melyben a menekülőkkel a földhöz csapódik a helikopter, de szerintem jól tették, hogy nem ez lett, hiszen egy égő gépből kimenteni egy kamerát és megmenteni annak felvételeit, hogy azt found footage filmnek állítsanak be, eléggé hiteltelenné tenné az egész történetet.
A színészek:
A rendezőt már méltattam és a szereplőkről is inkább csak jót tudok mondani.
Mind egyébként egy alomból jöttek, hiszen korábban már dolgoztak abban a "csoportban", amelynek a rendező és a producer, Eli Roth a tagjai, sokak mellett.
Ha Eli Roth nevét meglátom egy stáblistán, már tudom, hogy aberrált élvezetben lesz részem. Nem feltétlenül minőségi, de, hogy valami elborult mozi lesz, az tuti.
A főszereplők öten vannak. Hárman a stáb tagjai, egy lány, egyikük testvére és az atya. A többiek csupán statiszták, bár, amit a vásznon látok, még így is eléggé kiborító, hogy tudjuk, nem valóság. (Biztos azért, mert amúgy ez 1978-ban megtörtént és sokkal többen haltak meg)
Jake (Joe Swanberg), Sam (AJ Bowen), Patrick (Kentucker Audley) nevei csupa olyan filmből köszöntek vissza rám, amikben nem biztos, hogy emlékeztem rájuk, de többségüket legalább élveztem: V/H/S/, Te vagy a következő!, A vendég, A balta 2., A jel, stb.
A baráti társaság amúgy egymás filmjeiben is szívesen vállal szerepet.
Bár ők a főszereplők, akit mégis ki kell emelnem, az Caroline megformálója, Amy Seimetz, aki a legerősebb alakítást hozta és végig hitelesnek éreztem a vásznon.
A történet:
Nagyjából leírtam miről szól a film. Gyakorlatilag végigkísérjük a Jonestown-i eseményekhez nagyon hasonló szekta utolsó két napját.
Különvélemény:
- Annak ellenére is szórakoztató volt számomra a film, hogy nem vagyok vallásos, ezért elvileg nem tudom beleképzelni magamat egy ilyen szituációba. Sem Eden Parish (a helyszín) lakójaként, sem úgy, hogy oda menjek egy mentőakció keretében.
Túl veszélyesnek tartanám.
- Pszichológiailag azért érdemes eljátszadozni a gondolattal, hogy egyetlen ember, hogyan képes ennyi másik személyre ráerőltetni az akaratát?
- Hogyan képes kiválasztani a gyengéket?
- Hogyan képes átformálni őket, önön képére?
- Hogyan képes öngyilkosságba hajszolni őket?
- Hogy képes egy szülő vallási okokból megmérgezni saját gyermekét?
- Mennyire erős a hit vagy mennyire bomlott az elme?
- Hol van a határ, amit egy elvileg szent ember végül átlép?
Rendkívül szórakoztató - újra fogalmazom - rendkívül felborzoló filmet sikerült 4 millió dollárból kihozni.
Megtekintés: Embert próbáló első óra után egy elég durva és érdekes lezárást kapunk. Időutazásos filmek kedvelőinek csemege.
Remek alapötlet, egy novellához. Érezni is, hogy mintha a játékidő kissé elnyúlna az első órában. Magát, az időkép készítését nem is nagyon látjuk, működésének sikertelenségét megkapjuk némi tudományos maszlag formájában - átlagnéző, vagyis én, nem is értem - míg az utolsó kb. húsz percre felébred a film Csipkerózsika álmából. Kőkeményen figyelni kell, hogy a kevésbé fogékonyak megértsék a felvázolt időutazási problematikát, melynek végén, a főszereplő Erol megmutatja, hogy mit is kell hasonló helyzetben tennünk, ha elég tökösek vagyunk és végletekig eltökéltek.
A film befejezése az, ami az egészet kirántja az unalom sarából, de addig el kell jutni. Nem könnyű ez, hiszen a néző kezét a film elengedi, miközben arra összpontosít, hogy jól és maradéktalanul fesse fel a karakterek motivációit. Végül azonban helyére kerül minden és egy nem túl nyálas befejezést kapunk. Szerintem korrekt ár, a korábbi eltékozolt egy óráért. Ezért lesz a film végül egyike az erősebben sikerült időutazásos témát boncolgató filmeknek. Bár rövidebb és szórakoztatóbb lenne.
Metha nem rossz rendező, csak sajnos nem sokat lehet stílusáról elmondani. Semmi jellemző rendezői manír, húzás, névjegy. Igaz, egyetlen film után - amit láttam - nehéz is lenne mindjárt megfejteni stílusjegyeit. Rufus Sewell, az apa, mindig kellemes meglepetés számomra, mert kedvelem a srácot. Kifejezetten szeretem, ha véletlenül nem a sötét oldalt képviseli a filmben. Sajnos, ebben a moziban nem ő a főszereplő, így be kell érnünk annyival, hogy vele kezdődik és végződik a film. Gillian Andersonnal faramucibb a szitu. Különösebben nem kedvelem - ezen az X-akták sem tudott változtatni - nem is veszem eseményszámba, ha a nevét látom a stáblistám és még a forgatókönyv sem segít megkedvelni a szerepében. Talán, mert a drámai szál elmélyítése miatt karakterét gyengének írták meg. Victor Garber nekem Victor Garber. Bármiben láttam eddig az urat, legyen az Alias akció sorozat vagy Titanic katasztrófafilm, mintha ugyanabból a dobozból rántották volna ki a színészt. Mondjuk, ettől még az ő fizimiskáját kedvelem, de még a filmben elhelyezett almát a tanárnak az asztalra "Elveszett frigyláda fosztogatói" utalás sem hozott ki belőle többet, mint máskor. Egyszerűen skatulyából kihúzott úriember forma. Kéne már látni tőle valami durván komfortzónán kívüli produktumot.
A főszereplő Erol-t alakító Haley Joel Osment meg már rég nem az a viszonylag helyes kissrác, aki szellemekkel társalog, viszont még mindig remek színész és hihetetlen apróságokkal képes színesíteni a figurákat, amit elvállal.
A történet szerint Gabriel (Rufus Sewell), elutazik pár napra egy konferenciára, hogy kicsit kikapcsolódjon a tudomány oltárán. Felesége apjával még megbeszél egy ebédet, majd örökre eltűnik. Telnek az évek és a feleség, sajnálatos módon képtelen feldolgozni az eltűnést. Magát okolja és végül a halálba menekül a nyomasztó bizonytalanság elől. Gyermekük, Erol, lassan felnő, de nem kis mértékben nagyapja hatására, lassan életcéljának tekinti, hogy megfejtse apja titkát, amelynek az időutazáshoz is köze van.
Ha ezzel a kötettel kezdtem volna ismerkedni King munkásságával, egészen biztos vagyok benne, hogy ma nem lennék ilyen nagy rajongója. Szerencsére, kölyökkoromban az első könyve, amit kezembe vettem és nem tudtam, mit várhatok tőle, az "A ragyogás" volt és másodiknak a sárga albatrosz, első kiadású "A holtsáv". Amennyire emlékszem. A szerző azóta rendesen végigkísérte utamat és közben csupán annyi változott, hogy már nincs annyi pénzem új kiadásokra, mint régen, ezért antikváriumból vagy születésnapi kívánságból kell megszereznem az aktuális megjelenéseket.
A Joylandot még valamikor tavaly olvastam és nem voltam tőle annyira elragadtatva. Mostanra nagyjából el is felejtettem, miről szól, mi a főszereplő neve, csupán halvány emlékek maradtak meg bennem. Jack Torrance, Jimmy Smith, Charlie McGee, Carrie White. Ezek a nevek megmaradtak bennem.
A tavaly olvasott kísértetes-krimi főszereplőjéről mára annyira emlékszem, hogy a mesélt történet idején egyetemistaként - vagy középiskolásként - a nyári szünetben úgy igyekezett megkeresni a tanulásra való nagy részét, hogy elszegődött egy igazi, hamisítatlan vurstliba, ahol volt tükörterem, óriáskerék és pattogatott kukorica rogyásig. Miközben lassan teltek napjai, megismerkedett a tengerparton egy helybéli fiatal anyukával, aki tizenéves fiával éppen egy kellemetlen családi perpatvart igyekezett kiheverni.
Az orosz kiadás borítója
A könyvből két momentumra emlékszem még ma is.
Az egyik a bőr. (A történetben bőrnek nevezik azt az emberre felhúzható kutyajelmezt, amivel néha a gyerekeket kell elszórakoztatni a park területén)
King érzékletesen írja le annak a kutyajelmeznek a viselését és az azzal járó megpróbáltatásokat, amit az ilyen vidámparkokban nap, mint nap átélnek azok a beugrós melósok, akik kénytelenek viselni azt. Soha korábban eszembe nem jutott volna, hogy Goofy kutyaként vagy Mickey egérként, babaarcra fagyott mosollyal integetni a lurkók között, bele a kamerába, ennyire embert próbáló feladat lehetett valamikor, sőt, akár mostanság is. Nem gondoltam, hogy aki magára ölti gyermekek barátjának álcáját, gyakorlatilag a hőgutát és gutaütést kockáztatja meg, miközben százak arcára csal mosolyt. Ez a visszás tevékenység elgondolkodtatott arról, hogy a "show-biznisz" milyen banális veszélyekkel járhat.
A fura, hogy sokkal korábban már láttam olyan filmet, amiben jelmezes emberek virgonckodtak - pl. Szerepcsere, Valami Amerika - de eddig ennyire nem gondoltam bele, milyen gáz is lehet jópofának lenni.
Ahol tetten értem King zsenijét, az egészen biztos ez az apró információ, amit szépen beleépített a regényébe.
Stephen King ezen regénye 2013-ban íródott és mindjárt, a megjelenés évében része lett egy amerikai könyvsorozatnak, a "Hard Crime Case"-nek. A sorozat darabjai 2004 óta látnak folyamatosan napvilágot, általában két kötet egyszerre, kb. három havonta, de eléggé összevissza. Több nálunk is ismert szerző regényei kerültek már bele, pl. Lawrence Block, Ed McBain, Robert Bloch, Donald E. Westlake, vagy Robert Silverberg. Stephen King két regénnyel képviselteti eddig magát a szériában - a másik "A Coloradói kölyök" - és ő azon szerzők egyike, akinek friss írásai jelentek meg a sorozatban a sok korábban már megjelent történet mellett.
Illusztráció az amerikai grafikus kiadásból.
A másik, amire még emlékszem, a befejezés, legalábbis a meggyilkolt lány kísértetének és a gyilkosnak a vonala. Persze nem kristálytisztán emlékszem, sajnos, annyira nem fogott meg a történet, hanem inkább szemrehányóan, hiszen a "megoldás" pofátlanul profán és megvezeti a nézőt, aki, ugye, csupán olvassa a sorokat, nem láthatja a figurákat, holott, a regényből egyértelműen kiderül, hogy ha látnánk is a felrajzolt szereplőket, egészen biztos, hamarabb lelepleződne számunkra a könyv végi csavar.
Így erre építeni a befejezést - már, hogy az olvasó elegánsan az író nyomában kullog - kissé elveszi a kedvet az igazi élvezettől, még akkor is, ha természetesen, ezen kívül, minden leírt sor hangulatos és kellemes Stephen King varázslat.
Mindettől függetlenül, egy év távlatából, ki merem jelenteni, hogy a Joyland a kevésbé sikerült King regények sorát gyarapítja és inkább egy kisregény, mint igazi könyv.
Csak divatból nem kedvelek meg egy filmet. Hiába a rengeteg fesztivál díj, hozzám nem került közel ez a darab...
Tűrőképességet erősen próbára tevő, közel két órás nyűglődés, melyben két fiatal, vidéki házba költözik, ahol se áram, sem telefon, sem lehetőség, hogy plazma tévén 3D-s mozikat élvezzünk, csak favágás és vödörrel víz hordás a kádba. Így kell új életet kezdeni.
Apu aláírja a papírt, mire kiderül, azért a ház ketté van választva és a szomszédnak egy hónapja van kiköltözni. Biztos volt...
Anyu érzi, valami történik.
Rosszakat álmodik.
Vagy hallucinál?
Apu meg elmegy cigiért és eltűnik. De mégsem.
Bár, jobb lenne, ha eltakarodna, hiszen miatta nem született meg Grace a kislány. Kicsoda?
A végére kiderül, hogy első este bebaszni az ódon házban, nem szerencsés.
Útóljára ennyire hasonlóan blöff végű film a Ganzfeld vizsgálat volt. (Ha láttad azt, akkor ez már majdnem szpojler!)
Le kéne már szokni az olyan filmekről, amik végén a főszereplő felébred a rémálmából.
Bár itt nem az történik, ám valahogy mégis...
40%
De legalább:
- Van némi hangulata.
- Nem rossz a fényképezés.
- Kellemes a női főszereplő.: Rachel Marie Lewis
Hallottad az a viccet, amikor egy férfi elmegy a világhírű pszichológushoz és panaszkodik arról, hogy az élete nehéz, nem érzi benne jól magát, stb. A pszichológus azt tanácsolja neki, hogy este menjen el a cirkuszba, mert ott lép fel a Lali bohóc, aki garantáltan mosolyt tud csalni bárki arcára. Erre a férfi elsírja magát. A pszichológus riadtan kérdezi: - Mi a baj?
Mire a férfi: - Én vagyok a Lali bohóc...
Nos, kb. erről szól a film. Sarkítva.
Boris Hybner ötletéből bő két órás keserédest írt Petr Jarchovský. Egy filmet, amely a kihagyott lehetőségekről, továbblépésről és a szinte sírig tartó barátságról szól. Akkor is, ha nagyon, nagyon csúnyán váltak el egymástól.
Már az első percek alatt láthatjuk, hogy nem egy szokványos drámával van dolgunk. A képi világ, a színészek, kamera mozgás legalább annyira szürreális, mint a bohócok világa. És itt van a kulcs. Vannak emberek, akik egyszerűen nem kedvelik a humor azon formáját, amelyet a "klasszikus bohóc" kifejezéssel lehet párosítani. Én pl. már gyerekként sem rajongtam sem a cirkuszért, sem azon belül a harsány sminkű és harsány hangú bohócokért. Egyszerűen nem tudtam szórakozni azon az olcsó butaságon, amelyet a porondon predesztináltak. Ezért volt számomra nehéz végigülni a filmet, pedig egy nagyon érzékeny drámát hagytam volna ki. Jó, én nem rettegek a bohócoktól, mint Johnny Depp, ami ugyanakkor azért furcsa reakció tőle, mivel szerepeinek nagy része mind egyfajta bohóc karakter volt.
Némi erotika is elbújik a filmben.
A hatvanas évek végén, Csehszlovákiában, három kezdő színész, bohóc és akrobata, létrehozott egy burleszk formációt, - A busters volt a nevük, amely főhajtás is lehet akár Buster Keaton színész nagysága előtt (Keaton sikerei Charlie Chaplinével vetekedtek) - mellyel hatalmas sikereket értek el, szinte már világhírt. Azután a csoporton belüli ellentétek egyre kiélezettebbé válása miatt, hirtelen feloszlottak. Egyikük, Oskar (Didier Flamand) vélt sérelmei miatt Franciaországba emigrált, hátrahagyva mindenkit, akivel addig kapcsolata volt. Nem csak a kollégáit, akikkel együtt indultak a siker útján, de még a családját is, ami miatt később, a hazatérése nem lehetett virágesős, piros szőnyeges, hiszen ha úgy vesszük, magára gondolva, "elárult mindenkit", aki mellette állt. Tegyük hozzá, hogy az akkori politikai helyzet sem sokat segített a művészeknek, inkább csak kizsigerelte a sikereikkel járó népszerűséget, viszont adni keveset adott. Oskar végül ezért menekült el a világba, elvágva magát a gyökereitől. Így őt is meg lehet érteni. De hiányával a védjegy produkció feloszlott.
Talán azért nem vonzódom a cirkuszi bohócokhoz, mert számomra az önfeledt örömködést nem kötném össze a drámával, pl. öngyilkosság stilizált ábrázolása. Másrészt, bár Chaplin hasonló munkákat csinált, nála nem éreztem soha stílus idegennek, ha a nevetést néha megszakította egy kis zsebkendő morzsolgatás.
Lassan megöregedtek, szikrázó fényük bőven megkopott. Oskar szeretné helyre hozni, hogy erőszakkal elszakadt/elszakította magát a családjától. Max (Oldrich Kaiser) szépen él kis családjával, amikor megtudja, hogy rákos. Így neki is kissé újra kell értékelnie az életét. A legmostohábban a sors talán Victorral (Jirí Lábus) bánt el, aki elvette egyik színésznőjüket, aki mostanra, ahogy elröpültek az évek, Alzheimer-kórban szenved, ezért Victor élete is egyfajta pokoljárássá silányult. Miközben a mindennapi betevőért tanítja a fiatal generációt, addig figyelmét az asszonyon kell tartania, hiszen a betegsége miatt bármikor beüthet a gebasz.
Az öregfiúk meglátogatták egyikük beteg barátnőjét. Közben szépen lassan gyógyulni kezdenek a régi sebek.
Három öreg kurafi, akiknek nem maradt illúziója többé. Megcsontosodtak, betokosodtak a sérelmeikbe. Maguk sem tudják, mit akarnak, de nosztalgiával kezdenek a múltra gondolni. Jó harminc évnek kellett tehát eltelnie, hogy végül megenyhüljenek egymás irányába. Három bohóc, három remek színész tolmácsolásában.
Megjegyzés:
Tudom, hogy mennyi munka van egy bohóctréfában. A poénok időzítésében, a színpadi jelenlét pontosságában, stb. Ennek ellenére sem feltétlenül érzem szórakoztatónak, amikor felnőtt emberek, gyermekként gügyögve esnek-kelnek a deszkákon. Amikor Oskar és Max egy "zenei" darabot adnak elő, az egy igazi, klasszikus bohóctréfa. Egy a baj vele, hogy érezni, mennyire eljárt felettük az idő. Ezek a poénok, esetleg egy csapat gyermek arcára csalhatnak bágyadt mosolyt. (Ha nem szereted a bohócokat.) Viszont el kell ismernem, hogy profi színészi játék, amit nyújtanak.
Tipikus vígjátéki elem, az atomjaira hulló kocsi. A film végén már érezzük, hogy a három öregfiú jó irányban halad tovább.
A filmhez sikerült komoly, drámai nemzetközi gárdát mozgósítani. Oskar barátnőjét pl. a számomra sem ismeretlen Julie Ferrier játssza, akit a Micmacs - (N)agyban megy a kavarás című, hasonlóan szürreális tragikomédiában alakít egy hasonló karaktert.
Kiemelném még az operatőri munkát, a különleges beállítások miatt. Érdemes figyelni, mennyire játékos a kamera. Néha csak körbefordul, máskor kimérten vonul végig a színen, megint máskor felemelkedik a fejek fölé, hogy megmutassa a fülek mögötti ráncokat. A munka Milan Chadima érdeme. Chadima azonban nem kezdő, hiszen rengeteg szuperprodukcióban dolgozott korábban second unit-ként, illetve olyan horrorfilmek képi világáért volt felelős, mint a Motel első két része. A hangulatosabbak.
Szeretni akartam ezt a filmet. Szeretni, mert egy magyar fiatalember rittyentette össze, amolyan low-budget módra. Szeretni, mert magyar és horror, ami ugye, nem egy megszokott párosítás. Szeretni azért is, mert ugyan amerikai stílusban készült. (Suli sportolói, régi, uszonyos verdák, angolul beszélnek.) Szeretni, mert a gonosz szerepekre a B filmek és a nyolcvanas évek ismert neveiből verbuváltak (más körülmények között biztos) ütőképes színész stábot. Szeretni, mert a Budapesti elhanyagolt vidámparkban forgatták, mellyel akár még új löketet is adhattak volna a látogatottságnak. Nem rajtam múlt, hogy végül csalódottan értem az első 3D-s magyar-amerikai horror végére. Mentségemre szóljon, hogy becsülettel végignéztem, habár már a felénél tudtam, nem éri meg a ráfordított időt. Bár, voltak fórumok, ahol azt olvastam, Hatvani Balázs egyfajta horrorkomédiának szánta a filmjét, ahhoz viszont túl kevés a poén benne. Sem szövegi, sem képi. Az a néhány filmes idézet pedig ide kevés.
A hullámvasút, mint díszlet...
A film roppant hangulatosan indult. Háttérben elborult, de ötletes montázs, előtérben néha olvashatatlan feliratok. Sokszor, mire kisilabizáltam volna egy-egy nevet, már jött a következő. Alatta másodvonalbeli filmzenéknél árnyalatnyival alig jobb eredeti score szólt. (Az én kényes filmzenéhez szokott fülem hallását vettem mérvadónak.) Gulya Róbert amúgy egészen pofás munkája. Nem féltem a fiatalembert, hiszen már több tucat produkció zenéjének elkészítésében vett rész, köztük nem kevés amerikai filmében. Fogunk róla hallani, ha így folytatja. Másrészt az elmúlt évek nem egy magyar sikerfilmjének komponált muzsikát. Pl. S.O.S. Szerelem!, Made in Hungaria, és Megdönteni Hajnal Tímeát, hogy mást ne mondjak! )
A felütés, hol is indulhatna máshol, mint a csillagos ég alatt, valahol a Hollywood felirat mögött, négy, egyébként szép old timer szerű amerikai kocsival, melyek segítenek belőni a történet idejét, valahova a nyolcvanas évekbe. Sajnos, hamar kiderül, hogy a alkotói kedv kimerül az átlagos amerikai tini horrorfilmekben unásig látott klisék abszolút szellemtelen visszaböfögésében.
Ennyi nagy névvel nem lehet hibázni...
Biff (Michael Cannell-Griffiths) kiköpött kistestvére a Vissza a jövőbe filmek Biff és egyéb neveken illetett Tannenjének. Arrogáns, barátnőjét kigúnyoló, sportkabátos majom, akinek viselkedése amúgy predesztinálná, hogy senki ne keresse a társaságát. Itt azonban, ahogyan más amerikai filmekben megszoktuk, ő a suli sztárja. A baráti társaság meg gyakorlatilag egyetlen bólogató tömeg, önálló akarat és személyiség nélkül. Amíg Biff elsőre, hombár nagyságú fejének köszönhetően tényleg elmenne egy ostoba csatárnak, addig a néha bevillantott barátai még véletlenül sem úgy néznek ki, mint akik elbírnák a labdát. Barátnőiket még kevesebbet mutatja a kamera, pedig amennyire látszik, a ruhájuk és a frizurájuk egészen jól sikerült. Kár, hogy a kamera nem nagyon dolgozik totál plánokkal, hogy a csinos arcokat jobban megnézhessük.
Biff folyamatosan osztja az észt. Már egy perc után elgondolkodtam, hogy a történet szerint a nője miért viseli el ezt a seggfejet? Oké, minden hasonló tematikájú történetben van egy kötelező köcsög, de itt hatványozottan jelenik meg az "Éjjel-Nappal Budapest!" színészeinek eszköztárát hiányosan felvonultató karakternek. A barátnő, Jenny (Erin Hayes) hiteles paródiája a lenézett barátnőnek, aki csak vergődik elnyomó párja mellett. Néha lázad, odamondogat pár becsmérlő szót, de foganatja semmi.
Harmadik fontos szereplőként megjelenik Sam Tully (Ashley Lloyd), a szomszéd srác, aki persze kötelezően vonzódik Jenny-hez, pedig a párbeszédekből azt lehet sejteni, hogy Sam még csak egy osztályba sem jár senkivel a brigádból, annyira más világ. Mondjuk azt sem értem, mit keres ott éjjel, a Hollywood felirat mögött egy kerékpárral, miközben akik a suliban a legtöbbet vegzálják, reflektorokkal világítják meg a kerékpár nyomvonalát. Ja, ilyen, amikor egy szereplő kihívja maga ellen a sorsot és belép egyedül egy elátkozott helyre. (Aha, amit később meg is tesznek, hiszen erről szól a film.)
Persze a románc létrejön...
Biff, bekóstolja "hősünket" és meglebegteti előtte, hogy ha az elátkozott vidámparkból hoz valami ereklyét neki, akkor Jenny automatikusan csinál vele valamit. Ez a rész elég homályos így számomra, mert ilyen felajánlást normális ember csak akkor tenne, ha már kész rá, hogy megunt babájával szakítson. A film szerint Biff szimplán hülye. Sam némi nyomásra (Biff tenyere a tarkóján és a többiek becsmérlő nevetgélése) végül megembereli magát és rááll az alkura. A társaság ezek után átteszi székhelyét a vidámpark egyik nem éppen főbejáratához és Biff lefekteti - nem a csajt - a szabályait. Sam kap két órát éjfélig, hogy előrukkoljon valami értékessel a lezárt terültről. Közben a társaság elejtett beszólásaiból körvonalazódik egy elátkozott vidámpark sötét múltja. Ennek ellenére Sam átmászik a kerítésen. Kis idő múlva, teljesen ésszerűen és logikusan, Jenny követi. Kicsit később Biff is utánuk megy, aminek sok értelme megint nincs, hiszen ő választotta ki a két órás limitet, de egye fene. Amin meglepődtem, hogy a többi fiatal kint maradt, pedig egy horrorfilmnél elvárja az ember, hogy ha már sötét, félelmetes helyszín, akkor azt tele kell rakni mellékszereplőkkel, akiket fel lehet koncolni. A film ezt a ziccert is kihagyja. (Igaz, így nem olyan klisés, mint amikor mindenki beszabadul oszt indulhat a menet.)
Hatalmas pofonokat osztogat innentől a film. A "szörnyek" kb. az Andrássy úti bábszínház szellemiségében készültek. A párbeszédek a két fiatal között majdnem csak a "menjünk innen el"-ig terjednek, ennek ellenére nem légvonalban takarodnak ki a helyről, hanem szépen bejárják minden zegét és zugát. A képek szépek, arra nem nagyon panaszkodnék, bár azért, amikor Biff osztja az észt Sam-nek az elején és az arca árnyékba kerülve szinte láthatatlan a néző számára, azt a rosszul bevilágított helyszín rovására írnám. Másrészt, egy olyan helyről van szó a filmben, amelyet halálesetek miatt közel húsz éve bezártak. Ennek ellenére elég tisztességes fénytechnika világítja be a tereket és a legtöbb vásári móka is működik. Ez számomra elfogadhatatlan egy olyan vidámpark esetében, amelyet nyilván a város nem lát el árammal.
Nem kicsit átverős poszter, ami pofátlanul azt sugallja, hogy Stephen King
Pennywise bohóca visszatért a 25 éves szendergésből...
A szörnyek nagyon gázak. Persze, az amerikai filmgyártás a nyolcvanas évek körül kitermelte a saját szar szörnyeiből álló filmjeit - hogy mást ne mondjak: The Goblin - és gondolom, túl sok pénzt sem lehetett felkanalazni a támogatók zsebéből, mégis, egy horrorfilmnél, ha szörnyes, sok múlik a mumus megjelenésén. Itt a mumus addig működik, amíg a kezeit látjuk, vagy esetleg az árnyékát. A rémek megjelenése a pókasszonyt és a bicikliző zombi (?) kislányt leszámítva a trash kategóriába illik. Velük kapcsolatban, ami viszont erős pozitívum, hogy olyan A lista kapirgáló színészek szólaltatják meg őket, mint Lance Henriksen a Bolygó neve: a halál-ból, vagy Sean Young a Szárnyas fejvadászból. Még kötelező megemlítenem személyes kedvenc B színészemet, Brad Dourif nevét, aki a létező összes horrorszerűségben képes volt megjelenni. (Több mint 150 filmje van és ezek tetemes része sci-fi, horror, vagy hasonló nyalánkság.) Dourif részt vett a Gyerekjáték című horrorsorozatban, mint a gyilkos baba, Chucky eredeti hangja. Sőt, lánya tovább vitte a staféta botot, hiszen a sorozat hatodik epizódjában a lánya játssza az egyik főszereplőt. A másik színészlegenda Tim Curry, akinek a nevét sokan nem ismerik, de ha azt mondom, ő az angolnyelv-tanár az Oscar című Stallone filmben, beugrik a csóka arca. (Kár, hogy olyan kultikus filmekben dolgozott szinte észrevétlenül, mint a Legenda, Vadászat a Vörös Októberre vagy Stephen King A valami-je, ahol szintén gyilkos bohócot formált meg. Legnagyobb szerepe viszont a Rocky Horror Picture Show transzvesztita tudósa. Michael Winslow, a Rendőrakadémia hangutánzó zsarujának hab a tortán, igaz, hogy hangképző tehetsége itt silány humorforrásként szeretne funkcionálni. Hatás nélkül...
Tehát van egy rakat nem rossz színészünk - sőt - és a szájukba adtak egy rakat olyan szar dumát, amely se nem érdekes, se nem vicces, se nem... semmi. A legtöbb, amit így hozzátettek a filmhez, az annyi, hogy a szörnyek képesek beszélni. Ha a film egy kicsit is igyekezett megidézni a Fantasztikus labirintus manó világát, akkor az nem sikerült maradandóan. Amúgy pozitívum, hogy van néhány kikacsintás jobb filmekre. Csak, hogy egyet lelőjek, előkerül Sam hátizsákjából a Grays sport almanach. Hogy nem tudod hova tenni? Hát, barátom, vedd elő a Vissza a jövőbe második részét és pótold hiányos ismeretedet.
Összegzés és tömörítés:
Pozitívum:
Nagy nevek, hangulatos képek, elfogadható zenei világ.
Negatívum:
Szar színészi játék - már ha beszélhetünk ilyesmiről, ék egyszerűségű és kiszámítható történet, pongyola párbeszédek, logikátlanságok, borzalmas bábok.
30%
Két dolog miatt merem ajánlani: Tiszteletből, hogy összehozták a fiúk és tapasztalatszerzésből, hogy ha te hozod össze, ne így tedd!
Kérdés a végére:
Biff végül miért is hal így meg???
Lerázta a bőrét a gyors autópálya???
Vagy leette közben valami a húsát???
WTF???
Különvélemény:
Ha ezt a filmet egyfajta tiszteletadásként vagy műfaji, zsánerkomédiának szánták, akkor viszont azért nem működik, mert erre a nézőt a film nem vezeti rá. Ahhoz, hogy egy film humorosan mutasson tükröt az általa megidézett filmeknek, ahhoz a tükörképet torzítani kell. Rengeteg apró ötlettel, akár angol humorba oltott jelenetekkel sikeres lett volna ez a transzfúzió, így viszont a film simán beáll abba a sorba, amelyben azok az amerikai horrorfilmek kapaszkodnak össze, amit az ember egyszer ha végi bír nézni, majd automatikusan törlődik az ember agyából. (Nem annyira, hogy véletlenül újra belefusson, mert a címére talán emlékezni fog: Hú, ezt láttam és soha többet nem nézem meg!)
Huddles író-rendező saját kamaradrámáját adaptálta filmvászonra. A direktor nem túl termékeny: három film közel 17 év alatt. Viszont mindig sikerült terveihez ismert színészeket megnyerni...
A 2013-as "Filozófusok" kapott egy sokkal érdekesebb alcímet, hogy az átlag intelligenciájú néző ne lapozzon azonnal tovább a moziműsorban, ha belefut. "After the Dark". Erre nagy szükség van, hiszen a film gyakorlatilag nem más, mint egy gondolatkísérlet, egy brainstorming, amely egyetlen helyszínen játszódik - iskolai tanteremben - és ezen az sem változtat, hogy a kimondott és elképzelt gondolatok vizuálisan mind megjelenítődnek a nézők előtt. Így, bár valójában ki sem mozdulunk a helységből, mégis kapunk elég akciót és látványt, amely segít érthetőbbé és szórakoztatóbbá tenni a száz percnyi filozófia órát.
A feltevés egészen ötletes és a megvalósításban van kraft, egyedül az a zavaró, hogy maga az elmélet, amelynek kibontogatása végül már-már átmegy komolytalanba, alig valamivel másabb, mint mondjunk egy olyan kifejezetten Amerikában elterjedt szerepjáték, amelyben a fiatalok körbe ülik az asztalt és kártyákkal, kockákkal győzik meg a másikat, hogy figurájuk értékes és túlélő a nagy kalandban.
A film is egy hasonló kalandjátékot elevenít fel - hasonló tematikájú könyv jelent meg magyarul is. Tanárunk felvázolja a szituációt: Világégés, föld alatti bunker, amely tíz embernek nyújt egy évig tartó védelmet, ami ha letelt, végre elhagyhatják a kényszerű börtönt és benépesíthetik ismét a bolygót. (És a feltételezés szerint több ilyen bunker található elszórtan a földön.) Csupán az a baj, hogy ők, a teremben húszan vannak, plusz a tanár. A feladat, kidilemmázni, hogy ki legyen aki bekerülhet a védett objektumba. A nehezítés, hogy első körben a tanár kioszt egy kártyát mindenkinek, rajta különböző szakmákkal, hogy elmélázhassanak, kinek a munkája lehet fontos a későbbiekben, amikor be lesznek zárva. Eleinte logikai úton próbálják végigvinni a gondolatjátékot, amiben a tanárnak nem jut hely, hiába említi meg, hogy ő lehet a Jolly Jóker. Mert mint kiderül, a játék közben változhatnak a szabályok, ami a kísérlet végkimenetelét erősen befolyásolhatja.
Második körben a kapott kártyákat kihajtva mindjárt mindenki kap egy plusz tulajdonságot, amely a logikai érvelés mellett elterelgeti a tanulókat az érzelmi döntések felé. Ez talán a film legizgalmasabb szakasza.
Végül pedig egy jópofa variációt is megismerhetünk, amikor optimálisan csak egy egyéves bulit látnak a bunkerbe költözésen. Itt már karistolgatjuk a komédia határát.
A film lassan indul be, néhány diák erkölcsi kérdést csinál abból, hogy ne vegyenek részt ebben a gondolatkísérletben. Ez a film legfárasztóbb része, hiszen nincs másról szó, mint beszélgetésről. Mégis, van, aki nem akar a részese lenni, ilyen-olyan okból - ami nekem csak simán a tanulás alóli kibújásnak tűnne, hiszen egy brainstorming az nem fájhat. A tanár azonban hamar megzsarolja őket jegyeik lerontásával, így az eszetlen ellenkezést megtöri az erősebb befolyás. (Mindenféle filozófia nélkül...)
A kísérlet - a beszélgetés - azonban már kilép a terem keretei közül, hála a forgatókönyvnek és zöld háttérnek és még így is van némi kamaradarab íze a filmnek, enyhén színházi hangulattal, pedig a zöld háttér és CGI mindent megtesz, hogy a szituációt a nézők és a szereplők realitásába hozza.
A zene sejtelmes és hangulatos a fényképezés meg szép, bár érezhető, hogy főleg studióban forgott a film és később, trükkel került bele a látvány.
A szereplők elfogadhatóak. A tanárt játszó James D'Arcy egészen delejes alakítást nyújt. Tetszett, hogy néhány korábbi gyerekszínészt felismertem fiatal felnőttként. A Kémkölykös Daryl Sabara és a Harry Potteres Bonnie Wright.
A másfél órás gondolatkísérlet végére pedig még egy kis halvány csavarfélét is kapunk, habár erre olyan nagy szükségünk nem lenne.
A film Mafab adatlapja: A sötétség után - The Philosophers (2013)
65%
Először furán fog hatni a film hangulata és felépítése, de ha a nézőben van affinitás a gondolkodásra, el tud szórakozni a felvetett kérdésekkel és újakat is kitalálhat. Mindenesetre ha a jövő filozófusait ilyen tanórákkal képezik ki agyalásra, úgy vélem, magam már képesített agymenő vagyok. (Hiszen magam is el szoktam ilyen "marhaságokon" gondolkodni...)
Aja neve eddig számomra borítékolta a véres, ugyanakkor sterilen tiszta szórakozást, amely túl sokáig nem mozgatja meg az agyat. A "Magasfeszültség" előtt szinte senki nem ismerte a nevét - a horrorrajongók sem, hiszen korábban nem ebben a műfajban tevékenykedett - utána viszont könnyen megtanultuk, hogy Aja neve biztosíték a tocsogós gore és nem túl eredeti ötletek házasításának, mint pl. a két Remake, a Sziklák szeme és a Tükrök. A Piranha 3D-s marháskodás fiaskója után három évig nyalogatta a sebeit, hogy 2013-ban, újult erővel ugorjon bele egy thrillerbe és fantasy-ba oltott tini-drámába, a közben kisfiúból nagyfiúvá nőtt mindenki Harry Potterével, Daniel Radcliffe-fel.
A "Szarvak" története a legjobb istállóban fogant, hiszen az író, Joe Hill nem kisebb nevek testszüleménye, mint Stephen és Tabitha King. Gondolom, egy horrorkedvelőnek egyiküket sem kell bemutatni. Joe Hill története akár apu fejéből is kipattanhatott volna, karaktereivel, kígyóival, az indítékokkal és azok hiányosságaival. A "Szarvak" egy szórakoztató darab, nagyon kevés durvulással, nem kevés társadalomkritikával és a kisembert pofán baszó humorral. A film egyik erőssége, hogy a misztikus eseményt szinte természetesnek veszi a közösség, sőt. Hill regényéből Keith Bunin formált forgatókönyvet. A film hiányosságai inkább hozzá köthetők, mint Hill-hez, hiszen Bunin teljesen tapasztalatlanként került a projektbe. A végeredmény bőven vállalható. Talán kicsit kilóg Aja filmes nyomvonalából, bár tegyük hozzá, hogy a rendező nem csak horrorfilmeket forgatott, mielőtt neve ismert lett.
Hill második regénye 2010-ben jelent meg és a filmhez képet kisebb nagyobb eltérésekkel. A mű 2012-ben magyarul is hozzáférhető lett, Uram Tamás fordításának köszönhetően. Hill stílusában örökölte apja tehetségét, és már az első sorokban visszaköszön tőle egyfajta markáns humor, amit kifejezetten szeretek.
Veronica (Heather Graham) karaktere valójában teljesen felesleges, ha úgy vesszük, egyedül annyiban árnyalja az eseményeket, hogy rajta keresztül is láthatjuk, hogy a városka állítólagos jó polgárai, belül mennyire rothadnak és mennyivel rosszabbak, mint a gyilkosnak kikiáltott Ignatius.
Ig Perrish (Daniel Radcliffe), városkájának kikiáltott főellensége lett, miután gyermekkori barátnője és egyben leendő feleségének meggyalázott és holtra vert holttestét megtalálják a házuktól nem messze az erdőben. Ig tudja, hogy nem ő lehetett a tettes és mivel egyértelmű bizonyíték nincs ellene, szabadlábon védekezhet legjobb barátja, egy tehetséges ügyvédfiú hathatós segítségével, aki gyakorlatilag egyedül van meggyőződve róla, hogy Ig ártatlan. Ig azért nem emlékszik sok mindenre, mert a kérdéses éjszakán összeveszett a lánnyal és szó szerint eszméletlenre itta magát. A testről vett DNS minták elemzés alatt, előkerül egy szemtanú és, ha mindez nem lenne elég, reggelre Ig homlokán kinő két szarv is.
Ig hamar rájön, hogy a szarvak misztikus erővel ruházták fel, melynek hatására akikkel érintkezik, ellenállhatatlan késztetést éreznek rá, hogy legtitkosabb vágyaikat és titkaikat megosszák vele és a környezetükkel. Ig pedig ennek a képességnek a birtokában nyakába veszi a várost, hogy megtalálja az igazi tettest és elégtételt vegyen meggyilkolt szerelméért.
David Morse színészt mindig öröm, ha filmben látom, hiszen nagy kedvencem. Kár, hogy szerepe annyira kihasználatlan és tetteinek egy része logikátlan. (Amikor Ignek azt mondja, hogy ha tudja ki az igazi gyilkos, árulja el neki, hogy megölhesse, azért fura, mert Ig-et előtte hasonlóképpen fenyegette, egyenesen a mellének szegezve a puskacsövet, mégsem lőtte le. Talán tudat alatt nem volt teljesen meggyőződve a fiú bűnösségéről? Erre a filmből nem kapunk választ.)
Nem túl bonyolult történet. A film nem is erőlködik a miértek megválaszolásával, sem a képességekről, sem a megjelenő kígyókról, sem, ami még kérdés lenne. Ennek ellenére a film érdekes, vicces, és kellemes esti szórakozás. Talán nem egyértelműen egy randi film - a kevés gore vagy a szexualitást érintő jelenetek miatt - ám egy szerethető mesefilm, fiatal felnőtteknek. A végső magyarázat nem meglepő. Rutinosabb nézők - fenét, szinte bárki, aki látott már hasonló felépítésű thrillert - percek alatt rájön, hogy ki volt a gyilkos. Ennek ellenére is ajánlható darabról van szó.
A film leggyengébb pontja számomra még mindig a kisfiús, nehezen komolyan vehető Radcliffe. Nem feltétlenül az ő hibája. Ettől függetlenül a szerelmét játszó Juno Temple, vagy a testvére illetve barátja mind sokkal erősebb kvalitású színészek. Soha rosszabbat.
Vasvilla, bőrdzseki és sportautó. Az ördög már nem az a patás, palástos valaki, hanem egy 26 éves, modern srác.
Juno Temple pedig fiatalsága ellenére nagyon komoly művészi karriert tud máris magának és ebbe jól illeszkedik ez a szerepe is.
Bár a film első perceiben belecsöppenünk egy kis szexi hancúrba, valahogy nem éreztem a kémiát a két főszereplő között. Ellenben, amikor beszélgetnek, ott Temple nagyon jól működik
és Radcliffe sem teljesen gyenge.
65%
Figyeld:
- A dráma mellett a szarvak rendelkezik nem kevés humor faktorral.
- Aja nem bírta kihagyni, hogy a rá jellemző hentelésből megmutasson néhány másodpercet.
- Heather Graham még mindig jó nő.
A Ford tesók úgy vélték, hogy van még mit elmesélniük a zombie világról, ezért 2010-es "A halott - The Dead" után, amely Afrikában játszódott, áthelyezték a történet kvázi folytatását Indiába. Mert India elég nagy, van statiszta dögivel, szegénység és lepusztultság, külső helyszínek és ami kell. Bőven megfelelő hely egy low budget filmnek. (Bármennyit is költöttek a mozira, annak erősen szegénység szaga van és nem csak a környezet miatt.)
A "The Dead 2: India" egy hányaveti alkotás, amely megtekintése alatt az ember azon morfondírozik, hogy az egész film leginkább egy zombie-s túlélő horrorjáték filmes feldolgozását nézheti végig. Van benne fő cél (eljutni a várandós fiatal asszonykához), vannak benne fontosabb mellékszereplők (a kisfiú, aki pontosan tudja, mit hol kell keresni abban a kurva nagy országban), mellékszereplők, akik a klisének megfelelően hullanak, fegyver, amelybe töltény kellene, ennek ellenére ezret is lőhetünk vele, hacsak dramaturgiailag nincs szerepe a kifogyó tölténynek. Van benne a drámaiság miatt megharapott családtag, a szerelmesekkel ellenkező apuka, kb. tíz percenként egy komoly szituáció, amelyből főhősünk kivághatja magát és egy már, pl. a "Cloverfield-ből" vagy a "Monsters" című hasonlóan olcsó moziból megismert, drámainak szánt befejezés. A hiba az, hogy az említett elődök valahogy jobban kufárkodtak a néző érzéseivel, szórakoztatóbban szegeztek a székhez minket.
Nicholas Burton (Joseph Millson) szélgépeket renovál India peremén. Barátnője, Ishani (Meenu Mishra) tőle kb. 450 kilométerre szenveleg szülei házában, mert a jelek szerint az Amerikából érkezett idegennel szárba szökkenő románcuknak nem kívánt mellékhatásaként most a szíve alatt hord egy apró életet a lány. Apunak szólni kéne, viszont az öregnek más tervei vannak a lányát illetően. Mert kell a konfliktus, hiszen egy jó zombie filmben helye kell legyen az embereket ért tragédia és mészárlás mellett a drámai helyzeteket generáló kapcsolati feszültségeknek. Ebben nem is lenne hiba, csak az Ishani mellékszál, ahogyan tálalva van, egyszerűen unalmas és olcsó.
Bővebben: Ishani a szüleivel benn szorul a koldusfalvában, miközben kint dúl a gyilkos járvány. Hogy lássunk valamit, Ishani apja néha kinyitja a bejárati ajtót, hogy azután minden esetben erőszakkal próbáljon bejutni valaki rajta és ezért vissza kelljen zárkózniuk. Közben anyu a hátsó szobában kínlódik egy harapás okozta sérülés miatt, melynek köszönhetően, ahogyan várható, lassan meghal és zombie lesz belőle. Unalmas, unalmas, unalmas. Még szerencse, hogy viszonylag keveset időzünk az ócska díszletben.
Közben Nicholas-hoz csapódik egy kisfiú, Javed (Anand Krishna Goyal) akit egykor egy árvaház küszöbére tettek és mióta cseperedett, gyakorlatilag egy két lábon járó térképpé változott, amely pontosan meg tudja mondani az egyszeri utazónak, hol találhat vizet, fegyvert vagy járművet. (Akár egy videojáték figura, aki a játékos segíti a tanácsaival.)
Nicholas első menekülése egyszerre jópofa és baromság. Emlékeztet egy álmomra, amelyről most nem írnék bővebben, de hasonló történt benne velem. Csak én nem jutottam olyan messzire... Azután már ketten menekülnek és sorra törik magukat keresztül a necces helyzeteken. Néha tényleg csak a forgatókönyvírói "bravúrnak" köszönhető, hogy Nicholas nem lesz ugyanolyan préda, mint a több tucat statiszta, akik kevésbé zűrös helyzetekben hagyják ott a fogukat. Ám ez mindegy, hiszen ő a főszereplő, a nézőnek vele kell azonosulni, érte kell izgulni. Csak nem nagyon jön össze. Talán, mert az alapszituáció is kissé esetlen. Hogyan ismerte meg egymást ez a két ember, akik a világ két szegletéből jöttek. Hogyan tudott Ishani randizgatni vele, ha olyan rövid pórázon van tartva. És egyáltalán? Ishani miért olyan bűn ronda és miért kell elhinnem, hogy egy amerikai fickó pont belé szeretett???
Az mondjuk életszerű, amikor Nicholas felhívja egy kollégáját és arra kéri, menekítse ki Ishanit a városkából, ám a barátja lerázza azzal, hogy bár Nicholasnak lehet a lány a mindene, ő nem fogja az életét kockáztatni érte. Nem hiszem, hogy söröznének újra együtt...
Teljesen komolyan gondolták a tetőről való ejtőernyős szökést...
Azért vannak logikátlanságok: A katonai helikopter simán kimenekíti a kisfiút egy gócpontról, viszont a férfit ott hagyják, mondván, túl sok a súly a gépen. Egy szállító helikopterről beszélünk, amelyik több tonnás tehervagonokat is magával tud ragadni. Ez a fordulat azért kellett, hogy még több legyen a dráma és a hősünk legalább egy kicsit magára legyen utalva. Közben "megment" egy anyát és gyermekét, visszaszerzi a motorját, amelyet már ő is lopott és végül egy pisztollyal ezret lő, miközben elnyeri apuka szimpátiáját, legalábbis a beleegyezését, hogy megmentse a lányát, hiszen kiderült, nagypapa lesz az apuka. Igyekeztek nyálassá tenni a könnyes búcsút, ami sikerül is, ha sokkal jobban kufárkodnak a drámával és szerethetőbbek a karakterek. Így csak egy kiszámítható giccses perc lesz belőle.
Azután a túlélők egy táborban találkoznak a múltjuk árnyaival és Javed is előkerül a milliós tömegből. Azután hepiend... vagy legalábbis végefőcím.
Jospeh Millson abszolút főszereplő olyan produkciók alig pár képkockás szereplései után, mint a Casino Royale vagy a 24 tévésorozat pár epizódja. Korrekt figura, markáns kinézet, egészen hihető. Az Ishani-t játszó színésznő szerűség - egyetlen szerepe eddig - sajnos teljes melléfogás szerintem, mert csak akkor szépül meg a néző számára kicsit, amikor mosolyogni látjuk. A történet miatt ez nem nagyon fordul elő. A szereplők további részét az utcáról rángathatták be. Ehhez képest nem is rosszak...
Egy idő után már futni sem kell, csak tartani a távolságot.
Remélem a Ford tesók még szereznek pénzt és a zombie-s történetüket kiteljesítik trilógiává, de már egy sokkal "drágább" környezetben, mondjuk a szovjetunióba. Kevesebb művészieskedő montázzsal és vágással, mint ebben a darabban, mert az meg nem emeli a film értékét, bármit is gondoltak a forgatásuk közben.
A zene alig érzékelhető, a trükkök, gore viszont egészen rendben van. Nem emlékszem, mikor láttam ilyen világos szemű zombie-kat.
Nem teljesen élvezhetetlen darab, ám sokat nem tett hozzá a horror mitológiához. Erősen egyszer nézős darabocska.
