Hó hull a cédrusra - Snow Falling on Cedars (1999)

Hó hull a cédrusra - Snow Falling on Cedars (1999)

Rendezte: Scott Hicks

A film Mafab adatlapja: Snow Falling on Cedars (1999)

Megtekintés: Valamiért mindig megakartam nézni ezt az érdekesen melankolikus filmet, főleg Ethan Hawke miatt is, de nem érte meg.

Még Hawke is nyilatkozta később, hogy nem tartja komoly darabnak filmográfiájában ezt a drámát, amelyet átszőnek thriller és rejtélyes elemek, mégis unalmas, mint a dög. Még akkor is, ha az alapötlet nem rossz. A kivitelezésnél valami elcsúszott. A film tele van flashback pillanatokkal, montázsokkal, művészinek beállított vágásokkal, amik nélkül is működött volna a film, így viszont, kizökkenti a nézőt, pedig nagyon erősen indít.

Az alapötlet két fronton lenne érdekes:
Az egyik, hogy a jelek szerint a kis San Pedro szigeti közösség egyik ismert halászát meggyilkolták és holttestét a seriff találta meg a horgász saját hálójában.
A másik vonulat, hogy időben 1950-ben vagyunk, nem sokkal a második világháború után, amikor a japán közösséget, amelyik Amerikában próbált boldogulni, minduntalan hátrányosan megkülönböztetik és mivel a holtan talált halász, Carl Heine Jr. (Eric Thal) egyik aktuális haragosa, egy elfajuló földvita miatt a japán származású Kazuo Miyamoto (Rick Yune), egyértelmű, hogy őt gyanúsítják meg a feltételezett gyilkossággal.
A harmadik és sajnos szinte végig a legérdektelenebb történet szál a helyi újságkiadó fiának, Ishmaelnek (Ethan Hawke) a nyomozása, melyet azért kezd el, mert nincs meggyőződve Kazuo bűnösségéről és mert Kazuo aktuális felesége korábban, szinte még gyerekkorukban, Ishmael titkos szerelme volt, akivel rendszeresen összebújtak az erdőben, egy cédrus - innen a cím is - ölelő odvában.

Feltételezem, hogy David Guterson regénye, amelyből a film készült, szórakoztató olvasmány. Feltételezem, mert ebből a film valahogy nem sikeresen adja vissza, amit szerintem irodalmi alapon jól működhet. Mondjuk, nem olvastam a regényt, így nincs kiindulási alapom sem. Viszont érzem, hogy a titokzatos gyilkossági ügy, a japán polgárok elidegenítése és a gyerekkori szerelem együttesen egy jól működő, izgalmas regényt eredményezhetett. A századik percben ebből megcsillan valami, amikor Ishmael-nek kezd sikerülni felgöngyölíteni az ügyet és meggyőzni a seriffet, hogy gondolja újra a feltételezéseit, hiszen egy ember élete a tét, ha elítélik Kazuo-t, lehetséges, hogy ártatlanul. A baj a filmmel csupán az, hogy míg eljutunk eddig a századik percig, lassan lecsúszunk a fotelből a padlóig és édesen alszunk.

Hangulatot persze szépen lehet festeni a mesteri világításokkal, a film eleji köddel vagy az erdő képeivel. Viszont, valahogy dramaturgiailag félrecsúszkált az összkép, ezért néha rossz lesz a vágás ritmusa, feleslegesnek érződnek jelenetek, vagy fárasztó lesz néhány flashback. Egyszerűen, mikor már ráhangolódna az ember, hirtelen... nem történik semmi és lassan távozunk alfába.
Ezen a rendkívül míves szereplő gárda sem segít, pedig legalább tíz olyan nevet is láttam a stábban, akiket szívesen nézek a vásznon. Az egyik pl. Zeljko Ivanek, aki alig szerepel. Max Von Sydow már fontosabb és vele párban van a bíró, James Cromwell illetve a vád oldalán, James Rebhorn. Így elmondhatjuk, hogy a bírósági tárgyalás a nagyok "játéka". Ennek ellenére elég sótlan az egész és az sem segít, hogy a film időben valamikor télen játszódik, mert sem a természetben nincsenek színek, sem a tárgyalóteremben.
Eric Thal, a kilencvenes években eljátszott egy zsidó fiatalembert az "Idegen közöttünk - A Stranger Among Us (1992)" című krimiben és akkor úgy tűnt, hogy egy nagyon jó színész szabadult Hollywoodra. Az ígéret egy beváltatlan csekk maradt, hiszen Thal a kilencvenes években még készített néhány filmet, amivel kitörhetett volna, azután eltűnt a középszerben és eddig összesen 24 filmes munkával múlatta az idejét, ami elég kevéske, 24 év alatt. A "Parazita - The Puppet Masters (1994) kifejezett kedvencem. Még fájóbb, hogy Thal jelen moziban gyakorlatilag egy halottat alakít, hiszen a film elején találják meg a holttestét és így a filmben, mikor a továbbiakban megjelenik, akkor vagy flashback-et látunk vagy egy boncasztalon fekszik. Az mondjuk elég gyomorforgató jelenet.
Ethan Hawke szereplése is megcsappan, ha tudjuk, hogy gyengéd érzelmeit felelevenítő részekben egy másik színészpalánta (Reeve Carney) alakítja őt, fiatal korában.

Eric Thal szerintem mindent beleadott ebbe...

Utoljára a két kultúrát vegyítő és lebilincselő mozi, amire emlékszem, pl. A Gyilkos nap - Rising Sun (1994) volt, igaz, az inkább az akció műfajt karcolgatta. Vagy ott van "A nap birodalma - Empire of the Sun (1987) még régebbről, de az meg háborús dráma. meg biztos lenne még pár jobb és érdekesebb mű, ha megerőltetném az agyam. A "Hó hull a cédrusra" sajnos pont nem lenne rajta a tízes listámon, hiszen annyira nem érzem közönségbarátnak. Közben eszembe jutott még a "Pöttöm - Little Boy (2015) is, amely szintén sokkal érdekesebben közelítette meg a japán-amerikai ellentét kérdését a háború után.

50% Pedig a történet többet érdemelne.

Ha megnéznéd:
- Hó hull a cédrusra (1999)
- Pöttöm (2015)
- A nap birodalma (1987)
- Gyilkos nap (1994)
Ebből a négy filmből garantálom, hogy a tárgyalt mozi a legunalmasabb!
Nem vonom ezzel együtt sem kétségbe Hicks rendezői tehetségét, hiszen elkészítette a Ragyogj! című mozit is, de itt valami félrecsúszott.

A film betétdalai egy másik oldalon: Soundtrack and You - Snow Falling on Cedars

Prérifarkas Blues - Varsity Blues (1999)

Prérifarkas Blues - Varsity Blues (1999)

Rendezte: Brian Robbins

A film Mafab adatlapja: Varsity Blues (1999)

Megtekintés: Nem tudom, mennyire hiteles, mint sportfilm-sportdráma a Prérifarkas Blues, de nekem tetszik és néhány évente újra tudom nézni.

Az "Egyetem Blues" címet a magyar keresztségben gyorsan megváltoztatták az egyetemi csapat nevére (Prérifarkasok), mert az sokkal érdekesebb, mint az eredeti változat, habár, megkockáztatom, azért van egyetem szó az eredeti címben, mert ezzel utalnak rá, hogy amit látunk, nem egy adott helyhez köthető valójában, hanem bármelyik hasonló mentalitású iskolában megtörténhet, vagy megtörtént már Amerikában: Annyira rányomja a sport szeretete a bélyegét néhány kisváros életére, annyira e körül forog minden, hogy teljesen alárendelik magukat ezek a srácok a "nép akaratának" és ezzel sokszor saját életüket teszik tönkre, amit nem is feltétlenül vesznek észre akkor, azonnal, hanem majd egyszer, a jövőben, amikor végigelmélkedik a múltjukat és felteszik a banális kérdést; - Hol rontottam el?

Jonathan "Mox" Moxon (James Van Der Beek) viszonylag hamar felteszi a kérdést magának, hiszen ő a film "lelkiismerete" és motorja, róla és döntéseiről szól a film. Morálisan, etikailag szinte kikezdhetetlen figura, amolyan igazi kisvárosi hős, aki ha arról van szó, készségesen alárendeli magát a köz akaratának, ha azzal egyet tud érteni - pl. egyáltalán nem érzi szükségét, hogy Lance Harbor (Paul Walker) nevű iskolatársával versengjen, pedig azonos poszton vannak, olyannyira nem, hogy amikor bárki erre hívná fel a figyelmét, akkor finoman megjegyzi, mennyire játék ez az egész és nem veszi komolyan - és harcolni is kész az igazáért, ha úgy érzi, ellenfele nem áll felette morálisan - pl. az apjához fűződő ambivalens viszonya, vagy ahogyan a futballedzővel, Bud Kilmer-rel (Jon Voight) felveszi a kesztyűt.

Bud Kilmer akár egy prédikátor, irányítja a nyáját. Jól jellemzi a figurát az első buzdító beszéde.

Semmit nem tudok az amerikai futballról. Hiába láttam tucatnyi mozit a témában, rögbi, futball, amerikai futball, kosárlabda, jéghoki, stb. nekem nagyjából egyre megy, mert nem maga az adott sport köt le és annak szabályai, hanem a kritikus pillanatok, amelyek eldönthetik a játék kimenetelét vagy a karakterek felépítése, bemutatása és a környezetüké, valamint a közös reakciók, kölcsönhatások, ezek elegye. Így, annak ellenére is tökéletesen szórakoztat egyik-másik darab, hogy valójában fingom sincs róla, "mit látok", mert nem azt nézem...

Mox és addig élvezi a játékot, amíg nem veszi észre azt, amit a színfalak eltakartak korábban. Azt hiszem, talán az első arcul csapást akkor kapja, amikor véletlenül szemtanúja lesz annak, hogy a fanatikus edző, Kilmer, bárkit képes feláldozni a csapat sikeréért, mert a felszín alatt nem az a mozgatórugója, hogy támogassa a gyerekeket a jó eredmények eléréséért, hanem az, hogy veretlenül vonulhasson vissza, hogy elmondhassa, hogy közel három évtizedig ő volt a legeredményesebb sportedző az egyetemi ligák (vagy mi a neve náluk) történelmében. Aztán Mox szemtanúja lesz, hogy Lance térdébe titokban injekciót adnak és előtte becsuknak egy ajtót, ami egyértelműsíti, hogy tilosban jár. De vajon tényleg ő jár e tilosban vagy a fanatikus edző, aki nem csak a gyerekekre, de az egész West Canaan-i közösségre rátelepedik és sikerei farvizén lavírozva nyomást tud gyakorolni bárkire, aki szembeszegülhetne vele?
Egyértelműen Kilmer a negatív szereplő. Még a sportolói is utálják, viszont tartoznak a közösséghez annyira, hogy ellenérzéseiket sokszor félretéve lenyeljék a békát és tegyék, amit az edző mond. A módszerei megkérdőjelezhetőek, viszont hosszú évekig eredményesnek voltak mondhatóak, csak azt ne felejtsük el, hogy közben az ember hány fiatal ember lelkét törte, életét keserítette meg. Mox végül ezért száll szembe vele és kettőjük párharca adja a mozi gerincét. Kilmer viselkedése alapján még csak nem is kedveli Mox-ot, és erre sincs különösebb oka, pusztán nem érzi, hogy a fiú közelebb vinni a céljai eléréséhez, így kénytelen-kelletlen használja később majd, mikor Lance végleg kiesik a képből.

Mox másik vonalon is kénytelen kérdéseket feltenni magának, hogy mi a helyes és mi nem. Barátnőjébe ugyan nem szerelmes, de mikor hirtelen a suli bálkirálynője dörgölődik hozzá, mert Mox egy csapásra felemelkedik a kispadról és eredményes lesz, a fiú végül nem használja ki a helyzetet és nem hagy teret a kísértésnek. Józan esze azt súgja, hogy egyetlen szex valakivel, akit gyerekkora óta ismer, többet árthat a lelki fejlődésnek és a megítélésének és önbecsülésének - meg még ezer más apróság miatt - mintsem érdemes lenne megtennie.
Apjával is nehéz a kapcsolata, mivel a szülő önmaga elszalajtott lehetőségeinek megvalósulását akarja a fia karrierjében viszont látni, ami viszont nem teljesen egyezik Mox álmaival. Ebből adódóan sok közöttük a súrlódás.

A filmben van még idő, hogy egyéb szereplők humoros - a tanárnő és másodállása, Tweeter (Scott Caan) kicsapongásai, Mox öccsének vallási hóbortja - pillanatokkal ajándékozzanak meg, és marad pár perc a drámaiságra is - Billy Bob sorsa és hajnali önvallomása, Wendell kifakadása a lehetőségeiről a jövőben.

Bár, a forgatókönyv szerint a film főszereplője James Van Der Beek, számomra mégis a film legnagyobb varázslója Jon Voight, akit itt lehet imádva gyűlölni. Az az ember egy eszméletlen alakítást nyújt a filmben, állandó rágózásával és remekül megírt, a végtelenségig aljas beköpéseivel, amivel mindig pontosan oda tud szúrni a gyerekeknek - mert ne felejtsük el, hogy valójában a film hősei egyetemista kölykök - ahol a legjobban fáj és sok esetben benn is marad a tüske. Végül, mikor mindent "elveszít", ahogy tapsolva kimegy az öltözőből, mintegy magát győzködve, hogy "- Gyerünk, gyerünk!", akkor az egy eszméletlen erős jelenet és minden aljassága ellenére is szánni való az idős edző, ahogyan végül eltaposták őt a diákjai, mert az ő olvasatában nem álltak mellé. Ha van 10 legjobb Jon Voight karakter lista, akkor Kilmer edzőnek feltétlenül szerepelnie kell rajta.
Hozzá képest Beek csak végiglavírozza a mozit.
Kiemelhető még a film két legdrámaibb sorsú szereplője a filmből:
Lance Harbor (Paul Walker) olyannyira alárendeli magát az edző hajtásának, hogy végül ennek köszönhetően sérül le véglegesen és edzőként lesz kénytelen helytállni a városban, a korábbi ösztöndíjas lehetőségektől elesve. Walker szerepe nem túl markáns a filmben, viszont ő indítja be a cselekményt, sérülésével. Walker sajnos már nincs velünk, elhunyt 2013-ban, egy sajnálatos autóbalesetben.
Billy Bob (Ron Lester), akinek hatalmas termetével egyértelműen arra született, hogy blokkoló legyen, mire az egyetemre került, annyira rossz állapotban van a gyerekkora óta űzött sporttól és az erőszaktól, amit abban kapott, hogy bármikor elég egy ütést a fejére, amitől megborulhat. (Bár, a film végére betesznek egy apró megjegyzést, hogy a CT vizsgálata nem hozott negatív eredményt, de azóta már tudjuk, hogy van olyan betegség, amelyik kifejezetten az ehhez hasonló erőszakos sportokhoz köthető - lásd. "Sérülés - Concussion (2015)" ) Ron Lester, mikor megelégelte, hogy főleg a súlyához köthető karaktereket kell filmekben és sorozatokban játszania, kísérleti jelleggel gyomorgyűrű műtéten esett át. Ez sikerült, a színész hamar fogyni kezdett és ezzel együtt már a szerepek is elkerülték... 2016-ban hunyt el vese és májelégtelenségben.
Mox barátnője a filmben Amy Smart, akiről sokat nem tudok mondani, viszont csinos pofiját mindig kedveltem és a nevét is könnyű megjegyezni. Kár, hogy ennél mélyebb benyomást nem tudott nagyon rám tenni.
Wendell, a fekete fiú szerepében Eliel Swinton, aki viszont annak ellenére, hogy ez az egyetlen filmes tapasztalata, egészen jó a néhány percében. Swinton később végigjárta a film mondanivalóját: előbb profi amerikai-futball játékos lett, majd egy sérülés miatt visszavonulni kényszerült.
Ali Larter Darcy nevű kisvárosi aranyásójaként ebben a filmben debütált mozivásznon és mindjárt egy emlékezetes jelenettel; Mox-ot meghívja a házukba, miután előző "szerelme", Lance végleg lesérül, és úgy igyekszik behálózni a fiút, akit gyerekkora óta ismer, hogy egy szál semmiben, csupán a megfelelő helyeken tejszínhabbal és két szem cseresznyével letakarva sétál át hozzá a szobába, hátha a fiú megérti az egyértelmű célzást. Az összképen az sem ront semmit, hogy a valóságban borotvahabot kellett a kellékesnek használnia, mivel a tejszínhabok túl hamar olvadtak meg a reflektorlámpák fényétől.

Jonathan megkísértése: Te bevállalnád?

W. Peter Iliff forgatókönyve nem sok újdonságot mutat, ami a filmet illeti, viszont amit innen-onnan összeszedett, az egységes és élvezhető végtermék, ráadásul bárhol történhetne, bármilyen témában, mert a lényeg a főszereplő benyomásai.
Brian Robbins a nyolcvanas években színészként kezdte, majd átnyergelt a rendező-író-producer pályára. Ez a film egy korrekt rendezés tőle, de mostanában, 2012 óta nem állt kamera mögött (2016) és utolsó munkáiban Eddie Murphy-vel égették magukat. (Norbit, Ezer szó, Az üresfejű)

A filmet 1998 első felében forgatták 16 millió dollárból és 1999 januárjában mutatták be Amerikában. Csak hazájában közel 60 milliót hozott moziban és 80 millió fölött jár a kölcsönzési díjakból befolyt összeg, világszerte.

Habár én nem feltétlenül ájultam el Beek alakításától, azért volt, aki igen; 1999-ben nyerte Teen Choice Awards-ot és MTV Movie Awards-ot is. Ellenben, amit nehezen hiszek el, hogy Voight semmilyen fontos jelölést nem kapott ezért az alakításáért, pedig bőven megérdemelte volna.

Lehet, hogy a film amúgy klisés - mint sportfilm, valóban megszokott panelekből építkezik - ettől függetlenül értő kézzel lettek összeállítva a megfelelő panelek. Kedvelem. Egyébként a film végtelenül patrióta és egy kissé gejl pátosszal nyakon öntött monológgal indít, ami, ha nem kedveljük az USA-t, akkor visszatetsző lehet, ám úgy érzem, ez is egy kontraszt a film mondanivalója és a látott események között.
Nálam simán 80%

Ha szeretnéd látni: P R É R I F A R K A S  B L U E S  (1999)

A világ második legjobb gitárosa - Sweet and Lowdown (1999)

A világ második legjobb gitárosa - Sweet and Lowdown (1999)

Rendezte: Woody Allen

A film Mafab adatlapja: Sweet and Lowdown (1999)

Megtekintés: Ha kedveled Woody Allen-t és Sean Penn-t, akkor alap, viszont Samantha Morton arcjátéka miatt különösen ajánlott.

Woody Allen-t inkább a komédiák királyaként szoktam magamban aposztrofálni, még annak ellenére is, hogy nem egy drámáját volt szerencsém látni, és sok filmje, bár humoros jelenetekben bővelkedik, ettől függetlenül, mondanivalója lehet tragikus. Ez a darab is bővelkedik a humor sok formájában, mégis, az alapja egy fiktív életrajzi film egy zenészről, aki elvileg a világ második legjobb gitárosa.
Allen zsenije szerintem itt főleg abban érhető tetten, hogy kitalálta az alaptörténetet és megírta a forgatókönyvet is egy ennyire nem egyszerű karakterről. A világ legjobb másodikjáról. Hát honnan  jött ez az egész figura?
Egy zenész, aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy ő csak a második. És ezt folyamatosan  hangoztatja is. Django Reinhardt a nemezise, egy Franciaországi gitárművész, aki végigkíséri életét, akit igyekszik lepipálni és akinek jelenlététől gyakorlatilag olyan fóbiája alakult ki, mely miatt nem képes teljesíteni, ha az első kézzelfogható közelségbe kerül.
Borzalmas lehet.

Reinhardt létező személy volt és néhány filmben megjelenik a karaktere. Ezek közül a legmarkánsabban ebben épül rá a történet, miközben maga a figura csupán egyetlen egyszer, teljesen mellékesen jelenik meg a filmben, a zenétől függetlenül. Már ez is vicces húzás.
Egy másik, hogy a főszereplő Emmet Ray (Sean Penn) egy bugris paraszt, aki ha a színpadon gitározni kezd, megváltozik minden. Az addig tenyérbemászó strici zenész hirtelen átvedlik valakivé, akinek ujjai alatt égnek a húrok és megszületik a varázslat, amely elkápráztatja a hallgatóit.
Vajon nem e Emmet a világ legjobb gitárosa? Vajon, nem csak egy buta egoista félelem miatt véli úgy, hogy egy Európai cigány fiatalember simán lejátszhatja őt a színpadról?
Emmet Ray nem képes szembenézni ezzel a nem tudni miért kialakult félelmével.

Emmet Ray, komplexusa mellé még egy olyan hitvallást is kialakított, melyben megmagyarázza, miért él gyökértelen életet. Ugyanis Emmet Ray nem kötődik senkihez. A nők csak jönnek-mennek az életében. Nem akar gyökeret verni - ha csak nem kocsmai bunyóról van szó. Akik véletlenül mégis az útjába akadnak, ideig-óráig, hamar rádöbbennek, hogy legyen bármilyen szuggesztív zenész a fickó, emberként leszerepelt.
Amikor végül Emmet Ray úgy érzi, talán lenne valaki, akihez szíve visszahúzhatná, akkor meg már késő. Végül elfogy belőle a charme, amellyel elkápráztathatja a nőt, mint egyik nagy szenvedélyét és rádöbben, valamit nagyon elrontott korábban.
Tud változtatni?

Samantha Morton a néma lány szerepéért Oscar-díjra nominálták.

Allen filmje először is nagyon kellemes korrajz. Én ugyan nem éltem a harmincas években - gondolom ekkor játszódik kb. a film, hiszen az emlegetett zenész 1910-ben született - ám amit a vásznon látok az tökéletesen olyan, amiként azt elképzeltem. Biztosan nem kevés háttérmunkájuk volt benne, hogy a szórakozóhelyek belsőit és azt a néhány külső jelenetet olyan életszerűen tudták ábrázolni. (És itt nem feltétlenül a vonatsínes részekre gondolok.)

A zene - talán nem ez a kedvenc jazz (Inkább dzsessz, hiszen Django Reinhardt is az volt elsősorban.)  zenei műfajom, mégis élveztem - Allen kedvenc korszakából lett előszedve. Végig kellemes. Még azt is elhiszem, hogy Penn néhány taktust megtanult, hogy amikor néha az ujjait mutatják, hihető legyen a játéka. Mellesleg, annak ellenére, hogy Emmet Ray a film főszereplője, ahogy néhány Allen filmből megszokhattuk, bár lehetne szerethető is a karakter, összességében inkább egy igazi gyökérről a figura, aki már csak akkor eszmél rá saját hibáira, mikor késő rendbe hoznia az életének érzelmi részét. És mikor érzelmileg lenullázódik, akkor lesz a film végső "poénja", hogy ha fölé talán nem is, de egyenrangúvá válik a nemezisével.

A színészi játéka elképesztő. Érthetetlen, mennyire mellőzték díjakkal ezért a szerepért. Samantha Morton-t viszont megérdemelten jelölték. Az angol színésznő bájos arcán zseniálisan ütköznek vissza az érzelmek, amiket meg kíván jeleníteni. Imádtam.

A film bár alapjaiban egy elképzelt életrajzi darab, kicsit elnagyolt. Viszont a főszereplő karakterét nagyon korrektül mutatja meg. A történet pedig a játékidő előrehaladtával fokozatosan áthajlik a drámába. Az ilyen filmek miatt kell megértenünk, hogy Woody Allen nem egy egyszerű komédiás.

70%

A világ második legjobb gitárosa letöltési lehetőség és sok minden más!

Gimiboszi - Election (1999)

Gimiboszi - Election (1999)

Rendezte: Alexander Payne

Ezt a filmet egészen mostanáig nem láttam, köszönhetően a magyar keresztségben kapott bugyuta, inkább komédiát sejtető cím miatt. 14 év után, kedvet kaptam egy buta vígjátékhoz, amelyben, sejtésem szerint, egy iskolás lány varázslatai által felforgatja a suli mindennapjait. Fel is forgatja, csak nem úgy, ahogyan vártam. Az én hibám. Ha tudom, hogy jelen filmet ugyanaz az ember rendezte, aki a "Kerülőutakat" biztosan előbb lettem volna túl rajta.
A film alatti monológok, melyeket a szereplők a nézővel osztanak meg, agészen a kb. negyvenedik percig elhitették velem, hogy egy középszerű komédiát nézek, ami kicsit sok egy gyereknek. Azután Reese Witherspoon belebúgja a kamerába, így az arcunkba, hogy "Dugj meg!" és akkor már tudtam, hogy nagyot tévedtem.
Ez a film műfajilag keserédes, valahol a dráma és a komédia határán, tragikomédia... Nálam keserédes, és ahogy látom, sokan definiálják ezt a fajta filmes műfajt ezen a néven.


Van itt pedofília határát súroló, tanár-diák szerelem, sőt, inkább testiség. Enyhe leszbikusság, törtetés, bosszú, csalás, megcsalás, válás, új élet kezdés.
Eszméletlen rossz választás a magyar cím.

Választás. Ennyi lett volna...
Jó film?
Hát... érdekes. Vannak sorsok, meg karakterek.
Benne van az 50 legjobb főiskolás moziban. Nem nálam... Amerikában.
Witherspoon cuki, de idegesítő, Broderick szerencsétlenkedik. Pedig annak idején, fiatalon, csupa tökös fiatal srácot játszott, azután, ahogy a húszasból átlábalt a harmincasba, negyvenesbe, a kölyök képével, egyre inkább a töketlen pasas karaktert nyerte meg magának.
Ige, töketlen.
Töketlen volt a "Meglesni és megszeretni"-ben, és töketlen, de szerencsés volt a "Godzillában". Nem úgy, mint a "Meglógtam a Ferrarival"-ban. Ott egy tökös srác volt...



Tracy Flick (Reese Witherspoon) egy eminens, de főleg stréber diáklány, akinek egyetlen célja, kitűnni a többiek közül. Közben azt sem veszi észre - kezdetben - , hogy sem diáktársai, sem tanárai nem kedvelik. Az egyetlen, aki odafigyelt rá, az később olyan szituációba kerül, akár ha Vénusz légycsapója ölelte volna keblére. A suli irodalomtanára, Jim McAllister (Matthew Broderick), alig leplezi ellenszenvét a lány felé, főleg, miután a ledér kis hölgy miatt kellett legjobb tanár cimborájának elhagyni az iskolát. A lány viszont, szinte bármire képes, hogy elérje a célját. Ez a cél jelenleg a diákönkormányzat vezetői posztja. Jim pedig egy bárgyú ötlettől vezérelve igyekszik megvétózni a lehetséges győzelmet. Egyetlen ötlete, hogy indítja a sportbalesetet szenvedett, mindenki kedvencét, a nem éppen gyors észjárású Paul Metzler-t (Chris Klein).

Amikor egy tanár szexuális fantáziájában megjelenik egy diákja, komoly gond van.

Közben Metzler húga kicsit leszbikuskodik, Jim elhidegül feleségétől és volt tanártársának elhagyott felesége után koslat, Tracy pedig átmegy hárpiába.
Végül minden elszaródik és mindenki megkapja a jutalmát.
Vajon ki járt jól és ki veszített el mindent?
Vajon ki az áldozat és ki az ellenség?
Vajon minden iskolában vannak Tracy Flick-kek, akiknek a neve a Fuck-ra rímel, nem véletlenül???

- Dugd fel!

60%

Csak az a szar magyar cím ne lenne...

Halálsoron - The Green Mile (1999)

Halálsoron - The Green Mile (1999)

Rendezte: Frank Darabont

Vannak rendezők, akik vissza-visszatérnek Stephen King munkásságához. Közülük a legtehetségesebb adaptáló, a magyar származású, Franciaországban született Frank Árpád Darabont. (Egyetlen oka, hogy nem itthon született, hogy szülei az 56-os forradalom alatt elmenekültek hazánkból. Darabont annyiban nem felejtette el a gyökereit, hogy filmjeiben néha visszaköszön a magyar vonatkozása, ilyen-olyan formában.)

A "Halálsoron" King azon művei közé tartozik, amely kifejezetten nem sorolható a horror kategóriába. Akik pusztán azért nem néznek King filmeket és nem olvassák könyveit, mert elkönyvelték őt a "Horror mesterének", komoly drámai művektől vonják meg magukat. Talán az sem véletlen, hogy az imdb szerint a legkedveltebb film, jelen állás szerint, a "Keresztapával" egymást előzgető "A remény rabjai", szintén King művéből készült, szintén Darabont rendezése és szintén nem horrorfilm, hanem egy csodálatos dráma a férfibarátságról.

A "Halálsoron" egy fantasy-dráma. Szegről végről, ha úgy vesszük, egy X-men Spin Off, ami egy hatalmas néger férfiről, John Coffey-ról (Michael Clarke Duncan - 2012-ben hunyt el a művész, 54 évesen!) szól, akinek különleges képessége, hogy a betegséget és néha a halált képes "eltávolítani" az emberből. (Mi ez, ha nem egy x-men történet.)

Másrészt a film Paul Edgecomb (Tom Hanks) börtönőr és büntetés-végrehajtó drámája, aki közelébe kerül egy isteni csodának és valamilyen formában elátkozottá válik, azáltal, hogy nem tud mindent megtenni a csoda birtokosáért. Isten akarata? Nem tudjuk meg.

Michael Jeter és Csengettyű úr

Darabont, aki a rendezés mellett sokszor a forgatókönyvírást is magára vállalja, elég hűen adaptálta át a magyarul hat, vékony kötetben megjelent kisregényt. Egyedül talán Edgecomb Coffey utáni nyomozását nem emelte át elég részletesen a filmbe a rendező, de ez nyilván gyakorlati okokra vezethető vissza: míg könyvben könnyen elmagyarázható, mit nyomoz ki a börtönőr, addig a filmben ez felesleges zsákutca, tudván, hogy végül nem kérnek per-újrafelvételt. Talán azért maradt ki a csavaros oknyomozás a filmből, hogy az egyszeri mozinéző ne érezze úgy, hogy a szereplők nem tettek meg mindent a halálraítélt férfiért, azután, hogy kiderült, semmi köze a kislányok haláláért. Másrészt, ha szigorúan vesszük, John Coffey végül mégis csak gyilkol, még akkor is, ha a gyilkos eszközzé egy Percy Wetmore (Doug Hutchison) nevű, végtelenségig unszimpatikus börtönőrt használt fel. Másrészt, mikor megöleti Vad Bill-t (Sam Rockwell), csak kezébe vette az isteni igazságszolgáltatást. (Amihez, gondolom, emberi jogvédők szerint, még ennek az adománynak a birtokában sem volt joga.)

Michael Clarke Duncan

A karakterek közül, bármilyen furcsa, szerintem a negatív szereplők vitték el a képzeletbeli pálmát. Mind Hutchison, mind Rockwell a színészetük legjavát tették bele a figurákba. A sok arc közeli felvétel engedi, hogy a legapróbb rezdüléseiket is lássuk. Kár, hogy Hutchison ennek ellenére sem lett elég ismert név a szakmában és tenyérbemászó arca miatt főleg negatív szereplőként láthatjuk. Talán ő a legjobb a filmben.
A többiek, a börtönőrök és egyéb rabok, szépen asszisztálnak a drámai játéka alá.
Tom Hanks, mint főszereplő, kissé háttérbe szorul, de mivel az ő szemén keresztül látjuk a történteket, sokunknak ő fog megmaradni.

Sam Rockwell

A film keretes. Edgecomb meséli el történetét egyik idős hölgytársának az öregek otthonában, rajta keresztül pedig a nézőnek - mivel a hölgy még a történet befejezése előtt elhalálozik. Edgecomb, Coffey adottsága révén roppant hosszú életet élt meg. Közben látta gyermekeit és feleségét is meghalni. Gyakorlatilag így az isteni adottság átokként ütött vissza rá, talán azért, mert nem tesz meg mindent, hogy Coffey-t kiszabadítsa. Erre kapunk pár érzelgős választ a film vége felé, mivel Coffey menti fel, arra hivatkozva, hogy belefáradt a csodatevésbe és világba, amely még a csodáit is megmérgezi.

Doug Hutchison

Kiket láthatunk:

Brutál szerepében - mivel ő a halálsor legnagyobb őre - David Morse, aki karakterszínész és már játszott King filmben: A Langolierek - az idő fogságában és Az Atlantisz gyermekeiben.
Bonnie Hunt, aki Edgecomb feleségét játssza. A Jumanji-ból lehet ismerős.
Darabont egyik kedvenc színésze szintén börtönőr, Jeffrey DeMunn. Ő már csak a Darabont melletti munkakapcsolat miatt is több King filmben volt látható, hol kisebb (A remény rabjai), hol komolyabb (A köd) szerepben.
A börtönigazgató fontos szerepében, James Cromwell, aki öregségére rengeteg moziban kapott, főleg negatív szerepet. Neki 2004-ben csúszott be King film, egy televíziós munka: Borzalmak városa, ami ha egy korábbi adaptációt veszünk, akkor Remake...
Eduard Delacroix, a cajun fogoly szerepében az eszméletlenül jó Michael Jeter tesz hozzá a filmhez. Szegény, már ő sincs velünk. 2003-ban halt meg, 50 évesen. Hihetetlen tehetségét sok b filmben aprózta el, sajnos.
Barry Pepper szintén egy börtönőr szerepében látható. Mesterlövészt alakított Speilberg "Ryan közlegény megmentésében". Pepper-t már csak azért is kedvelem, mert egyáltalán nem szépfiús alkat a szabájtalan arcával, hangsúlyos szájával. Ő is igyekszik az imázsát valahol a karakterszínészek szintjén tartani, különös szerepvállalásaival. A csúcs a borzalmas "Háború a földön".

A zene pedig Thomas Newman, aki ugyan nem a kedvencem, de nagyon érzéki score-t tud komponálni.


80%


A könyvváltozat nálunk először hat hónapon keresztül, hat kötetben jelent meg. A teljes történet hat részre osztva.