Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Korrektnél sajnos nem
több utánérzés, illetve Remake vagy folytatás?
A 2000-ben készült – atyaisten, de
rég volt! – Mel Gibson romantikus vígjáték után nem tudom,
valójában mennyi film készült azzal az alapötlettel, hogy valaki
mások gondolatait hallja, de feltételezem, volt pár darab, csupán
hozzám nem jutottak el. Ha nem mozi, akkor tévés produkciók.
Azonban kvázi Remake-re közel húsz évet kellett várni, hiszen az
alapötlet mellett a cím is az említett előd nyomdokain jár. Sőt,
főhősünk itt is egyedülálló, reklám szakember. Csupán nő.
Gondolom, kellett némi csavar, főleg, hogy a jelenlegi filmgyártás
szeretne pc lenni, vagy minek hívják. Így lett a fehér középkorú
férfiból egy negyvenes afroamerikai nő. Eredeti ez? Egyáltalán
nem. Sőt, a film néhány apróságot szinte egyben vett át az
„eredetiből” (Mert nem tudom, valóban olyan eredeti volt-e a
Gibson film...) amit meg nem, azt valahogy sikerült mind kicsit
gyengébben visszaadnia, kikacsintva az amerikai izlésre oly
jellemző néhány kínos poénra is, amelyek a szokásos
sztereotípiákat felvonultatva, ami főleg a megcsaló és meleg
férfiakra fut ki.
Az alapötlet amúgy - már az eredetiben főleg - érdekes pszichológiai fejtegetés, hiszen közhely ugyan, de a férfiak szeretnék megfejteni a nőket, mert úgy véljük, rejtélyesek számunkra. Ebből kiindulva a fordított változat pont ezt a közhelyet teszi pályasélre, de ezzel nem lesz pozitívabb, sőt, veszít vele, hiszen a mondás szerint - amennyire emlékszem - míg számunkra a nők az örök rejtély, addig a férfi pedig egy nyitott könyv. Persze ezzel nem kell egyetértenünk, csak hát a rögződések..
Mellesleg, vicces irányból megközelítve, ha gyűjteni szeretnénk a különleges képességű erővel megáldott karakterek filmjeit egy amolyan X-Men alműfajba, akkor a filmnek szegről-végről helye lesz benne, hiszen Xavier professzor egyik fontos képessége szintén a gondolatolvasás, habár, ott nincs nemhez kapcsolódó megkötés. Jobban belegondolva, már igazán szőrözés, csak a csattanó miatt nem hallják főhőseink mindkét nem gondolatait, hogy még élesebb legyen a kontraszt!
Főszerepre sikerült megnyerni Taraji P. Henson-t, ami viszont segít a háborgó tenger felszínén
tartani a film kiállását, lévén, hogy az elmúlt évtized egyik
legizgalmasabb feketebőrű színésznőjéről van szó. Milyen kár,
hogy mellett szinte mindenki elhalványul, vagy eleve olyan
szereplőgárdát válogattak mellé, hogy ne is nőhessenek a
fejére. Mondjuk az apukáját alakító blackplotion filmlegendának,
Richard Roundtree-nek majdnem sikerül, hiszen már a megjelenése
egy filmben is kicsit emeli annak minőségét. Itt legalábbis tett
hozzá.
Az asszisztenst alakító Josh Brener
egy az egyben egy fiatal Woody Allen klón és a hősnő
elgyengülésének a tárgya pedig a tényleg remekül kiválasztott,
szívdöglesztően hétköznapian szerethető férfi karaktert AldisHodge, akinek nagyon törnie sem kell magát, ránézésre villog
rajta a „pozitív figura” ledsor. Ellenben a munkahelyi kollégák
szerepére sikerült egy már-már homogén, unszimpatikus férfi
gárdát összeszedni, kezdve az elutasító kollégákon keresztül
a főnökig.
Az a baj a mozival, hogy visszamondja a
leckét, amit 2000-ben már megtanultunk, ám hozzá nem tud tenni –
amit igen, kivettem volna – vagy ha mégis – feka hapsi jelölt,
gyermekkel, eltávozott feleséggel – már elsütötték hasonló
filmekben. Egyre konkrétan emlékszem és ha a címe is eszembe
jut...! A képesség érkezésével bepillantást nyerhetünk a férfi
társadalom agyába és sajnálatos módon, közhelyesen is adják
vissza, amit ott találunk, talán kicsit nyersebben is, mint a „Mi
kell a nőnek?” tette korábban. Sajnos, egyes karakterekbe csak
belecsíp a film, nem bontja ki őket eléggé, pedig a
karaktermélyítés talán jobb lett volna, és cserébe kivehettünk
volna mondjuk egy hosszabb, ám ugyanakkor dramatúrgiailag teljesen
felesleges éjszakai pókerpartit. Ellenben, hogy kis sztárunkat
hogyan sikerült a megfelelő időben „átállítani”, sőt, vele
együtt az apját, arról nagyvonalúan hallgat a film, ránk bízva,
hogy elhigyjük, főszereplőnk mostanra tudja, mitől döglik a légy
és képessége nélkül is elérheti, amit akar.
A forgatókönyvírói kreditben természetesen megjelent a Gibson film két elkövetője is, és még páran hozzájuk csapódtak, hogy azután egy kissé vérszegényebb darabot sikerüljön összerakniuk. Vígjátéknak kevés, ezért a komédia műfajba sorolnám és mivel nem igazán sikerül a női szereplő mellé megfelelően beemelni a férfi karaktert, így még a romantikus mozi cimkét sem nagyon tudnám ráaggatni, hiába kapunk egy kis szerelmi szálat.
Ha összegeznem kellene, a „Mi kell a
férfinak?” az erős báty „Mi kell a nőnek?” kissé sutább,
erőtlenebb kisöccse. Valójában nem volt rá szükség, hiszen az
eredeti elég jól kivesézte a témát, sokkal érzékenyebb
forgatókönyvvel – lásd öngyilkos jelölt titkárnő figurája,
Gibson lányának bulija – és több remek karakterrel, míg a
Henson romantikus komédia hozza a kötelezőt, de nem lesz belőle
klasszikus. Sőt, sokan még a polcra sem tennék ki az előd mellé.
Már akkor megkedveltem Tommy Wiseau-t,
amikor még azt sem tudtam, ki az, illetve, a legtöbb infóm annyi
volt vele kapcsolatban, hogy egy eléggé unszimpatikus figura, de...
De!
Teljesen véletlenül botlottam bele
egy filmes írásba, amelynek főszereplője az amerikába szakadt,
ennél fogva amerikás Magyar Zsolt, aki kiment szerencsét próbálni
és egyik első megbízójáról adomázgatott a párbeszédes
cikkben, hogy mennyi mindent köszönhet ennek a Tommy Wiseau nevű
úriembernek. Elmondta, hogy mennyire tenyérbemászó figuraként
ismerte meg, ugyanakkor egy olyan ember, aki mindent alárendelt
annak, hogy filmkészítő legyen és ezzel megalkotta élete
főművét, egy enyhén groteszk humorban megforgatott, amúgy
teljesen komoly drámát, ami első körben hatalmasatt bukott,
második körben szétcincálta minden létező média, majd a kertek
alatt szépen beosont a mozi a popkultúrába, hogy mostanra masszív
rajongói bázist építsen ki, akik évente megünneplik ezt a
hibrídet.
Zsolt mesélte, hogy mint kezdő
hangtechnikus csatlakozott a stábhoz és Tommy – továbbiakban így
nevezném – nem aprózta el ambícióit, ezért összeíratta vele,
hogy a technikusi munkájához milyen készülékekre lesz/lehet
szüksége a forgatás során. Zsolt, aki választott hivatását már
akkor is magas szinten akarta művelni, folyamatosan informálódott
szakmai berkekben, hogy mik a megfelelő és aktuális újdonságok,
ezért egy kellemes listát összeírt Tommynak, hogy azokkal már
tudna valamit kezdeni. Természetes Zsolt arra számított, hogy a
rendező kineveti – ha utána néz, mennyit kóstál a lista
végösszege – és használt illetve kevésbé korszerű
készülékekkel fogja kiváltani a szükséges technikát. Tommy
néhány napig nem forszírozta tovább a témát, de azután az
egyik nap, még a forgatás előkészületei alatt kocsijához hívta
a hangtechnikusnak készülő magyar fiút – a kocsi később
szerepelt a filmben is, mert van, amit viszont olcsón sikerült
megszerezni a filmhez, a saját járgány meg pont ilyen – és
felnyitotta neki a csomagtartót, hogy nézze át, sikerült-e
mindent megszereznie az összeállított listáról. Zsolt mesélte,
hogy igen meglepődött és arra számított, minőségben igen
alatta maradnak az általa igényelteknek, ám Tommy titokzatosságát
erősen növelte, hogy mindent beszerzett és minden patent volt. Ha
ez nem lett volna elég, ráadásul a forgatás végén az egészet
odaajándékozta Magyar Zsoltnak, aki így már mondhatni megkapta a
kezdőrugást is a szakmában való elhelyezkedéshez és mostanra
150 produkcióban jegyzik a nevét, többek között a bemutatás
előtt álló „Midsommar” című horrorfilmmel kapcsolatban is.
Oké, Zsolt maradt a B vonalon, ám a gesztus az gesztus és nem
tudom, barátjaként tekint-e Tommy Wiseaura, de, hogy én
megkedveltem a pasast ezért a húzásáért, az biztos. Talán
szentimentális okai vannak, hogy ha egy hazánkfiát idegenben
segítik, akkor kicsit én is hálás vagyok érte.
Szóval, elkezdték a forgatást, Tommy
saját forgatókönyve alapján. A filmre nem volt előirányzott
forgatási idő, mert hitvalássa szerint tart, ameddig kell, és ez
roppant tág fogalom is lehet. Ráadásul, miközben rendezett,
folyamatosan összetűzésbe került a stábjával, mert finoman
szólva is eltérő véleménye volt szinte mindennel kapcsolatban,
amit a normális történetmesélésről tudunk, jelentsen ez bármit.
Színészeit gyakorlatilag úgy kukázta
össze ismerősökből és utcáról castingolt aktorpalántákból.
Másod főszereplőnek megtette országos cimboráját, aki
gyakorlatilag a bogarat ültette a fülébe, hogy merjen nagyot
álmodni és bár akadtak köztük nézeteltérések, végül
egymásra támaszkodva elkészítették minden idők egyik
legrosszabb moziját. Ami valahol mégis szórakoztató.
Lisa (Juliette Danielle) egy gyönyörű házban éldegél,
amelyben elvileg szomszédok is akadnak, bár, nem egyértelmű a
film, hogy valójában milyen is az épület. Lisa életét az teszi
ki, hogy otthon szenveleg és várja Johnny-t (Tommy Wiseau), aki
munka után a szokásai rabjaként megjelenik a csokor rózsával és
elkezdhetik az üzekedést. Hosszú évek óta tart már ez és Lisa
annyira beleunt, hogy Johnny legjobb barátját, Markot (Greg Sestero) is ujjai köré
tekerte, a változatosság miatt, pedig a srác minden egyes alkalommal, mikor találkoznak,
megesküszik, hogy Johnny a legjobb barátja és be kell fejezniük,
hogy a háta mögött üzekednek. Azután üzekednek. Azután megint
egy sor lelkizés. Lisa édesanyjának (Carolyn Minnott) is elmondja, hogy unja a sötét
hajú amorozót és nem akar már üzekedni vele. Édesanyja
elmondja, hogy halálos rákbeteg. Lisa anyja védi Johnny-t, Lisa
pedig támadja, mire Lisa anyja azt mondja, hogy Johnny nem jó
parti, mire Lisa elkezdi védeni. Lisa anyja szerint Lisa képtelen
helyes döntés hozni, ezért Lisa megsértődik és elhajtja az
anyját.
Lisa a szomszéd fiúval beszélget,
aki szerint ők szép pár. Lisa megsértődik.
Lisa egy barátnőjének panaszkodik,
hogy Johnny nem jó parti. A lány szerint de. Lisa megsértődik.
Jön Johnny. Lisa rendes golddiggerként
egyetlen arcizmával sem jelzi, hogy nem kívánja Johnny-t.
Üzekednek. Johnny elmegy. (Így is, úgy is...) Lisa felhívja Johnny barátját, Mark-ot, hogy
üzekedjenek... stb.
Az egész film olyan, mintha egy
szappanopera sorozat évadát kivonatolták volna egyetlen esti
filmbe.
„A szoba” iskolapéldája a rosszul
megírt, motivációt elkeverő párbeszédeknek. Néhány jelenet
szinte már szürreális. Érezni, hogy Wiseau szeretne főhősének
felépíteni egy szerethető image-t, azonban a színész külseje
ezt nem nagyon segíti, hiszen Tommy önmaga olyan, mint egy erdélyi
vámpír herceg, aki kb. ötven éves korában megállt az
öregedésben és növésben.
Néha ad hoc megjelennek szereplők,
akiknek nem ágyazott meg a forgatókönyv, pedig, szövegeik alapján
minimum korábban szánni kellett volna rájuk egy-egy percet. A
legtöbb jelenetben ha ketten beszélgetnek, néha teljesen
megcserélődnek a szemszögek, vagy ugyanoda futnak ki. Igen,
drámainak kellene, hogy legyen Lisa örlődése a két férfi
között, de egyszerűen nem lehet megkedvelni a karaktert, mert úgy
tűnik, hogy egy hisztis picsa. A legjobb barát pedig képtelen
eldönteni, hogy most akkor Johnny a legeslegjobb komája, vagy döfje orvul hátba, azzal, hogy Lisát szemből döfködi?
A szomszéd kissrác (Philip Haldiman) és Johnny atyai
barátsága is egy érezhetően túlkreált kapcsolat, amely a.) még úgy is alig működik, hogy a szereplők párbeszédein keresztül a szánkba rágják ill. b.) amely csupán
azt hivatott a nézőbe szuggerálni, hogy bár Johnny ránézésre
egy ütni való kéjenc, igazából egy szeretni való, csupa szív
ember. Azután Lisa nagy tervvel áll elő: leitatja férj jelöltjét,
hogy később ráfoghassa; ittas állapotban Johnny megütötte.
Persze, külsérelmi nyomok azok náne és a rendőrséget sem
keverjük bele, mert bonyolítaná a cselekményt, csupán elhisszük,
hogy Johnny, mint felnőtt férfi, néhány pohár ital után nem
képes emlékezni, mit csinált korábban, hogy azután a film egyik
ikonikus jelenetében a háztetőn kifakadva keljen ki magából,
hogy ő bizony nem bántotta Lisát, nem, nem ütötte meg, nem, nem
bántotta, ez baromság, nem bántotta, ó, helló, Mark! (Ami mém is lett!)
Azután a film halad tovább a drámai
befejezés felé, aminek köszönhetően kapunk egy töredezett buli
jelenetet, amit röhejesen bántóan osztanak részletekre a várost
mutató vágóképekkel és a hozzájuk párosított, egyre inkább
idegesítő zenei aláfestéssel, pedig Mladen Milicevic filmzenéje
összességében nem is rossz. Azok a számok sem teljesen
élvezhetetlenek, amiket a szeretkezős jelenetek alá sikerült
illeszteni. Néha, már azt hinné az ember, hogy „A szoba”
valójában a hetvenes-nyolcvanas években elterjedt pornófilmekre
hajaz, amelyeknek több változata is készült, beleértve egy
gyengédebbre vágott, soft-pornó variáció, amely nagyjából
megegyezik az eredetivel, csak a nemiszervek találkozását és
genitáliák premier plánban mutatását törölték belőle – kis
cici, kikandikáló kuki előfordulhatott.
Végül Tommy egészen drámai
alakítása tett pontot a történet végére, amelyben Johnny drámai lépésre – mi másra – szánja el magát. Szem nem marad
szárazon...
A bemutatott filmet mondhatni
értetlenség és kritikusi szemszögből határozott tiltakozás
fogadta. Bukott is rendesen, miután mozikba küldték. Az idő és
az emberek fura izlése azonban utat tört neki és ma már hasonló
rajongó tábora van, mint „A nagy Lebowskinak”, megrendezett
találkozóval, késő esti vetítésekkel, jelmezes beöltözős
bulikkal, sőt, a „The Room” jelenséget boncolgató filmes
szakkönyvekkel.
Tommy Wiseau-nak alapjában nincs
zsenije. Mert nem tagadható le, hogy „A szoba” egy dilettáns
szárnypróbálgatása, amely nem sikerült. Azonban, mivel
szórakoztató a maga ostoba módján, összegyűjtötte azokat, akik
fogékonyak a rossz filmekben megtalálni azt, ami miatt mégis
érdemes rájuk szánni azt a másfél órát.
Magam annak idején nekiugrottam a
youtube csatornáján, hogy megnézem, de mivel akkor nem találtam
hozzá feliratot, nem erőltettem magamra a filmet. Végül egy
művészmozi tűzte péntek este műsorára és meghírdette a
Facebookon is. Közel kétszázan jelezték, hogy ők bizony
érdeklődnek a film megtekintése iránt, ezért csalódottan
kellett konstatálnom, hogy a vetítésre sajnos alig tucatnyian
gyűltünk össze.
A filmet végül felirattal és elég
jó minőségben vetítették le és ha ez nem lenne elég az
örömhöz, rögtön utána kezdődött James Franco díjakra érdemes
mozija, „A katasztrófaművész”, amely gyakorlatilag „A szoba”
elkészítésének biopicje, remek szereposztással és néha
meghökkentően jó hommage-zsal.
Szóval, Tommy Wiseau egyetlen
említésre méltó mozijával elérte, hogy olyan underground
rendezőnek tartsák, mint hasonlóan filmkedvelő, ám azt nem túl
magas minőségben művelő rendező elődjét, Ed Wood-ot. Igen,
Tommy Wiseau a 2000-es évek, egyfilmes Ed Woodja.
A két filmet egyébként éedemes
egymás után megtekinteni, hogy még élvezetesebb legyen a biopic
stáblistás jelenetsora, amelyben egymás mellé helyezték a The
Room nagy pillanatait és a James Franco féle megidézéseket.
Ha objektíven akarnám értékelni a
mozit, akkor megrekedne a pontozás valahol 15-30% között, de mivel
nem elhanyagolható nosztalgia faktort is sikerült mellé rendelnem
– pl. Magyar Zsoltnak köszönhetően – a masszív 55%-ot is
elérte.
Fontos, hogy elvileg Tommy jelenleg
készíti következő moziját, amely egy a leginkább Sharknado
filmekre emlékeztető horror mozi lesz. Nagyon várom, mert már az
előzetesben látszik, hogy a korábban megismert Wiseau féle viziót
fogjuk megkapni.
Egy komolyan vehetetlen, komoly drámát.
Cápákkal és vérrel.
A korábban említett cikk Magyar Zsolttal: Magyar Zsolt(origo.hu)
Már az első szám megágyaz a filmnek, habár, amikor a „The
Room”-ot hallgatom, nekem egyértelműen az angol BBC, kosztümös mozik idéződnek
meg, ami nem feltétlenül baj, hiszen Tommy Wiseau filmjében is nagyon fontos
szerepet kap egy vörös, női kosztüm.
A „Red Dress” egy melankolikusabb, lassabb szám, amiben
előkerül a főmotívum is, amit elkoptat a végére az album.
Az „I Will” az első szexjelenetet festi alá és szinte végig
is hallgathatjuk az elég hosszúra és sziruposra vágott szeretkezés közben.
Ettől a dal még kellemes, hallgatható dalocska. Kitra Williams és Wayman Davis
szerzeménye, amit az utóbbi énekelt fel. Simán lehetett volna ismertebb darab
is, azonban valahogy elveszett az ezernyi betétdal között, amiket filmekhez
készítettek.
A „Lisa and Mark” egy kissé drámaibb darab, hiszen érezni
benne e terhet, amely a két szereplőt köti össze, Johnnie karaktere mögött.
Néhány kellemes fúvós pillanat.
A „You’r My Rose” a megcsalók akciója alatt csendül fel és
Kitra Williams adja elő. Egy kicsit kevésbé szerethető darab, mint az „I Will”,
talán, mert épp akkor hallható, amikor Lisa a menyasszony és Mark a legjobb
barát épp üzekednek.
A vörös szín fontos lehet valamiért Tommy Wiseau
jelképtárában, hiszen megjelenik a filmben a vörös rózsa is, amit minden
alkalommal ő ajándékoz szerelmének, egy kissé röhejes vásárlás után és a vörös
szín visszaköszönt a korábbi, „Vörös dressz” című számban is. A „Red Roses”
összecseng a „Red Dress”-szel.
A „Street” hangulatot ad az utcaképnek, viszont megtörik a
vége, ami azt jelzi, Milicevic koherens zenei darabok helyett törekedett inkább
arra, hogy hangulatokat adjon vissza. Jó példa erre a „Life”, amiben megjelenik
a főmotívum és a „Red Dress” is, de van része, amely inkább csak néhány hang,
míg a lezárás is elég suta.
A „Street Two” már sokkal tökösebb, hangosabb, előhozva a
„The Room” motívumokat, végigzongorázva a hangszereken.
A „Crazy” Clint Gamboa és Wayman Davis munkája, melyet
Gamboa énekel fel. Tinglitangli popszám, lassú és súlytalan. A „Chocolate is
the Symbol of Love” a triónak a lezárása, amit Tommy Wiseau gondol a romantikus
férfi és annak ajándékairól és a szerelemről. A zene kis fúvós futamokból áll,
hegedűvel és egységet alkot a „Vörös dresszel” és „Vörös rózsával”. Mert mit is
veszünk egy nőnek, ha elakarjuk varázsolni? Virágot, édességet és csinos ruhát.
A „Chris-R” kicsit akciósabb darab, egészen érdekes
zeneiséggel a végére, használva némi ütős szekciót. A „Reason” már koptatja a
paneleket, amiket Milicevic épített fel. Hiába, hisz a „The Room” zenéje bár
nem rossz, erősen tévéfilmes keretek között mozog, köszönhetően a szintetizátor
hangzásvilágának. „Johnny, Mark and Danny on the Roof” egy percnyi vonós dráma,
ami aláfesti a férfiak beszélgetését, végén néhány pengetéssel. „Lisa,
Michelle, and Johnny” Johnny belecsöppen egy beszélgetésbe, amit olyan kínosan
harapnak el a csajok, hogy csak a totál hülye nem vágja, valami nagyon
fontosról és kellemetlenről maradt le az ember. Történetesen Johnny arról, hogy
Lisa kibeszélte Michelle-nek, mennyire elege van a férfiból. Ennek megfelelően
hézagos, halk és drámainak szánt két percet kapunk, amelyben a klarinét (?)
vagy oboa (?) pár taktust enged meg magának, nagybőgő támogatással.
A „Yes or No” Lisa bizonytalanságát hivatott érzékeltetni,
míg az „I’ll Record Everything” pedig Johnny zaklatottságát, miközben
bizonyítéka van a lány hűtlenségére, hogy lassan a tetőpontjához érkezzen a
mozi. Címének ígéretével ellentétben néhány kitartott vonóhúzást kapunk és nem
érezni, hogy Johnny elégtételt érez, mert sikerült felvennie mindent, amint
Lisa mondott Mark-nak a telefonba.
Az „XYZ” már egyenesen egy mókásabb darabként kezd, hogy ez
is melankolikus pillanatokkal zárjon. „Mark and Peter” két férfi vitáját festi
alá, amikor összevesznek a barátság és lojalitás fogalmán. A „Jogging” a kevés
külső helyszínes jelenet alá készült, több szólamú darab, és így érdekesebb is,
mint a legtöbb korábbi zene. A két főszereplő itt még barátként beszélgetnek az
élet, szerintük igen fontos kérdéseiről. A kompozíciót pedig az unásig ismert
futam zárja.
A „Baby You and Me” ismét egy szirupos nóta, ezúttal duett,
amelyet Bell Johnson és Clint Gamboa énekelt fel. Jól illik a többi betétdal
mellé, megidézi a legjobb fekete romantikus duetteket, amiket pl. Lionel
Ritchie és Diana Ross munkásságához köthetünk.
A „Happy Birthday Johnny”egy gyorsabb, szintisebb, jazz-es
prüttyögés, túl sok ünnepi nincs benne, ellentétben a címével. A „Lisa and
Mark” azt a szürreális pillanatot festi alá, amikor mindenkit kicsalnak a
helyszínként használt „The Roomból”, hogy ezzel megágyazzanak a drámai
lelepleződéshez és ezt a lassú, megszokott motívummal kezelték. A „Fight During
the Party” említésre sem méltó pár másodperc, amiből csak a harci hév hiányzik.
„Johnny in the Bathroom”, melyben szomorkás hangokból váltunk drámaibb
pillanatokra, ezzel megidézve a hősünkben dúló haragot és kétségbeesést.
Mostanra már nem nagyon van olyan pillanata a „Tape Recorder” darabnak, amit
korábban nem hallottunk volna. Ennek ellenére Milicevic jól elszórakozik a
kitalált motívumaival, amely egyben azt is megmutatja, hogy igencsak
korlátozott eszköztárral dolgozik. Mladen több, mint negyven produkcióban vett
részt, aminek zöme tévéfilm, rövidfilm vagy dokumentum. Ha úgy vesszük, itt erősen
kilépett komfortzónájából, de nem érzem, a sok ismétlés ellenére sem, hogy
kudarcot vallott volna.
„Johnny Becomes Crazy” egy zaklatottabb etap, amely kissé
eltér a korábbi nyugodt tempójú és hangulatú daraboktól. A feléig. Amikor is
Johnny végül eljut a karakter tetőzéséhez. A zongora és szinti pedig ebben
partner. A „Why Why Johnny” már címében is megmutatja azt a fajta túljátszott
drámaiságot, amely Tommy Wiseau elképzelése a jó filmdrámáról. Szinte már
Shakespeare-i a kérdés; Miért, miért Johnny? – ami ismerve Lisa korábbi
hozzáállását, megint csak karakteridegen a szereplőktől. Ennek ellenére a darab
kellemes, felhasználva a korábbi megismert futamot, amely végig kísérte
Milicevic egész albumát.
„Reflection You’re My Rose” pedig elköszön a hallgatótól,
egy kellemes, enyhén füstös poppal, amelynek korábbi változatát már hallhattuk.
Megtekintés: Kellemesen csalódtam,
bár, ne tagadjam le magam előtt, hogy Hailee Steinfeld neve is
kellett hozzá, hogy leüljek a film elé.
Mert amikor az őskorban bemutatták az
első Transformer filmet, simán bealudtam a mozin, öcsém szerint
hangosan horkolva. Később bepótoltam a hiányt, mert dvd-n
megnéztem a filmet, azonban az volt az utolsó Transformers, amire
jegyet váltottam. Mostanáig.
Nem fikázom Michael Bay filmes
munkásságát. A „Szikla” azon kevés akciófilm közé
tartozik, amely kiemelte az akciófilmet a délutáni szórakoztató
csihi-puhik közül, még a Sean Connery-vel leforgatott suta
akciójelenetek ellenére is, amelyek már a dvd megjelenés idején
idejüket múlták, ellenben minden mással. A „Sziklában” jók
a karakterek, hitelesek a színészek, remek a negatív hős,
megfelelő motivációval. A zene egyszerűen zseniális, a vágás
dinamikus, a fényképezés gyönyörű. A történet végig
izgalmas, üresjárat alig. Ha van Top5 akciófilmem, a „Szikla”
benne van. Elől.
Ám később valami megpattant Michael
Bay agyában és a technika minden szempontból rányomta pecsétjét
a Transformers filmjeire, kiölve mindent, amit szeretni lehetett a
„Sziklában”. A karakterek szinte egydimenziósak, a humor
erőltetett, a színészek már-már ripacs üzemmódban, az akciók
meg szürreálisan elszálltak. Látványfilm? Természetesen!
Szórakoztató? Bizonyára! Azonban én nem tudtam élvezni őket
egészben, csupán néhány akciójelenet mozgatta meg a fantáziám,
azokat meg családbaráttá tompították, pedig nem hiszem, hogy
nagyon boncolgatnom kellene, hogy az emberi tényező mennyire
másodlagos véres massza lenne egy olyan világban, amelyben robot
autók püfölik egymást.
Volt fenntartásom az
„Űrdongóval” kapcsolatban és bár voltak hiányosságai és
talán közel sem annyira emlékezetes, mint mondjuk a nyolcvanas
években látott mozifilmek, amelyek gyerekként egy sokkal
megengedőbb énembe beitták magukat, így is merem állítani, hogy
érdemes beülni egyszer erre a filmre.
Hailee Steinfeld azóta szívem
csücske, mióta „A félszemű”-ben először megpillantottam.
Állítólag nagyon sok fiatal lány közül választották ki őt és
hajlamos kicsit a szájával többet grimaszolni, mint egy koraérett
ifjú hölgytől elvárható, mégis, amit abban a filmben megmutat
színésznői mivoltából, az segít számomra eladni a többi
filmjét. Mert nála már akkor láttam, amit néha egy-egy
színésznél sokkal később fedezek fel: a tehetséget. Mondjuk nem
volt könnyű dolga ezzel a mozival, hiszen a partnerei közül
akivel a legtöbb a közös jelenete, az nem nagyon lehetett más,
mint egy teniszlabda egy rúdon, vagy egy zöldbe bújtatott
pantomimes, tele motion capture kütyükkel. Ennek ellenére
nagyjából jól összejátszik a CGI-jal. Csoda, ha mellette a
többiek mind másodhegedűsök?
Van szerelmi szál, amire azért nem
gyúrtak nagyon rá. A forgatókönyvet hibáztatom, bár lehet, hogy
direkt nem is akarták terhelni ezzel a mozit, hiszen klisés és
sokszor giccses. Ha nem működik a kémia. Itt azonban van egy
kicsi.. Hailee karaktere elég erős ahhoz, hogy elbírt volna egy
tökösebb fiúbarátot. A tesó figura sincs kijátszva, egészen a
végéig. Akkor is súlytalanul, két percben. Pedig megszoktuk már
a gyerekfilmek tipikus rákfenéjét, hogy a felszínen látható
tesó utálat egyfajta védekezés a gyerekektől, saját nehezen
értett érzéseikkel szemben. Sokkal több kikacsintást elbírtam
volna a nyolcvanas évek ikonikus szórakoztatóipari termékeiből,
habár egy-egy sláger, filmrészlet, videojáték vagy poszter
gondoskodik róla, hogy megint tininek érezzem magam a nyolcvanas
évek végén, amikor a világunk kicsit lazult, a videó a háztartás
része lett és amikor a nyugati kultúra, azon belül az amerikai
szórakoztatóipar már nem számított szitokszónak.
www.straitstimes.com
Viszont, főleg, hogy a történet
beépíthető legyen a korábbi Transformers filmek közé, a
végeredmény, ha nem vásznon tekinted meg, magán visel nem kevés
tévéfilmes külső jegyet. Kevés a totál plán, sok a közeli,
főleg a színészek arcáról, ami egyedül Steinfeld esetében nem
zavaró, mert őt viszont imádja a kamera és biztos az operatőr
is, mert nagyon sokszor időzik az ő arcán az objektív, hogy a
legkisebb rezdüléséről se maradjunk le. Ez mondjuk jó, mert így
simán beleszeretsz ebbe a suta, nyakigláb barna szemű leányzóba.
Azonban, a helyszíneken és az akción
is érezni némi költségkímélést, hiszen kisvárosban játszódik
és nem mondható grandiózusnak a kőbányában forgatott verekedés
sem és a végén a támaszpont, hajódokk csata helyszíne sem.
Közte pedig igazán nincs túl sok kalandozás.
Azonban mintha ez is a film előnyére
vált volna. Sokkal karakter-orientáltabb, mint korábbi társai és
nem annyira idegesítő, mint három részben a Witwicki család.
Christina Hodson nagyjából követi a
Disney filmes sémát, (Állandóan a Herbie, a kicsi kocsi jutott
eszembe, hiszen arra erősen emlékeztet a film váza.) amelyben
főhős összebarátkozik az idegen entitással, összecsiszolódnak,
jön a kormány és belerondítana és főhős megmenti az idegent,
hogy tovább élje kis életét. (Basszus, ez nem is Disney, hanem az
E.T.!) Pl. van az a jelenet, amikor Űrdongó lezúzza a lakást,
habár nem akarja. Hány filmben is volt hasonló? Az E.T.-ben csak
körbeszédelgett a kis lény, miközben Elliot anyukája rendre
kikerülte. Mondjuk, ott azért más volt a súlycsoport. Itt ezt nem
lehetett véghez vinni, ezért maradt az elefánt a porcelánboltban.
www.gameaxis.com
Az egyetlen, amikor a családi filmes,
komédiás határvonalat átlépik, amikor a két álca megérkezik a
földre és biztos, ami biztos, fröccs-öntenek egy amerikai lakost,
a barátnője szeme láttára. Ez azonban nagyon rosszul lett
felvezetve és annyira szánni való a figura, hogy kissé kirántott
a filmből az eset. Itt mondjuk megérdemelte volna, ha az illető
jobban redneck, vagy minimum rátámad a két robotra, mert így
egyenesen hangulatrontó, ahogyan elbánnak vele. Hodson-nak ezt még
gyakorolnia kell.
A lezárás is szimpatikus, mert ha nem
erőltetik, jó ez így, hogy megismertük Charlie-t (HaileeSteinfeld) de más utakra megyünk tovább, egy új autóval,
remélhetőleg, hasonlóan szeretni való hősökkel.
A soundtrack meg egyenesen remek lett.
Napok óta hallgatom, beleértve a Hailee Steinfeld által felénekelt
„Back to Life”-ot, amely erősen Eurovision Festival gyanús
limonádé. A többi szám meg visszarepített a nyolcvanasban, ahogy
ez volt a dolga. A „Weird Science” töredék és az A-ha Take onMe-je is mind felidéztek valamit, ami lassan elveszik, ahogy
öregszem.
Kicsit talán ezt adta vissza ez a film
és ez nagyon jó. Mert végre nem arra koncentráltam, hogy atyaég,
egy film, beszélő robot autókkal.
Megtekintés: Aki minden lehetséges percben temeti a magyar filmet, filmgyártást, azt még akkor sem lehet meggyőzni tévedéséről, ha ilyen remek filmeket ajánlunk a figyelmébe. És bár a BÚÉK nem szigorúan véve egy remake, annak remek!
Amikor először láttam a "Teljesen idegeneket", az olasz Paolo Genovese kamaradrámáját - mert valójában az - köpni-nyelni nem tudtam, hogy milyen remek ötleteket lehet beszorítani házfalak közé. (Pl.: Az őslakó, 12 dühös ember, Kocka) Igen, én az a fajta néző vagyok, aki szereti, ha a film kitágítja a teret - utazik - de ha látok egy mozit, amelyik ugyan szűk térben játszódik, mégis leköti a figyelmemet, mert esetleg a vizualitás mellett a mondanivaló magában érdekes, nem piszkálódom. Viszont a bohózatok egy részével - amely szerintem kifejezetten színházi műfaj - nem vagyok ennyire elnéző, igaz, zseniális darabokat abban is fel lehet lelni. (Oscar)
Genovese darabja azért volt szórakoztató, mert egyrészt nagyon sokat kihozott az alapszituációból, néha váratlan fordulatokat is bedobva. Másodszor, egy füst alatt nagyon komoly társadalmi mondanivalója volt, amelyet több irányból meg lehet tekinteni, boncolgatni. A mobiltelefonok világában rádöbbent, hogy habár van ez az eszköz, amely összehoz minket, mégis, mennyire távol vagyunk egymástól. Meg azt is megmutatja, hogy bizony, a barátság lehet bármilyen erős, vannak titkaink, amiket senkivel nem osztunk meg. Ilyenkor eszembe jut, hogy van olyan ismerősöm, aki egészen biztosan nem ment volna bele a telefonos játékba. Ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, hogyha egy felnőtt ember egy pillanatra is habozik a telefonját megosztani a párjával, annak egészen biztos van titkolni valója, szóval nagyon jó teszt a valóságban a filmben felvetett társasági program, ugyanakkor mégsem ajánlom senkinek, hogy valaha megcsinálják. Egyszerűn nem tudhatjuk, mennyire veszélyes.
A felütés nem mellesleg egy halványan erőltetett a házigazda ötletével, hogy ugyan tegyük már ki a telefonjainkat az asztalra és mindenkit be kell avatnunk az érkező hívásokba, üzenetekbe. Természetesen a forgatókönyv egy pszichiátert tesz meg az ötletet szállító karakternek. Aliz (Szávai Viktória) annak biztos tudatában dobja be az ötletét, hogy úgy véli, ő teljesen tiszta ebben a szituációban, nincs félnivalója. Azonban egy ilyen "játéknak" sokkal árnyaltabb a lefolyása, mint gondolnánk és néha kiderül, hogy emberek életében mennyire bonyolult a kapcsolati háló.
A történet nagyjából megegyezik az olasz eredetivel és mélyen belemenni szpojleres lenne, azonban néhány észrevétel.
Játék szempontjából talán kicsit Szávai Viktória játéka volt számomra modoros, de ez fakadhatott a karakter stílusából is, fogjuk rá. A végére, azonban amikor a karakter meggyengült, már ő is tökéletes volt. A legjobb pedig a házaspárt alakító Hevér Gábor (Gábor) és Bata Éva (Saci) kettőse. Bata Éva vörös egybe ruhájában a tökéletes milf, míg Hevér Gábor kapja talán a legnehezebb szerepet, amivel tökéletesen birkózik meg. A párosuk közötti veszekedés nálam egyértelműen a film csúcspontja. A film pedig, mivel akcióban nem lehet értelemszerűen pörgős, szövegben és fordulatokban kell, hogy az legyen. A telefonos játék percről-percre lesz egyre durvább, ami így ömlesztve erőltetettnek tűnhet, ám tökéletes apropó az év végi szilveszter, hiszen ha ennyi impulzus érhet egy baráti társaságot, akkor az pont ez az ünnep.
Hevér Gábor, Bata Éva
A színészek többi tagjának is elismerés jár, mert csak néhol döcögős a párbeszédekre épülő film, ám ahogy megismerjük a karaktereket, egyre jobban ráéreznek a színészek is és ráhangolódik a néző is a drámájukra. Elek Ferenc külön tetszett, akinek szinkronhangja is legalább olyan ismerős lehet, mint Hevér Gáboré.
A befejezés ha mondhatom, kicsit bevállalósabb az olasz eredetinél, ezért több kérdést is hagy a nézőben, amivel eljátszadozhatunk. Szerencsére, ezekre megválaszolása nélkül is egy igen erős filmet kapunk, amely nehezen lehetett volna jobb mozi. Külön érdekes, hogy állítólag a forgatókönyvet több ország átvette filmkészítésre, ezért hamarosan további klónok, remek feldolgozások várhatóak a világ minden területéről.
Megtekintés: Steve Carell és Timothée Chalamet játéka nem rossz, mégis, ha erősebb mozifilmre vágyódsz a témában, akkor még mindig azt mondom, hogy Leonardo DiCaprio „Egy kosaras naplója” köröket ver erre a mozira. Sőt, ebben is van egy pénztarhálós jelenet, ami meg sem közelíti az említett elődöt.
Ugyanakkor nem mondhatom azt, hogy a film nem használja ki a témában rejlő kliséket maximálisan, hiszen egy önéletrajzi ihletésű darabról beszélek, aminél nem törekedtek arra, hogy a végsőkig feszítsék a húrt a jobb eladhatóság kedvéért. Nem is túl bonyolult a történet, hiszen egy mondatban összefoglalható: „A drog rossz, értem?”
David Sheff (Steve Carell) miután felügyeleti jogot nyert fia, Nic (Timothée Chalamet) felett és közben új felesége oldalán egy másik családot felépített, lassan kénytelen rádöbbenni, hogy előző házasságából született fia, Nic, lassan eltávolodik tőle, sőt addigi életétől, és ki tudja milyen belső erők hatására a drogok világába menekül, végigjárva a lépcsőfokokat az alkoholtól indulva az enyhébb szerekig, egészen a legkeményebb amfetaminokig.
David és neje (Maura Tierney) kezdetben igyekszik felfogni az eseményeket, majd részesei lenni, hogy segítsenek Nic-nek a rehabilitáció alatt, azonban hiába a rengeteg elolvasott szakirodalom, hiába a tömérdek orvos, mentor, szakértői jó tanács, a végső döntés a fiúé és ha nincs benne elég erő és motiváció, hogy letegye a szert, akkor el fog bukni.
A film igyekszik hűen és érdekesen bemutatni, hogy milyen a világ, amelyben egy függő és családja kényszerül, azonban sajnos, ezt nem teszi túl érdekesen. Valahogy töredezett az egész, nehezen áll össze. Steve Carell nagyon jól hozza a válaszokat kereső apa szerepét, ám vannak szegmensek, amik úgy tűnik, nem vezettek sehova. Például egyszer maga is kipróbálja az extasy-t, ám azon kívül, hogy felpörög tőle, többet nem foglalkozik a film a témával. Pedig fontos része lenne annak, hogy David megértse Nic-et, azonban a tapasztalatait megtartja magának.
Nic karakterfejlődése egészen egyenletesen és hitelesen mutatja be egy szinte még gyerek elzüllését és állandó harcát démonaival, viszont itt is maradt hiányérzetem, mert a filmből nem nagyon derül ki, hogy pszichésen azon túl, hogy ha valaki rákattant a szerre, miért nem bír vele, kevésnek éreztem a magyarázatot rá, hogy miért kell elindulni ezen az úton, miközben az embernek rendezett az otthona, szerető a családja és láthatóan megadnak neki mindent.
Többet boncolgathatták volna, hogy miért érzik ezek a fiatalok, hogy pótcselekvésekkel kell küzdeniük valami ellen, ami a fejükben alakul ki és egyértelműen hormonális okokra vezethető vissza. Mert én is voltam tini, ráadásul elvált szülők gyereke, amikor mindent és mindenkit hibáztattam, valahogy mégsem lettem sem alkoholista, sem drogfüggő, bár nyúltam mindkettőhöz, még az őskorban. (Azért sörözni lehet...)
Szóval, ami érdekelt volna, hogy Nic miért érzi úgy, hogy csak úgy lehet normális, beilleszkedő fiatal, csak úgy birkózhat meg a problémáival, hogy elbódul, kiüti magát.
Egyáltalán, mik ezek a problémák? Milyen terhet ró egy fiatalember vállára az élet, hogy meneküljön a valóság elől, aki gyakorlatilag megkap apjától mindent?
Talán, pont a suli vége előtti évek az az időszak, amikor a gyereknek rá kell döbbennie, hogy hamarosan kikerül a szülői védelmi rendszerből és saját lábra kell állnia és ez terheli meg a fiatalok lelkét, sokszor szélsőségesen?
A választ nem tudom, most sem tudtam meg, csak követhettem a Sheff családot egy olyan úton, amelyre sosem akartak rálépni. Figyelhettem, ahogyan Nic eltávolodik szeretteitől, ahogyan apja görcsösen keresi a választ, ahol nincs logikus felelt, pusztán találgatások.
Ami talán a film hátránya, hogy sosem tud igazán elég drámai lenni. Lehet, közel is jár hozzá, sőt, lehet, hogy az ilyen filmeknek direkt felkavaróbbnak kellene lenniük, hogy hátha azzal is segítenek néhány, a drogokkal esetleg ismerkedő embert félretaszigálni ebből a sehova sem vezető irányból, ám a „Csodálatos fiú” nem elég bevállalós. Van egy jelenet, amikor Nic majdnem aranylövést ad be magának, de amikor igazán lehetne mocskos és drámai a film, jótékonyan elhagyja őt a kamera. Máskor a barátnőjének ad be túl sok heroint, ám ott sem húzzák a végletekig a feszültséget, mert a kis hölgy előbb visszatér az életbe, mint dramaturgiailag megtehette volna. Szóval úgy érzem, a film kicsit talán „könnyedebb”, mint a téma megkívánná, biztonsági játékot játszik a könnyen befogadható és a zsigeri hatás között. Valahogy nem teszi mocskossá szereplőit, pedig a téma azzá tesz.
Ezért nem is lesz a kedvenc filmem a témában, sőt, azt sem érzem, hogy többször nézős darabról lenne szó, ami azért fájó, mert a témában több lenne és a színészek is sokkal többet érdemeltek volna.
Sajnos, még az olyan részeknek sem szentelt szerintem eleget a film, mint amikor David végül lemond a fiáról, pedig ott még feltornázhatták volna a drámaiságot.
David Sheff könyvének borítója
A „Csodálatos fiú” egy jó, de nem kiemelkedő filmdráma, erős színészekkel. Az egyik legjobb jelenet mégis az, amikor Karin Balfour, David második felesége (Maura Tierney) üldözőbe veszi a házukba betörő Nic-et, hogy maga sem tudja, mihez kezdjen azzal, ha elkapja a fiút, csak egyszerűen anyaként és nevelőanyaként gondolom igyekszik rövidre zárni bizonyos határokat, ám végül igyekezete kudarcba fullad. Maura Tierney sosem tudott elég magasra kúszni Hollywood-ban, ebben a jelenetsorban mégis megmutatja, hogy sokkal több van benne, mint amit eddig használtak belőle. Timothée Chalamat már bizonyította tehetségét és itt is vannak jobb jelenetei, de szerintem belőle is többet lehetett volna kihozni feszesebb, erősebb forgatókönyvvel. Steve Carell azonban egészen kiváló David Sheffként. Az ő játéka miatt érdemes végignézni a filmet, melynek befejezése is hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen valahogy levegőben lóg az egész. Épp ezért várd ki a szereposztást, mert ott még hallhatjuk Nic szavait Chalamat hangján keresztül, ahogyan percekig meséli érzéseit. És pont ez az egyik oka, hogy az ember úgy érzi, nagyon sok minden hiányzik a teljes kép megértéséhez a filmből!
Felix Van Groeningen filmjében nem éreztem a rendező egyéniségét, sőt, eléggé tévéfilmes hatású az egész, azonban egyszer érdemes megtekinteni.
Talán belső poén lehetett, hogy az egyik szakember szerepére azt a Timothy Huttont kérték fel, aki már maga is alakított zűrös kamaszt, az "Átlagemberek" című filmben, 1981-ben, amiért megkapta az Oscar-díjat!
70%
A film David Sheff „Beautiful Boy” és Nic Sheff „Tweak” című könyvéből lett elkészítve.
Nic Sheff könyvének borítója: Tweak ami csípés, de gondolom, ebben a környezetben szúrást jelenthet.