The Room – A szoba (2003)

The Room – A szoba (2003)

Rendezte: Tommy Wiseau

Főszereplő: Tommy Wiseau

Írta: Tommy Wiseau

Producer: Tommy Wiseau

A film Mafab adatlapja: The Room (2003)

Megtekintés: Határozottan igen, mert...

 Már akkor megkedveltem Tommy Wiseau-t, amikor még azt sem tudtam, ki az, illetve, a legtöbb infóm annyi volt vele kapcsolatban, hogy egy eléggé unszimpatikus figura, de... De!

Teljesen véletlenül botlottam bele egy filmes írásba, amelynek főszereplője az amerikába szakadt, ennél fogva amerikás Magyar Zsolt, aki kiment szerencsét próbálni és egyik első megbízójáról adomázgatott a párbeszédes cikkben, hogy mennyi mindent köszönhet ennek a Tommy Wiseau nevű úriembernek. Elmondta, hogy mennyire tenyérbemászó figuraként ismerte meg, ugyanakkor egy olyan ember, aki mindent alárendelt annak, hogy filmkészítő legyen és ezzel megalkotta élete főművét, egy enyhén groteszk humorban megforgatott, amúgy teljesen komoly drámát, ami első körben hatalmasatt bukott, második körben szétcincálta minden létező média, majd a kertek alatt szépen beosont a mozi a popkultúrába, hogy mostanra masszív rajongói bázist építsen ki, akik évente megünneplik ezt a hibrídet.

Zsolt mesélte, hogy mint kezdő hangtechnikus csatlakozott a stábhoz és Tommy – továbbiakban így nevezném – nem aprózta el ambícióit, ezért összeíratta vele, hogy a technikusi munkájához milyen készülékekre lesz/lehet szüksége a forgatás során. Zsolt, aki választott hivatását már akkor is magas szinten akarta művelni, folyamatosan informálódott szakmai berkekben, hogy mik a megfelelő és aktuális újdonságok, ezért egy kellemes listát összeírt Tommynak, hogy azokkal már tudna valamit kezdeni. Természetes Zsolt arra számított, hogy a rendező kineveti – ha utána néz, mennyit kóstál a lista végösszege – és használt illetve kevésbé korszerű készülékekkel fogja kiváltani a szükséges technikát. Tommy néhány napig nem forszírozta tovább a témát, de azután az egyik nap, még a forgatás előkészületei alatt kocsijához hívta a hangtechnikusnak készülő magyar fiút – a kocsi később szerepelt a filmben is, mert van, amit viszont olcsón sikerült megszerezni a filmhez, a saját járgány meg pont ilyen – és felnyitotta neki a csomagtartót, hogy nézze át, sikerült-e mindent megszereznie az összeállított listáról. Zsolt mesélte, hogy igen meglepődött és arra számított, minőségben igen alatta maradnak az általa igényelteknek, ám Tommy titokzatosságát erősen növelte, hogy mindent beszerzett és minden patent volt. Ha ez nem lett volna elég, ráadásul a forgatás végén az egészet odaajándékozta Magyar Zsoltnak, aki így már mondhatni megkapta a kezdőrugást is a szakmában való elhelyezkedéshez és mostanra 150 produkcióban jegyzik a nevét, többek között a bemutatás előtt álló „Midsommar” című horrorfilmmel kapcsolatban is. Oké, Zsolt maradt a B vonalon, ám a gesztus az gesztus és nem tudom, barátjaként tekint-e Tommy Wiseaura, de, hogy én megkedveltem a pasast ezért a húzásáért, az biztos. Talán szentimentális okai vannak, hogy ha egy hazánkfiát idegenben segítik, akkor kicsit én is hálás vagyok érte.

Szóval, elkezdték a forgatást, Tommy saját forgatókönyve alapján. A filmre nem volt előirányzott forgatási idő, mert hitvalássa szerint tart, ameddig kell, és ez roppant tág fogalom is lehet. Ráadásul, miközben rendezett, folyamatosan összetűzésbe került a stábjával, mert finoman szólva is eltérő véleménye volt szinte mindennel kapcsolatban, amit a normális történetmesélésről tudunk, jelentsen ez bármit.

Színészeit gyakorlatilag úgy kukázta össze ismerősökből és utcáról castingolt aktorpalántákból. Másod főszereplőnek megtette országos cimboráját, aki gyakorlatilag a bogarat ültette a fülébe, hogy merjen nagyot álmodni és bár akadtak köztük nézeteltérések, végül egymásra támaszkodva elkészítették minden idők egyik legrosszabb moziját. Ami valahol mégis szórakoztató.

Lisa (Juliette Danielle) egy gyönyörű házban éldegél, amelyben elvileg szomszédok is akadnak, bár, nem egyértelmű a film, hogy valójában milyen is az épület. Lisa életét az teszi ki, hogy otthon szenveleg és várja Johnny-t (Tommy Wiseau), aki munka után a szokásai rabjaként megjelenik a csokor rózsával és elkezdhetik az üzekedést. Hosszú évek óta tart már ez és Lisa annyira beleunt, hogy Johnny legjobb barátját, Markot (Greg Sestero) is ujjai köré tekerte, a változatosság miatt, pedig a srác minden egyes alkalommal, mikor találkoznak, megesküszik, hogy Johnny a legjobb barátja és be kell fejezniük, hogy a háta mögött üzekednek. Azután üzekednek. Azután megint egy sor lelkizés. Lisa édesanyjának (Carolyn Minnott) is elmondja, hogy unja a sötét hajú amorozót és nem akar már üzekedni vele. Édesanyja elmondja, hogy halálos rákbeteg. Lisa anyja védi Johnny-t, Lisa pedig támadja, mire Lisa anyja azt mondja, hogy Johnny nem jó parti, mire Lisa elkezdi védeni. Lisa anyja szerint Lisa képtelen helyes döntés hozni, ezért Lisa megsértődik és elhajtja az anyját.

Lisa a szomszéd fiúval beszélget, aki szerint ők szép pár. Lisa megsértődik.

Lisa egy barátnőjének panaszkodik, hogy Johnny nem jó parti. A lány szerint de. Lisa megsértődik.

Jön Johnny. Lisa rendes golddiggerként egyetlen arcizmával sem jelzi, hogy nem kívánja Johnny-t. Üzekednek. Johnny elmegy. (Így is, úgy is...) Lisa felhívja Johnny barátját, Mark-ot, hogy üzekedjenek... stb.

Az egész film olyan, mintha egy szappanopera sorozat évadát kivonatolták volna egyetlen esti filmbe.

„A szoba” iskolapéldája a rosszul megírt, motivációt elkeverő párbeszédeknek. Néhány jelenet szinte már szürreális. Érezni, hogy Wiseau szeretne főhősének felépíteni egy szerethető image-t, azonban a színész külseje ezt nem nagyon segíti, hiszen Tommy önmaga olyan, mint egy erdélyi vámpír herceg, aki kb. ötven éves korában megállt az öregedésben és növésben.

Néha ad hoc megjelennek szereplők, akiknek nem ágyazott meg a forgatókönyv, pedig, szövegeik alapján minimum korábban szánni kellett volna rájuk egy-egy percet. A legtöbb jelenetben ha ketten beszélgetnek, néha teljesen megcserélődnek a szemszögek, vagy ugyanoda futnak ki. Igen, drámainak kellene, hogy legyen Lisa örlődése a két férfi között, de egyszerűen nem lehet megkedvelni a karaktert, mert úgy tűnik, hogy egy hisztis picsa. A legjobb barát pedig képtelen eldönteni, hogy most akkor Johnny a legeslegjobb komája, vagy döfje orvul hátba, azzal, hogy Lisát szemből döfködi?

A szomszéd kissrác (Philip Haldiman) és Johnny atyai barátsága is egy érezhetően túlkreált kapcsolat, amely a.) még úgy is alig működik, hogy a szereplők párbeszédein keresztül a szánkba rágják ill. b.) amely csupán azt hivatott a nézőbe szuggerálni, hogy bár Johnny ránézésre egy ütni való kéjenc, igazából egy szeretni való, csupa szív ember. Azután Lisa nagy tervvel áll elő: leitatja férj jelöltjét, hogy később ráfoghassa; ittas állapotban Johnny megütötte. Persze, külsérelmi nyomok azok náne és a rendőrséget sem keverjük bele, mert bonyolítaná a cselekményt, csupán elhisszük, hogy Johnny, mint felnőtt férfi, néhány pohár ital után nem képes emlékezni, mit csinált korábban, hogy azután a film egyik ikonikus jelenetében a háztetőn kifakadva keljen ki magából, hogy ő bizony nem bántotta Lisát, nem, nem ütötte meg, nem, nem bántotta, ez baromság, nem bántotta, ó, helló, Mark! (Ami mém is lett!)

Azután a film halad tovább a drámai befejezés felé, aminek köszönhetően kapunk egy töredezett buli jelenetet, amit röhejesen bántóan osztanak részletekre a várost mutató vágóképekkel és a hozzájuk párosított, egyre inkább idegesítő zenei aláfestéssel, pedig Mladen Milicevic filmzenéje összességében nem is rossz. Azok a számok sem teljesen élvezhetetlenek, amiket a szeretkezős jelenetek alá sikerült illeszteni. Néha, már azt hinné az ember, hogy „A szoba” valójában a hetvenes-nyolcvanas években elterjedt pornófilmekre hajaz, amelyeknek több változata is készült, beleértve egy gyengédebbre vágott, soft-pornó variáció, amely nagyjából megegyezik az eredetivel, csak a nemiszervek találkozását és genitáliák premier plánban mutatását törölték belőle – kis cici, kikandikáló kuki előfordulhatott.

Végül Tommy egészen drámai alakítása tett pontot a történet végére, amelyben Johnny drámai lépésre – mi másra – szánja el magát. Szem nem marad szárazon...

A bemutatott filmet mondhatni értetlenség és kritikusi szemszögből határozott tiltakozás fogadta. Bukott is rendesen, miután mozikba küldték. Az idő és az emberek fura izlése azonban utat tört neki és ma már hasonló rajongó tábora van, mint „A nagy Lebowskinak”, megrendezett találkozóval, késő esti vetítésekkel, jelmezes beöltözős bulikkal, sőt, a „The Room” jelenséget boncolgató filmes szakkönyvekkel.

Tommy Wiseau-nak alapjában nincs zsenije. Mert nem tagadható le, hogy „A szoba” egy dilettáns szárnypróbálgatása, amely nem sikerült. Azonban, mivel szórakoztató a maga ostoba módján, összegyűjtötte azokat, akik fogékonyak a rossz filmekben megtalálni azt, ami miatt mégis érdemes rájuk szánni azt a másfél órát.

Magam annak idején nekiugrottam a youtube csatornáján, hogy megnézem, de mivel akkor nem találtam hozzá feliratot, nem erőltettem magamra a filmet. Végül egy művészmozi tűzte péntek este műsorára és meghírdette a Facebookon is. Közel kétszázan jelezték, hogy ők bizony érdeklődnek a film megtekintése iránt, ezért csalódottan kellett konstatálnom, hogy a vetítésre sajnos alig tucatnyian gyűltünk össze.

A filmet végül felirattal és elég jó minőségben vetítették le és ha ez nem lenne elég az örömhöz, rögtön utána kezdődött James Franco díjakra érdemes mozija, „A katasztrófaművész”, amely gyakorlatilag „A szoba” elkészítésének biopicje, remek szereposztással és néha meghökkentően jó hommage-zsal.

Szóval, Tommy Wiseau egyetlen említésre méltó mozijával elérte, hogy olyan underground rendezőnek tartsák, mint hasonlóan filmkedvelő, ám azt nem túl magas minőségben művelő rendező elődjét, Ed Wood-ot. Igen, Tommy Wiseau a 2000-es évek, egyfilmes Ed Woodja.

A két filmet egyébként éedemes egymás után megtekinteni, hogy még élvezetesebb legyen a biopic stáblistás jelenetsora, amelyben egymás mellé helyezték a The Room nagy pillanatait és a James Franco féle megidézéseket.

Ha objektíven akarnám értékelni a mozit, akkor megrekedne a pontozás valahol 15-30% között, de mivel nem elhanyagolható nosztalgia faktort is sikerült mellé rendelnem – pl. Magyar Zsoltnak köszönhetően – a masszív 55%-ot is elérte.

Fontos, hogy elvileg Tommy jelenleg készíti következő moziját, amely egy a leginkább Sharknado filmekre emlékeztető horror mozi lesz. Nagyon várom, mert már az előzetesben látszik, hogy a korábban megismert Wiseau féle viziót fogjuk megkapni.

Egy komolyan vehetetlen, komoly drámát. Cápákkal és vérrel.

A korábban említett cikk Magyar Zsolttal: Magyar Zsolt (origo.hu) 

Filmzene - Score: Mladen Milicevic – The Room (2003)

Mladen Milicevic – The Room (2003)

princecharlescinema.com

Score bemutató:

Már az első szám megágyaz a filmnek, habár, amikor a „The Room”-ot hallgatom, nekem egyértelműen az angol BBC, kosztümös mozik idéződnek meg, ami nem feltétlenül baj, hiszen Tommy Wiseau filmjében is nagyon fontos szerepet kap egy vörös, női kosztüm.

A „Red Dress” egy melankolikusabb, lassabb szám, amiben előkerül a főmotívum is, amit elkoptat a végére az album.

Az „I Will” az első szexjelenetet festi alá és szinte végig is hallgathatjuk az elég hosszúra és sziruposra vágott szeretkezés közben. Ettől a dal még kellemes, hallgatható dalocska. Kitra Williams és Wayman Davis szerzeménye, amit az utóbbi énekelt fel. Simán lehetett volna ismertebb darab is, azonban valahogy elveszett az ezernyi betétdal között, amiket filmekhez készítettek.

A „Lisa and Mark” egy kissé drámaibb darab, hiszen érezni benne e terhet, amely a két szereplőt köti össze, Johnnie karaktere mögött. Néhány kellemes fúvós pillanat.

A „You’r My Rose” a megcsalók akciója alatt csendül fel és Kitra Williams adja elő. Egy kicsit kevésbé szerethető darab, mint az „I Will”, talán, mert épp akkor hallható, amikor Lisa a menyasszony és Mark a legjobb barát épp üzekednek.

A vörös szín fontos lehet valamiért Tommy Wiseau jelképtárában, hiszen megjelenik a filmben a vörös rózsa is, amit minden alkalommal ő ajándékoz szerelmének, egy kissé röhejes vásárlás után és a vörös szín visszaköszönt a korábbi, „Vörös dressz” című számban is. A „Red Roses” összecseng a „Red Dress”-szel.

A „Street” hangulatot ad az utcaképnek, viszont megtörik a vége, ami azt jelzi, Milicevic koherens zenei darabok helyett törekedett inkább arra, hogy hangulatokat adjon vissza. Jó példa erre a „Life”, amiben megjelenik a főmotívum és a „Red Dress” is, de van része, amely inkább csak néhány hang, míg a lezárás is elég suta.

A „Street Two” már sokkal tökösebb, hangosabb, előhozva a „The Room” motívumokat, végigzongorázva a hangszereken.

A „Crazy” Clint Gamboa és Wayman Davis munkája, melyet Gamboa énekel fel. Tinglitangli popszám, lassú és súlytalan. A „Chocolate is the Symbol of Love” a triónak a lezárása, amit Tommy Wiseau gondol a romantikus férfi és annak ajándékairól és a szerelemről. A zene kis fúvós futamokból áll, hegedűvel és egységet alkot a „Vörös dresszel” és „Vörös rózsával”. Mert mit is veszünk egy nőnek, ha elakarjuk varázsolni? Virágot, édességet és csinos ruhát.

A „Chris-R” kicsit akciósabb darab, egészen érdekes zeneiséggel a végére, használva némi ütős szekciót. A „Reason” már koptatja a paneleket, amiket Milicevic épített fel. Hiába, hisz a „The Room” zenéje bár nem rossz, erősen tévéfilmes keretek között mozog, köszönhetően a szintetizátor hangzásvilágának. „Johnny, Mark and Danny on the Roof” egy percnyi vonós dráma, ami aláfesti a férfiak beszélgetését, végén néhány pengetéssel. „Lisa, Michelle, and Johnny” Johnny belecsöppen egy beszélgetésbe, amit olyan kínosan harapnak el a csajok, hogy csak a totál hülye nem vágja, valami nagyon fontosról és kellemetlenről maradt le az ember. Történetesen Johnny arról, hogy Lisa kibeszélte Michelle-nek, mennyire elege van a férfiból. Ennek megfelelően hézagos, halk és drámainak szánt két percet kapunk, amelyben a klarinét (?) vagy oboa (?) pár taktust enged meg magának, nagybőgő támogatással.

A „Yes or No” Lisa bizonytalanságát hivatott érzékeltetni, míg az „I’ll Record Everything” pedig Johnny zaklatottságát, miközben bizonyítéka van a lány hűtlenségére, hogy lassan a tetőpontjához érkezzen a mozi. Címének ígéretével ellentétben néhány kitartott vonóhúzást kapunk és nem érezni, hogy Johnny elégtételt érez, mert sikerült felvennie mindent, amint Lisa mondott Mark-nak a telefonba.

Az „XYZ” már egyenesen egy mókásabb darabként kezd, hogy ez is melankolikus pillanatokkal zárjon. „Mark and Peter” két férfi vitáját festi alá, amikor összevesznek a barátság és lojalitás fogalmán. A „Jogging” a kevés külső helyszínes jelenet alá készült, több szólamú darab, és így érdekesebb is, mint a legtöbb korábbi zene. A két főszereplő itt még barátként beszélgetnek az élet, szerintük igen fontos kérdéseiről. A kompozíciót pedig az unásig ismert futam zárja.

A „Baby You and Me” ismét egy szirupos nóta, ezúttal duett, amelyet Bell Johnson és Clint Gamboa énekelt fel. Jól illik a többi betétdal mellé, megidézi a legjobb fekete romantikus duetteket, amiket pl. Lionel Ritchie és Diana Ross munkásságához köthetünk.

A „Happy Birthday Johnny”egy gyorsabb, szintisebb, jazz-es prüttyögés, túl sok ünnepi nincs benne, ellentétben a címével. A „Lisa and Mark” azt a szürreális pillanatot festi alá, amikor mindenkit kicsalnak a helyszínként használt „The Roomból”, hogy ezzel megágyazzanak a drámai lelepleződéshez és ezt a lassú, megszokott motívummal kezelték. A „Fight During the Party” említésre sem méltó pár másodperc, amiből csak a harci hév hiányzik. „Johnny in the Bathroom”, melyben szomorkás hangokból váltunk drámaibb pillanatokra, ezzel megidézve a hősünkben dúló haragot és kétségbeesést. Mostanra már nem nagyon van olyan pillanata a „Tape Recorder” darabnak, amit korábban nem hallottunk volna. Ennek ellenére Milicevic jól elszórakozik a kitalált motívumaival, amely egyben azt is megmutatja, hogy igencsak korlátozott eszköztárral dolgozik. Mladen több, mint negyven produkcióban vett részt, aminek zöme tévéfilm, rövidfilm vagy dokumentum. Ha úgy vesszük, itt erősen kilépett komfortzónájából, de nem érzem, a sok ismétlés ellenére sem, hogy kudarcot vallott volna.

„Johnny Becomes Crazy” egy zaklatottabb etap, amely kissé eltér a korábbi nyugodt tempójú és hangulatú daraboktól. A feléig. Amikor is Johnny végül eljut a karakter tetőzéséhez. A zongora és szinti pedig ebben partner. A „Why Why Johnny” már címében is megmutatja azt a fajta túljátszott drámaiságot, amely Tommy Wiseau elképzelése a jó filmdrámáról. Szinte már Shakespeare-i a kérdés; Miért, miért Johnny? – ami ismerve Lisa korábbi hozzáállását, megint csak karakteridegen a szereplőktől. Ennek ellenére a darab kellemes, felhasználva a korábbi megismert futamot, amely végig kísérte Milicevic egész albumát.

„Reflection You’re My Rose” pedig elköszön a hallgatótól, egy kellemes, enyhén füstös poppal, amelynek korábbi változatát már hallhattuk.

60%

Űrdongó – Bumblebee (2018)

Űrdongó – Bumblebee (2018)

Rendezte: Travis Knight

A film Mafab adatlapja: Bumblebee (2018)

http://collider.com

Megtekintés: Kellemesen csalódtam, bár, ne tagadjam le magam előtt, hogy Hailee Steinfeld neve is kellett hozzá, hogy leüljek a film elé.

Mert amikor az őskorban bemutatták az első Transformer filmet, simán bealudtam a mozin, öcsém szerint hangosan horkolva. Később bepótoltam a hiányt, mert dvd-n megnéztem a filmet, azonban az volt az utolsó Transformers, amire jegyet váltottam. Mostanáig.

Nem fikázom Michael Bay filmes munkásságát. A „Szikla” azon kevés akciófilm közé tartozik, amely kiemelte az akciófilmet a délutáni szórakoztató csihi-puhik közül, még a Sean Connery-vel leforgatott suta akciójelenetek ellenére is, amelyek már a dvd megjelenés idején idejüket múlták, ellenben minden mással. A „Sziklában” jók a karakterek, hitelesek a színészek, remek a negatív hős, megfelelő motivációval. A zene egyszerűen zseniális, a vágás dinamikus, a fényképezés gyönyörű. A történet végig izgalmas, üresjárat alig. Ha van Top5 akciófilmem, a „Szikla” benne van. Elől.

Ám később valami megpattant Michael Bay agyában és a technika minden szempontból rányomta pecsétjét a Transformers filmjeire, kiölve mindent, amit szeretni lehetett a „Sziklában”. A karakterek szinte egydimenziósak, a humor erőltetett, a színészek már-már ripacs üzemmódban, az akciók meg szürreálisan elszálltak. Látványfilm? Természetesen! Szórakoztató? Bizonyára! Azonban én nem tudtam élvezni őket egészben, csupán néhány akciójelenet mozgatta meg a fantáziám, azokat meg családbaráttá tompították, pedig nem hiszem, hogy nagyon boncolgatnom kellene, hogy az emberi tényező mennyire másodlagos véres massza lenne egy olyan világban, amelyben robot autók püfölik egymást.

Volt fenntartásom az „Űrdongóval” kapcsolatban és bár voltak hiányosságai és talán közel sem annyira emlékezetes, mint mondjuk a nyolcvanas években látott mozifilmek, amelyek gyerekként egy sokkal megengedőbb énembe beitták magukat, így is merem állítani, hogy érdemes beülni egyszer erre a filmre.

Hailee Steinfeld azóta szívem csücske, mióta „A félszemű”-ben először megpillantottam. Állítólag nagyon sok fiatal lány közül választották ki őt és hajlamos kicsit a szájával többet grimaszolni, mint egy koraérett ifjú hölgytől elvárható, mégis, amit abban a filmben megmutat színésznői mivoltából, az segít számomra eladni a többi filmjét. Mert nála már akkor láttam, amit néha egy-egy színésznél sokkal később fedezek fel: a tehetséget. Mondjuk nem volt könnyű dolga ezzel a mozival, hiszen a partnerei közül akivel a legtöbb a közös jelenete, az nem nagyon lehetett más, mint egy teniszlabda egy rúdon, vagy egy zöldbe bújtatott pantomimes, tele motion capture kütyükkel. Ennek ellenére nagyjából jól összejátszik a CGI-jal. Csoda, ha mellette a többiek mind másodhegedűsök?

Van szerelmi szál, amire azért nem gyúrtak nagyon rá. A forgatókönyvet hibáztatom, bár lehet, hogy direkt nem is akarták terhelni ezzel a mozit, hiszen klisés és sokszor giccses. Ha nem működik a kémia. Itt azonban van egy kicsi.. Hailee karaktere elég erős ahhoz, hogy elbírt volna egy tökösebb fiúbarátot. A tesó figura sincs kijátszva, egészen a végéig. Akkor is súlytalanul, két percben. Pedig megszoktuk már a gyerekfilmek tipikus rákfenéjét, hogy a felszínen látható tesó utálat egyfajta védekezés a gyerekektől, saját nehezen értett érzéseikkel szemben. Sokkal több kikacsintást elbírtam volna a nyolcvanas évek ikonikus szórakoztatóipari termékeiből, habár egy-egy sláger, filmrészlet, videojáték vagy poszter gondoskodik róla, hogy megint tininek érezzem magam a nyolcvanas évek végén, amikor a világunk kicsit lazult, a videó a háztartás része lett és amikor a nyugati kultúra, azon belül az amerikai szórakoztatóipar már nem számított szitokszónak.

www.straitstimes.com

Viszont, főleg, hogy a történet beépíthető legyen a korábbi Transformers filmek közé, a végeredmény, ha nem vásznon tekinted meg, magán visel nem kevés tévéfilmes külső jegyet. Kevés a totál plán, sok a közeli, főleg a színészek arcáról, ami egyedül Steinfeld esetében nem zavaró, mert őt viszont imádja a kamera és biztos az operatőr is, mert nagyon sokszor időzik az ő arcán az objektív, hogy a legkisebb rezdüléséről se maradjunk le. Ez mondjuk jó, mert így simán beleszeretsz ebbe a suta, nyakigláb barna szemű leányzóba.

Azonban, a helyszíneken és az akción is érezni némi költségkímélést, hiszen kisvárosban játszódik és nem mondható grandiózusnak a kőbányában forgatott verekedés sem és a végén a támaszpont, hajódokk csata helyszíne sem. Közte pedig igazán nincs túl sok kalandozás.

Azonban mintha ez is a film előnyére vált volna. Sokkal karakter-orientáltabb, mint korábbi társai és nem annyira idegesítő, mint három részben a Witwicki család.

Christina Hodson nagyjából követi a Disney filmes sémát, (Állandóan a Herbie, a kicsi kocsi jutott eszembe, hiszen arra erősen emlékeztet a film váza.) amelyben főhős összebarátkozik az idegen entitással, összecsiszolódnak, jön a kormány és belerondítana és főhős megmenti az idegent, hogy tovább élje kis életét. (Basszus, ez nem is Disney, hanem az E.T.!) Pl. van az a jelenet, amikor Űrdongó lezúzza a lakást, habár nem akarja. Hány filmben is volt hasonló? Az E.T.-ben csak körbeszédelgett a kis lény, miközben Elliot anyukája rendre kikerülte. Mondjuk, ott azért más volt a súlycsoport. Itt ezt nem lehetett véghez vinni, ezért maradt az elefánt a porcelánboltban.

www.gameaxis.com

Az egyetlen, amikor a családi filmes, komédiás határvonalat átlépik, amikor a két álca megérkezik a földre és biztos, ami biztos, fröccs-öntenek egy amerikai lakost, a barátnője szeme láttára. Ez azonban nagyon rosszul lett felvezetve és annyira szánni való a figura, hogy kissé kirántott a filmből az eset. Itt mondjuk megérdemelte volna, ha az illető jobban redneck, vagy minimum rátámad a két robotra, mert így egyenesen hangulatrontó, ahogyan elbánnak vele. Hodson-nak ezt még gyakorolnia kell.

A lezárás is szimpatikus, mert ha nem erőltetik, jó ez így, hogy megismertük Charlie-t (HaileeSteinfeld) de más utakra megyünk tovább, egy új autóval, remélhetőleg, hasonlóan szeretni való hősökkel.

A soundtrack meg egyenesen remek lett. Napok óta hallgatom, beleértve a Hailee Steinfeld által felénekelt „Back to Life”-ot, amely erősen Eurovision Festival gyanús limonádé. A többi szám meg visszarepített a nyolcvanasban, ahogy ez volt a dolga. A „Weird Science” töredék és az A-ha Take onMe-je is mind felidéztek valamit, ami lassan elveszik, ahogy öregszem.

Kicsit talán ezt adta vissza ez a film és ez nagyon jó. Mert végre nem arra koncentráltam, hogy atyaég, egy film, beszélő robot autókkal.

75%

www.syfy.com

Soundtracks and You! - Bumblebee (2018)

A bizonyíték, hogy költöttem rá!

BÚÉK - BÚÉK (2018)

BÚÉK - BÚÉK (2018)

Rendezte: Goda Krisztina

A film Mafab adatlapja: BÚÉK (2018)

Megtekintés: Aki minden lehetséges percben temeti a magyar filmet, filmgyártást, azt még akkor sem lehet meggyőzni tévedéséről, ha ilyen remek filmeket ajánlunk a figyelmébe. És bár a BÚÉK nem szigorúan véve egy remake, annak remek!

Amikor először láttam a "Teljesen idegeneket", az olasz Paolo Genovese kamaradrámáját - mert valójában az - köpni-nyelni nem tudtam, hogy milyen remek ötleteket lehet beszorítani házfalak közé. (Pl.: Az őslakó, 12 dühös ember, Kocka) Igen, én az a fajta néző vagyok, aki szereti, ha a film kitágítja a teret - utazik - de ha látok egy mozit, amelyik ugyan szűk térben játszódik, mégis leköti a figyelmemet, mert esetleg a vizualitás mellett a mondanivaló magában érdekes, nem piszkálódom. Viszont a bohózatok egy részével - amely szerintem kifejezetten színházi műfaj - nem vagyok ennyire elnéző, igaz, zseniális darabokat abban is fel lehet lelni. (Oscar)

Genovese darabja azért volt szórakoztató, mert egyrészt nagyon sokat kihozott az alapszituációból, néha váratlan fordulatokat is bedobva. Másodszor, egy füst alatt nagyon komoly társadalmi mondanivalója volt, amelyet több irányból meg lehet tekinteni, boncolgatni. A mobiltelefonok világában rádöbbent, hogy habár van ez az eszköz, amely összehoz minket, mégis, mennyire távol vagyunk egymástól. Meg azt is megmutatja, hogy bizony, a barátság lehet bármilyen erős, vannak titkaink, amiket senkivel nem osztunk meg. Ilyenkor eszembe jut, hogy van olyan ismerősöm, aki egészen biztosan nem ment volna bele a telefonos játékba. Ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, hogyha egy felnőtt ember egy pillanatra is habozik a telefonját megosztani a párjával, annak egészen biztos van titkolni valója, szóval nagyon jó teszt a valóságban a filmben felvetett társasági program, ugyanakkor mégsem ajánlom senkinek, hogy valaha megcsinálják. Egyszerűn nem tudhatjuk, mennyire veszélyes.

A felütés nem mellesleg egy halványan erőltetett a házigazda ötletével, hogy ugyan tegyük már ki a telefonjainkat az asztalra és mindenkit be kell avatnunk az érkező hívásokba, üzenetekbe. Természetesen a forgatókönyv egy pszichiátert tesz meg az ötletet szállító karakternek. Aliz (Szávai Viktória) annak biztos tudatában dobja be az ötletét, hogy úgy véli, ő teljesen tiszta ebben a szituációban, nincs félnivalója. Azonban egy ilyen "játéknak" sokkal árnyaltabb a lefolyása, mint gondolnánk és néha kiderül, hogy emberek életében mennyire bonyolult a kapcsolati háló.
A történet nagyjából megegyezik az olasz eredetivel és mélyen belemenni szpojleres lenne, azonban néhány észrevétel.

Játék szempontjából talán kicsit Szávai Viktória játéka volt számomra modoros, de ez fakadhatott a karakter stílusából is, fogjuk rá. A végére, azonban amikor a karakter meggyengült, már ő is tökéletes volt. A legjobb pedig a házaspárt alakító Hevér Gábor (Gábor) és Bata Éva (Saci) kettőse. Bata Éva vörös egybe ruhájában a tökéletes milf, míg Hevér Gábor kapja talán a legnehezebb szerepet, amivel tökéletesen birkózik meg. A párosuk közötti veszekedés nálam egyértelműen a film csúcspontja. A film pedig, mivel akcióban nem lehet értelemszerűen pörgős, szövegben és fordulatokban kell, hogy az legyen. A telefonos játék percről-percre lesz egyre durvább, ami így ömlesztve erőltetettnek tűnhet, ám tökéletes apropó az év végi szilveszter, hiszen ha ennyi impulzus érhet egy baráti társaságot, akkor az pont ez az ünnep.

Hevér Gábor, Bata Éva

A színészek többi tagjának is elismerés jár, mert csak néhol döcögős a párbeszédekre épülő film, ám ahogy megismerjük a karaktereket, egyre jobban ráéreznek a színészek is és ráhangolódik a néző is a drámájukra. Elek Ferenc külön tetszett, akinek szinkronhangja is legalább olyan ismerős lehet, mint Hevér Gáboré.

A befejezés ha mondhatom, kicsit bevállalósabb az olasz eredetinél, ezért több kérdést is hagy a nézőben, amivel eljátszadozhatunk. Szerencsére, ezekre megválaszolása nélkül is egy igen erős filmet kapunk, amely nehezen lehetett volna jobb mozi. Külön érdekes, hogy állítólag a forgatókönyvet több ország átvette filmkészítésre, ezért hamarosan további klónok, remek feldolgozások várhatóak a világ minden területéről.

90%

Csodálatos fiú – Beautiful Boy (2018)

Csodálatos fiú – Beautiful Boy (2018)

Rendezte: Felix Van Groeningen

A film Mafab adatlapja: Beautiful Boy (2018)

pintereset.com

Megtekintés: Steve Carell és Timothée Chalamet játéka nem rossz, mégis, ha erősebb mozifilmre vágyódsz a témában, akkor még mindig azt mondom, hogy Leonardo DiCaprio „Egy kosaras naplója” köröket ver erre a mozira. Sőt, ebben is van egy pénztarhálós jelenet, ami meg sem közelíti az említett elődöt.

Ugyanakkor nem mondhatom azt, hogy a film nem használja ki a témában rejlő kliséket maximálisan, hiszen egy önéletrajzi ihletésű darabról beszélek, aminél nem törekedtek arra, hogy a végsőkig feszítsék a húrt a jobb eladhatóság kedvéért. Nem is túl bonyolult a történet, hiszen egy mondatban összefoglalható: „A drog rossz, értem?”

David Sheff (Steve Carell) miután felügyeleti jogot nyert fia, Nic (Timothée Chalamet) felett és közben új felesége oldalán egy másik családot felépített, lassan kénytelen rádöbbenni, hogy előző házasságából született fia, Nic, lassan eltávolodik tőle, sőt addigi életétől, és ki tudja milyen belső erők hatására a drogok világába menekül, végigjárva a lépcsőfokokat az alkoholtól indulva az enyhébb szerekig, egészen a legkeményebb amfetaminokig.

David és neje (Maura Tierney) kezdetben igyekszik felfogni az eseményeket, majd részesei lenni, hogy segítsenek Nic-nek a rehabilitáció alatt, azonban hiába a rengeteg elolvasott szakirodalom, hiába a tömérdek orvos, mentor, szakértői jó tanács, a végső döntés a fiúé és ha nincs benne elég erő és motiváció, hogy letegye a szert, akkor el fog bukni.

A film igyekszik hűen és érdekesen bemutatni, hogy milyen a világ, amelyben egy függő és családja kényszerül, azonban sajnos, ezt nem teszi túl érdekesen. Valahogy töredezett az egész, nehezen áll össze. Steve Carell nagyon jól hozza a válaszokat kereső apa szerepét, ám vannak szegmensek, amik úgy tűnik, nem vezettek sehova. Például egyszer maga is kipróbálja az extasy-t, ám azon kívül, hogy felpörög tőle, többet nem foglalkozik a film a témával. Pedig fontos része lenne annak, hogy David megértse Nic-et, azonban a tapasztalatait megtartja magának.

Nic karakterfejlődése egészen egyenletesen és hitelesen mutatja be egy szinte még gyerek elzüllését és állandó harcát démonaival, viszont itt is maradt hiányérzetem, mert a filmből nem nagyon derül ki, hogy pszichésen azon túl, hogy ha valaki rákattant a szerre, miért nem bír vele, kevésnek éreztem a magyarázatot rá, hogy miért kell elindulni ezen az úton, miközben az embernek rendezett az otthona, szerető a családja és láthatóan megadnak neki mindent.

Többet boncolgathatták volna, hogy miért érzik ezek a fiatalok, hogy pótcselekvésekkel kell küzdeniük valami ellen, ami a fejükben alakul ki és egyértelműen hormonális okokra vezethető vissza. Mert én is voltam tini, ráadásul elvált szülők gyereke, amikor mindent és mindenkit hibáztattam, valahogy mégsem lettem sem alkoholista, sem drogfüggő, bár nyúltam mindkettőhöz, még az őskorban. (Azért sörözni lehet...)
Szóval, ami érdekelt volna, hogy Nic miért érzi úgy, hogy csak úgy lehet normális, beilleszkedő fiatal, csak úgy birkózhat meg a problémáival, hogy elbódul, kiüti magát.
Egyáltalán, mik ezek a problémák? Milyen terhet ró egy fiatalember vállára az élet, hogy meneküljön a valóság elől, aki gyakorlatilag megkap apjától mindent?

Talán, pont a suli vége előtti évek az az időszak, amikor a gyereknek rá kell döbbennie, hogy hamarosan kikerül a szülői védelmi rendszerből és saját lábra kell állnia és ez terheli meg a fiatalok lelkét, sokszor szélsőségesen?

A választ nem tudom, most sem tudtam meg, csak követhettem a Sheff családot egy olyan úton, amelyre sosem akartak rálépni. Figyelhettem, ahogyan Nic eltávolodik szeretteitől, ahogyan apja görcsösen keresi a választ, ahol nincs logikus felelt, pusztán találgatások.
Ami talán a film hátránya, hogy sosem tud igazán elég drámai lenni. Lehet, közel is jár hozzá, sőt, lehet, hogy az ilyen filmeknek direkt felkavaróbbnak kellene lenniük, hogy hátha azzal is segítenek néhány, a drogokkal esetleg ismerkedő embert félretaszigálni ebből a sehova sem vezető irányból, ám a „Csodálatos fiú” nem elég bevállalós. Van egy jelenet, amikor Nic majdnem aranylövést ad be magának, de amikor igazán lehetne mocskos és drámai a film, jótékonyan elhagyja őt a kamera. Máskor a barátnőjének ad be túl sok heroint, ám ott sem húzzák a végletekig a feszültséget, mert a kis hölgy előbb visszatér az életbe, mint dramaturgiailag megtehette volna. Szóval úgy érzem, a film kicsit talán „könnyedebb”, mint a téma megkívánná, biztonsági játékot játszik a könnyen befogadható és a zsigeri hatás között. Valahogy nem teszi mocskossá szereplőit, pedig a téma azzá tesz.

Ezért nem is lesz a kedvenc filmem a témában, sőt, azt sem érzem, hogy többször nézős darabról lenne szó, ami azért fájó, mert a témában több lenne és a színészek is sokkal többet érdemeltek volna.
Sajnos, még az olyan részeknek sem szentelt szerintem eleget a film, mint amikor David végül lemond a fiáról, pedig ott még feltornázhatták volna a drámaiságot.

David Sheff könyvének borítója

A „Csodálatos fiú” egy jó, de nem kiemelkedő filmdráma, erős színészekkel. Az egyik legjobb jelenet mégis az, amikor Karin Balfour, David második felesége (Maura Tierney) üldözőbe veszi a házukba betörő Nic-et, hogy maga sem tudja, mihez kezdjen azzal, ha elkapja a fiút, csak egyszerűen anyaként és nevelőanyaként gondolom igyekszik rövidre zárni bizonyos határokat, ám végül igyekezete kudarcba fullad. Maura Tierney sosem tudott elég magasra kúszni Hollywood-ban, ebben a jelenetsorban mégis megmutatja, hogy sokkal több van benne, mint amit eddig használtak belőle. Timothée Chalamat már bizonyította tehetségét és itt is vannak jobb jelenetei, de szerintem belőle is többet lehetett volna kihozni feszesebb, erősebb forgatókönyvvel. Steve Carell azonban egészen kiváló David Sheffként. Az ő játéka miatt érdemes végignézni a filmet, melynek befejezése is hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen valahogy levegőben lóg az egész. Épp ezért várd ki a szereposztást, mert ott még hallhatjuk Nic szavait Chalamat hangján keresztül, ahogyan percekig meséli érzéseit. És pont ez az egyik oka, hogy az ember úgy érzi, nagyon sok minden hiányzik a teljes kép megértéséhez a filmből!

Felix Van Groeningen filmjében nem éreztem a rendező egyéniségét, sőt, eléggé tévéfilmes hatású az egész, azonban egyszer érdemes megtekinteni.
Talán belső poén lehetett, hogy az egyik szakember szerepére azt a Timothy Huttont kérték fel, aki már maga is alakított zűrös kamaszt, az "Átlagemberek" című filmben, 1981-ben, amiért megkapta az Oscar-díjat!

70%

A film David Sheff „Beautiful Boy” és Nic Sheff „Tweak” című könyvéből lett elkészítve.

Nic Sheff könyvének borítója: Tweak ami csípés, de gondolom, ebben a környezetben szúrást jelenthet.

Mr. Szürke két árnyalata

Napi hülye: Torzonborz

Thanks to Disney and Warner Bros.!

Overlord - Overlord (2018)

Overlord - Overlord (2018)

Rendezte: Julius Avery

A film Mafab adatlapja: Overlord (2018)

CreepyShake oldalának kritikája: Overlord (2018)

https://hu.pinterest.com

Megtekintés: Még a film első trailere fel sem került a netre, amikor már arról cikkeztek, hogy a Cloverfield univerzum tágításon esik át és ennek következő állomása egy előzményfilm, amely a II. világháborús hadszíntéren játszódik. Azután árnyalták a szinopszist és megkérdőjelezték, hogy a filmnek lesz vajon köze a Cloverfieldhez és megmagyarázza-e a szörnyek történetét, amelyek New Yorkot elpusztították – illetve ők és utána az atomcsapás.

Azután lassan elfogytak ezek az információk és annyi maradt meg, hogy J. J. Abrams beszállt egy háborús, zombis horrorfilmbe, amin akkor meglepődtem, hiszen a történet első hallásra távol áll Abrams zsenijétől. Azután fű alatt elkészült a mozi és a Netflix szokásához híven gyorsan „vászonra” küldte, így viszonylag gyorsan eljutott hozzánk is. Azt hittem nem fog tetszeni, annak ellenére, hogy az első bemutatók nem sikerültek rosszul. Ennek ellenére azt gondoltam, hogy a 28 nappal később egy újabb változatát kapjuk meg, háborús díszletek között, ami azért nem érdekelt különösebben, mert abban a katonák megjelenésével kimaxolták mindazt, ami engem érdekelhetett a zombi  (fertőzött) és katonák konfliktusból. Tévedtem!

Eleve onnan tudok kiindulni, hogy sosem rajongtam az anakronisztikus történetekért. Ha mondjuk előkerül egy időgép, vagy párhuzamos univerzumon keresztül mutatták be a steampunk illetve egyéb stílusú múltat, még csak-csak elment szódával, ám, ha direkt azt kellett megzabálnom, hogy bizony a múlt sokkal durvább volt/lehetett volna, ott elvérzett számomra a produkció. Ezért bukhatott a „Wild Wild West” vagy a „Sky kapitány és a holnap világa”. Mert egyszerűen összeegyeztethetetlen az abban látott azzal, amit nagyjából tanultunk. A sci-fiben azért fogadom el az űrhajókat, mert valahogy az eszem helyén kezeli őket, hogy MAJD talán ez lesz. Viszont, ha azt kell elhinnem és élveznem, ami már VOLT, tudván, hogy nem igaz, sokkal nehezebben hangolódom rá. Most arra ne térjünk ki, hogy mi van azokkal a filmekkel, amik megjósolták a jövőt, ami azután nem úgy történt – mert szépen időben elértünk addig a pontig: pl. Menekülés New Yorkból, Vissza a jövőbe „”. stb. – mert ezeket is helyén tudom kezelni, vagy legalábbis nagyvonalúbban hunyok szemet felettük...
Az Overlord pedig indulásnak azt kockáztatta, hogy alapból szubjektív véleménnyel ülök le elé. És nem csak az anakronizmus miatt, hanem mert nem különösebben rajongók a műfaji leágazásért, amelyben a háborús filmet vegyítik a horrorral.

Több ilyen témájú western – azon belül háborús mozi – és egyéb I. vagy II. világháborús horrort láttam, amik utána nem nagyon lettek a kedvenceim. Egyszerűen így alakult. (Talán a háború már eleve egy olyan pokol, amelyet még megtűzdelni pluszban horrorral számomra halmozás és nem fekszik. Azért vannak jobb és kevésbé jó mozik a témában, meg sok függ a filmen belüli környezettől, tálalástól is.)

https://www.rogerebert.com

Az Overlord azért tűnt ismét egy nehezebben emészthető darabnak, mert elképzelve, hogy nácik zombik előállításán kísérleteznek, amik megnyerik nekik a háborút, az nálam alapból kimeríti a zs kategória minden ismérvét és néhány szatirikus hangvételű műfaj és önparódián kívül – Iron Sky – főleg az Asylum produkciós cég és társainak gyenge próbálkozásai lebegtek a szemeim előtt. Szóval nem könnyű azt a határt megtalálnom, ami egy adott mozit élvezhetővé tesz számomra és ennél a darabnál is ettől féltem. Annak ellenére is, hogy azért pozitívum, hogy a Netflix felkarol egy-egy filmtervet, nem hunyhatunk szemet afelett, hogy bizony ezekbe nem mindig ölnek kellő időt és/vagy pénzt, ezért bizony igen sok esetben a végeredmény a vállalhatónál alig lesz erősebb mozi. Persze örülök, hogy legalább próbálkoznak és szinte hetente jön ki új sci-fi vagy horror az istállójukból.
Az olcsóság is tönkreteheti egy mozi elfogadását. Egy háborús film pedig, kivétel ha nem egy-helyszínes kamaradarab, nem olcsó mulatság. A Netflix meg szereti a nadrágszíjat igazgatni. Mire következtettem ebből? Hogy az Overlord nem lesz egy jó film. Azután erre rácáfolt, mert sokkal jobban szórakoztam rajta, mint számítottam rá. Beleértve az alapötletet is, amely anakronizmus szintje jóval az elfogadható alatt megállt számomra. Ha nem így történt volna, még akkor is simán ellavírozott volna azon a sávon, amit a képregény-filmekben megszokott anakronizmussal együtt nyelek be. Mert azokat valamiért simán nyelem, mint kacsa a nokedlit és ott bizony, magamat is átverve ezzel (?) simán élvezem, bármilyen marhaságot látok is a múlt mellé rendelve. Az Overlord pedig ebben a tekintetben és szellemben nézve semmivel nem bonyolultabb és összeegyezhetetlenebb, mint mondjuk a Wonder Woman egyik fontos cselekményszála, amelyben a náci titkos laborban olyan szérumon kísérleteznek, aminek felhasználásával legyőzhetik az ellent. Itt sincs többről szó. A mellékhatások által generált szörnyes leágazást pedig még elbírta a racionalitást jobban preferáló elmém.

Ennyi balgaság után tehát elmondható, hogy az Overlord egy nem túl drága, nem túl intelligens és nem túl eredeti film, amely az egyéb mozival járó aspektusoknak köszönhetően kifejezetten hangulatos és szórakoztató darab.

A film főszereplője a fekete Boyce (Jovan Adepo), aki szerencsésen túléli a landolást és egyre inkább igyekszik végrehajtani a feladatát, úgy is, hogy közben egy szürreális lopakodós jelenetsor alatt bejárja az ellenség földalatti birodalmát, akár egy FPS alapú, lopakodós játékban. Mondjuk tt éreztem a filmben a legerősebb sci-fi érzést: Nem bukik le!!!

https://www.denofgeek.com

A színészek összeválogatása nem rossz. Bokeem Woodbine-tól mondjuk megszoktam, hogy szinte cameozik csupán, a többiek azonban nem túl ismert arcok, viszont hitelesnek hatottak. Semmi extra szépfiú, erőltetett maníros baromságok. A fényképezés kifejezetten mozis hatású, amit szeretek kis költségvetésnél is. (Széles-vászon, az nálam már fél siker) Némi logikátlanságot véltem felfedezni a „partra szállás” és az utána következő események után. Kifejtem: A légierő nem egy gépet, hanem egy egész rajt küldött a feladat pedig elképzelhető, hogy gépenként más volt, mégis, miután a fiúk földet érnek, valahogy hiteltelen és életszerűtlen volt számomra, hogy 1. alig néhányan maradtak és nem futottak bele más gépek kidobott katonáiba – pedig amennyien érkeztek, egy egész hadsereget fel lehetett volna koncolni – és végig mikrokörnyezetben – egy falucska – falai között maradtak. 2. A németek túlságosan gyorsan feladták az erdő átfésülését, pedig úgy vélem, egy ilyen offenzíva után, amit a film elején látunk, elkerülhetetlen, hogy akár napokig tartó összecsapások zajlanak a környéken. Adepo-ra jó lesz figyelni a jövőben.

Oké, emelkedjünk felül azon, hogy a németek beérték azzal, hogy sikerült elkapni egy katonát – többit biztos képen kívül – a többiek pedig vagy nagyon messze értek földet, vagy meghaltak földet érés közben, így végül fél tucat embert hagyva az akcióra. Oké, ők hatan szerencsésen bejutnak a célpont közvetlen szomszédságába és még segítőjük is akad egy helyi francia ellenálló lány (Mathilde Ollivier) személyében. Ha innen nézem, akkor minden fasza. Van feladat is, meg karakterek közötti feszültség. Némi személyiségfejlődés és épp annyi fantasztikum, hogy karcolgassa a felszínt. Az ellenség kellően karizmatikus, a többiek statiszták. Nem egy bonyolult filmről beszélünk és talán tényleg jobb, hogy végül nem erőszakolták bele a Cloverfield univerzumba. (Vagy megtették, épp csak első megtekintés alatt nem láttam a jeleket.)

A kisgyerek beszuszakolása számomra felesleges volt, bár így legalább forgatókönyvileg adtak okot a film végén a lezáráshoz. (Aha, akkor csak ezért került bele!)
Mindenképpen ajánlom megtekintésre!

70%

https://hu.pinterest.com

Halál csók - Death Kiss (2018)

Halál csók - Death Kiss (2018)

Rendezte: Rene Perez

Megtekintés: Tetszettek Charles Bronson késői munkái? Ha igen, akkor ez a te filmed!

imdb.com

iA film Mafab adatlapja: Death Kiss (2018)

Egy perce ment a film, amikor egy afroamerikai strici háza mellett a sötétből előlépett egy hatalmas pisztollyal Charles Bronson. Rendesen elképedtem egy pillanatra és még az is megfordult a fejemben, hogy vagy CGI, amit látok, vagy Bronson eltűnt 15 évre és ismét szerepet vállalt. De ezt hamar ki kellett zárnom, hiszen akkor már közelebb lenne a százhoz, ez az ürge meg egy az egyben a nyolcvanas évek Bronsonja. Azután eszembe jutott egy magyar pasas, aki évekkel ezelőtt a tévében bemutatkozott, mint Bronson hasonmás. Nem vagyok azért benne biztos, hogy ő az, azonban fura lenne, ha országunkban két Bronson alteregó is született volna...

Egy biztos, Kovács Róbert, alias Robert Bronzi, a megszólalásig olyan, mint a hollywoodi sztár, ami egyszerre humoros és visszatetsző is lehet. Igen, hiszen, ha úgy vesszük, Róbert simán „pályatársa” halálán keresi meg magát, másrészt, ha az embernek egy ilyen adottsága van – mekkora szerencse és véletlen kell ehhez? – az miért ne használná a maga javára. Amúgy meg le a kalappal hazánk fia előtt, hiszen három nyelven beszél, kaszkadőrködik, és mindezek mellett egy lósuttogó is, szóval nem csupán szolgai másolata egy egykori sztárnak, hanem egy több lábon élő ember, aki ha csekély filmes eredményeiért, de megérdemel egy vállon veregetést.

Bronzi – vajon mire utal a név? – tényleg tiszta Bronson, így, amíg emberünkben van kedv és szufla, összedobhat néhány krimi és akció mozit, legalább ezzel megidézve sokunk kedvenc színészét. Én egészen biztosan kedveltem Bronsont, néhány filmjét évente újra bírok nézni. Sajnos, pont a nyolcvanas évek előttieket, hiszen mire megöregedett, egy rossz szerződésnek köszönhetően kisajátította egy producer és egyre romló minőségűbb filmekkel pocsékolta el tehetségét.
Nehezen hiszem persze, hogy Robert Bronzi valaha is közelébe szagolhatna egy olyan alkotásnak, mint a Piszkos 12, A hét mesterlövész vagy a korát megelőző western, a Vörös nap, azonban azt nem vitatom el tőle, hogy ha Danny Trejonak sikerült vénségére akciósztárnak lennie – fizimiskájáról nem is beszélve – akkor Bronzinak is adhatunk egy esélyt.

Jelen mozija azonban, ahogy a címében is utalnak rá, egyértelműen egy Death Wish szójáték és koppintás. Már a film első percében mint az ikonikus bosszúálló közember látjuk megjelenni, ami azért zavaró, mert így kicsit olyan, mintha egy sokadik Bosszúvágy mozira ültünk volna le, holott azért illenék önálló akciófilmként működni. Azonban főszereplőnk karaktere egyből azzal indít, ahová Bronson építész karaktere az őt ért külső negatív hatások miatt sokkal lassabban jutott el. Szóval, a filmben a továbbiakban fokozott figyelemmel kell majd a flashback-ekre várnom, hogy szótlan bűnöző vadászunkat jobban megismerjem, ami ugye, elengedhetetlen, ha drukkolni akarok neki. Mert nehéz valakinek drukkolni, aki bár igazi szararcokat aprít fel, ugyanakkor ő sem igazán különbözik tőlük és ezért olyan, mintha egy lenne közülük.

http://www.manlymovie.net

Aztán, hogy azért színészi játékot is kapjunk, beszuszakolják Daniel Baldwint egy rádió szerepébe, aki a megtekintett negyven perc alatt a világ legkihaltabb rádiós stúdiójából osztja az észt és ismét megerősített abban a hitemben, hogy a rádiós műsor-vezetőket néha erősen túlértékeljük... Biztos később lesz szerepe is – mert ez nagyon kevés – amire bizonyára azért volt szükség, mert Bronzi színészi eszköztárát azért kompenzálni kell. Már a főcím alatti sétálgatása és környezettudatos nézelődése is erősen home videó jellegűre sikerült. Amatőr az egész, ahogy van. Ellenben a film elején a gyilok egészen kellemes, amennyiben szeretjük, ha a vérpatron gyutacsába véletlenül a patron helyett gránátot dugtak. Viszont sokkal izgalmasabb ez a megoldás, mint sok hasonszőrű moziban a CGI vér, amelyet valahogy nem tudtam még mindig megszokni.

Feladta a film a leckét. Egyszerre tudom utálni, mert fájóan semmilyen, mellette azonban nehogy már ne kedveljek egy mozit, amiben egy honfitársam, hazájától elszakadva, adottságait kihasználva, amolyan 3D-s motion capture effektként téblábol. Hiszen egyértelmű, hogy most már ő a Bronson!

Őt meg, mint korábban írtam, szeretjük!

A forgatókönyv megtesz mindent azért, hogy ivós játékot játszunk megtekintés közben, pl. igyál, ha valami nem logikus. A negyvenedik perc környékén hősünk simán életben hagyja egyik gonosztevőnket, miközben kb. 5 perccel korábban ugyanilyen blazírt arckifejezéssel átlőtt egy túszként fogva tartott szerencsétlent, mondván: - Úgy sem ismerem! – majd egy golyóval leszedte és a mögötte álló nehézfiút is. WTF pillanat a javából, hiszen a film szerint hősünk eddig védte a gyengét, márpedig az ő szemszögéből a srác túsznak kellett, hogy tűnjön... Visszatérve az életben hagyott gonosztevőre, valamiért úgy gondolja, hogy az enyhén megerőszakolt lánynak kellene lelőnie a pasast, holott, a szöszi félvér lány nem sok hajlandóságot mutat az emberölésre. Szerencsére, főhősünk kemény legény, akit nem tántoríthat el olyasmi, hogy szabad akarat, ezért bekészíti a lány kezébe a pisztolyt és addig szórja a tőmondatokat – a marcona vérző nehézfiú sokkal különbeket is mond nekik – míg végül átszakad a gát és a hisztis leányzó keresztül lövi korábbi zaklatóinak egyikét. És miért volt erre szükség? Hát azért, mert hősünk csak a lány ujjlenyomataitól hemzsegő pisztolyának tárgyi bizonyítékáért cserébe volt hajlandó elhinni, hogy a szöszi-barna nem fogja felnyomni a rendőrségen!!! Ravasz!

imdb.com

Pozitívum, hogy bár nem vagyok nagy szakértője Charles Bronson munkásságának, mégis, úgy vettem észre, hogy Robert Bronzi Kovacs mintha néhány gesztusát, mozgását igyekezett volna magáévá tenni híres elődjének, nem is rosszul utánozva azt. Igaz, Bronsonra egyébként sem volt jellemző az igazán energikus és túljátszott színjátszás, ezért sokat segít, ha a karakter keveset beszél. A titokzatos idegen pedig nem locsog. Inkább csak úgy kiőröli magából a rövid válaszokat. A forgatókönyv pedig akkor lesz igazán gennyes, amikor közelebb hozná a titokzatos K urat a nézőkhöz, azzal, hogy amikor lehetősége lenne a felajánlkozott anyuval tölteni egy görbe estét, foghegyről megtorpedózza az ötletet, pedig anyu összképe igen tetszetős.
Kár, hogy ez a forgatókönyvi húzás egy kisiskolás gyerek eszköztárát meríti ki a lovagiasság elképzelésével kapcsolatban, aminek viszont van egy erősen kérdéses fordított aspektusa, úgymint, ezzel a dramaturgiai húzással kvázi kurvát abszolváltak volna anyuból, aki korábban többször jelezte, hogy nem kéne a pénz, jaj, ki ez az úr, miért teszi, amit tesz, nem kéne a pénz, de csak nem rossz, mert a gyerek, de nem kéne, de miért ne, kérem, dugjon meg... Szerencsére nem kell végül egy elborzasztó szexjelenetet végignéznünk. Hiába, a filmesek tudják, hogy fiatal nő és közel hetvennek tűnő, szomszéd bácsi forma emberek között nincs megfelelően fényképezett erotikus együttlét. Ezt már Robert Rodriguez sem lépte meg kedvenc Danny Trejo-jával sem, így amikor Machete szexelni kezdett, azt belengte a short cut.

A film végén még kapunk egy ostobára vágott lövöldözést a hegyekben, aminél kevés kuszább akciójelenetet láttam életemben. Gyakorlatilag, bárki rálőhetett bárkire és majdnem el is találta, függetlenül attól, hol helyezkedtek el egy vágással korábban, milyen messze egymástól és milyen tereptárgyakat – akár egy fél hegy – kerültek ki közben. Azt gondolná az ember, hogyha hárman lövöldözni kezdenek egymásra, sejthetően behatárolt területen, akkor ott nincs futkározás, meg 180 fokban lóbált fegyver, stb. Itt azonban mindenki futkos mindenhova, de amikor egymásra lőnek, a töltény centikre csapódik be. Úgy borzalmas, ahogy van. Nem tudom, miért gondolta bárki is, hogy érdekes, amikor három felnőtt ember rohangászik a fák és sziklák között, miközben random rálőnek arra, ami épp ott van.

Néha cici villant, és Daniel Baldwin is kapott monológot. Az ellenség pedig a jobb sorsra érdemes Richard Tyson, aki fényévekkel korábban még Schwarzenegger ellen vette fel a kesztyűt egy óvodában, most meg egy eleve idősebb akcióhős, fake alakítója ellen harcolgat. Mi ez, ha nem karrierrombolás?

Érdemes-e rászánnod másfél órát erre a filmre?
Kovács Robi miatt igen. Ellenkező esetben, nem...

30%

imdb.com

Ha figyelő szemedet rávetnéd: D e a t h  K i s s

Ahogy vége... - How it Ends (2018)

Ahogy vége... - How it Ends (2018)

Rendezte: David M. Rosenthal

A film Mafab adatlapja: How It Ends (2018)

www.imdb.com

A Netflix célirányosan rágyúrt a sci-fi vonalra, a bemutatott filmjeinél. Nincs szinte hét, hogy egy-egy saját, vagy megvásárolt mozit ne mutatnának be a témában, a sorozataikról nem is beszélve. A „How It’s Ends” is egy ilyen próbálkozás, habár inkább maradjunk a drámánál, mint műfaji megjelölés, hiszen a film trailere tényleg rágyúr a sci-fi és fantasztikum vonalra, azonban a közel két órás mozi talán három perc CGI fantasztikumot kínál. Ennek felét a vége-főcím előtt.

Szóval, kijelenthető, hogy az egész mozi egy nagy büdös blöff, amely gyakorlatilag egy kamaradrámát igyekszik letuszkolni a torkunkon, a végén némi thriller beütéssel. Nagy hibája, hogy a mit a filmben látunk, már láttuk máshol izgalmasabban tálalva. Hogy mégsem tökéletes időrablás a film megtekintése, az köszönhető Forest Whitaker szereplésének és, hogy összességében az egész megfelelő tempóban lett bemutatva, leszámítva talán az összecsapott, ugyanakkor kiszámítható utolsó kb. húsz percet.

Nem tudom, a Netflix meddig fog még utat keresni a sci-fin belül, még rátalál magára. Míg a sorozatai nagyjából remekül teljesítenek – Altered Carbon, Stranger Things, Lost in Space – addig a mozis vállalkozásai rendre egy szint alatt maradnak. A szint pedig egy masszív hetven százalék lenne. Mostanában, bármit is láttam tőlük, legyen az akármilyen korrekt rendezés, történet vagy megvalósítás, nem éreztem, hogy sikerült meglépniük ezt, igaz, talán nem láttam mindent. Egy biztos, hogy a rajongóknak néhány bemutatott filmjük kifejezett csalódás, már ami a fórumokon visszacseng. Az „Annihilation” egy filozofikus és unalmas horror szintjére züllött, az „Anon” pedig egy hosszú és unalmas thriller lett, bármi is volt a terv. Még a Cloverfield sorozat harmadiknak beharangozott etapja is egy klisés darabként került bemutatásra, hiába a nemzetközi és egyben remek stáb. Will Smith fantasy-akciófilmje, a Bright is csalódás, mert nem volt benne szív, vagy valami plusz. A „451 Fahrenheit” pedig teljesen kiherélte a könyvet, annak ellenére is, hogy Michael Shannon színészként tudása legjavát tette a kész produkcióba. De az a befejezés...
Ettől függetlenül bizakodom. A nagy számok törvénye alapján biztos, hogy belenyúlnak majd a tutiba.

Will (Theo James) elbúcsúzik leendő feleségétől, Samanthától (Kat Graham), hogy átutazva fél Amerikán, pofavizitre menjen apuhoz (Forest Whitaker) és anyuhoz (Nicole Ari Parker). Apu azonban egykoron harcos volt és mellette tipikus lányos apuka, akinek oldalán mindig ott lóg a gyalogsági ásó, hogy az aktuális lány hapsiját eláshassa a hátsó kertben. Milyen mázli, hogy egy felhőkarcolóban laknak...

A találkozó alatt szabadul el először a pokol, amikor a szemellenzős apuka és Will összeugrik, majd másodszor, rögtön azután körülöttük is, amikor természeti katasztrófák kezdenek sorjázni a föld bolygón. A két férfi kénytelen ellenségeskedését félretenni, ha szeretnének lehetőleg egyben eljutni az otthon maradt és állapotos Samanthával.
Szóval a sci-fi katasztrófafilm köret inkább csak barkácsolt háttere a történetnek, amely valójában a szemléletváltásról és ráutaltságról szól. Hogy két ember boldogságát el kell fogadni, mert legyen bármilyen erős is a szeretet, a szabadságot nem írhatja felül. Will figurája, aki első körben tényleg egy nyápic fiatalember hatását kelti, a road-movie alatt felnő ahhoz a feladathoz, amelyet az apa a lánya oldalán szánt neki. Kár, hogy ehhez szükségesek a veszteségek. Amúgy, a film, ha katasztrófa és erőszak helyett a humorra gyúrt volna rá, amelyben egy apa és leendő veje utaznak A pontból B-be, simán lehetett volna egy kellemes családi komédia is. Valamiért a forgatókönyvíró a könnyebb utat választotta és a két férfi közötti dinamikát egy drámai háttérrel támogatta meg, amelybe az akció is belefér.

www.netflix.com

Így viszont a film lendülete néha megtörik és a két óra is, talán túl hosszú, ahhoz képest, hogy a karaktereket ennek ellenére sem sikerült túl mélyen ábrázolni. Mert ahhoz viszont meg túl sokfelé kalandozik a páros. A lezárás is kiszámítható, a csavar semmilyen. Hasonló kapcsolati háromszöget mintha „The Walking Dead”-ben mutattak volna már, egy jó évadon keresztül és ott működött, itt olyan, „na, nesztek, egyétek”.
A végeredmény felemás lett, mert nem sikerült eldönteni, hogy filozofikusabb vagy akciósabb darabot lássunk-e.

Azért az fura, hogy Samantha kihagyja ezt a vacsorát a szüleivel és a terhet Will vállára teszi, miközben az ifjú pár pontosan tudja, hogy Tom Sutherland (Forest Withaker) mennyire nehéz eset. Üzleti út ide, munkahelyi problémák oda, ezt a találkozót a négyesnek együtt kellett volna bevállalnia. Ráadásul, Tom sok tekintetben homlokegyenest más kaliber, mint a leendő veje, tekintve társadalmi hovatartozást, bőrszínt és politikai nézeteket. Természetes, hogy nehéz megtalálniuk a közös nevezőt. Szinte sikerül is elrontaniuk mindent egy vitával, holott pont az lenne a cél, hogy összefésüljék egymást a szereplők. Előkerül Tom katonai múltja, hogy mennyire nem bízik a fiú terveiben, holott, amit ő mesél, a sajátjairól, azok semmivel sem erősebb érvek, mint a fiúé. Végül, azzal is mutatják, mennyire nehéz a kapcsolatuk, hogy Will-nek nem ágyaznak szobát, holott, ha Sam ott van, egészen biztosan kiderül, hogy van egy vendégszoba is számukra. Persze, ezek mind dramaturgiai szempontok.

Azután azt sem értem, ha Tom sejti, hogy mekkora probléma megy éppen végbe a világban, miért nem viszi magával a feleségét? Izgulva elmegy a lányáért, hogy utána majd ha már Samantha megvan, izgulhasson a feleségéért, aki otthon maradt? Mennyire logikátlan már ez? Tehát, a kislány, egyedül van, de Paula, a feleség majd ellesz ha itthon marad a Steven’s nevű katonai bázison. Oké. Tegye fel a kezét, aki szerint Tom karakterétől idegen ez a húzás és magával vinné hasonló esetben a feleségét , hogy  reményei szerint együtt legyen a két nővel, akit szeret, még akkor is, ha nem tudja, mi vár rájuk Seattle-ben és akkor is, ha tudja, az odaút nem valószínű, hogy biztonságos számukra? Mert egy volt katona nem (?) gondolkozhat másképpen. Az van biztonságban a „női” közül, aki mellette van és ha együtt lesznek, akkor következő szint: biztonságos hely keresése, amíg elvonul a viharfelhő.

www.whats-on-netflix.com

Itt nem. Paula marad, hogy később megint lehessen utazni egy nagyot, és a két férfi, aki egy vacsorát sem bír úgy elkölteni, hogy ne ugorjanak egymásnak, elindulnak egy zárt autóban, feleség nélkül, aki legalább némi lökhárító szerepet tudott volna nyújtani, ha esetleg vezetés közben ismét hajba kapna a két kanegér. Tudom, hülyeség sci-fiben, fantasy-ban vagy valóságtól elrugaszkodott darabban logikát keresni, pedig, hogy működjön, azért valamennyire szükség van. Az első, például, hogy a karakterek nem tehetnek karakteridegen dolgokat. Ha ez mégis megtörténik, a néző néha tudat alatt, máskor mert egyértelműen zavarja egy-egy megoldás, de eltávolodik a szereplőktől, hiszen nem olyan cselekvési módot kapott tőle, mint amit elvárt volna. Jelen esetben túl mondvacsinált a két férfi együttes Odüsszeiája.

Első körben a néző Will figurájával fog szimpatizálni, ám, amit elindulnak utazásukra, nagyon hamar kiderül, hogy Will jogi gyakorlatai mehetnek a kukába, mert krízis helyzetben Tom paranoiás, katonai előélete az, ami segít túlélni, akár egy elvileg egyszerű autós utazást. Persze, tudjuk, hogy az amerikai filmekben jön a világvége, az emberek nagyon gyorsan ösztönlényekké lesznek és egy percig sem tart, míg beleköt valaki a másikba, hogy jobb helyzetbe kerüljön, vagy, mert szimplán csak egy rosszindulatú fasz.
Azért egyszer érdemes megnézni a filmet, habár, ha belegondolok, mennyire kevés maradt meg bennem két hónap múlva...

55%

A filmet lesd meg: How It Ends 

Horror Park (2018)

Horror Park (2018)

Rendezte: Gregory Plotkin

A film Mafab adatlapja: Hell Fest (2018)

hu.pinterest.com

Megtekintés: Hát, feladtam magamnak a leckét. Jó, hát, azért egyszer meglehet nézni.

A „Horror Park” pont az a slasher, amelyik nem kívánja meg tőlünk, hogy használjuk az agyunkat és kis ráfordítással, okosabb forgatókönyvvel, jobban alkalmazott filmes eszközökkel egy egészen kiváló alkotás is lehetett volna, már ha el tudjuk fogadni, hogy a rétegműfajon belül, ami a horrorban a slasher, lehet készíteni maradandó, erős alkotásokat. Persze, dumálhatok én róla, hogy mennyire erős valami, ha az átlagemberek nagy részét nem csigázza fel ez a műfaji leágazás. Sőt, a horror filmes univerzum sem. Szóval, mostanra azok vannak velünk, akik alapból szeretik a véres gyilkosságos mozikat.

Korábban már megemlítettem – ha jól emlékszem, néhány hasonló filmnél – hogy magam ezt jobban kedvelem, mint mondjuk a torture porn vagy az élőt kínzásos mozikat. Igen. Nem tudom mitől alakult ki bennem az, hogyha kinyírnak egy karaktert egy csapással, az számomra sokkal elfogadhatóbb, mintha ugyanazt a karaktert megvagdossák, ütik verik, gyalázzák, kínozzák, végül ölik meg, esetleg jó lassan. Az nem nekem való. Biztosan, mert nem szeretem a szenvedést, szenvedtetést látni. Még a „Passió”-tól is kirázott a hideg, pedig az meg nem pont a Biblia után készült szabadon?

Nem. Jobban kedvelem, ha a horrorban technikásabb a gyilok, ezért rám az van hatással, ha egy remek effekttel oldják meg a szereplő megölését. Nem feltétlenül kell látnom, - pl. Halloween, amelyik nem erőltette túl a vért – de azért nem fogom becsukni a szemem akkor sem, ha valaki torkán áttolnak egy nyílvesszőt.

A „Horror Park” pedig szinte mindenben klisés, még a helyszín sem teljesen új keletű, de legalább azon látszik, hogy elpepecseltek vele. Sokkal többet, mint a forgatókönyvvel.

Szokás szerint megérkezik a film elején a főhős, aki rég nem látott barátnőjéhez ment látogatóba, miután nem egy suliba járnak már. A barátnő mellett még megjelennek a kötelező karrakterek is, barátok, kevésbé barátok, lehetséges szexpartner, vicces fiú/lány stb. Persze, együtt fognak ellátogatni a horror tematikájú parkba és egyesével fogják megkapni a magukét. A történetek gerince lassan már nem tud változni. Ezért amin lehet variálni, az a színészek, halálnemek, helyszínek, plusz a körítés, mint operatőri munka, zene, rendezés, dramaturgia. Ha szerencsénk van, kifoghatunk néha egy fifikásabb forgatókönyv írót, akinél a dialógusok is rendben vannak, ám legtöbb esetben be kell érnünk unalmas egysorosokkal, logikátlan motivációkkal és a szokásos, semmire nem figyelünk igazán oda, főleg nem a főhősünk figyelmeztetéseire és az intő jelekre, amiket kifejezetten ostobán kell figyelmen kívül hagyni. Ha ezeket összedobod, a végeredmény egy pont ilyen film lesz, mint a „Horror Park”: míg a cím könnyen megjegyezhető, addig maga a mozi ugyanolyan gyorsan elfelejthető.

45%

http://halloweendailynews.com

Itt a mozi helye, ha szerencséd van: Horror Park