Raya és az utolsó sárkány - Raya and the Last Dragon (2021)

Raya és az utolsó sárkány - Raya and the Last Dragon (2021)

Rendezte: Don Hall, Carlos López Estrada

A film Mafab adatlapja: Raya and the Last Dragon (2021)

Megtekintés: Az utóbbi 1-2 év egyik legszórakoztatóbb animációs mozija, de úgy sejtem, pont úgy nem fogok rá teljesen emlékezni, mint az elmúlt kb. 10 évben látott hasonló mesék 90%-ára. Ez nem feltétlenül a mese hibája. Pusztán öregszem. Ha most lennék tizen-pár éves, nagy kedvenc lenne.

Emlékszem, hogy volt idő, amikor még nagy számnak, hírnek számított, ha a mozik bemutattak egy új Disney, Pixar vagy esetleg Toho stúdióban készült darabot. Ez abban az időben lehetett, amikor a technika még nem tette lehetővé, hogy gyorsan haladjanak a készítők, és futószalagon ontás magukból a jobb és rosszabb darabokat. Ez egybeesett azzal az idővel, amikor még rendszeresen vettem mozis, filmes magazinokat és több jó mozis oldal is kínálgatta releváns tartalmait, a megannyi amatőr szerző által életben tartott blogokról nem is beszélve. Közben történt valami a rendszerben, amely egészen biztos, hogy ugyanúgy ontja a meséket, mint eddig éppen csak egy-egy darab akkor kerül az ember szeme elé, amikor már hozzáférhető.

A Raya is egy olyan darab, amire rásüthetem a "nem láttam jönni" jelzőt. Bevallom, a megtekintés után nem tudnám megmondani, melyik stúdió követte el, ám nem is ez a lényeg. A "Raya és az utolsó sárkány" egy igen szerethető kaland mese a bizalomról, szeretetről és barátságról, belekeverve némi ázsiai mondavilágot. Nem a szellemes részét, hanem a sárkányosat. (Habár, ha úgy veszem, a gonosz lények nem anyagiak, így csak került bele egyfajta szellemi létsík is a moziba.)

Szpojleres okoskodással megspékelve.

Valamikor, egy csodálatos fantáziavilágban, Kumandrában öt törzsre szakadt az emberiség, akik viszonylagos békében élnek nem túl messze egymástól. Világuk nyugalmát egy csodálatos varázskő őrzi, amit négy törzs igyekszik megszerezni, miközben az ötödik vigyázza nyugalmát, mert a kő a felelős azért is, hogy a világukra ne szabadulhasson rá egy titokzatos, szinte legyőzhetetlen ellenfél, a Druunnok. A Druunnok nagyjából azért léteznek, mert az emberekben állandóan jelen van a békétlenség. A békétlenséget pedig csak a tiszta és őszinte szeretet és bizalom tudja semmissé tenni.

Korábban, úgy ötszáz éve, amikor a sárkányok és az emberek békében éltek, megjelent a Druun horda Kumandrában. (Ha azt veszem, hogy elvileg a békétlenség az, ami élteti őket, azt kell feltételeznem, hogy mikor Druun megérkezik, az emberek már nem feltétlenül éltek tökéletes békében. Bár, ez csak feltételezés, mert ha a sárkányok tudják, hogy az együttes erő az, ami legyőzheti a Druunnokat, akkor tudniuk kell azt is, miért létezhetnek. Márpedig a történet szerint nem volt olyan nagy széthúzás a Kumandrai népei között, hogy ezzel életre keljen ez a hatalmas ellenség. Whatever.) A Druun horda pedig pillanatok alatt legyőzött mindenkit, amikor már csak egy öt tagú sárkány család - számmisztikából ötös, hogy annyi benne az ötös - maradt talpon, hogy megfékezzék a gonoszt. Utolsó erejükkel - és mint később kiderül, egyéb érzésekkel megtámogatva - erejüket átadták a legkisebb sárkánynak, Sziszunak, hogy ő pedig létre hozhassa önmagából a varázskövet, amely elsöpörte a Druunnokat, felszabadítva az embereket. Csakhogy a legenda szerint a sárkányok nem változtak vissza és Sziszu is eltűnt. (És itt kérdezem meg, ha akkor a sárkányok ugyanazt a misztikus varázslatot csinálják végig, amit a film végén a szereplőink fognak, miért csak az emberek változtak vissza? A sárkányok miért maradtak meg kőszobornak?)

Mi a jelenben vesszük fel a fonalat, amikor Raya apja, aki törzsének vezére, találkozóra hívja össze a másik négy törzs vezetőit, hogy meggyőzze őket róla, értelmetlen a háborúskodás. A meeting nem sikerül fényesen és egyrészt öt darabra törik a szent kristály és a drámai esemény miatt megjelenő Druunnok pedig jó néhány embert kővé változtatnak, köztük Raya édesapját is.

A káoszt kihasználva a négy törzs megkaparintja egy-egy darabját a kőnek, hogy azután annak védelmével élhetővé tegyék területeiket, míg a Druunnok erőt gyűjtenek a teljes pusztításhoz, míg az ötödik Rayánál marad, akit apja utolsó erejével a folyóba lökött, mert a Drunnok nem képesek követnő a kislányt a vízbe.

Hat évet ugrunk az időben előre, hogy láthassuk, ahogyan Raya, immár felnőtt nőként egyedül kalandozik a pusztában, hogy megtalálja a legendás Sziszu lehetséges maradványait. (6 év telt el, de valamiért ez idő alatt ezek szerint a Druun nem hajtotta teljesen igába Kumandrát, ami furcsa, ha azt nézzük, a jelenben, mikor végre Sziszura rátalál Raya, hirtelen felgyorsulnak az események.) Raya végül sikeresen életre kelti Sziszut és ekkor még csak alig fél órája kezdődött el a mesefilm.

A további jó órában pedig Rayát és Sziszut követhetjük, miközben egyre több segítőt kerítenek maguk mellé és az ellenségeikkel is megvívnak néhány kisebb adok-kapokot, hogy végül, a karakterek a fejlődésüknek köszönhetően képesek legyenek ugyanazt a varázslatot létrehozni, amit korábban a sárkányok is. (Vagy a Galaxis őrzői az első mozifilmben... nagyjából.)

A verekedős jelenet közben azon agyaltam, milyen lenne, ha egyszer a harcoló szereplők mozgását megpróbálnák igazi harcművészekhez igazítani, hogy realisztikusabb legyen a mozgás sebessége. Bár, itt igazán nem lehet panasz a dinamikára.

A vicces karakterek, a néhány érzelmesebb jelenet és a csodálatosan kivitelezett animáció, a szerethető figurákkal, bőven leköti az embert. Nem igazán kiemelkedő darab mégsem és James Newton Howardnak sem ez a legjobb score-ja. (Tőle kedvenceim a Waterworld és a Jövő hírnöke, de például sokad dolgozik vele M. Night Shyamalan is.)

Ettől függetlenül érdemes megnézni, mert sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb volt, mint néhány, mostanában látott gyerekmese, annak ellenére, hogy azért eredetinek sem lehetne nevezni. Kétféle sárkányos film van: amelyikben beszél a sárkány és amelyikben nem. Van, akit lehet, hogy zavar, amikor a repülő hüllők dumálnak, de én olyan Sárkányokkal nőttem fel, mint Fuhur, Süsü, Draco vagy Mushu. Érdekesen épült fel az utazásuk, azonban a végeredményt tekintve könnyen kiszámítható a befejezés. Azonban, ha úgy tekintem, hogy egy negyven feletti felnőtt - aha - férfit képes volt lekötni a megtekintése alatt, akkor egy gyereknek még inkább izgalmas lesz.

Ja, és utána néztem: Disney. (Talán ezért nem erőltették bele az a leszbikus szálat, amit végig éreztem a főhős és ellenlábasa között. Ezt külön köszönöm!) Azért érezni, hogy nem Pixar. A karakterek megközelítően sem olyan összetettek. A cselekmény sem túl acélos. Valahogy, végig benned van az az érzés, hogy láttál hasonlót, vagy kitalálod, mire számíts. Az mondjuk már komolyabb hiba. 

Dicsérhetném még a színészi játékot, de a magyar szinkron értelem szerűen okafogyottá teszi, hogy felsoroljam az eredeti hangokat, habár, eredetiben Raya hangját a Star Wars enyhén húsi és imádni való ázsiai Rose Tico-ja, azaz Kelly Marie Tran alakítja. (Igen, sokakkal ellentétben én kedveltem a hölgyet, bár szerepét én sem éreztem legitimnek.)

A forgatókönyvet nem fogom dicsérni, mert kicsit sokan dolgoztak rajta ahhoz, hogy ne legyen annyi kérdésem. Az elején pedig nem túl nyerő, hogy sok időt szentelnek az előzmények elmesélésének, mégis homályos néhány részlet.

65%

Jungleland - Jungleland (2019)

Jungleland - Jungleland (2019)

Rendezte: Max Winkler

A film Mafab adatlapja: Jungleland (2019)

Megtekintés: Hunnam nem akar többé motoros lenni. Sikerülni fog neki a kitörés.

Stanley Kaminski (Charlie Hunnam) és öccse, William (JackO’Connell) főleg alkalmi melókból tengődnek és ha valahol nagyobb tartozásuk halmozódik fel, egyszerűen felszívódnak. Jelenleg is ez a terv, de akinek tartoznak, szemfülesebb és mielőtt eltűnnének, elkapja őket. Azonban akadna egy lehetőségük, amivel megválthatják magukat: William puszta kezes bokszoló és Chicagóban éppen lesz egy rendezvény, amelyen 100ezer dollárt lehet nyerni így, ha egy héten belül odaérnek, a maffiózó Pepper (Jonathan Majors) elintézhetné nekik a nevezést és a nyereményből törleszthetnek. Ez egészen addig tökéletes terv, amíg ki nem derül, hogy egy apró mellékfeladatot is meg kell tenniük: Egy Sky (Jessica Barden) becenevű fiatal lányt le kell szállítaniuk egy helyi nehézfiúnak, akinek viszont Pepper tartozik ezzel a fuvarral.

Stanley azonnal rábólint a lehetőségre, mert öccse tehetségében bízva arra tette fel az életét, hogy egyszer nagyobb összeghez juthatnak és azt az életet élhetik, amit Stanley szerint megérdemelnének. William tervei azonban sokkal földhözragadtabbak és ráadásul egy hetes utazásuk során Sky képes olyan hatást gyakorolni a fiatalabb testvérre, hogy az végül kiállva magáért, szembeforduljon a bátyjával. Azonban kérdés, hogy Sky tényleg jót akar a fiúnak vagy csak naivitását kihasználva verne éket közéjük, hogy amíg egymással hadakoznak, ő elszökhessen tőlük, megakadályozva, hogy leszállítsák a gengszternek? Vajon Stan valóban csak az a magával törődő seggfej, ahogyan a nap 24 órájában viselkedik vagy egy olyan ember, aki ugyan tényleg az öccse tehetségét akarja kihasználni, de csak azért, mert tudja, a tesó egyedül nem elég határozott, hogy a szükséges lépéseket fejlődésének irányába megtegye? William tényleg több egy verőembernél, akinek, ha olyan kedve van, felrúg egy már nyertesnek tűnő meccset, pusztán, mert úgy gondolja, testvére lepaktált a győzelmét illetően az őket rendszeresen befenyítő helyi menő csávóval?

Három ember nihilista élete fonódik össze egy autóút során, hogy mindhárman választ kapjanak kérdéseikre, miközben egy befolyásos ember bosszújától is tartaniuk kell.

Film a családok összetartásáról, a szeretetről, arról, hogy kapcsolat kialakulhat két idegen között is, ha kellően nyitottak egymást meghallgatni.

Sky például igyekszik a testvérek között feszült viszonyt szítani, rávilágítva, hogy Stan mennyire kihasználja öccsét, de van ehhez joga Sky-nak, hogy Stan fejéhez vágja, ha tudjuk, hogy saját anyjával a kapcsolata többek között azért romlott meg, mert a lány korábban öntörvényű életet élt és kihasználta az anyját, míg az végül megunta, hogy csupán egy pénzcsap, amit állandóan meg lehet nyitni?

Vagy van az a drámai jelenet, amikor William végül szembeszáll bátyjával és amikor Stan megemlíti, hogy holnap meccsük lesz és bunyózniuk kell, kijavítja, hogy csak ő fog bunyózni és nem Stan.

A gengszterek és a fenyegetésük teljesen mellékes, mert itt két testvérnek a saját maguk harcát kell megvívniuk, hiszen nem ideális, ahogyan most élnek. Azonban, ahhoz, hogy tovább lépjenek, ki kell szakadniuk abból a szimbiózisból, amibe betokosodtak és olyasmit tenni, amit korábban soha: áldozatot hozniuk. Ezt pedig végül Stan meghozza Williamért és William Skyért, akivel úgy tűnhet, a kapcsolatuk kicsit több, mint két ember ideiglenes érdekszövetsége.

Hunnam-nek még nagyon sok dolga van, hogy hét évad „Kemény motorosok”-at lehámozzon magáról. Nem is lesz feltétlenül túl egyszerű, ha sok hasonlóan perifériára szorult karaktert fog alakítani, bár ezekre is szüksége lesz hozzá. Stanley figurája élő karakter. Olyan, akit akár mi is ismerhetünk. Nem biztos, hogy barátunk, de ismerjük, beszéltünk vele és hallgattuk már szövegelését arról a jobb életről, amiről mindig álmodozott, de keveset tett meg érte. Jutalomjáték egy ilyen szerep.

Jack O’Connell számomra egyelőre nem túl ismerős, de simán előfordulhat, hogy találkoztam vele filmben és ennek utána is nézek, mert lehet, hogy meg fogok lepődni, hogy honnan is ismerem. Jessica Barden meg egy új felfedezett nekem, őrá is figyelni fogok a közeljövőben. Szeplő kedvelő ismerőseimnek külön ajánlom a hölgyet.

A Jungleland egy karakterfejlődési történet, amiben több karakter fejlődik. A végén történik mondjuk egy olyan fordulat, amely nekem a felvezetés után kicsit karakteridegennek tűnt, azonban a befejezéshez szükséges volt ez a csavar.

Azért az kérdéses még mindig számomra, hogyha van egy igazán fontos feladat, két maffiózó között, azt miért kellene külsősre bízni és nem a holdudvarból választott, tökéletesen megbízható emberre? Hacsak azért nem, mert akkor nem mesélték volna el nekünk ezt a történetet, amit legalább egyszer, apró sutaságainak ellenére, érdemes megnézni.

65%

Amerikai bérgyilkos - American Assassin (2017)

Amerikai bérgyilkos - American Assassin (2017)

Rendezte: Michael Cuesta

A film Mafab adatlapja: American Assassin (2017)

Forrás: amazon.com

Megtekintés: Egy próbát megér, mert vannak benne pozitívumok.

Nem vagyok erős angolos, de kicsit zavaró nekem, hogy az orgyilkos szót bérgyilkosra változtatták, mert az assassin nem azt jelenti. Mitch valójában nem bérgyilkos, hiszen nem pénzért bérlik fel, hogy megöljön egy célszemélyt, de végülis, ez mellékes.

Egyszerűen nem tudom komolyan venni ezt a Jack Ryan koppintást, amely úgy indul, hogy miután egy amerikai srácnak nyaralás közben iszlám terroristák agyonlövik a barátnőjét és őt is megsebzik, durván másfél év alatt, a filmben nem látható háttérsegítséggel vagy annak hiányával, de sikerül olyan mélyen beépülnie egy iszlám sejtbe, hogy gyakorlatilag egy szobába kerül azzal, akinek a parancsára megölték a barátnőjét. Ja, hogy közben felépített egy hamis arab identitást, amelybe nem elég, hogy a nyelv megtanulása is belefért, de még a vallási szöveg értelmezése és elemzése is, ha véletlenül egyik „társa” csak úgy belekérdezne, hogy mit gondol Allahról és a többi, az hab a tortán.

Ezek után a CIA egy akció közben megkaparintja magának és beszervezi egy főleg terror ellenes, enyhébben belső politikai játszmába, melynek tétje, hogy felrobban-e egy atombomba Amerika partjai közelében a hadiflotta közepén, vagy nem.

Ja, és főhősünk az összes létező főnöki utasítással szembe megy, mert a hátszele mindentől megóvja, mondván: a legjobb terrorellenes ember, aki valaha amerikainak született. Mintha azért lenne hátszele, mert a csúnya gaz terrorista bácsik megölték a barátnőjét és ez elég indok lenne arra, hogy tegyen, amit akar, ha a lényege a veszélyes elemek kiiktatása.

Jack Ryant legalább kevésbé hihetetlen körülmények között mutatták be az olvasóknak és viszonylag földhözragadtabb akcióknak köszönhetően sikerült megakadályoznia a világ kvázi pusztulását, míg Mitch Rapp (Dylan O'Brien) már „megszületésével” is igyekszik nagyobbat durranni. Gondolom, azért a könyv – mivel egy tíz rész feletti kém-sorozatról beszélünk – sokkal jobban kezeli a hősét, mert a filmben engem a felütés ellenére gyorsan elveszítettek. Egyszerűen nem tudott Rapp sorsa érdekelni, mert már maga a beépülése is hihetetlen volt számomra. Ha volt rá utalás, hogy már a film elején komoly segítséget kapott, hogy uszkve másfél éven belül oda kerüljön, ahova, ám én ezt a részt egészen biztosan átaludtam. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a világ legzártabb terrorista szervezébe egy fiatal, fehér férfi ilyen rövid idő alatt, belső emberek támogatása nélkül, elérje a céljait. Természetesen semmit sem tudok a terrorszervezetek működéséről és a toborzási szokásairól, amit itt látok, az szerintem nem létezik. (Ja, azután meg kiderül, hogy pedig de és nekem kellemetlen, hogy túlgondoltam a dolgot.) Ezért nem tudtam sodródni a filmmel.

Forrás: nytimes.com

Pedig a színészek jók, Michael Keaton annak ellenére is Pazar alakítást nyújt, hogy eredetileg el sem akarta vállalni a titkos akciókra felkészítő csapatvezető szerepét, mert nem értett egyet a karakter motivációival. Keaton, mostanra rá kellett jönnöm, sokkal jobb színész, mint amit feltételeztem róla a nyolcvanas és kilencvenes években készített filmjei alapján. Hirtelen nem is emlékszem tőle abból az időből hatalmas alakításokra, erre így hatvan körül meg kisujjából kirázza a legkeményebb karaktereket: Spotlight, Birdman és még a Pókember filmben is ellopja a showt. Scott Adkins ismét egy tökös és kiírható/kinyírható keményfiú. Nem tudom, hogyan csinálja, de ha nem főszereplő egy filmben, simán meghal a vége-főcím előtt. (Dr. Strange, Feláldozhatók 2., Amerikai orgyilkos) Ez lassan olyan stílusjegye lesz, mint Mikkelsennek a sérült szem. Pont az ilyen színészek miatt lenne érdemes egy olyan filmes oldalt csinálni, amiben a filmjeik címe mellett jelzik azt is, hányadik percben hal meg.

Dylan O’Brien szakállal sokkal idősebbnek tűnik, mint a „Maze Runner” sorozatban, sőt, legutóbb bemutatott sci-fi kalandfilmjének, a „Love and Monsters"- beli karakternél is, pedig az kb. 3 évvel frissebb. (Talán ezért kellett az a sok arcszőrzet, hogy a kifejezetten kölyökképű fiatal színész a koránál pár évvel idősebbnek hasson.) Simán elviszi a hátán a filmet, bár nem feltétlenül, mert olyan tehetséges színész, hanem mert butaságai ellenére érdekes a történet és a karakterben is van potenciál. De ismétlem, a regényben biztosan sokkal részletesebb az egész karakter háttere. Szomorú, hogy a szerző, Vince Flynn nem élhette meg a bemutatót, mert fiatalon, 47 évesen elhunyt egy igen ritka prosztata rákban. 2012-ig 13 Rapp regényt írt és halálával sem fejeződött be a sorozat, mert Kyle Mills folytatta a Mitch Rapp sorozatot, jelenleg 19 kötetig. Érdekessége a sorozatnak, hogy Flynn nem sorrendben írta meg Rapp történetét, hanem idővel két regényt írt a többi elé, jobban elmélyítve a karaktert és bemutatva a múltját. 

Forrás: movieslackers.com

Olyan apró bakik is feltűntek, hogy pl. az Ibizai lövöldözésnél (Viszonylag komoly változtatás, hogy a könyvben Mitch barátnője egy terrorcselekmény közben hal meg, amikor repülőgépét felrobbantják.), amikor Mitch a káosz közben beleesik egy medencébe, a lövések olyan szögben érkeznek a teste köré, ami lehetetlen lenne. Egyrészt, akkor a támadóknak nagyon közel kellene lenniük hozzá, illetve nem is a medence széléről kellene lőniük, hanem felette lebegve. De legalább látványos képsorok. Nagyon érezhető benne az a pánik, ami hasonló esetben eluralkodna az emberen. Sajnos, egyre inkább ez az a mód, ahogy a terroristák érvényt akarnak szerezni akaratuknak. Az ártatlan civilek minél váratlanabb és drasztikusabb lemészárlása, mert ez – szerintem – félelmet kelt. Egészen biztos vagyok benne, hogy sokan, egy-egy ilyen fikciós történet megtekintése után, egyszerűen kihúzzák Ibizát a lehetséges turisztikai célpontjaikból. Én pl. És ne mondd, hogy ez hülyeség, mert a „Cápa” bemutatója után erősen visszaesett a tengerparti nyaralók turizmusa, hosszú évekre.

Taylor Kitsch ha lehet még mostohább karriert futott be, mind Scott Adkins, és itt megint az antagonista szerepét csípte el, pedig főszereplőként is jól működik akció terepen. (John Carter, Csatahajó) Nem értem a szerepvállalásait, hiszen kifejezetten tökös figurákat bíznak rá, de lehetséges, azért a negatív szerepeket kapja, mert amikor ő volt a főhős, azok a filmek rendre alulteljesítettek a mozipénztáraknál, annál azonban jobb színész, hogy ne alkalmazzák.

Az „Amerikai bérgyilkos” egy gyenge A film, vagy erősebb B mozi. Te döntöd el, mit gondolsz róla. Egyszer érdemes megnézni, de ha valaki találkozott a könyvvel és szerette, elképzelhető, hogy a film annyival kevesebbet nyújt neki.

65%

Forrás: sevendaysvt.com

4 légy a szürke bársonyon - 4 mosche di velluto grigio (1971)

4 légy a szürke bársonyon - 4 mosche di velluto grigio (1971)

Rendezte: Dario Argento

A film Mafab adatlapja: 4 mosche di velluto grigio (1971)

Megtekintés: Én nagyon későn láttam ezt a filmet. Túl későn.

Gyerekkoromban, miután első horrorfilmjeimen túl voltam és néha több tucat kazetta szabadult ránk csoportos vásárlásból – apám így szerezte, sokat, egyben – a hétvégéken vagy vakációk idején mindig volt idő egy kis kincsvadászatra közöttük. Néha letépett matricák, angol nyelvű ismeretlen feliratok között kellett eligazodni és milyen remek időtöltés volt ez egy magamfajta, enyhe kockának. Enyhe, mert a számítógépes játékok már akkor sem vonzottak annyira, inkább a filmek világa. Tényleg, ha valaki filmeket szeret nézni, annak mi a „hívószava”? A horrort hamar megkedveltem, azonban az olaszok Giallo elnevezésű leágazását már nem annyira. Talán, mert ezekből nem sok került a kezembe és talán azért is, mert a rossz narrátori munkának köszönhetően legtöbbször csupán a gyilkosságok kivitelezése volt számomra érdekes, a történetek önmagukban nem. Pont, mint a pornónál...

Rájöhettél, hogy nem én vagyok a Magyarországi Giallo klub legélesebb kése a témában. Szerencsére, bár országunk kicsi befogadóképességgel rendelkezik bizonyos műfajok irányában, azért hazánkban is találni embereket, akik magas szinten képesek foglalkozni egy-egy témával. Jelen esetben egy 1990-ben született fiatalember, Hegedűs Márk Sebestyén hosszú, de roppant érdekes esszéjét ajánlom figyelmedbe, amit a linken érsz el. De figyelem: Készülj rá, hogy nem 2 perc elolvasni, ellenben sokkal többet fogsz tudni erről a műfajról, mellyel sokan bánnak oly mostohán: A Gialloról, szakszerűen!

A Giallo így nálam majdnem kimaradt és az egyetlen oka, hogy mégis tudok róluk, hogy mivel szeretem a filmeket, sok olyasmit is összeolvastam a mozi világáról, amiben nem mozogtam otthonosan, esetleg kevésbé érdekelt. Mert lehet, hogy nem szívesen ülök végig 6x100 percnyi olasz Giallo-t, de olvasni róluk egy órát már közel sem olyan „alantas” tevékenység.

Az olyan vegyes filmeseket meg egyébként is kötelező volt ismernem, akár csak haloványan is, de néha horrorfilmet is készítettek. (Pl. innen tudok a Hammer filmekről is, amikből szintén talán elvétve, ha láttam egyet-egyet. Róluk itt tudhatsz meg többet: Geekz, Hammer Horror Filmek) A Fangoria magyarul kiadott változata és későbbi testvére a Borzongás pedig ugyancsak tetszetős formában és tartalommal okította a magamfajtát!

Argento az olasz film világán belül előkelő helyet foglalt el tevékenysége miatt. Nem feltétlenül azért, mert piedesztálra emelték volna azért, mert olyan kiemelkedőt nyújtott volna a műfaji filmeken belül, hanem mert ha elkészült egy filmje, azért annak volt egy masszív befogadó csoportja, akik magasztalták a direktort és ez a csodálat pont miattuk utat tört a világba. Ma már fontos filmesek is elismerik bizonyos Európai rendezők hatását a munkásságukra, hiszen (főleg) az olasz filmgyártás és annak sok darabja egyenesen megkerülhetetlen (lásd. spagetti westernek és lenyomata a filmművészetben), pont azért, mert a látvány, a vágás és a hang triója náluk különösen érdekes végeredményeket produkált. (Miközben a forgatókönyveik és a benne leírt cselekmények vagy párbeszédek néha pont ellentétes minőséget képviseltek.)
Talán azért történt mindez, mert sok filmes ezekben az időkben – hetvenes évek – feszegette annak a határait, mit lehet megosztani a nézővel, mit lehet elmesélni neki. Ennek köszönhetően az olaszok kitermelték a krimi durvásított változatát, a néha horrorba hajló giallót, amelyben fontosabb a gyilkosságok megkomponálása, mint maga a nyomozás, amely néha egészen tessék-lássék, hányaveti, hiszen csak alibi ahhoz, hogy minél több mellékszereplőt küldjünk a halálba.

Az 1971-es „4 légy” ennek ékes példája. Ez volt Argento állat trilógiájának záró darabja. Hozzá teszem, hogy bár kaptak a "legyek" funkciót a filmben, azért ne érezzük, hogy valami mélyen gyökerező filozófia van a tartalom megett!

A főszereplő játéka egészen pocsék. Michael Brandon – aki később egy laza nyomozó szerepében tökéletesen ellentéte az ebben a filmben alakított figurának – csupán azokban a jelenetekben képes mosolyogni, amikor kilép kicsit a figura komfortzónájából – szeretkezés a kádban, megismeri a meleg nyomozót, legyilkol egy legyecskét a cintányérral (A légy pedig amúgy fontos lesz később a megfejtésnél!) – minden más jelenetben indokolatlanul merev és barátságtalan figura., még akkor is, ha tudjuk, nyomja valami a karakter lelkét. A film szerint egy rock-együttes dobosa, azonban a stúdión kívül forgatott jelenetek erre egyáltalán - vagy roppant halványan - nem utalnak, pedig pont a hetvenes évek az, amikor a zenészek elkezdenek a marketinggel kacsingatni, azaz úgy viselkednek, hogy a reflektorfény mellett tökéletes ösztönlényként éljenek. Nők, kábítószer, balhék, filozófia az elfogadásról, az élet élvezetéről, a szex szabadságáról és szabadosságáról, hippie kommunák, beintés a hatalomnak, stb. Főhősünk azonban amikor nem a stúdiómunkában vesz részt, pont olyan, mint te vagy én. Sőt, talán még unalmasabb. Nálad biztos...

A film felütése is zilált. Roberto (Michael Brandon) és zenésztársa egy totál érdektelen párbeszéd után különválik, hogy Roberto észrevegye, majd kövesse azt a titokzatos férfit, akit pár perccel később, eszméletlenül bugyután és véletlenül meggyilkoljon. Egyértelmű jelek arra engednek következtetni, hogy van egy szemtanúja az esetnek, aki a továbbiakban zsarolni, ijesztgetni kezdi a főszereplőt., hogy később már azzal fenyegesse, hogy megöli. Ha ennyiből nem tűnik túl kimódoltnak az alapkonfliktus, az azért lehet, mert látatlanban még nem olyan csálé a felvezetés, azonban, ha nézed, annak ellenére, hogy később kapunk válaszokat, még mindig kissé túl csinált a kezdés. Egyszerűen, az események tükrében valójában teljesen szükségtelen az egész "gyilkossági ügy", és most, pár nappal később, tényleg elcsodálkozom, hogy a film lezárásának tudatában miért is kellett ez a nevetséges alapszituáció. Hm?

Roberto innentől komor arccal szenvelgi végig a filmet és igyekszik kinyomozni és nyomoztatni, ki zaklatja telefonon és ki tör be a házába hajnalban. Persze a filmben mindenki előbb rájön a titkok nyitjára, mint ő és ennek megfelelően, néha bizarr módon, elhaláloznak. És itt nem arra gondolok, hogy a gyilkosság a bizarr, hanem a körítés. Azonban élettársa/felesége, Nina (Mimsy Farmer) jóval pragmatikusabb, ezért simán faképnél hagyja párját a bajban, hogy a következő időszakot tőle távol, egy másik családi objektumban élje túl.
Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de mindkét színész kapcsolódik a Marvel univerzumhoz!!! - Brandon Brandt szenátort alakította az Amerika kapitány első részében, míg Farmer szobrász tevékenységével erősítette a "Galaxis őrzői" stábját.

Első halálnak mindjárt a házvezetőnőé (Marisa Fabbri), aki megzsarolja a gyilkost – itt már sejted, hogy közel van az emberünk Robertohoz, ezért mindenki gyanús – és lebeszél egy randit az illetővel a játszótéren. Azután... olyasmi történt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy egyfajta művészi koncepció, hogy bekerülünk egy rémálomba vagy csupán a forgatókönyv néhány oldala keveredett el, mindenesetre a hölgy egyszer csak egyedül marad a korábban zsúfolt játszótéren és miközben elhagyná azt (a gyerekeknek és családtagoknak érdekes mód sikerült) két vágás között rásötétedik. Ha ez nem elég, a játszótérről kijutni kb. olyan, mint mikor Di Caprio menekült az "Eredetben" a falak között. Azután sikítozás, egy erőtlen mentési kísérlet és egy szereplővel kevesebb.

Nem mesélném végig a filmet, mert olyan, mintha néhány iskolás csapta volna össze, beleértve a meleg nyomozó karakterét is, aki ennél vásáribban nem is hozhatná a figurát., még akkor is, ha a színész, Jean-Pierre Marielle találta ki a karaktert. Az egyetlen, aki meg kilóg a filmből, de piszkosul, az maga a nagy Bud Spencer, aki Roberto egyfajta titkos cimborája, aki végig adja a tippeket és Gyurcsók Tibort megszégyenítően sugározza képen kívül a manát, hogy Roberto bírja épp ésszel. Nem tudom, mit akartak Bud-dal vagy a két komikus mellékalakkal, akiből az egyik a postás a másik Bud amolyan jobbkeze, de megjelenésük viszi komolytalan irányba a filmet. Biztos, hogy oldják a nézőkben felgyülemlő feszültséget. Már ha volt, akiben gyülemlett.

A film címét adó rejtély egészen fantasztikus módon kerül a moziba és megelőlegezi a Will Smith-Kevin Kline fiaskó, "Vadiúj vadnyugat" azon jelenetét, amiben az áldozat levágott fejében lévő szeme mutatja meg, mit láthatott halála pillanatába. Csak, míg ott ez belefért az amúgy sem acélos koncepcióba, itt röhejes kérdésekkel gyarapítja a filmet, amire annak semmi szüksége. Ráadásul, hiába kerültek állat a címbe, ha eredetileg még a rendező is kihagyta volna a jelenetet, amely eljuttat minket ideáig, mert szerinte az túl lehetetlen volt. Azután az E.T. megálmodója, Carlo Rambaldi megmutatta elképzeléseit a jelenetről és ez meggyőzte a rendezőt, hogy érdemes vele foglalkozni.

Végül a gyilkos felfedi magát, a rejtély megoldódik és Bud Spencer is képbe kerülhet én meg nem tudom, szükség volt erre ebben a formában? Ha ez lenne az első giallo, amit látnék, biztosan elkerülöm a többit és nem állítom, hogy totál nézhetetlen a film, bár mai szemmel kifejezetten megterhelő és komolyan vehetetlen.

Az egyetlen, ami viszont tényleg tetszett benne, mert az mintha megelőzte volna a korát és pszichológiailag is érdekes okfejtésre enged következtetni, az a gyilkos indítéka. Csak a köret. Az felesleges.

A trailert érdemes megnézni. Bizarr és hangulatban totál elborult.

65%

Kong: Koponya sziget - Kong: Skull Island (2017)

Kong: Koponya sziget - Kong: Skull Island (2017)

Rendezte: Jordan Vogt-Roberts

A fénykép szerzői jogvédelem alatt állhat! - www.deviantart.com

Miért nem ájultam el a Kong: Koponya szigettől?

Eleve úgy érzem, hogy minden egyes történet, amely folytatása a hatalmas majom kalandjainak, nem más, mint egyszerű bőrlehúzás. Tény, hogy az alapanyag legalább arra ideális, hogy segítségével megtudjuk, éppen merre tart a CGI technika, mert manapság más módon lehetetlen elkészíteni egy óriás majmos filmet, mint számítógéppel. De ettől még a történet nem lesz érdekes, hiszen miről is szólhatna?

Adva van egy első rész. 1933-ban elkészült a King-Kong. Egy olyan szörnyet teremtettek meg benne, amely egyrészt ismerős az embernek, másrészt, pont azért, mivel „ismerjük”, akár rá is tudunk hangolódni, együtt tudunk vele érezni. Annak ellenére, hogy egy átlag néző vajmi keveset tud a majmok életéről. Kong a saját szigetén a király, félnek tőle. Ide érkezik a fehér ember – mint hódító – és vele a nő, minden bajok forrása. Kongot megbabonázza a nő, ezáltal sebezhető lesz, ami a végzetét okozza. Persze közben kiragadják az életteréből is, ami szintén nem szerencsés hősünknek. Végül az emberiség legyőzi az őserőt, egyrészt a technikai főlényének, másrészt, mert a szörnyetegünknek szíve is van.

És itt a vége. Mégis, néha előfordul, hogy elkészül egy-egy film, ami tovább csavarná a történetet. Azonban hová???

Kong meghalt és őszintén, nem hiszem, hogy túl sok lenne benne ahhoz, hogy további igazságokat fogalmazzon meg számunkra. Minden, amit még mellé lehet tenni egy moziban, az a pusztítás, a harc, de valljuk be, az meg nem igazán érdekes. Nem is nagyon értem, hogy a japánok Godzilla filmjei hogyan képesek eladhatóak maradni, bár biztos a kulturális különbségek is közrejátszanak abban, hogy az ottani népek újra és újra jól tudnak szórakozni azon, hogy egy hatalmas szörny elpusztít városokat – maketteket.
Annak idején a homokozóban magam is élveztem a homokvár rombolás, a matchbox autók dobálását és közben megelevenedett előttem egy világ, amelyben hatalmas lények romboltak világokat. Mostanra, hogy felnőttem, azonban valamiért már nem szórakoztat a mondanivaló nélküli rombolás. Márpedig egy közönségfilmbe mondanivalót tenni, amelyben egy óriásira nőtt mutáns gorilla uralkodik egy sziget felett, elég nehézkes.

A képeket szerzői jog védheti! - http://www.thejakartapost.com

A forgatókönyvírónk azonban megpróbálkozik ezzel és egy csapat katonát és néhány civilt tesz meg a film főszereplőjének, akik elmennek erre az idő előtti szörnyek és Kong uralta szigetre, hogy ott aztán érdekes kalandok között küzdjenek meg a természettel, ha magát a címszereplőt a természet egyfajta kivetülésének tekintjük. Márpedig alig van különbség egy természeti csapás, mondjuk hurrikán és a gorilla okozta támadások természete között. A lényeg, hogy az ember eltörpülése okán gyakorlatilag haszontalan, tehetetlen bábként sodródik ezzel a számára fékezhetetlen erővel.
A történetnek valójában ki a hőse?
Azok nyilván nem, akiket első körben megismerünk. Nem az emberek. Nem lehet a főszereplő más, csakis Kong. Szórakoztató számomra egy olyan Kong, aki érzelmileg nem hat rám? Nem.
Hathat rám érzelmileg egy olyan óriásmajom, amelyik semmilyen emberi érzelemmel nem tud párhuzamot vonni számomra? Nem.
Ha nincs meg ez az érzelmi plusz töltet, érdekel a majom sorsa? Mellé fogok állni, mint átlagnéző? Nem.

Nos, pont ez az oka, amiért érdekesebb az a Kong film, amelyben a majom kvázi „szerelembe” esik a hősnővel – már ahol van hősnő – és ezért nem tud hosszú távon lekötni egy olyan Kong film, amelyben ilyesminek nem adnak teret. Pedig majdnem. A film vége felé, Kong kimenti a vízbefúlástól a fotós hősnőt, azonban ez a fajta „kapcsolat” olyannyira elkésik, hogy addigra mint néző, tökéletesen eltávolodtam a film tulajdonképpeni hősétől, ezért izgulni sem nagyon tudtam érte, hogy végül legyőzi a rá támadó vizuális gyíkot, vagy nem.

A kezdés:

Az első jelenetben már megmutatják nekünk a majmot, igaz, pillanatra. Ez eleve nem túl jó húzás szerintem, mert ezzel „lelövik a poént”. Mennyivel feszültebbek voltak azok a filmek, amelyekben a majom végül a játékidő azon részében jelenik meg, mikor már rá tudtunk hangolódni a karakterekre, valakivel együtt tudunk érzeni, valakit szimpatikusnak találunk. Erre azért van szükség, mert a nézőnek szüksége van rá, hogy legyen a műben olyan karakter, akivel szimpatizálhat. Az sem baj, ha ez egy kis hajószakács, vagy egy hatodik senki, de érezzünk valamit a karakter iránt. Ehhez azonban fel kell építeni a karaktert, a jellemet. Azért van erre szükség, mert magával a majommal úgy sem fog minden néző eredendően közösséget vállalni. Aki pedig nem képes egy óriásgorillával érzelmileg azonosulni, annak kell, hogy emberekkel tegye ezt meg. (Mert különben puszta látványfilmként lehet, hogy bealszik a mozi felénél...)

A képeket szerzői jog védheti! - http://milsanclale.cf

A „Kong: Koponya-sziget” szereplőivel azonban nem túl könnyű megbarátkozni. Talán pont azért, mert pont egy pici hiányzik hozzá, hogy érzelmileg közelebb kerüljünk hozzájuk. Sem a tudós, sem a kutatást erőltető kutatót nem vesézik ki annyira, hogy érdekeljenek bennünket. Még szerencse, hogy egyikük John Goodman, így legalább a színész karizmája és korábbi hírneve az, ami kicsit hozzá tesz a karakteréhez, ez azonban kevés ahhoz, hogy izguljunk értük. És az összes többi szereplővel ez a szomorú helyzet. Nem ismerjük meg, még az apjára vonatkozó félmondatok miatt sem, James Conrad (Tom Hiddleston) egykori századosának figuráját. Mason Weaver (Brie Larson) fotósáról is annyi derül ki, hogy eléggé fiús, nehezen barátkozik, nem különösebben kedveli a rangokat és képes egyedül is olyan baromságokra, minthogy egy hatalmas ökörről le akarjon emelni egy helikoptert. Mivel Larson mostanában fut be olyan korábbi remek filmek miatt, mint pl. „A szoba”, úgy vélném, azért hozták be a filmbe, hogy mint női főszereplő, elcsavarja Kong és a nézők fejét. Csakhogy ha nem elég szerethető a figura, ez nem fog menni. Ha pedig nem megy, nem fogok szorítani érte, ellentétben mondjuk Naomi Watts-szal, aki már első megjelenésével, a King-Kongban feléleszti a férfi nézőkben az óvó apafigurát, mikor rádöbbenünk, hogy karaktere gyakorlatilag az utcán éhezik. Nos, Mason nem éhező női figura, ám heroikának sem mondhatjuk, hiszen egyetlen feladata, amikor végre ősanyaként tehetne a többiekért valamit – hegymászás után jelzőfény kilövése a semmibe, amiért nem is tudom, miért pont a „törékeny” nőt tartják a legalkalmasabbnak – inkább belelövi azt egy gyíkszörnyetegbe, aki korábban a fegyverektől nem nagyon izgatta magát, de a világító rakétától rendesen megőrül, amikor az kezdi vastag bőrét irritálni...

Van a filmben még egy ázsiai tudós asszisztens is, akinek olyan kevés a szerepe, hogy néha elfelejtjük, hogy ő is a szigeten ragadt.
A kutatást biztosítását egy a háború poklát megjáró, vaskalapos Ahab kapitányra bízzák. Preston Packard (Samuel L. Jackson) kíváló katona... lehetett korábban, mostanra azonban, mikor az „ellenséggel” szembesül, bekattan benne valami és mintegy Moby Dick-ként tekint a sziget királyára, akit annak ellenére igyekszik elpusztítani, hogy korábban világossá vált, nem állnak készen a szigeten fellelhető fegyver-aparáttal a majom megfékezésére, az emberanyag meg rohamosan fogyóban.
Csoda, hogy a katona karaktere nem kezdi lelőni az embereket, dezertőrnek bélyegezve őket, mikor végül a szerencsevadász James kettéválasztja a csapatot katonákra és civilekre, hogy az utóbbiakat védett területre kísérje. A forgatókönyv csavarjainak köszönhető, hogy végül mégis mindenki megjárja a poklot.

A „Kong: Koponya-sziget” számomra a tökéletes Tarzan film, Tarzan karaktere nélkül. Ezt a fogalmat még gyerekkoromban sikerült magamba szívnom, amikor Tarzan kalandjaival szórakoztattam magam. Azóta, ha olyan filmet látok, amelyben egy csapat ember tart egy célért, amely vagy egy kincs megszerzése, vagy kimenekülés valahonnan, és közben a karakterek egymás után hullanak el, a hátteret ehhez pedig valamilyen egzotikus környezet biztosítja, azt simán Tarzan filmnek hívom.

A képeket szerzői jog védheti! - www.qiibo.com

Ez a film tökéletes Tarzan mozi. Trópusi, túlvilági környezet, különféle szörnyek, megterhelő szituációk sora, miközben a kevésbé fontos szereplők lemorzsolódnak. Természetesen nem természetes halál formájában. (Régen ezek a karakterek teherhordók, rabszolgák voltak, akik sebes folyóba fulladtak, lezuhantak a szakadékba egy kőgörgeteg miatt, vagy elmarta őket egy párduc a menetelés közben...)

Itt egy csapat Vietnamot megjárt katonát kapunk tölteléknek és néhány egyéb személyt, akik a kutatáshoz csapódtak. Köztük például a John Goodman által alakított Bill Randát, akit inkább azért sajnálunk, mert ő volt John Goodman és nem azért, mert a figurája szeretetre méltó lenne. A katonák pont ilyen töltelékek, amire a forgatókönyv még rá is erősít a csapattól leszakadó pilóta, Chapman (Toby Kebbell) karakterén kívül, akit ha lehet, a legklisésebb szörnyfilmes halállal írnak ki a filmből, miközben azt gondoltad volna, hogy szerencsétlenül járt srác még fogja a térdén lovagoltatni a fiát. De nem. Sőt, talán a legcsúnyább az egészben az, hogy később „találkozunk még vele”, csak a csodálatos menekülés helyett csúnya befejezésként.
Kétszer néztem vissza Chapman kilépőjét, mert általában, egy ügyes forgatókönyvben az ő karakterének egészen biztosan komolyabb történetszálat adományoztak volna, itt azonban beérték, hogy egy gyenge okként lebegjen a kalandokat folytatandó, mondván, az ő megmentése az, ami miatt Preston elvakultan folytathatja menetelését a szigeten, a meneküléstől ellenkező irányba. Ha más nem, erre jó volt az öreg Chapman, akit talán a legjobban vezettek fel a katonák karakterei közül, hogy végül dicstelen véget érjen figurája.

A történet:
Ha egy lépés távolságról nézzük a filmet, még kevesebbről szól, mint a korábbi filmek. A szigetet el sem hagyjuk, Kong életben marad, egyelőre ember nincs, aki magával vinné a szárazföldre. Persze a stáblista után kapunk egy apró jelenetet, amely előre vetít egy esetleges folytatást, azonban eddig valahogy nem történt utalás rá, hogy haladna a következő rész elkészítése.
Az azonban biztos, hogy a vietnami háború és Kong között akad némi párhuzam, amely az érkező hódító és a helyszínen élő ellenállók között alakul ki. Vietnamban az amerikai hadsereg végül kénytelen feladta a harcokat, mert nem volt felkészülve sem arra a harcmodorra, sem a megfelelő környezetre. Stb.
Itt ugyanaz a helyzet: Sem Kong, sem a sziget egyéb élőlényei nem kedveznek a barátságos állat-simogató megnyitásának tervének. Végül pedig a korábban említett Herman Melville regény az, ami a történetet kikerekíti. A fehér hajóskapitány itt fekete katonává változott, de a motiváció ugyanaz, az eszközök modernebbek. A végeredmény pedig nem lehet más, mint az üldöző halála. Míg Ahab kapitány a vízben leli halálát, addig Preston tűztengert varázsol maga és a szörnyeteg köré, hogy végül porrá zúzzák.
Kár, hogy a stáblistán nem tűnik fel Melville neve, hiszen olyan egyértelmű a történet kölcsönzése. A hozzá adott rengeteg színes háttér nem fogja ezt elleplezni.
Hogy végül a film már nem tudott ébren tartani, annak is köszönhető, hogy mindezeket a formulákat, már korábban olyan remek filmekben elpuffogták, mint a King-Kong mellett hasonló tematikára épülő Jurassic Park sorozat. Jelen esetben ha a szörnyet kicserélik egy T-Rexre, a szigetet pedig átnevezik Isla Nublarnak, akkor egy felejthető, közepes Jurassic epizódot kapunk, gyerekszereplő nélkül.
Nem is tudtam kiért izgulni.

A képeket szerzői jog védheti! - www.artstation.com

A képi világ ugyan szép és színes, sajnos a legtöbb jelenetben mégis olyan érzésem volt, hogy stúdió díszletei között, zöld-hátteret nézek, amelyet kitöltöttek CGI-jal.
A megjelenő óriáspók már kizökkentett, mert annyira Peter Jackson koppintásnak tűnt megjelenése. Ha lehet, a sziget őslakó bennszülöttei itt kapták a leghalványabb szereplehetőséget, semmilyen formában nem téve hozzá a történethez. Csak biodíszletek.
Már a film elején elképedtem, amikor kiderült, hogy a sziget feltérképezéséhez robbantásokra van szükség.
Oké, nem értek a földtanhoz, szeizmológiához, térképezéshez, semmihez, ami ebben a témában fontos lehet, de... tényleg úgy lehet magát a kőzet összetételét, a föld mélységeit megvizsgálni, hogy előzetes ellenőrzés nélkül pusztító bombákat dobunk le a dzsungelre, bízva abban, hogy a robbanásban keletkező tűz nem terjed át az egész szigetre?
Tényleg elég egy befolyásos kormányzó támogatása és aláírása, hogy két szerencsevadász kutató egy napon belül elutazhasson, nem csekély katonai kísérettel, légi támogatással egy ismeretlen szigetet feltérképezni?
Ez az aláírás tényleg olyan hatalmat biztosít, hogy egy szerencsevadászt is azonnal meg bírunk vele vásárolni?
Ki az, aki a pénzt és egyéb, számomra ismeretlen támogatást adta? Ráadásul, mint kiderült, napokon belül?
De ezek már tényleg csak felesleges kötekedések, nem a film technikai és érzelmi felépítését célozzák meg, pusztán nézői észrevételek a fonákságok miatt.

Pozitívumok is akadnak azonban:
A fényképezés talán nem remek, de vannak jelenetek, amik tényleg pofásra sikeredtek, mint pl. a helikopterek levadászása. Természetesen, aki tudja, hogy erőbehatásra, hogyan megy tönkre egy helikopter, az talán talál hibákat az akciójelenetben, számomra mégis szórakoztató volt néhány jelenet megoldása.
John Goodman fájóan bekövetkező halála és a gyíkgyomorban tovább működő random vakuzó fényképezőgépes jelenetsor egészen ügyes.
Samuel L. Jackson egyik-másik jelenete.
Az egyik támogató halála, amelyet a napkoronggal koronáznak meg. Nem túl szép, de legalább pofátlan!
A zene nem lett a kedvencem, nagyon érdemi melódia nem is maradt a fülemben.
John C. Reilly búcsúvideója.
Negatívumok:
Brie Larson és Tom Hiddleston nincs kihasználva.
John Goodman sem.
Eredetiség. Összecsapottság.

65%

A film Mafab oldala: Kong: Koponya-sziget (2017)

Szűzőrség - Blockers (2018)

Szűzőrség - Blockers (2018)

Rendezte: Kay Cannon

Megtekintés: Nagyon féltem, hogy a szokásos, ostoba amerikai vígjáték baromságot fogom látni, de John Cena miatt érdekelt.

Azután azt kell mondjam, hogy nem volt vállalhatatlan mozi. Persze, a gusztustalankodást itt sem tudták kihagyni, amit, miután olvastam Seth Rogen (+15 fő) nevét a producerek között, simán megértettem. Mégsem tudok haragudni erre a filmre. Egyszerűen meg kell szoknunk, hogy a nyolcvanas évek komédiáit ezek a filmek váltják fel és örülnünk kell, ha témájánál vagy megvalósításánál fogva jut egy-egy szórakoztatóbb darab is a vászonra. A "Szűzőrség" más néven blokkolók, ami egy sportból átemelt szakszó, az utóbbiak közé tartozik. Nincs tökéletesen kidolgozva, kihagy néhány ziccert, elfelejt elvarrni szálakat, mégis egészen élvezhető darab, amin a három tehetséges kislány mellett a kiváló Leslie Mann, a darabos, de szerethető John Cena és a seggfejségében is érthető Ike Barinholtz tesz teljessé.

Mondjuk erős a gyanúm, hogy a film végül azért nem lett egy tökéletes fertő*, mert a rendezője egy nő, aki még a forgatókönyv túlkapásai ellenére is elegendő érzelmet vitt a filmbe. Cannon producerként már kipróbálta magát - Tökéletes hang sorozat pl. - és úgy látta jónak, hogy elkészít egy tini komédiát az első szexről. Soha rosszabb első filmet.
* Azért két remek karakterszínészt így is sikerült rávenni, hogy elmalackodják a film legdurvábban explicit jeleneteit. Az egyikük Gary Cole, akitől a napokban láttam ismét a "Hivatali patkányokat", amelyben már kellően utálható volt, azután meg, miközben épp bepótolom az "Odaát" sorozat elmaradásomat, az egyik epizódban - Hollywood Babylon 02s18e - hozta "a formáját", erre most egy szexfüggő apukát alakít, aki anyuval mindenféle huncutságot talál ki, hogy kielégítsék egymást, amíg a gyerek a sulibálon ismerkedik a női nemmel. Az anyuka még nagyobb név, mert Gina Gershon, ha lehetséges, magasabban jegyzett név a szakmában, igaz, sajnos sosem jutott elég magasra, ellenben nem mondható, hogy ne tenne meg néha hajmeresztő dolgokat is, ha a karaktere úgy kívánja: Megmutatja a mellét, ha kell (Showgirls), nőkkel csókolódzik (Fülledtség), orálisan szeretkezik egy csirkecombbal (Gyilkos Joe) vagy épp hagyja, hogy a szájába köpjenek (Megcsalási engedély). Megemelem előtte a kalapomat - véletlenül az imdb adatlapján pont van rajta egy - és kívánom, hogy sok remek karaktert alakíthasson még.

De miről szól a film?
Az amerikai tiniknél marginális kérdés a szüzesség elvesztése. Én már nem nagyon emlékszem a körülményekre, hogy volt e rendesen felkészülés, kibeszéltem-e valakivel, stb. A mai tinik simán blogokat, vlogokat szentelnek a témának, sőt, szégyenlik, ha elmaradnak a többiektől - néhány tanár ismerősömmel folytatott beszélgetésből leszűrve, ami lelombozó adat - ezért sokkal lazábban kezelik, mint mi, az idősebb korosztály gondolnánk.
Amerikában még most is lehet rá építeni egy filmet és ami tetszik, hogy azért némi érzékenységet is sikerült csempészni az érzéketlen tahó humor mellé.
Be kell vallanom, érdekelt, hogyan alakít John Cena, ha nem akciófilmben játszik, ráadásul egy fő szerepet, nem pár perces beugrást.
Annak ellenére, hogy kedvelem, amit a színészektől látok, nem lenne elég egy vígjátékhoz néhány elripacskodott és elviccelt jelenet, ha nincs mellé valami hozadék is, ami beépül a nézőbe, ami megmarad, mert értékes. A hasra esések, sör kontra popsi és társai erre alkalmatlanok. Ennél több kell.

Leslie Mann, Ike Barinholtz

Szerencsére van más is.
Három totál átlagos lány a sulibál előtt eldönti, hogy eljött az ideje, hogy elveszítsék, amit el kéne... A szüleik szerint nem kéne. Érthető, hiszen az ő szemükbe még csetlő-botló csöppségek. A valóságban lassan felnőtt nők, önállóságra törekvéssel. Kilépnek a nagyvilágba, egyetemisták lesznek, beérnek.
Mondjuk nem értem, hogy mi ez a bál estéjén elveszített szüzesség mizéria náluk, de ez kb. ugyanaz, mint amikor a suli legbénább iskolását szívatja a suli vagánya. Amolyan amerikai sajátosság, amire fel lehet építeni filmeket. Amúgy meg úgy közhely, ahogy olvasod.
Nálunk, egyes felmérések szerint, a szüzesség elvesztése már a tini kor elején bekövetkezik, így a magyar néző számára kicsit visszás az olyasmi, mint a kocsiban tapogatás - hiszen nálunk elég kevés fiatal rendelkezik saját gépjárművel - majd miután a srác kellően fel lett húzva, a lány kihátrál az együttlétből, mondván, túl korai: Köszike!

Ezen túltettem magam hamar, mert tényleg érdekelt, merre halad majd a történet, hiszen az egyetlen mondat, amivel le lehetett az alapokat írni: három szülő dacszövetséget kötnek egy estére, hogy megóvják leányaik szüzességét. Kb. tényleg ennyi.
Azonban itt jön ami nagyon fontos: van némi karakterfejlődés és tanulság.

A három szülő már első nap találkozik, mikor beíratták lányaikat az általánosba. Közben eltelik néhány év, történik életükben néhány változás és a lányok befejezik a középsulit. Ideje tovább lépni. Mind az életben, mind tanulmányaikban és a lányok úgy vélik, a szexualitás terén is. Julie (Kathryn Newton) megfogadja a többieknek a menza koszt falása közben, hogy a szalagavató bálján bizony odaadja magát szerelmének, mert eljött az ideje. Kayla (Geraldine Viswanathan) viszonylag hamar az oldalára áll, hogy támogassa, ezért ő is beszáll a fogadalomba, amiből végül a legvisszafogottabb, Sam (Gideon Adlon) sem tud nemet mondani nekik.
Nincs is ezzel semmi probléma, amíg egy hanyag laptophasználat le nem buktatja a lányokat az izgulós szülők előtt.
Akik onnantól kezdve nagyjából a legvégsőkig is elmennének, hogy ne következzen be a "dolog". Azután, ahogyan az elvárható, a legvégső pontnál csak felteszik maguknak a kérdést, hogy valójában miért is ne történjen meg a "dolog"?
Az ő ámokfutásukra és jellemfejlődésükre koncentrál a mozi, miközben a három lány karakterét is teljesebbé teszik, ami nem kis vállalás egy ilyen filmnél, hiszen ha rosszul osztjuk be a játékidőt, nem ismerünk meg bizonyos karaktereket megfelelően.

John Cena

Cannon arányérzéke azonban egyenletes. A három szülő közül még a seggfejnek tartott Hunter (Ike Barinholtz) az, aki a legtöbbet tudja és teszi a lányáért, miközben a külvilág előtt mindez rejtve marad. Lisa (Leslie Mann) fél a változástól, amit majd az okoz, amikor lánya, Julie elhagyja és az egyetemre költözik, ugyanakkor attól is fél, hogy egy nem megfelelő első szex talán nem megfelelő mederbe tereli a szerinte még gyermek Julie-t. Ha úgy vesszük, pontosan a saját múltja és élete az amit kivetít a lányára, és ettől óvná. Azután a film egyik legmegkapóbb jelenetében rádöbben, hogy az az első szex ha már megtörténik, legalább történjen úgy, ahogy, hiszen még az is elképzelhető, hogy sokkal kellemesebb lesz, mint amit egykor Lisa átélt.
Mitchell (John Cena) pedig a tipikus lányos apuka: aki a lányomhoz ér, azt megölöm.
Csak így nem lehet leélni egy életet. A szeretet és ragaszkodás nem téveszthető össze azzal, hogy a lányunkat falak közé szorítjuk és nem hagyjuk, hogy saját döntéseket hozzon, még-ha azok nem mindig a megfelelőek a felnőttek vagy saját maguk számára.

A "Szűzőrség" nem hibátlan film, sőt, vígjátéknak sem a sírva röhögős darab, azonban mondanivalója örök érvényű és egyszer kellemes szórakozás. Vagy akár többször.
John Cena egészen jó komikus.
Amit a konyhában lerendeznek, éjjel, az valami fantasztikus.

A film a pol-korrektség jegyében érinti a leszbikusságot is. Valami difi nélkül már ki sem engednek egy filmet a vászonra. Legyen az szexuális eltérés, betegség, szélsőséges karakter vagy valamilyen váratlan, erőszakos jelenet.

65%

A film Mafab adatlapja: Blockers - Szűzőrség (2018)

Gideon Adlon, Kathryn Newton, Geraldine Viswanathan

A képeket az interneten találtam, előfordulhat, hogy jogvédettek.

Bosszúvágy - Death Wish (2018)

Bosszúvágy - Death Wish (2018)

Rendezte: Eli Roth

Megtekintés: Néha érdemes egy-egy poros filmből Remake-et készíteni, de vajon az 1974-es "Bosszúvágy - Death Wish" az a film?

1974-ben már nem számított újdonságnak az a fajta bosszúfilm, amit a "Bosszúvágy" képviselt, hiszen hasonló darabok már készültek a hatvanas években is. Lásd.: Halálfejesek (1967)
Amiben talán új volt a mozi, hogy kendőzetlenül állt ki a kisember mellett a bűnözők ellenében és az adott korban frissnek hatott erőszakosságával, ami ma már simán átmenne egy korhatár besoroló bizottság előtt is. A hetvenes évek közepén, amikor a meghasonlott USA-ba hazatértek az amerikai katonák, veteránok, kicsit megváltozott a korábbi idillinek beállított életérzés. Amerika elvesztette tisztaságát és már nem volt többé a lehetőségek hazája.
Az utcákra szabadult egy erőszakosabb generáció, amelyiknek már nem voltak álmai és nehezményezte a politika befolyását az átlagpolgár életére.
Rengetegen tértek haza a háborúból, akiknek most a mindennapokkal kellett megküzdeni. Sokuk kábítószerfüggő, meghasonlott emberek, akik galerikbe tömörültek, pont úgy, mint a háború és a kormány ellen lázadozó fiatalok, akik többé nem bíztak saját országukban.
A városi élet egy sokkal sötétebb árnyalatot kapott. A kilátástalanság, a bizalom elvesztése a kormányzattal szemben kinevelt egy frusztrált társadalmat.
Már erre figyelmeztetett az "Eper és vér - The Strawberry Statement (1970)" című dráma is, amelyben egyetemisták tiltakozásuk jeleként elbarikádozzák magukat az egyetemi városban, hogy végül a karhatalom törje meg lázadásukat.
Az utcákat ellepik a bandák és már nincs már meg a hatvanas évek romantikája sem: elég egy rossz szó és folyik a vér.
A kábítószerhasználat felfelé ível és az első fogyasztói azok a harmincas férfiak, akik visszatértek Nam poklából. Köréjük szerveződnek különböző csoportok, amik a rendszer ellen lázadva pont a kispolgárokat veszik célba.

Az eredeti "Bosszúvágy" erről mesélt, főszerepben a hetvenes években már idősnek számító Charles Bronsonnal. Családját támadás éri és a kispolgár miután nem kap megfelelő támogatást a rendőrségtől, saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Brian Garfield regénye 1972-ben jelent meg és nagyon gyorsan megfilmesítették. A végeredménnyel az író olyannyira nem volt elégedett, hogy folytatást írt az első történethez, a "Death Wish-hez, a.k.a. Halálvágyhoz.
Karakterei azonban tovább éltek a vásznon és Bronson még további négy részben irtotta a városi hulladékot.
Utána a történet gyakran visszaköszönt a vászonról, más-más köntösben, de a lényeg sokat nem változott: Egy banda erőszakot alkalmaz a főszereplőn vagy családján, a főhős felveszi a kesztyűt és visszavág. Az alapanyag egyszerű és megfelel egy akció-drámának. Lehet a karaktert rendőrre cserélni és akkor még több vért lehet ontani.

Volt értelme 2018-ban leporolni a témát?
Abból a szempontból igen, hogy legalább az öregedő Bruce Willis kapott egy lehetőséget, hogy ismét hozza a blazírt Bad-Ass figurát.
Szükség volt életre kelteni Paul  Kersey - a könyvben Paul Benjamin - karakterét?
Nem feltétlenül, hiszen már semmi új nincs a történetben. Amerikában mindennapos az erőszak az utcákon. A hetvenes években csak éledező jelenség most már része a amerikai életérzésnek. Diákok lövöldöznek a suliban, beteg elméjű emberek zárkóznak hotelszobákba és lőnek a tömegbe. Az iskolai erőszak külön tantárgy és az Internet is kitermeli a maga pszichopatáit.

A "Bosszúvágy" mondanivalója tehát már nem hordoz nekünk semmi újat, ellenben még mindig szórakoztató lehet azt nézni, amikor a kisember végül feléget mindent maga mögött és fegyvert ragad. A "Bosszúvágy" ráadásul egy lusta feldolgozás. Paul Kersey egy világ szerencsése. Sikerül egy olyan bandával leszámolnia, melynek tagjai nem kompetensek, egymással is alig érintkeznek, így egy egyszerű western forgatókönyveként, Kersey, mint a város leggyorsabb pisztolyforgatója, egymás után levadássza ellenségeit, a végére egyenesen szintet lép és a rá küldött orgyilkosokat profikra jellemző hidegvérrel mészárolja le, miközben elvileg a karakter egy tehetséges trauma-szakorvos. Igaz, a történet alapját képezi az is, hogy a pacifista hős végül szélsőséges módszerekhez nyúlva beszennyezze a kezét, de így mennyire rugaszkodik el a dráma a valóságtól és lépünk át a szürreálisabb akciófilm műfajába?
Teljesen!

Eli Roth munkásságát kifejezetten kedvelem, habár mint direktor nem a megvalósítás az erőssége, hanem, hogy olyan témákhoz nyúl, amelyek annak idején érdekeltek engem is a filmek nézése közben. Roth egy rajongó, aki nem kritikusoknak, hanem a nézőknek készíti filmjeit. Sajnos a végeredmény néha eklektikus "Kopp-Kopp - Knock-Knock (2015)", de a "Bosszúvágy" egy korrekt darab, épp a plusz, ami hiányzik belőle. Roth-nál azonban ez megszokott. A szív.
A vértől iszamós, még forró és lüktető szív.

Szomorúvá tesz az is, hogy mostanra az általam nagyon kedvelt Elizabeth Shue gyakorlatilag az "Árnyék nélkül" óta nem kapott egy rendes szerepet, egy rendes moziban. Viszont mintha Josh Brolin akkortól kezdett volna felfelé ívelni. Vincent D'Onofrio a testvér szerepében is kihagyott ziccer, mert több volt a karakterben, mint amit a filmben kaptunk belőle.

Willis Liam Neeson-t ütötte ki a főszerepből.
Ez az első filmje Roth-nak, ami nem horror.

A film Mafab adatlapja: Bosszúvágy - Death Wish (2018)

65%

Ha megnéznéd:
- Bosszúvágy (2018)

Néma - Mute (2018)

Néma - Mute (2018)

Rendezte: Duncan Jones

Megtekintés: Negatív jövőképből jeles, szórakoztatói faktor kérdéses.

Amikor először láttam meg, hogy Duncan Jones új filmmel készül, nagyon vártam. A direktor korábbi mozijai ugyanis kellemes filmélmények annak, aki fogékony a fantasztikum és érdekes morális kérdések boncolgatására. Azonban a "Mute" alulmúlta a várakozásomat, mert bár részese egy Jones féle univerzum építésnek és a felvázolt jövőkép is részletes, vizuálisan és/vagy hangulatában emlékezetes, ám összességében egy hosszúra nyújtott, nem is túl izgalmas, töredezett bosszú film, amelyben érdekes pontok a nyomozati részek, ahogyan főhősünk eljut A-ból a B-be.

Duncan Jones viszonylag fiatal rendező. Tehetségét a művészetek iránt biztos a papától örökölte, David Bowie-tól, aki első filmrendezői munkájában tevőleges vett részt. 2000-ben Jones megrendezett egy Bowie koncert mozit, melynek anyagát a New York-i Roseland bálteremben rögzítették, június 19.-én. Gondolom, apu ráhatása lehetett, hogy Duncan megragadt a fantasztikus filmek világában, hiszen apu is rendszeresen kerülgette a témát, mind filmekben, mind zenei tevékenységében.

Rendezői debütálása egy érdekes kamaradarab, amelyben Sam Rockwell egyedül állt helyt, több szerepben. A "Hold - Moon (2009)" kifejezetten egy poénra kihegyezett, társadalometikai kérdéseket feszeget és az embert, mint egyedülálló, szuverén személyt mozgatja a történetben, hogy azután kapjunk egy pofont: A főszereplőről kiderül, hogy valószínűleg klón és többedmagával, gyakorlatilag rá van kényszerítve, hogy egy befolyásos társaságnak végezzen karbantartási munkákat a Holdon, mert olcsóbb a klónokkal folyamatosan tartani a tempót - kiiktatva a korábbi "darabot", - mint betanítani valakit a földön és kijuttatni az űrbe.

A "Hold" olyan pozitív visszhangot kapott nézői és kritikusi szinten, hogy Jones lehetőséget kapott több pénzből, Hollywood-i produkciót tető alá hozni. A "Forráskód - Source Code (2011)", ha lehet, még elborultabb ötletekkel foglalkozott, amelyben az időutazás egyik formáját vesézik ki, beoltva némi "Idétlen-időkiggel". Az ember miben léte itt is fontos kérdéssé lépett elő, amikor a film végén kiderül, hogy hősünk tulajdonképpen már nem is képes az életre, csupán a nagy hatalmú társaság az, amelyik kihasználva az agyában rejlő információkat, kizsákmányolja a testet.

Itt még azt jósoltam volna Jones-nak, hogy ha így folytatja, igen fontos sci-fi rendező lehet belőle, de bevállalta a videójátékból készült Warcraft mozit, amely legalább annyira visszavetette Jones renoméját, mint korábban Shyamalan karrierjét rombolta "Az utolsó léghajlító". Miért? Mert minkét történet már egy korábban ismert univerzumot dolgozott fel, amelyben rendezőink kézjegye nem tud markánsan érvényesülni, legalábbis, nem érződik a kész művön. Világszinten a film nem bukott meg, de bőven alatta maradt a várt bevételeknek.

A "Mute" kifejezetten visszaesés Jones filmográfiájában és beállt a Netflix által promotált sci-fi mozik sorába, amely jó rendezővel, remek színészekkel, érdekfeszítő történettel, de olcsó kiállításban kerül képernyőre.

A Néma (Alexander Skarsgård) egy bárban dolgozik, ahol gyengéd érzelmek szövődnek közte és az egyik szexi felszolgáló lány között. A kapcsolat tisztaságát nehezíti, hogy a bár amolyan szexgyűjtő pontja a város söpredékének. A lény hamarosan eltűnik és a Néma pedig hol szerencsével, hol logikával, de keresztül vágja magát a városon, hogy megtalálja a szerelmét.

A film pozitívuma, hogy Paul Rudd alakítja a gonosztevőt, Kaktusz Bill-t a filmben és ezért ismét kapunk némi Rudd humort, amit kedvelek. A hátrány szintén ez: Rudd kiváló színész, ha humorról van szó, de mivel beleragadt ebbe a skatulyába, nehéz őt negatív szerepben megszokni, amire rátesz egy lapáttal a film stílusa is, mert néha túl vicces, máskor indokolatlanul komoly/komor. Nehéz is ráhangolódni az eseményekre. A végére már vártam, hogy derüljön ki mi történt és lépjünk tovább. A Két órás játékidő kifejezetten szükségtelen és a kész film néhol emlékeztet "A káosz birodalma" című stílusos borzalomra.

Skarsgård-dal kifejezetten elbánik a forgatókönyv, hiszen végig néma marad. A szuggesztív hangja nem segít a karakter formálásában, bár, arra ott vannak a szemei és gesztusai.
Ha ismered Duncan Jones világát, akkor rengeteg utalást fogsz észrevenni a filmben, amik korábbi munkaira és a magánéletére respektálnak. A filmet dajkájának és édesapjának ajánlja.

Aki nem szereti a lassú folyású drámákat, az kerülje a filmet. Aki viszont kedveli Duncan Jones világát és a főszereplőket, azoknak egyszer elmegy kategória. Persze szerintem. Neked lehet, hogy a kedvenc mozid lesz.

65%

A film Mafab adatlapja: A néma - Mute (2018)

Tomb Raider - Tomb Raider (2018)

Tomb Raider - Tomb Raider (2018)

Rendezte: Roar Uthaug

Sikerült már néhány mame-t készíteni, amely kihangsúlyozza
Vikander csodálatosan hosszú és kecses nyakát.

Megtekintés: Nem lettem meggyőzve. Ha lesz folytatás, az talán nagyobbat durran.

Először is gyűjtsük össze, mit tudok Lara Croftról, a játékról. Azt hiszem, ha elmondom, hogy az összes Tomb Raiderre fordított játékidőm kimerül úgy kb. 20 percben, akkor azzal tökéletesen összesítettem, mennyire nem vagyok kompetens ebben a világban. Az a húsz perc sem szórakoztatott, mert valami vízesés szerűn kellett volna átverekedni magunkat és a haverom .- azt hiszem, inkább ő játszott, én szurkoltam hozzá - néhányszor leesett és újra kellett mászni. Azután volt valami folyosóban futkározás, két pisztollyal lövöldözés és kutyák (?)(Itt teszem hozzá, az sem biztos, hogy egy időben, ugyanarról az epizódról ugranak be emlékképek). Azután a fiam mutatott valami intrót, ami tetszetős volt, de nem sarkalt játékra már. Mert addigra ráuntam és kijött két mozifilm, amik nem szippantottak magukba. Hiába Angelina Jolie. Sőt! Megkockáztatom, hogy mivel sosem volt esetem ez a kocka arcú, pacsker szájú, negyven kilós nő, akire ráaggatták, hogy szexikon és egy horoggal fektet meg állig beöltözött kommandóst, még direkt irritált is. Az első film szódával elment - arra sem emlékszem - de a második már a fényképezéssel és a nálunk hozzáférhető képmérettel is kifejezetten taszított, a történetről már nem is beszélve. Még annyira sem emlékszem rá, mint az elsőre.
Ja, várj, nem az elsőben volt az a robot, amelyik szétcsapja a sziklát, utána meg Jolie, akarom írni, Croft szinte ledöntetlenezik vele, és félrelöki a robotkarokat, miközben az bele akar tolni a testébe egy kőrfűrészt? Abba a testbe, amelyik vasággyal negyven és talán pont ezért még csak nem is vérezne...
Meg, mintha egy időben a cég, amelyik teremtette, szexikon igyekezett volna gyúrni belőle, hogy gamer újságok címlapjáról vagy középső oldalas poszteréről grimaszoljon ránk a Lara Croft csaj, mert a mosoly az elég karakteridegen volt tőle a nagy harcokban. A melle is, mintha kifejezetten nedves álmok hatására fejlődött gyorsabb evolúcióban, mint ahogyan a játékmenetet fejlesztették volna.
Ezekre emlékszem. Meg arra, hogy egyik kedvenc filmes blogom kifejezetten érdekes és erős cikket szentelt már a témának, kivesézve az első részt. Élvezet olvasni!
Filmbook cikk a Tomb Raiderről!
Filmbook cikk a játékról, első rész!
Filmbook cikk a játékról, második rész!
(Ezeknek ugorj neki és képben leszel!)

Hét év alatt még a bejáratig is alig jutottunk el. Végre sikerült, nyisd ki gyorsan! Vagy berobbantjuk! Nem mintha nem lenne már annyi idő, hogy azzal a temérdek emberi erővel és technikával ne tudnánk kiásni...

Roar Uthaug neve nekünk túl sokat nem mondhat, ám, ha vagy olyan elvakult horrorrajongó, aki nem csak amerikai filmeket néz meg, hanem kedveli a hideg északi népek filmkészítését, a horroron belül pedig gyengéje a Jason szerű, slasher mozik, akkor szinte biztos, hogy belefuthatott a Fritt Vilt - Hideg préda (2006) sorozat valamelyik részébe, amelynek nyitó darabját rendezte Uthaug. A film a műfajhoz nem tett hozzá, hiszen ezt a csontot már szikkadtra rágta a filmvilág, a megvalósítás azonban igen hangulatos és tetszetős volt. Uthaug utána még hazájában készített néhány hasonlóan hangulatos mozit, hogy mostanra a hollywoodi gépezet is meglásson benne valamit és a zsebébe csúsztasson annyi pénzt, amiből egy nem túl hangos, de korrekt durranásos videójáték filmet tehessen a vászonra.

Női főszerepre sikerült megnyerni Alicia Vikandert, aki valamit nagyon tudhat, hogy ennyire szalad vele most a szekér és egy Oscar-díjat is sikeresen eltett zsebre, jelöléseiről, egyéb díjairól nem beszélve. Engem még nem győzött meg, egyelőre úgy vélem, jókor volt, jó helyeken. Kb. hét éve robbant be a köztudatba és egyelőre köszöni, jól elvan. Lehet, hogy nem vagyok tőle még elájulva és várom a nagy "filmjét és szerepét", de Vikander szerintem egy megfelelő nő volt a főszerepre. Csinos, kecses, ha rágyúrnak, dögös. Nincs melle? Engem sosem egy mellméret fogott meg a karakterben, mert szerencsére, nem vagyok mellmániás. Amúgy meg, Jolie-nak sincs nagy melle. Ha véletlenül azt hitted, az szilikon lesz, nem zsírszövet.

Az már jobban zavart, hogy a film elején a forgatókönyv egy olyan Lara Croftot mutatott meg nekem, aki valahogy távol állt attól, amelyikre homályosan emlékszem a játékokból és az azokat folyondárként körbeölelő hype-ból.
Első verekedése a ringben úgy végződik egy nő ellen, hogy Lara lekopogja a harcot, mert fojtófogásból nem tud szabadulni? Tényleg?
Utána bevállal egy kis üldözési versenyt, amiben csal is kicsit, meg elbaltázza a végén. Tényleg?
Ha nincsenek meg benne azok a tuti adottságok, ami miatt a játékokban ő az a harcedzett amazon, aki minden problémát legyőz, ha nem ésszel, akkor fegyverrel, hogyan higgyem el, hogy film végére a karaktere azzá fejlődik, amivé kellene?
Nem. Részemről Lara Croft már gyermekként magába szívja, hogyan kell túlélni, így parancsolva mindenkit maga mögé. Nem baj, ha nem üti ki a drabális pasit egy ütéssel, mert ne már, de akkor legyen nála egy tíz centis kés és szúrja oda a csávóban, hogy az essen össze, de másodperceken belül. Szóval, ne legyen lehetetlen, csupán karcolja...

Itt ráadásul, valami sértett okból kifolyólag Miss Croft kitalálja, hogy mindennapi kerékpáros futár halandóként tengeti a napjait, mert apu (Dominic West) "elhagyta" gyerekkorában és most így határolódik el a múlttól, illetve attól, hogy szembe nézzen apja lehetséges halálával. Szóval ő lenne a tékozló lány, aki lelép otthonról. Mondjuk, az, hogy milliárdos örökösnő, akinek a seggében is testőrnek kellene lennie, annak ellenére, ő mit akar, az nem számít. Azért, mikor bajba kerül, megjelenik a megfelelő háttér.
Lara végre kénytelen megkapni néhány dokut, hiszen letelt a gyászidőszak. Ha apa nem került elő, akkor Larának kutya kötelessége örökölni. A kisasszony pedig csak azt kaparintja magához az összes vagyonok közül, amelyik elvezetheti az apja nyomában, hiszen a lányka sosem adta fel, hogy látja még az apját.

Hogy legyen némi kaland faktor is a filmben, apját egy olyan expedíció után követi, amelyiknek misztikusak a célja, és mi lenne más a végcél, mint megmenteni a földet?

Lara összefut az ellenséggel, Vogel-lel (Walton Goggins) aki első körben bevallja neki, hogy megölte az apját. Ez azért poén, mert nem igaz, de legalább feleslegesen felhúzza a nőt, hogy az hátha fejbe csapja egy megfelelő pillanatban holmi szekercével. Látni a szemében, hogy az lenne a terv, csak túl sok a marcona-martalóc.

Vogel szintén a papa által kutatott titkokat akarja felfedezni, mert lenne vevő a misztikus "fegyverre" vagy démonra, vagy bármire is, ami ugye, jelen pillanatban még az is lehet, hogy egy hatalmas nagy blöff, amit a régi történelemkönyvek és varázslexikonok az évek alatt felfújtak és nincs másról szó, mint lufikról.
Persze minden hasonló filmben a végén történik valami megmagyarázhatatlan, misztikus, félelmetes és lehetőleg véres mágia, mikor az utolsó láda is kinyílik. Most gondolj bele, mekkora poén lenne már, amikor a nagy gonoszok, a milliárdos befektetőikkel végül kinyitják, amit ki kell és egy halom értéktelen csontot találnának némi por és pókháló közé temetve. Akkor mi lenne a következő lépés? - Ejj, kinyírtunk egy tucat embert, elköltöttünk egy teljes Afrikai ország éves GDP-t és a jussunk egy megdöntött mítosz, halom csont alá temetve! - Velem most mi a terv, Mr. Evil? - Nos, Lara, a történések függvényében, azt hiszem, nyugodtan hazamehet. Esetleg, ha igényli, vigye a csontokat is. Mi inkább levágjuk a tökünket...

Szóval, Lara a fellelt nyomok nyomában, nyomban nyomozni kezd apja fellelhetősége után. Összecsap, menekül, fejlődik, leszámol, könnyek.
Mondanám, hogy tágra nyílt szemmel bámultam a vásznat, mert annyira telitalálat volt a mozi. Nem fogom.
Szépen fényképezett, a CGI viszont már közel sem az igazi. A zene is lehetett volna erősebb és valahogy a vége csavar sem tett semmi olyat, amit nem láttam volna hasonló filmekben. Pl. a Lost-ban. Vagy a Kaptár sorozatban. Tudod, amikor kiderül, hogy.... az szpojler lenne.

- Vajon fogok még ezzel az fejjel pozitív hőst alakítani? Mondjuk öt éven belül...? (Walton Goggins)

Mellékszereplőként kap még két percet a mostanában hanyagolt komikus, Nick Frost, aki nem, mintha nem dolgozna, de Simon Pegg nélkül félkarú óriás. A másik, akit megemlítenék, Daniel Wu, aki a férfioldalt erősíti és legalább nem akartak ráerőltetni Larára semmilyen romantikus szálat - de igen, az elején, az indiai srácot, akit elvárok a második részben is. Szóval, talán nem véletlen, hogy kifejezetten Larához illő férfi karaktert nem erőltettek a forgatókönyvbe, hiszen még a végén szerelembe kellene esnie. (Ha nem teszi, a rajongók még azt hiszik, femináci a karakter, aki nem szereti a pasikat, pedig milyen durva lenne már, ha kiderülne sok millió geek álmáról, hogy leszbian?)
Amit elvárok a folytatástól, hogy a misztikus szál ezek után még erősebb legyen és a film elején látott ketrecharcos csajszival küzdjön meg újra, csak most derüljön ki, hogy már akkor legyőzhette volna, éppen csak nem akarta, hogy annak sérüljön a kis lelke. (Mivel Lara lelke totál erős, egyben van, neki nincs szüksége, hogy mindig bizonyítson! Akkor még a film végi nagy karakterfejlődést is megbocsátom, hogy milyen tökös... azaz, milyen erős női amazon lett belőle.

65%

Ha megnéznéd:
- Tomb Raider (2018)

Bizonyíték, hogy moziban néztük! Baba néha megbökött...