A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 60%. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 60%. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. április 1., hétfő

Csodálatos fiú – Beautiful Boy (2018)

Csodálatos fiú – Beautiful Boy (2018)


Rendezte: Felix Van Groeningen

A film Mafab adatlapja: Beautiful Boy (2018)

pintereset.com
Megtekintés: Steve Carell és Timothée Chalamet játéka nem rossz, mégis, ha erősebb mozifilmre vágyódsz a témában, akkor még mindig azt mondom, hogy Leonardo DiCaprioEgy kosaras naplója” köröket ver erre a mozira. Sőt, ebben is van egy pénztarhálós jelenet, ami meg sem közelíti az említett elődöt.

Ugyanakkor nem mondhatom azt, hogy a film nem használja ki a témában rejlő kliséket maximálisan, hiszen egy önéletrajzi ihletésű darabról beszélek, aminél nem törekedtek arra, hogy a végsőkig feszítsék a húrt a jobb eladhatóság kedvéért. Nem is túl bonyolult a történet, hiszen egy mondatban összefoglalható: „A drog rossz, értem?”

David Sheff (Steve Carell) miután felügyeleti jogot nyert fia, Nic (Timothée Chalamet) felett és közben új felesége oldalán egy másik családot felépített, lassan kénytelen rádöbbenni, hogy előző házasságából született fia, Nic, lassan eltávolodik tőle, sőt addigi életétől, és ki tudja milyen belső erők hatására a drogok világába menekül, végigjárva a lépcsőfokokat az alkoholtól indulva az enyhébb szerekig, egészen a legkeményebb amfetaminokig.

David és neje (Maura Tierney) kezdetben igyekszik felfogni az eseményeket, majd részesei lenni, hogy segítsenek Nic-nek a rehabilitáció alatt, azonban hiába a rengeteg elolvasott szakirodalom, hiába a tömérdek orvos, mentor, szakértői jó tanács, a végső döntés a fiúé és ha nincs benne elég erő és motiváció, hogy letegye a szert, akkor el fog bukni.

A film igyekszik hűen és érdekesen bemutatni, hogy milyen a világ, amelyben egy függő és családja kényszerül, azonban sajnos, ezt nem teszi túl érdekesen. Valahogy töredezett az egész, nehezen áll össze. Steve Carell nagyon jól hozza a válaszokat kereső apa szerepét, ám vannak szegmensek, amik úgy tűnik, nem vezettek sehova. Például egyszer maga is kipróbálja az extasy-t, ám azon kívül, hogy felpörög tőle, többet nem foglalkozik a film a témával. Pedig fontos része lenne annak, hogy David megértse Nic-et, azonban a tapasztalatait megtartja magának.


Nic karakterfejlődése egészen egyenletesen és hitelesen mutatja be egy szinte még gyerek elzüllését és állandó harcát démonaival, viszont itt is maradt hiányérzetem, mert a filmből nem nagyon derül ki, hogy pszichésen azon túl, hogy ha valaki rákattant a szerre, miért nem bír vele, kevésnek éreztem a magyarázatot rá, hogy miért kell elindulni ezen az úton, miközben az embernek rendezett az otthona, szerető a családja és láthatóan megadnak neki mindent.

Többet boncolgathatták volna, hogy miért érzik ezek a fiatalok, hogy pótcselekvésekkel kell küzdeniük valami ellen, ami a fejükben alakul ki és egyértelműen hormonális okokra vezethető vissza. Mert én is voltam tini, ráadásul elvált szülők gyereke, amikor mindent és mindenkit hibáztattam, valahogy mégsem lettem sem alkoholista, sem drogfüggő, bár nyúltam mindkettőhöz, még az őskorban. (Azért sörözni lehet...)
Szóval, ami érdekelt volna, hogy Nic miért érzi úgy, hogy csak úgy lehet normális, beilleszkedő fiatal, csak úgy birkózhat meg a problémáival, hogy elbódul, kiüti magát.
Egyáltalán, mik ezek a problémák? Milyen terhet ró egy fiatalember vállára az élet, hogy meneküljön a valóság elől, aki gyakorlatilag megkap apjától mindent?


Talán, pont a suli vége előtti évek az az időszak, amikor a gyereknek rá kell döbbennie, hogy hamarosan kikerül a szülői védelmi rendszerből és saját lábra kell állnia és ez terheli meg a fiatalok lelkét, sokszor szélsőségesen?

A választ nem tudom, most sem tudtam meg, csak követhettem a Sheff családot egy olyan úton, amelyre sosem akartak rálépni. Figyelhettem, ahogyan Nic eltávolodik szeretteitől, ahogyan apja görcsösen keresi a választ, ahol nincs logikus felelt, pusztán találgatások.
Ami talán a film hátránya, hogy sosem tud igazán elég drámai lenni. Lehet, közel is jár hozzá, sőt, lehet, hogy az ilyen filmeknek direkt felkavaróbbnak kellene lenniük, hogy hátha azzal is segítenek néhány, a drogokkal esetleg ismerkedő embert félretaszigálni ebből a sehova sem vezető irányból, ám a „Csodálatos fiú” nem elég bevállalós. Van egy jelenet, amikor Nic majdnem aranylövést ad be magának, de amikor igazán lehetne mocskos és drámai a film, jótékonyan elhagyja őt a kamera. Máskor a barátnőjének ad be túl sok heroint, ám ott sem húzzák a végletekig a feszültséget, mert a kis hölgy előbb visszatér az életbe, mint dramaturgiailag megtehette volna. Szóval úgy érzem, a film kicsit talán „könnyedebb”, mint a téma megkívánná, biztonsági játékot játszik a könnyen befogadható és a zsigeri hatás között. Valahogy nem teszi mocskossá szereplőit, pedig a téma azzá tesz.

Ezért nem is lesz a kedvenc filmem a témában, sőt, azt sem érzem, hogy többször nézős darabról lenne szó, ami azért fájó, mert a témában több lenne és a színészek is sokkal többet érdemeltek volna.
Sajnos, még az olyan részeknek sem szentelt szerintem eleget a film, mint amikor David végül lemond a fiáról, pedig ott még feltornázhatták volna a drámaiságot.
David Sheff könyvének borítója

A „Csodálatos fiú” egy jó, de nem kiemelkedő filmdráma, erős színészekkel. Az egyik legjobb jelenet mégis az, amikor Karin Balfour, David második felesége (Maura Tierney) üldözőbe veszi a házukba betörő Nic-et, hogy maga sem tudja, mihez kezdjen azzal, ha elkapja a fiút, csak egyszerűen anyaként és nevelőanyaként gondolom igyekszik rövidre zárni bizonyos határokat, ám végül igyekezete kudarcba fullad. Maura Tierney sosem tudott elég magasra kúszni Hollywood-ban, ebben a jelenetsorban mégis megmutatja, hogy sokkal több van benne, mint amit eddig használtak belőle. Timothée Chalamat már bizonyította tehetségét és itt is vannak jobb jelenetei, de szerintem belőle is többet lehetett volna kihozni feszesebb, erősebb forgatókönyvvel. Steve Carell azonban egészen kiváló David Sheffként. Az ő játéka miatt érdemes végignézni a filmet, melynek befejezése is hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen valahogy levegőben lóg az egész. Épp ezért várd ki a szereposztást, mert ott még hallhatjuk Nic szavait Chalamat hangján keresztül, ahogyan percekig meséli érzéseit. És pont ez az egyik oka, hogy az ember úgy érzi, nagyon sok minden hiányzik a teljes kép megértéséhez a filmből!

Felix Van Groeningen filmjében nem éreztem a rendező egyéniségét, sőt, eléggé tévéfilmes hatású az egész, azonban egyszer érdemes megtekinteni.
Talán belső poén lehetett, hogy az egyik szakember szerepére azt a Timothy Huttont kérték fel, aki már maga is alakított zűrös kamaszt, az "Átlagemberek" című filmben, 1981-ben, amiért megkapta az Oscar-díjat!

70%

A film David Sheff „Beautiful Boy” és Nic Sheff „Tweak” című könyvéből lett elkészítve.

Nic Sheff könyvének borítója: Tweak ami csípés, de gondolom, ebben a környezetben szúrást jelenthet.


2018. május 29., kedd

Anon - Anon (2018)

Anon - Anon (2018)


Rendezte: Andrew Niccol

Megtekintés: Niccol valamikor elkészítette a Gattaca (1997) című utópia-drámát és azóta jegyzik. Azzal olyan magasra tette a lécet, hogy nem sikerült megugrania.

Mert bár nem emlékszem valamennyi aspektusára a Gattacának, ám az egészen biztos, hogy a remek színészek és a nem kevésbé fontos mondani való mellé még egy nagyon szép, drámai lezárás is társult, egyfajta konklúzióval, ami a flashback-ekkel együtt egy gyönyörű keretbe foglalta azt a metaforikus művet az égbe szállás motívumával.
A baj, hogy ebből a lírai rendezőből mostanra mintha semmi sem maradt volna. Niccol mestere a  hangulatfestésnek, ami a hideg jövőképeket illeti, sőt, "A fegyvernepper - Lord of War (2005)" bizonyította, hogy egy hagyományosabb történetmesélésre is képes, kikacsintásokkal, humorral, az "Anon" azonban egy félresikerült darab, ami a szórakoztatást illeti, hiába a koncepció része, hogy a világ, amelyben a történet játszódik, egy végtelenül steril és neurotikus univerzum.

Annak ellenére, hogy részemről nem éreztem, hogy Niccol elkapta volna a fonalat, köszönet jár érte, hogy a Netflix áldoz arra, hogy minőségi sci-fi kerüljön bemutatásra a szolgáltatásukon keresztül. Nem a cég hibája, hogy néha a felkínált alapanyag nem kellően felhasználó barát.
Az "Anon" egy olyan jövőben játszódik, amikor az emberiség legnagyobb része egy fantasztikus találmánynak köszönhetően amolyan videó kapcsolatban állnak egymással, melynek segítségével szinte nincsen titok a másik előtt.
A főszereplő Sal Frieland (Clive Owen), aki olyan nyomozót játszik, akinek a feladata, hogy ha megkeresik a cégét bármiféle a múltban történt fonáksággal, akkor Sal, mint pártatlan külső szemlélő, felkutassa a kérdéses emlékeket és kielemezve megmutassa, ki a bűnös.
A találmány másik fontos hozadéka, hogy valós időben működik gugliként, ezért bármit látunk, arról információkat kapunk, amelyek 3D-s feliratként vetítődnek ki a szemünk elé a világba, beleértve a velünk kapcsolatba lépő személyeket, akikről szinte minden fontos adatot megtudhatunk.


Nem véletlen, hogy ebben a világban mindenki kicsit tartózkodó és kimért. Sal, miközben a piti lopási ügyeket igyekszik felgöngyölíteni, kap egy gyilkossági ügyet, melynek tettese, egyes jelek szerint, képes belepiszkálni a neurotikus emlékekbe és felhasználók számára a valóságot is ügyesen manipulálja.
Sal a nyomozás során belebotlik egy titokzatos fiatal nőbe, Anon-ba (Amanda Seyfried) akinek fejében ott lehet a kulcs a megoldáshoz.

Niccol még mindig remekül képes a hangulatot átadni. A színek használata, kamerák beállításai, a zene, a helyszínek mind egy letisztult jövőt vetítenek elénk, amelyben nincs helye egyszerű érzelmeknek, vagy csak a hálószoba falai mögött. Az utcák sterilek, nincs egy felesleges elem rajtuk. Mintha a virtuális világba való belépéssel a valóság is egyfajta virtuális helyszínné változott volna, amely azért olyan tiszta, mert a programozók nem látták értelmét, hogy időt szenteljenek a "koszolásnak".

Van lehetőség a történetben, ám akik korábban azt jósolták, hogy Andrew Niccol új filmje az idei sci-fi termés várhatóan legnagyobb dobása, azok egészen biztosan tévedtek. Niccol filmes tevékenységének minősége erősen hullámzó, de az "Anon" legalább érdekesebb témát boncolgat, mint a 2014-es "Arctalan ellenség - Good Kill". Az azonban a rendezőn is múlott, hogy a végeredmény nem lett szórakoztatóbb filmélmény.
Niccol nagy kedvence, Ethan Hawke sem tette tiszteletét ebben a moziban.
Az "Anon" nehezen lesz olyan kult mozi, mint a Gattaca, mert abban érezni a végtelen humanizmust, míg az "Anon" inkább egy öncélú stílusgyakorlatnak tetszik.

+ Hogy a Netflix ontja magából a sci-fi zsánert.
- Hogy ezek a filmek valamiért alig bírnak egy szint fölé helyezkedni.

60%

A film Mafab adatlapja: Anon (2018)

Ha megnéznéd:
- Anon (2018)


2018. május 3., csütörtök

Wheelman - Wheelman (2017)

Wheelman - Wheelman (2017)


Rendezte: Jeremy Rush 

Megtekintés: Szikár darab, remek főszereplővel.

A film főszereplője egy apaként befürdött és bűnözőként is eléggé takaréklángon égő, autós vezetős munkákat vállaló férfi, Wheelman (Frank Grillo).

Rövid időn belül ez már a második olyan mozi, amelyiknek markáns, karizmatikus főszereplője van és amelyben a történet szinte el sem szakad egy-egy autó belső terétől. Korábban Tom Hardy próbálta ki magát egy drámai kamaradarabban, ahol rajta kívül mást nem is ismertünk meg személyesen, pusztán telefonbeszélgetésekbe hallgatva kellett megértenünk, hogy a Locke nevű főhős miért is rúgja fel korábbi életét és ahol jobbra kellene fordulni, ott miért megy balra. Ez volt a "Locke - Nincs visszaút (2013)". Már öt év telt el azóta???

Most ismét itt egy film, amely a címét a főhőséről kapta, aki egy autóban éli át az estét - nagyjából - és hasonlóan fontos döntéseket kell meghoznia. Rush forgatókönyve - igen a rendező írta a szerzői filmjét, ez az első nagyjátékfilmje - ennél azonban profánabb. Bár van dráma is benne és akció is, a kamaradarab jelzőt a szűz tér ellenére nem lehetne rásütni, hiszen szereplőink, a kocsik ellenére, bejárják az éjszakai várost, többször elhagyják az autót/autókat.
Grillo legalább annyira karizmatikus színész, mint Hardy, ebben biztos vagyok. Sőt, a színész munkásságát szerintem már előbbről ismertem, csak a nevét nem jegyeztem még meg. A "Szőkés" sorozatban figyeltem fel rá - habár a "Különvéleményt - Minority Report (2002" már előbb láttam, csak ottani szerepe nem domborodott ki a többi pre-cop és ügynök közül - és bár a remek börtönös szöktetős darabban nem sok vizet zavart - amennyire emlékszem, az első évad egyik áldozata lett az ő karaktere is - azért fizimiskáját sikerült megjegyeznem.
Sok epizódszerep után, végre mostanában már főszereplőként is megállja a helyét. A "Purge" sorozat eddig két részében irtotta akit kell, és, hogy a mainstream darabokban is képviselve legyen, két Marvel moziban is megjelent, előbb Amerika kapitány segítőjeként, majd ellene.

A "Wheelman" nem túl fifikás darab. Nem indul rosszul, ahogyan megismerjük a főszereplőt, aki bér-sofőrségből tartja el magát, majd átverik és menekülnie kell az életéért, de a szereplők szinte mind unszimpatikusabb, beleértve magát a címszereplőt is, akivel főleg azért kezdünk együtt érezni, mert kiderül, hogy tini lánya is érintett az egyre kuszább és veszélyesebb ügyben.
A cselekmény kissé logikátlan, a befejezés is kissé összecsapott.
Ami még zavart, hogy Wheelman a történet szerint igyekszik jó apja lenni a lányának, Katie-nek (Caitlin Carmichael) mégis eléggé lekezelően bánik vele, amikor a történet utolsó harmadában némi információt kellene csepegtetnie a gyerek felé, hogy az mégse teljes bizonytalanságban forgolódjon az események sodrásában. Talán írói fogás volt, hogy ezzel a szenvtelenséggel tökösebbé tegyék a karaktert, de nálam negatívumként jelent meg.


Az akció jelenetek eléggé elnagyoltak, és bár a végén egyértelműen egyfajta hepiendet kapunk, valójában nem értettem, hogy mire akart kimenni ez az egész mozi,azon kívül, hogy anya, lánya és a papa között a bizalom nem fog erősebbé válni, az biztos.

Az autós üldözések közepesek, a hangulat és atmoszféra azonban végig elég feszült, ami miatt egyszer lehet tenni egy próbát a film megtekintésével.
Grillo kedvelőinek kötelező.
A "Wheelman" első filmnek tökéletesen vállalható, azonban nem lesz belőle kultikus darab, a forgatókönyv elnagyoltsága miatt.
A "Netflix" azonban lassan, de biztosan, gyártogatja illetve terjeszti a közepes drámáit, sci-fiket, krimiket. Ebbe a sorba illeszkedik a Wheelman is.

60%

Ha megnéznéd:
- Wheelman (2017)

Hurrikán meló - The Hurricane Heist (2018)

Hurrikán meló -  The Hurricane Heist (2018)


Rendezte: Rob Cohen

Megtekintés: Habkönnyű akciófilm, amit már elkészítettek a kilencvenes években.

Csak valahogy most került moziba. (Ne értsd szó szerint!) Rob Cohen-nek rendezői pályafutása alatt volt egy jó éve. Az volt a csodálatos 1996, amikor sikerült azt a bravúrt meglépnie, hogy két rendezése került szinte egyszerre - hazai - mozikba és mindkettő film - saját vélemény - de erősen kiemelkedett a hasonló műfaji alkotásokból. Az egyik a "Sárkányszív - DragonHeart (1996)" amely egy remek fantasy mesefilm és itt ismertem meg David Thewlis-t, a másik pedig az "Alagút a halálba - Daylights (1996)" amelyik szerintem az egyik legjobb Stallone mozi, amiben Stallone nem öli az ellent és katasztrófafilmek között is benne van nálam a top 10-ben. (Érik egy katasztrófa Top10...)

Sem előtte, sem utána nem kápráztatott el minket Cohen, sőt, filmjei mintha egyre sterilebbek lettek volna. Korrekt daraboktól lassan átcsúszva a gagyi és feledhető darabokig. A "Halálos iramban - The Fast and the Furious (2001)" nekem mindig is csak egy "Holtpont" koppintás volt, szörf helyett autókkal. Nem Cohen érdeme, hogy annyira kinőtte magát a franchise. Az "xXx" inkább volt számomra Diesel reklám és röhejes, olyan jelenetek miatt, mint ezüst tálcán lecsúszni egy korláton... Ami pedig utána jött, azok többnyire egyszer nézős, felejtős kategória.

A "Hurrikán meló" szintén ezt a vonalat erősíti, mert a film nem más, mint egy összevont akció-katasztrófa mozi, olyan elődökkel a zsebében, mint a "Twister" szintén a csodálatos 1996-ból, vagy a "Vízözön - Hard Rain (1998), ami meg tipikus hollywoodi klisés akciófilm, és amely sémát tucatnyi hasonló felépítésű moziban láttuk és amely sémát kb. az 1988-as Drágán add az életedben! fektették le. A "Hurrikán meló" tehát ebből a szempontból eléggé elsőfilmes alkotásnak is tűnhet és konkrét jeleneteket és cselekményszálakat emel át a megemlített filmekből. Pl.: A főszereplő gyermekkorában szembesül a természeti katasztrófa gyilkos erejével és közben elveszíti az apját. A kalandok egy pontján a csalódott helyi rendőrség rossz útra téved és szembekerül a végtelenségig pozitív szereplőkkel. A vihar szétválogatja a szereplőket és a negatív karaktereket gyűjti csokorba. A főszereplők ellenkező neműek, hogy legyen feszültség a nemiség szintjén is. És a többi...

A "Hurrikán meló" főszereplője a törékeny és Liam Neeson mentes Maggie Grace, akinek karaktere felelős azért, hogy a kisvárosi, de állami fennhatóságú létesítményben zavartalanul megsemmisítsenek több száz millió, leselejtezés előtt/alatt álló dollárt. Casey (Maggie Grace) amolyan büntetésből került a feladat élére, ám, ha már ez jutott, igyekszik azt tökéletesen elvégezni. Egy tucatnyi marcona fegyveres között a törékeny nő az, aki teljes szabad kezet kapott a pénz bezúzásához, így, amikor megérkeznek a banditák, akik úgy vélik, az államot fenyegető legnagyobb vihar leple alatt viszik a zsét - Vízözön style - hamar rádöbbennek, mennyire nem egyszerű a feladat. Casey ráadásul olyan magával ragadó személyiség, hogy rövid úton - mivel nem egy nagy városban játszódik a film, így a távolságok erősen lecsökkentettek - elragadja az épp városban tevékenykedő meteorológust, Will-t (Toby Kebbell), hogy annak testvérével trióra egészülve beleköpjenek a gyülevész és kissé töketlen rablóbanda levesébe.


Innentől kezdve semmi új nincs a nap alatt. A kémia a főszereplők között működik, az ellenség, mivel a katasztrófa előtt a lakosság nagy részét evakuálták, nem tud gonoszságában kiteljesedni - értsd, nincs nagyon karakter, akiken bemutathatná, hogy ha nem kapja meg a pénzt, hogyan öli halomra az ártatlanokat, ezzel zsarolva, akit épp kell, ezért egy idő után már szinte szánni kezdtem a negatív karaktereket, mert nem éreztem, hogy eléggé veszélyesek, habár a vezetőjüket alakító Ralph Ineson - aki sikeresen beleszerepelte magát a mostanában bemutatott szinte összes remek nézőcsalogató moziba - mindent megtesz azért, hogy egy igazi kis féregnek gondoljuk. De a "Cliffhanger"-ben brillírozó John Lithgow magasságait meg sem közelíti. Ha már megemlítettem a "Cliffhangert", akkor ide kívánkozik az a kis érdekesség, hogy a kilencvenes években egy erősen hasonló alapötletre felépítettek már egy akciófilmet, amelynek büdzséje 40 milliót kóstált volna, ám a Carolco cég ezt sokallta és végül David Chappe első komoly munkája nem jutott el az elkészítésig, pedig már ki volt nézve Renny Harlin és Stallone is. Végül a Carolco inkább a hegyek között játszódó akciófilmet választotta, aminek a költségei megduplázódtak a "kihagyott ziccerhez" képest.
Szóval, a filmek középpontjában álló, ellopásra szánt összeg emelkedik (akár a forgatásukra szánt költségek), a kalandok egyre elvadultabbak, hőseink lassan kimaxolják a szerencséjüket, de az eredetiség,a meghökkentő fordulatok, most is kimaradtak.
Komikus karakternek még ott van Will öccse, Breeze (Ryan Kwanten), aki a nézőknek a True Blood sorozatból lehet ismerős és aki legalább akkora ász, mint tesója, hogy még könnyebb legyen felvenni a kesztyűt az ellen ellen.
A film talán lehetett volna tökösebb, ha több a vér, ám gondolom, pont a műfaji sajátosságok miatt inkább lazára vették a figurát, hogy a tiniknek kedvezzenek a jegyeladásoknál.

A film forgatókönyv írói egészen biztosan a kilencvenes évek akciófilmjein szocializálódtak.
Az alapötletet Anthony Fingleton és Carlos Davis köhögte ki. Nem tudom, hogy az ilyen alkotói párosok milyen módon szövetkeznek egy-egy ötlet felépítése alatt, de a két úriember filmes munkája egy közös abszurd komédia, a "Szűnj meg, Fred!" című darabban csúcsosodott ki, 1991-ben. Azután eltelt 27 év és egy merőben más hangulatú és stílusú alapötletet sikerült kiötölniük.
A forgatókönyvért azonban nem ők a felelősök, hiszen csak az ötletet szállították. Egy másik duó rendezgette az egészet össze, hogy egyfajta kilencvenes évek akciófilm kvintesszenciája legyen belőle. A végeredményért Scott Windhauser és Jeff Dixon a felelős. Mindketten a kétezres években kezdtek megjelenni filmes berkekben, hogy azután Windhauser amolyan script-doktorként fazonírozzon korábban leírt forgatókönyveket (leírt így is, úgy is...)
Jeff Dixon neve, ha lehet, még érdekesebb a stáblistán, hiszen Jeff korábban főleg arról volt hír... szóval ha túl híres nem is, de kb. tíz éve készít edző videókat a feleségével, Amy Dixon-nal, hogy most, valamiért belebonyolódjon ebbe a filmbe. De nem biztos, hogy ez jó nekünk.

A legtöbb, amit el lehet mondani a "Hurrikán melóról", hogy szépen illeszkedik a kilencvenes évek által kitaposott akció műfajába, minden szempontból és egyszer azért elszórakoztatja a nézőt. Persze nem az a film, amire még egyszer beülnél a moziba.
Azokat a filmjeit Cohen már bemutatta 1996-ban! (Mindkét akkori moziját kétszer néztem meg moziban, ami egyszerre jelenti azt, hogy mennyire ráértem és milyen olcsó volt egy mozijegy.

A film Mafab adatlapja: Hurrikán meló - The Hurricane Heist (2018)

60%

Ha megnéznéd:
- Hurrikán meló (2018)


2018. március 15., csütörtök

Expedíció - Annihilation (2018)

Expedíció - Annihilation (2018)


Rendezte: Alex Garland

Megtekintés: Nem mondom, hogy hatalmas csalódás, de kissé túltolták a filozófia faktort.

Négy évnek kellett ahhoz eltelnie, hogy bemutassák Garland második filmjét az Ex Machina (2014) után, pedig az a sci-fi egy Oscar-díjat is besöpört, hetven egyéb más díj mellett. (Duplájára jelölték kb.) A második filmje, mondhatni nehéz szülés volt, hiszen az egyik fő producer, és a Paramount pénzügyi tanácsadója, David Ellison, komoly aggodalmát fejezte ki az első vágással kapcsolatban és erős változásokat kívánt eszközölni, hogy a film befogadhatóbb legyen a pórnép (értsd. egyszerű, amerikai átlagember) számára. Scott Rudin, a cég másik nagy hatalmú pénzügyi muftija azonban olyan mellszélességgel állt ki a rendező, Garland mellett, hogy végül kenyértörésre került sor, melynek köszönhetően a Paramount nem merte bevállalni a teljes mozis bemutatóval járó költségeket és munkát, inkább maradt hazai és kínai (Ők igen nyitottak az elvont megközelítésű filmekért.) piacon, míg egyéb sugárzási jogait átadta a Netflix-nek, akik viszont mintha kifejezetten kedvelnék a megosztó sci-fi mozik bemutatását. (Bright, A Cloverfield-ellenhatás, Spectral) Az "Expedíció" pedig kifejezetten megosztó film. Talán, ha elmennek kicsit akció irányba, esetleg nagyobb lenne a figyelem, ami most szinte teljesen elkerülte. Ennek ellenére egyelőre az imdb-n magas pontszámon áll, ám megtekintve, teljesen megértem, ha a szélesebb közönség elfordul tőle.

Plágium vádak:
Az idei Oscar mezőny egyik nagy nyertesét, "A víz érintését" érték vádak, hogy egy korábbi szellemi termékből sokat átemelt a mexikói rendező, del Toro. Nos, ha annak a filmnek felrótták, hogy plagizál, akkor az "Expedíció" is beállhat a sorba. Egyedül talán azért nem fogják olyan vehemensen támadni a film alapötletét és koncepcióját, mert sikertelensége miatt nem jut el annyi nézőhöz, így elkerüli a média figyelmet, ami miatt nem érdemes kikezdeni, pedig Jeff VanderMeer 2014-es könyve, mint alap, egyértelműen nyúl olyan elődöktől, mint az "Evolúció" (2001) vagy a "Stalker" (1979), "Solaris" (1972), összegyúrva azok fontos darabjait, olyanokkal, mint a fesztivál-kedvenc Monsters (2010).
Azután még olyan mozik is megidéződtek számomra, mint a hasonlóan filozofikus és nyomasztó befejezésű "A gömb" (1998) Tetten érhető hatása a filmzenében, a szereplők elvesztésében vagy a számomra kicsit idegenül ható feliratozásban, amely kirántja a nézőt a varázs alól és egyértelműsíti, hogy egy tagolható filmet látunk.

A filmhez nagy mennyiségű filozofálgatást tettek hozzá, amely lassú párbeszédekben, szép és kitartott háttérképek mutatásán és elvont filmzenén érhető tetten. Ha azonban elvesszük azt, amit a film talán mondani szeretne, akkor egy unalmas, lassú és nehezen emészthető fantasztikus filmet kapunk, amelynek a befejezése pofátlanul egyszerű és kiszámítható, beleértve a pesszimista befejezést is, amit szintén láttunk már minden második űrből jövős, támadós moziban. Szóval, még csak nem is sikerült valami igazán újat mutatnia a filmnek. Komolyan nem értem, Natalie Portman, aki, mint tudjuk, csak igazán, számára értékes forgatókönyvekre mond igent, vajon miért állt bele ebbe a projektbe? (Megkockáztatom, Garland előző filmjének díjesője is birizgálta a színésznő fantáziáját. Talán bízott abban, hogy összekaparhat egy Golden Globe-ot, mint Alicia Vikander, a női android alakításáért.) Azonban nem úgy tűnik, hogy Garland kedvelné a nőket... Az "Ex Machinában" a nők csupán külső lepelként funkcionáltak, itt meg egy igazán kedvelhető karaktert nem kapunk belőlük, aki esetleg mégis szimpatikus lenne, azt elsőként ragadja el a forgatókönyv.
Lena (Natalie Portman) figurájának egyetlen pozitívuma, hogy végtelenül szereti a párját, akiről azt hitte, elveszítette, bár, ezen a tényen is sokat puhít az, hogy ettől még képes lefeküdni egy kollégájával, miközben gyötri a bűntudat. Szóval, akit kedvelnünk kellene, azt sem tudjuk igazán megszeretni. Ez viszont csak abban az esetben járható út, ha a forgatókönyvnek célja, hogy elidegenítse a nézőt a karaktertől és a befejezéshez ily módon még plusz nyomasztó töltetet adjon hozzá. Ha a cél ez volt, akkor viszont rendben van.


Másik fontos Star Wars színész, aki jelenlétével emelné a film ázsióját, azonban karaktere pont olyan elidegenítő módon került bele a forgatókönyvbe, hogy vele és érte sem tudunk izgulni, az a férj, Kane (Oscar Isaac). Őt főleg flashback jelenetekben láthatjuk vagy épp kórtermi ágyon fekve. Nem túl hangsúlyos szerep, de ha már Isaac benne volt a rendező korábbi filmjében is, kabalából ide is elhozták.

A történet:
Az eredeti történet egy regénytrilógia része. Vandermeer Nebula díjas regényének  főszereplője négy nő, akiket egy x elnevezésű területre küldenek be, hogy feltérképezzék azt.
A film sok ponton eltér a regénytől, hiszen igyekeztek a lényegi dolgokat átemelni egy egész estés változatba. Ezért is olyan elnagyolt a vége, pedig a játékidő engedte volna, hogy gyorsan haladjunk.
Egy meteor csapódik be valahol Amerikában, eltalálva egy világítótornyot. Az épület körül ezek után megváltozik a fauna - tiszta Stalker - és egyre terjedelmesebb lesz. Ezzel nem is lenne gond, ha ez a terjeszkedő világ nem hozna magával halálos veszélyt. Amerikai kutatók igyekeznek válaszokat találni a jól behatárolt területtel kapcsolatban. Lena és társainak csapata már nem az első expedíció, amelyik behatol ebbe a világba és igyekszik információkkal elhagyni azt, azonban az x területen tapasztaltak jóval meghaladják az emberi elme határait.
Lena végül biológusként azért csatlakozik a csapathoz, hogy megtudja, mi történt a férjével, aki már megjárta ezt a poklot és miután visszatért - van itt egy kis Solaris csavar - már nem volt ugyanaz.
A csapat tagja mind nők, mivel úgy vélik, mentálisan erősebbek a férfi felfedezőknél. A vezetőjük Dr. Ventress (Jennifer Jason Leigh), aki szintén a titkokat akarja felfedni. Ahogy egyre mélyebben jutnak be a zónába, mind jobban hatalmasodik el rajtuk az őrület, vagy lehet, hogy valami egészen másról van szó?


A film összességében rendben van, csak egyszeri nézőnek megterhelően unalmas, főleg, mivel nem durran nagyot. A fényképezés gyönyörű, nagyon sok szép felvételt láthatunk, remek vágásokkal, kamera mozgásokkal, gyönyörű beállításokkal. Erre nem lehet panaszunk.
A filmzene egészen elképesztően sikerült, kihasználva a számítógépek adta lehetőségeket. Geoff Barrow és Ben Salisbury második közös munkája remekül játszik alá a látott képeknek. Szerencsére, bár nem mindig csinálják így, jelen esetben a film zenéjéből illesztettek be a trailerbe is.

Garland filmje moziban megtekintve tényleg megterhelő lett volna, de a Netflix-nek köszönhetően már megtekinthető.

Cikk a creepyshake oldalán: Megjelent a könyv magyarul!

A film Mafab adatlapja: Expedíció - Annihilation (2018)

60%

Ha megnéznéd:
- Expedíció (2018)

2017. november 21., kedd

Boldog halálnapot! - Happy Death Day (2017)

Boldog halálnapot! - Happy Death Day (2017)


Rendezte: Christopher Landon

A film Mafab adatlapja: Happy Death Day (2017)

Megtekintés: Az alapötlet bár nem új, de hálás. Nem a horroros részre gondolok.

Havonta jönnek ki a vígjátékba hajló horrorfilmek, néha elég gyenguska eresztésként és az ismétlődő időhurok témája sem teljesen ismeretlen már előttünk, évente frissítik a témát. Nagyjából.
A kettőt eddig nem nagyon vegyítették - igaz, azért a horroros időhurok is előfordult már - és most slasher köntösbe bújtatták az Idétlen időkig koncepcióját. Vagy az Idétlen időkig köntösébe egy slashert.

Azért, bár a film gerincét kiadó ismétlődő napok, amelyek egy gyilkosság kinyomozásával telnek, lehettek volna sokkal ötletesebben is összerántva. Ettől a film nem lesz persze rossz, sőt, van benne valami enyhe nyolcvanas évekre emlékeztető báj, ám mégis kihagyott lehetőség, ami a slasher részt és a humort illeti.
Mert mindkettő kevéske.
Mintha, forgatókönyvírónk, Scott Lobdell, nem merte volna szabadjára engedni a fantáziáját, pedig aki X-Men rajzfilmekhez ír történeteket, annak lenne miről mesélnie.
A rendező Landon neve homályos emlékeket idézett fel bennem, amiknek utána nézve rádöbbentem, hogy a "Farm, ahol élünk" préri sorozat főszerepét alakító és bizony már több, mint 25 éve lehalálozott Charles Ingalls-t alakító Michael Landon fiáról van szó! Mondjuk, sosem értettem, hogy nálunk miért változtatták meg a címet a "Kis ház a prérin-ről", miközben ha a sorozat más filmekben szóba került, többnyire az angol címét hűen fordították le. Ehh...

Tree (Jessica Rothe) a suli hülye picsa állományának oszlopos tagja. Mutatós, de nem elképesztően szép. Viselkedése leereszkedő, pökhendi. Apjától elhidegült és egy szomorú családi esemény hatására még a születésnapját sem szereti megünnepelni. (Mondjuk ezzel nincs egyedül...) Tree mindaz, amit az amerikai filmekben utálunk a koleszos csajokban. Ők azok, mindenki felett állnak és ha véletlenül, évek múlva azt hallod róluk, hogy a férjük egy alkoholista Pista, az egykor filigrán csajszi meg felszedett plusz negyven kilót, érzel belül valami sötét elégtételt, amiről persze nem beszélsz senkinek. Kivétel talán egy másik, egykori koleszost, aki szintén nem kedvelte azt, akinek kárán somolyogsz.

- Na, látod, az ott a rendező, meg a sminkesem oldalt... Tegnap ugyanott voltak...

Tree napja nem indul túl jól, aminek részben ő is az oka, elidegenítő magatartásával. Hogy azonban legyen kellő motiváció a továbbiakban, Tree-t valaki az este folyamán agyonszúrja. Más filmekben innen indul a történet és a szőke színésznő vérébe fulladva kiíródik a moziból. Itt azonban Tree ismét az ominózus kinyírós napon ébred és első alkalommal nem is igazán érti, mi történik vele. (Szerintem első visszatérése nem is lett kellően intenzíven bemutatva. Azért Bill Murray a Mormota-napon jobban előadta az első napi meglepetés érzését.)

Azután eltelik a Déja Vu nap, épp csak Tree meggyilkolása lesz másmilyen kimenetelű, hogy azután ismét az egy nappal korábban elcsábított Carter (Israel Broussard) ágyában ébredve elgondolkodjon rajta, hogy vajon mi ez az egész?
A film eseményei pedig innentől tényleg tipikusan az "Idétlen időkig" dramaturgiáját követik, olyannyira, hogy még a címét is megemlítik a filmben. Sok másik hasonló művét pedig nem, holott a "Lé meg a lolán" keresztül "A holnap határán-ig" sok mozit fel lehetne hozni követendő példának.
Azért Tree személyisége folyamatosan fejlődik a visszatérések során és mintha ezek a visszatérések is misztikusabbá lettek volna kicsit téve azzal, hogy Tree állapota mintha folyamatosan romlana nekik köszönhetően. Szerencsére a karaktert nem csupán hasra-ütés szerűen kell megkedvelnünk, mivel nagyon helyesen igyekeznek megmagyarázni a lány hideg stílusát.


Sajnos Landon mozija eléggé biztonsági játékot játszik. A poénok nem eléggé viccesek, a karakterek sem eléggé szerethetőek és a vér mennyisége sem említésre méltó, pedig az alaptörténet egy slasher lenne, vagy mi. Oké, annak idején a Halloween sem a kiömlő vértől lett sikeres, hanem mert egy ikonikus sorozatgyilkost adott a filmművészetnek. Itt azonban a gyilkos kiléte a leggyengébb láncszem. A film nem képes elrugaszkodni a tinifilmek kliséitől. Van jump scare, a zene szinte mindenhol elárulja, hogy történni fog valami és a rendőr elgázolós jelenetben már megint a néző által látott képi világhoz igazították az ijesztést és nem a filmben belül helyszínhez és karakterekhez: Az autó olyan hirtelen bassza el a zsarut, aki Tree mellett áll, a rendőrkocsin kívül, hogy lehetetlennek tartom, hogy a rendőr éber őre nem vette észre a néma éjszakában, viszonylag jól kivilágított helyszínen az érkező veszélyforrást. Mindegy, csak a néző fossa le a bokáját. Pedig ezt a fajta ijesztést - autó képen kívülről gázol - már vagy száz filmben elsütötték és egyre jobban fáraszt.

A befejezés pedig, mikor végül Tree leszámol ellenségével és szerelmével élvezi az estét, olyannyira hiteltelen, hogy kirángatott a film világából. Nem lehetünk azért ennyire ostobán logikátlanok. Miután Tree elintézi, akit el kell, az biztos, hogy több napos, talán hetes vizsgálati fogság néz ki neki a böriben, míg tisztázhatja magát, nem pedig az elsütött poén, amit kapunk, hogy megszívatja kicsit Carter. De emelkedjünk ez fölé udvariasan.

Jessica Rothe-nak biztosan remek reklám volt ez a főszerep, azonban azért nem teljesen az a tipus, aki tökéletesen megfelelő egy ilyen filmet elvinni a hátán. Ez nagyjából elmondható minden karakterre. Ám a számok a filmet igazolják. Az alacsony költségvetés és a hiányos forgatókönyv ellenére a film nagyon jól teljesít a mozipénztáraknál, és, mert alapjában véve nem rossz kis mozi - egynek legalábbis bőven elmegy - nagy sikert fog bejárni majd a televíziók csatornáin, közönségbarát kiállításával.
Jóval többet vártam tőle, mert ez így csak olyan, mint ha a kötelezőt hozná.
Bár az öngyilkosos rész az tényleg jól elé lett találva a dramaturgia szempontjából.

60%

Ha megnéznéd:
- Boldog halálnapot! (2017)

Már megint majdnem találtak egy remek álarcot, amire akár franchise is építhető lenne. De reméljük, nem esnek a második rész hibájába.

2017. október 27., péntek

Űrvihar - Geostorm (2017)

Űrvihar - Geostorm (2017)


Rendezte: Dean Devlin

A film Mafab adatlapja: Geostorm (2017)

Csak nekem van olyan érzésem, mintha az Eredet poszter variációját látnám?
Megtekintés: Devlin kitanulta Roland Emmerich keze alatt és visszaböfögte tapasztalatait. Ha kedveled Emmerich munkásságát, akkor ez a te filmed.

Az "Űrvihar" minden tekintetben egy Emmerich film koppintás. Nem állítom, hogy Emmerich találta fel a spanyolviaszt, vagy, hogy ne lennének rendezők, akik hasonló témában már alkottak nagyot, de ha végignézed ezt a habkönnyű, sci-fibe oltott katasztrófafilmet, akkor ha mozikedvelő voltál a kilencvenes években, egyből a német származású direktor filmjei fognak az eszedbe jutni. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Devlin, miután kiszínészkedte magát a nyolcvanas években és elsősorban produceri tevékenységet kezdett preferálni a kilencvenesektől, állandó tettestársa lett produceri szerepkőrben Emmerichnek, akkor már pontosan tudhatjuk, hogy az "Űrvihar" ennek a barátságnak egy átsörözött délutánján születhetett meg, miközben nagyban beszélgettek arról, hogy vajon milyen is egy esszenciális katasztrófa film, amelyikkel érdemes kitölteni a vásznat.

hogy végül ezt a nagy ötletet nem a híresebb rendező, hanem a legalább olyan ismert nevű producer-író hozta tető alá, az gondolom afféle mentor-tanítvány kapcsolatnak köszönhető, és bár Emmerich neve fel sem merült az "Űrvihar" stáblistáján, árnyéka teljes terjedelmében elhomályosítja a kész művet. Így végül a film pont olyan, mintha ő dirigálta volna le, csak kicsit "kisebb", kommerszebb, kivonatosabb.

Már a trailer sem hagyott kétséget afelől, hogy a korábbi nagy dobásokat igyekeztek beleszuszakolni ebbe az alig két órás darabba, amely már játékidejével családbarátibb lett, mint a példakép két órát átlépő filmjei.
Amúgy megvan itt minden, amit korábban szerettünk - vagy megszoktunk - Emmerichtől.
Pátosz, önfeláldozás, keresztbe tevő háttér-kellemetlen karakter, az amerikai elnök, barátnő, aki ott van, ha baj van, egy kisgyerek, aki sírhat apuért, anyuért, több nemzet tudósai, akik összeteszik, ami van, városokat leromboló természeti katasztrófák, mellékszereplő, aki épp, hogy megmenekül egy ilyen katasztrófából, vagy épp nem, az okos főszereplő, aki személyesen is érdekelt vagy a problémák megjósolásában, van az elnökkel kapcsolatban, látványos menekülés, utolsó pillanatban klappolás, túlélés, összeborulás, zsepi.

Ennél több nincs is a moziban. Beülsz a 3D-s IMAX terembe, kapkodod a fejed, mert túl közel vagy, reméled, hogy a CGI jobban mutat majd, mint a youtubeon látott bemutatóban, amely nem volt meggyőző, kicsit sem. Amúgy jobb, ám néhány jelentnél kicsit zavarja a szemed.

A jövőben Jake Lawson (Gerald Butler) és egy nemzetközi kutató, mérnök, tudós csoport megépít egy földet körbeölelő védelmi rendszert, amely a szélsőséges időjárási viszonyokat hivatott kordában tartani. Jobb megoldás híján amit kb. tíz percben be lehetett volna mutatni okosan megírva, azt itt ledarálják egy kétperces, szájbarágós monológgal. Hogy ne kelljen a nézőnek összeraknia az előzményeket. Lawson azonban elég önfejű, ha a végtermékről van szó, ezért egy roppant hiteles vizsgálóbizottság megvonja további támogatottságát és eltávolítja az űrbázisról, ami eleve okos húzás, ha tudjuk, hogy maga Lawson volt az egész kitervelője, ezért eléggé hálátlan mentalitásnak érzem, hogy pont őt akarják onnan kiebrudalni, még akkor is, ha akadékoskodó és arrogáns fütyi. Ami viszont a slusszpoén, hogy a helyére pont az öccse, Max (Jim Sturgess) kerülhet, akinek viszont első utasítása felső helyekről érkezik és nem másból áll, hogy közölheti a bátyjával, hogy mehet a francba.


Persze a néző tudja, hogy Max ebben a kérdésben nem lehet hibás, valamiért mégis ez az egyetlen ok, ami képes a két testvér amúgy is nehézkesen vergődő kapcsolatába egy koporsószeget verni. Hiába, kellett valami forgatókönyvi feszültség kettejük közé, mert ha nincs ilyen, elmaradhat egy nagy összeborulás a végén.
Jake-nek persze van egy elhidegült felesége és egy remek kislánya, Hannah (Talitha Eliana Bateman) aki olyan, mintha egy kicsit az anyja lenne az apjának és érzelmileg amennyire kislány, ugyanakkor annyira érett is, hiszen felelősségtudatból erősebb, mint apja. Dramaturgiailag amúgy sok vizet nem zavar.

Bizonyíték, hogy eljutottam a moziba. Kicsit közel ültünk. Összességében elég lett volna a 3D, IMAX nélkül.

Fontos még Max ügynök barátnője, Sarah (Abbie Cornish) aki elvileg maga a megtestesült szabálykönyv, azután, amikor kell, a megfelelő időben korábbi gondolatiságának homlokegyenest eltérő módon reagál, mégis szimpatikus lesz, vagy épp ezért.
Képbe kerül az elnök is (Andy Garcia) aki kivételesen nem áldozza fel magát, mint a 2012-ben és tevőlegesen nem is tesz annyit bele a folyamatba, mint a Függetlenség napjában, de nem is annyira mellékes, mint a Holnaputánban. Garcia amúgy igazán kaphatna már egy említésre méltó, neki szóló szerepet is, mert ismét úgy érzem, hogy csak egy ismert nevű biodíszlet.
Ed Harris pedig ha manapság feltűnik egy stáblistán, azonnal sejtem, hogy ő lesz a nem túl kedves fickó a moziban.

Végösszeg:
Úgy klisés, ahogy van, egynek azonban elmegy. A baj, hogy ismertebb elődjeihez nem képes felnőni, inkább csak halovány utánérzés, és ezen a pocok arcú Butler sem tud segíteni. A moziteremben, üdítővel, kukoricával azonban elrepül a közel két óra, ám pár nap múlva már csak halványan fogunk az egészre emlékezni.
Ha ez a cél, akkor azt elérte.

60%

Ha megnéznéd:
- Űrvihar (2017)


2017. július 26., szerda

Dunkirk - Dunkirk (2017)

Dunkirk - Dunkirk (2017)


Rendezte: Christopher Nolan

A film Mafab adatlapja: Dunkirk (2017)

Megtekintés: Nálam kipukkadt a Nolan lufi.

Jó rendezőnek tartom Nolant. Egészen kiváló filmeket rendezett korábban. A Batman trilógia mondjuk, nem volt a kedvencem, (Kivétel Heath Ledger bohóca, bár kilógott a lóláb nekem, amikor meggyőzte Kétarcot, hogy az ne lője pofán.) viszont a "Mementó - Memento (2000)" komoly hatással volt rám a "Tökéletes trükkről - The Prestige (2006)" meg már nem is beszélek, mert az egy igazi reveláció volt számomra,Teslástul, csavarostul. Az "Eredet" is komoly mozi, azonban itt már kezdtem érezni, hogy mintha már nem feltétlenül a szórakoztatásomon lenne a hangsúly, hanem, hogy elszédítsenek. Az a pörgő kis bisz-basz.

A "Dunkirk" esetében kezdtem sejteni, hogy ez nem fog teljesen jól működni számomra. Mert mit lehet egy háborús filmmel kezdeni, ami ráadásul felhasználja a történelmet? Hol lesz ebben a Nolan féle katarzis?
Az első trailer sem győzött meg. Sok katona, majd kezdenek megfordulni. Mert jön a fenyegetés. Na, majd le lesztek mészárolva, mint az Ellenség a kapuknál első tíz percében.
Tényleg nem tudom mire számítottam, amikor megvettem a jegyet a filmre.

Vártam a szokásosat. Hogy le legyek taglózva. Hogy a fotelbe legyek szegezve.
Az első percek még vittek is magukkal, mert volt benne valami horror szerű, amikor a kiskatonáink menekülnek a csendesnek hitt utcácskában, majd levadássza őket a direkt arctalanná tett ellenség. Nem tudtam eldönteni, hol kezdődik a hatásvadász rész és hol a zsenialitás.
Azután Tommy (Fionn Withehead) kimenekül a kelepcéből és egy csapat franciát hagy maga mögött, akik vadul tüzelnek a korábbi üldözőkre és azok viszonozzák a tüzet. Ezzel a korábbi láthatatlan ellenség pedig átment viccesbe. A tucatnyi angolt még könnyűszerrel levadászták, de a barikád mögötti franciák már kemény dió? Tommy pedig hátrahagy mindent, hogy eljusson a partra, Dunkirk partját, hogy majd felvergődhessen egy hajóra vagy úszó deszkalapra, amelyen átevezhet hazájába, mert történetesen a doveri szoroson átkelve, kb. hatvan kilométerre már hazájának parti homokját csókolhatja.

Mi a jó:
A hangulat jó. A színészek rendben vannak.
A zene, amely végig egy vonóhúzás, egészen kiváló munka, ha hangulatfestésről van szó. A zenei albumot megszereztem és valamikor neki is ülök Hans Zimmer munkájának, aki úgy érzem, kapott instrukciókat, hogy zenéje - zörejei? - emlékeztessenek Nolan korábbi zenei tettestársának eszköztárára, mert azt hittem, ismét egy remek David Julyan score-t hallok, oszt nem is.


Ami nem tetszett:
Nem tudtam a filmen szórakozni.
Száraz volt. Üres volt. Mint a tegnapi kenyér. (Értem én, hogy élelem, de hiányzik róla a felvágott, mellőle a folyadék.)
Nem tudta érdekessé tenni számomra a karaktereket és ráadásul a legtöbb színész még hasonlóan is nézett ki, így nem mindig tudtam, kit látok pontosan.
Lehet, hogy a "Dunkirk" végtelenül realisztikus légi-harcokat tud felmutatni. Lehet, hogy a valóságban is ennyire "egyszerű" volt kimenteni azt a sok katonát, "viszonylag kis" véráldozattal. Lehet, hogy tényleg kb. az történt ott a parton és a mentésükre érkező hajókon, amit láthatunk, ám ettől még nem kötött le a film.
Lehet, hogy nem volt a kész mű "filmszerű"?
Talán én vagyok képes jól dekódolni Nolan által a filmbe erőltetett nem lineáris időrendet?
Talán nem én vagyok a célközönsége egy olyan történetnek, amelyik nem szól másról - számomra, mint a várakozásról.
talán nem találtam egy olyan pontot a filmben, amelyre úgy tudnék gondolni, mint valamire való történés.
Hasonló bajom volt a szintén valóságos eseményeket feldolgozó "A sólyom végveszélyben" című háborús drámával, mert egyszerűen nem tudott egy percig sem szórakoztatni az alaptörténet, amely lehet, hogy egy suttyó összegzés tőlem, de kimerült nálam abban, hogy egy fekák lakta kisvárosból egy szakasz amerikai katona igyekszik kimenekülni, mert a fekák átmentek gyors-zombi üzemmódba és agyoncsapják az összes fehéret, akit elérnek.
Nem... kötött... le.

Az sem segített, hogy bekerült egy mellékszereplő is, akire azt hittem, főszereplő lesz, azután kiderül, hogy inkább csak egy lelkiismeret furdalást okozó esemény végterméke. Szerepe persze hozott némi filozofálgatásra okot adó gondolatot így, Cillian Murphy elég halovány teljesítménye mellé, és ezzel kifújt. A fiatal angol fiú (Barry Keoghan) karakterének története sehova nem tart. Ennél még a "Hideghegyben - Cold Mountain (2003)"-ben nyújtott nyúlfarknyi szerepében is több életet láttam.

Tom Hardy szerintem egy troll. Csak az lehet, mert máskülönben nincs az a színész, akinek az egyik kedvenc elfoglaltsága az lenne, hogy a filmjeiben igyekszik maszkot erőltetni az arcára. A Batman harmadik után a Mad Max reboot felét húzta le egy vasból készült készségben, itt meg az egész filmet sikerül egy pilóta oxigénpalackjába bújva átküzdenie. Van még két hasonló filmes trollunk. Az egyik a kiváló Mads Mikkelsen, akinek a kedvence a sérült szemű karakterek abszolválása, míg Patrick Stewart a lábproblémát szokta előnyben részesíteni.


Kenneth Branagh katonájának esetében meg elgondolkodtam azon, hogy ez a szikár katona alvás nélkül végigállta a mentést a mólón?
Ezzel arra akartam kilyukadni, hogy megnéztem volna a katonáinkat, amikor nem a mólón várnak, hanem mondjuk sátrakban igyekeznek aludni, vagy egyéb módon megismerhetem a mindennapjaikat. Ha a németek helyére földönkívülieket képzelek el, akkor ez egy filler epizódja is lehetett volna mondjuk a Falling Skies sorozatnak.

Tiszta olyan, mintha utálnám ezt a mozit, pedig nem. Egyszerűen nem értem a hype-ot körülötte, mert lehet, hogy van hangulata, lehet, hogy kb. ez történt akkor, ott, Dunkirk partjainál, de ha ennyit tudott Nolan ebből a témából kihozni, akkor inkább hagyja ezt egyedül a picsába és szövetkezzen ismét a tesójával, mert úgy látszik, a közös munkában "van a kutya elásva".

Nem lennék meglepve, hogy pszichológiailag az ütött volna vissza a film nézése közben, hogy annyira személytelenné tették a német ellenséget - nem jelenik meg fizikailag, csak repülőgépek képében -, hogy ezzel vágták volna tönkre a filmet, hiszen nincs megfelelően realizálva az ellenség, aki elől menekül a hatalmas angol és francia sereg, így viszont sokkal nehezebb érzelmileg azonosulni a menekülőkkel. Szerintem.

60%

Ha látni szeretnéd:
- Dunkirk (2017) (Hamarosan)

2017. július 12., szerda

Power Rangers - Power Rangers (2017)

Power Rangers - Power Rangers (2017)


Rendezte: Dean Israelite

A film Mafab adatlapja: Power Rangers (2017)

Megtekintés: Meglepően jól szórakoztam így, hogy nem volt sok előképem.

Gyerekkoromban nekem ez az egész "Power Rangers-es", "Atomcsapatos" marháskodás totálisan kimaradt. És amikor ezt mondom, azt úgy értsd, hogy... Valójában tudtam róla, hogy létezik egy sorozat, amiben színes robotruhás fiatalok harcolgatnak szőrös alakok ellen, betanult, bazári táncos és akrobatikus koreográfiára. Arra nem emlékszem, hogy szinkronos vagy angol nyelvű - uram bocsáss, esetleg német hanggal - volt a marhaság, mert sosem maradtam a csatornán annyi ideig, hogy ez rögzüljön, simán tovább kapcsoltam. Ja, meg volt benne valami kínai szemű nő.
Azután 1995-ben jött a mozikban az "Atomcsapat", aminek mozikártyáit egy ideig őrizgettem egy poros fiókban, ezer másik filmes relikviával egyetemben, ám nem ültem be a moziba, hogy megnézzem a filmet és ha véletlenül kezembe akadt egy mozis, kalózverzió, ha megtekintettem azt, mostanra kiürült a szervezetemből.
Igen, ki merem jelenteni, hogy mostanra "Power Rangers" szűz vagyok. Ha azt mondod, hogy ez nem teljesen igaz, hiszen azért bele-belecsúsztam, meg emlékszem a főcímdalra, stb., akkor emlékeztetlek, hogy petting is szex, mégis szűz maradhat, aki gyakorolja.

Nem tudom, hogy a Bryan Spicer által rendezett első mozifilm milyen célközönségnek készült és milyen nézői szokásokat elégített ki. Nekem az is elég, hogy látom, Spicer nem vetette meg a lábát a mozis fronton, készített még két felejthető alkotást akkoriban, majd száműzték tévéfilmes, sorozatos berkekbe, ahol viszont biztosan találkoztál már munkáival, hiszen szinte az összes izgalmasabb szériánál találkozhatunk a nevével.

Az új "Power Rangers"-ről tehát annyit tudtam, hogy egy maroknyi fiatal hivatott színes páncélba bújni, hogy azután megmentsék kicsiny városukat és azzal együtt az emberiséget.
Azután újraéltem a nem olyan régen bemutatott "Az erő krónikája" című filmet, kicsit nagyobb büdzséből. (Ezt éreztem, pedig pontosan tudom, hogy maga a "PR" pr sokkal régebbi franchise, mint a sikeres found footage szuperhős történet.)

Adva van egy kisváros. Benne sok fiatal és mi ebből ötre fókuszálunk, akik kikeverednek egy bányabontási területre és ha már ott vannak, belecsöppennek egy örök harcba a világegyetem széléről érkező gonosz ellen, aki szokás szerint el akarja földünket pusztítani, mert annyival szórakoztatóbb egy rakás törmeléken uralkodni, mint egy rendezett kisvároson. Az öt fiatal pedig, miután megkapja a liábe diót (itt ugyan ezek színes kristályok, de állandóan az "Üzenet az űrből" című japán sci-fi kalandfilm repülő csonthéjasai jutnak róla eszembe) hamar színt vall és együttes erővel veszik fel a harcot az érkező földönkívüli erővel, hogy megmentsék a bolygót. A szokásos cucc.


Közben össze kell csiszolódniuk és megtalálni magukban azt a plusz erőt, amelynek majd köszönhetik a színes kő együttes erejével megtámogatott páncélzatot, ami megvédi, segíti őket és ha mindez még nem lenne elég, a végén akár egybe is forrhatnak, hatalmas harcoló gépezetként, hogy azzal megidézzék a Transzformerszeket is. A szokásos cucc.

A fiatalok lassan szintet lépnek és eljutnak A.-ból, (ego) a B.-be (közösség), viszont nem túl szájbarágósan, nem nagyon bukdácsolva. A szokásos cucc.

Egyszer még a gonosz Rita is megkörnyékezi egyiküket, felajánlva némi játékos időt meg túlélést, de a kiválasztott, árulásra izgatott karakter olyan szépen pöccinti le magáról az ötletet, hogy az tényleg meglepett, mert más filmekben, azért ilyenkor előfordul hezitálás, vagy valami morfondírozás. Mondjuk, még mindig ez az egyik kedvenc részem a filmben.

Eredeti filmnek tartom ezt a darabot?
Egyértelműen nem.
Jól lehet rajta szórakozni?
Egyszer igen, ezért ajánlom megtekintésre.

A fiatal főszereplők legalább tényleg kedvelhetőek, lehet értük izgulni. A karakterépítés persze nem erőssége a forgatókönyvnek, ezért a suli utáni bezárás nem említhető egy lapon a John Hughes munkásságra jellemző elemző hozzáálláshoz, azonban ezért kárpótol minket a látvány és pörgősség.
Az ellenség nem veszélytelen és az aranyvadászat közben elhulló embereknek köszönhetően még izgulni is tudtam, ami ritka a hasonló szellemiségű - lásd, fiataloknak készült világmegváltó sztorik - filmeknél.
Nem biztos, hogy van ebben még egy epizód, de egynek a "Power Rangers" szerintem bőven megteszi.

Elizabeth Banks megszerezte Loki botját és kicsit bearanyozta, hogy nehogy visszaszerezze a Marvel.

Megkövetem egyik kedvenc színésznőmet, Elizabeth Banks-et, aki lubickol az ellen szerepében. Egyszerűen nem jöttem rá, hogy az ő, csak tetszett a játéka és dögös volt.
Amelyik színész még említést érdemelne - jó, a fiatalok is kellemesek - az csak hangban van jelen a filmben.
A film zenéje pedig erős közepes, néhány erősebb részt leszámítva.
A kikacsintásokat a korábbi sorozatra és filmre pedig más cikkben keressétek, hisz én lemaradtam ezekről, mint jeleztem.
Nálam ez előkelőbb helyen végzett, mint a lélektelenebb Transzformersz filmek. Azok első részén, látványvilág és hanghatások ellenére, kellemesen bealudtam a moziban és akkor rájöttem, hogy ezek a beszélő autós robotok nem az én világom. Ezen viszont egészen elvoltam, pedig nem lehet állítani, hogy a Power Rangers bármiben más lenne, mint egy Transzformers mozi. Ja, de, ebben az ellenség nem autó forma robot. De nagyjából, a többi pont stimmel.

60%

Ha szeretnéd látni:
- Power Rangers (2017)

2017. június 10., szombat

A múmia - The Mummy (2017)

A múmia - The Mummy (2017)


Rendezte: Alex Kurtzman

A film Mafab adatlapja: The Mummy (2017)

Megtekintés: Inkább a Brendar Fraser változatot nézd újra.

Egyáltalán nem éreztem szükségét, hogy az Universal stúdió feltámassza a régi, jó és avitt szörnyetegeit, főleg, nem így. 1999-ben már készült egy - ehhez a változathoz képest - egy remek, hangulatos múmiás mozi, amelyet további két résszel sikerült teljesen a sárba tiporni. Közben eltelt majdnem húsz év és Tom Cruise, aki egyébként szerintem remek szerepválasztásaitól is lett az, aki, sikeresen fejest ugrott egy olyan franchise-ba, amelyikben végig azt éreztem, hogy nincs nagyon helye.

Mert Tom Cruise az a karizmatikus színész, aki a főszereplő és a többi remek karakter pedig mellette és neki asszisztál. Itt viszont végig olyan érzésem volt, hogy Tom Cruise lett a mellékszereplő, anélkül, hogy látnám a megfelelő főszereplőt.
Szóval, úgy vélem, lehetett volna egy nagy durranás a mozi, ha megtekintve úgy gondolom, hogy ez egy nagyon jó Cruise film lett, ehelyett hiányérzetem volt és annyi maradt meg bennem, hogy egy erősen közepes fantasy film, amelyikben Tom Cruise is tiszteletét tette. Ennél jobban nem tudom elmagyarázni.

Megértem, hogy az Universal végül úgy vélte, neki is ki kell tépnie a saját pecsenyéjét a tűz felett sülő franchise dömpingből, amellyel a konkurens Marvel és DC (Warner Bros.) sikeresen fedi le a legtöbb bevételt hozó bemutatókat. Egy baja van csupán a hatalmas tervnek: Az Universal nem rendelkezik kiterjedt képregényes univerzummal. Neki "csak" szörnyei vannak. Szörnyek, akiket csatasorba igyekszik állítani, hogy némi hasznot hajtsanak neki azok a nevek - Farkasember, Fekete Lagúna szörnye, Frankenstein szörnye, stb. - amelyek szinte egyidősek a horrorfilm történetével.
Hogy borítékolom a filmek anyagi bukását, az annak tudható be, hogy horrorrajongóként úgy vélem, ez a mostani generáció nem nagyon lesz kíváncsi ezekre a megkopott történetekre, amelyek mögött láthatatlan emberek, operaházban bujkáló, gonosz gyilkosok vagy vérszívók állnak, pusztán azért, mert egyrészt ezek már nem csupán lerágott, hanem elásott csontok, amelyek üregessé és pihekönnyűvé aszalódtak, hanem mert másrészt a képregényes történetek hozzájuk képest sokkal frissebbek - pedig van olyan történet, ami már hetven éves, de mi ez az olyan viktoriánus történetekhez képest, mint a Dr. Jekyll vagy a Frankenstein teremtményének létrehozása?

Szóval, szerintem - javíts ki ha tévednék - de az életre keltett "Dark Universe", amellyel idén ismerkedtünk meg és következő darabját elvileg 2019-ben mutatják be, Frankenstein menyasszonya címen, elvesztette létjogosultságát, hiszen manapság a téma már nem olyan menő. A képregény hősök most a sztárok, akik valamilyen különleges képességgel rendelkeznek, vagy földönkívüli entitások, vagy mitikus lények leszármazottjai valamilyen formában. Olyan figurák, akik a közelmúltban vagy a jelenben léteznek, átlagemberek között.


Ez persze nem jelenti azt, hogy a "Dark Universe" karaktereit ne lehetne behozni a mai életbe - ezt tették ebben a filmben is - valamiért, mégis olyan érzésem van, hogy erőltetett az egész próbálkozás és a film anyagi buktája fogja ráébreszteni a készítőket, hogy amit ők kínálnak, az bármilyen formában elkészíthető, mégis olcsó, elkoptatott kesztyűbáb, a modern, elektromos, tranzisztoros játékok világában.

A filmnek nem csupán az a baja, hogy valamiért totál érdektelenül bírtam végigülni. Akartam izgulni. Nagyon is.
Viszont a forgatókönyv nem nagyon volt ebben partner a néző felé.
Oké, Cruise (Azért az gáz, hogy a színészként gondolok a figurára és nem a karakterként, és ez volt talán a legnagyobb hibája a mozinak, amikor ezt a híres nevet szerződtette.) rengeteg akciójelenetet harcol, bukdácsol végig, amikkel korábbi sikereit idézte meg - Mission: Impossible sorozat - mégsem tudtam félteni őt. Talán egy kevésbé ismert színész miatt még tördelem a kezem, de Cruise? Ne viccelj már!
A másik, hogy a film tucatnyi olyan momentumot vonultatott fel, amiket korábban már láttam, néha pont horrorfilmekből, sőt, néha pont olyan filmekből, mint amire a Dark Universum majd építeni fog. Ezek pedig akkor igazán jó megidézések, ha érzem, hogy kikacsintások, főhajtások a korábbi sikerek felé, nem pedig lenyúlások.

Hogy párat kiemeljek:
- A vicces karakter, Chris Vail (Jake Johnson) halála után megtépázott szellemként kísérti a főszereplő Nicket (Tom Cruise), néha humoros formában segítve útján, megoldásokat kínálva vagy csak pusztán feloldani egy jelenet súlyát.
Miben is láttam hasonlót, ami akkor még kissé meg is lepett, sőt, ki is rángatott a film sötét tónusából?
Ne segíts, tökéletesen emlékszem: Az "Egy Amerikai farkasember Londonban - An American Werewolf in London (1981) című, mára klasszikus John Landis farkasemberes horrorfilmben tért vissza a főszereplő barátja a halálból, miután egy vidéki túra alkalmával egy emberfarkas széttépte. Landis meglépte azt, hogy az akkoriban éppen kicsit ismertebb Griffin Dunne-ból egy mellékkaraktert csinált, akit meggyilkoltak és a főszereplő pedig a kevésbé ismert David Naughton lett. (Teljesen véletlen, hogy a cikkem írásakor mindketten pontosan 86 címmel büszkélkedhetnek a filmográfiájukban!)
- A szarkofágot, amiben a teremtmény van, egy repülőgépen szállítják, amelyen elszabadul a pokol, lezuhan és az egyik szereplő visszatér a halálból, miután a gép landolt.
Nem teljesen ebben a formában persze, de visszaköszönt hasonló töredék a "Drakula 2000 - Dracula 2000 (2000) című moziból, amiben az öreg Van Helsingtől ellopott koporsó tartalma kiszabadul a repülőgépen, meggyilkolja a tolvajokat és egyiküket később felhasználja az akciói közben - Omar Epps volt a szerencsés.
- A két főszereplő eltérő nemű, egyik inkább elméleti, másik szerencsevadász, állandóan marakodnak és a férfi egy idő után szent küldetésének tekinti megmenteni a nő életét.
Hát, ez meg egyértelműen a korábban felemlegetett Brendan Fraser, Rachel Weisz "Múmia" mozi karakterfelállása.


A női főszereplő jól játszik Cruise mellé, viszont Annabelle Wallis-t nem itt fogom megjegyezni. A múmia női változatát alakító, Algériai Sofia Boutella pedig remélem hamarosan kap már egy egyértelmű főszerepet, mert tehetséges és gyönyörű, de első találkozásunk alkalmával simán kinyírták (Kingsmen), másodszor pedig végig egy maszk mögé rejtették csinos pofiját (Star Trek: Mindenen túl). Most is többnyire CGI vagy smink mögött rejtőzik, ráadásul a karakterét alig fél éve láthattam, csak akkor Varázslónőnek hívatta magát és egy Öngyilkos osztag kellett hozzá, hogy eltűnjön a búsba.
Nem elírás: Szerintem a karakter egyrészt Arnold Vosloo nőies változata, másodrészt japán kísértetszörny, harmadrészt pedig Suicide Squad Varázslónő.
Russell Crowe pedig mintha meg lenne hízva, csak ráerőszakoltak egy haskötőt. Mondjuk, annyiban jó, hogy ő volt Dr. Jekyll, hogy végre látom filmben, és legalább az ő neve nem telepedik rá annyira a karakterre, mint Cruise-é.

Összegeznék:
Nem elég eredeti, és ezalatt nem azért sírok, mert a múmia, mint filmes karakter vagy 80 éves, hanem mert a filmen belüli cselekmények közül nagyon kevés olyat találtam, ami érdekelt volna vagy ne láttam volna hasonló formában más produkciókban.
Szerintem a film nem lesz túl nagy siker.
Az elmúlt héten három szuperprodukcióból ezt tartom a leggyengébbnek. (Karib Tenger 5., Wonder Woman mellett.)

60%

Ha megnéznéd:
- A múmia (2017)