2017. május 26., péntek

Anyám és más futóbolondok a családból (2015)

Anyám és más futóbolondok a családból (2015)

Rendezte: Fekete Ibolya

Megtekintés: Közel sem olyan erős darab, mint amennyire beharangozták, de drámakedvelőknek kellemes másfél óra.

Az "Anyám és más" című keserédes drámát sikerült egy napon, közvetlenül a "Drága Elza!" után megnéznem. Ne kérdezd, mi volt velem, hogy két erős magyar alkotással ütöttem el az időmet. Egyszerűen olyan hangulat kérdése. Olyan borús, magyar-film nézős hangulat. Ráadásul, mindkét filmről már jóval korábban hallottam, azután pedig egy viszonylagos, majd' másfél éves szünet után, véletlenül egyszerre jutottak az eszembe. Mindkettő érdekelt, mindkettőt megkerestem, megnéztem.

Mindkettőt jó filmnek tartom, de mondanivalója miatt talán a "Drága Elza!" az erősebb, míg színészi játékban és forgatási profizmusban sokkal masszívabb darab az "Anyám és más...", hiszen ez a visszatekintős kamaradráma, melynek jelenidejű főszereplője anya (Danuta Szaflarska) és lánya (Básti Juli), míg a múltban az anya (Ónodi Eszter) szerepe fontos, egy jutalomjátéka két remek színésznőnknek, akik mellett egy harmadik, idős hölgy végszavazik, ezért biztos te is találsz benne azonosuláshoz közeli karaktert.
Töfi1: Szaflarska ugyan Eredetileg a korábban Osztrák-Magyar Galíciában született, ezt a területet azután, felosztották Oroszország és Lengyelország között, és Lengyelországhoz csatolták, ezért a művésznő mint lengyel állampolgár öregbítette a filmes szakmát.
Töfi2: Szaflarska, benne volt a 100-ban, a film forgatásakor, és 2017 februárjában hunyt el, 102 évesen.
Töfi3: Bár Szaflarska alapjában lengyel színésznő volt és alig félszáz filmes munkában vett részt, közel 15 évvel korábban már dolgozott együtt Ónodi Eszterrel és a sors fintora, hogy az 1999-es "Az alkimista és a szűzben" Ónodi nagymamáját alakíthatta, míg ebben a filmben már egyenesen az öregkori Ónodi Eszter karaktert keltette életre!
Töfi4: A filmben látható Magyarországi elcsatolásos rész a lengyel színésznőnek ismerős téma lehetett, hiszen azt a területet is elcsatolták, ahol ő megszületett.
Töfi: Szaflarska utolsó filmszerepe.

A cím és a korábbi cikkek a filmről, azt sejtették velem, hogy egy bolondos, önfeledt vígjátékot fogok látni, amelyben anya költözései és a vele kialakult helyzetek a humor forrásai. A film azonban nem gyúrt rá a megmosolyogtatásra, annak ellenére sem, hogy találunk benne viccesebb részeket. Azonban sokkal inkább egy korkép, keserédes dráma, amely egy anya szemén keresztül mutatja meg a történelem olyan szegmenseit, amelyet egy a családot tyúkanyóként összetartó nő szemén keresztül ismerhetünk meg.
A történelmi negatív történések ellenére a film igen élet igenlő és pozitív oldalról igyekszik bemutatni az érát. Van a filmben ország szétszakítása, zsidóüldözés, államosítás, szegénység, érintőleges még emigráció is szóba kerül.
Mondjuk, állítom, hogy ha a forgatókönyvíró-rendező Fekete Ibolya bevonja néhány kollégáját, egy sokkal pörgősebb és család barátabb filmet tudtak volna tető alá hozni, amibe, a téma kapcsán, magam kicsit több humort csempésztem volna be. Ettől függetlenül az "anyám és más..." közel került egy remek tablókép bemutatásához, azonban talán szétszórt darabossága miatt kicsit olyan, mint a főszereplő idős édesanya gondolkozása, aki szemlátomást már kezd megküzdeni az öregkori Alzheimerrel.
Ezért néha a film szerkezete is kissé töredezett, ráfért volna némi fazonírozás.


A befejezés pedig bár teljesen egyértelmű, vártam volna némi kerekítést, valami kis kikacsintást rám, aki végigkövette ezt a kalandos életutat.
Az egész film emlékeztetett pl. Szabó István "A napfény íze" című körképes tabló tragédiájára, csak ott, mintha jobban beleilleszkedtem volna a környezetbe, a család életébe, amiből a közvetlenséget, érthetőséget kissé hiányolom.
Annak a filmnek drámai befejezése - a családi recept zúzóba kerülése - sokkal erősebben megérintett, mint itt az anyuka utolsó lélegzetvétele és szavai.

Még érdemes kiemelni az apát alakító Gáspár Tibort, akinek alakítása legalább olyan erős, mint Ónodi Eszteré és Básti Julié.

Azért a poszteren belém sulykolt 27 költözést sokkal markánsabban mutattam volna be, mert így bizony ez a nagy szám nem kapott kellő figyelmet.

65%


2017. május 25., csütörtök

Drága Elza! (2014)

Drága Elza! (2014)


Rendezte: Füle Zoltán


Megtekintés: Ha van rá mód, kihagyhatatlan mozi!

A "Drága Elza!" a maga módján egy hiánypótló alkotás. Pusztán azért, mert a háborús dráma nem országunk kedvenc filmes műfaja, nem is készül belőle túl sok és ha mégis ilyesmire vetemedünk, az általában egy művészeti pénznyelő, mert sokba kerül - a pufogtatás az, ha láttad már pl. az élménylövészetek árait - és közel sem biztos, hogy megtalálja nálunk a közönségét. No, nem azért, mert nem szeretjük a háború poklát bemutató filmeket, csak ódzkodunk attól, hogy azt olcsó, vásári mulatságként kelljen élveznünk, így természetes, ha nem sok bizodalmunk van egy hazai alkotásban. Gondoltam eddig.
Azután megnéztem a filmet és a véleményem elég sokat változott.

A "Drága Elza!" abban a tekintetben is újító szellemben készült, hogy alkotói, miután a filmet kitették "jó indulatú rajongók", a világhálóra, ezzel megtorpedózva annak a lehetőségét, hogy a mozit érdemes legyen kiadni lakossági forgalmazásra, hogy esetleg a belefektetett energia és művészi értek kamatozhasson, inkább léptek egy merészet és filmjüket saját maguk tették végül elérhetővé, teljesen ingyen.
Mondanám, hogy ez a követendő út és le a kalappal Füle úr és Grátz Márk (A társ forgatókönyvíró) társasága előtt a gesztusért, de ugyanakkor sajnálom, hogy ilyesmire szükség van.
Igen, aki ismer, tudja, hogy részemről azzal próbálom a magyar filmművészet erejét támogatni, hogy mindenkit buzdítok arra, hogy alkotásainkat lehetőleg moziban tekintse meg, ha van rá mód illetve, ha tényleg tetszett a nézőnek az adott mű, akkor ne kalózmásolatokat gyűjtögessen, hanem adjon ki rá pár forintot, ezzel is támogatva művészeinket, alkotóinkat.


Füle Zoltán és Grátz Márk tehát részemről megérdemli a tiszteletet, a már előbb említett okból és abból is, hogy egy igen erős és ügyes filmet készített, igyekezve nem beleesni abba a hibába, hogy klisésen mesélje el. Engem a "Drága Elza!" végig szórakoztatott, már, ha egy háborús dráma esetében beszélhetek ilyesmiről. Füléék forgatókönyve talán nem elég feszes, lehetett volna sűríteni, azonban jó ütemérzékkel, mikor figyelmem elkalandozott volna, igyekezett visszarántani a nézőt valami érdekes pillanattal, erős karakterrel, apró fordulattal a székbe.

Lombos Misi (Makray Gábor) a vonat mellett vár az eltávra, hogy kiheverje a második világháború ráeső poklát, ám a menetlevelét figyelmen kívül hagyják, sőt, majdnem rásütik, hogy hamisította, ezért a karácsony környéki ideiglenes szabadság elúszik, mint sikoly a szélben. Felettese ferde szemmel néz a fiúra, egészen a következő támadásokig, amikor a magyar haderőt felmorzsolják az oroszok és Misiből hadifogoly lesz, aki csupán annak köszönheti, hogy nem lövik egy gödörbe, társai után, hogy a magyar, német és orosz nyelv mellett beszél olaszul is és így már egészen jó tolmács adottságokkal rendelkezik. Persze, hazajutásának helyzete ettől még végtelenül kilátástalan, amit viszont a fiú nem képes elfogadni. Egy rabtársa tartja benne a lelket és mintha valami fura baráti kapcsolat szövődne közte és az orosz csapat vezetője között, annak ellenére, hogy mennyire talmi kötelék is ez.
A háborúban azonban semmi sem, aminek látszik és néha pont azok ugranak a torkunknak, akiktől legkevésbé várnánk. A biztonság pedig puszta illúzió.
Misi kálváriája pedig talán az utolsó képsorok után sem biztos, hogy megnyugtató lezárást tudott elérni.


A film fényképezése egészen pazar (Grátz Márk). A kezdő képsorok megtekintése után - amiben azért a film egyik legnagyobb petárdáját máris ellövik - pedig megemelem a kalapom. A főcím zenéje és stílusa, együtt a gyönyörűen kivitelezett és korábban filmjeinkre nem oly jellemző technikai megoldások után azt kívánom Füle Zolinak, hogy kapjon egy telefont egyenesen Hollywood-ból és lökjék be a szekerét, mert alig némi rásegítés kell a fiúnak, hogy világsikerű rendező legyen, hisz a lovak már megvannak neki hozzá, a kisujjában. Márknak szintén hasonlókat!
Antal Nimród is kapott lehetőséget és ez úgy vélem, Füle Zoltánnak is kijár. Persze, nem kizárt, hogy ha bekopog ajtaján a kecsegtető ajánlat, direktorunk kicsit elkurvul - Nimródnál is voltak rá jelek, ettől eltekintve élvezem amerikai munkáit, mert stílusából elég sok megmaradt a vásznon - ám ezt a fajta prostituálást nekem elbírja a gyomrom.
Sőt, örülök annak, ha hazám tehetségei lehetőséget kapnak a világban és viszonylag ritka esetben fanyalgok.
Még kiemelném Kozow szerepében Bodor Gézát, aki bár előttem munkássága nem ismert, összességében egy elég jó kis színész. Talán, mert kicsit emlékeztetett a fiatal Jeffrey Combs-ra, akit nagyon kedvelek.
Makray Gábor talán nem olyan erős színészi jelenléttel bír, mint amit elvárhatnánk egy főszereplőtől, viszont ez a bizonytalan érzés nem tartott ki nálam a film végéig.

A film többsége a párbeszédekre és Lombos Mihály karakterének monológjaira épül. Bár, egy háborús akciófilm költsége egyáltalán nem pénztárcabarát, Füle forgatókönyve jó érzékkel lavírozgat az akciójelenetek és a kamaradrámai jelleg között, becsempészve a képsorokba némi humort is.
A film persze óhatatlanul megidézett néhány klasszikus darabot megoldásaival, de ez annak tudható be, hogy túl sok filmet nézek, így néha ott is kapcsolódást látok, ahol esetleg erre szándék nem volt.
A katonatársak lefestése az aknamezőn kicsit Jeunet, a legjobb cimbora mellékszál meg talán egy kis "Fight Club".


Egyedül, amin csiszolni kellene még, az a zenei aláfestés minősége és indokoltsága, mert egy komor dráma esetén néha a kevesebb több, bár, hangulatáért a készítő, Horváth Szilárd, figyelmet érdemel.
Várom a Füle stáb következő produkcióit és fiúk, az imdb oldal eléggé hiányos alkotói szempontból, így kéretik azt rendesen feltölteni, pl. a szereplők felsorolását! :)

Sajnos a film bemutatója körüli hercehurcára nem sok rálátásom volt, de az biztos, hogy érződött némi háborgás az "erőben". Már pár éve beszéltünk róla ismerősömmel, hogy jön ez a film és meg kell néznünk. (Belebotlottunk a trailerébe és felcsigázott minket.) Azután mintha marketing szempontjából nem teljesítettek volna elég jól a fiúk, mert szörfölgetés közben egyszerűen nem hallottam eleget a moziról utána vagy két évig, egészen addig, amikor véletlenül eszembe jutott - barangoltam egy filmes listán, hogy milyen jobb magyar filmek jöttek ki az elmúlt években és lemaradtam róluk - és akkor meg beírva a keresőbe, eljutottam egy indavideó linkhez, aminek egy részt örültem, mert legalább láthattam a filmet, másrészt, zavart, hogy alkotásaink milyen könnyen felkerülnek a világhálóra és így roppant kevés anyagi hasznot hoznak azoknak, akik kiérdemelték azt, hiszen, ha nincs bevétel, sokkal nehezebb egy következő filmet összedobni.
Amerikai filmek esetében nagyvonalúan (és képmutató módon) szemet hunyok az ilyesmi felett, de, ha úgy érzem, a film megérdemli, akkor hozzon annyi hasznot, amennyit csak lehet és az érdeklődő ne sajnáljon rá pár forintot.

80%
Remélem, ezt a magas osztályzatot később sem bánom meg és nem azért érzem ennyire jónak a filmet, mert ki voltam éhezve "tőlünk" egy ilyen produkcióra. Majd visszatérünk rá pár év múlva...

Ha szeretnéd látni és szerintem szeretnéd, akkor itt tedd meg, legalább a megtekintéssel támogasd a készítőinket!




2017. május 22., hétfő

A lecke - The Lesson (2015)

A lecke - The Lesson (2015)


Rendezte: Ruth Platt

Megtekintés: Mondanivalója van, de a megvalósítás eléggé gyengécske.

Értem én nagyjából Ruth Platt mit szeretne elmondani a jelenkori nemzedékünkről ebben a moziban, de valahogy félrecsúszik az egész és ráadásul a forgatókönyv sem nagyon tudja, kinek az oldalára kellene állnia, ezért a főszereplővel kell szimpatizálnunk, holott az meg sem érdemli.
Platt mozija több gyermekplezúros sebből vérzik. A film néhány diákot állít a középpontba, akik képtelenek ember módjára viselkedni az iskolában, míg végül ezt megelégelve az egyik tanerő a maga kezébe véve az irányítást, egy merőben szokatlan oktatási módot választ, amely viszont meglepően hatásosnak bizonyul.
Ez pedig a krízishelyzet-memoriter.
Jól hangzik így?
A film ennél profánabb.

Fin (Evan Bendall) unatkozó, agresszív kamasz, aki bátyjával és annak barátnőjével (Michaela Prchalová) él. A mindennapjait a semmit tevés, a suli és a bátya barátnője utáni sóvárgás teszi ki. A suliban képtelen viselkedni és legjobb barátjával, Joel-lel (Rory Coltart) megmarnak bárkit, mint a veszett kutyák. Azt mondanád, hogy te is voltál fiatal és csak nem bírnak a vérükkel, de itt sokkal többről van szó. A film főszereplői, akiket nem lehet megkedvelni és ezért nem is lehet további sorsukért izgulni, két ütni való hülyegyerek, akiknek egyetlen jó pillanata nincs az életben, ezért elég nehéz a film második felében végigülni a mozit anélkül, hogy az egyszeri néző a fejét vakargassa, miközben eldönti, morálisan kinek is kellene igazat adnia a történések miatt.
Sajnos a forgatókönyv ránk erőlteti a maga változatát, amelyben valamiért Fin lesz a befutó és ha ez nem lenne elég, végül még egyfajta ajándékot is kap az írónőtől, aminek meg végképp nem láttam értelmét a kilencven perces befejezésben, hiszen a film szükségtelenül kapott még egy lezárást, amit finomabb arányérzékkel inkább el kellett volna hagyni.

Egyik délután Fin és Joel a kisváros utcáit rója és szokás szerint károkat okoznak a közösségnek - agyatlanul szétrúgnak egy kerékpárt, stb. - amikor váratlan támadás éri őket hátulról. Az egyik tanerő, Mr. Gale (Robert Hands) nem tudni, mennyi előkészület után, de elkapja a két szarházit és a külön erre a célra kialakított raktárába vagy garázsába cipeli őket. Biztos nem egy hirtelen ötlet volt csupán, hogy a két srác ott köt ki, ahol, lekötözve, kínzásra készen, mert Mr. Gale, szokatlan eszközhasználata ellenére - szögbelövő, kalapács - egy elég lényegre törő és összeszedett gyorstalpalón vezeti be Fin-t a nyelvtan szabályrendszerébe, megspékelve az irodalom fontosabb és egyben fiataljaink viselkedésébe vágó kötelező olvasmányaival.
Eredetileg biztos az volt a terv, hogy a két fiút egyszerre képezzék színötös eminenssé, ám Joel leheletnyivel nagyobbat kapott a buksijára, ezért sokkal passzívabban tud csak részt venni az eseményekben, ezért hamar kiderül, hogy szerepe inkább csak rásegít Fin kálváriájára, dramaturgiailag annyira nem fontos.


Amíg Mr. Gale az oktatást csapatja, addig Mia otthon izgul a tizenhat éves Fin-nért, mert nem jön haza a szülinapjára és a fivérével is sikeresen összeveszett, mielőtt elindult otthonról. A fivér, Jake (Tom Cox) közel sem annyira izgatott, hogy telefonálgasson a rendőrségre, és mintha a testvéri szeretet sem lenne a vérébe olyan erősen kódolva, hogy az öcsi miatt izgulgasson. Megjegyzem, Jake egész karaktere slendrián módon lett vászonra álmodva. Egész viselkedése megkérdőjelezi, hogy miért van vele egyáltalán a lány, habár, erre igyekeztek egy titokzatosnak látszó magyarázatot adni, a lány felbukkanó anyjával kapcsolatban, amely szál azután tökéletesen el lesz felejtve, nem lesz kibontva. Jake simán elzavarja a nőt, aki egy kidobófiúval érkezik a lakáshoz, miközben Mia elbujkál az emeleten, majd halvány utalást kapunk rá, hogy a hölgy sokkal rosszabb volt Miának, mint most Jake. Ezt meg nekem el kell hinnem.
Mia amúgy egy igazi szerencsemalac. Kimegy cigarettázni a városka csendes utcáira, mert épp összebalhézott Jake-kel és néhány vágás után belefut Mr. Gale kocsijába - amit a két srác korábban összekaristolt. Ha ez nem lenne elég, valahogy, két kalapácslendítés között Mr. Gale észreveszi a lányt és bevonszolja a többiek mellé, ami megint a forgatókönyv egy erősen megkérdőjelezhető pontja, több okból is. Azért elég WTF jelenetsor volt, amikor a lány ráakad a bűntett helyszínére.
Végül, egy össznépi kalapácsvetés után a tanulni való többeket a székbe szögez, bemutatva, hogy Mr. Gale módszerei azért kicsit működnek, csak ebbe belehal néhány szereplő.


Ami meglepett a tévéfilmes megvalósítás mellett, az Evan Bendall minimális színészi játéka, ami viszont lehet, a megfelelő direktori instrukciókkal karöltve, egészen jól működik. A Mr. Gale-t alakító Robert Hands sem teljesít rosszul. Ruth Platt rendezőként sokkal ügyesebb, mint forgatókönyvíróként. A végső szövegkönyvre ráküldtem volna egy szkript-doktort, aki összerázza azt, ami kissé szétesőnek tűnik a megtekintés közben.
Pl. nem éreztem indokoltnak a fekete-fehér flashback jeleneteket sem, nem is vezettek sehova. Jake karaktere és félreállítása a film végén, klisés és hiteltelen. Az utolsó két perc meg leginkább egy tini fiú nedves álmára emlékeztet, másra nem jó, mint, hogy valamiféle kifacsart "jutalmazásban" részesítse az amúgy azóta semmivel sem kedvelhetőbb főszereplő karaktert. Jó lett volna eldönteni még a végső fazonírozás előtt, hogy a készítők kinek is az oldalára álljanak, mert ebben a formában nehezen tud a néző állást foglalni.
Az biztos, hogy ahhoz Platt nagyon ért hozzá, hogy a szereplőket megutáltassa a nézőkkel, amihez elég néhány perc. Kár, hogy a széles érzelmi skálán főleg csak ezt az apró szeletet sikerült rendesen megcéloznia és beletalálni.
Ettől függetlenül nézhető darab, igaz, max. egyszer.

40%

Ha megnéznéd:
- A lecke (2017)


2017. május 18., csütörtök

Arthur király: A kard legendája - King Arthur: Legend of the Sword (2017)

Arthur király: A kard legendája - King Arthur: Legend of the Sword (2017)


Rendezte: Guy Ritchie


Megtekintés: Érdemes adni neki egy esélyt, ha kedveled a kosztümös kalandfilmeket. Szándékosan nem utalok rá, hogy akkor is nézd meg, ha Guy Ritchie fan vagy.

Azért az egy jó érzés, hogy a tehetséget nem szívta ki velőig Madonna ebből az emberből, mert így nyomokban a film még megidézi a régi jó féle Guy Ritchie életérzést. Persze, a középkorban játszódó moziba közel sem könnyű azokat a karakterbemutató montázsokat belecsempészni, mint a jelenidejű filmekbe, ettől függetlenül a brit rendező igyekezett megfelelni mind a kalandfilmek kedvelőinek, mind azoknak, akik még mindig reménykedve a nevével fémjelzett filmre ültek be a moziba. Utóbbit kevés/kevesebb sikerrel.
Magam sem tudom, én melyik tábort erősítem pontosan, így lehet, hogy csak a szokásos baromságokat hordom itt össze.
Nem állítanám, hogy nem kötött le Arthur és barátainak kalandja a nézőtéren ülve, ennek ellenére tökéletesen megértem, ha lesznek csalódott nézői a filmnek, mert az Arthur király valahol mintha félrecsúszott volna.

Van egy testvérpárunk, akik közül az egyik a király, a másik meg szomjazza a király hatalmát. A tipikus népmesei felállás. A kezdő negyedórában megismerjük Uther-t (Eric Bana), aki egyedül képes felvenni a kesztyűt a gonosz varázsló ellen. Mert itt kérem valamiért a varázslók úgy vélik, felette állnak az embereknek, lásd Magneto és Loki hasonló vélekedését - és igyekeznek a királyság utolsó, még álló bástyáját egy Gyűrűk Ura szintű csatában a földdel egyenlővé tenni és sóval behinteni. Persze az emberek ontják a vérüket patakvér, hogy gyermekeik és unokáik is látni fogjanak, ám mindez kevés lenne, ha egy szimpatizáns varázsló, Merlin, ne adott volna megfelelő fegyvert Uther mancsába a csata lezárásához. Szerencsére a varázslók trükkjeivel szemben Uther védettséget élvez és a manája elég ahhoz, hogy a fizika törvényeire fittyet hányva egyedül beegye magát a támadók gigantikus elefántot formázó halálcsillagába, majd, ahogy megszokhattuk hasonló filmekben, végül egy szál magában túlélje a trójai ló hadműveletet és serege istenként nézzen fel rá.
Ez megtörténik és csak annyi háborgás van az erőben, hogy Uther testvéröccse, Vontigern (Jude Law) úgy véli, neki kell a trónra ülnie, aminek eléréséhez mindenre képes, beleértve a családon belüli véráldozatot is. Szerencséjére a kastély alatt meghúzódó vizes posványban kívánság teljesítő aranyhal helyett egy csápos-csábos női trió lakozik és lakomázik, akik a terveinek eléréséhez elég kraftot tudnak szolgáltatni, cserébe csupán annyit kérnek, hogy Voltigern vigye el hozzájuk a szerelmét és szúrja már le a picsába, mert mi más kellene ahhoz, hogy köcsög tesó hatalmas legyen?


Az ilyen történetekben pedig a rossz fiúk hatalomvágya mindig erősebb, mint a testvéri szeretet, családi és egyéb kötelékek vagy csak a morális és etikai hozzáállás pozitívuma, lelkiismeret, stb. Talán pont ezért unalmas már megint ezt végignézni számomra. Voltigern is megküzd azért démonaival, amikor beáldozza szívének harmatos rózsáját, azért, hogy a tesó is elpusztuljon, üresen hagyva a trónt, de mivel végül megteszi, legalább megvan, ki ellen kell majd főszereplőnknek harcolnia a film további részében. Ugye milyen jó, ha van egy csápos óhaj-sóhaj teljesítő mitológiai szörny dzsinned az alagsorban?

Apu és anyu a mágikus rontásnak és a klisés forgatókönyvnek köszönhetően kiszáll a filmből - ezzel már megint egy rövid és sablonos epizód szerepre kárhoztatva Eric Banát, akit, mintha valami gonosz erők taszítottak volna a B listás szerepkör leggázabb karakterformálói közé. Ez a srác tényleg sokkal jobb ennél, de valahogy nem tudom, mikor láttam tőle egy igazán jó főszerepet mostanában.

Uther gyermeke azonban valahogy életben marad. A film pedig egy zseniális montázsban meg is mutatja nekünk a következő tizenöt évet, amelyben Vortigern kívánsága beteljesül, Arthur (Charlie Hunnam) felcseperedik és tökös férfiállat lesz belőle, Guy Ritchie pedig megmutatja, hogy ha ütős képsorokkal kell bemutatni egy karakterfejlődést, akkor azt még mindig kirázza a ... kisujjából.

Hogy mi történik a film további részében?
Amire számítasz. A jók és rosszak örök harca, amely emlékeztet Robin Hood kalandozásaira. Szerethető hősök, egy csúnyán mellékes varázslónő (Astrid Bergès-Frisbey), egy Merlin, akivel nem is találkozunk és egy olyan darkos mozi, amelynek eleve az első félórája olyan szűrők és fényképezéssel megtámogatásával lett rögzítve, hogy ez alkalmatlanná teszi kamerás, kalózverzió megtekintése közben élvezni a filmet. Pont ezért az Arthur király első - és mivel egyelőre bukónak tűnik a tervezet - kalandját, amelyet ígéret szerint további részek követték volna, érdemes nagy-vásznon megtekinteni.


Logikailag vannak kívánni valói a történetnek, de nem túlságosan zavaróak. (Mondjuk Arthur birka mentalitását, hogy életét igyekeznék ott folytatni, ahol abbahagyta, miután a kardot már kihúzta a kőből, szerintem elég mellékvágány a karaktertől, mert túlélőként nem hiszem, hogy ilyen hülye vagy naiv lenne, hogy majd Voltigern fejet huny élete felett, miközben a szokásos jóslat szerint ő az egyetlen - ezt is ezer filmben láttuk már - aki az útjában állhat. Ez nettó baromság.)
Voltigern emberei is igencsak barmok, amikor a paranccsal ellentétben a kard kihúzása után nem szurkálják agyon a srácot, mert az "elájult". Mi van??? Voltigern egyszer már parancsot adott, hogy ha valaki sikeresen távolítja el Excaliburt a sziklából, amelynek a mágikus fegyver a fogja, azt agyon kell szúrni. Ez tök logikus. Arthur kihúzza, a fegyver hatalmas ereje összekoccantja a fogait, amire eldől, mint a zsák és a következő, hogy egy tömlöcben láthatjuk, ahol Voltigern, az idióta, akár a James Bond film gonoszai, elmondja azt a srácnak, amit nem kéne, hogy azután magára hagyja. Tudod mit, Voltigern, akkor pusztulj is bele!
Hát eleve nem kellett volna Arthurnak a tömlöcig eljutnia, hisz az embereidnek a test eldőlése után vagy ezret kellett volna a fiúba döfködniük, azután meg jelenteni a királynak, hogy teljesítve a parancs. Nem mindegy, hogy nem álló emberen történt az abszolválása?
Azt sem nagyon értem, hogy Voltigern miután megölte fivérét, miért nem tette el vele láb alól annak megbízható csatlósait? Miért hagyta, hogy elhagyják a királyságot és más utakon járjanak? Ezek mind hű harcosok voltak és mint ilyenek, zavaró tényezők. Voltigern egyébként is meglépte a hatalomért azt, ami már kívül áll a józan észen, nem értem, hogy akkor miért kockáztat azzal, hogy nem nullázza le azok számát, akik ismerik a család történetét és benne voltak a sűrűjében az eseményekben.
Megmondom miért: Mert szükség volt rá, hogy az öntudatra ébredő Arthurt valaki olyan irányítsa, aki egykor benne volt a klikkben, ezért pontosan tudja, hogy a főhősnek miért is kell legyőznie a zsarnokot.
De ha legalább ez a segítség rendesen bujkálna Voltigern elől. De nem. Odáig megyünk, hogy az egyik körözött bűnöző, aki többször megszökött már a fogságból - aha, tehát az egyébként oly heves csatlósok, amikor lehetőség volt rá, csak láncba verték, nem ölték agyon - a másik meg mintha kovácsként kamatoztatná harci tudását.

Az is érdekes, hogy a pöcsös Arthurt a szülők likviditási/likvidálási problémája után nem találták meg tizenöt évig, annak ellenére, hogy egyértelmű az alagsori csáprágók utasítása arra nézve, milyen komoly gátat szabhat a felcseperedő fiú az aktuális uralkodónak. Persze utána meg, mikor már legalább Arthur is megtudta, ki fia borja, akkor állandóan a seggében vannak a martalócok...
Csak tudnám, hogy a korábbi tizenöt év alatt ez a vehemencia merre kódorgott.


Charlie Hunnam jól hozza a félig barbár, félig előkelő mentalitású üzletember figuráját. Nem rajongok azonban érte, mert valahogy olyan ősparaszt életérzés árad a színészből, annak ellenére, hogy ő a pozitív hős. Remélem nem azért érzek így, mert Hunnam-mal az első találkozásom olyan negatív volt... Ő alakította ugyanis a "Hideghegyben - Cold Mountain (2003)" az albínó kiskakast, aki végül lekvittel Jude Law-val egy pisztolypárbajban. (Bocsi, ez szpojleres volt, ha nem láttad a filmet!) Viszont legalább a valóságban is nagyjából tizenöt évvel később megfordultak a szerepek és most nem Hunnam veszített látványosan, hanem Law.)(Bocs, ez megint szpojleresre sikerült, ha nem láttad a filmet.)

Az Arthur király egyszeri szórakozás és egyik hibája szerintem, hogy túlságosan kiszámítható. Mondjuk az az érdektelenség, ami egyelőre a mozikban fogadta, számomra érthetetlen. Amikor beültem rá, hárman voltunk a teremben.
A zenéje kiváló, bár néha túlságosan emlékeztetett a Sherlock Holmes-ra, csak ott azt hiszem a hegedű volt a fő hangszer, itt meg mintha nagybőgő vagy valami más lenne.
A mellékszereplők között találtam ismerős arcot. Külön üdítő pillanat volt amikor megjelent Töki nevelőapja a Kingsmanből, Geoff Bell, aki még egy elég jó jelenetet is kapott. Korábban is láttam tucatnyi filmben, de a Kingsman után most ismertem fel végre. Megjegyzem.
Előkerült Aidan Gillen is, aki mintha Kisujj karakterét egyenesen a Trónok harcából örökítette volna ide.
Djimon Hounsou pedig ismét egy mellékkarakter, amit már megszoktam tőle. Nem tudom, hogy Arthur idejében sok fekete srác koptatta volna a líceum (tudom, hogy mást jelent, nem ódon angol városkát, de tetszett a latinos hangzása...) kockaköveit, de mivel Ritchie középkorába - vagy korábban - még egy keleti harcos is sikeresen integrálódott a gladiátor iskolába, meg sem lepődöm semmin.
Te se lepődj meg, ha ez az értelmezése a kerekasztal lovagjainak köszönő viszonyban sincs azzal, amit korábban olvastál, tanultál róla.
A 3D-től még mindig nem vagyok elájulva. Várom azt a filmet, ami majd elképeszt.

60%

Ha megnéznéd, akkor válaszd a mozit, de ha nincs rá pénzed:
- Arthur király (2017)

2017. május 12., péntek

Utóhatás - Aftermath (2017)

Utóhatás - Aftermath (2017)


Rendezte: Elliott Lester

Megtekintés: Egy rövidfilm alapja, elnyújtva, ezért nehezen fogja a megfelelő közönséget megtalálni.

Még csak azt sem merem állítani, hogy nem lesznek csalódott Schwarzi rajongók. Tíz éve még el sem tudtam volna képzelni, hogy az egykori testépítő, aki korábbi filmjeivel felépítette félisteni hírnevét a vásznon, hogy eljön majd az az idő, amikor ez a hatalmas ember egy apró közembert fog alakítani, akinek tragikus életébe pillantunk bele. Azután érkezett a Maggie (2015) ahol már közel sem az akción volt a hangsúly és a karizom nem az ellenség aprítására rándult görcsbe. Ebben már egy másik, sokkal személyesebb, drámaibb Schwarzeneggert ismertünk meg és jól is állt neki a ránehezedő nyomás, az arcát barázdáló ráncok halma.

A film megtörtént eseményekre épült, Javier Gullón forgatókönyvére.

Ha lehet, az "Utóhatás" egy még eszköztelenebb, tisztább történet. Schwarzi pedig megoldja, mert mostanra már mindent elért, nagyjából bármilyen drámaiságot képes visszaadni a vásznon, hiszen ahogy életében beért, úgy, merem állítani, színészként is megtalálta helyét, legalábbis abban a műfajban, amiben korábban egy lyukas garast sem mertem volna adni a teljesítményéért.

Az megvan, amikor a keskeny járdán lépegetsz, szembe jön egy nő - többnyire rájuk jellemző, mert olyan előzékenyek - és mivel sok a kocsi, ketten nem férnétek el, végül inkább félreállsz, két autó közé, elengeded a másikat, aki néha rád sem nézve tovább megy, még csak oda se szisszenve neked, hogy: - Kösz.
Azután megunod a harmadiknál és inkább te mész keresztül, belekényszerítve abba, hogy lehúzódjon és látod, hogy ez már nem tetszik neki(k), viszont, mikor átmentél, te legalább kinyögöd, hogy: - Köszönöm!
Azután vissza se nézel, mert legalább megtetted a minimumom a másik felé, ha nem is voltál túl előzékeny - volt benned egy gesztus a másik felé, amiért ha csak töredék másodpercekre is, de akadályoztad, hogy élje a saját életét.
Erről a gesztusról szól az "Utóhatás", és így, kamaradarab, meg amolyan rövidfilm alapanyag is egyben.


Egy este Roman (Arnold Schwarzenegger) várja haza családját a repülőtérről, amikor tragikus események törik ketté életét; a gép egyelőre ismeretlen okokból lezuhant.
Rövid nyomozás után kiderül, hogy balszerencsés események sorozatát sikerült prezentálni az irányítótoronyban, amikor Jake Bonaos (Scott McNairy) egyedül maradt a helységben és a telefon működése közben technikai problémák léptek fel. Elég volt néhány pillanat hozzá, hogy két gép a levegőben ütközzön, megölve valamennyi utast és a személyzetet a gépeken.
Scott-ot nem hibáztatják a repülőtársaságnál és felmentik a szolgálat alól. A férfi lelkileg összetörik és eltávolodik a családjától.
Roman közben az igazáért küzd, ami jelen esetben nem a pénzbeli kártérítésről szól, hanem, hogy valaki a repülőgép társaságtól kérjen tőle bocsánatot a veszteségéért.
Mivel a kanosszajárás elmarad, a férfi lassan belesüpped a haragjába és miután kinyomozza a légi irányító új otthonának helyét, személyesen hozzá fordul, hogy megnyugvást találjon.
Sajnos, a találkozás nem megfelelő mederben zajlik le és ennek drámai lezárása örökre megváltoztatja az érintettek életét.

Úgy véltem, ha egy kicsit profánabb a befejezés, akkor talán elmarad a kritikában felvázolt fordított helyzet okozta apró katarzis, viszont egy kicsit hepiendesebb befejezéssel egy sokkal szerethetőbb alkotást kaphattunk volna. Ennél a történetnél pedig szerintem inkább okozott volna nagyobb katarzist egy bűnbánó, sírós, papírzsepis befejezés, mint amit végül Gullón-nak sikerült papírra vetnie. Az is a film negatívuma, hogy Bonaos karakterére a cseppet sem rossz, de világszinten alig ismert McNairy-t találták meg. Szerintem, ha egy Schwarzi közeli, ismert színész kapja a másik főszerepet, akkor még a befejezés felemássága is lehetett volna pozitívum. Így egy erősen tévéfilmszerű mozit sikerült összedobni, kiszámítható cselekménnyel, kevés konkrétummal. Az egyetlen ok, amiért be lehet mutatni, hogy a főszerepre sikerült megnyerni Schwarzeneggert. De az ő jelenlétét amúgy semmi sem indokolja.

50%

Ha megnéznéd:
- Utóhatás (2017)


2017. május 5., péntek

Itt, egyedül - Here Alone (2016)

Itt, egyedül - Here Alone (2016)


Rendezte: Rod Blackhurst

Megtekintés: Nagyon száraz, kőkemény dráma, amelynek a vége nem hoz feloldozást.

Blackhurst tucatnyi rövidfilm után elkészítette nagyjátékfilmjét, ami gyakorlatilag egy Walking Dead filler epizódnak felel meg, amelyben dráma az van, ellenben beleforgatott pénz kevésbé. Filler epizód az a töltelék rész, amely a karaktereket lehet, hogy jobban megrajzolja a nézők számára, ellenben lényegi történés - itt kifejezetten drága akciókra, pénzt kívánó eseményekre gondolunk - az minimális benne. Találomra belenéztem a direktor egy korábbi rövidfilmjébe. A cím hasonlósága miatt az "Alone Time"-ot választottam és teljesen véletlen lehet, hogy bizonyos részletek feltűntek a rövidfilmben - magányos női főszereplő, természet nagysága találkozik az apró emberrel - amiket első nagyjátékfilmjében ügyesen alkalmaz majd később. A "Here Alone" struktúrájában tökéletesen megfelelne a zombis sorozat egyik elmerengő epizódjának, ahol valamelyik karakterről tudnánk meg többet, akit azután, ahogy a sorozatban kezdjük megszokni, el is veszítenénk. Éppen ezért karakterdrámának a film tökéletes, ugyanakkor játékideje és sebessége próbára fogja tenni a nézőit.

Youtube - Alone Time:


A "Here Alone" egy nyomasztó világba kalauzol minket, amelyen végigsöpört egy halálos vírus, amelyre ellenszer nincs, ellenben néhány esetben előfordulhat természetes védettség ellene. Mikor még ki sem tört a járvány, a kórházban dolgozó Ann (Lucy Walters) férjével (Shane West) és csecsemőjével elhagyja a nagyvárost, hogy a férj gyermekkori kedvenc és oltalmat nyújtó erdős vidékén vészeljék át a lehetséges pusztítást, amíg helyre nem áll világ rendje.
A világ elbukik a gyógyulásért vívott harcban, ellenben mielőtt Ann férjét, Jasont is legyőzné a kór, mindenre megtanítja a nőt, amire annak szüksége lehet a túlélés érdekében. Azaz majdnem mindenre.
Ann egyedül azzal nem tud megbirkózni, hogy gyermeke is fertőződik a vírussal és végül egyedül marad.
A mindennapi unalmas rutinját végül felrúgja, hogy belebotlik egy lányba (Gina Piersanti) és annak nevelőapjába (Adam David Thompson) és miután kissé összekapja őket, elhatározzák, hogy hármasban kalandoznak tovább Kanada felé, bízva abban, hogy ott menedéket találnak, de előtte még szükségük van némi útravalóra, amelynek megszerzése drámai eseményekhez vezet.


A "Here Alone" nagyon kemény kamaradráma, amely amolyan jutalomjáték Lucy Waltersnek, aki a film legalább egyharmadában halvány női amazonként, Bear Grylls-ként igyekszik túlélni a természetben, bemutatva néhány apró praktikát is. (Mondjuk, hogy a horgászat rejtelmeibe nem lett korábban bevezetve, pedig alap lenne, hogy elkerüljük az éhezést e kies vidéken, az számomra kissé karakteridegen húzás.) Közben flashback formában apró töredékekből megismerjük Ann múltját, hogy miért is ragaszkodik az önkéntes száműzetéséhez, amiből az érkező kis család is csak igen nehezen tudja kirángatni. A múlt sötét árnyai még a harcedzett gyomrú drámakedvelőknek is egy nehéz jelenetsor lehet, ám ez a kulcsa annak, hogy végül egy szituációban Ann miért úgy dönt, ahogyan a befejezésből megtudhatjuk és amelyik döntésnek a jogosságát talán korábban megkérdőjeleztük volna. Ennek köszönhetően valamennyire beleláthatunk Ann női lelkébe.

Szpojleres magyarázat, bár jobb lenne ha előbb látnád a filmet!
- Ann-t igen nehéz helyzetbe hozza az élelemszerzés közben a fiatal lány, Olivia, mivel leüti a nőt és gyakorlatilag sorsára hagyja az élelemtől megfosztott házban. Ugyanis Olivia féltékeny az Ann és a nevelőapja, Chris között kialakult intim kapcsolatra. Ann azonban sikeresen megszökik az épületből és mire visszatér a táborhelyükre, pont beleszalad egy falkába, amelyik megtámadta a férfit és a lányt. Végül, miközben az életükért küzdenek, Ann a puskája fedezékéből segít levadászni a zombi szerű lényekké mutálódott embereket, azonban a végső pillanatokban választania kell, hogy egy golyót Olivia vagy Chris megsegítésére lőjön ki.
Oliviát választja, annak ellenére, hogy a lány majdnem megölte.
A magyarázat pedig a kényes lépésre a múltban rejtőzik, amikor Ann elveszítette Hailey-t - sőt, szó szerint a halálba segítette a gyermeket - és azóta penitenciaként gondolva rá, remeteként él az erdőben. Nem képes még egy gyereket a sorsára hagyni és ezért inkább a lány mellett dönt, hogy majd elviszi magával északra, hiszen a híradóban hallható töredékes szövegek szerint talán ott még vannak túlélők.


Blackhurst filmje szépen fényképezett tájakon játszódik, kellemes a szemnek. A film első felében remekül megismertetik velünk a főszereplőt, később pedig megfelelően adagolja a forgatókönyv mind a lényegi információkat, mind pedig az érkező család karaktereiről a tudni valókat.
Egyáltalán nem könnyű film - talán feszesebbre is vághatták volna, hiszen a rendező korábban egészen jó tempójú rövidfilmeket készített el - de drámakedvelőknek érdemes megnézni.
Ha már be kellene lőnöm valahová stílusában, akkor olyan mozik jutnak az eszembe, mint pl. "A fal - Die Wand (2012)" - amelyben egy nő kerül misztikus csapdába vidéken, miután egy láthatatlan fal ereszkedik le egy viszonylag nagy területre, ezzel elzárva őt a külvilágtól, amiből drámai túlélési verseny keletkezik vagy olyan dráma, mint a "Z, mint Zakariás (2015)" amelyben egy nő szintén valami pusztító betegség elől menekül a vidékre, ahol találkozik két férfivel, akik végül hatalmi harcot kezdenek folytatni a nő kegyeiért.

Shane West szerepeltetése számomra kicsit zavaró, mert volt idő, amikor a színészben sokkal több potenciált láttam, mint most, amikor ilyen viszonylag apró mellékszerepekkel szórakoztatja magát és rajongóit. A srác csak benne volt a kultikus magasságba emelkedő Vészhelyzet sorozatban, meg olyan akció-képregény feldolgozásokban, mint "A szövetség", amely egyben Sean Connery utolsó olyan szerepe, amelyben testben van jelen a vásznon. West ennek ellenére alig tett le olyan produkciót mostanában a deszkre (már aki oda menti...), amely miatt érdemes lenne követni karrierjét. (Nem, sajnos sem a Nikitát, sem a Salem-et nem követem figyelemmel.)

60%

Ha megnéznéd:
- Itt, egyedül (2016)

Ha van véleményed, oszd meg velünk!

2017. április 30., vasárnap

Tűnj el! - Get Out (2017)

Tűnj el! - Get Out (2017)


Rendezte: Jordan Peele

Megtekintés: Vagy fél tucat oka van, hogy megnézd ezt a filmet.

Nem sorolnám fel tételesen őket, hisz lehet, hogy elszámoltam. Peele "normális" keretek között egy sikeres, ismeretségi körömben közepesen ismert humorista. Magam, korábban sosem hallottam róla, de első rendezésével sikerült egy olyan lécet megugrania, amit szerintem nem nagyon fog már a továbbiakban, hogy így beálljon azoknak elsőfilmes csodagyerekeknek a sorába, akik később már nem tudták túlszárnyalni magukat.
De mocskosul rosszmájú vagyok, pedig a "Tűnj el!" után csak abban reménykedem, hogy Peele a továbbiakban is hasonlóan jó érzékkel írjon forgatókönyveket és azokat legalább ezen a színvonalon sikerüljön megrendeznie.
El kell ájulnom ettől a filmtől?
Ha arra gondolok, hogy a középkategóriás rendezők között ez a mozi talán nem számítana kiemelkedő darabnak - Adam Wingard és barátainak körére gondolok most - sőt, kifejezetten erős átlagos darab lenne, azonban ha abból indulok ki, hogy a film rendezője először állt a kamera mögé és saját látomását álmodta vászonra két csésze teakavarás között, akkor ez egy igen erős mozi.

Itt-ott belebotlottam véleményekbe, kritikákba és sok helyen feltűnik a film műfaji definíciójánál a thriller, a dráma és a társadalmi dráma alműfaj, máshol viszont jobban belövik azt a misztikus és a horror jelzővel.
Nagyjából azonban az összes kritériumnak megfelel a film.
Nem csak az a horror, ahol a tiniket késsel mészárolják, vagy zombik esznek meg embereket, esetleg vámpírok szivornyázzák ki szüzek vérét hófehér nyakakból.
A horrorfilm a félelemkeltés médiuma, a "Tűnj el!" pedig annak ellenére, hogy gördülékeny és szórakoztató film, mellette a felszín alatt egy igen erős és nyomasztó alaptörténettel bír, amely bőven táplálkozik abból a városi legendából, amikor az embert leitatják egy bárban és másnap egy kád jeges vízben ébred, holmi lepusztult hotelben, kivágott belsőszervének véresen tátongó sebhelyével és másrészt felsejlik a történetben egy korábbi misztikus thriller szinopszisa is nyomokban. A "Titkok kulcsa" kulcsmomentumai ugyanis erősen hajaznak a "Tűnj el!" befejezésére, igaz, itt mintha megfordulna a fekete és a fehér oldal. Ha nem láttad még a filmet, akkor ez neked erősen szpojleres leírás lehet, ugyanakkor azért ne menjünk el a tény mellett, hogy a film trailere sajnálatos módon eléggé jól lelövi a film fontosabb csavarjait egy harcedzettebb néző számára, ezért jómagam már nem nagyon lepődtem meg a film fordulatain, leszámítva a tálalást, amely viszont kellően érdekesre sikerült.


Peele filmje bárkinek is készült, legyen a néző fehér vagy fekete, tartogat szatírát és vele izgalmat bőven. Európaiként ismerem a problémát, amit a felvilágosult leánygyermek okozni képes azzal, hogy sötét bőrű - ne menjünk messzire - vagy csak egyszerűen egy idegen kultúrában szocializálódott hím egyedet mutat be a családnak. A felvetés közel sincs kivesézve és már hasonló mozik is készültek, mint az arab orvos és amerikai feleségének drámája, a "Lányom nélkül soha", amelyben az Amerikában tanult doki egy nap gyakorlatilag elcsalja feleségét és közös gyermeküket a szülőhazájába, hogy azután szinte fogolyként tartsa őket maga mellett. Igen, ennyire messzire mehetünk, ha boncolgatni kívánjuk mindazt, amiről Peele mesél. Amerika a felszínen elvileg eléggé elfogadó lett az afroamerikai lakossággal - még fekete elnökük is volt, tudtad? - de ugyanakkor a múlt és beidegződés nem írható felül, ezért még mindig van bőven ellentét a rasszok között, amik képesek a felszínre törni, akár egy rendőrségi razzia során is, ahol elszabadulnak az indulatok a híradó pedig farkast kiáltva telekürtöli a világot az erőszak azon formájával, amikor a fehér hatalom erőszakot gyakorol az egyszeri fekete lakosság rovására.
Sajnos, ez talán sosem fog megváltozni, ugyanakkor néhány külföldi vagy odakint élt ismerősömtől elég lesújtó kritikákat hallgattam végig, hogy az afroamerikai lakosság beilleszkedése legalább annyi problémát felvet, mint nálunk a roma társadalom integrálása és ezen az sem segít, hogy egyre több fekete személy ér el kimagasló érdemeket saját területén, beleértve ebbe Barack Obamát és még Denzel Washingtont is.
És milyen csúnyának tűnik ez az én fehér világlátásom mögé bújva.

Nos, pont ezeket a sztereotip gondolatokat nagyítja fel és állítja tótágasba a "Tűnj el!", amelyben egy fekete fiatalember, Chris (Daniel Kaluuya) arra készül, hogy a hosszú hétvégén meglátogassa barátnőjének, Rose (Allison Williams) szülői házát.
A film első majd egy órája szépen felépíti azt, hogyan érezne egy fekete fiú hasonló helyzetben, ahol valamiféle passzív-agresszív módon, magát felvilágosultnak és elfogadó fehér középosztálybeli család igyekszik jó képet vágni hozzá, hogy egyik gyermekük teljesen eltérő kultúrából és élettérből érkező emberrel kötelezze el magát.
Ez az egy óra lassan csöpögteti az információkat, akár egy infúzió, de végig lebegteti, hogy valami van a háttérben. Ebben mondjuk azért bőven segít a film kezdő képsora, hiszen a felvezetés feltételezhetően kapcsolódik Chris és Rose hétvégi látogatásához.
Persze a családi piknik tartogat meglepetéseket és a főszereplőnk nagyon hamar egy olyan világban találja magát, amely talán nem feltétlenül verbális és húsba vágó módon ágyaz meg a horrornak, hanem profánabb módon, ősi félelmeket alapul véve, mint például, mi van akkor, ha tudatunkat valaki más hajtja uralma alá, vagy ha - megidézve a fekete mondavilágot a Haiti babonás hiedelmekkel - egyszerű zombi üzemmódba kapcsolnak minket, kikapcsolva mondjuk a felettes énünket.
Ez nekem legalább olyan horror, mint az Alzheimer kór, mondj bármit is: Az agyad már nem engedelmeskedik neked, gyakorlatilag fellázad ellened és nincs segítség, hiszen ki kerülhetne közelebb hozzád, mint saját magad???


Chris pedig, végül, hogy szorult helyzetéből kijusson, a forgatókönyv logikus lépésének köszönhetően pont azzá válik, amitől sok fehér ember még most is félhet tudat alatt, avagy a fekete férfi erőszakkal gyakorol nyomást ránk, primitív ösztönlényként, akár az Amistad című Spielberg film kezdő képsoraiban, és ami a legdurvább, hogy az érzéseink annak ellenére erősek, hogy mindkét történetben a fekete hős erőszakos reakciója csupán csak válasz egy korábbi, őt ért erőszakra, de ennyire mélyen van belénk kódolva az "idegentől" való félelem.
Sokat számít azonban az is, hogyan, milyen körülmények között találkozunk a másik oldallal, mert az első benyomás elég mélyen bele tud ivódni az ember személyiségébe. Gyermekkoromban először fekete fiút Jugoszláviában láttam és első találkozásunk "sikertelensége" is közrejátszott abban, hogy idegenkedem kicsit a "velük" való barátkozástól. (Amíg szüleink egy meccset néztek, öcsémmel egy kilátónál ültünk az asztalnál és nápolyit csócsáltunk. Öcsém kb. 6 én 8 éves lehettem. Megjelent a fekete kissrác, talán 10 éves lehetett és dumált hozzánk. A beszélgetés hamar megrekedt, mivel akkoriban nem beszéltünk idegen nyelvet - ma sem, csak gagyogok kicsit - és a fekete gyerek, hogy elszórakoztassa magát, az egyik nápolyit elkezdte az öcsém feje fölött szétmorzsolni, a morzsát a hajába szórva. Ez annyira felháborított, hogy a közben tejbe tökként mosolygó srácnak lekevertem egy hatalmas pofont - amekkorát egy kb. 8 éves le tud kenni - amire azt azonnal visszakaptam és ezzel a kis takony el is szaladt a kilátóról, így mire szóltunk a szüleinknek, nyomát sem találtuk.)


Peele jó érzékkel választotta ki szereplőit a filmhez.
Daniel Kaluuya egyszerre laza és szerethető, amikor pedig dráma van és félelem, azt is nagyon jól adja át. Allison Williams sem rossz választás, mert van benne az átlagos, kedves amerikai lányból, mégsem túl cuki és szeretni való, hogy a néző ne tudjon tökéletesen az oldalára állni.
A szülök szerepére két elég jó választást sikerült találni, illetve az anya szerepében a tökéleteset is.
Az apa, Bradley Whitford főleg a sorozatnézőknek lehet ismerős, pl. "Az elnök emberei" miatt, amiben a fehér ház egyik fontos karakterét keltette életre. Itt is remek az apukaként, aki igyekszik szimpatikusan hozzáállni lánya döntéséhez, habár, hamar kiderül, hogy "erre valójában nincs szükség", mert az egész színház csupán arról szól, hogy valaki gyanakvását elaltassuk.
Az anya, Catherine Keener már szó szoros értelmében részt vesz az altatásban. Erre a figurára Peele keresve sem talált volna jobb embert, hiszen nálam Keener egész színészi karrierje és külseje is a "baszatlan, savanyú picsa" kategóriában landolt. Ezért a kijelentésemért persze nem biztos, hogy túl népszerű leszek női olvasóim körében - van olyan amúgy??? - ugyanakkor nem az én hibám, mivel Keener-rel való első találkozásom már eleve egy ilyen karakter megjelenítésének köszönhető és abban a filmben - "Egy erkölcstelen mese (1998)" - ráadásul az egyik karakter is nagyjából ezekkel a szavakkal véleményezte Keener típusát. Ezen a véleményemen még az sem változtatott, hogy a "Negyven éves szűzben" végre egy szerethető anyukát játszott el. Ettől eltekintve a legtöbb moziban, amiben találkoztam Keener-rel, hozta azt a figurát, amit ebben is és amit addig ütnél, amíg mozog.
Szóval a mozi két legerősebb szereplője Kaluuya és Keener.
A többi színész megfelelően asszisztál az egészhez. Lilrey Howery fontos, legjobb barát karaktere pedig humor visz az amúgy komoly moziba, igaz, az ő cselekményszála meg kicsit túl olajozottan működik. Más filmben biztos kinyírják, de minimum elveszíti egy lábujját vagy valami...

Megjegyzendő apróság, hogy Keener karaktere, Missy, egy ezüst teáskanál kavargatásával és kocogtatásával képes Christ hipnózis állapotába juttatni. Az ezüst kanál pedig mindig is a tehetős, fehér emberekre utaló jelentéssel bírt: "Ezüstkanállal a fenekében született." - Rose családja pedig tökéletes példája egy ilyen tehetős családnak...
Peele abszurd humorát dicséri az a jelenet is, amikor Chris a bőrfotel karfájából kitépett gyapottal tömíti el a fülét, hogy ne hallja a teáskanál koccanását, így a fekete fiú úgy menekül meg, hogy "gyapotot szed".

A fényképezés korrekt, kicsit sok a déli vidékre jellemző barnás, sárgás árnyalat. A film zenéje pedig egészen kellemes a film nézése közben.
A befejezés persze sajnos átmegy kaszabolásba, bár, ez szükséges, ha egyfajta hepiendet akarunk a végére biggyeszteni.

80%

Ha megnéznéd:
- Tűnj el! (2017)


Töfi:
- Volt némi része Eddie Murphy-nek is a film elkészültében, mivel Peele-t inspirálta egy korábbi Murphy Stan Up előadás, amelyben a komikus színész arról mesélt, amikor egy fehér lánynak csapta a szelet és meglátogatta a szüleit.
- Stephen Root színész korábban már játszott vak karaktert az "Ó, testvér, merre visz az utad?-ban" és a "Hivatali patkányokban" pedig egy borzalmas, szódásszifon szemüveget viselt.
- A filmnek eredetileg pesszimistább befejezése lett volna, amiben Christ letartoztatják, de végül ezt választották, mert a stáb szerint a főszereplő megérdemelt egy megnyugtatóbb befejezést.