2017. november 16., csütörtök

Az igazság ligája - Justice League (2017)

Az igazság ligája - Justice League (2017)


Rendezte: Zack Snyder

Amúgy gyönyörű a poszter
Megtekintés: Persze, ha rajongó vagy, de most döbbentem rá, hogy engem a Marvel istálló jobban szórakoztat.

Mondjuk, nem tudom, mit vártam a filmtől, amikor a korábbi két etap - "Az acélember", "Batman Superman ellen" - sem lett a szívem csücske. Snyder rendkívül felkészült iparos, egyedi látásmóddal, ezt nem vitatom, ugyanakkor, szerintem, a mesélés vizualitása bőven rámegy a mese minden más területére, ezzel, szinte kiölve a lelket a moziból, nem hagyva mást, mint egy csillogó vázat, amelyből hiányzik az élet. Pedig érzem én, hogy igyekszik, elővesz jó karaktereket, mellékszereplőket, akik nem fontosak, mégis színesítik az összképet, humort is szuszakolna a történetbe, mégis, olyan izzadtságszagúnak, műterminek, sterilnek érzem a végeredményt.

Nehéz megmagyarázni. "Pókember: Hazatérés", "A Galaxis őrzői", vagy épp a DC-s Wonder Woman-nél nem éreztem ezt a színpadias, műtermi hatást, pedig a játékidő legalább ugyanakkor része készült CGI-jal. De azokat élőbbek éreztem. (Talán, mert maga a negatív hős is sokkal emberibb volt, nem egy motion capture technika mögé bújt bitparádé. Nem tudom.)
Egyszerűen másnak éreztem és szórakoztatott. Jobban vonzanak azok az ellenség képek, amelyek fel tudnak némi pszichológiai alapot mutatni, nem csupán a semmiből jött megtestesülései az ellenségnek.

Most azonban a szokásos rombolást kellett végigülnöm - majdnem elbóbiskoltam - és közben nem nagyon tudtam izgulni sem. Eleve kezdem unni ezeknek az akármilyen főgonoszok motivációit. Valahogy belebuzultak a leigázásba. A világok legyőzése, bekebelezése, az "elképzelt" ellenségek legyőzés, stb. Még csak egy olyan érthető lelki pluszt sem kaptam, hogy ez valamiféle bosszú hadjárat, vagy félreértésre épülő világlenullázás. Nem. Már megint jön egy olyan korábbi őserő, amely pusztított egy ideig, dacoltak és szembeszálltak vele, hogy azután hosszú időre - persze, hogy nem örökre - megszabaduljanak tőle, hogy az aktuális moziban újjá szülessen, materializálódjon, kiszabaduljon egy eddig megfelelő fogságból, vagy csak simán felébredjen, mert álmában, ki tudja, hol, lerúgta magáról a takarót és dideregni kezdett.
A válasza pedig, hogy elhozza a poklot, amit csupán a főhősök tudnak megakadályozni. Gyerekkoromban, hogy szerettem a képregényeket, pedig tényleg, alig szóltak a szuperhősös képkockák másról, minthogy jön egy antagonista, aki akar valamit, ezért erőszakos, a főszereplő hős meg letöri a szarvát, néha szó szerint...

Jelen gonoszunk pedig olyan hatalmas volt egykor, hogy egy egész csapatnak kell megfékeznie őt és torz seregét, amelyet korábbi jobb sorsra érdemes áldozataiból eszkábált össze. Mindezt két órában és végig keresem azt, amitől ez engem felvillanyozhatna.
Batman (Ben Affleck) és Alfréd (Jeremy Irons) például szokás szerint kegyetlenül hihető főszereplők. Batman, aki hús vér ember, belekeveredik egy közel isteni csatába és nem törik a gerincét, dehogy. Alfréd, meg az ötvenes komornyik, akinél nyugodtabb és jól-öltözöttebb embert még nem láttam képregény moziban, állítólag egymaga megtervez és létrehoz minden kütyüt, amit főnöke akciói közben használ, még néha olyanokat is, amit komplett fejlesztő csoportok is évek kemény munkájával hozhatnának létre. Persze én vagyok a gyökér, mert Cyborg esetében nem akadok fenn rajta, hogy egy ember félig elgépesedik, de egy gazdag playboytól elvárom, hogy ne kettesben építgessen erőgépeket egy komornyikkal...


Supermanért (Henry Cavill) egy percig nem izgultam. Tudtam, hogy visszatér. Most komolyan, elhiszem, hogy van olyan képregény, amelyikben legyőzetik, elpusztul, hallottam ilyenről, persze, de most tényleg elhitte bárki, hogy néhány mozi után temetik a fejőstehenet a franchise kiötlői? Hagyjál már. És néhány karaktertől eltekintve itt azért nem várok, nem is látok komoly karakterfejlődéseket. Nolan, na, ő tudott a témához még hozzátenni, de Snyder nem erős az ilyesmiben. Márpedig, ha egy ellenséggel Superman szembe kerül, akkor ott egyértelmű számomra az egész kimenetele. És ne,... nem érdekelnek a leágazások, amik kijöttek füzet formájában, amiben pl. Deadpool kiírt egy teljes képregény univerzumot, mert ez nem az a mozi.
Ez csak egy szokásos vizuális orgia a sorban, amelynek nagyot kellene durrannia, de mást sem látok benne, mint pixel tűzijátékot és néhány jelmezes színészt, akik röpködnek, esnek, kelnek.
Azért sem izgultam, mert megjelenését megerősítették a neten fellelhető szpojlerek. Fenn volt a neve az imdb-n, ami persze nem feltétlenül biztos, hiszen karaktere flashback-ben is előfordulhat, de azért a poszterre kitett apró piktogram illetve, hogy a trailerben Alfréd valakinek nagyon örül, hogy megjelent, ugyanakkor, még véletlenül sem mutatták a karaktert, egyértelműsítette számomra, hogy csakis Supi lehet az, akinek örülünk.

Cyborg (Ray Fisher) karakteréről sosem hallottam és ennek megfelelően egy percig sem érdekelt, hogy benne lesz a filmben. Életemben már annyi Cyborgos mozit és emberből géppé alakuló metamorfózist ültem végig, hogy egyelőre ez az újabb közönyösen pattant le rólam.

Aquaman is inkább tűnik számomra ember formájú környezetvédelemnek, mint akcióhősnek, tehát, hiába a Trónok harcás Jason Momoa karizmája, nem érdekel ő sem.

Flash (Ezra Miller) lett volna a film vicces karaktere, de hiába kagylóztam a sötét vetítő teremben, poénkodásai erőltetettnek hatottak és meg sem közelítették az új Pókember film bájos tinis megközelítését. Amit meg a karakterről tudni akartam, azt a tévésorozat elmesélte már, nem is rosszul. Amikor pedig tényleg odatehették volna magukat Flash-sel kapcsolatban a vizuális megközelítésben, akkor maradt a klisés villámlás és elmosódó háttér. Furcsálltam, hogy az X-Men-es jelenet nem idéződött meg akkor, mikor Flash kimenekíti az elrabolt embereket, vagy éppen megtolja a teherautót. Vagy nem akartak plagizálni, vagy nem volt elég kreatív a csoport, aki foglalkozott a karakterrel.


Akinek tényleg örültem, az a Wonder Woman, mert egyelőre Gal Gadot megjelenése elviszi a jeleneteit.
Persze, biztosan érdekesebbek lettek volna számomra a csapat többi tagjai, ha vagy van előéletük, vagy jobban kidolgozzák őket.

A sok bába között pedig elveszett Diane Lane, Amy Adams és J.K. Simmons. Amber Heard meg gyönyörű volt Mera szerepében, de rá nem jövök, hogy ő az, ha nem olvasok utána.

A filmzene most Danny Elfman munkája és nem túl erős score, bár a régi klasszikus motívumok másodpercekre visszaköszönnek. Halkan, ám felismerhetően, ami némi nosztalgiát tesz a filmhez.

A stáblista végét meg érdemes kivárni.

Különvélemény:
Nem értem, miért vonzódnak ezek a képregény-filmek ennyire a kockához, mint idomhoz? Miért pont kocka? Az van az Amerika kapitányban is, A Transformers egyik részében is, itt meg mindjárt három... A kocka, amely maga az erő, vagy ami magába zárja azt. És mikor tudjuk meg, hogy ezt a hatalmas erőt ki tette bele???

65%

2017. november 14., kedd

A gyűlölet - La Haine (1995)

A gyűlölet - La Haine (1995)


Rendezte: Mathieu Kassovitz

Megtekintés: Úgy vélem, annak ellenére, hogy iszonyúan nyomasztó és megterhelő mozi, egyszer mindenkinek látnia kell, aki elég érett a mondanivalóhoz.

Az 1967-es születésű, magyar felmenővel rendelkező Kassovitz egy zseniális mozit alkotott egy roppant nehéz témában. "A gyűlölet" azért zseniális szerintem, mert bár alapjában véve főhősei kallódó figurák egy koszos, repedt, szeméttel borított sakktáblán és nem történik velük semmi érdekes, mégis leköti a nézőt, ha megfelelően van hangolódva a zsigeri drámához. Persze nem gondolom, hogy Kassovitz eleve egy kult-filmnek szánta művét, egyszerűen csak a korral nemesedett és el kellett telnie húsz évnek, hogy még én is felfedezzem. Teszem hozzá, szükség volt erre a húsz évre, hiszen témája sosem volt ennyire zsigeri, ennyire mai, most, amikor a világ lassan forrong a terrortámadásoktól és amikor Magyarország politikája kirekeszti a (e)migránsokat, figyelmeztetve Európát egy lehetséges veszélyre, amely az idegen kultúrából, világlátásból és annak összességéből érhet minket. Sajnos, magam is hajlok az idegenek befogadása ellen, hiszen eddig senki nem tudott logikusan meggyőzni arról, hogy nekünk erre a változásra, ami velük jár, szükségünk lenne. Enélkül is van problémánk és már most is élnek olyan rasszok Európában, amelyek integritása nem megoldott.

A film annál erősebb, ha tudjuk, hogy pont egy olyan országban készült, ahol a nemzet keveredése már hosszú évtizedekre tekint vissza és ahol a legkülönfélébb rasszok találtak hazára.

"A gyűlölet" másik erőssége, hogy főszereplőinek pont három olyan fiatalembert tesz meg, akik maguk is céltáblái voltak eddig a világellenségességének, így görbe tükröt tart elénk - ugyanakkor, ha nem megfelelően dekódoljuk a látottakat, az ellenségesség elmélyülhet.

A három főszereplő:
Vinz (Vincent Cassel) egy zsidó fiatalember, aki ránézésre mégis inkább gy neonáci punkra hajaz és akiben olyan mélyről jövő ellenségesség összpontosult a világ felé, amiért sorsa eleve elrendeltetett, még akkor is, ha tudjuk, a rendező nem kíván pálcát törni felette, sőt, a történet végén egy fontos jelenetben még szimpatikussá is tudja tenni a karaktert, mintegy felülírva ezzel a jellemét és közelebb hozza lelkét a nézőhöz, akit egy egész órán keresztül sikerült elidegeníteni a figurától. Cassel játéka intenzív. Roppant erős, amivel bizonyítja, hogy a kortárs színészet egyik legnagyobb alakja. Ezt a hatást pedig csupán azzal éri el, ahogyan egy ütni való figurát, már-már karikatúra szerűen mutat meg. Vinz ugyanis egy pökhendi, arrogáns, szinte mindenkivel ellenséges alak, aki nem tisztel senkit, ugyanakkor mégis legnagyobb fájdalma, hogy őt sem tisztelik. Végül, amikor színt kellene valljon, kiderül, hogy vagy nincs mersze átlépni egy határt, de sokkal inkább érzem azt, hogy valójában harapós kutya effektusként, nem is kívánja átlépni azt, csupán felgyülemlett haragját és gyűlöletét kívánja kordában tartani fellengzős terveivel.
A terve pedig egyszerű: Egy környékbeli fiút - aki talán nem is a barátja, de jó indok a balhéra - a rendőrök addig vertek, míg kómába került. Vinz megfogadja, hogy ha a srác belehal a sérüléseibe, agyonlő egy rendőrt, egy az lázongó kerület aszfaltján véletlenül megtalált rendőrségi fegyverrel.

Visszatérő motívum: Vinz fegyvert imitál kezével.

Miközben Odüsszeiáját figyeljük, két társa tart vele.
Hubert (Hubert Koundé), a fekete fiú, aki bokszolóként keresi kenyerét és társaitól eltérően igyekszik keresni magának valami magasztosabb célt, ami nem a napi henyélésből és tengődésből áll. A másikuk pedig Saïd (Saïd Taghmaoui) aki a legkevésbé befolyásos cimboráira, de éhezi a figyelmet és bármilyen balhéba követi társait. Az egyébként valószínűtlenül eltérő három egyéniség között jól működik egyfajta se veled, se nélküled cimboraság, amelybe belefér az is, hogy együtt ugornak fejest a szarba, de akár az is, hogy faképnél hagyják egymást, ha úgy adódik.
Saïd Taghmaoui-t mostanra fedezte fel a filmvilág és magam is. Neve feltűnik a nagy sikerű rajzfilm és akciófigura G.I. Joe és a képregényfilm "Wonder Woman" stáblistáján is.
Vincent Cassel-t pedig felesleges méltatni, hiszen a nevét minden moziba járó ismeri. Már aki kicsit is kedveli a francia filmeket.

A film cselekménye - már ami van és egy adósság behajtásából áll - körülbelül 24 órát karol fel. A fiúk elindulnak otthonról, megjárják a poklot, miközben konfrontálódnak saját barátaikkal, a köznéppel, gazdagokkal és a rendért felelős hatalommal, hogy végül hazatérjenek, Vinz pálfordulásával. Azonban a lezárás kicsit hatásvadász és könyörtelen lett, amely végül a forgatókönyvet is jegyző rendező - aki egy fontosabb epizódszerepben maga is feltűnik filmjében - olvasatában mégis pálcát tör hőseink feje felett. A mozi alapját a rendező valóságban is átélt érzéseire építette fel, amikor egy barátját véletlenül rendőri túlkapás közben megölték.
Nem tudom, tudatos építése e a történetnek, hogy a végére a karakterekre ruházott szerepek felcserélődnek a végére. Vinz, aki végig az agresszor szerepében tetszeleg, végül áldozat lesz, míg Hubert, aki elítéli az erőszakot és a józanságot képviselte, a hirtelen ötlettől vezérelt bosszút választja. Egyedül Saïd az, aki sodródva az árral, végül kívülálló szemlélőként figyeli az eseményeket, hiszen ő alapjában sem tudta eldönteni, melyik oldalra álljon. Rá az események így kiszámíthatatlan hatással lesznek.


Habár az Oscar-ig nem jutott el a mozi, rendezője nevét bebetonozta a filmművészetben. Kassovitz 1995-ben elhozta a legjobb rendező díját Cannes-ból és még néhány egyéb filmes rendezvényen sikerült beváltania díjakra tehetségét.
A két és félmilliós, becsült költségeit világviszonylatban visszatermelte. Mostanra masszív rajongótábora lett underground körökben. A mondanivaló és néhány remek vizuális megoldás mellett - Vinz mosakodása a tükörben egy zseniálisan kivitelezett apró trükk, hogy ne lássuk mögötte a kamerát - pl. köszönhető lehet ez az atmoszféra teremtő fekete-fehér képi világnak is, amely így rásegít a nihilre, amelyben játszódik.
Kassovitz későbbi filmjei meg sem közelítették a film kritikai sikereit. Amerikában aprópénzre váltotta tehetségét, de előtte elkészített egy feszült és borzongató hangulatú thrillert, "Bíbor folyók" címmel. Várjuk tőle a következő igazi mozit!


Egy nagyon egyszerű vizuális trükk, amellyel a szereplő mögül érkezik a kamera, de nem látszik a képen: Két fürdőszobát láthatunk és egy dublőrt, aki hátulról megszólalásig hasonlít Casselre...
A film egy ideje benne tanyázik az imdb első 250-es listájában.

80%

Ha megnéznéd:
- A gyűlölet (1995)

2017. november 13., hétfő

Lakat alatt - House Arrest (1996)

Lakat alatt - House Arrest (1996)


Rendezte: Harry Winer

Megtekintés: 1996-ban egészen biztos egy szórakoztató komédia volt ez gyerekeknek, de nem bánom, hogy gyerekként nem láttam...

Mert a végén még lehet, hogy tetszett volna. Akkor. Sem biztos.

A történet pofonegyszerű pszichológiai kísérlet, melyet egy Disney film ostoba kliséi köré húztak fel. Gregory (Kyle Howard) összeparázza magát, amikor úgy tűnik, szülei, Janet (Jamie Lee Curtis) és Ned (Kevin Pollak) különköltözik. Gyerekként tudjuk mit jelent ez: nagyjából válást, hiszen a környezetünkben tapasztaljuk, utána már nem nagyon jön össze anyu és apu. Nálunk sem így történt, bár, nekünk nem volt ennyire jó ötletünk, hogy ismét egymásra hangoljuk őket, lévén, panellakásba szorultunk. Nekünk maradt a párnába zokogás, a remegő gyomor és az ágyba vizelés, azután apa lelépett, hogy kiteljesedjen egy fiatalabb nőben, majd néha küldjön gyerektartást, anyánk meg önsajnálatba meneküljön.

Gregory nem kíváncsi azonban erre és húgát is félti tőle, ezért kitalálja az évszázad legnagyobb ötletét: Bezárja az ősöket a pincébe és majd ott szépen visszatalálnak egymáshoz. A terv persze hamar elszabadul, miután Gregory egyik iskolai terrorizálója karakteridegen módon hirtelen tisztelni kezdi a srácban a harcos és felbuzdulva a lehetőségen, a családterápiát kiteljesíti még hármójuk szüleivel. Mert kell az a rengeteg elpocsékolt karakterszínész a pincébe, hogy azután senkinek ne jusson kellő mennyiségű játékidő, így a karakterfejlődés mehet a kukába, hogy átadja a helyét az ötlettelen helyzetkomikumnak.
A végeredmény egy roppant felejthető komédia, amiben egyetlen értékelhető poént találtam és amiről még Roger Ebert, Amerika rettegett kritikusa is lehúzta a keresztvizet valamikor egy 96-os filmeket boncolgató műsorban. Nem érdemtelenül.
A forgatókönyv nem nagyon tud mit kezdeni a karakterekkel. A gyerekek burleszk jelenetekben kaja-csatáznak és lakják le a házat, miközben hét remek karakterszínész irányítás nélkül igyekszik kihozni valamit abból, hogy csoportos párterápiának szánva össze vannak zárva.

A kilencvenes években Michael Hitchcock forgatókönyvíró elénk tett néhány szánalmasan gagyi művet, hogy azután beletenyereljen a tutiba a Glee című sorozatával. Legalább fejlődött. A "Lakat alatt" azonban egy ostoba mozi, amelyikben a gond szinte varázsütésre oldódik meg és amelyiknek legjobb jelenete, amikor a fiatalka Jennifer Love Hewitt a stáblistán táncikál 5 másodpercig.
Az olyan nevek, pedig, mint pl. Christopher McDonald vagy Jennifer Tilly, kihasználatlanok maradnak. Illetve, McDonald esetében ez is csak egy a száz hasonlóan apró vagy mellékes szerepéből. Az a pasi ezért él. Nem csoda, ha közel 200 címben találkozhatunk a nevével.
Aki még valamit ér intenzitásával a gyerekszereplők közül, az Herbert Russell, akinek ez volt az első komolyabb filmszerepe, de valahogy azóta sem futott be.

Tipikusan az a mozi, amire napok múlva te sem emlékszel és szerintem a készítői sem.

35%

Ha megnéznéd:
- Lakat alatt (1996)


2017. november 8., szerda

Kívánság - Wish Upon (2017)

Kívánság - Wish Upon (2017)


Rendezte: John R. Leonetti

Megtekintés: Lagymatag másfél órácska, sekélyes megoldásokkal.

Még mindig a választott műfajom - amit kedvelek és talán ha vinyón vinnék egy lakatlan szigetre, akkor az ez lenne - a horror. Vannak a műfajon belül kiemelkedő alkotások és van a középszer/szar. (Meg van a trash és fos kategória, amely viszont műfajilag értékelhetetlen, sörfogyasztással kombinálva azonban szórakoztató lehet.)

A "Kívánság" a tökéletes középszer. A témaválasztás sem eredeti. Az emberiség-ember azon vágya, hogy varázsütésre megoldódjanak a problémái/nk egészen az ősidőkig nyúlik vissza, amikor az első barlangi harcosok mágus praktikák hatására indultak vadászni a jobb és nagyobb zsákmány reményében. Maga a "szokás", lassan finomodott az évezredek alatt, azonban nem tűnt el, csupán formájában változott. Manapság lottószelvényre bízzuk a jövőnket, varázsgyertyákat gyújtunk vagy éppen a dzsinn lámpását simogatjuk, akár egy erogén zónát és közben reménykedünk abban, hogy történik valami, ami elhozza a boldogság illúzióját.

Ebből a témából rengeteg filmet sikerült már kihozni, klasszikusokat (Aladdin), meséket, és olcsó komédiákat (16 kívánság), jelen esetben pedig egy horror szerű képződményt. Van, hogy a szereplő egyet, máskor többet kívánhat és ezekre a kívánságokra, vagy azok kifordítására épül a történet váza, amelynek a legtöbbször a lényege, hogy a kívánságok és azok hatásának köszönhetően a szereplő, főszereplő karaktere változik, leginkább fejlődik.

A horror műfaj pedig szereti mindezeket megfejelni valamilyen átok tematikával, amely a kívánságokkal kombinálva legtöbbször visszahat magára a kívánóra, természetesen a leginkább negatív módon. A "Kívánság" pontosan ezt a formulát követi, azonban nagyon gyermeki, klisés és olcsó módon. Ha ez nem lenne elég, akkor még azt is kijelenthetjük, hogy mindehhez eléggé gyáva is.
Kifejtem:
A film főszereplője Clare (Joey King), aki gyermekkorában szemtanúja édesanyja halálának, majd apja neveli fel, aki meglepi születésnapjára egy varászlatos japán (vagy kínai?) kívánságdobozzal, mivel nem tudja, hogy az mekkora veszélyt rejt magában, ráadásul korábban már keresztezte a család útját, öngyilkosságba hajszolva korábbi gazdáját, Clare édesanyját. (Van némi Hellraiser áthallása a történetnek...)


Na, most, arra akarok kilyukadni, hogy: Clare, miután kívánni kezd a doboztól, vérrel fizet, ami annyit tesz, hogy a környezetében élők veszélyben vannak - még csak nem is feltétlenül olyanok, akiket egyértelműen kedvelne, vagy ismerne, ami az "átok beteljesül" tematikában kissé kihagyott ziccer. Másrészt, ha korábban Clare édesanyja már használta ezt az eszközt - a film utal rá, hogy valószínűleg mind a hét kívánságot elhasználta, majd saját vérével fizetett a ládikó "gesztusáért", ami felveti számomra azt a kérdést, hogy a ládikó vajon kiket ölt meg a család környezetében, ha a film elején, kezdésből, mindjárt három fontos családtag is életben van még: Clare, az apukája és a kiskutyájuk.
Szóval, azon merengek, hogy a forgatókönyvíró mennyire gyáván vezeti fel a ládát, ami miatt később izgulnunk kellene, hiszen már Clare édesanyja esetében is eléggé visszafogottan gyilkolászta az embereket, azután, mikor már Clare is ettől a csodaládikótól várja a szerencséjét, szintén a halálba ránt olyan személyeket, akikhez csak minimálisan van köze, vagy elvesztésük nem fájdalmas pontja az életének. (Külön kiemelve a gazdag rokont, aki le sem szarja őket, illetve a fordító lányt, akivel semmi több kapcsolata nincs, mint, hogy segít neki a ládikán látható szöveg fordításában.)
A láda, ahelyett, hogy a család kutyája után levadászná apukát és Clare legjobb barátnőit illetve fiú barátját, igen takarékos módon a környezetéből a beáldozható karaktereket törölgeti ki szép sorjában. Csodálkozom, hogy Clare nem ránt az egészre vállat...

A forgatókönyv ezek után felszínesen érinti az átok kialakulását is, illetve néhány mondatot szán a lelkizésnek, hogy vajon a főszereplő kis hölgy mennyiben felelős az eseményekért. (Teljesen, ez egyértelmű, nem is kérdés.)

A másik, ami a forgatókönyv szándékos túltolása, hogy nem elég, hogy a varázsdoboz a hét kívánsággal hét közeli és feltehetően az átkot öröklőnek kedves személyeket pusztít el, hanem a hetedik kívánság után még a saját farkába harap is a kígyó, megölve magát az aktuális gazdát is, mint a film elején Clare nyuszi anyukáját. Hát ez milyen szemétség már. Persze, csak így van miért izgulni a hősünkért, meg agyalni, hogyan is legyünk túl az átok okozta veszteségeken, de akkor is szemétség. (Meg klisés is, hogy végül az érintett is halálos veszélybe kerül.)


Azért mennyivel kedvesebb mondjuk egy Zoltar nevű vurstlis masina, hogy ha hirtelen felnőttségek kívánunk (Segítség, felnőttem! - Big), nem veszi el a kishúgunk életét, míg ez a kívánság doboz, nem elég, hogy mind a hét óhaj-sóhajjal elragad valakit tőlünk, ám végül még nekünk is izzadnunk kell a halál jeges szorításában. (Hideg verejték, az is izzadás, csak szólok!)

Szóval, végig zavart ez a pofátlan átokhalmozás a filmben, amit ráadásul, mint írtam, nem is mernek maximálisan kihasználni.
A befejezés sem akkor nagy csoda, hiszen hasonló vázlatú történetek nyúltak már ehhez a kettős lezáráshoz.

Joel King nagyon cuki kislány és miután már sikerült neki olyan Blockbusterekben is szerepelnie, mint "Az elnök végveszélyben", "Függetlenség napja 2." vagy a "Démonok között", színészi tehetségét igyekszik az erre leginkább alkalmas műfajban kamatoztatni és fejleszteni, ami nem más, mint a horrorfilm! Mert nem nagyon van Hollywoodban olyan húsz év körüli, ismert filmes név, aki legalább egy horrorfilmben ne sikoltozott volna. (Eszméletlenül nehéz a félelmet visszaadni a vásznon, ezért ha egy horrorfilmhez gyenge vagy, hamar kikerülsz a filmezés véráramából, tök jogosan.) Joel King, szerintem, kedves középszer és egyelőre jelét sem látom, hogy a nyomába érhet egy Dakota Fanningnek,  Chloë Grace Moretznek vagy Abigail Breslinnek, habár, pont Breslin, mintha mostanában aprópénzre váltaná tehetségét, pont elhibázott horrorfilmek választásának köszönhetően (Final Girl, Fear Inc.). Kingnek tehát van bőven filmes tapasztalata, de még nem érzem benne a zsigeri talentumot.

Az apukát alakító Ryan Phillippe számomra igazi mozis rejtély. Egyszerűen nem tudom, hogy a karrierjének alakulása az egy teljesen normális, átlagos állapot, vagy ő külön törekszik rá, hogy elbassza... A srác persze közel sem tűnik számomra akkora aktor-géniusznak, mert inkább jőképű, mint őstehetség, de ettől függetlenül, korábban szaladt vele a szekér és közel sem öregedett még meg annyira, hogy ezeket a rissz-rossz mellékszerepeket kelljen megkapnia, vagy olyan főszerepeket, olyan filmekben, amikre csak homályosan fogok emlékezni pár hónap múlva. Mintha türekedne rá, hogy a nézőket elkerülő alkotásokat vállaljon be.


A többiek csak asszisztálnak a mozihoz, az egykori szexszimbólum Sherilyn Fenn meg karrier szempontból meg inkább van lenn, mint Fenn. Szegény nő, ha nem Twin Peaks, akkor már kutyába sem veszik, Mostanában horrorfilmekben láttam és azokban rendre el is halálozik. Régebben túlélte ezeket a filmeket...

John R. Leonetti sosem volt rám nagy hatással, de ha választanom kellene, sokkal jobb operatőrnek, mint rendezőnek. Már az is kisebb csoda számomra, hogy egy olyan minősíthetetlen első film után, mint amit ő hozott tető alá Mortal Kombat 2. cím alatt, még kap munkát az álomgyárban. Mondjuk, a további munkáinak minősége mind jobb volt a bemutatkozásánál.

40%

Ha megnéznéd:
- Wish Upon (2017)

2017. november 3., péntek

Thor: Ragnarök - Thor Ragnarok (2017)

Thor: Ragnarök - Thor: Ragnarok (2017)


Rendezte: Taika Waititi


Megjegyzés: Az Új-Zélandi direktor neve nálam egyenlő a minőségi mozival, habár, korábbi két filmjéből csak másfelet láttam eddig.

Mert ennyi is elég volt ahhoz, hogy érezni lehessen, Waititi mennyire szereti a filmezést és történetmesélést. A humora szerencsére nálam nyitott fülekre talál, vagy szemekre. Persze, ne képzeld, hogy amolyan Woody Allenes filozofálgatós elemezgető, elmét dolgoztató humor - néhány talán azért akadhat - mégsem az az erőltetett, fingós-böfögős, amit annyira gyűlölök, hogy ha egy film ilyesmivel igyekszik levenni a lábamról, azt nagyon gyorsan elfelejtem, néha még a címét is akár. (Az utóbbi pár évben nem egy ilyen moslékot láttam és csak foszlányok maradtak meg belőlük.)

Waititi humora azonban egészséges, kicsit gyermeki és egyetemes is, ezért mindenki számára érthető. És nem feltétlenül erőszakos. (Az ablakról arcba visszapattanó labda legyen a legnagyobb bajunk...)

Amikor az első trailerek végén, merevítés után - a képre gondolj, ne másra, bár megjegyzem, eléggé izgalomba jöttem a filmbemutató alatt, annyira tetszett a látvány - olvasva a rendező nevét, már mosolyogtam, mivel első filmje, a fesztivál díjas és szórakoztató - talán a végére ült le kicsit - "Hétköznapi vámpírok" egy remek found footage stílusban elmesélt ál-doku horror paródia. Remek fényképezéssel, remek színészekkel - a rendező is kapott egy fontos szerepet benne - és jól kicsavart mítoszrombolással vagy épp megerősítéssel. Ezt döntsd el magad. A második mozijáról is csak jókat hallottam és egyetlen oka, amiért még nem néztem végig, az az, hogy nem a kellő hangulatban talált meg, de pótolni fogom, mert pótolnom kell.

A Thor 3. megtekintése nem volt számomra kérdéses. Csak az ideje. Bevallom, kissé irigyeltem is blogger és vlogger kollégáimat, mert a kis mocskok nagyja már előttem látta a filmet és teleszórták a netet a jobbnál jobb kritikákkal. Persze, csupán néhánynak szenteltem figyelmet, miután megnéztem a filmet, hogy ne legyek tudat-módosítva általuk.

Azután megfogtam kis barátném kezét és elsuhantunk a közeli moziba egy vászonvizitre. 2D volt csupán, ám nem várhattam, látnom kellett.


És bevallhatom, hogy ebben az évben három képregényfilm tetszett igazán: A "Wonder Woman", "A csodálatos pókember reboot" és most a Thor 3. Pedig annak idején, mikor az első Thor mozi bemutatásra került, kifejezetten nem tetszett. Sőt, az egyébként remek rendező személyének ellenére ma sem kedvelem azt a részt jobban. A másodikra nem is nagyon emlékszem. Azonban van egy érzésem, hogy ez a 3. rész jó ideig alap lesz nálam, ha szórakoztató képregény adaptációt akarok megnézni. A Galaxis orzói 2.-t azért nem soroltam be közéjük, mert az nálam valamiért teljesen más ligában van. Biztos a mosómaci miatt.

A történet nem túl bonyolult. A több évados sorozatokból megtanultuk már, hogy bármikor elő tudnak húzni az ötletdobozból a forgatókönyvírók egy rokoni szálat, ami azután megkavarhatja egy időre az eseményeket. A Thor 3.-ban simán elhisszük, hogy a két isten srácnak, Thornak (Chris Hemsworth) és Lokinak (Tom Hiddleston) volt - azaz előkerül, tehát van - egy idősebb lánytestvére, aki ráadásul még vehemenciából és emberfeletti erőből is többet örökölt, mint fiatalabb öccsei. Korábban, mikor még apja oldalán igyekezett kiteljesedni, igazi nagyágyúként irtotta apja ellenségeit. Azután Odin mintha kissé újra definiálta volna az uralkodó fogalmát - elég suta magyarázat ez a filmből is - végett vetett a korábbi pusztításoknak és mivel leánya, Hela (Cate Blanchett) valahogy nem volt ugyanilyen "logikusan" átfordítani korábbi személyiségét, inkább igyekezett elpusztítani őt a jó öreg.



Azonban Hela ismét megjelenik és erősebb, mint valhalla... Szó szerint szinte. Egyetlen feladatának a bosszút tekinti, hogy elhozza Asgardra a pusztulást. A szokásos világhatalmi ősgonosz tervek. Tudod, amikor felégetsz mindent, majd ülsz a romokon és elégedetten hátradőlsz egy hatalmas, szenes trónuson, hogy mekkora király is vagy. Sosem értettem.
A bosszú nagy találkozása azonban elmarad, mivel Odin pont most érzi úgy, hogy ideje kámfort játszania és örökre jobblétre szenderedni az öröklét jobb léte után. Köszi, apu! Hopkins már ki akart szállni a franchise-ból - De miért??? - talán ezt a véget is azért írták meg neki, hogy ne kelljen a nagy öregnek köteleken csimpaszkodva megharcolnia elsőszülöttje ellen.

Hela első megjelenésével azonnal likvidál néhány cameozó korábbi ismert karaktert, de olyan profánul, hogy már az maga humoros. Mellé csapódik Karl Urban, aki a Star Treken kívül szinte csak verőlegényeket képes alakítani, ám itt legalább viccesen teszi azt.

Thor meg van áldva tesó fronton.
Közben a csapat szétszakad, de Thor oldalát pedig Hulk és néha Bruce Bráner (Mark Ruffalo) erősíti meg kicsit, némi farokméregetés után. Sok-sok kaland után pedig a két nem olyan jó testvér összeáll a harmadik, még rosszabb tesó ellen. Így kell egy sorozat íve alatt két ellenséget egymás keblére segíteni.
A végső megoldás azonban jobban is kibontható lett volna, hiszen a tüzet a tűzzel nem mindig szokták kijátszani: A végén azt vártam, hogy a démon és Hela azon vesznek össze, hogy ugyan ki pusztítsa már el jobban Asgardot?

Futnak még meglepő cameók, egy totál felesleges stáblista utáni plusz jelenet, Jeff Goldblum, aki most megint kb. úgy néz ki, mint majd' 25 éve a Jurassic Parkban és egy amazon lány, Valkűr, akit öröm nézni, mert egyszerűen a vászonról átsüt, hogy a színésznő, Tessa Thompson minden percét élvezte az alakításának.

Hogy vannak e logikátlanságok?
Akad, persze. Képregényfilm, hahó!

Lassítva riszálja... de nagyon riszálja!

Rögtön az elején nem is értettem, hogy Thor miként keveredik a démoni ellensége karmai közé, megláncolva, ha rögtön utána máris leszámol velük, egyedül. (Ki a franc volt olyan erős, ügyes, hatalmas, hogy megláncolta?) Meg pár apróság.

Viszont a látvány az majdnem olyan színes és eszement, mint a Galaxis őrzői 2.-ben. A zene meg, tipikusan nyolcvanas évek szinti hangzása, ami idegenül hathat sok néző számára a megszokott nagy zenekari melódiák után, azonban van benne némi He-Man, feeling, köszönet érte Mark Mothersbaugh-nak.
A trailerben és a moziban is elhangzó Led Zeppelin dal meg azért is kellemes meglepetés, mivel a zenekar nem nagyon szokott hozzájárulni dalainak szerepeltetéséhez. (Nem mintha nem tették volna meg eddig már több, mint 100 esetben.)



A fényképezés szép és az a rengeteg, remek lassítás... amikben nem is történik igazából semmi, csak kellemesek a szemnek. Sok filmben akkor veszik ezt a módszert elő - pl. Zack Snyder vagy Michael Bay munkássága - ha az akciószekvenciákat akarják szembaráttá tenni, mert milyen jól néz már ki a robbanás lassítva, ahogy repül a CGI és valódi törmelék. Waititi azonban amolyan mozgó tablóképként használja fel a képek lassítását, amikor valójában nem történik semmi extra. De nekem tetszett. Meg milyen jó kis trailert lehet már összevágni ezekből a képekből?

Töfi:
- Waititi John Carpenter akció marhaságát tekintette követendő példának, az általam is nagyon kedvelt "Nagy zűr, kis Kínában"-t.
- A párbeszédek nagy része rögtönzött volt, hogy kreatívabb legyen a közeg.
- Egy cameo miatt ebben a filmben ismét együtt szerepel Sam Neill és Jeff Goldblum az 1993-as Jurassic Park óta. Közös jelenetük nincs.

80%

Ha megnéznéd:
- Thor: Ragnarök (2017)

Bizonyíték, hogy költöttem rá! :)

2017. október 30., hétfő

Hét nővér - Seven Sisters (2017)

Hét nővér - Seven Sisters (2017)


Rendezte: Tommy Wirkola


Megjegyzés: Wirkola már első filmjével belopta magát a szívembe, ezért mindig érdeklődve várom aktuális munkáját.

A Vertigo Média végül csak bemutatja Wirkola rendező és Max Botkin - Kerry Williamson forgatókönyvíró páros agymenését, amely a nem túl távoli és egyben antiutópiába vezet bennünket, ahol a föld túlnépesedése miatt már nem lehet engedély nélkül szülni és családonként csupán egy gyermek engedélyezett.

A filmet a trailer megtekintése után nagyon vártam: Korábbi bejegyzés!

Mint említettem, amikor először botlottam egy film főcímében Wirkola nevébe, utána már nem volt kérdés, hogy a továbbiakban figyelni fogok rá. A hatalmas mű címe: Halott hó - Død snø (2009), amely a keresztségben a roppant kifejező és tökéletesen spojleres "Náci zombik" címet kapta. Néhány egyenetlenséget leszámítva egészen gyorsan megtalálta stílusjegyét a direktor, ami nem más, mint a gore jelenetek szinte kiszámíthatatlan alkalmazása. A későbbiekben roppant stílusosan volt képes a vért és pusztítást vászonra vinni. Első amerikai munkája ugyan kereskedelmileg talán nem durrant túl nagyot - bár még így is összekaristolt közel 300 millió dollárt - de megismertette a nevét a horrorkedvelőkkel. Az amerikai debütálás a "Boszorkányvadászok" volt, amely a mozibemutató finomkodó 88 perces vágása után kapott egy vágatlan változatot is, pedig már az első változat sem volt éppen finomkodó. (Sok véres jelenet ellenére azért csak átcsuszatolták a filmet a korhatár-bizottságok.

Az alapötlet talán nem túl eredeti és több híres író is elfilozofálgatott már hasonló történeteken a sötét jövőt illetően - az imdb Kurt Vonnegut nevét említi meg példának (A 2B0N2B című novellát itt tudod magyar nyelven elolvasni.) - vagy emlékezzünk a Fortress című Stuart Gordon sci-fire, amely sokkal sötétebb jövőképet festett meg és amelyben bűn engedély nélkül szülni és börtönbüntetés jár érte. Nem csoda, hogy visszatérő témája ez a fantasztikus irodalomnak, hiszen a túlnépesedés mind égetőbb problémánk és logikus gondolkodással hamar rádöbbenhetünk, hogy annak csökkentése, megállítása a közeljövőben valóban reális megoldást kívánhat, hacsak nem kívánjuk felélni a föld tartalékait és mintegy önpusztításba hajszolni magunkat.

A forgatókönyv szerint a jövőben már csak egyetlen gyermeke lehet egy családnak és ezért iker szülésnél a kiválasztott egyeden kívüli többi testvért egy kifejezetten megőrzési célra elkészített hibernáló komplexumba gyűjtik össze, hogy ha a világ valami úton-módon megoldást talált a túlnépesedés megelőzésére, a többi gyermeket is kiengedhessék. Természetesen az egész alapötlet bűzlik, hiszen reálisan mi oka lenne bárkinek, hogy mind több gyermeket "tároljon" drága körülmények között, várva valami olyasmire, ami precíz és hideg logika szerint nem nagyon következhet be. A hibernálás eleve kérdéseket vet fel és nem technikai értelemben, hanem morálisan: Pl. a lefagyasztott gyermekek családja értelemszerűen leéli az életét. Tegyük fel, valamikor a jövőben helyreáll a lakosság növekedésének a kérdése és ki lehet venni a lefagyasztott gyermekeket... Kérdés: Ki fogja őket felnevelni, milyen családi gondoskodásra számíthatnak, ha közben esetleg a vér szerinti rokonaik elhunytak?
Ha meg a népesség nem kezd csökkenni, akkor ezek a jéggyerekek örökké "rabságban" fognak maradni?
És még sok hasonló, ebből fakadó kérdés, amelyre a film végül egy nem túl elegáns, ám annál kiszámíthatóbb választ mutat be.


Főszereplőnk Svédország jelenlegi egyik legfontosabb exportcikke, Noomi Rapace, akinek színészi játéka olyan intenzív volt bemutatkozó - legalábbis a szélesebb közönség ezzel a filmmel ismerte meg - "A tetovált lány" című moziban, hogy azóta több, mint egy tucat amerikai és Európai mozifilmben kapott lehetőséget, hogy A listás, akár Hollywoodi sztár legyen belőle. Rapace egyelőre él a lehetőséggel, és bár arca egyáltalán nem az a klasszikusan vett szép pofi, ezen apró hiányossága mellett bőven kárpótol minket kisugárzása és remek színészi játéka, amelyet ebben a filmben mindjárt hét (!) különböző szerepben élvezhetünk, ugyanis Rapace némi biológiai mutáció miatt mindjárt hetes ikrek formájában jött a világra, akiket nagyapjuk, Terrence (Willem Dafoe) igyekszik megvédelmezni és elrejteni a külvilág elől, ez azonban szinte lehetetlen feladat.

Terrence végül talál egy többé-kevésbé hihető megoldást: A hét lány a hét különböző napjain hagyhatja el a házat (Innen ered a nevük is, ahogy azután egymást hívhatják), hogy egyforma időt tölthessenek a külvilágban, annak eljátszva, hogy egyetlen személyről van szó. Persze ha belegondolunk, ez is egy elég kimódolt dramaturgiai húzás és a valóságban sem működne tökéletesen. Erre hamar felhívja a forgatókönyv a figyelmünket, miután egyikük kilóg a kényszerrabságból és egy olyan sérüléssel tér haza, amelynek gyógyítására nincs mód, sőt, hogy a jövőben ne legyen belőle problémájuk, a többi hat testvérre is drámaian kiható lépéssel kell számolniuk.

A történet valójában akkor kezdődik el, amikor "Hétfő" nem érkezik haza este a munkából és másnap az értetlen testvéreknek végül jobb híján folytatniuk kell a színjátékot, anélkül, hogy a kérdésükre, amely a film egyik címváltozata is volt korábban - Mi történt Hétfővel? - tudnák a választ. Természetesen amellett, hogy a látszatot igyekeznek megőrizni, nyomozniuk is kell, hogy biztosítsák a túlélésüket, hiszen felnőttek esetében már közel sem olyan könyörületes a kormány, mint gyermekekében és ezért félő, hogy ha kiderül a testvérek létezése, hamar likvidálhatják őket.


Wirkola jól kufárkodik a forgatókönyvvel, igyekszik a stílusára jellemző véres jeleneteket is nem öncélúan és megfelelően adagolni. Fontos szerepben feltűnik a mostanában - mióta megbotoxolta az arcát - hanyagolt Glenn Close is, akit évek óta nem láttam normális filmszerepben... tévésorozat szerep itt nem ér.
Rapace odateszi magát a hét alakításban és bár történetileg nem túl logikus, hogy a testvérek egymástól ennyire elütő egyéniséggé cseperedtek, nekünk nézőknek kellemes hét, különböző alteregóként figyelni a színésznő játékát, ami még a CGI adta lehetőségek mellett sem volt egy egyszerű feladat, a teljes egészében Romániában forgatott akció-sci-fi film esetében.
Wirkola magával hozta néhány színészét korábbi filmjeiből, bár, ők nem biztos, hogy tudnak majd élni a lehetőséggel és talán a lábukat sem sikerül majd megvetni az amerikai filmpiacon, azonban jó látni, amikor Európai színészek keverednek tengeren túli kollégákkal.
A forgatókönyvre ráfért volna még némi politúr, főleg, hogy Botkin első forgatókönyv vázlata már 2010 óta kering filmgyártó berkekben. Legalábbis a jövőkép és az első fél óra komplexebb felépítése miatt, hogy kidolgozzák az eljárás körüli körítést, hiszen ha nekünk, nézőnknek is vannak ezzel kapcsolatban kérdésünk, akkor a filmben bemutatott társadalomnak is kell, hogy legyen, és csak akkor működik megfelelően egy antiutópia, ha a benne foglaltak legalább valamennyire logikusan vannak felépítve.
Ettől eltekintve a film bőven nézhető darab, agytornának kiváló.

A "Hét nővér" egy igen szórakoztató, kalandos utazás egy lehetséges, negatív jövőképben, amelynek megtekintését csak ajánlani tudom, apró, logikátlanságai ellenére is. A befejezés pedig teret enged sok filozofálgatásnak a testvéri szeretet, családi kötelékek kohéziójáról.

70%

Ha megnéznéd, akkor irány a mozi: 2017.November.23.-tól a film a mozikban!



2017. október 27., péntek

Űrvihar - Geostorm (2017)

Űrvihar - Geostorm (2017)


Rendezte: Dean Devlin

Csak nekem van olyan érzésem, mintha az Eredet poszter variációját látnám?
Megtekintés: Devlin kitanulta Roland Emmerich keze alatt és visszaböfögte tapasztalatait. Ha kedveled Emmerich munkásságát, akkor ez a te filmed.

Az "Űrvihar" minden tekintetben egy Emmerich film koppintás. Nem állítom, hogy Emmerich találta fel a spanyolviaszt, vagy, hogy ne lennének rendezők, akik hasonló témában már alkottak nagyot, de ha végignézed ezt a habkönnyű, sci-fibe oltott katasztrófafilmet, akkor ha mozikedvelő voltál a kilencvenes években, egyből a német származású direktor filmjei fognak az eszedbe jutni. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Devlin, miután kiszínészkedte magát a nyolcvanas években és elsősorban produceri tevékenységet kezdett preferálni a kilencvenesektől, állandó tettestársa lett produceri szerepkőrben Emmerichnek, akkor már pontosan tudhatjuk, hogy az "Űrvihar" ennek a barátságnak egy átsörözött délutánján születhetett meg, miközben nagyban beszélgettek arról, hogy vajon milyen is egy esszenciális katasztrófa film, amelyikkel érdemes kitölteni a vásznat.

hogy végül ezt a nagy ötletet nem a híresebb rendező, hanem a legalább olyan ismert nevű producer-író hozta tető alá, az gondolom afféle mentor-tanítvány kapcsolatnak köszönhető, és bár Emmerich neve fel sem merült az "Űrvihar" stáblistáján, árnyéka teljes terjedelmében elhomályosítja a kész művet. Így végül a film pont olyan, mintha ő dirigálta volna le, csak kicsit "kisebb", kommerszebb, kivonatosabb.

Már a trailer sem hagyott kétséget afelől, hogy a korábbi nagy dobásokat igyekeztek beleszuszakolni ebbe az alig két órás darabba, amely már játékidejével családbarátibb lett, mint a példakép két órát átlépő filmjei.
Amúgy megvan itt minden, amit korábban szerettünk - vagy megszoktunk - Emmerichtől.
Pátosz, önfeláldozás, keresztbe tevő háttér-kellemetlen karakter, az amerikai elnök, barátnő, aki ott van, ha baj van, egy kisgyerek, aki sírhat apuért, anyuért, több nemzet tudósai, akik összeteszik, ami van, városokat leromboló természeti katasztrófák, mellékszereplő, aki épp, hogy megmenekül egy ilyen katasztrófából, vagy épp nem, az okos főszereplő, aki személyesen is érdekelt vagy a problémák megjósolásában, van az elnökkel kapcsolatban, látványos menekülés, utolsó pillanatban klappolás, túlélés, összeborulás, zsepi.

Ennél több nincs is a moziban. Beülsz a 3D-s IMAX terembe, kapkodod a fejed, mert túl közel vagy, reméled, hogy a CGI jobban mutat majd, mint a youtubeon látott bemutatóban, amely nem volt meggyőző, kicsit sem. Amúgy jobb, ám néhány jelentnél kicsit zavarja a szemed.

A jövőben Jake Lawson (Gerald Butler) és egy nemzetközi kutató, mérnök, tudós csoport megépít egy földet körbeölelő védelmi rendszert, amely a szélsőséges időjárási viszonyokat hivatott kordában tartani. Jobb megoldás híján amit kb. tíz percben be lehetett volna mutatni okosan megírva, azt itt ledarálják egy kétperces, szájbarágós monológgal. Hogy ne kelljen a nézőnek összeraknia az előzményeket. Lawson azonban elég önfejű, ha a végtermékről van szó, ezért egy roppant hiteles vizsgálóbizottság megvonja további támogatottságát és eltávolítja az űrbázisról, ami eleve okos húzás, ha tudjuk, hogy maga Lawson volt az egész kitervelője, ezért eléggé hálátlan mentalitásnak érzem, hogy pont őt akarják onnan kiebrudalni, még akkor is, ha akadékoskodó és arrogáns fütyi. Ami viszont a slusszpoén, hogy a helyére pont az öccse, Max (Jim Sturgess) kerülhet, akinek viszont első utasítása felső helyekről érkezik és nem másból áll, hogy közölheti a bátyjával, hogy mehet a francba.


Persze a néző tudja, hogy Max ebben a kérdésben nem lehet hibás, valamiért mégis ez az egyetlen ok, ami képes a két testvér amúgy is nehézkesen vergődő kapcsolatába egy koporsószeget verni. Hiába, kellett valami forgatókönyvi feszültség kettejük közé, mert ha nincs ilyen, elmaradhat egy nagy összeborulás a végén.
Jake-nek persze van egy elhidegült felesége és egy remek kislánya, Hannah (Talitha Eliana Bateman) aki olyan, mintha egy kicsit az anyja lenne az apjának és érzelmileg amennyire kislány, ugyanakkor annyira érett is, hiszen felelősségtudatból erősebb, mint apja. Dramaturgiailag amúgy sok vizet nem zavar.

Bizonyíték, hogy eljutottam a moziba. Kicsit közel ültünk. Összességében elég lett volna a 3D, IMAX nélkül.

Fontos még Max ügynök barátnője, Sarah (Abbie Cornish) aki elvileg maga a megtestesült szabálykönyv, azután, amikor kell, a megfelelő időben korábbi gondolatiságának homlokegyenest eltérő módon reagál, mégis szimpatikus lesz, vagy épp ezért.
Képbe kerül az elnök is (Andy Garcia) aki kivételesen nem áldozza fel magát, mint a 2012-ben és tevőlegesen nem is tesz annyit bele a folyamatba, mint a Függetlenség napjában, de nem is annyira mellékes, mint a Holnaputánban. Garcia amúgy igazán kaphatna már egy említésre méltó, neki szóló szerepet is, mert ismét úgy érzem, hogy csak egy ismert nevű biodíszlet.
Ed Harris pedig ha manapság feltűnik egy stáblistán, azonnal sejtem, hogy ő lesz a nem túl kedves fickó a moziban.

Végösszeg:
Úgy klisés, ahogy van, egynek azonban elmegy. A baj, hogy ismertebb elődjeihez nem képes felnőni, inkább csak halovány utánérzés, és ezen a pocok arcú Butler sem tud segíteni. A moziteremben, üdítővel, kukoricával azonban elrepül a közel két óra, ám pár nap múlva már csak halványan fogunk az egészre emlékezni.
Ha ez a cél, akkor azt elérte.

60%

Ha megnéznéd:
- Űrvihar (2017)