2017. december 8., péntek

Szavak, melyeket használnod kellene! - Moreplate

http://bamesz.com/24-uj-szo-amit-hasznalnod-kellene/

Kedvet is kaptam és gondolkodni kezdtem, mikkel lehet még fejleszteni a jövő, közös nyelvét.

Moreplate - Étkező edény, amit a számítógép közelében tartunk, többször eszünk belőle, napokon keresztül, de ritkábban mossuk el.

Neked is van egy ilyen edényed?

Tudod, ami szélén már lerakódott némi zsírcsík.
Egy edény, amit mosni kellene, mert a leves után a tejes crunchy falatok íze nem lenne olyan élvezetes.
Moreplate.

A többétkezéses tálka.
Lehetőleg műanyagból.
Azt nehezebb tisztára súrolni...


A rendező: Richard Donner

Richard Donner neve még akkor sem mond sokaknak semmit, ha tucatnyi filmjét láthatták. Talán azért, mert valahogy inkább a filmjein szórakoztunk, minthogy piedesztálra emeljük. Tényleg felfoghatatlan, hogy egy rendező, akinek filmjeinek egy része olyan nagy siker és/vagy híres, ismert lett, miért is nem sütkérezik legalább olyan dicsfényben, mint korosztályának esetleg kevésbé termékeny, vagy  "belenyúlós a tutiba" rendezői.
Brian De Palma, George Lucas pl. mennyivel ismertebb lett, mint cikkem hőse, pedig nem merném kijelenteni, hogy munkásságuk legalább annyira színes és változatos, mint Donner pályafutása.
Donner egy csendes napszámos, aki nem magánéletével, nagy hangjával hódít, hanem azzal, hogy egyszerűen szórakoztat. Az 1930 született direktor 2006-ban készített utoljára mozit és hajlott korára való tekintettel már nem is nagyon várhatjuk, hogy fog még filmezni, sajnos.
A hatvanas években kezdte az ipart és sok tévésorozat mellett 61-ben már készített egy nem túl nagy visszhangot kiváltó történelmi drámát, melyben Charles Bronson is játszik. A filmről - X-15 - pedig sokan nem is hallottunk... (Mindezt több, mint 50 éve!!!)
Tucatnyi televíziós munka és kevéssé értékelt mozis bemutató után, hirtelen kezdte gyártani a kultikus mozijait. 1975-ig semmi kiugró, azután 1976-ban egy horrorfilmmel, amely körbejárta a világot, elindított egy hullámot és egyfajta példát mutatott sok hasonló produkciónak. Ez a darab volt az: Ómen

Ómen - The Omen (1976)
Tegye fel a kezét, aki közel negyvenes, videó korszak szülötte és nem látta az Ómen-t, vagy nem hallott róla. Nagyon kevesen lesznek. Damien, az Antikrisztus története meghódította a világot. A film hatalmas szakmai sikere ellenére Donner körül mégsem alakult ki olyan hype, mint egy Spielberg körül.
Az Ómen egy szépen felépített drámai, thriller elemekkel operáló komoly darab. Korának kiváló karakterszínészeit gyűjtötte csokorba - nem feltétlenül a legjobb-képűbbeket - hogy elmesélje, mi vár ránk, amikor a sátán a földre szabadítja gyermekét és életek ezrein képes átgázolni, hogy végül ő uralja a földet. (Ami után el nem tudom képzelni, mi a fenét fog majd csinálni. Ül a romok között és nézi a törmeléket???)
Az Ómen szerintem sokban felelős az olyan horrorfilmek megszületéséért, amelyekben a szereplők szinte misztikus baleseteknek köszönhetően pusztulnak el, sorban. Az Ómen nélkül ma például nem lenne "Végső állomás" sorozat sem. Gregory Peck pedig eljátszhatott egy esendő embert, aki felemelkedne visszavonhatatlan döntése által, de a forgatókönyv csupán csak megágyaz a későbbieknek és hagyja főhősét elbukni. Bátor vállalás és szükséges lépés, hiszen így további folytatások készülhettek és masszív rajongó tábora alakulhatott ki a filmsorozatnak és mellette Damien-nek. Mindemellett a film munkálatait állandó baljós események követték. Balesetek, IRA támadás, időjárási viszontagságok, betegségek, állattámadások. Vannak filmek, amelyeket végig kísérnek egyfajta forgatási átkok. Az Ómen egy ilyen darab. (Talán nem véletlen, hogy egyes keleti országokban, a forgatás megkezdése előtt engesztelő rítusokkal próbálják távol tartani a rossz szellemeket a forgatásoktól...) Ugyanakkor a film azért is minőségi munka, mert a film elvileg "fantasztikus" vonulata nem rugaszkodik el teljesen a valóságtól. Donner érdeme, hogy átíratta annyira a történetet, hogy kihagyott belőle olyan misztikus részeket, amelyek a valóságtól túlságosan elrugaszkodtak volna. Így végig "lebegteti" a film a nézőt, hogy Damien valóban a gonosz gyermeke e, vagy csak a főszereplő örökbefogadó apa téveszméi okoznak őrületet a véletlenek együtt játszásával.

Azután két év előkészületek után elkészült egy képregényfilm, amely mára már sokat veszített fényéből, mégis, kellő tisztelettel nézve, még ma is szórakoztató darab.

Szuperman - Superman (1978)
Kell ennél többet tudnunk? Gene Hackman mint ripacs ősgonosz és Christopher Reeve, mint Clark Kent, aki azután ki sem tudott mászni a rá telepedő skatulyából.
A film nem feltétlenül koherens és a befejezése is nem kicsit rúgja félre a józan észt/eszet, ettől függetlenül, felépítése, karakterei miatt szerintem az egyik legjobb képregényfilm, hibái ellenére is.
Butuska szórakoztatás. Mit várhatunk egy piros gatyás pasastól, aki kívülre húzza az alsóneműt és ha felvesz egy szemüveget, még a közvetlen környezetét is megtéveszti?
Donner még beledolgozott a második részbe is, - nevét nem jegyzik a stáblistán - majd örökre elfelejtette a kryptonit szülöttét.
Marlon Brando, azon kívül, hogy irreálisan sok pénzt rakott el a rövid megjelenéséért, cserébe nem volt hajlandó megtanulni a szövegét, így volt olyan jelenet, amikor azt a környezetében rejtették feliratok formájában és csak fel kellett olvasnia. (Ez olyan megélhetési celeb dolog. Nem szakmai. Sosem értettem, miért kell valakihez ragaszkodni egy filmnél, akiben egy csepp szakmai alázat sincs és nem akarja a szerepet.)

1982-ben Donner elkészített egy vígjátékot, melyben a hírhedten mocskos szájú Richard Pryor egy sokkal visszafogottabb arcát mutathatta meg.

The Toy - A játékszer - A kis terrorista és a játékszer (1982)
Ez a komédia közel sem olyan ismert, mint Donner egyéb munkái, mégis, akik annak idején látták narrátorosan, emlékezhetnek az egyszerű kisemberre, aki egy milliomos csemete mellé szegődik - már amennyire emlékszem a filmre - hogy az unatkozó kölyök élő játékszereként nyelje a "szart". A film nem lett sem olyan sikeres, sem olyan ismert, mint Donner egyéb munkái, viszont kipróbálhatta magát a nevettetésben is. Sikeresen. Pryor kisembere és döntése egyfajta társadalomkritika: A szegények néha szó szerint játékszerekké silányulnak a gazdagok hatalmi játszmáiban. Sakkbábuk egy hatalmas táblán.
Másrészt a film egy francia, Pierre Richard komédia, "A játékszer" Remake-je
Újra kéne néznem...

Sólyomasszony - Ladyhawk (1985)

Donner a horrorfilm, komédia és kaland-mese után miért ne próbálta volna ki magát más műfajban? 1985-ben elkészített egy fantasy kalandfilmet. Szép környezet, jó színészek és egészen nem odaillő, modern hangzású zene. Sokaknak kellemes gyermekkori élmény a mese, jómagam a mai napig nem láttam a filmet, egy ültemben. Rutger Hauer itt volt a csúcson, bőven a B filmes szarok előtt. Michelle Pfeiffer nevét kezdi megismerni a szakma. (Túl van a Sebhelyesarcú mellékszerepén és a borzalmas Grease 2.-n. (Agyon kéne verni, aki a folytatásért felel.)
Matthew Broderick pedig éppen az ügyeletes tinisztár. Legjobb filmjei a nyolcvanas években készültek, mára pedig csupa mellékszereppel tartja fent magát a víz színén.
A mese nem túl bonyolult: Navarre lovag és Isabeau elátkozott szerelmespár, akiket arra kárhoztattak, hogy míg egyikük ember bőrben járja a földet nappal-addig a másik állat testben és ez fordítva a nap másik felében. Egy kis zsebtolvaj csapódik hozzájuk és elkíséri őket kalandjaik során, mely végén talán sikerül megtörniük az átkot.

Donner annyira belejött a fantasy-ba, hogy alig lépett ki a skatulyából, mert még ebben az évben elkészítette gyermekkorom egyik kedvenc gyerekfilmjét, a "Kincsvadászokat".

Kincsvadászok - The Goonies (1985)

Egy évben két kultikus darab? Donner megcsinálta. Gyermekkorom legszebb nyara volt, amikor apám vett egy videómagnót, vele egy doboz filmet és az egyik kazettán két, a horrort enyhén karcolgató családi filmet rögzítettek. A "Szörnyecskék"-et és a "Kincsvadászokat". Rongyosra néztem a kazit.
A Kincsvadászok magába foglalja mindazt, amitől egy gyermekfilm izgalmas és érdekes lehet. Vannak jó karakterek, rejtély, banditák, csapdák, kalandok és a végén a jól megérdemelt jutalom.
A film jövőre lesz harminc éves. Gyerekszereplői megöregedtek, ennek ellenére újra és újra felröppen a híre, hogy esetleg készül folytatás. Egyik szemem pedig sír, a másik meg nevet, hiszen új szereplőkkel nem lenne a mese ugyanaz, de a régiek meg egészen biztosan nem mutatnának jól egy infantilis töltött káposzta felmelegítésben. Egyszerűen nem lenne már ugyanaz...
Ez a film sem kerülhette el a gyártási problémákat. Volt itt elszabadult díszlet, drága, majd kivágott jelenetek, megfázások, forgatási zavarok.
A kész mű azonban imádni való hullámvasút - néha szó szerint is.

Donner pihent két évet, hogy frissen ugorjon bele egy akciófilm elkészítésébe, amely azután sorozattá terebélyesedett és hatalmas bevételeket hozott, egészen a tíz évvel későbbi kifulladásig. Pedig volt benne szufla.

Halálos fegyver - Lethal Weapon (1987)

Martin Riggs (Mel Gibson) és társának, Richard Murtaugh (Danny Glover) párosa nagyon jól működött a vásznon. Megvolt bennük a kémia és minden ami egy buddie filmhez kellhet. Murtaugh a megfontoltság, tapasztalat és nyugalom, míg Riggs a tökéletes ellentéte, izgága, erőszakos és szuicid hajlamú.
Jól állt a nagy kontraszt, hiszen annyira jó párost szabadítottak a nézőre, ami nagyon ritka rendőrös-akció filmben.
Shane Black első forgatókönyve magán viselte az író valamennyi, később ismert névjegyét - karácsonyi történet, jól eltalált főszereplő páros, sok mellékszereplő, a nők csupán csinos kellékek, stb. - és híressé tette Hollywoodban. Később, a színészkedés és írás mellett még rendezett is. Donner és Black nagyon erősen indították a sorozatot, később a második rész alig bírta megfejelni a látottakat.
De mielőtt folytatták volna a sikeres sorozatot, Donner készített egy "Karácsonyi történet" feldolgozást, az akkor éppen húzónév Bill Murray-vel.

Szellemes karácsony - Scrooged (1988)

Dickens klasszikusa laza kis ujjgyakorlatnak bizonyult a tévézéshez szokott Donner számára. A történet amúgy sem igényli a hatalmas és költséges helyszíneket, hiszen szegről-végről, kamaradarab. A Bill Murray által alakított média guru magányos italozását megtöri mentora és egykori főnökének szellem jelenése, aki figyelmezteti a becsvágyó ifjút, hogy ugyan tehetségét maximálisan kihasználja a munkája terén, de eközben minden mást, ami az életben igazán fontos, elveszíthet. Murray jó komikus és az effektekkel megtámogatva egészen szórakoztató kis pokoljárásnak lehetünk tanúi. A film ettől függetlenül olcsó "szagot" áraszt és közel sem lett akkora siker, mint várhattuk volna. Már aki. Nálunk már csak videón jelent meg.

Halálos fegyver 2. - Lethal Weapon 2. (1989)

Hosszabb, nagyobb, vágatlanabb... A folytatás, ha lehet, még durvább, mint az első rész. Az ellenség veszélyesebb, többen vannak. Az akciók látványosabbak, több a halott, a sérülés és egy csúnyán lezárt szerelmi szál. Utalásokat kapunk Riggs múltjára is, még jobban megszeretjük a karaktereket - mivel az első rész után jobban kötődünk hozzájuk - és kapunk egy idegesítő mellékszereplőt, aki végül családtaggá növi ki magát a franchise-ban, Joe Pesci személyében.
Shane Black pedig itt szállt ki a sorozatból, mert tervei szerint Riggs a film végén meghalt volna, míg a stúdió előre látó vagy gondolkodó fejesei sorozatban gondolkodtak. Nekik volt igazuk, hiszen még további két részt csaptak a szériához és sikeresek lettek a részek, Black pedig az "Utolsó cserkész-szel vigasztalódott. (Amiben persze nem ölte meg egyik főszereplőt sem, sőt, további munkáiban sem nagyon írja ki a főszereplőket. A pofátlan!)

Pár év pihi után Donner készített egy filmdrámát két kisfiúról, akik nevelőapjuk terrorja elől fantáziavilágba menekülnek - Radio Flyer (1992) és még abban az évben elkészítette a Halálos fegyver 3. részét, ami szerintem a sorozat leggyengébb és legérdektelenebb darabja. Gány sztori, unalmas ellenség, nem elég izgalmas akciók. De ez csak az én véleményem, a sorozat kedvelőinek ez a rész is tetszett és legalább behozták Rene Russo-t.

Itt folytatjuk...





Olvasói levél a Fangoriának

Már nem emlékszem pontosan, mikről olvastam az első Fangoriában. Már arra sem emlékszem tíz év távlatából, hogy mi volt a dvd-k sorrendje, amit mellékeltek ehhez a remek magazinhoz. Arra emlékszem, hogy milyen izgalommal siettem megvenni a következő számot, amikor már sejtettem, hogy ideje van... Arra emlékszem, milyen csalódott voltam, amikor nemleges választ kaptam az újságostól a megjelenésre. Arra emlékszem, hogy milyen izgalmas volt kinyitni, beszívni nehéz illatát az oldalaknak, lehetőleg tiszta kézzel, nehogy maszatoljak, mint mondjuk a Vox-szal, a mai napig. De a Fangoria nem maszatolt. A Fangoria rendesen odakente!
Emlékszem, hogy a kis színesben sok olyasmiről olvastam, amit utána levadásztam valahonnan és megnéztem. Sok olyasmit is találtam ott, amikkel később nem kerültem közelebbi kapcsolatba. Ellentétben a szerkesztő fiúkkal, akikkel végül sikerült összefutnom és életem egyik kellemes, bár mostanra halovány emléke egy Giallo-hoz, a Traumához készített rajongói kommentár, amelyet egy apró és levegőtlen fülkében vettünk fel, izgatottan és rendkívül kevés hasznos információval, amiért azóta is ég a pofám. Ma már órákig tudnék pofázni horrorfilmekről és akár a semmiről, mégis úgy érezném, mint akkor: roppant keveset tudok.
Ellenben azok, akik ezt a magazint összehozták és gyengéden nevelték, amíg bírták. Nos, ők igen, tudnának róla mesélni.
Én pedig szívesen hallgattam/olvastam el azokat a meséket és azóta is várom, hogy újra egy kicsit gyerek legyek, akik leül és elolvassa az új történeteket, elejétől a végéig.
Szóval, várom a Fangoriát, mert tudom, hogy lesz még!
Mert kell!

Dave és a labirintus - Dave Made A Maze (2017)

Dave és a labirintus - Dave Made A Maze (2017)


Rendezte: Bill Watterson


Megtekintés: Lehetett volna kőkemény horror, vagy Alice nyomdokain járó filozofikus drgogtrip, esetleg egy könnyed komédia, amelyben szóba kerül a szerelem, felelősség, és társai, de egyik sem lett.

A "Dave és a labirintus" forgatókönyvét összedobó Bill Watterson és Steve Sears egy nagyon jó ötletet hoztak tető alá, amelyből az elgondolkodtató konyhafilozófiai mű helyett egy erősen "Kocka - Cube (1997)" alapon nyugvó, ugyanakkor olyannyira light-os verziót sikerült elkészíteni, hogy kiskorú gyerekek is nyugodtan nézhetik, mert talán kicsit nyugtalanok lesznek, vért azonban nem fognak látni.
Ez a kettősség végig megbélyegzi a filmet, mert itt az erőszak nem pusztán stilizált, hanem egyenesen egy másik szintre lép, azáltal, hogy a meghaló szereplők nem gore effektek véres trutyijában megmártózva lehelik ki a lelküket, hanem idomulva a labirintus összetevő elemeihez simán papírfecnit és konfettit hánynak magukból.

Ez érdekes is, mint koncepció, bár ezzel szinte tökéletesen kiölik a horrort a filmből, halántékot bizsergető érzéseket hagyva csupán. Egy film, amiben azok, akik meghalnak, simán átváltoznak papírmasé figurákká? Na, ne viccelj.

A másik, hogy az egész szereplőgárda túlságosan gyenguska, és, ha ez nem lenne elég, szinte a homlokára van írva a szereplőknek, hogy ki az, aki végigviszi a filmet és i az, akinek a töltelék karakterség jutott.

Az események szinte in medias res. Egy rajzos intróból megtudhatjuk, hogy Dave (Nick Thune) otthon maradt, míg barátnője elutazik. Dave a magányosan töltött időt kreatívan tölti és felhúz a szoba közepére egy labirintust. Mire a szereposztás lefut, a barátné hazatér és máris szembesül pasija agymenésével, azután megjelennek a barátok és mellékszereplők és egy klausztrofób, de annál érdekesebb mikrokörnyezetben találjuk magunkat.


Komoly pozitívuma a filmnek, hogy a díszletek zseniálisak. Szinte végig a labirintuson belül kalandozunk, aminek megjelenítése egészen zseniálisan sikerült, a rengeteg és változatosan kialakított termecskével, szobával, folyosóval. Néha mondjuk erősen érezni a műtermi ízt, hogy szereplőink gyakorlatilag csak bemennek a set-be, majd kijönnek onnan, ettől függetlenül, maguk a díszlettervezők és berendezők munkája tényleg komoly iparos munka.

Sajnos a végeredmény azonban felemás, a célközönséget belőni nehéz, hiszen gyerekeknek talán kicsit komoly a darab, egy felnőttnek azonban nem eléggé az. A humor gyenguska, igaz, volt olyan is, amin fel bírtam röhögni, azonban ezek némelyikének értéke erősen megkérdőjelezhető. Ha a forgatókönyvvel többet keccsölnek, ha jobban beleásnak az emberi pszichébe, egy egészen tanulságos végeredményt is kaphattunk volna.
Ennek ellenére a film begyűjtött különféle fesztivál helyszíneken egy tucatnyi díjat, pedig nem érzem, hogy ehhez eléggé kiforrt, érett mű lenne.

50%

Ha megnéznéd:
- Dave és a labirintus (2017)



A film zenéinek a helye: soundtracksandyou.blogspot.com - Dave Made A Maze (2017)

2017. december 4., hétfő

Brazilok - Brazilok (2017)

Brazilok - Brazilok (2017)


Rendezte: Rohonyi Gábor, Kiss M. Csaba

Megtekintés: Habár a téma sokaknak lehet, hogy érdektelen, ettől függetlenül a "Brazilok", ha kellően képesek vagyunk kikapcsolni, akkor egy kellemes másfél órás kikapcsolódás.

Vajon tudunk e, mi Európa közepén, filmet készíteni a Brazilokról? Futball nemzetként - kb. annyira vagyunk jelenleg azok, mint lovasnemzet - természetes, hogy tudunk filmet készíteni a foci sportjának egyik meghatározó népéről. De mekkora hülye vagyok, hiszen a cím valójában nem is rájuk utal, hanem Acsa városkájának perifériáján élő roma magyarjairól - illetve akkor már az egész országéról, nem igaz? - akiket fehér bőrű szomszédaik, lealacsonyító gúnnyal csupán braziloknak neveznek. Mivel az argó szlengben a romákat illetve cigányokat - lehetnek különbözőek - nemes egyszerűséggel "brazil" gyűjtőnévvel emlegetjük.
Nem is emlékszem, melyik humoristánknak köszönhetjük ezt az elnevezést, de mintha homályosan emlékeznék valami "brazil gépsor" címzésre...

Sajnos, mivel filmünk sok szereplője amatőr színész, illetve, inkább fogalmazzunk úgy, hogy átlagpolgár, és a névmemóriám meg pocsék, nem nagyon fogok tdni róluk beszélni, pedig egészen szimpatikus kis brigádot sikerült összerántani a mozi kedvéért.

Acsa városkájában egészen jól megvannak egymás mellett fehérek és feketék. Igaz, a rendőrség néha vegzálja a kokerókat, a polgármester is elnéz felettük, néha pedig egy jó asszony megvédése miatt valaki akár egy évre is sittre kerülhet. Ennek ellenére megy itt az élet, fennforgás minimális, kapát még nem ragadtak és csak amiatt kell izgulni, hogy nem megfelelő helyről lopnak el egy-egy közlekedési táblát.
Nagy esemény, amikor végre kiengedik a böriből Puporka Áront (Nagy Viktor Dániel - Néhány jelenetben a fiatal Judd Nelson jutott róla eszembe) aki igyekszik revánsot venni az egy éves kényszerpihenőért, annyira azonban nem ostoba, hogy újra visszakerüljön a hűvösre. A megoldást végül a falu viszonylag új papja (Bánki Gergely) szállítja, akinek biztos kedvenc mozija volt a "Menekülés a győzelembe (1981)". Kitalálja, hogy az idei falu-foci hb-n (helyi bajnokság) indulhassanak a közösség roma fiataljai is, és egy idegenből kapott levél tartalma pedig azzal kecsegtet, hogy aki megnyeri a porban rúgott tornát, az kimehet egyenesen Brazíliába, hogy a helyszínen szurkolhasson kedvenc csapatának a vb alatt. Bosszúnak meg éppen megfelelne, hogy kicsit szétrúgjanak pár fehér lábszárat a kreol bőrű srácok.
Áron miután sikeresen tiszteletét teszi a polgármesternél (Fekete Ernő), hirtelen felindulásból befizeti a nevezési díjat, hogy azután izgulhasson egy sort, mivel eléggé szétzüllött csapattal kell csodát csinálnia.

Ha ez nem lenne elég, Áron kishúga (Farkas Franciska) is kezd eladó sorba kerülni (vagy inkább takarítónő, attól függ, mire van igény), csak mintha nem a megfelelő fiúk kerülgetnék. Az egyikük pedig, amolyan tipikusan drámai "Rómeó és Júlia" helyzetet generál, hiszen nem más ő, mint az oly erősen gyűlölt alpolgármester Józsi (Schmied Zoltán) fia, a kis vörös Török (Dóra Béla). De semmit sem rágnak a szánkba, még a tanulságot sem.


Lehetett volna a film egy igazi sztereotip szemétség és bár azért vannak erre utaló jelenetek, összességében egy pozitív filmecskéről beszélünk, szerethető főhősökkel, akik kivételesen a másik oldalt erősítik. Ezt annak tudatában jelentem ki, hogy munkám miatt volt szerencsém megismerni mindkét magyar kultúrát is és ha valaki, hát én simán lehetek rasszista. Azután jön ez a kis kedves film és nekik szurkolok. Nem csak azért, mert a forgatókönyv azért igyekszik a bőrszíntől függetlenül befeketíteni a fehéret, hanem mert az egyszeri néző az elnyomott mellé fog állni, neki kell, hogy drukkoljon.

Lassan pedig összeáll a kép, van amit homályban tart, mást viszont - táblalopási biznisz - egyértelműsít.
A humora kedves, néha olcsó, többnyire az eltérő kulturális szlengből táplálkozik.

A női szereplők Franciskán kívül nem kaptak lehetőséget, így Dobó Kata örülhet, hogy legalább a filmbemutató vele indul. A nagypapa figurája szintén borzalmasan elnagyolt. Más filmekben megszokhattuk, hogy a "nagy öreg" éleslátása, illetve tapasztalata néha pont áthidalja a generációs szakadékot és megoldja a helyzetet. A nagypapa itt csupán komikus kellék és még csak ki sincs használva. (Gryllus Dorka cameozik egyet, Gáspár Laci pedig megmutatja humorát, pontosabban humoros helyzetbe hozzák...)

A történet mesélője pedig lehetett volna egy második Regős Bendegúz és örültem volna neki, mert a kezdet - a narrátor szöveggel - pont ezt igyekezett alátámasztani, ám hamar elfelejtjük, hogy az egészet egy kissrác, Fingi (Lakatos Erik) meséli el a saját szavaival, mert a kissrác és a szavai is mellőzöttek lesznek.
Szóval, filmes arányok még erősen hibádzanak, amúgy viszont egészen jó.

A film jelenleg megtalálható a youtube-on, de ha van rá mód, támogasd azzal, hogy vagy moziban nézed meg, vagy megveszed dvd-n.

65%

2017. november 28., kedd

Amerikai pasztorál - American Pastoral (2016)

Amerikai pasztorál - American Pastoral (2016)


Rendezte: Ewan McGregor

Megtekintés: Kötelező azoknak a szülőknek, akik úgy érzik, épp elveszítik a gyermeküket. De megoldást nem kínál.

Ewan McGregor első rendezése Philip Roth Pulitzer-díjas dráma-regényéből készült el, közel tíz év előkészület, jogi herce-húrca és egyéb gáncsoskodás után. Sajnos, a kész mű talán kicsit papírízű lett, de összességében nincs a rendező-színésznek miért szégyenkeznie. Roth pedig nem először nyúl tabu témához, mert visszatérő motívum nála a polgári életből valamilyen kilógó kisember drámája.
A pastoral szó jelentése a filmben inkább átértelmezett, mint direkt, és leginkább az emberben kialakuló hitről mesél. Két hit csap össze itt és megoldást, feloldozást nem kapunk egyiktől sem, véleményünk azonban lehet.

A "Svéd" Levov (Ewan McGregor) a suli egykor közkedvelt foci sztárja, elvette középiskolai szerelmét, a szépségverseny győztes Dawn-t (Jennifer Connelly), hogy szépen behelyezkedjenek az Amerikai álom által diktál középkategóriás kispolgári életbe, életérzésbe. Nagy autó, jó munka - lehetőleg valami családi örökség - nagy föld vagy megbecsült kertvárosi környezet, hétvégén hússütés, sörözés, néha rácsapunk a titkárnő fenekére, máskor pedig kikérjük a lelkipásztor(ál) tanácsait, megjelenő lelki válságaink legyőzésében, ha esetleg elfelejtenénk, hogy mi is a szerepünk az USA gazdasági és politikai körforgásának gyűrűjében. Azután egy napon gyermekünk, aki már korábban is jelét adta másként gondolkozásának, olyan kérdéseket tesz fel, vagy olyasmit kér tőlünk, amely a komfortzónánkon kívül esik, ezért érdemben nem tudunk neki válaszolni, ami miatt bizalmát részben el is veszítjük. Azután a kérdések lelki válsággá terebélyesednek és azt vesszük szre, hogy egy idegennel osztozkodunk a fedél alatt. Merry (Dakota Fanning) pontosan ilyen körülmények között távolodik el szüleitől, hogy azután az átlagpolgár felmenők számára teljesen elidegenítő véleményét végül egy robbantásos merénylettel súlyosbítsa.

A szülei teljesen összetörnek. Dawn-on az őrület jelei jelentkeznek, de Seymour sem jár jobban, mivel megszállottan igyekszik felkutatni a fiatal lányt, aki valamikor a lánya volt. Az FBI nem könnyíti meg a dolgukat,ugyanakkor ha valaki el akar tűnni  a szülei elől, azt a hetvenes években könnyen megtehette, hiszen ez a Vietnam körüli korszak zavargásos időszak volt, amely rendesen megdolgoztatta a hatóságokat. Merry pedig miután még egy robbantásban részt vesz, eltűnik a világ szeme elől, kérdéseket hagyva maga után, amelyekre Seymour tovább keresi a válaszokat.

A film eléggé biztonsági játékot játszik, nem is érzem, hogy kellőképpen körbejárná a témát.
Először is, nem sokat tudunk meg arról, hogy Merry vallási és ideológiai meggyőződése vajon miből táplálkozik, ha otthon a családja nem vall semmilyen szélsőséges nézetet. Sajnos a film - nem tudom, a könyv vállalkozik e ilyesmire - nem mutatja be érthetően - talán senki sem tudná elmagyarázni ezt - hogy egy átlagos amerikai lány mitől érez késztetést aziránt, hogy szembeforduljon egy rendszerrel, hogy mindenféle erkölcsi fölényre hivatkozva végül kioltsa ártatlan emberek életét. Merry is meghasonlik az eseménysor végére, mint kiderül, mégis szükségét érezném, hogy egy ilyen dráma ne csupán a szülők kétségbeesésére korlátozódjon, hanem engedjen bepillantást abba is, hogy a gyermek miért, mikor, milyen körülmények között lép le a helyes útról, hogy végül - bár eredetileg humanista szándékok vezérlik - egyszerű népellenség váljon belőle. Nincs idő a film játékideje alatt, hogy megfelelően bemutassák Merry pszichológiai leépülésének stációit, pedig talán érdekesebb lenne, mint maga a szülői dráma, amit látunk.


A szülői részt sem érzem kiforrottnak, hiszen Levov-ék szinte izoláltak maradnak a tragikus esemény után. A meggyilkolt benzinkutas özvegye gyakorlatilag felmenti őket és a városka többi lakója sem érzi kötelességének, hogy Levovék portájára hányjanak, pedig, ha van amit megszoktunk hasonló filmekből, hogy a hozzátartozók állandó atrocitásnak vannak kitéve, ha egy családtag valami közösség elleneset tesz.

Merry önmagából kifordulása nálam kb. Anakin Sith pálfordulására emlékeztet, ami egyszerűen nem logikus, ezért úgy gondolom, a válaszokat az elme feltérképezésében kell keresni. Mert bármit is gondoljunk, aki háború ellenes tüntetőként benzinkutat robbant fel, az nem normális. Jó példa arra, mennyire nem logikus az elméje a lánynak, amikor apját pocskondiázza, amiért nem áll a feketék oldalára a zavargások idején:
- De hiszen a nálunk dolgozó emberek 80%-a fekete! - válaszolja az apja kétségbeesetten, hiszen mi sem természetesebb, hogy így a közösség rengeteg fekete tagjának biztosít megélhetést.
Merry pedig, egyáltalán nem logikai úton, pusztán mert lázad, lefitymálva jegyzi meg erre: - Akkor te egy hős vagy!
Vagyis, tehet az ember bármit, a lány elméje már nem gondolkodik reálisan és te csak a rossz lehetsz, miközben amit ő gondol, az a tökéletes igazság.
Mintha nem lenne fekete és fehér között átmenet.
Márpedig ez a fajta gondolkodás roppant veszélyes.

Végül Merry (Dakota Fanning)vezeklése is hiábavaló és ostoba, hiszen miután meghasonlik igazságkeresése közben és megölt három rendőrt egy pokolgéppel, vállalja az önkéntes száműzetést. De annak mi értelme van? Semmi...
Először is nem nézel szembe a felelősséggel, amivel több ember halálát okoztad. Gyáva hozzáállás.
Másodszor, azzal, hogy visszavonultan élsz, egy állatgondozóban molyolva, azzal nem törlesztesz a társadalomnak. Természetesen az sem törlesztés, hogy a börtönben rohadsz meg, de azzal legalább bizonyítod, hogy a konvenciók felett nem állsz és elfogadod a társadalom rád rótt büntetését, ha már ennek a társadalomnak akartál példát mutatni korábbi szélsőséges tetteiddel.

Elhiszem, hogy nem csupán Merry felelőssége az események láncolata. Elhiszem, hogy olyan szereplők is benne voltak, akik a fiatal lány naivitását kihasználták és szektás módszerekkel irányították őt. Elhiszem, hogy tiniként bizonyos otthoni viselkedésmintákat látva azt negatívumként élte meg, hiszen a tinik "élete" a lázadásról szól.
Elhiszem, hogy az otthoni fegyelem legkisebb jelét is személyes támadásnak érzékelte, mert éreztem ezt korábban magam is.
Sok mindent elhiszek.
Ám azt nem, hogy a kallódó tiniket fel kellene menteni, ha elsodorja őket valami hasonló eseménysor. Nem. Azok  a tinik, amikor először nemet mondanak apunak, vagy anyunak, hogy azután egy idegen karjaiba meneküljenek, aki esetleg karizmatikus kisugárzásával a világból, otthonból, családból képes ellenségképet kreálni, éppen olyan hibásak, mint maguk az imposztorok.
A tini, aki lázad a világ ellen és elveszik ebben a lázadásban, maga is hibás, mert hagyta, hogy az ostoba érzelmek legyőzzék a racionális gondolkodását. Márpedig racionalitás nélkül nincs rendszer és rendszer nélkül nincs, csak káosz.
Káoszt okozni, direkt, pedig bűn, mivel társadalom ellen való.
Márpedig a társadalom része vagyunk mi is, nem állunk felette.
Merry pedig ezt felejti el, amiért később vezekelnie kell.
Ha valamit otthonról magával kellett volna vinnie az útra, az az, hogy a káosz nem jó. Ha erre sem volt képes, akkor mentálhigiénés problémái vannak, amelyek kordában tartásáért nagy részben ő  a felelős.
Egy biztos, hogy az ilyen mentalitású fiatalokat ki kell szűrni és segíteni kell helyes irányba terelni őket.


A film befejezése szikár, szinte már összecsapott. Egyértelmű , hogy nem érdemelt hőseink életútja hepiendet, mégis úgy vélem, A "Svéd" mint családapa, nem érdemelte ezt a sorsot.
Persze, ilyen események után mi lehetne megnyugtató befejezés számunkra?

Színészeink remekek, a dramaturgia kissé hézagos, a motivációk pedig legalább annyira ziláltak, mint a valóságban is előfordulnak. Ez az egy oka van, hogy nem érezhetem negatívumnak Merry karakterének felépítését, hiszen pont olyan, mint bármelyik hasonló fiatal, aki elveszíti a logikusságát.

A fényképezés remek, de kissé tévéfilmes. McGregornak még van mit tanulnia a rendezésről.
Jennifer Connelly kaphatott volna több szerepet is, habár legalább az apósjelölttel (Peter Reigert) való vitája egy remek jelenet.
David Strathairn pedig sokkal jobb színész, hogy ilyesmire pocsékolják el.

65%

Ha megnéznéd:
- Amerikai pasztorál (2016)



2017. november 27., hétfő

Chucky kultusza - Cult of Chucky (2017)

Chucky kultusza - Cult of Chucky (2017)


Rendezte: Don Mancini


Megtekintés: Sosem volt a kedvencem a sorozat, de egynek jó.

Nem tudom, amúgy mit várok egy olyan horrorfilmtől, amelynek gyilkos hőse egy játékbaba. Valójában, már gyerekként sem volt a szívem csücske a történet és ha elalszom az olyan grandiózus mozikon, mint a robot-autós Transformers, akkor az életre kelt játékbaba biztosan nem fog felpezsdíteni.

Eleve a cím megtévesztett. Azt hittem, hogy végre egy remek kis dokumentum videót láthatók a filmről, átölelve a közel harminc évet, bemutatva a fontosabb közreműködőket, fellebbentve a fátylat a titkokról, érdekességekről. ehelyett egy folytatást kaptam, amely nagyjából az előző rész - "Chucky átka - Curse of Chucky (2013)" - után veszi fel a fonalat és fejti fel ismét, az unásig ismert dramaturgián keresztül. A helyszín most változott, az áldozatok száma nőtt, de a film semmivel nem kínál többet, mint amennyit feltétlenül muszáj. A film végi csavarnak szánt "csavarok", meg inkább koporsószögeknek tűnnek...

Pozitívum, hogy Andy (Alex Vincent) karaktere ismét csatasorba lett állítva, bár, a végén hasonló sorsa fog jutni, ha így folytatják, mint Jamie Lee Curtis a Halloween sorozatban - habár pedzegetik, hogy visszatér egy rebootban - és akkor ott ette meg a fene az egészet. Mert nálam a sorozat alfája, hogy a kisgyerek Andy testét el akarja bitorolni egy őrült és mágikus képességekkel felruházott sorozatgyilkos, Charles Lee Ray (Brad Dourif) és omegának pedig azt szeretném, ha végül, mindegy milyen módon, de párharcukból Andy kerüljön ki győztesként. Mert így érzem helyesnek.
Csak sajnos, bizonyos jelek arra utalnak, hogy a Chucky sorozat inkább olyan irányba kanyarodik el, amely már nem szórakoztató, pusztán önismétlő és fárasztó hentelés.

Az aktuális epizódban a korábbi rész áldozata, Nica (Fiona Dourif) akit, miután családját lemészárolta a baba, skizofrénnek nyilvánítják és elítélik. A mentális betegsége miatt azonban a börtönből egy elmegyógyintézetbe szállítják, amelyik már külsejével sem hiszem, hogy segíti a beteg felépülését, annyira sivár és steril, ráadásul, mint kiderül, az osztály vezető orvosa (Michael Therriault) kissé fura, bizarr szenvedéllyel viseltet Nica iránt.
Nica nem is sejti, hogy valaki igyekszik hozzá, hogy pontot tegyen Chucky ámokfutására: Andy Barclay (Alex Vincent) elszánja végül magát, hogy útra keljen és leszámoljon a gyilkos játékszerrel.
Közben az épületbe mind több Chucky jófiú baba kerül, hogy ez fokozza Nica őrületét és végül elszabaduljon a pokol, amely a hasonló slasher filmekben azt jelenti, hogy a szereplők nagyja egytől-egyig elhalálozik, lehetőleg vérben tocsogva. Néha ötletesen, máskor már valahol látott koreográfia szerint, miközben Chucky a rá jellemző egysoros poénokat gyakorolja a humorérzékünkön.
A varázs azonban már rég elszállt.


Fiona Dourif kiválasztása nagy mértékben biztos, hogy apukájának is köszönhető, hiszen az apuka, Brad Dourif szólaltatta meg eddig valamennyi részben a babát. Talán lassan őt is leváltják, mint Robert Englundot a "Rémálom az Elm utcában" reboot-ban, amely bukott is hatalmasat.
Fiona Dourif kisugárzása szerintem elég a főszerephez, legalábbis a korábbi részben még elég volt. Mostanra, mintha már kicsit visszafogottabb lenne.
Jennifer Tilly is benézett a forgatásra és két hét alatt leforgatták azt a néhány jelenetet, amelyben tovább szövik a Chucky hús-vér barátnőjének életét.

A rendező Don Mancini már a kezdetektől bábáskodik a sorozat felett, ezért elvileg az biztos kezekben van, de úgy érzem, nem feltétlenül jó irányba halad a sorozat, viszont legalább több stílust kipróbáltak benne. 2004 óta a rendezését is magára vállalta Mancini, ám ettől még nem lettek a részek jobbak. Hiába az első áldozat karakterének behozása, vagy a megjelenő női társak Chucky mellett, illetve a multiplex testfoglalás, valahogy megfáradt mostanra a gumibaba sorsát bemutató franchise.

A dolog jelenleg úgy áll, hogy tényleg jobban örültem volna egy átfogó dokumentumfilmnek a "Gyerekjáték" filmekről.

50%

Ha megtekintenéd:
- Chucky kultusza (2017)