Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Harold Ramis 2014-ben hagyta itt végleg a franchise-t. Korábban úgy tűnt, hogy ezzel vége is a sorozatnak, ám az első két rész rendezőjének, Ivan Reitman-nek a fia, Jason Retiman és Dan Aykroyd, Gil Kenan rendezővel triót alkotva egy méltó lezárást írt az eredeti két részhez, igaz, ehhez minden egyéb Ghostbuster-s darabot át kellett lépniük. Azonban szerintem ez így teljesen rendben volt. A történet egyfajta Remake-je vagy Rebootja is lehet az első résznek, hiszen rengeteg ponton kapcsolódik hozzá a cselekményben, ám nálam betalált, rendesen.
A harmadik rész méltó búcsú Harold Ramis színész-rendezőtől. Mondjuk, Ramis szerintem inkább rendezőként alkotott maradandót (Idétlen időkig!!!), ám a "Ghostbusters: Afterlife" felvállalta, hogy illendően lezárja Dr. Egon Spengler történetét és ezt ennél szebben nem nagyon lehetett volna. Gondolom én. Hasonló érzelmi hullámvasutat Paul Walker halála után, a "Halálos iramban" sorozatból való kikocsikázása után éreztem. Ez azért lehet kicsit fura nekem, mert Ramis nagyjából tényleg csak ezzel a szerepével mutatta meg nekem a színészi vénáját.
A stúdió egy ideje már szeretett volna új életet lehelni a márkanévbe, azonban a néhány évvel korábbi, női főszereplőkkel rebootolt mozifilm valamiért nem jutott el a közönség szívéhez, habár, összességében nem egy nézhetetlen alkotás, pusztán, talán kicsit szükségtelen? Az biztos, hogy nem segített neki az sem, hogy éppen a Metoo mozgalom talán legaktívabb időszakában került mozikba és a nézők egy része talán inkább egyfajta propaganda és érzékenyítő filmként tekintett rá, a színésznők kihasználásának a jegyében, mintsem önálló jogán megálló produkciónak. Amolyan, Hollywood annyi fájdalmat okoz azzal, hogy a nőket kizsákmányoljuk, így nesze, egy film, amivel aprót lépünk a rehabilitáció felé, sőt, a komikus és butácska mellékalak szerepébe szuszakoljunk be egy tipikus szépfiút, Chris Hemsworth-öt. (Nagyon remélem, csak én gondolkodom ennyire ostobán a filmről és nem ezért lett kritikailag olyan lenézett.)
Az új rész viszont úgy tűnik, tényleg annak fényében született, hogy korrekt, tisztességes módon folytassák ill. zárják le a sorozatot, így sikeresen telepakolták annyi utalással - főleg a kellékek tekintetében - hogy ember legyen a talpán, aki mindet ismeri és még a fontos szereplőket is sikerült visszahozni, úgy, hogy Bill Murray korábban már temette a franchise-t. A különbség a helyszín megválasztásában és a generációban érhető tetten, hiszen itt az unokák - egészen pontosan Spengler unokái - viszik tovább a családi örökséget, egy amerikai kisvárosban, ahol egyszerűen nincs szükség felhőkarcoló nagyságú szellemalakra és ennél fogva emberi léptéken belül maradunk. Nem állítom, hogy tökéletesen logikusnak érzem végi a sztorit, de feltételezem, a három forgatókönyv író összedugta a fejét és rendesen lekerekítették a történet éleit, amit lehet, első megtekintés után magam sem látok még teljesen. Azonban, ami manapság ritka, de úgy érzem, a harmadik Szellemirtók lett annyira kellemes, nosztalgikus mozi, hogy legalább még egyszer megnézzem és ezt manapság egyre kevesebb film tudja magáról elmondani. Az új Mátrix film is vissza-visszamutat az első részekre, ám ott nem éreztem azt eléggé kereknek és így a negyedik Mátrix film számomra amolyan felmelegített második fogás, míg ez a harmadik rész, inkább egy ízletes desszert, amely megkoronázza a vacsorát.
Mondanom sem kell, hogy igazán csak az fogja élvezni, aki látta és szerette az első két részt és belül pont olyan örök gyereknek maradt meg, mint pl. Dan Aykroyd, akin érződik, hogy hazaért. Murray már nagyon megfáradt mostanra és szerintem inkább tisztességből vállalata el a finálét. Hudson pedig, mintha alig öregedett volna, így simán el tudom képzelni, hogy később, ha készül még pár etap, a belebegtetett gazdag üzletemberként előkerüljön. Az igazi főszereplők azonban a gyerekek, sőt, inkább csak a lányunoka, Phoebe (Mckenna Grace) aki simán leiskolázza a többieket. A kamera imádja és elég sokat is foglalkozik vele. Mellette a Stranger Thinges Finn Wolfhard, a tesó szerepében már sokkal klisésebb és a romantikus szál sem működik olyan jól közte illetve a helyi szép lány, Lucky (Celeste O'Connor) között. Tudjuk, hogy dramaturgiailag szükség lenne rá, azonban kicsit gyengére sikerült megírni és azzal sem kezdtek semmit, hogy a lány apja (Bokeem Woodbine) a helyi seriff.
Van néhány sztár, akik nyúlfarknyi szerepeik miatt szinte fel sem ismerhetőek, vagy a stáblista utánra maradtak, de volt, akit egyszerűen sehogyan sem tudtak visszacsábítani a búcsúzáshoz és ezért kicsit haragszom Rick Moranisra. Annie Potts legalább benézett Janine szerepében.
Szerintem kellemes családi film lett a harmadik rész, ha nem is túl eredeti. De a hangulat egyben van, a zenéje mintha az eredeti szerző, Elmer Bernstein kezei alól kerültek volna ki. A trükkök, a vágás, a díszletek is rendben vannak.
Ritka az, amikor harminc évnyi szünet után sikerül ennyire hasonló hangulatban megalkotni egy folytatást és már ezért is le a kalappal a rendező, Jason Reitman előtt. Pedig, kisfiúként még személyesen fikázta a szellemirtókat a második rész egyik jelenetében. Az biztos, hogy a fiú nagyon megtanulta az apukától a leckéket és kiállásában egy az apuka stílusához nagyon közeli produktummal állt elő. A harmadik részeknek néha van egy kis átkuk, amit itt szerencsére nem éreztem. A harmadik rész szerintem semmivel nem rosszabb, mint a második rész volt.
Megtekintés: Kicsit úgy érzem, át lettem verve. Szerintem egyértelmű, hogy a film körül sokkal nagyobb a hype (már ha nagy hype az, hogy néhány fórumon szóba hozták a filmet és felmagasztalták, milyen érdekes koncepció, és a kollégám is szuperlatívuszokban méltatta a csavaros befejezést) mint amit megérdemel, még akkor is, ha egy kifejezetten hangulatos kamaradrámáról beszélünk.
Nem érzem elvesztegetett időnek a filmre szánt másfél órát, ezt leszögezem az elején. Azonban az elvárásaim sokkal nagyobbak voltak és ezt a morbid, kiszámíthatatlan befejezés sem tudta kielégíteni.
Maria (Noomi Rapace) és férje, Ingvar (Hilmir Snær Guðnason) a nagyvárosok zajától messze, hatalmas pusztaságok közepén vezetnek, gondoznak egy bárány tenyészetet. Dolgosan, ámde unalmas rutinnal telnek mindennapjaik, amelyek mögött egy tragikus esemény húzódik meg. Korábban Maria állapotos volt, de elvesztették a babát és azóta az asszony bár ellátja feladatait, de sosem lett a régi. Férje, amiben lehet támogatja, azonban rajta is sebeket ejtett a tragédia. Egy napon azonban egy csoda részesei lesznek, amikor egy korábban elcsatangolt, azonban végül hazatért bárány olyan ivadékot hoz a világra, amely talán csak az északi népek mondáiban létezhetett volna korábban. (Azonban Ada figurája nem része egyébként az Izlandi mondavilágnak) A félig bárány, félig emberi mutáns azonban érkezésével teljesen új jövőt nyit meg a házaspár előtt, és Maria szélsőséges tettet is képes végrehajtani azért, hogy az Ada névre keresztelt ivadékot megtarthassa és amolyan gyermek pótlékként felnevelje.
Közben ismét besétál a pár életébe Petur (Björn Hlynur Haraldsson), aki sok évvel korábban még Maria életének fontos része volt, de mára az asszony pontot tett a viszony végére. Petur pedig nem az az ember, aki könnyen elengedi azt, ami egyszer az övé volt. Minden együtt van hát ahhoz, hogy egyenletesen haladjunk egy tragikus befejés felé, azonban a klisés forgatókönyv húzásokat felrúgva a történet teljesen más irányba haladva jut el a drámai csúcspontig, közben feltéve magának néhány olyan kérdést, aminek megoldásával és feloldásával magára hagyja Mariat és a nézőt is.
Magam sem tudtam kiszaszerolni, hogy végül Sjón és a rendező mit kívánt üzenni a történettel, de miután Sjón a "Táncos a sötétben"-nel már megmutatta, hogy vonzódik a drámai és tragikus, nem feltétlenül igazságos történetek írásához, annyira nem lepődtem meg rajta, hogy a film nem pont oda tesz pontot, ahol emocionálisan helyes lenne. Maria érzései egészen addig a pontig helyén valóak, amíg végleges lépésre nem szánja magát a kis Ada mamájával kapcsolatban. Akkor belép a sötétségbe és onnan már sosem fog kilépni a fényre. Értem én, hogy szóba kerül a veszteség is, de annak feldolgozása, ebben a formában, inkább károsnak tűnik és Ingvar sorsára nézve igazságtalan is. Azzal azonban jól kufárkodik a forgatókönyv, hogy egy pontig várjuk a csattanót, hogy a pár zökkenőmentesen élhessen fogadott gyermekével, azonban a forgatókönyv tartogat egy olyan csavart, ami átrendezi a karakterek közötti függési viszonyokat és szinte már pálcát tör felettük, hogy elfogadóbbak legyünk a végkifejlettel.
Szpojlerezni nem szeretnék, mivel Jóhannsson nem véletlenül fejezi be a filmjét egy csavarral, amit előre lelőni, szerintem nagyon sokat ront a befogadáson. Kollégám, aki nagyon ajánlotta a mozit, szintén nem lőtte le a poént, habár, izzadt is rendesen, de utólag belegondolva, csak így működött megfelelően a film.
Filozofálgatni azonban tudunk és érdemes is, hiszen az elfogadástól a gyász feldolgozásáig, a továbblépésig sok mindenbe nyúl bele Jóhannsson filmje. Ráadásul ezt teszi egyenletes stílussal, erős hangulattal, kifejezetten szépen elkapott természeti képekkel és még a nagyon kevés CGI is a helyén van. Érződik, hogy a skandináv direktor korábban hollywoodi, A listás filmek látványvilágának készítésénél segédkezett korábban, mert itt, egyszerűen aminek kell, az tökéletesen a helyén van.
Talán csak a lezárás kérlelhetetlen tragédiája az, amit lehet, hogy oldottam volna valamivel.
Jóhannsson amúgy első nagyjátékfilmjét készítette el és a végeredményt látva, amely leginkább számomra a görög rendező, Yorgos Lanthimos munkásságára emlékeztet, aki egy állatos filmet, Homár címmel már készített és amely hasonlóan zavarba ejtő módon foglalkozott az emberek és állatok közötti kapcsolatról és kvázi az élet értelméről, legalább ilyen bizonytalan befejezéssel. Sajnálatos, hogy 2008 óta, amikor is Jóhannsson egy Dolor című kisfilmet rendezett és azzal tucatnyi kisebb filmes díjat besöpört, egy időre más munkák felé kacsintgatott, holott, látva filmjét, talán lehet, hogy jobban kellett volna a rendezői karrierre rágyúrni. Szükség van egyedi látásmódú rendezőkre és habár a Bárány közel sem annyira fifikás és erős mondanivalóval operáló dráma, mint az említett Homár, vagy Yorgos egyéb munkái, kezdőpontnak, origónak tökéletes.
Noomi Rapace pedig, ahogy elhivatott színészektől megszokhattuk, képes volt egy időre elvonulni egy állat farmra is, ahol többek között az állatok ellátásán kívül megtanulta azt is, hogy hogyan kell szakszerűen levezetni egy bárány születését. Mindezek mellett ez volt az első filmje, amiben Izlandi nyelven szólal meg.
Az enyhén WTF, lassú drámák kedvelőinek egy ajánlott darab a Bárány.
Szpojleres gondolkodás... csak akkor olvasd el, ha láttad a filmet és te is keresed a fogódzót benne:
- Szerintem sokat elárul a történet elején, hogy mi is történhetett, amikor a kamera POV szemszögből mutatja, hogy valaki/valami érkezik a lovak közé és azok elmenekülnek. Ezzel jelezhették, hogy az állatok érezhették az érkező bárány mamában beállt változást, amely, megriasztotta őket. Ez pl. lehet utalás arra, hogy érezték, valami olyan erő ejthette teherbe az állatot, amely ösztönösen a menekülést váltotta ki a csapatnyi állatból. Tehát, mintha a bárány elcsatangolt volna és valami démoni lény hágta és termékenyítette volna meg, amely egyszerűen megrémiszti a természeti lényeket, mint pl. a lovak. Természetesen, a film megtekintése nélkül ezt a megállapítást nem tudtam volna megtenni. Így egészen biztos, hogy további apró kulcsmomentumuk találhatóak a filmbe "rejtve", mint akár a bárány bilitájának száma, amely Bibliai utalás is egyben. Jeremiás próféta könyve 31:15 - "Ezt mondja az ÚR: Hangos jajgatás hallatszik Rámában, és keserves sírás: Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, hogy nincsenek többé fiai."
Megtekintés: A nyolcvanas években, sőt, talán inkább a vége felé, a házimozi kezdett nagyon gyorsan elterjedni a háztartásokban. Rengeteg szabadidőt kiváltott azoknál a fiataloknál, akiknek volt és szerették bámulni a videón futott kazettákat. Egy Tom és Jerry rajzfilm válogatás pl. hosszú hetekre megoldotta, hogy a szülők dolgozhassanak, anélkül, hogy a kölykök zavarják őket. Közben viszonylag hamar kialakult a filmkalózok szűk és titokzatos rétege is. Néhányan egész komoly kis bevételeket gyűjtöttek össze abból, hogy horror áron másolták a szomszédoknak a hang alámondásos, friss, néha egy-két éves filmeket. Igen, akkor éveket vártunk az új mozikra és főleg a hetvenes, nyolcvanas évek első felében futó filmekkel volt tele a padlás. Igényesebbeknek persze jutott underground és művészfilmekből, soft és hard pornó, meg ázsiai kungfu filmek. Én az egyszerű hollywoodi mozikat kedveltem és az akció mellett a vígjátékok és komédiák voltak a kedvenceim, közvetlen, mielőtt beleszerettem a horrorba. A Dutyi-dili "csak" három éves csúszással érkezett meg és igen hamar kölcsönzői kedvenc lett. Úgy értve, hogy egyik haver adta kölcsön a másiknak. Szerintem én nem is akkor láttam, talán csak évekkel később, de erre nem is emlékszem, meg talán nem is fontos.
A Dutyi-dili a könnyebbik utat választó mozi volt. Sem túl fikikás forgatókönyv, sem túl eredeti koncepció. A klasszikus buddy mozik egyik fajtája, amikor nem az a lényeg, hogy a két főszereplő, akik teljesen eltérő karakterek, hogyan csiszolódnak össze, hanem amikor a már eleve elválaszthatatlan barátok (pl. Dumb és Dumber vagy Bud Spencer és Terence Hill filmjeinek egy része) egy számukra idegen helyzetbe kerülve kell, hogy helyt álljanak. Innen nézve pedig a sztori tökéletes iskolapéldája volt ennek a műfajnak.
Skip Donahue (Gene Wilder) a széplelkű és elvarázsolt állástalan forgatókönyvíró és nőhajhász, szerencsevadász cimborája, az alkalmi munkákból vegetáló Harry Monroe (Richard Pryor) az állandó sikertelenség után nyakukba veszik az országutat és a tervek szerint elindulnak valami melegebb, alkalmasabb helyre. New Yorkból kerekednek fel és egyenesen Hollywood felé veszik az irányt, de némi autó-problémának köszönhetően leragadnak félúton egy kisvárosban. Glenboroban. Itt, hogy az utazás folytatásához pénzt szerezzenek, Skip felhajt a helyi bankban egy jelmezes marketing munkát, de szerencsétlenségükre, amíg ebédszüneten vannak két zordabb és náluk lényegesen erőszakosabb arc kirabolja a bankot, a két cimbora jelmezében. Innen pedig a párosnak egyenes az útja a bíróság érintésével a börtönig. Az egyetlen, aki kiáll értük, egy kirendelt zugügyvéd, aki ráadásul teljesen alkalmatlannak bizonyul a védelmükre. Kezdetben.
Skip és Harry pedig bekerülnek az államapparátus zúzdájába, ahol kezdetben igyekeznek csak annyira beilleszkedni, hogy túléljék a napokat, de amikor megtudják, hogy a hivatalos fellebbezéseknek nem lesz foganatja, minden félelmüket lebirkózva kifundálnak egy többé-kevésbé ügyes szökési tervet és innentől azon kell csak izgulniuk, hogy a megfelelő társakkal összeszervezve elmenekülhetnek a naplementébe. Kicsit nehezít a terv végrehajtásában, hogy a börtönigazgató, Warden (Barry Corben a Miért éppen Alaszka? sorozatból!) illegális fogadásokat köt az évente megrendezésre kerülő bika és lóviadalokra, amelyek Skipet is indítani kívánja, miután kiderül, hogy Skip lehet nagyjából bármilyen tevékenységben csapnivaló, ellenben isteni tehetsége van torreádorként megülni a mű-bikát. Az igazgató hatalmas pénzt szimatol a férfi tehetségéből és igyekszik beszervezni, de Skip, naivan azt hiszi, ki tudja magát húzni a verseny alól.
Végül, az győzi meg a részvételről, hogy az egyetlen lehetőség, amit a szőkésnél felhasználhatnak, ha azt pont a verseny alatt teszik meg. Innentől pedig nem is kérdéses, mire számítsunk, hiszen össze kell szedni a megfelelő embereket a szőkés lebonyolításához. Mellékesen Skip megismeri a védőügyvédjük unokahúgát, a csinos Meredith-et (JoBeth Williams), aki lassan megkedveli a frissen-sittest.
A történet nagyjából ék egyszerű és a főszereplők csetlése-botlása viszi előre, néha szinte szkeccs szerűen. A forgatókönyvet Bruce Jay Friedman követte el, akinek a Csobbanást is köszönhetjük, meg a Neil Simon színdarabjából filmre adaptál "The Heartbreak Kid-et 1972-ben, amelyiknek Ben Stillerrel készítettek Remake-t, "Agyő, nagy ő!" címmel. A két főszereplő szövegeinek nagy részét azonban a színészek rögtönözték, ezért rengeteg jelenetet újra kellett venni az elröhögések miatt.
A filmet nem kisebb név rendezte, mint a világ egyik legfontosabb fekete filmművésze, Sidney Poitier. Mondjuk, annak ellenére, hogy kifejezettem kedvelem Poitier filmszínészi munkásságát, rendezőként szerintem nem alkotott maradandót ezzel a filmmel. Ha nálunk nagy sikerrel futott is, az a kifejezetten remek szinkronnak köszönhető, amiből néhány örökbecsű mondat és részlet beszivárgott a mindennapokba, ha más nem, hogy ismerjük, hogy valahol hallottuk. Pl. Szakácsi Sándor kiváló szinkronjából átkerült egy sor Dopeman-ék egyik nótájába, a "Megbaszlak" címűbe. Lásd.: "Figyelmeztetem, ezzel a tónussal nem sokra megy nálam!" - Talán ez az egész számban a legértékelhetőbb momentum, főleg, hogy ez zárja le a dalt.
Bármilyen hihetetlen, a film elkészülésében nagy szerepe volt egy valódi börtönnek, ami akkor már néhány éve igyekezett saját versenyt szervezni, de ehhez nem kaptak támogatást. Végül a stúdió bartel (vagy barter) megállapodást kötött velük, azaz, ha sikerül megtervezniük egy megfelelően működő viadal-létesítményt és helyszínként használhatják a börtönt is, beleértve a rabok statisztaként való felhasználását, akkor pénzzel támogatják őket. Az üzlet megköttetett, így végül a filmben a legtöbb jelenetben valódi rabokat láthatunk. Kezdetben a produkciós stáb kicsit félt attól, hogy az elítéltekkel esetleg gond lesz a forgatás ideje alatt, de mint később kiderült, sokkal nagyobb volt Poitier és Pryor ázsiója annál, hogy a rabok szabotálják a munkát, sőt, többen igen lelkesen vetették bele magukat a filmes "szakmába", szám szerint 350 fő! Ennek az érdekességnek a fontossága abban rejlik, hogy egyébként a stábok általában nem működő börtönökben forgatnak, talán nem véletlenül. (Bár, itt pont rácáfoltak a helyszín veszélyességére...)
Mivel Poitier kilenc rendezéséből kettőben is főszerepet alakított Gene Wilder, kijelenthetjük, hogy ő volt a kedvenc fehér színésze, hiszen Poitier inkább fekete színészekkel forgatott egyébként. Grossberger szerepéért a hatalmas Erland van Lidth kifejezetten hálás volt Poitiernek, mivel a rendező a teljes forgatókönyvet a rendelkezésére bocsátotta, nem csak azokat a részeket, amikben a férfi szerepelt. Talán azért, mert Poitier tudta, hogy a hatalmas férfi, aki külseje miatt kapta meg a mániákus gyilkos szerepét, a valóságban operaénekesi álmokat dédelget és MIT diplomával rendelkezik. Nem is gondolnád, de a színész az MIT-n szerzett gyűrűjét a forgatás alatt is viselte a legtöbb jelenetben. Tragikus módon, 34 évesen, nagyon fiatalom szívroham végzett vele. Azoknak, akik a hetvenes és nyolcvanas években voltak fiatalok, azonban a mindössze 4 filmszerepével is emlékezeteset tudott nyújtani. Én magam, mind a négy filmjét láttam. Bizony!
A "Brass Rat" elnevezésű emlékgyűrű, amit csak az MIT végzős diákjai kaphatnak meg!
Grossberger, miközben a szökéshez készít egy szerszámot.
Wilder és Pryor szintén 4 filmben szerepeltek együtt vásznon, bár, Mel Brooks "Fényes nyergek" című western paródiájában mindketten dolgoztak, csak azért nem lett az ötödik filmjük, mert itt Pryor pusztán társíróként volt jelen. (Nem, egy egészen pici cameo szerepben sem tűnt fel!) A legsikeresebb mozijuk nálunk talán a Vaklárma volt, ismét csak a kiváló szinkron miatt (Amerikában a Dutyi-dili és az első hetekben átlépte a 100 milliós bevételt, ami a nyolcvanas években még ritkának számított.), de az utána mozikba küldött "Zsák a foltját!" csúnyán megbukott, és igazán komoly filmes megbízást már egyikük sem nagyon kapott. Pryor még becsúszott néhány apró mellékszerepbe, Wilder viszont egyenesen a televíziózás világába került át és többet nem készítettek vele mozifilmet, pedig még tizenöt évet élt, igaz, a filmezéssel 2003-ban végleg felhagyott. Szomorú belegondolni, hogyha a film nem bukik meg, talán még kaptak volna esélyt egy-egy közös filmben, bizonyítani, hogy mennyire jó párost alkotnak. Sajnos, azonban Pryor kábítószer függősége itt már nagyon erősen kiütközött a színész mindennapjain és az esti bulika után volt, hogy csak dél körül állt készen a forgatásra. Mindennaposak lettek a kínos szituációk, amelyekben Pryor allűrjei miatt sokszor állt a forgatás. Az is előfordult, hogy kizökkentették - egyszer egy görögdinnyehéj esett a lába elé és ez annyira felzaklatta, hogy csak azután ment vissza a díszletbe, miután a vétkes stábtagot kirúgták. Azaz Pryor igazi seggfejként viselkedett. Mindezek ellenére Poitier egy következő filmtervében ismét velük dolgozott volna, de Pryor végül kihátrál és szerepét Gilda Radner kapta meg, aki 1984-től azután Wilder felesége lett, A színésznő, 1989-ben bekövetkezett haláláig. Radner egyébként Wilder 4 felesége közül a harmadik volt.
A filmcím mellesleg egy szleng kifejezés és a börtönökben a hosszú ideig börtönben senyvedő, mentálisan erősen leépülő rabokra használják.
Ha akad a forgatókönyvnek felróható hiba, az talán az, hogy bár a film remek humorral indul, a történet vége felé mind jobban elveszti a komikus hangulatot és a befejezés is kicsit összecsapott, nem vicces, pusztán örölünk, hogy megmenekültek a hőseink. (Már, ha ez menekülésnek minősül...)
Töfik:
- A filmben az erőszakos börtönőrt és egyben az igazgató jobb kezét játszó Craig T. Nelson és a korábban említett, Meredith-et alakító JoBeth Williams házaspárként jelentek meg Spielberg "Kopogó szellem" című misztikus családi horrorjában. (Azért Spielberg, mert állítólag több köze volt a rendezéshez, mint a direktorként megnevezett Tobe Hooper-nek.)
- Pryor egyik negatív húzása az volt, hogy a forgatás alatt nem volt hajlandó viselni a fakopáncs jelmezt, aminek egyébként kulcsfontosságú a szerepe a cselekményben, így ezekben a jelenetekben egy testdublőrt használtak a színész helyett. (Hát, srácok, lehet, hogy a csóka egy remek humorista és színész, de egyre inkább érzem azt, hogy közben egy igazi seggfej is.)
- Terveztek egy folytatást is, amely az előkészítési fázisban megrekedt. Sebaj, később készült egy hasonló mozi Eddie Murphy-vel és Martin Lawrence-el. Ez volt az "Életfogytig"
Néhány baki:
- Skip és Harry nem mentesültek automatikusan, hogy felmentették őket, mert segítettek két másik rab szökésében.
- Nem logikus és a filmben nincs is elmagyarázva, hogy a rabok miért különböző irányból szöknek ki, nem egyetlen úton.
- Meredith a végén skip-pel- tart, pedig a film során nem történik semmi olyan köztük, hogy a nő hirtelen meghozzon egy ilyen fontos döntést.
- A bankrablásnál a jelmezes rablókon tökéletesen látszik, hogy egy fekete és egy fehér férfi követi el a rablást, miközben a film története szerint két fehér férfiról van szó és a végén két fehér férfit tartóztatnak le. WTF?
- A cellákban az ágyak változnak vagy épp hiányoznak. Van, hogy eltűnik az egész, míg máskor az öt főre csak négy van a helyiségben.
