Halál-ranch - Death Ranch (2020)

Halál-ranch - Death Ranch (2020)

Rendezte: Charlie Steeds

A film Mafab adatlapja: Death Ranch (2021)

A poszter rájátszik a műfajra, mind a színvilágban,
mind a betűtípusban.

Megtekintés: Rendesen az volt az érzésem, hogy mivel erőltetik a kvótákat az amerikai filmgyártásban (több egyéb rassz szerepeljen vagy dolgozzon egy filmen, mint eddig, minimum 30%) így eljön az ideje az olyan moziknak, amelyben fekete szereplőket fognak fehér szereplők kínozni, ha már kötelezően szerepelniük kell(ene). A „Death Ranch” pedig nagyon jó példa lenne erre, ha a befejezés pesszimistább.

Brandon (Deiondre Teagle) megszökik a börtönből és segítséget kér idősebb testvéreitől, ahogy korábban megbeszélték. A nővére, Angela (Faith Monique) ötlete után a gyermekkori nyaralások színhelyére mennek vissza, ahol olyan boldogok voltak. Azonban mostanra a környéken elharapódzott a KKK tevékenysége és miután Brandon véletlenül szemtanúja lesz és beleavatkozik egy fekete nő feláldozásába, a fehér testvérek üldözni kezdik a fekete testvéreket. Hogy mi sül ki ebből? Másfél óra buta gore.

Ez a film nem jó. Ostoba, rossz színészek, ötlettelen forgatókönyv és random, egymásra pakolt akciójelenetek. Az egyetlen, ami miatt egyszer végig lehet szenvedni, az az, hogy az erőszakkal nem bánnak kesztyűs kézzel. A filmtörténet legkiheréltebb fehér redneck csapata nem képes leszámolni három néger emberrel. Ez történik, nem több.

Az egyetlen oka, hogy képes voltam végigülni, hogy a véres jelenetek egészen jó tempóban követték egymást, így, annak ellenére, hogy nem voltam meggyőződve róla, érdemes a film rá, sikerült végigülni. Valójában a cím elé dukál a fika jelző, és csak azért felületes az elemzésem, mert a megtekintés után két héttel kezdtem írni róla, de az az Isten nem született még meg, aki miatt újra nézném.

Inkább kiemelnék néhány apróságot, amik nélkül, vagy ezek átdolgozásával egy sokkal értékelhetőbb alkotás lenne ez a mozi.

Első körben, pozitívum a fényképezés és ennek köszönhetően a főcím is, ami kiválóan megidézi a hetvenes éveket – szerintem – amikor a történet játszódik, illetve, az akkor idők blaxploitation mozijait. Már csak annál is inkább, mert a történet abban az évben játszódik, (1971) amikor a fekete közösség a filmművészetben útjára indította azt a műfaji leágazást, aminek köszönhetően végre feketék lehettek a tökös akcióhősök, férfiak és nők vegyesen, hogy megmutassák magukat a szélesebb közönségnek, sok erőszakkal és szexszel, ami korábban nem volt jellemző. Akkoriban, a hatvanas évek végén, a feketéket nagyjából Sidney Poitier reprezentálta az amerikai moziban, de Poitier egész kisugárzása inkább arisztokratikusabbnak mutatta be a kora fekete férfiját, ami azonban összességében nem volt már akkor sem jellemző a fekete közösségre. Érkezik Melvin van Peebles, Richard Rountree, a női vonalon pl. Pam Grier, és felrúgtak komfortzónát és szabályokat. (Schreiber András cikke a filmvilág oldalán a témáról!!!)

A nővér karaktere a kedvesebb, a szerethető figura, míg a báty, Clarence (Travis Cutner) a problémásabb, aki a haragos karakter, de néhány odamondás után a szerepe kimerül abban, hogy funkció nélkül piázik magában a parasztházban, míg az öcsi és a neki húgi beszélgetnek is, ezáltal halvány mélységet adnak a karaktereknek.

Éjjel valaki segítségért kiabál az erdőből. Annak ellenére, hogy Brandon épp szökésben van és ezért nem kellene nagyon pörögnie az arcán, anélkül, hogy a tesókat felébresztené (ez is milyen logikus lépés tőle... az írótól), utána jár a hang forrásának és sikeresen belebotlik egy tisztáson egy csapat KKK tagba, akik egy fekete nővel igyekeznek végezni, némi teátrális máglyaégetés megejtése közben. Sejthető, hogy Brandon, mint a börtönből szökött jó fiú (oximoronnak tűnik), ezt igyekszik megakadályozni és innen a testvér trió kalandjai kerülnek fókuszba, akiket egy csapat Klu Klux klán tag szeretne megkínozni, majd meggyilkolni. Ha ez nem lenne elég, hamar kiderül, hogy fehéreink még kannibálok is, mert a fekete hús ízletes – ki lehetett a társaságukból első gyökér, aki úgy gondolta, hogy kulináris élvezetként profitál a környéken fellelhető néger lakosságból? – és nem csak kínzás utáni gyilkolásban lelik örömüket, hanem a barbeque szakszerű elkészítésében is. A film végéig pedig azt élvezhetjük, ahogyan Brandon igyekszik meggyőzni a siserahadat, hogy van jobb dolguk is, mint szegény fekete fiatalokat szívatni. Ez pedig azt jelenti, hogy elvileg az erőszakhoz szokott, elvileg, vadászatban is jeleskedő csoport nem képes szakszerűen megbirkózni a főszereplőkkel.

A fényképezésnek a pocsék mellett vannak jó pillanatai is.

Amit a film második felében látunk, az élő példája annak, amikor a forgatókönyv nyomokban sem található meg a forgatás helyszínén és koherens történetvezetést sem sikerül jobban prezentálni, mint amikor két tizenéves asztalhoz ül és kiöntve a fröccsöntött katonáit, igyekszik kerek történetben elmesélni, miért is hal meg a játék végére szinten minden figura.

Teljesen logikátlan az egész és a filmtörténet leggyávább és legidiótább KKK bagázsát sikerült megidézni a film kedvéért. Egyszerűen lehetetlen komolyan venni mindazt, ami történik, kezdve a zacskós, pörkölt mogyoró látványát, amitől legalább harminc centire van az égő Zippo öngyújtó, mégis sikerül, karamellizálnia a golyszikat, egészen a végső lövöldözésig, ami úgy röhejes, ahogy van. A fő-gonosz lehetne tényleg félelmetes, de akik körülveszik, teljesen elveszik a belőle áradó fenyegetés erejét.

Az erdőben a távolságok pont úgy rendeződnek át, ahogyan a szereplőknek szükséges. Ha kell, a sérült karakter is képes egy egészségeset utolérni, ha a történet megkívánja, még akkor is, ha a sérült legalább 2-3 perccel később indul, miközben a helyinek elvileg még terepismerete is kellene, hogy legyen. Sebaj, nem is a logika a film lényege, hanem, hogy Brandon rendet vágjon a suttyók között. Mivel így írták meg a filmet, ezt annak ellenére is sikerül megtennie, hogy előbb a zacsiját pörkölik véresre – máig nem tudom, ezt, hogyan sikerült a bemutatott módon véghezvinni – vagy egy baltát basznak a mellkasába.

Ha a rendező ezek után csak jobb mozikat fog csinálni, szódával el fog menni a munkássága, azonban ez téka, alsó polc kategória.

35%

Még úgy is tökösebbek az ellenségnél, hogy egyiküknek nincs, a másiknak meg megpirítják.

Hóhalálában - Till Death (2021)

Hóhalálában - Till Death (2021)

Rendezte: S.K. Dale

A film Mafab adatlapja: Till Death (2021)

Megtekintés: Nem Megan Fox az, aki miatt elindítok egy filmet. Most sem így történt, mégis jól szórakoztam.

S.K. Dale eddig rövidfilmekkel szórakoztatott minket, azonban kapott lehetőséget, hogy egész estés filmben is megmutassa tehetségét. Felemásnak érzem a végeredményt: Dale-nek szerintem van érzéke a feszültség megteremtéséhez, ellenben úgy érzem, a színészvezetésben van hova fejlődnie. Nem a Nem a Hóhalálában lesz az a film, amiből megtudom, Megan Fox kiemelkedő színésznő.

Fox már akkor sem volt a szívem csücske, amikor először találkoztam vele a "Transformers" című moziban. Tipikusan annak az amerikai nedves álomnak tűnt, akit mindenáron lenyomna a torkunkon Hollywood, hogy tessék, ilyenek a lányaink.

Nekem meg el kell hinnem, hogy tökösebb a főhősnél, varázstükör szerint is a legszebb a környéken, úgy javít kocsit, mint Lajosbá' és a végén a suli különcét is ágyba viszi. Mindezek, nem az ő hibái, valahogy mégis sikerült egybemosnom a karaktert a színésznővel. Nem volt nehéz, mert külseje adott volt a sztereotip, hím-soviniszta hozzáálláshoz. Fox külsőre az a nő, aki nem tud úgy elmenni egy építkezés mellett, hogy a védősisakos, izzadt apu-testek ne füttyögnének utána elismerően. Persze, lehet, ha egyikükre rámutatna, hogy "Gyere szépfiú!", akkor zavart hallgatás lenne a válasz.

Mindegy, ezek a saját, szubjektív paráim, amikre nem lehet építeni.

Ha ezeket feldolgozom, még akkor is ott marad, hogy nem tartom kiemelkedő színésznőnek, sőt, inkább a testi adottságait sejtem az álomgyárban betöltött valutája mögött, nem a színészi teljesítményt. Ezt olyan jól eltettem egy üvegbe, hogy ha meglátom a nevét egy poszteren, nem hagy ki a szívem, egy ütemet sem. Szerintem most is elengedtem volna ezt a másfél órás történetet, ha nem olvasok bele a szinopszisba, ami viszont, annak ellenére, hogy első blikkre hajazott Stephen King "Bilincsben", című, általam kevésbé kedvelt regényére, úgy véltem, adok neki egy esélyt. 

Általában ugyanis, van valami titokzatos izgalom abban, hogy az ember belekerül egy olyan szituációba, amit a bemutató felfestett. Tudniillik, hogy a főszereplő úgy ébred, hogy mellette egy holttest van, és ezek után össze kell rakni a kirakós darabkáit, akár emlékszik valamire korábbról, akár nem.

Persze, a rend kedvéért megemlítem, hogy a film szinopszisa több ponton is hibásan lett megfogalmazva, így, kicsit átvertek, hogy megnézzem, ám nem hiszem, hogy ez szándékos lett volna. Egyszerű figyelmetlenség.

Tehát, nekiültem egy thrillernek és horrornak aposztrofált, leginkább tévés filmnek tűnő másfél órának és tudtam, hogyha nem éri el az ingerküszöböm, akkor hamar feladom a megtekintését. Végül, nem kellett ez miatt bosszankodnom, mert Dale filmje, ha sem sokat nem is markolt, sem nem is fogott, egészen élvezhető kis filmecske lett, apró, általam vélt hibái ellenére.

A történet szerint, Emma (Megan Fox), aki történetünk idejére sikeres üzletasszonnyá nőtte ki magát, párjával ünnepelni készül az este folyamán. A férje, Mark (Eoin Macken), sikeres ügyvéd, aki főleg bűnözőket mosdat ki a szarból és első mondataival elhelyezi magát egy olyan karakter bőrébe, ami miatt sejtjük, hogy a férj és feleség közötti kapcsolat egy erős függőségi viszony, csak nem tudni még, kinek mennyire. Azonban Emma viselkedése és arcjátéka annyira merev és kellemtelen, hogy még a legvakabb pasas is érdeklődve kellene, hogy arról faggassa, mi ez a világfájdalom. Ellenben Mark valamiért nem erőlteti a dolgot, ami egyrészt utalhat arra, hogy ez a fajta nihilista figyelmetlenség az oka annak, hogy Emma nem érzi jól magát vele, vagy - szpojler - Mark csak ma nem reagált a hűvös viselkedésre, mivel a későbbiekben kiderül, hogy már megvolt az aznapi A terve.

Az biztos, hogy igen hamar feltettem magamnak a kérdéseimet, hogy milyen érzés lehet nőként olyan férfi mellett élni, aki ennyire kontrollmániás, férfiként meg azon agyaltam, hogy hacsak nem vagyok egy szociopata vagy aspergeres személy, végig ülnék-e egy vacsorát egy olyan hideg és savanyú nővel, amilyennek Emma tűnik. És ez csak az első tíz perc. Azonban a feszültség érezhető és kifejezetten tetszett, hogy a főcímben bemutatott lüktető világváros után az egész történetet kihelyeztük a pusztába, bár, ez költségkímélés éppen úgy lehetett, mint a covid miatti megkötés.

Mark, a régi szép - egyáltalán volt nekik olyan valaha? - idők emlékére elviszi az asszonyt egy, az életük korábbi szakaszában fontos szerepet betöltő hétvégi lakba, ahol, úgy tűnik, hogy Mark tesz egy erőtlen kísérletet, hogy kicsit rendbe hozza a közöttük kialakult hideg viszonyt. Ezen az sem segít, hogy Emma egy kicsit poszt-traumatikus stresszben szenved, miután majdnem megölte egy férfi, akit a napokban engednek ki. 

Nem szívesen szpojlereznék tovább, mert sokat rontana a film befogadásán, de elég az hozzá, hogy vannak feszült és kifejezetten jó pillanatok, ám akadnak olyan megoldások is, amiket a valóságban szerintem borzalmasan nehéz lenne így kivitelezni, ám, befogtam a számat és igyekeztem csak sodródni az árral.

Néhány apró csavarra így is fussa, meg szinte feleslegesen beszuszakolt mellékszereplőre - Emma szeretőjének szerepe kb. "A ragyogás" Hallorann-jának a minőségét idézte meg - és a szűk tér behatárolt környezetében nagyjából sikerült végig egységes izgalmi szintet fenntartani, bár, volt, ahol rezgett a léc. Csak egy példa: A filmekben sokszor használt jelenet, amikor a negatív szereplő meghallja, hogy mocorog valami a helységben, de mire oda ér és a sarok vagy szekrény mögé les, addigra a korábban ott bujkáló főszereplő addigra elhúzta onnan a belét. Ráadásul olyan csendben, hogy elképzelhetetlen számomra, hacsak a másik nem süket. Igen, szerintem nesztelenül eltűnni egy tereptárgy mögül, miközben egy szobában vagyunk, ami nem nagyobb, mint 4-5 méter, ne tudjon már valaki másodpercek alatt elsunnyogni úgy, hogy a másik nem észleli, még akkor sem, ha esetleg a környezet odakint kifejezetten zajos. Itt meg még azt sem mondhatjuk, hogy kitört egy komolyabb hóvihar.

Úgy gondolom, Mark motivációja is bőven túlírt és esetleges a végeredményt tekintve, de ez a forgatókönyvíró sara, aki igyekezett összeállítani egy érdekes és feszült thrillert. Rengeteg hasonló mozit sikerült már látnom és a "Hóhalálában" egyáltalán nem a legrosszabb próbálkozás. Nem feltétlenül eredeti vagy kiemelkedő, azonban, ha egy ültemben végig bírtam nézni, annyira nem lehet rossz. (Még-ha ez egy igen gyenge érvelés is mellette.)

65%

Volt bennem félsz az indítással kapcsolatban, hogy túlságosan emlékeztet majd a "Gerald szenvedélyére", ám félelmem alaptalannak bizonyult.

A jégút - The Ice Road (2021)

A jégút - The Ice Road (2021)

Rendezte: Jonathan Hensleigh

A film Mafab adatlapja: The Ice Road (2021)

Megtekintés: Még úgy is eseményszám nálam egy-egy Liam Neeson film, hogy a színészt kicsit túltolták akciósztár szerepkörben. A Jégút jól indul, hogy a végére átforduljon önmaga bugyuta paródiájává.

Jonathan Hensleigh saját forgatókönyvéből rendezte meg ezt az akció, kaland thriller filmet, amely egyértelműen "A félelem bére - Le Salaire de la peur (1953)" alapjaira épült. A Georges Arnaud, francia író regényéből később készült egy erős amerikai feldolgozás is, és az elmúlt hatvan évben egészen biztos, hogy több tucat olyan változat is készült, amely kisebb-nagyobb mértékben felhasználja az alapművet.

Hensleigh-nél a katasztrófa jellege és a megoldásra indított karaván kicsit eltérő, és a fojtogató dzsungelt egyenesen a jeges hóhalál váltja fel, ettől még nem hiszem, hogy nagyon eltérne az alapműtől.

A megfáradt szerencsevadász, Mike (Liam Neeson) úgy igyekszik alkalmi munkákból fenntartani magát, hogy a hadseregnél szolgáló és poszttraumás stressz szindrómával küzdő öccsét, Gurty-t (Marcus Thomas) is istápolnia kell közben. Miután utolsó munkahelyét el kell hagyniuk, kapóra jön, hogy a jeges földek közepén kifejtés alatt álló bányásztelepen baleset történik és speciális fúrófejeket kell leszállítani ahhoz, hogy még a fulladásos halál beállta előtt kimentsék a föld alatt rekedt 26 bányászt. 

Három kamion indul útnak, köztük a cég egyik technikus szakértője, egy aktakukac, aki az ellenőrzésért felel, valamit egy öntörvényű lány, akinek a testvére a föld alatt rekedtek között van.

Amíg elérnek a céljukig, ezer veszélyes kalandon kell átverekedniük magukat, és ha nem lenne elég a természet kiszámíthatatlan ereje, még belső ellenségekkel is számolniuk kell, miközben minden pillanatban az életüket kockáztatják.

Nem egy bonyolult történet és igen hálás filmtéma. Itt is kifejezetten jól indult, és kb. negyven percig azt éreztem, hogy végre egy a Hollywood-i iskolára épülő, kifejezetten izgalmas akció-kalandfilmet nézek, amikor kezdett túltöltődni, majd megrezegni a bili, aminek a tartalma a végére, nemhogy kiborult, hanem belerobbant a kis szoba közepébe.

Két apróság miatt éreztem ezt:

Az első, hogy egy idő után a folyamatosan előkerülő problémák, amikkel szereplőinknek meg kellett küzdeniük, nem kicsit túl lettek tolva. Elhiszem, hogy amiket látunk, akár elő is fordulhatnak, azonabn, így, ömlesztve, nem, hogy felpörgetik az ember ingerküszöbét, de olyannyira túlpörgettek, hogy lerúgta magáról a szalagot és alig vártam, hogy vége legyen ennek a tortúrának. Mert itt úgy éreztem, a kevesebb, néha több.

A film kellemes száz perc, azonban, ahelyett, hogy a néhány fellépő fenyegetettséget korrektül felépítsék, inkább olyan érzésem volt, hogy miután leültek és kiötletelték, mi mindent lehetne bepakolni a forgatókönyvbe, végül nem volt szívük semmit kihagyni és inkább erőszakkal tuszkolták bele a történést a játékidőbe, hogy a végére kifejezetten túlzsúfoltnak éreztem az akciók arányát.

A másik, ami nem működött tökéletesen nálam, hogy Neeson annyira kiöregedett az akció karakterből, hogy az itt elkészített verekedős jelenetei nem azt közvetítették, hogy mennyire tökös, hanem, hogy az ellenfelei, hiába fiatalabbak húsz-harminc évvel, vitalitásban az öreg mellé süllyedtek. 

A magától guruló kamion és a mögötte lezavart adok-kapok egyszerre volt vicces, unalmas és fájdalmas. Már rég nem azt a Neeson-t látjuk, aki a lánya miatt felaprította fél Párizst. Ráadásul, a mellé rakott fiatalabb tesó sem vehette át e helyét, mert őt meg eleve egy kicsit csökinek írták meg. Így maradt volna egy női szereplőnk, aki lehetett volna az igazán badass mellettük, ám őt is inkább lelassította a forgatókönyv.

Végül csoda és szerencse, hogy hőseink képesek legyőzni az ellent és önmagukat.

A film antagonistái, az ügy mögött húzódó titkok pedig érdektelenek és annyira kiszámíthatóak, hogy sem nem lep minket, sem nem is érdekel különösebben, hiszen, bármi is lenne az ügy kimenetele, félő, hogy a végén lenne annyi vizsgálat, hogy a tervek ellenére is menne a levesbe mindenki, aki a rossz oldalon áll.

Goldenrod szerepében Laurence Fishburne pont azt a karaktert hozza, amit az "Utazókban - Passengers (2016)" már láttunk tőle. És ez olyannyira nem vicc, hogy kb. a karakterív is megegyezik. Goldenrod simán lehet egy őse is az "Utazók" fedélzetmesterének. 

Tantoo szerepében Amber Midthunder kifejezetten tetszetős, ám nagyon unalmas már, hogy valamiért az amerikai mozik a kifejezetten tökös csaj karakternek olyan törékeny színésznőket tud szerződtetni, akinek nem hiszem el, hogy az, amit elvileg a filmben képvisel. Arról nem is beszélve, hogy amikor akcióra kerül a sor, akkor sem kap a hölgy egy igazán kemény jelenetet, sőt, inkább sikeresen parkolópályára teszik, hiszen ez egy Neeson mozi akarna lenni.

Matt McCoy nevét mindig örömmel fedezem fel a stáblistán, hiszen, bár nem állítom, hogy egy színészlegenda, kedvelem a karakterét olyan filmek miatt, mint a "Kéz amelyik a bölcsőt ringatja..." vagy a "Szigorúan bizalmas". Mostanra sokat veszített a kisfiús charme-ból és a szerepe sem túl összetett.

Mellékszerepben még látható Holt McCallany is, aki egy rossz fiú alakítás után egy pozitív figurát játszik el, legalábbis, mintha ilyen sorrendben találkoznék vele a vásznon az elmúlt tíz évben.

Tényleg nagyon tetszetősen indult számomra a film, ám a végére a klisés és túlerőltetett kaland-faktor miatt engem elveszített a mozi a végére. Az "autós" üldözés meg olyan öreges lett, hogy nem tudtam élvezni.

50%