2020. június 25., csütörtök

Becky - Becky (2020)

Becky - Becky (2020)


Rendezte: Cary Murnion, Jonathan Milott

A film Mafab adatlapja: Becky (2020)

Megtekintés: Mielőtt nekiültem a filmnek, két információt sikerült szereznem róla: 1. Egy kislány néhány náci beállítottságú börtöntöltelékkel játssza újra a „Reszkessetek, betörők!” című film dramaturgiáját és 2. A főnáci az a Kevin James, aki vásznon és képernyőn eddig még nem alakított negatív karaktert, most pedig azonnal kimaxolja a szerepkört, hiszen hirtelen kevés negatívabb figura jut eszembe, mint egy velejéig romlott, náci ideológiát valló sittes gyilkos.

A koncepcióban sokkal több volt a fantázia, mint a megvalósításban, ennek ellenére azt mondom, adható neki egy esély. Nem állítom, hogy mindenki elégedett lesz a végeredménnyel, ám ha nem is marad más, ne felejtsük, hogy a férjek gyöngye itt most egy NÁCI! Vagy valami hasonló.

Becky (Lulu Wilson) tipikus tinilány, aki frissen veszítette el édesanyját és hát, a korosztálya talán a hormonok miatt egyébként is képes „megőrülni”. Ha édesanyjának tragédiája nem lenne elég, az apa, Jeff (Joel McHale), aki korábban már elhagyta anyut, éppen mostanában kezdi új kedvesével szorosabbá tenni a kapcsolatát. Azonban, mivel ő maradt egyedül Becky-nek, igyekszik elfogadtatni vele új kedvesét és a már említett hormonok miatt, ez nem túl egyszerű feladat. Saját tapasztalat, hogy szülők elvesztése nélkül is képes egy tini mindenben a drámát meglátni és kusza érzései miatt nem feltétlenül azt hibáztatja, akit kellene. Javítok: Eleve nem kellene senkit hibáztatnia, azonban az agyunk mintha ellentmondana minden logikus érvnek, pusztán érzelmi alapon működik, és abban sem feltétlenül túl jól. Azt nem merném állítani, hogy ezek a pszichológiai tényezők egy szerető családon belül is megjelennek, de, ha borul a családkép, az nem múlik el nyomtalanul egy gyerek lelke felett.

Becky pedig lázad, és kívülállóként igen nehéz elfogadnom azt, amit elvileg most átél. Apja azonban derekasan helyt áll és lesz, ami lesz alapon megszervez egy kis vakációt, korábban kedvelt nyaralójukba, ahová odaszervezi next-anyut és annak kisfiát is. Csoda, ha Becky bevágja a durcit?

Ha nem lenne elég ez egy családi drámához, dobjuk ki az intelligens filmkészítést és keverjünk bele egy új komponenst, hátha több érdeklődőt húzunk be ezzel a moziba. Ez az összetevő pedig Dominick (Kevin James) és bandája, akik frissen szöknek meg a börtönből, és akiket az amerikai végrehajtási rendszer, finoman szólva is elég felületesen kezel, így lehetséges az, hogy a film további részében egész szabadon garázdálkodhatnak egy kissé csendes környéken, hogy megszerezzenek valami nagyon fontos tárgyat, mielőtt végképp eltűnnének a balfenéken.

Ez a tárgy pedig valamiért éppen Becky birtokában van. Becky pedig nem adja.


Nos, nem állítom, hogy végig guvadt szemekkel néztem volna a képernyőt, így, ha volt is kielégítő magyarázat, hogy egy négy fős, kifejezetten erőszakos neonáci brigád miért pont egy átlagos polgári család birtokában rejtező kulcsot akar megszerezni, akár emberáldozatok árán is, akkor egészen biztos, hogy akkor éppen pislogtam. Bevallom, néha elkalandozik a figyelmem, ha olyan filmet nézek, amiben a logikát felváltja a nézőre gyakorolt puszta ráhatási szándék, ezért nem is tudom elszpojlerezni a filmnek ezt a részét. Igaz, egyszer, mintha Dominick belekezdene, hogy nagyon, nagyon, nagyon kell neki az a kulcs, ám a további szövegből valahogy nem sikerült kihámoznom, hogy az hogyan került Becky és Joel nyári lakjába. (Tudod, mit, majd újra nézem, bár, nem hiszem, hogy ez tényleg fontos.)

A kulcs tehát inkább egyfajta katalizátor, ami ahhoz kellett, hogy mozgásban maradjon a történet és a Dominick bandának legyen oka vegzálni a főszereplő kislányt és annak legyen egy indoka rá, hogy azt tegye, amit tesz.

A „Becky” nem egy okos film. A felütés egészen erős és hatásvadász képei ellenére is hangulatos. Felkeltette az érdeklődésemet. Ami kicsit zavaró, hogy az indulást egy szinte tévéfilmes megvalósítás követi, kihagyott ziccerekkel és csak a vásznon hihető fordulatokkal.
Hogyan ne szpojlerezzek?

Először is: A filmet Kevin James miatt feltétlenül nézd meg. Nem! Nem azért, mert negatív karakterként élete alakítását hozza. Dehogy. Pusztán azért, mert korrektül hozza a figurát és a sok nyálaskodó, vicces pasas után már ideje volt ezt az oldalát is látnunk, hiszen ha már színész valaki, ne csak egyféle figura bőrében tetszelegjen élete végéig. Nem azért, mert arra nem lehet karriert építeni – lásd Bud Spencer, Terence Hill páros filmjeit, vagy Jackie Chan-t – hanem mert már maga a tudat szórakoztató, hogy egy olyan színészt láthatunk a skatulyán kívül, akit talán elképzelni sem tudtunk korábban ilyen szerepben. Én mindig kedveltem, amikor beskatulyázott színészek lépnek ki a komfortzónából, akkor is, ha nem feltétlenül alkotnak maradandót.

A film zenéje - Nima Fakhrara munkája - szintén hozzátesz a produkcióhoz, bár, erre nem lehet feltétlenül építeni. A zene csak ritkán viszi el hátán a produkciót. (Nálam ilyen a Macskák volt! Muháhá)


A vágás korrekt, a fényképezést gyengébbnek éreztem, a forgatókönyv, meg egyenesen buta.
Amire kifejezetten kíváncsi voltam, hogy hogyan adja be nekem a mozi, hogy egy 13 év körüli kislány vagy fiatal hölgy, ha úgy jobban tetszik, ugyan mi módon fog meglett férfiakat kiiktatni. Olyan férfiakat, akik erőszakos bűncselekményekért ültek börtönben és indulásból fél tucat emberrel végeznek. Hát, azt kell mondjam, ebből a szempontból eléggé lazázik a forgatókönyv. Nem emelnék ki részleteket, hiszen akkor nem sok maradna, amiért érdemes egyszer megnézned a mozit, de számomra nem volt túl kielégítő, ahogyan megoldották ezt. Arról nem is beszélve, hogy kifejezetten zavaró volt egy-egy karakter viselkedése, illogikus lépése, amely erősen kizökkentett, hogy komolyan vehessem a történetet, pedig, annak humortalansága, pont ezt követelte volna meg tőlem.

Csak egy példa, pl. a mostohaanyu (Amanda Brugel) karaktere, aki miután kiszabadítja magát és gyermekét a fogságból, semmilyen módon nem avatkozik bele a cselekménybe, pedig szegről-végről, két gyermek élete is múlhatna rajta. (Bár, egy rövid párbeszédből azért kiderül, hogy valójában hamar rádöbben, hogy a bűnözőknek komolyabb okuk van félni Becky-től, mint fordatva...) De semmilyen módon. Totál passzívan várja ki a végét, pedig bármelyik másik moziban anyatigrisként igyekezne szabadulni, védve gyermekét, még úgy is, hogy saját életét veszélyezteti, itt azonban nincs ilyesmi. A forgatókönyv lustán eljut odáig, hogy megszabadul kötelékétől, szerezve egy hatalmas kést, amelynek azután semmi szerepe nem lesz. Sőt, mintha a lezárásig meg is feledkeznének róla, hogy képletesen "képben van".

Értem én, hogy ez a show Becky-é, de ha már akció és még a figura is „szerepben” van, nem illenék adni neki valami mozgásteret, a passzív vánszorgáson kívül?

A család két kutyájának megjelenése is bárhol máshol hangsúlyosabb lenne, itt azonban szinte csak cameo erejéig bírták beépíteni őket a dramaturgiába, pedig volt egy jelenet, - amikor Becky az első gonosztevő elől bebújik a kerti házikójába – amikor egyenesen borítékoltam volna, hogy ha kicsit is beleszövik az állatot a cselekménybe, az akkor esik meg, de hiába vártam. Ehelyett szinte semmi szerepük nincs a filmben, egyetlen apróságot leszámítva, ami viszont legalább jó ötlet volt. (Miután egyik kutyus lelövik, lehetséges mostoha anyu csípőből ráfogja, hogy ő volt Becky. A filmből kiderül, mire gondolok.)

A befejezés is kissé összecsapottnak tűnt számomra, egészen a gonosztevők végzetéig és a lezárásig. Egyszerűen olyan érzésem volt, hogy ez a film abban akar lubickolni, milyen tökös már, amikor egy tizenhárom éves kiscsaj henteli le a férfiakat, azonban néhány ötlete ellenére is maradt hiányérzetem, mert nem éreztem, hogy a végére fejlődött vagy formálódott volna a főszereplő karakter személyisége.


Mostanában mintha gyarapodtak volna a gyerek főszereplőkre épülő véres mozik, amiből korábban is készült egy-két évente pár darab, azonban mintha az elmúlt öt-tíz évben növekedne a tendencia. Ezzel nekem semmi bajom nincs, hiszen feszült darabok is kerülnek ki az alműfajból, ám jócskán adnak a középszernek is.
Korábban írtam pár ilyen filmről és a hatvanas-hetvenes években értelemszerűen hiányzott az a fajta brutalitás, amit viszont mindenek felett tolnak az arcunkba. Tulajdonképpen minden mást beáldoztak ebben a filmben. Okosabbak azonban pont nem lettek, lásd még a "A csodagyerek" című rettenetet, amelyről szintén hamarosan írni fogok pár sort.

Lulu Wilson persze cuki hatalmas kék szemeivel, azonban, hogy ketten is rendezték ezt a mozit, az sem mentette meg attól, hogy üres ígéret maradjon. Egy agyeldobós horrort vártam és egy közepes bosszúfilmet kaptam. A színésznő karrierjének remélhetőleg jót fog tenni és azon sem lepődnék meg, ha kiizzadnának valamikor egy folytatást is. Azonban az, hogy a forgatókönyvet hárman írták és csak ennyire futotta, az sajnálatos. A két tucatnyi szponzorok őszinte sajnálatára.

Tegyél vele te is egy próbát és meséld el, neked mi tetszett benne és mi nem?

Ja, és figyelmetlenségem miatt nekem kimaradt a kulcs fontosságának oka. Mi volt az és miért került Beckyék villájába?


40%

2020. május 29., péntek

Csúnya, gonosz bácsik - Big Bad Wolves (2013)

Csúnya, gonosz bácsik - Big Bad Wolves (2013) - A "Nagy gonosz farkas" címen is ismert lehet.


Rendezte: Aharon Keshales és Navot Papushado

A film Mafab adatlapja: Big Bad Wolves (2013)

amazon.com
Megtekintés: Nekiugrottam, ha már állítólag Tarantino is dicsérte. Nem feltétlenül bántam meg, hiszen ki bírt hozni a sodromból. Szóval volt rám hatása.

"Hogyan válsz pontosan azzá a szörnyeteggé, akit magad is elítélnél."

Nem is tudom hirtelen, ki a főhősünk. Az alaptörténet szerint van egy tanárbácsi, Dror (Rotem Keinan), akit gyanúsítanak azzal, hogy kislányokat rabol el szabadidejében. Bizonyíték sajnos nincs, mert a rend derék őre nem kap elég szabad kezet, hogy kiverje azt a tanbácsiból. Azonban egy kissrác véletlenül a vallatás helyszínén unatkozik és mivel egészen biztos valamikor oknyomozó riporter lesz a jövőben, telefonjával rögzíti a vallatás metódusát és frissen, a következmények felmérése nélkül, megosztja a profán információ-csikarást az Interneten. Ebből azonban senki nem profitál: a résztvevők egy részét mindenféle külön egyeztetés nélkül kirúgják munkahelyükről.

Tanárbá ezért szabadságra mehet, ahová követi a legutolsó gyilkossági ügybe bevont és hát meglehetősen kretén rendőrnyomozó, Micki (Lior Ashkenazi). Még képbe kerül az utolsó áldozat apukája, Gidi (Tzahi Grad), hogy kiszedje a lehetséges tettesből a halott gyermek levágott fejének rejtekhelyét és minden adva is van egy különösebben nem túl fifikás, feszült mozihoz, amely abba az al-műfajba tartozik, amikor valakiből kiakarják verni a szar... az igazat. Ez amolyan pszichológiai thriller mozi lenne ebben a formában és a legtöbbször tényleg rendesen megpörgetik az írók a történetben rejlő lehetőségeket, sokszor meglepve a nézőt a befejezésbe szőtt csavarokkal, itt azonban, a remek kritikák ellenére, úgy érzem, egy közepes munkáról beszélek. Jó pillanatokkal.

Hogy ne hidd, hogy csak a szám jár, mindjárt két címet is mondok, amely alapszituációja egy ember vallatása, hogy az igazság kiderüljön és egyik sem az „Egy becsületbeli ügyNicholsonnal, habár abban egy igen remek tárgyalótermi vita végére tesz pontot az igazság kvázi kiordibálása a másikból.

Azonban van olyan film is, ami szinte végig arra épít, hogy valakivel beszélgetés – vallatás – útján, módszerek variálásával kívánják ráhúzni a vizes lepedőt, vagy szimplán bizonyítani, hogy mekkora féreg is az, akivel kapcsolatban a forgatókönyv kétségeket kíván ébreszteni és a legtöbbször sikerül is a film befejezését a kvázi „rossz” karakter bukásával befejezni:
Az egyik a „Halál és a lányka” című Polanski kamaradráma – sokszor a történet sajátossága, hogy kamaradarab lesz belőle, hiszen a lényeg egy vallatás során bontakozik ki, azt meg többnyire zárt térben eresztik meg – melyben egy férfira akarja korábbi áldozata rábizonyítani, hogy egykor egy haláltáborban kínozta őt a férfi, miközben a férj alakítja a józanság oldalát, aki igyekszik objektív módszerekkel megakadályozni a feleség vérszomját.

Egy másik mozi, amelynek erősen hasonló a története, amelyben egy iszlám terrorszervezetbe beépült, tökéletesen európainak tűnő fiatalembert igyekszenek kifaggatni csoportjának további terveiről, miközben ketyeg az óra és a fiatalember módszeresen megtagadja, hogy szint valljon: Az utolsó leheletig (2006)

Hasonló még „A hazug” című Tim Roth dráma, amelyben egy gyilkossággal vádolt pszichológust kötöznek hazugságvizsgáló gépre, ám a vallatás alatt lassan fordulni látszik a kocka és ... érdemes megnézni!

Ezek pl. olyan darabok, amelyek a pszichológiára helyezik a hangsúlyt, azonban horrorfilmek között vannak darabok, amelyek kifejezetten a torture horror kategóriába tartoznak, melynek lényege, hogy a pszichológiai ráhatást inkább nyers erőszakkal váltsák ki és ezzel zavarva meg a nézőt, hogy vajon ki is a rossz és ki a jó a filmben. Meglepetések ezeknél a filmeknél is akadhatnak, ami viszont minden esetben pozitív, hiszen kilép abból a komfortzónából, aminek a film első körben tűnhet: pusztán a drasztikus, durva képsorokkal sokkolja a nézőt és nem feltétlenül a történetben kibontakozó rejtéllyel vagy váratlan befejezéssel.

sensacine.com

Azt hiszem ennyi ajánló után foglalkozhatok pár sorban ezzel az Izraeli alkotással végre.

A korábban vázolt szempontból ha úgy veszem, a „Csúnya, rossz bácsik” egészen puritán, a szövegkönyv nem igazán fifikás, és a vallatás réteges építkezése helyett inkább az egyéb szereplők közötti interakcióban találhatunk esetleg szórakoztató pillanatokat.
Merthogy, valamiért a forgatókönyv nem úgy tűnik, hogy a megoldás elérésére akarta építeni a szerkezetet, hanem inkább egy váratlan és drámai lezárásra, amelyben a megoldás sem szükségszerű.
Ettől azonban még nem éreztem azt, hogy ez a film szerethető lenne számomra. Az eleve vicces karakterré alakított nyomozó sokat elvesz a cselekmény éléből. Annak ellenére, ahogyan az első snittekben bemutatják, ahhoz képest szinte kiábrándítóan butává teszik a figurát.

A gyilkost is leleplezik nagyjából a film felénél és olyan idegesítő jelenetekkel igyekeznek feszültséget kelteni, mint például a bosszúért küzdő tehetős üzletember beszélgetése anyuval, a férfi állapotáról, amiben egyszerűen nem kerül szóba a frissen elhunyt unoka/lánygyermek és annak elvesztésének kérdése. Azt meg, hogy? Nagyi rákérdez, hogy fia hogy van, miközben pontosan tudhatja, hogy miután megtalálták a levágott fejű lányát, csak szarul érezheti magát. Nem napokig, hanem akár hosszú hónapokig.

Azután megjelenik a papa is, hogy kicsit belekuszáljon a dolgokba, bár, ezt megteszi magától a forgatókönyv is.
Azt sem sikerült kihámoznom, mennyi időt ölel fel a történet. Bizonyos jelek szerint a kezdő képsortól a végéig eltelhetnek napok, más jelek miatt akár hetek is. Ezt csak azért gondoltam fontosnak, mert az üzletember telefonos beszélgetése annyira nincs a helyén a mama reakciói miatt.
A befejezés is kicsit összekuszált, a lezárás meg borzalmasan felidegesített. Mondjuk, nem csak ez a film zárja úgy le a történetet, hogy kielégítő válaszokat nem kapunk.

A színészek kifejezetten jók, de sajnos nyelvük sajátossága és a filmezés világában betöltött helyük miatt nem biztos, hogy túl sokat fogok velük találkozni, a nevüket így megjegyeznem eleve lehetetlen feladat. Kimondani is nehéz őket.

A fényképezés és a zene sokat hozzátesz a hangulathoz. A fények szintén izgalmas képi világot eredményeznek.

A „Csúnya, rossz bácsik” egy közepes darab és bár tényleg akad benne pár jobb pillanat, nem érzem, hogy olyan nagy figyelmet érdemelne Tarantino mestertől, mint amit olvastam erről. Talán, majd ha készül neki egy amerikai Remake. Mondjuk, ha nem hallok róla rajta Tarantinon keresztül, lehet, hogy sosem nézem meg ezt a filmet. Pedig egyszer érdemes.


60%

tales from the blog

2020. április 27., hétfő

Édibédi - Sweetheart (2019)

Édibédi - Sweetheart (2019)


Rendezte: J.D. Dillard

A film Mafab adatlapja: Sweetheart (2019)

A film, amely az édibédi főszereplőre épül.
Megtekintés: Tegyük fel, láttad mondjuk a „Zátony” című filmet? Igen? Akkor ezt is láttad, mert az „Édibédi” pont ugyanaz a film, csak kevesebb ötlettel.

Van a túlélő horroroknak egy alműfaja, ami szigeten játszódik (illetve más, elzárt környezetben, ami nem mellesleg festői is lehet) ahol a főhősnek túl kell nőnie egyrészt önmagán, másrészt valami helyi szörnyűségen, amely a legtöbb esetben valamiféle vadállat.

Ha innen közelítem meg az „Édibédi” történetét, akkor ez a film a „Predator” csajos, young adult változata, sci-fi nélkül. Igen, ha eddig nem jöttél rá, ez egy erősen szpojleres leírás lesz. Az egyetlen oka, hogy a bejegyzés címe elején nem szerepel a „Fika” jelző (amit borzalmasan rossz filmeknél néha odateszek) az, hogy Dillard mozija az összes hibája ellenére is szórakoztató mozi volt, az egy megtekintés alatt, amit rá szántam. Szóval, ha nem is éreztem túl jónak, nem is lett menthetetlenül rossz. Csupán, jobb szó hiány, egy teljesen felesleges darabja a horrornak. Mert ezt már láttad. Sokszor, jobban, érdekesebben.

Először a pozitívumok:

Kiersey Clemons a film legerősebb pontja. Ez a fekete hölgy egyszerűen csodálatos. Nem trendin szép, mert nem az. Nem trendin csinos, mert az sem. Ellenben ez a lány egy az egyben az a szomszédlány típus – itt legalábbis – akire élvezet ránézni, akinek erős a kisugárzása, aki ha a vásznon van, kellemes a szememnek. Neked lehet, hogy nem lesz ez lényegi szempont – mert nem kedveled a nőket, vagy nőként a férfiak dobogtatják meg a szíved, vagy jobban szereted a fehér hősnőket – azonban egy átlagos pasinak, aki kifejezetten élvezettel néz csinos – nem szupernőt – fiatal lányokat, tengerparton, kevés ruhában, azoknak az első húsz perc elrepül, percek alatt. Ez azonban egyértelműen kevés a maradandó boldogságunkhoz. Ahogyan egy horrorfilmes fórumon találóan megjegyezte egy fiatalember, kissé öncélú, amikor Jenny csinibe öltözik, ám ebben meg nem elég bátrak, mert képen kívül kerül bele feltételezhetően igen kerek popsija a következő nadrágba és nekünk marad a végeredmény: már megint csini.

A másik pozitívum, a környezet. Átlagos néző ugyanis nem biztos, hogy valaha eljut olyan tengerpartra, amin a film játszódik és ami sokunknak prospektusokból, vagy pont ilyen filmekből lehet ismerős. (Lásd ismét a korábban említett „Zátonyt”.) És akkor már a környezethez odacsapom a szélesvásznú, remek fényképezést, mert az egészen rendben van.

Ilyen jól még a filmben sem néz ki Kiersey Clemons.
Szóval az történik, hogy Jenny (Kiersey Clemons) kisodródik egy kies tengerparton, egy haldokló fiatalemberrel. Ahogy várható, nagyon hamar egyedül marad és Tom Hanks nyomdokain eljátszhatja a magányos túlélő az elemekkel magánszámot. Ez mondjuk az ős Robinson előtt egy tiszteletlen kijelentés. A lány tehát partot fog, körbenéz, élelmet keres és néhány korábbi szigetlakóra utaló nyomot talál. Azután az éjszaka folyamán kiderül, hogy hiába a csodálatos környezet és csupán egy nyugágy hiányzik, koktélos fiúkkal, ha helyette a közeli óceán fenekén egy lyuk vezet valami csúnya lakhelyéhez és ez a csúnya sötétedés idején a szigeten grasszál, hogy ezzel elvegye kedvünket a fantáziálástól, hogy cserélni akarjunk Jennyvel.

A szörny, ahogyan hasonló mozikban már megszoktuk, körbezabálja a leányzót. Ez annyit tesz, hogy kezdetben a holttesteket tépi cafatokra, később pedig a megjelenő, további szörnyeledel egyedeket eszegeti meg. Ha erről is a „Zátony” jut eszedbe, nem véletlen. Ezeknek a butus moziknak a rákfenéje, hogy képtelen megfelelően tálalni a mellékszereplő hullajelölteket, így néha még rendes karaktert sem kapnak. Itt sem érezni, hogy egy kávézásnyi időt fordítottak volna a további érkezőkre, hiszen valójában csak azért szedték őket elő, hogy hatvan perc helyett nyolcvan percre terítsék ki a mozi játékidejét. Stáblistával együtt... Megjelennek, néhány mondat, elmennek. Erre talán mondhatom, hogy horror-biodíszletek.

Szóval Jenny és az érkező páros három sornyi szövegéből kihámozhatjuk, hogy valamiféle baráti társaság hajója került egy pusztító viharba, amely során a csoport nagyja a tengerbe veszett, míg a többiek pont megfelelő sorrendben érkeznek Jenny szigetére, hogy egy kicsit tovább lendítsék a történetet. Jenny győzködi is őket egy ideig, hogy le kellene lépni innen, és hiába akad ehhez egy mentőmatrac, egyszerűen a trió nem képes megegyezni erről. Ahogy ilyenkor szokott, az történik, hogy aki tudja, hogy van szörny, az egy fához kötve ébred, míg akik nem hiszik el, azok szabadon mocorognak a parton. Te pedig arra gondolsz, hogy ezt a klisét mennyi ideig tarthatott felskiccelni a forgatókönyvben. Sok meglepetést nem tartogat az etetési idő.

Még itt is jobban néz ki, mint a filmben...
Ezek után pedig az jön, amit gondolsz. Le sem írom.
A film vége még tartogat egy „Predator” leszámolást, csak sokkal kevesebb ötlettel és kb. azzal a szörnnyel, amit már a Schwarzenegger film idején is visszadobott a stáb. (Esküszöm, olyan, mintha azt rángatták volna ki valami kutyus szájából. Ha láttál fényképeket az első Predator film korai szörnyjelmezéről, tudod, miről beszélek.)
Jenny pedig, akiről nem tudjuk meg, hogy valójában mitől ilyen badass, elindul új kalandok felé, hátrahagyva nekünk egy filmcímet, aminek jelentésén törhetjük a fejünket. Mert a „Sweetheart”, azon kívül, hogy a hősnő tényleg egy szeretni való szomszédlány érzést hoz a karakterbe, egyszerűen elképzelni nem tudom, mire gondolhattak, mikor ezt írták a forgatókönyv címoldalára.

„Sweetheart”. Egyszerűen olyan semmilyen. Jelenleg „Édesem” címmel akadni bele a neten, de azt hiszem, én átnevezem édibédinek. Mert valahogy azóta ezt éreztem Jennyvel kapcsolatban, amióta foggal tépte a kókusz héját a part menti fák árnyékában. Olyan kis édibédi. Vagy amikor talál egy bőröndnyi csajszis ruhát, hogy végül egy türkizkék (?) sportcipőhöz felhúzzon egy virágmintás leggingset és abban parádézzon pár percnyi jelenetben. Akkor is olyan édibédi. Meg úgy egyáltalán. Tökös, de mégis édibédi.

A szélesvásznú változat pedig segít, hogy kicsit erősebb legyen a moziélmény, mert maga a film ebben nem visz előre.

Vannak jó túlélő horrorok, meglepetésekkel, remek mellékszereplőkkel és félelmetes veszélyekkel, amelyben sokszor a szörnyeteg mellett a természettel is meg kell birkózni, meg vannak ezek a tengervíz-habkönnyű kis darabok, amelyek alatt elaludni is szégyen, olyan gyorsan elröpülnek. És ha felmerül egy-egy kérdésed a filmmel kapcsolatban – mi ez a szörny, kik voltak ezek a fiatalok, mi lesz Jennyvel utána – akkor csak annyit kérdezek: - Nem mindegy?


50%