Ahogy vége... - How it Ends (2018)

Ahogy vége... - How it Ends (2018)

Rendezte: David M. Rosenthal

A film Mafab adatlapja: How It Ends (2018)

www.imdb.com

A Netflix célirányosan rágyúrt a sci-fi vonalra, a bemutatott filmjeinél. Nincs szinte hét, hogy egy-egy saját, vagy megvásárolt mozit ne mutatnának be a témában, a sorozataikról nem is beszélve. A „How It’s Ends” is egy ilyen próbálkozás, habár inkább maradjunk a drámánál, mint műfaji megjelölés, hiszen a film trailere tényleg rágyúr a sci-fi és fantasztikum vonalra, azonban a közel két órás mozi talán három perc CGI fantasztikumot kínál. Ennek felét a vége-főcím előtt.

Szóval, kijelenthető, hogy az egész mozi egy nagy büdös blöff, amely gyakorlatilag egy kamaradrámát igyekszik letuszkolni a torkunkon, a végén némi thriller beütéssel. Nagy hibája, hogy a mit a filmben látunk, már láttuk máshol izgalmasabban tálalva. Hogy mégsem tökéletes időrablás a film megtekintése, az köszönhető Forest Whitaker szereplésének és, hogy összességében az egész megfelelő tempóban lett bemutatva, leszámítva talán az összecsapott, ugyanakkor kiszámítható utolsó kb. húsz percet.

Nem tudom, a Netflix meddig fog még utat keresni a sci-fin belül, még rátalál magára. Míg a sorozatai nagyjából remekül teljesítenek – Altered Carbon, Stranger Things, Lost in Space – addig a mozis vállalkozásai rendre egy szint alatt maradnak. A szint pedig egy masszív hetven százalék lenne. Mostanában, bármit is láttam tőlük, legyen az akármilyen korrekt rendezés, történet vagy megvalósítás, nem éreztem, hogy sikerült meglépniük ezt, igaz, talán nem láttam mindent. Egy biztos, hogy a rajongóknak néhány bemutatott filmjük kifejezett csalódás, már ami a fórumokon visszacseng. Az „Annihilation” egy filozofikus és unalmas horror szintjére züllött, az „Anon” pedig egy hosszú és unalmas thriller lett, bármi is volt a terv. Még a Cloverfield sorozat harmadiknak beharangozott etapja is egy klisés darabként került bemutatásra, hiába a nemzetközi és egyben remek stáb. Will Smith fantasy-akciófilmje, a Bright is csalódás, mert nem volt benne szív, vagy valami plusz. A „451 Fahrenheit” pedig teljesen kiherélte a könyvet, annak ellenére is, hogy Michael Shannon színészként tudása legjavát tette a kész produkcióba. De az a befejezés...
Ettől függetlenül bizakodom. A nagy számok törvénye alapján biztos, hogy belenyúlnak majd a tutiba.

Will (Theo James) elbúcsúzik leendő feleségétől, Samanthától (Kat Graham), hogy átutazva fél Amerikán, pofavizitre menjen apuhoz (Forest Whitaker) és anyuhoz (Nicole Ari Parker). Apu azonban egykoron harcos volt és mellette tipikus lányos apuka, akinek oldalán mindig ott lóg a gyalogsági ásó, hogy az aktuális lány hapsiját eláshassa a hátsó kertben. Milyen mázli, hogy egy felhőkarcolóban laknak...

A találkozó alatt szabadul el először a pokol, amikor a szemellenzős apuka és Will összeugrik, majd másodszor, rögtön azután körülöttük is, amikor természeti katasztrófák kezdenek sorjázni a föld bolygón. A két férfi kénytelen ellenségeskedését félretenni, ha szeretnének lehetőleg egyben eljutni az otthon maradt és állapotos Samanthával.
Szóval a sci-fi katasztrófafilm köret inkább csak barkácsolt háttere a történetnek, amely valójában a szemléletváltásról és ráutaltságról szól. Hogy két ember boldogságát el kell fogadni, mert legyen bármilyen erős is a szeretet, a szabadságot nem írhatja felül. Will figurája, aki első körben tényleg egy nyápic fiatalember hatását kelti, a road-movie alatt felnő ahhoz a feladathoz, amelyet az apa a lánya oldalán szánt neki. Kár, hogy ehhez szükségesek a veszteségek. Amúgy, a film, ha katasztrófa és erőszak helyett a humorra gyúrt volna rá, amelyben egy apa és leendő veje utaznak A pontból B-be, simán lehetett volna egy kellemes családi komédia is. Valamiért a forgatókönyvíró a könnyebb utat választotta és a két férfi közötti dinamikát egy drámai háttérrel támogatta meg, amelybe az akció is belefér.

www.netflix.com

Így viszont a film lendülete néha megtörik és a két óra is, talán túl hosszú, ahhoz képest, hogy a karaktereket ennek ellenére sem sikerült túl mélyen ábrázolni. Mert ahhoz viszont meg túl sokfelé kalandozik a páros. A lezárás is kiszámítható, a csavar semmilyen. Hasonló kapcsolati háromszöget mintha „The Walking Dead”-ben mutattak volna már, egy jó évadon keresztül és ott működött, itt olyan, „na, nesztek, egyétek”.
A végeredmény felemás lett, mert nem sikerült eldönteni, hogy filozofikusabb vagy akciósabb darabot lássunk-e.

Azért az fura, hogy Samantha kihagyja ezt a vacsorát a szüleivel és a terhet Will vállára teszi, miközben az ifjú pár pontosan tudja, hogy Tom Sutherland (Forest Withaker) mennyire nehéz eset. Üzleti út ide, munkahelyi problémák oda, ezt a találkozót a négyesnek együtt kellett volna bevállalnia. Ráadásul, Tom sok tekintetben homlokegyenest más kaliber, mint a leendő veje, tekintve társadalmi hovatartozást, bőrszínt és politikai nézeteket. Természetes, hogy nehéz megtalálniuk a közös nevezőt. Szinte sikerül is elrontaniuk mindent egy vitával, holott pont az lenne a cél, hogy összefésüljék egymást a szereplők. Előkerül Tom katonai múltja, hogy mennyire nem bízik a fiú terveiben, holott, amit ő mesél, a sajátjairól, azok semmivel sem erősebb érvek, mint a fiúé. Végül, azzal is mutatják, mennyire nehéz a kapcsolatuk, hogy Will-nek nem ágyaznak szobát, holott, ha Sam ott van, egészen biztosan kiderül, hogy van egy vendégszoba is számukra. Persze, ezek mind dramaturgiai szempontok.

Azután azt sem értem, ha Tom sejti, hogy mekkora probléma megy éppen végbe a világban, miért nem viszi magával a feleségét? Izgulva elmegy a lányáért, hogy utána majd ha már Samantha megvan, izgulhasson a feleségéért, aki otthon maradt? Mennyire logikátlan már ez? Tehát, a kislány, egyedül van, de Paula, a feleség majd ellesz ha itthon marad a Steven’s nevű katonai bázison. Oké. Tegye fel a kezét, aki szerint Tom karakterétől idegen ez a húzás és magával vinné hasonló esetben a feleségét , hogy  reményei szerint együtt legyen a két nővel, akit szeret, még akkor is, ha nem tudja, mi vár rájuk Seattle-ben és akkor is, ha tudja, az odaút nem valószínű, hogy biztonságos számukra? Mert egy volt katona nem (?) gondolkozhat másképpen. Az van biztonságban a „női” közül, aki mellette van és ha együtt lesznek, akkor következő szint: biztonságos hely keresése, amíg elvonul a viharfelhő.

www.whats-on-netflix.com

Itt nem. Paula marad, hogy később megint lehessen utazni egy nagyot, és a két férfi, aki egy vacsorát sem bír úgy elkölteni, hogy ne ugorjanak egymásnak, elindulnak egy zárt autóban, feleség nélkül, aki legalább némi lökhárító szerepet tudott volna nyújtani, ha esetleg vezetés közben ismét hajba kapna a két kanegér. Tudom, hülyeség sci-fiben, fantasy-ban vagy valóságtól elrugaszkodott darabban logikát keresni, pedig, hogy működjön, azért valamennyire szükség van. Az első, például, hogy a karakterek nem tehetnek karakteridegen dolgokat. Ha ez mégis megtörténik, a néző néha tudat alatt, máskor mert egyértelműen zavarja egy-egy megoldás, de eltávolodik a szereplőktől, hiszen nem olyan cselekvési módot kapott tőle, mint amit elvárt volna. Jelen esetben túl mondvacsinált a két férfi együttes Odüsszeiája.

Első körben a néző Will figurájával fog szimpatizálni, ám, amit elindulnak utazásukra, nagyon hamar kiderül, hogy Will jogi gyakorlatai mehetnek a kukába, mert krízis helyzetben Tom paranoiás, katonai előélete az, ami segít túlélni, akár egy elvileg egyszerű autós utazást. Persze, tudjuk, hogy az amerikai filmekben jön a világvége, az emberek nagyon gyorsan ösztönlényekké lesznek és egy percig sem tart, míg beleköt valaki a másikba, hogy jobb helyzetbe kerüljön, vagy, mert szimplán csak egy rosszindulatú fasz.
Azért egyszer érdemes megnézni a filmet, habár, ha belegondolok, mennyire kevés maradt meg bennem két hónap múlva...

55%

A filmet lesd meg: How It Ends 

Horror Park (2018)

Horror Park (2018)

Rendezte: Gregory Plotkin

A film Mafab adatlapja: Hell Fest (2018)

hu.pinterest.com

Megtekintés: Hát, feladtam magamnak a leckét. Jó, hát, azért egyszer meglehet nézni.

A „Horror Park” pont az a slasher, amelyik nem kívánja meg tőlünk, hogy használjuk az agyunkat és kis ráfordítással, okosabb forgatókönyvvel, jobban alkalmazott filmes eszközökkel egy egészen kiváló alkotás is lehetett volna, már ha el tudjuk fogadni, hogy a rétegműfajon belül, ami a horrorban a slasher, lehet készíteni maradandó, erős alkotásokat. Persze, dumálhatok én róla, hogy mennyire erős valami, ha az átlagemberek nagy részét nem csigázza fel ez a műfaji leágazás. Sőt, a horror filmes univerzum sem. Szóval, mostanra azok vannak velünk, akik alapból szeretik a véres gyilkosságos mozikat.

Korábban már megemlítettem – ha jól emlékszem, néhány hasonló filmnél – hogy magam ezt jobban kedvelem, mint mondjuk a torture porn vagy az élőt kínzásos mozikat. Igen. Nem tudom mitől alakult ki bennem az, hogyha kinyírnak egy karaktert egy csapással, az számomra sokkal elfogadhatóbb, mintha ugyanazt a karaktert megvagdossák, ütik verik, gyalázzák, kínozzák, végül ölik meg, esetleg jó lassan. Az nem nekem való. Biztosan, mert nem szeretem a szenvedést, szenvedtetést látni. Még a „Passió”-tól is kirázott a hideg, pedig az meg nem pont a Biblia után készült szabadon?

Nem. Jobban kedvelem, ha a horrorban technikásabb a gyilok, ezért rám az van hatással, ha egy remek effekttel oldják meg a szereplő megölését. Nem feltétlenül kell látnom, - pl. Halloween, amelyik nem erőltette túl a vért – de azért nem fogom becsukni a szemem akkor sem, ha valaki torkán áttolnak egy nyílvesszőt.

A „Horror Park” pedig szinte mindenben klisés, még a helyszín sem teljesen új keletű, de legalább azon látszik, hogy elpepecseltek vele. Sokkal többet, mint a forgatókönyvvel.

Szokás szerint megérkezik a film elején a főhős, aki rég nem látott barátnőjéhez ment látogatóba, miután nem egy suliba járnak már. A barátnő mellett még megjelennek a kötelező karrakterek is, barátok, kevésbé barátok, lehetséges szexpartner, vicces fiú/lány stb. Persze, együtt fognak ellátogatni a horror tematikájú parkba és egyesével fogják megkapni a magukét. A történetek gerince lassan már nem tud változni. Ezért amin lehet variálni, az a színészek, halálnemek, helyszínek, plusz a körítés, mint operatőri munka, zene, rendezés, dramaturgia. Ha szerencsénk van, kifoghatunk néha egy fifikásabb forgatókönyv írót, akinél a dialógusok is rendben vannak, ám legtöbb esetben be kell érnünk unalmas egysorosokkal, logikátlan motivációkkal és a szokásos, semmire nem figyelünk igazán oda, főleg nem a főhősünk figyelmeztetéseire és az intő jelekre, amiket kifejezetten ostobán kell figyelmen kívül hagyni. Ha ezeket összedobod, a végeredmény egy pont ilyen film lesz, mint a „Horror Park”: míg a cím könnyen megjegyezhető, addig maga a mozi ugyanolyan gyorsan elfelejthető.

45%

http://halloweendailynews.com

Itt a mozi helye, ha szerencséd van: Horror Park

Csőbe húzva – Framed by My Fiancé (2017)

Csőbe húzva – Framed by My Fiancé (2017)

Rendezte: Fred Olen Ray

A film Mafab adatlapja: Framed by My Fiancé (2017)

www.imdb.com

Megtekintés: Egyszer bele fogsz csúszni valamelyik csatornán. egyszer-nézős krimi, de összességében jó az az átlagfogyasztónak. Néha nekem is.

Fred Olen Ray neve nem ismeretlen számomra, de halványan úgy emlékszem, hogy azért nem tévéfilmes berkekben kezdte a munkát direktorként. Frissítsük csak fel, néhány címmel, ki is ő: - Aha, bele is tört a bicskám. Ray eddig – 2018 év vége – 155 (!) produkciónál tette le a nevét, mint rendező. Ezek nagyja sorozat epizód, tévé film és egyéb nyalánkságok. Becsúszott néhány mozifilm is, a jobbikból... 1971-ben készült a Honey Britches, aminek újravágását készítette el 1986-ban. Valójában 1978-ban kezdett rendezőként dolgozni és a kilencvenes években még nálunk is belecsúszhattál néhány munkájába videókazettán. A videó nagyjából kikopott a mindennapokból, de Ray a mai napig is gyártja munkáit, aminek egyik nem túl erős, de szódával elmegy darabja a „Csőbe húzva”.

Nagyjából egy Columbo epizód erősségét felmutató krimi, vagy valami hasonló kategória lenne, de nem nagyon tudom besorolni. Drámának nem eléggé erős karakterábrázolásban. Kriminek nem igazán bűnügyi, habár a végén csak becsúszik egy gyilkossá is. Tárgyalóterminek borzasztó kevés, hiába bíró az egyik főszereplő. Van benne rendőr is, viszont hevenyészett a nyomozás. Bosszúfilm is lehetne, ám, pont aki a lényeges lenne a bosszú szempontjából, elveszíti a varázsát, miután agyoncsapják egy kerámiadísszel. Hitchcock-inak profán, izgalmasnak gyengus. A színészek nem is annyira rosszak. Az ex-hapsi kellően tenyérbemászó. A női főszereplő ha nem is túl okos és tökös, legalább nem néz ki rosszul.

Az egész kicsit steril. A fényképezés az ízlésemnek túl statikus. A képek amúgy szépek. Látszik, hogy a legtöbb belső helyszínt szépen kitakarították forgatás előtt, hogy ne legyen poros a drága kölcsönzői kamera.

hdo.to

Akció az minimális, kimerül három percben, ebből másfél egy dulakodás egy sportos pasas és egy törékeny virágszál között zajlik le. A csaj győz. Mégis csak tökös ez a baby!
Nem mondom, hogy tetszett, mert ezek azok a filmek, amiket már akkor is elkapcsoltam, amikor még leültem a tévé elé. Ettől függetlenül, ha nincs más és érdekel, hogy két nő milyen gyorsan tud halálos ellenségességből érdekszövetséget összekovácsolni, akkor látni kell. Forgatókönyvi bravúr a javából. Nem szarkazmus, tényleg jópofa jelenet. Legalább azzal megleptek, hogy az egyenletből kihúzták a majdnem legfontosabb tényezőt. Pedig azt hittem...

Jenny Fisher (Katrina Bowden) pasijával, Daniellel (Jason-Shane Scott) szórakozik egy étteremben, amikor a férfi megkéri a kezét. A válasz egy boldog igen.

Ugyanaznap este a várandós és ebből kifolyólag hormonálisan démon szállta May Langford (Valynn Turkovicz) kierőszakolja a férjétől, hogy hozzon neki csokifagyit. Mi pedig tudjuk, hogy ennek a kitérőnek van dramaturgiai fontossága. Jenny szétdobálja a frissen kapott jegygyűrűjét a kocsiban, mire Daniel is beszáll a keresgélésbe, szemből feltűnik a férj, Michael (Christopher Glenn Cannon) és... nem ütköznek ugyan össze, de Michael beleszalad egy az úton álló járműbe és fejre áll. Nos, nem értek sokat a KRESZ-hez, de úgy vélem, Amerikában jobb-kéz szabály van és Michael jött rossz oldalról, neki kellett volna megállnia és a szabályosan érkező párost szabályosan elengednie. Ha ezt teszi és nem erőlködik annyira, nem rohan bele a parkoló gépkocsiba és nem borul meg.
Szóval, vannak kétségeim, a baleset felelősével kapcsolatban, de lehet, hogy én tudom rosszul és a kaszkadőrszakértő által megkomponált karambol egyetlen vétkese Daniel. Tény, hogy a vágás közben látszik, hogy kissé átsodródik a szembe sávba, de Michael akkor sem fért volna el a parkoló kocsi mellett, ha történetesen Danielék autója kifelé kanyarodott volna. Michael-nek egyértelműen le kellett volna lassítania – megállni utána és megnézni a rossz helyen álló kocsit, hogy tud-e segíteni valakinek, aki esetleg a kocsiban van – és miután elmentek Danielék, kikerülhette volna az álló autót. És ezért fog végül a negatív hős annyit szopni: Egy rohadt csokifagyi!

Valamiért a férfi annyira hibásnak érzi magát, hogy friss jegyesét átcibálja a saját oldalára és még a kocsit is neki megfelelően állítja be, hogy később a helyszínelőknek azt mondhassa, nem ő vezetett. Mint később a kórházban levezeti az egészet Jenny-nek, inkább a nő ápolónői karrierjén essen csorba, mint Daniel igen gyümölcsöző bírói pályafutásának.

Csakhogy, May, közben elvetél és bár a gyermek elveszik, helyette a korábban emlegetett démon megszállja a nőt, olyannyira, hogy valamennyi befolyását beveti azért, hogy az időközben elhagyott Jenny életét pokollá tegye. Azután végre találkoznak, megtörténik a nagy felelősségre vonás és végre kiderül, hogy Jenny ártatlan. (Szerintem Daniel is, de mindegy...) Az egyetlen, aki ezt elhiszi, meg pont az, aki eddig a halálát kívánta. Furák a nők, na!

yts.am

Végül a két hölgy egyesíti erőit, mert Daniel egy karrierista mocsok, akinek túl jó megy sora, mióta, drága öltönyöket vásárol, amelyiknek van vagy ötven különböző árnyalata. A gazdag faszinak pusztulnia kell!
Ezt meséli el ez a remek kis alkotás.

50%

Különvélemény:

Valójában nem érzem helyénvalónak a magyar címfordítást, mert bár tényleg azt hittem, hogy a két nő majd jól csőbe húzza a férfi karaktert, nem ez történik. Gyakorlatilag saját magát buktatja le, mert egy idő után a rendőr nyomozó gyanakszik rá. Csőbe nem így húzol embert, hanem mikor végül elszólja magát, vagy valami hasonló...

Ha nincs jobb dolgod: C s ő b e  h ú z l a k h e j j 

A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built (2018)

A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built (2018)

Rendezte: Lars Von Trier

A film Mafab adatlapja: The House That Jack Built (2018)

Megtekintés: Ha egy roppant erős szatíraként nézed, akkor elviseled. Egyébként tényleg sokaknál kiverheti a biztosítékot.

Most már egészen biztos vagyok benne, hogy Von Trier megölt néhány embert, de mivel gyáva és fél a törvénykezéstől, ezért filmes formában tesz vallomást, hogy egy fiktív karakteren keresztül mutassa be a benne élő és néha kitörő démonokat. Végül, mivel önmaga is elítéli tetteit, szereplőjének sorsát alakítja úgy, ahogy szerinte neki kellene bevégeznie. A körmére kellene nézni. Pl. Nem történtek titokzatos eltűnések pont ott és akkor, ahol éppen a filmjei bemutatóin részt vett? (Csak lenyomoznám ezek után...)

Láttam már néhány Von Trier filmet és nem akarok magam is sorozatgyilkos gyanúba keveredni, viszont azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy eddig ez a filmje szórakoztatott a legjobban. Pedig láttam párat – volt, amit végig sem bírtam nézni, csak „átlapoztam” - és féltem is a kritikákat olvasgatva, hogy itt, ebben a műben a pesszimizmus, az embergyűlölet teljesen eluralkodott a vásznon és emberek hagyták el a vetítőtermet, megelégelve a látottakat. Gondoltam, én sem fogom bírni idegekkel, így karácsony előtt, hogy egy nyomorék lelkületű ember szélsőséges tetteinek legyek szemtanúja.

Hát így ültem neki én is. Mondtam is magamban, kérlek, ne legyél az az öncélú baromság, mint a „Szerbiai film”, mert azt képtelen voltam végignézni, pedig úgy aposztrofálnám magam, mint horrorfilm-buzi. Biztos megzavart, hogy ott volt mondanivaló – volt? – és ezért nem tudtam „élvezni”, a zsigeri borzalmat. Túrót. Az egy undorító alkotás, amely bár elképzelhető, hogy semmi mást nem tett, csak megmutatta, hogy bizony van egy számunkra ismeretlen világ, amellyel jobb esetben sosem lesz kapcsolatunk, ám létezik, csupán a mindennapjaink szövedéke mögött. Lehet. Nem érdekel. Sok borzalmat és baromságot láttam már életemben, ezért tudom, mi az, amit még elviselek és mi az, amire azt mondom, hogy ezt hagytátok volna meg fejben elrohadni, mert vászonra teremteni nincs gyakorlati célja. Csak az öncél. (El nem tudom képzelni milyen emberek lehetnek azok, akiknek az a mozi tetszik.)

Szóval, féltem, hogy Von Trier, Jack (Matt Dillon) nevű sorozatgyilkosunk alakján keresztül majd mindenféle rejtett és nyílt olvasat nélkül, pusztán, hogy viszolygást, ellenérzést váltson ki a nézőből, meggyilkol egy halom embert én meg majd percekig nézhetem, ahogyan kínoz és öl. Ezt viszont, horror kedvelőként is nagyon utálom. A kínzást... Nem érzem szükségét, nem szeretem. „A passió” című Mel Gibson film nekem nem volt filmélmény, mert az egom semmilyen formában, szinten nem tudta élvezni a mozit. Ez volt az, amire titkon készültem és, hogy majd ennek fényében megírhatom, hogy Von Trier tehetséges filmes, de egy aberrált pszicho vagy szociopata.

Aztán meglepődtem, mert „A ház, amit Jack épített” egyáltalán nem azt hozta, amire számítottam. Egy remek dráma egy emberről, aki gyermekkorában rádöbben, hogy nincsenek érzelmei, pusztán késztetései, kényszerei, amelyek, ahogy telnek az évek, egyre erősebben törnek felszínre átlagos polgár mimikrije alól, hogy utat adjon annak a szenvtelen gyilkosnak, aki szentül hiszi, hogy tevékenysége, művészetének szerves része. Minden gyilkosság egy-egy modell beállítás a tökéletesen ellőt fényképek előtt, amelyek az emberi elmúlást hivatottak – néha szó szoros értelmében - reflektorfénybe állítani. Jack legalábbis valami ilyesmiben hisz, hiszen, bár elméje nem úgy működik, mint másoknál, nem érez szánalmat áldozatai iránt, azzal azonban tisztában van, hogy amit tesz, bármivel is magyarázza önmagának, vagy akár a világnak, nem helyes.

elultimogrito.es

Éppen ezért Jack életét, hogy jobban belelássunk, párbeszéden keresztül tálalják nekünk. A párbeszédes formának köszönhetően talán megérthetjük őt, de elfogadni sosem fogjuk. Jack és vitapartnere Vergilius (Bruno Ganz), a római költő szemén, gondolatain keresztül bepillantást nyerünk múltba, jelenbe. Von Trier filmje nem pont ezért, de néha bizony mondhatom, hogy költői. Utoljára akkor éreztem, hogy a néző torkán egy sorozatgyilkos motivációit akarják lenyomni, amikor megnéztem Fritz Lang klasszikusát, az „M – Egy város keresi a gyilkost”. Ott Peter Lorre, a kíméletlen sorozatgyilkos intéz bíráihoz olyan szívhez szóló szózatot, erőszakos cselekményeit igazolandó, hogy a néző már-már szimpatizál vele, de minimum megsajnálja. „A ház, amit Jack...” groteszk, szarkasztikus humorán keresztül, ha szimpatikus nem is, de, és legyen ez bármilyen furcsa, emberibbé teszi nekünk a főszereplőt. (Szándékosan nem főhőst írok...) Durva gyilkosságok és abszurd humor váltogatja egymást, meglepően egyenletes, jó tempóban. Miközben az embernek szörnyülködnie kellene, ha fogékony rá, észreveszi a képek és erőszak mögött rejlő kikacsintásokat, amelyeket általában nem sok hasonló film lép meg, mégis, hihetően tálalja Von Trier. (Ne felejtsd el, hogy volt egy "Dexter" című sorozat is!)

Hogy két példát említsek, az egyik, amikor az áldozatot vissza kell vinnie – kényszeres emberről beszélünk – mert az első képsorozat nem sikerült jól a holttestről, annak lakásán. Szinte már burleszk szerű, ahogyan Jack az épületbe visszacsempészi a hullát, miközben bármikor lebukhatna, hiszen tevékenysége közben sokszor egyetlen ablak és áttetsző függöny választja el a lehetséges szemtanuktól. Aztán még egy holttestet visz fel ugyanígy a házba és senki nem zavarja meg. (Itt arra gondolhatnánk, hogy Jack az a tipikus mázlista, aki sokszor a lelepleződés torkából menekül meg. Azonban, aki olvasott már ilyen sorozatgyilkosokról készült beszámolókat, könyveket, kevésbé lepődik meg, hiszen sok esetben a valóság tényleg elég közel van a filmben látott szerencséhez. Több eset volt rá korábban, hogy a gyilkost egy hajszál választotta el attól, hogy lelepleződjön, majd mégis kicsúszik a rendőrség karjaiból, sokszor banális okokból.

www.indiewire.com

A másik durva és mégis, szatirikus jelenet, amikor a családot kiteríti Jack a lelőtt fácánok közé, akár vadászok a trófeákat. Egyszerre elborzasztó, mégis, van egyfajta szépsége az összképnek. Természetesen elborzasztó a család sorsa, ellenben tökéletesen mutatja meg, hogy Jack mennyire nem tesz ember és állat között különbséget, beleértve áldozatai korát is, ezért tetteiben nincs tabu.
Von Trier még azzal is a néző ellen játszik, hogy nem akarja megszerettetni női szereplőit. Mire végül tényleg egy szimpatikus karaktert mutat nekünk, aki Jack következő áldozata lehetne, addigra nagyjából a nézőt már beszippantotta Jack karizmája, ráadásul az illető férfi és fekete. Jack korábbi áldozatai valamilyen formában olyan nőtípusok, akiket egy sorozatgyilkos simán áldozati szerepbe abszolválhat. Uma Thurman karaktere például egyenesen Jack-re erőszakolja a gyilkosságot. Talán ő az utolsó csepp, hogy Jack elinduljon egy nem megfelelő irányba, hátrahagyva a konvenciókat, amit a társadalom ráerőszakolna. Persze, kissé erőltetettnek érezném, hogy áldozatait bibliai közegbe helyezzem, bár tagadhatatlan, hogy nem feltétlenül lehetetlen ilyen olvasat is. Ha Uma Thurman kötözködése egyfajta kevélység, a halálos bűnök között, akkor Siobhan Fallon Hogan a kapzsiság, míg Riley Keough a bujaság. (Mondjuk, ebben az esetben nem tudnám kategorizálni a meggyilkolt anyukát, gyermekeivel, de hátha neked van egy kicsavarodott magyarázatod végzetükre...)

Szerencsére, miután Von Trier meggyónt nekünk, nézőknek, egy hollywoodi-as, kielégítő lezárással egyértelmű állást foglal. Vagy csak nekünk akart végül kicsit megkegyelmezni. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Von Trier eleve főszereplője bukását tekinti egyetlen lezárásnak. Az biztos, hogy „A ház, amit Jack épített” egy fontos darab a thriller-horror kedvelőinek, amely kicsit tovább boncolgat olyan, korábbi mesterművek által feltett kérdéseket, mint a „M – Egy város keresi a gyilkost”, a „Pszichót” vagy „A bárányok hallgatnak” című darabot, ami talán a legkommerszebb mozi ezek közül, még a jelen tárgyalt műhöz képest is. Ennyire még sosem kerülhettünk közel egy gyilkos gondolataihoz, vagy nekem kimaradt egy esetleges hasonló film. A kérdés pedig legtöbbször az, hogy mi viszi ezeket az embereket erre az útra?

bloody-disgusting.com

Von Trier kikacsint a nézőre, megidézi munkásságát, emberi arcot húz egy szörnyetegre és végül ítéletet mond felette. Nem értem, miért lett ebből botrány darab a bemutató idején. Nem értem, nézők miért hagyták el a vetítő termet, hisz akik beültek rá és pontosan tudják, mire számítsanak a direktortól. Van néhány nehéz pillanat és hihetnénk, hogy Von Trier a „rossz oldalra” állt, ám ez tévedés.

Matt Dillon remek színész. Eddig is kedveltem, most meg még jobban. Ahhoz viszont, hogy teljesítménye ennyire mesteri legyen, szüksége volt a partnernőire is, akik mind zseniális alakítással játszanak a színész „kezei” alá.

Csak ajánlani tudom ezt a mozit.

80%

Vérengzés helye itt: Jack mini house

Ahol a gonosz lakik - El Habitante (2017)

Ahol a gonosz lakik - El Habitante (2017)

Rendező: Guillermo Amoedo

A film Mafab adatlapja: El Habitante (2017)

www.imdb.com

Megtekintés: Csak masszív horrorrajongóknak. Ezeket szoktam tekerni...

Kezd unalmas lenni, hogy valaki készít egy izgalmas filmet, amiben fiatalok betörnek egy házba, hogy kirámolják, aztán elszabadul a pokol és többnyire megfordulnak a szerepek és a betörők lesznek az üldözöttek. Valahogy kezd unalmas lenni a felállás, főleg, hogy néhány igazán remek mozi után kezd elsoványodni a történetek minősége.

Készült pár éve egy francia mozi, amelyben páran egy öreg kúriát pakolnának ki, de odabent egy gyilkos lény kezdi őket levadászni. Két éve mozikba került egy eszméletlenül feszült thriller-horror, amelyben hárman egy vak veterán házát pécézik ki, hogy anyagiakhoz jussanak? A Vaksötét nagyon erős műfaji film lett és mostanában pedzegetnek egy lehetséges folytatást. (Mondjuk nem érzem szükségét.)

Mivel az alapok párszor már működtek és a helyszínre sem kell nagy zsetont elkülöníteni, nem csodálom, hogy a kiindulópontot azóta több forgatókönyvíró tekinti közös kiindulási pontnak, hogy azután teljesen más legyen a cselekmény. Pár hete belebotlottam a „Monster Party” című moziba, amelynek felütése már-már plagizálva nyúlta le a „Vaksötét” kezdését és közben még megérkezett ez a darab is, amely szintén három betolakodót kísér figyelemmel, amikor azok egy családi házba betörve pénzt orroznának el, ehelyett azonban inkább rászabadítanak magukra és a világra egy ördögi démont.

Semmi bajom azzal, ha egy alapötletnek többféle variációja kerül vászonra. Ezért vannak a remake és reboot mozik, folytatások. Az sem baj, ha néha egy felütést már láttam máshol. Amit viszont nem szeretek, ha az alapötlet – amit már láttam – elviszi a filmet, hogy utána már ne érdekeljen a folytatás. Az „Ahol a gonosz lakik” meg nem csak innen lopott, hanem az ördögi megszállásos mozikból is, mint pl. „Az ördögűző”. A végeredmény viszont nem érdekes, nem is túl izgalmas és a gótikus fényezésnek köszönhetően még be is alszom rajta.

http://www.creepyshake.com

Igen, a film egyik negatívuma, hogy mostanra meguntam, hogy családi házak sötét tapétával öreg bútorokkal és olyan lámpákkal vannak felszerelve, amelyek olyan kevés fényt adnak, hogy egy méterre sem látni el a díszletben. Unom már az olyan családi házakat, amelyeket a szereplők percekig járják be és még akkor is van új meg új szoba. Utálom, hogy családi házak akkora belső labirintusból állnak, amelyben az egyik elkiabálja magát a pincében, míg a másik a padláson ebből már semmit sem hal. Utálom, hogy az ilyen filmekben el kell hinnem, hogy egy átlagos család – legyen akár bróker, politikus, valamiféle királyi leszármazott – de akkora az otthonuk, amelyben egy komplett focicsapat is el tudna tévedni. Utálom, hogy a belső építész olyan helyszínt varázsol elém, ahol egy normális ember egy perc után kényelmetlenül érzi magát. Utálom, amikor a díszlet egyetlen részlete sem sugároz melegséget, barátságosságot. Semmit, ami egy igazi otthonra jellemző kellene legyen. Nekem meg el kell hinnem, hogy a film karakterei itt élnek, itt érzik magukat jól és ezt tekintik az otthonuknak? Hagyjatok már! Nem. Ezek a házak nem egy családnak készülnek, hanem a cselekménynek vannak alárendelve. Hát hol tudna eltévedni néhány ember egy kétszintes, négy szobás házban, amit beragyognak a fények? Ugye, hogy mennyire sehol?

Három testvér egyikük tartozása miatt kitalálja, hogy egy helyi híresség házába betörnek és némi sikkasztott pénzt magukhoz vesznek, hiszen ha ezt lopják el, elkerülhetik a rendőrségi feljelentést. Amit azonban nem tudnak, hogy a pénz egy része nincs a házban, helyette viszont a tulajdonosok a pincében tartják fogságban a sátán által megszállt kislányukat, aki így egy gyermek testébe bújt, két lábon járó rosszindulatú entitássá változott, akinek nincs egy szava, amellyel ne akarná a megszólítottak lelkét elkárhozásra bírni, vagy belehajszolni valamilyen borzalmas cselekedetbe, legyen az erőszak, gyilkosság vagy öngyilkosság.

A három tolvaj lány persze hamar elfelejti, hogy csupán lopni jöttek, mert a pincébe zárt kislány látványa felidéz néhány sötét emléket a múltjukból, amelyek persze visszhang-effektként kerülnek most a démon mézesmázos szavai mögé, így mindjárt lesz mivel egymás ellen hangolnia a fiatalokat. Persze a szülők előre figyelmeztették őket, hogy mindenkinek jobb lenne, ha békén hagynák őket és eltűnnének, de akkor miről szólna a film?

www.youtube.com

Viszont miután a kislányt felhozzák a pincéből, egy kiszámítható és unalmas macska-egér harc kezdődik, amelyből egyedül a kislány alakja és az őt játszó kislány megnyilvánulásai hoznak némi érdekességet. Közben megérkezik egy Vatikáni bíboros is, aki az ördögöt hivatott a testből kiűzni, ám valamiért egyedül jön a tea-délutánra, amit már az „Ördögűzőnél” sem nagyon értettem: Miért vannak ilyen kevesen, ha úgy vélik, természetfeletti az ellenség? Tényleg elégnek vélik egy-két hithű pap imádkozását, hogy egy időtlen, túlvilági és megmagyarázhatatlan lényt kiüzzenek egy testből? Elég naiv hozzáállás. Nem is csoda, ha a filmekben ilyenkor mindig elromlik valami és a gonosz visz magával néhány lelket is. Ekkora pofátlan nagyzolás után ez a minimum. Néhány kis halandó ember tényleg azt hitte, hogy majd ők...? Komolyan?

Persze ki várhatná, hogy a három tolvaj első blikkre elhiggye a ház lakóinak hihetetlen meséjét a pincében fogva tartott kislány bőrbe bújt gonoszról?

Aztán meg sem lepődünk, hogy lassan a támadók lesznek az erőszak elszenvedői. Közben pedig a házon belüli sötétség, homály és minimális filmzene megteszi hatását és ellazulva süllyedtem alfába... Alig bírt ébren maradni a testem. (Másodszorra csak végig ültem.) Sajnos a film apró fordulatai ellenére sem elég izgalmas ahhoz, hogy az ember úgy emlékezzen rá, hogy megérte a másfél órát.

És a végén az a csavar! Az a fifikás befejezés! Na, az sem dobta meg...

40%

Itt megborzonghatsz, ha akarsz: Ihol ím gonosz helye

Csuklyások - BlacKkKlansman (2018)

Csuklyások – BlacKkKlansman (2018)

Rendezte: Spike Lee

A film Mafab adatlapja: BlacKkKlansmen (2018)

www.imdb.com

Nehéz hitelesen írnom egy filmről,amelyikről tudom, hogy történelemhamisításban erős. Sajnos, be kell látnom, hogy ha valaki filmben életrajzi filmet, vagy olyan témát szeretne megismerni, ami esetleg megtörtént, fel kell rá készülnie, hogy a valóság – a jobb eladhatóság érdekében – fel lesz áldozva a szórakoztatás oltárán. Spike Lee remek rendező, aki a karakterek mögött szereti a belső ént is boncolgatni, aki ha szereplői több oldalt képviselnek, igyekszik tárgyilagos maradni, több szemszögből bemutatva a figurákat. Itt nem valósult meg tökéletesen és a néző a finom irányításnak köszönhetően a főszereplő(k) mellé fog hangolódni, amit megértek a téma súlya miatt.
A „Csuklyások” két Colorado Springs-i nyomozó áldásos tevékenységéről mesél, akik beépültek a helyi KKK szervezetbe és igyekeztek feltérképezni a kapcsolati hálót, ezzel lehetséges terrorcselekményeket előzve meg.

Valójában az ötlet Ron Stallworth-tól (John David Washington) érkezett, aki két ügye között „unalmában” kifundálja, hogy beépül a KKK-ba, mivel felettesi körében egyre több a panasz a szervezetre. Stallworth egy újságban olvassa a szekta egyik hirdetését és mivel telefonon keresztül igen megnyerő, eléri, hogy találkozzon valakivel a csoportból. Ennek azonban egyetlen hátránya van: Ron afroamerikai. Kollégái is nehezen fogadják be – abban az időben a rendőrségnél ritka volt a fekete bőrű nyomozó – egy KKK szektában tagnak lennie meg egyenesen röhejes feladat. Azonban Ronnak erre is van egy ötlete. A találkozóra egyik akcióra kapható kollégáját, Flip Zimmermant (Adam Driver) küldi el, aki történetesen viszont zsidó.
A film elmeséli, hogy ez a két nyomozó és társaik, hogyan segítenek megbuktatni a fehér felforgatókat, miközben Ron barátnője, Patrice (Laura Harrier) is veszélybe kerül, lévén, hogy ő meg egy fiatal, öntudatos aktivista. aki a fekete erő élharcosa.
A film végig izgalmas, némi humortól sem mentes. Azonban bőven vannak benne olyan momentumok, amelyek erősen nézőbaráttá tették a filmet, ezzel mintegy meghamisítva a történelmet. Persze dramaturgiai szempontokból fontos, hogy magát a nyomozást érdekfeszítővé tegyék, felpörgetve ezzel a fordulatszámot, hiszen ha tényleg ragaszkodtak volna a történelmi hűségre, a néző simán bealszik a cselekményen.

Így lett Ron Stallworth társa a nyomozásban egy zsidó nyomozó, amivel plusz izgalmas jelenetsorokat tehettek be a moziba, miközben Flip arról igyekszik meggyőzni a bandát, hogy ő nem egy zsidó patkány.
Így lett Ron Stallworth friss barátnője egy fekete polgárjogi aktivista, akinek tevékenysége olyannyira zavarja a helyi KKK csoportot, hogy merényletet szervezzenek ellene, amely tragédiába torkol.

www.youtube.com

Így került a cselekmény 1972-ből a kissé már konszolidáltabb 1979-be.
És még sok apróság, ami az egyszeri néző előtt rejtve marad ugyan, ám akit tényleg érdekelt a téma és beleásta magát – egy könyv is megjelent erről a magyar könyvpiacon – vagy egyenesen érintett volt az eseményekben, az pontosan tudja, hogy a film és a valóság mennyire különbözik.
Nekem, mint egyszeri nézőnek, pont ezért egy végig szórakoztató mozi volt a film, még annak ellenére is, hogy a látott események néha karcolták azt a határt, amikor még „megeszem” azt, amit látok. A színészek egészen kiválóak, beleértve a fehér öntudat harcosait is. Adam Driver különösen jól alakítja karakterét.
Akit még ki kell emelnem, az Felix feleségét alakító Ashlie Atkinson, akinek jelenléte simán megérdemelne valami kis díjat, annyira erős, ahogyan a fekete gyűlölő fehér nőt játssza.

Egy apró „baki” zavart a film nézése közben:  Felix (Jasper Pääkkönen) miután Ron a telefonban a saját nevén jelentkezik a klánba, nyomozgatni kezd új testvérük után. Miután a Ron Stallworth név elég ritka, Felix bekopog néhány sörrel a megszerzett címre, hogy ezzel mennyire meglepi majd Flip-pet, hogy az érezze, azért mert megnyerő mint jelentkező, azért odafigyelnek rá.
Felix meglepetése annál nagyobb, amikor az ajtót az igazi Ron nyitja ki neki, aki természetesen afroamerikai, akiket Felix annyira utál. Felix azonnal lelép és jelzi később a beépült Flipnek – akiről ő hiszi azt, hogy Ron Stallworth, hogy van egy feka névrokona. Flip szóvá is teszi, hogy elképzelhető, hogy előfordul ilyesmi, bár elég ritka névről van szó, ugyanakkor ad egy címet Felix-nek, hogy legközelebb, ha sörözne, akkor ott keresse, mivel Flip sem a telefonkönyvben, sem egyéb címjegyzékben nem szerepel, mert kerüli a hatóság látókörét.

mashable.com

Később, amikor a KKK egyik befolyásos vezetője a városba látogat, ahol a helyi csoport vendégül látja, politikai okokból az igazi Ron Stallworth-ra bízzák a rendőrségnél a férfi személyes védelmét, a KKK tagok mellett. Felix persze felismeri a rendőrt, valamiért mégsem jut eszébe, hogy harcostársukat és a fekete rendőrnyomozót bemutassa egymásnak, mit reagálnak a névazonosságra, pedig Felix alapból egy gyanakvó, mindenkit tesztelgető típus, ezért szerintem simán belefért volna egy ilyen jelenet is. Ez azonban, bár számomra adta volna magát, kimaradt.
Ettől függetlenül nagyon szép a fényképezés. A mozi jól megidézi a hetvenes éveket, mind jelmezek, mind frizurák terén. A helyszínek is szépek, jól átjön a mozi hatás.
Csak az a fránya történelem...

70%

Egy remek feka-fehér ellentét mozi helye: M a s k a r á s o k

Libabőr 2.: Hullajó Halloween - Goosebumps 2: Haunted Halloween (2018)

Libabőr 2.: Hullajó Halloween - Goosebumps 2: Haunted Halloween (2018)

Rendezte: Ari Sandel

A film Mafab adatlapja: Goosebumps 2: Haunted Halloween (2018)

www.imdb.com

Már az első rész sem lett a szívem csücske, sőt, a korábbi sorozat sem jutott el hozzám. Horror a gyerekeknek? Mekkora baromság már, de őszintén? A filmművészeten belül ez a második olyan műfaj, amelyet szerintem kifejezetten nem lehet gyermekeknek készíteni. Az első helyezett a pornó lenne...

Mégis vannak filmek, amelyeket gyerekek is kedvelnek és horrorelemek is vannak benne. Aztán, hogy a célközönséget mennyire éri el, azt az idő dönti el. L.R.Stine könyvei és az abból készült epizódok azonban számomra mindig is értékelhetetlen marhulások voltak és az első mozifilm mivel önreflexív módon közelítette meg az író munkásságát, egészen szórakoztató darabra sikerült. Még úgy is, hogy számomra nem volt olyan szórakoztató darab, mint mondjuk egy „Szörnyecskék” vagy „Kincsvadászok”. Jack Black humorát egyébként is elég nehéz átültetni fogyaszthatóvá számomra és a libabőr filmekre talán azért sem emlékszem nagyon, mert eredetiséget nem képesek felmutatni.
Most nekiültem a második résznek, hátha végre sikerült valamit kitalálniuk, de a filmnek vége, én meg röhögve görnyedek a klaviatúra felett, hogy mi volt ez?
De tényleg? (Például eleve utálom, amikor történik valami egyszerűen érthető esemény, amit a következő pillanatban szóban elismételnek, hogy még a tök hülye is értse, mit látott. Itt például végül a bábú zárómondata volt ez.)

A történet úgy klisés, ahogy van. Nővér (Madison Iseman) vigyáz öcsire (Jeremy Ray Taylor), aki dagi, hogy a periférián lődörögjön a sulin belül. A legjobb barátja (Caleel Harris) fekete, hogy az afroamerikai közösség nem füttyögjön a film végén. Van szokás szerint három seggfej sulis társ, akik dagi fiút szeretik szívatni. Anyu (Wendy McLendon-Covey) állandóan dolgozik, hogy ne haljanak éhen, ezért a nővérnek kell vigyáznia a fiúkra. A srácok, hogy legyen egy kis zsebpénz, munkát vállalnak. Takarítaniuk kell egy nagy házban. Persze találnak valamit, ami egyetlen horrorfilmben még nem lett pozitív kicsengésű fejlemény. Most épp egy könyvet találnak. Ilyet sem láttam még!  Ami aztán duplán még sosem volt pozitív az életben.  (Mellesleg nem tudom, hogy a diákmunka, hogyan működik Amerikában, de, hogy egyetlen felnőttet sem mutatnak, aki átadja nekik a kulcsot, elmagyarázza a teendőket, stb. hogy utána magára hagyja hőseinket, az azért szerintem megint a forgatókönyvírók lustasága.)

www.peninsulacinemas.com - Te, az ott nem Pennywise?

A könyvet elveszik tőlük a három köcsög srácok, mert dramaturgiailag csak így lehet majd még plusz 5 percet a filmbe szuszakolni. Természetesen felnőtt szereplő alig van a filmben és azt a három-négyet sem nagyon mutatják be számunkra, hiszen majd rájövünk tetteikből kik is ők.
Közben előkerül egy hasbeszélő báb is, amely Annabell és a Fűrész kerékpáros figurájának kistesója és hogy legyen feszültség a filmben, rövid jópofizás után kimutatja a foga fehérjét. Mert az ilyen babák mindig ezt teszik. Jönnek a süket dumával, hogy legyünk barátok, meg segítek nektek, aztán a segítség mindig valami olyasmit takar, amivel másoknak fájdalmat lehet okozni és már megint van egy gyerekjáték franchise, amit csak felnőttek tesznek majd a szobában a polcra, mert a kölykök csak összehugyoznák magukat.

Aztán ki ne maradjon az első rész egyik fontos szereplője, maga az író. Akinek megjelenése az utólag leforgatott pót-jelenetek kiváló iskolapéldája lehetne, olyannyira nincs hatással a történet cselekményére. Életemben nem nagyon láttam még ennyire felesleges mellékszerepet, mint amit itt ráerőltettek Jack Blackre. Olyan fölösleges volt a jelenléte, hogy eredetileg arra gondoltam, hogy csak azért tették bele emberi mivoltában, mert így vállalta el a baba hangját, erre nem kiderül, hogy még csak nem is ő a hasbeszélő báb eredeti hangja és Jack Black neve nem is szerepel a stáblistán. Valójában ekkor már keményen dolgozott a másik bukovári mesefilmjén, "A végzet óráján" és egyeztetési gondok voltak a szerepeltetésével. Inkább hagyták volna ki. Rajta kívül még három felnőtt volt, akik futottak még a kész filmben, de hozzátenniük nem nagyon sikerült:

tenor.com - Korábban sem rajongtam a gumimaciért.

Az egyikük a genya srác mamája, Nana, aki egyetlen jelenetben kerül el, amit a karakter végigalszik. Igen, jól olvastad. A színésznő nem nagyon tud a szerepnek mélységet adni, mert jelenléte kimerült abban, hogy agy díványon alszik, amíg főszereplőink betörnek hozzá a korábban ellopott könyvért.
A második hasonlóan beleerőszakolt karakter a szomszéd, akit a számomra nem túl kedvelt Ken Jeong alakít és gyakorlatilag a fura szomszéd szerepe kimerül abban, hogy az ő kertjének díszei fognak később életre kelni a filmben – nem csinálva túl sok mindent – és randalírozni a vásznon, illetve egy rövid jelenetben a főszereplőinkre jelmezeket aggat, hogy elvegyüljenek a szörnyek között. Köszönjük Ken Jeong. Ez nagyon kellett.

Az utolsó felnőtt – ha anyut kihagyom, mert ő talán tényleg jogosan volt a filmben – Walter (Chris Parnell), a boltos bácsi, aki szimpatizál anyuval, szörny lesz, kicsit ott van, visszaváltozik és randizik anyuval. De mindezt olyan súlytalanul teszi elénk a film, hogy nem érdekel egy cseppet sem.
A szörnyek elleni harc úgy vicc, ahogy van. Ha van könyv, akkor hajrá, ha meg épp nincs a gyerekek kezében, akkor sikítva menekülnek. A szörnyek amúgy tényleg roppant szimpatikusak. Ennél csúnyább gyalázást csináltak annak idején a Gremlinek egy amerikai kisvárosban, mert itt minden szörnyűségük kimerül abban, hogy az emberek között futkároznak és sivítanak, sikítanak, stb.
Ennyire gyerekfilmet, mint ez, még nem untam. Ennyire egyszerű, kalandmentes mozit, aminek fontos része lenne a varázslat és kaland és látvány és akció... aztán a könyv megold mindent. És még a végső összecsapás is annyira buta, erőtlen és ötlettelen. Mintha a CGI rémségeket nem nagyon akarták volna interaktívan a film részévé tenni, mert esetleg plusz összeg lett volna ha több közös jelenetük van az élő szereplőkkel?

newsbeezer.com

Egy biztos: Ezek után a harmadik rész simán lehetne reboot és valami igazán tökös rendezőt kell találni hozzá, mert Ari Sandel úgy kiherélte a sorozatot, mint előtte soha senki hasonló filmeknél. Pedig előző találkozásom a rendezővel nem volt ennyire kellemetlen. Vígjátéka, az enyhén időutazós "Amikor először találkoztunk" kifejezetten szórakoztató mozira sikeredett. Ellentétben ezzel az összecsapott valamivel...

És az a befejezés. Az a vicces beszólás. Az az édes babakacaj.
Tényleg, árulja már el valaki, hogy ezt a hülye szájmozgást nevetés alatt miért találták ki a filmesek? Már a Darkman-ban is idegesített, amikor Liam Neeson karaktere az égés után állkapocs mozgatva röhögött, miközben én ezerszer próbáltam utánozni ezt, de sosem sikerült. Mert röhögés közben nekem nem jár a rágóizmom vagy mim. De ez már csak egy apróság.
Az egész „Libabőr” mozi olyan, mintha egy gyereket rábíznál az idősebb testvérre, aki halkan gügyögve, ám biztos léptekkel belevezetné a tesókát a falba. Aztán elengedi a kezét és némán tovább sétál, te meg ott maradsz a gondolataiddal: - Ezt miért kellett???

30%

productplacementblog.com - Nesze neked Rémrom...

Töfi:
- Van utalás Stephen King "Valami"-jére, amikor Jack Black észreveszi a vörös lufit és megjegyzi, hogy ez az ő ötlete volt. - A film fiú főszereplője viszont játszott abban a filmben!
- Jack Black és Madison Iseman a Jumanjiban ugyanazt a szerepet alakították, kis ferdítéssel. Black volt Iseman avatarja a videójátékban.
- A gyerekek álcaruhája tisztelgés a bukott Halloween 3. előtt.