Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
A vasárnap éjszakai meló olyan, mint egy ateistának elmenni a keresztelőre: nyűg, de igyekszik hozzá jó arcot vágni. Nekik sem sikerül…
Hajnali fél egy körül belibeg az üzletbe egy török gyerek, harmincas végén, meg egy debella asszony, akin értelem nem sok látszik, ellenben, hogy szeret inni, inkább.
A török a pulthoz siet, a nő mögötte. A török nyújtja a kezét: – Ali vagyok!
(Amit nagyon rühellek a vendéglátóban, amikor a hajnali vendég be akar mutatkozni és nyújtja a kezét. Ez a kéz nem volt túl tiszta és két helyen is ragtapasz fedte. Nem is fogadtam el. – Nem ismerjük egymást…
– Ezért mutatkozom be… – Ott a pont. – Ali vagyok. – A kezet nem rázom meg, csak nézem, mintha csörgőkígyó lenne, támadás előtt. – Tamás vagyok.
Ali friss ismeretségünket megpecsételi egy riport kíváncsiságával.
– Tegnap volt itt ez a hölgy? – mutat a debellára. Ő nem látja, mert rám néz, de a debella kicsit tagadóan rázza a fejét és erőltetetten mosolyog.
– Nem ismerős. (Érdekelne, mit akarnak)
– Meddig vagytok nyitva?
– Kb. kettőig. (Utálom, ha idegenek faggatnak. A török már két ponton is irritált egy perc alatt.)
– Tegnap itt volt néhány nő szórakozni?
– Elég sokan voltak itt tegnap este…
– Ők hol ültek? – Már öcsém is odajött, figyel.
– Nem tudom, hogy egyáltalán voltak-e itt. – öcsém közbeszól: – Tegnap rendezvényünk volt.
Ali ekkor vallomást tesz, de magyarra fordítom: – Tegnap egy barátom felesége szórakozott hajnali 5-ig valahol és most azt a helyet keresem, meg, hogy kivel volt. Van kamera, látom. Most nem mintha vissza akarnám nézni, de talán később…
(Itt már határozottan tele a tököm a törökkel. A kamera nem tartozik kívülállóra, bemutatni meg rendőrnek vagyok köteles, akárkinek nem.)
– A kamera tegnap nem volt bekapcsolva. (Amúgy jelenleg sem)
Ali okos: – Nekünk is van, ilyenkor is működik…
– A tiétek talán, de a miénken nincs bekapcsolva a program.
Ali unja a szitut, de nálam nem jobban. A debella felé fordul: – Hol ültetek? (Én már TUDOM, hogy a nő és a másik, aki miatt itt vannak, nem nálunk volt tegnap. Az öcsém is)
– A sarokban. – Veti oda a csaj.
Öcsém tromfol: – Az jó… odafent van nyolc sarok is…
Ali okos és unja is. Szívja fel magát. A debella színt vall: – Nem itt voltunk, hanem egy másik helyen… – a mondat folyamatosan halkul.
Megtekintés: A vége kicsit csalódás, de azért ki lehet bírni.
Nem biztos, hogy a Fűrésszel (Saw, 2004) kezdődött, az a dömping, aminek a lényege a zárt tér, kevés szereplő, egy titok, amely megoldásért kiált és áldozatok, a zárt térben tartózkodók közül. Nem biztos, hiszen nem ismerem a világ filmtermését teljesen, ám én mégis tőle eredeztetem a horrorfilmek azon műfajon belüli csoportjának reneszánszát, amit az előbb foglaltam össze, egy mondatban.
Talán, mert moziban láttam, nem otthon, négy fal között. (Hagyjál már, hogy a mozi is négyfalú...) Talán, mert komoly hatással volt nem csak rám, mint nézőre, hanem a horrorfilmekre a következő években, sőt, egyéb műfajokra is. Talán, mert egész franchise épült az alapjában egyszerű ötletre és alaposan kibővítettek azt. Unásig. Pedig, ha emlékszünk még, azért a "Fűrész" nem csupán egyetlen helyszínen játszódik és nem pár szereplőt mozgat. Nem csak egy erősen megkérdőjelezhető higiéniás földalatti mellékhelységet használnak fel helyszínként. Nem csak ketten keresik benne a választ, miközben peregnek a percek és érkezik, a titokzatos fogva tartótól a "Game Over" befejezés.
Nem. A film egy pörgős thriller, amelyik két szálon fut, felduzzasztva flashback-ekkel és egyéb, apró mellékjáratokkal. Néhány ismert színész, nem túl nagy szerepben és néhány kevésbé ismert arc, akik hozzátették a magukét.
A film hatalmas siker lett a világon és azóta folyamatosan idézik. Csak Magyarországon nyílt egy tucatnyi "szabaduló szoba", melybe kisebb baráti/egyéb csoportok ellátogathatnak, hogy idegeiket, készségeiket felhasználva, kijussanak és elmondhassák: - Nekünk nem volt Game Over!
A baráti duó, akik vagy két tucat, nem csak zs, de már B kategóriás filmben is közreműködtek, 2008-ban még viszonylag messziről ugatták a szakmát. A film az első nagyfilmjük annak sok hibájával. Mégis, meglepően szórakoztató, pedig már a megszerzett minőség is erősen terelgetett, hogy megtekintés nélkül töröljem a gépről, viszont, a tartalma annyira szórakoztatónak ígérte, hogy adtam neki egy esélyt és erre másokat is bátorítok, habár, mikor vége lett, nem éreztem kielégítve magam maximálisan.
Fourteen (Alisa Marshall) gyakorlatilag életre eszmélés közben félmeztelenül esik egy viszonylag szellős szobába, amelyben számára csupa idegen ember gyűlt össze. Hamar kiderül: nem önszántukból!
Házigazdájuk személyesen nem hajlandó megjelenni előttük, mert, mint kiderül, olyasmire kényszeríti embereinket, ami miatt, ha kis kezeiket a torkára kulcsolhatnák, ott vér folyna. Nem mintha így nem ez lenne a helyzet.
A házigazda homályos és világos utalásokat tesz arra, hogyan viselkedhetnek a "rabok", a szabadulás talmi ígéretével. Hogy ne legyen könnyű, azt is egyértelművé teszi, hogy szökni lehetetlen és halálos luxus. Helyette ismerkedjenek meg, rakják össze a kapott rébuszokat - mivel abból mind a raboknál, mind a szellős szobában elhelyezett jó párat - amolyan nyomokként, hogy kiderüljön, kik ők és miért vannak ott.
Szerencsére, mire belépünk a történetbe, néhány szereplőtől már eleve megszabadultunk, így érdekes pluszt ad az in medias res. A karakterek egészen változatosak, viszont a színészek között találunk néhány egészen rosszat is. Sőt. Nagyjából az egész brigád Hollywood legsötétebb, low budget bugyraiból lett összegereblyézve. Csoda, teljesítményüket nézve, hogy egyik másiknak egész sok filmszerepe van. A többség azonban szolid kezdő.
Kialakulnak az érdekszövetségek. Lesz kifejezetten irritáló karakter és viszonylag kedvelhető is. Meg sok súlytalan.
Az események tök kiszámíthatatlanul haladnak a végkifejletig, amiről inkább nem is írnék semmit, hiszen, bár el kell ismerni, a film eléggé mocsoládé kiállítással rendelkezik, azért van benne némi potenciál. Mondom, ritka, hogy végignézek egy olyan filmet, ami elsőre olyan, mintha videókamerával, pár haver vette volna fel.
A vége is inkább felvet további kérdéseket, mintsem magyarázná azokat, ami sértés a történet többi részére nézve, viszont, gondolom, forgatókönyvileg ez volt a leg-költség-igénytelenebb és egyszerűbb befejezés. Szóval, akad némi keserű szájíz, viszont annál jobban lekötött, hogy fika rovatos legyen.
50%
Felsorolni is nehéz a hasonló alapkoncepciójú filmeket, azért tennék ide pár címet, hátha ez után rákapnál:
- Vizsga - Exam (2009) - Nem horror ugyan, viszont feszültség van benne rendesen.
- Kocka - Cube (1997) - Ez később sorozat lett.
- A módszer - El metódo (2005) - Egészen zseniális spanyol dráma.
- Azonosság - Identity (2003) - Komoly szereposztás, és a végén egy kiszámíthatatlan csattanó.
- A játék - Would You Rather (2012)
- A gyilkos szoba - The Killing Room (2009)
És még sorolhatnám.
Az első hasonló történet, amivel találkoztam a témában, az Agatha Christie - Tíz kicsi néger - című nagy sikerű regénye, amelyből film is készült, és amelyiknek legalább ennyire meghökkentő a befejezése.
Ahhoz, hogy fogalmad legyen, mire számíts, simán olvasd el Christie könyvét és akkor képben vagy.
Hihetetlen, hogy az Internetre feltett videó részlet, amely néhány nagydarab közterest mutat munka közben, milyen gyűlölethullámot tud elindítani.
Egy ötvenes szemüveges férfit a falhoz kentek hárman, miközben egy hölgy segítséget kér rádión. A férfi harcol, az ellenőrök lefogják, a tömeg pedig kamerázik és vadul hergeli, felhecceli magát.
Mondanom sem kell, a videó csak töredék részlet. Alig négy perc. Nincs meg sem az eleje, amikor - állítólag - a közteres hölgy a férfi jegyét kérte, az pedig ellökte - sem a vége, amikor kiérkeznek a rendőrök.
De erre a facebook fórumain nincs is semmi szükség, hiszen a magyar olyan fajta, hogy van véleménye és hangot is ad neki, még akkor is, ha nincs minden ténnyel és jogszabállyal tisztában.
Képesek egy bliccelőt a szárnyaik alá venni, pusztán, mert annyit láttak az esetből, hogy hárman egy ellen...
Az ominózus videó:
Azután, miután mindenki leanyázott a fórumon mindenkit, előkerül egy cikk, melyet több hasonló is követ a magyar elektronikus sajtóban:
A kép azonnal árnyaltabb lesz, ha nem kristálytiszta.
A szomorú, hogy sok kommentelő még arra sem veszi a fáradtságot, csak pár bejegyzést visszaolvasson, hátha világossá válik a helyzet.
Ettől a közterületesek még nem lesznek modern, gáncs nélküli lovagok, de vegyük már észre, hogy bármilyen piti dolog is egyesek szemében: Tolvajt fogtak!
Igen, a bliccelés visszaélés egy szolgáltatással, amelyet igénybe veszünk. Az pedig tolvajlás.
Tudom, mert én is blicceltem már életemben...
A röhej, hogy órákkal később, mikor már unásig kiveséztük a témát egy platformon és minden létező helyre beszúrtam magam is a tisztázó cikket, egy másik, facebook oldal és közösség, ismét előveszi a témát, és ismét az ellenőrök ellen hergeli olvasóit.
Azért a pofátlanságnak is van... nem. Nincs határa!
A "Foxcatcher" megtörtént elemekre épülő film. Hogy mennyire hiteles, azt nehéz megállapítani, mert amikor a megtekintése arra ösztönzött, hogy utána olvassak kicsit az eseményeknek, máris sikerült ellentmondásokba botlanom a filmen látott jelenetekkel és az olvasott anyaggal kapcsolatban.
Életrajzi filmnek roppant kevés, hiszen, amit feldolgoz egy különc milliomos és két birkózó életéből, az viszonylag kevés időt ölel át. (Valójában nem, de ezt a filmben annyira nem érzékeljük. Szerencsére, néha megjelenítenek dátumokat, hogy fogalmunk legyen, mennyit rohant közben az idő.)
Bennett harmadik mozifilmje - dokumentum munkáit nem számolva - keserű, letisztult filmdráma, amely tényleg csak nagy vonalakban vezet végig minket egy szörnyű gyilkossági ügy végig, melynek végére egy pisztolycsőből kilőtt három halálos golyó tesz pontot. A pisztoly egyik végén a milliomos John du Pont (Steve Carell) a másikon pedig a sikeres olimpiát nyert birkózó és edző, David Schultz (Mark Ruffalo) áll. Hogy mi vezetett a véres eseményekhez, azt kell két órán keresztül végigülnünk és ami szomorú, hogy mára már könyv is jelent meg az esetről és sokan kielemezték, mi történt valójában, a film ehhez képest viszonylag puritán módon közelítve, szinte a nézőre hagyja, hogy boncolgassa a látottakat, belemagyarázva, amit gondol. Azt gondolom, hogy ez a téma, ha már megérte, hogy vászonra kerüljön, egy sokkal feszesebb változatot érdemelt volna, amelyben a rendező kézen ragadja a nézőt és koherensen végig vezeti az eseményeken, nem engedve, hogy az letérjen az egyenes útról.
Valójában nem tudom, mit rugózom ezen, hiszen a film nem rossz, Carrel egészen kiválóan hozza a figurát és a két óra is eltelt valahogy. Csak többet vártam...
A film nagyon jól mutatja a testvérek közötti összhangot, még du Pont érkezése előtt.
Nem nagyon tudtam meg kik azok a du Pontok (Habár pár jelenetet szentel "történelmüknek" a film is.), mi körülöttük a felhajtás és most sem tudom. Persze, azt láttam, hogy du Pont egy beteg ember, akinek hatalma van emberek felett, ám szinte csak ez a függőségi viszony az, amit képes kialakítani másokkal és nem erre éhezik. Látom, hogy du Pont azért is sajnálatra méltó ember, mert bár gazdagabb bárkinél, mégis egy apró senkinek érzi magát. Komplexusait a pénztárcájába rejti, barátokat, kapcsolatokat és ami a legszánalmasabb, sikereket vásárol magának. Néha tudatosan - mikor könyveket jelent meg, melyben ornitológusi munkáját mutatja be, de valljuk be:, ez a téma, vajon mennyi embert érdekel rajta kívül?
Vagy máskor tudomása nélkül vásárol sikert, mikor egy hasonló korú birkózót jobbkeze, Jack (Anthony Michael Hall) stikában lefizet, hogy a főnöknek sikerélménye lehessen új hobbijában.
Az új hobbi a birkózás. du Pont megkörnyékezi a sikeres, ám egyről a kettőre nehezen lépő fiatalabb Schultz testvért, Mark-ot (Channing Tatum). Mark túl van egy olimpiai aranyérmen, viszont nincs megfelelő anyagi háttere, amely biztosíthatná neki a nyugodt és szakszerű felkészülést a következő olimpiára. Testvére ugyan mindenben mellette áll, ez azonban nem elégíti ki a fiatalabb testvért, így keresgéli a lehetőségeket. Kapóra jön, hogy du Pont felkeresi és felkarolja.
A kezdeti szoros baráti kapcsolatot azonban kikezdi a csalódás, csalódottság.
Először du Pont meggyőzi Mark-ot, hogy végre legyen a saját ura. Azután, egy vita folytán, gyakorlatilag visszarántja a földre, emlékeztetve rá, hogy ki is az úr a háznál. Mark-ban ez olyan visszhanghatást kelt, amely egyre fodrozódik, érlelődik benne és megromlik a két férfi viszonya.
"Mester" és "tanítványa".
Ezen már az sem segít, hogy du Pont végül az idősebb testvért is maga mellé vásárolja, hátha akkor még tud némi hatalmat gyakorolni a fiatal tehetségre. Mark azonban önnön démonaival küzdve egyetlen megoldást abban lát, hogy legyőzze őket, ha elszakad a du Pont istállótól a rókafogóktól "Foxcatcher" és máshol kezdi újraépíteni magát.
Míg szakmai kapcsolatuk vége Markra, addig az elválás van du Pontra romboló hatással. Mark hátán mászott fel és tetszelgett a tehetséges birkózó edző képében, viszont, miután elhidegült tőle a fiú, nem volt kire igazán büszkének lennie, és nem volt ki mögé beállni amikor megjelennek a fotósok. Mivel megszokta, hogy a dolgok úgy haladnak, ahogy ő képzeli el, amikor a valóság kiragadja álomvilágából, személyisége és lelke torzulni kezd. Ez végül olyan változásokat okoz benne, melyek belehajszolják egy valójában teljesen felesleges gyilkosságba, hogy sikertelennek érzett életét egy börtönben végezze be, megtörve, szánakozástól kísérve.
Steve Carrel-t teljesen megérdemelten jelölték tucatnyi díjra, melyekből - talán a film nehezen fogyaszthatósága miatt - roppant keveset nyert el. Nem Carrel-en múlt a film sikere. Megjelenése, gesztusai és a forgatókönyv rá vonatkozó része egységesen mutatja meg, milyen ember lehetett du Pont, a milliomos. Állítólag, igyekezett a képen kívül is a figurában maradni, ezért kollégái kissé tartottak tőle.
Egészen kiváló jelen, mikor édesanyja (Vanessa Redgrave) teljesen kiszámíthatatlanul úgy dönt, hogy egy nap meglepi fiát az edzésen, hátha meg tudja John győzni arról, hogy a birkózás egy érdekes, tiszteletre méltó valami. Aztán, pár perc múltán távozik az öreg matróna és du Pont csalódottan kénytelen tudomásul venni, hogy még mindig nem tud megfelelni a mama elvárásainak. Abban a pár percben tökéletesen benne van a bizonyítási vágy, a tetszeni akarás és a csalódottság, amit érezhetett ez az ember, egész életében és amiért, akik nála alacsonyabb "szinten" mozogtak, azokkal miért bánt olyan lekezelően.
Ez a kép jól mutatja a főszereplők közötti ellentétek egyik forrpontját. du Pont elveszíti a gyeplőt, amit személyes sérelemnek vesz, amit dédelget magában, hogy végül robbanjon, akár egy bomba.
Channing Tatum egyelőre kevésbé tűnik számomra nagy eszköztárral operáló színművésznek, de amikor elcsattan a pofon, amitől nagyjából számíthatjuk elhidegülését a már-már homo-erotikus környéki barátságtól, nagyon jól sikerült. Tatum azonban bár, elsőre úgy tűnik, nem a főszereplője a filmnek, így a végére szinte megválunk tőle, hogy helyét átvegye a bátyja.
Mark Ruffalo értelem szerűen a film első felében nincs annyit jelen, hogy a végén, kissé talán össze is csapva, du Pont pontot tegyen életére.
Hogy miért?
Mert du Pont talán úgy érezte, hogy elégtételt kell vennie valakin, aki boldog és közel van hozzá. Valakin, aki talán nem tett meg mindent, hogy du Pont sikeres edzőként tegyen szert nagyobb hírnévre. Valakit, akit talán ő barátnak tekintett - bármit jelentett neki a szó - és aki nem viszonozta ezt a közeledést. (Gondoljunk a jelenetre, amikor du Pont hirtelen ötlettől vezérelve vasárnap látogatja meg David-et és családját, de a "másod" edző figyelmezteti a főnökét, hogy a vasárnap az családi nap, ezért, hát, mondjuk ki, nem szívesen látott vendég, az amúgy a milliomos földjén álló házában, hiszen nem munkáról van szó.
Talán ez a rideg elutasítás, amely végül katalizátora a gyilkosságnak.
A gyilkosságnak, melyet a film úgy mutat be, mint egy sértett férfi, gyerekes, ám annál véresebb bosszúját.
Megtekintés: Ha rajongója vagy a tesóknak, akkor persze.
Mire végignéztem a filmet nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy a Mátrix című film felmelegítését kellett végignéznem, amit ugyan kicsit feljavítottak némi fűszerrel, zöldséggel és egy kis ecettel, de ettől ez még ugyanaz a leves, a hagymás alappal, a kockára vágott sertéshússal és a hangsúlyos curry-s ízesítéssel együtt.
Bocs, az élelmiszeres hasonlatért, de ha mindkét filmet láttad, érteni fogod.
Jupiter Jones (Mila Kunis a csini punis - tiszta Neo) unalmas életét éli, mint takarítónő egy orosz rokonsági és munkakapcsolati közösségben. Utálja a hétfőket, utálja a munkáját, utálja az életét. (Kb. mint Neo az unalmas irodaházában.)
Nem igazán tudja, mi lakozik benne, túl nagy elvárásai sincsenek az élettől, hiszen családi múltjában egy meggyilkolt angol apuka és egy orosz anyuka szerepel, akivel együtt sikálják a gazdagok mellékhelységeit.
Amiről nem tud, hogy a föld bolygónak van egy, szabad szemmel, átlagos emberek számára nem látható arca, melyet egy idegen faj tart az uralma alatt. Egy nagyon gazdag faj, kiknek tagjai szinte örökké élnek és mikor végül mégis meghalnak, Buddhához hasonlatosan, lelkük átköltözik egy másik testbe. Már aki: jelen esetben az öreg anyakirálynő.
Jupiter, aki egy tökös csaj, gyakorlatilag az anyakirálynőnek az új... nem tudom, valójában milye, hiszen Jupiter egyáltalán nem emlékszik előző életéből semmire, nem kell tudatának egy királynőjével osztoznia és semmilyen formában nem érzi azt, hogy ő nem a kicsi, de belevaló Jupiter Jones, hanem egy idegen faj által tokként használt porhüvely.
Szóval, amikor az emberre rásütik, hogy ő egy messiás, aki mondjuk megszünteti a világ fájdalmát, az még oké, rendben van. Fenő lassan a feladathoz és megmenti a világot. De mi van akkor, ha nem egy meghatározhatatlan jótevőt tisztelnek benned, hanem azt állítják, hogy te valójában nem is te vagy, hanem egy egykor élt és elhalálozott valaki más.
Azért azt már nehezebb feldolgozni, hiszen, te, fejben, nem érzed magadat a kikiáltott személynek, hanem saját magadnak.
Hú, de zavaros... ám, a film sem sokkal érthetőbb ebből a szempontból.
Talán nem az legjobb választása Channing Tatumnak, de Caine Wise figurája legalább egy igazi tökös gyerek. (Nem mintha egyébként nem azokat alakítana.)
A királynőnek volt három gyermeke, akik ilyen-olyan módszerekkel igyekeznek megkaparintani a hata... van amelyik több hatalmat akar, van, amelyik Jupiter halálát, ami gyakorlatilag családon belüli erőszak az ő vallásuk/véleményük szerint, és egymás között is nehezen osztják fel az uralmuk alatt sínylődő univerzumot.
A leggázosabb figura a családból, Balem Abrasax (Eddie Redmayne - Smith ügynök) aki homályos okok miatt igyekszik eltörölni a föld felszínéről az elvileg anyját. Mikor végre már úgy tűnik, hogy sikerül neki megszabadulnia Jupitertől, Balem csak kinyögi, hogy azért igyekszik legyilkolni a dögös orosz gyevocskát, mert eredeti anya megkérte rá, hogy ölje meg!
Aha!
Hát, ebből az irányból megközelítve Balem nem egy igazi akarnok gyökér, aki magának akarja a hatalmat, hanem egy szeretni való elsőszülött! Ajjaj!
Egyetlen bajom volt Balem figurájával, ami, más, hasonló témákkal foglalkozó netes társaimnak is eszébe jutott: igazi gyökér képregény gonosz.
Végletekig le van szedálva. Egy girnyó majom, aki szenvelegve tud csak beszélni és néha a Tourette-szindróma kirobbanva belőle, bődül egy hatalmasat. az egész filmben van jelen van masszív nyolc percet, de egyetlen gesztusa sincs, ami miatt szerethető lenne, vagy amiért, esetleg az ő szemszögéből nézhessük az eseményeket. 2015-ben, egy esetleges főgonosztól azért jóval többet várunk egy unalmas, álmosító karikatúránál. Pedig Eddie Redmayne egyáltalán nem rossz színész. Jól alakítja a figurát, akinek viszont nem értem valódi szerepét. Tényleg arról szól Balem Abrasax, hogy trónuson ülve, majd elalszik, embereknek szól be, senkihez egy jó szava és lenéz mindenkit? Senkit nem enged közel magához? Akiket mégis, azokat úton-útfélen figyelmezteti hatalmára és, hogy félni kell tőle? (Miközben akkora egyszál bél, hogy kap egy sallert és elsírja magát.) Nos, ha ez egy uralkodó faj egyik legbefolyásosabb tagja, akkor komoly bajok vannak. Balem egyetlen előfordulási helye a mostani világban, valami homoszexuális klub sajtóreferenseként képzelhető el.
A család két másik tagja sem sokkal jobb. Szépnek szépek csak nem elég karakteresek.
(Ki tette az Abrasax családot ilyen hatalmassá? Hol vannak a külső ellenségek? Hol van egy igazi, tökös trónbitorló, egy olyan idegen faj, amelyik szét akarja gyalázni őket?)
Ők az elvileg ellenségek.
Se nem tűnnek elég erősnek, sem elég karizmatikusnak. (De megfelelnek a számítógépnek, aki az embereket felügyelik a Mátrixban)
Érdemes az arcát figyelni... Eddie Redmayne ettől függetlenül egy jó színész.
Jupiter mellett a másik főszereplő Caine Wise (Channing Tatum - Trinity) a "farkasember", akit azért bérelt fel egy másik Abrasax családtag, hogy keresse meg Jupitert és vigye az anyabolygóra, hogy majd elvehesse feleségül. (Az elvileg reinkarnálódott saját anyját?)
Caine nagyon jól dolgozik. Az űrseregtől ugyan leszerelték, némi fegyelmi problémák miatt, minek köszönhetően legjobb barátját (Sean Bean) egyenesen a földre száműzték, ennek ellenére Caine egyszemélyes hadsereg, akivel komolyan kell számolni. (Nem is értem, hogy harci képességei alapján miért nem az egyik főcsaládtag legközelebbi személyi testőre. A filmben bármikor elkezdődik egy random csata, Caine szinte egyedül tesz pontot rá.)
Közben lassan felvilágosítja Jupitert is a világ mögötti világról. Pl. hogy az idegen lények ha szarrá lőnek egy várost, akkor azt villámgyorsan újjá építik és a szemtanuknak törlik a memóriáját. Azt mondjuk nem fejtik ki, hogy az áldozatoknak mi a további sorsa egy ilyen csatajelenet után, de ha tényleg az emberek memóriát csesztetik, ugyancsak sok hozzátartózóban kell kitörölni emberek emlékeit, beleértve a rájuk utaló holmik éltüntetését is. Ez a rész számomra nem volt teljesen tiszta.
Rendben, hogy a földi népeket valamiféle aratásra tenyésztik a földön - a Mátrixban egyenesen bió-elemek voltunk - de úgy gondolom, hogy logikátlan az ilyen tenyésztés, amely folyamatos agymosással és korrekciós munkákkal jár. (Igaz, nem tudjuk, mennyit ér meg az aratás az idegen fajnak, hogy ekkora macerát bevállaljanak.)
Látunk persze pár nyomi idegent munka közben - Jupiter első találkozása velük, miközben munkaadójának és utána az ő emlékeit is törlik jelenetre gondolok, amikor Jupiter fotót készít - de ezt városnyi méretben elképzelni számomra teljesen befogadhatatlan.
Caine persze megjegyzi, hogy akiknél nem sikerül a törlés, azoknak úgy sem hisznek a többiek, csak bedugják a sárga-házba, ettől függetlenül, nem érzem eléggé kidolgozottnak ezt a vonalat annyira, mint a Mátrix esetében, ahol teljesen jól követhető volt a felépített fantáziavilág.
Mila Kunis szép és hatalmas őzike szemei vannak. Jó választás volt főszereplőnek. Majdnem olyan tökös, mint Caine, bár, miután "elhagyja" a földet, kissé halványul.
Mi van még?
A filmben van némi humor is. Ezek egy része alig karcolja az ingerküszöböt, viszont volt olyan is, ami kifejezetten irritált.
Amikor Bob személyi segítő megjelenik, hogy végigkísérje Jupitert a szinte átláthatatlan bürokrácián, míg végül megkaphatja a hivatalos királynői-reinkarnáció titulust, az egy sci-fi vígjátékban tökéletesen illeszkedő jelenetsor lehetett volna. Itt viszont, valahogy nem érzem, hogy működik, hiszen feltételezném, hogy ha már egy évezredek óta élő, univerzum leggazdagabb, legbefolyásosabb lényeiről beszélünk, nem fér bele, hogy sorba álljanak. Nem tudom tökéletesen kifejezni magam, de valahogy, elveszik az egész "hatalmas, királynői, stb." súlyát.
Sokkal hatásosabb lett volna egyetlen helyszín, mondjuk valami szent templom, amelyben - akár Arthur király mondakörében az Excalibur - egy kegytárgy csak arra vár, hogy megérintse, magára húzza, vagy ráüljön és akkor izzani kezd, kidob egy piros golyót 42-es számmal, vagy csak fingik egy embereset. És a jelenlévők meghajolnak és tudjuk: Jupiter tényleg a királynői sarj-utód-előd.
Azért, mert a Harry Potterből átemelünk karaktereket "Rémszem Mordon", még nem lesz humoros egy jelenet. (Persze, tudom, hogy nem ő az, gy.k., csak lehetne...)
Azután van egy kiszámítható és erőtlen szerelmi szál.
Meg a végén egy leszámolás, amely nem elég grandiózus, viszont legalább szétrobban minden, ami a közelben van, ahogy szokott.
A főgonosz elnyeri méltó büntetését, bár, mivel a faj királynője Jupiter testében jött vissza elvileg, nem vagyok benne biztos, hogy Balem nem fog így járni. Amennyit szenvedett haláláig szerencsétlen, megérdemelné.
Végül kapunk egy cuki hepiendet, meg a filozófiai kérdést:
Ha miénk az egész világ, de erről nem szólunk a világon senkinek, annak mi értelme van, abból mi a hasznunk???
Esténként egy felhőkarcoló tetejéről nézegetjük a kis hangya embereket és elképzeljük, hogy felettük állunk?
Azt így is megtehetjük, csak nincs értelme sem.
Mint Jupiter felemelkedésének, ha nem használja semmire.
A végén még egy komplett "Star Trek" brigád is előkerül...
50%
A Mátrixban már sokkal jobban és érdekesebben, logikusabban - már amennyire egy ilyen film logikát tartalmazhat - megmutatták nekünk a Wachowski tesók, hogy mire gerjednek. Ez a film, ha a felesleget leszedem, ugyanaz a film.
Megjegyzés:
Channing Tatum rajongóinak, főleg ha nők, kötelező darab. Van olyan harci jelenet, amelyben kedvencük meztelen felsőtesttel aprítja az ellenséget.
Ami meglepő, hogy néhány közelharcban nem elég, hogy Caine szinte legyőzhetetlen, de még a felszerelése is erősen rásegít harci tapasztalataira. Nem is értem, ha ekkora híre van a harcosnak, minek próbálják bármiben megakadályozni... :)
Megtekintés: "Habkönnyű" akciófilm, szinte már gyermeki naivitással megálmodva. Érdemes megnézni.
Mario Van Peebles apukája meghatározó tagja volt a black-cinemának. Melvin Van Peebles ott volt, amikor az első, igazán fontos, kifejezetten a fekete fiatalokat megcélzó filmek elkészültek. Amerika a hatvanas-hetvenes években rádöbbent, hogy komoly fogyasztója a filmnek a fekete fiatal. Másrészt, a filmen keresztül lehetett tágítani a tudatukat, ráébreszteni őket, hogy éljenek a világban, ne csak létezzenek. Mario, apja örökségét tovább hordozva, elvárt volt, hogy kivegye részét a filmezés világából és ne csak mint színész, hanem mint direktor is. A "New Jack City" így lett az első mozis rendezése és sajnos ezt a magasságot később már nem tudta megugrani, pedig a film nem drámaiságában és mondanivalójában hordozza az erejét, hanem mert kisujjból hozza mindazt, amit egy ilyen témájú filmnek hoznia kell. Annak idején a hetvenes években volt nagy keletje az ilyen témának, bár, ott többnyire a fekete volt a jó fiú és a rossz mindenki más. A kilencvenes évek után is készültek bűn filmek, feketékkel a főszerepben, de egy két, kiváltságos rendezőt leszámítva, vagy jól megírt történetet, nálunk ezek nem vertek nagy hullámokat. A New Jack City, mind hangulatban, mind fényképezésben a Tresspass-hoz áll szerintem közel, igaz, témájában már annyira nem. Ott a "főhős" két fehér tűzoltó, akik rossz útra tévednek, ám rossz helyen, rossz időben. Hamarosan egy csapda szituációban kell megküzdeniük egy halom fekete bűnözővel. De ismétlem, ott a hangulat nagyon hasonló, a történet nem.
A "New Jack City" egyenesági leszármazottja "A sebhelyesarcú-nak". Egy nem fehér, Amerikában élő bűnöző felemelkedése és bukása. Intrika, rendőrök, árulás, erőszak. Minden, amit megkaptunk korábban pl. "A keresztapa-tól". Nem annyira összetett persze, nem olyan bonyolult. A főhős, Nino Brown (Wesley Snipes) a hatalom rabja lesz, ezzel feláldozva kapcsolatait és barátait. Egy idő uán a pénz annyira fontos része lesz az életének, hogy megrészegedve önnön hatalmától, szinte kiharcolja, hogy legközelebbi ismerősei ellene forduljanak. Hiába a halomban álló pénz és kábítószer, ha nincs, akiben megbízzon az ember.
Most ugrik a majom a vízbe...
Hogy ne csak a negatív oldalt kelljen látnunk, másik szálként megismerjük Scotty Appleton-t (Ice-T), aki gyermekkorában drámai körülmények között elveszítette édesanyját és ez volt a katalizátora, hogy végletekig a bűnözők ellen forduljon, holott, elvileg, közöttük nőtt fel. Eredetileg egy félresikerült akció miatt parkolópályára helyezték, de annyira fontos lesz, hogy Nino kezén bilincs kattanjon, hogy visszakerül az öntörvényű zsaru egy akcióba, miközben hol az olasz-amerikai zsaru társával mennek szinte ökölre, máskor a feletteseivel anyázik egy sort. Viszont aranyból van a szíve, mely néhány jelenetből kiderül a számunkra: lehozza Pookie-t (Chris Rock) a narkóról, igaz ebben van némi önös érdek, hiszen a srác be tud épülni Nino kábítószer tanyájába, megment egy öreg papot a lincseléstől, amikor az fegyvert fog Ninora (Addigra már Scotty is beépült a bandába), és egy tűzharcban inkább egy kislányt ment ki, mint, hogy fedezékben lapuljon, ellenben Nino-val, aki korábban ugyanazt a kislányt élő golyóálló mellényként cipelte magával, míg el nem tudott bújni.
Bár Pookie szerepe nem is túl sok, nem is túl hálás, Chris Rock élete egyik legjobbját nyújtja, mint drogfüggő nepper.
Természetesen Nino kalandjai sokkal részletesebben vannak elmesélve, mint a zsaru oldal, hiszen a zsaruk csak a rajtaütések alatt mutatnak komoly aktivitást, míg Nino minden percben csinál valami suttyósságot. Először gyakorlatilag túszként tart fogva egy egész lakótömbnyi embert, hogy az épületben, a lakók között álcázva teríthesse a drogot. Másodszor, önfejű és ostoba módon beleköt az olasz maffiába, mert megteheti. Ezzel sikerül komoly ellenségeket szereznie, akik még a rendőrség felől is támadhatják. Gusztustalanul viselkedik a rokonaival, megalázza a barátnőjét. Egy igazi par... nem, az sértő a földművelőkre. Egy igazi ... na találjunk ki rá egy jó szót. Szóval, a forgatókönyv tesz róla, hogy a szélhámos, kezdetben belevaló fickó, a film végére egy undorító szemétláda legyen.
Aki film végén mégis vele azonosul, annak komolyan el kell egy szakemberrel beszélgetnie. Ettől függetlenül Snipes kiválóan alakítja a rossz fiút. Egyik legjobb jelenete, amikor volt barátnőjét megalázza és végül a hátán végiglocsolja a pezsgőt. Persze, amíg nem az ő faszával verik a csalánt, addig hawaii, napfény, simán megdugja az uncsitesó barátnőjét, de amikor kiderül, hogy ezért beárulták, mindjárt adja a sértettet.
Nem bonyolult film. Egy hibája talán, hogy kicsit túl rövid is és nincs rá mód, hogy pl. megismerjük a zsaruk magánéletét, múltját. Néhány gesztusra és monológra kell hagyatkoznunk, pedig Nick Peretti (Judd Nelson) figurája több figyelmet érdemelt volna a kezdetben arrogáns, később Scotty legjobb cimborája szerepében. Scotty-t is megnéztem volna mondjuk, miközben egy nővel flörtöl, mert így, kicsit egysíkú a karakter.
Ez a baj a maffiózókkal: Dollár ezreket költenek a kábítószeres pénzből baromságokra, de nincs az az isten, hogy esetleg az egyik munkásuk hazavihessen némi "munkát".
A filmből tehát hiányzik az a mélység, ami a Keresztapa sorozatban még benne van és jutott belőle a Sebhelyesarcúba is, amit én a játékidő rövidségének tulajdonítok. Ettől függetlenül kötelező darab, ha szereted az ilyen témájú filmeket.
A vége pedig egyszerű, akár egy pofon.
A film nehéz szülés volt, nagyon kevés pénzt adtak rá. Pl. a film elején a kerékpáros futásos üldözés autós ralli lett volna. Viszont, úgy vélem, a karakterekhez ez a verzió jobban illett. Van Peebles a maximumot hozta ki magából szerintem. Sajnos, később nem készített olyan markáns filmet, ami az utamba került volna.
Score: Curious Case of Benjamin Button, The – Score (2008)
Zene: Alexandre Desplat
Az első, amit tudtam Alexandre Desplat albumát hallgatva, az volt, hogy a témaválasztás eltér az eddigi David Fincher Ars Poetica-tól!
Mind a filmé, mind pedig a score-é!
Egyszerűen érezni, már magán a zenei anyagon – természetesen tévedhetek is, de nem hiszem – hogy most egy másféle stílusú filmet kapunk a rendezőtől. Talán azért is várom némi izgalommal, mert a sci-fis-dráma, legalábbis ami elvileg vértelen, nem olyan jellemző Fincherre. Amiket eddig csinált, azok mind feszült darabok lettek. Még a Játsz/Ma is, pedig abban ugye, komolyan senki nem halt meg. De mit is akarok mondani?
Desplat eddig nem lett a kedvencem, igaz, munkásságával vagy nem nagyon találkoztam, vagy egyszerűen nem tett rám mély benyomást. Most sem…
Láttam a Syriana-t, de figyelmetlen lehettem, mert nem is emlékszem, volt-e score zenéje… Bár, most mintha távolról hallanék valami kis… mindegy!
A Queen (tudod te, hogy nem a brit zenekarról van szó) című filmnek is szerzett zenécskét, de az a film sem kötött le nagyon, így kevésre emlékszem belőle.
Aztán van még itt: Színes fátyol, Arany íránytű, Túszdráma, Lány a gyöngyökkel, egyebek… Tehát egy féltucat zene és semmi emlék. Pedig már a Fantasy kompasz már eleve valami nyomott kellett volna hagyjon bennem, mivel szeretem a kalandos felnőtt/gyerek meséket.
De semmi…
Az első szám, – Postcard – felvezeti a főtémát, ami nem túl bonyolúlt, kicsit misztikus, kicsit múltba révedő, de halk, ereje alig.
A második, – Mr. Gateau – ismét a főtémából táplálkozik, és a kezdése, az alap, kicsit szintis effektusos, felizgat, de nagyon hamar el is hal. Pedig már azt hittem, lesz valami. Azért kellemes.
A New Life – mint negyedik track, csak címében emlékeztet egy nagyon remek akciózenéhez… De ez nem Jerry Goldsmith muzsikája a Totális recállishoz, így csak a fuvolák szaggatása emlékeztet a nagy elődre. De ez a nóta is olyan bájos.
Meg a következő… És utána.
A 12 Tracknál azért már vártam egy kis akciót, hiszen a cím ezt sejteti: Submarine Attack. Nos, felkészültek egy pörgős akciózenére? Igen, fel! Nem fognak azt kapni! Köszönjük! Egy kis reszelőcsapkodás, egy kis felemelkedés… Ilyen lanyha tengeralattjáró támadást még nem hallottam. Talán mert volt egy Vadászat a Vörös Októberre… De az is lehet, hogy a filmbeli tengeralattjáró simán csak egy hörcsög neve, aki kiszökik a terráriumából és felmászik a főszereplő ágyára.
Az egész album ilyen: Kellemes, harmónikus, lágy.
Egész éjjel ment a gépen, amíg aludtam, és más score-okhoz nem hasonlíthatóan, egyszer sem riadtam fel arra, hogy odavertek a zenészek az ütősökre. Tulajdonképpen egy nagyon finom altatódalt kapunk – szöveg nélkül.
Néha mintha hópelyhekkel játszanánk (Love Returns), mintha a gyermekkorunkba vágynánk vissza, de semmi maradandó…
Tracklista:
1…Postcards (2:51) 2…Mr. Gateau (3:02) 3…Meeting Daisy (1:22) 4…A New Life (3:39) 5…Love in Murmansk (3:53) 6…Meeting Again (2:41) 7…Mr. Button (2:05) 8…”Little Man” Oti (2:02) 9…Alone At Night (2:33) 10.It Was Nice to Have Met You (1:43) 11.Children’s Games (4:10) 12.Submarine Attack (2:40) 13.The Hummingbird (2:35) 14.Sunrise on Lake Pontchartrain (3:33) 15.Daisy’s Ballet Career (2:03) 16.The Accident (2:38) 17.Stay Out of My Life (1:44) 18.Nothing Lasts (2:54) 19.Some Things You Never Forget (4:36) 20.Growing Younger (2:14) 21.Dying Away (2:58) 22.Love Returns (1:44) 23.Benjamin and Daisy (2:32)
A sorrend változhat, de elvileg 23 track!
Teljes játékidő: Egy kerek óra, meg egy majdnem kerek perc!
