Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Ezt a filmet már láttam egyszer. Csak akkor "Szemtől szemben - Heat" címmel. Luessenhop filmje simán beillik egyfajta tiszteletadásnak Michael Mann filmje előtt. Ez kicsit olcsóbb, kicsit szimplább. Már, amennyire a téma engedi.
Gordon Jennings (Idris Elba) egy olajozottan működő csoport tagja, akik rablásokra specializálták magukat. Sajnos az üzlet nem olyan nagy volumenű, ezért újra és újra fegyvert kell ragadniuk, hogy talán majd egyszer megcsinálják a nagy bulit. Egy nyomozó, Jack Welles (Matt Dillon) állandóan a nyomukban van, épp csak annyira lemaradva, hogy a fiúk elvégezhessék a munkát.
Azután bevesznek a csapatba egy volt társat, aki régebben több évet ült miattuk és nem köpött. Ez persze nem jelenti azt, hogy megbízhatnak benne.
Korrekt bűnfilm, több szálon fut, néha kicsit átmegy művészieskedésbe (oroszok leszámolása a hotelben), sok karakterrel, akiknek, úgy ahogy, mélysége is van. Sok barna szűrő. Paul Walker pedig hozza a kemény fiút. Jól.
70%
Túl sokat nem lehet róla mondani. Ha fél szemmel nézed, simán elfelejted pár hét után. A "Szemtől szemben" valahogy sokkal jobban beégett.
Mit lehet elmondani a filmről?
Pl. a bizalom nem kifizetődő. Az árulás mindennapos és mindegy, melyik oldalon.
Megismerjük a rendőröket. Néha a szerencsén múlik egy nyom.
A nehézfiúk pedig érző lelkek. Problémákkal. Családdal.
Nem lehet csak úgy kilépni.
100 perc.
Valamiért nem lesz a kedvenc filmem, pedig meg van benne minden, ami kell.
Hangulat is.
Fordulatok.
De...
Luessenhopnak még tanulnia kell.
(Ez meg nem is igazi vélemény. Nem szoktam ilyen keveset írni egy filmről, erről mégsem tudok.)
A Speed nem feltétlenül egy viszonylag olcsó party drog, hanem a kilencvenes évek egyik legütősebb, legpörgősebb akciófilmje, amelyik A listás sztárt csinált Keanu Reeves-ből és elindította Sandra Bullock-ot a világhírnév felé. Azután dolgoztak még együtt, csak sajnos, annak nem lett ilyen visszhangja.
Jan De Bont operatőrként kezdte a filmes szakmát és első filmrendezése volt a Féktelenül. Hibái ellenére, talán a legjobb filmje is egyben. A Graham Yost által szállított forgatókönyvben benne volt minden, ami az íróra és a kor akciófilmjeire jellemző: tökös főhős, csinos és védtelen partnernő, karizmatikus, de minimum veszélyes ellenség, hihetetlen kalandok, vicces beszólások, akció-akció hátán. Yost szinte összes filmje erre a kaptafára lett ráhúzva, egészen a kétezres évekig, amikor végre tudott váltani.
A történet nem túl bonyolult: kiábrándult rendőrünk bombatámadással akarja az anyagi helyzetét feljavítani. A levesébe beleköp egy fiatal rendőr, ezért miután a terv kudarcba fullad, kieszel egy másikat és a fiatal rendőrt amolyan sakkjátszma partnerként, kihívja maga ellen.
Feleslegesen.
Ha nem olyan izgága és nem teszi személyessé, talán másodszorra sikerül a terv és leléphet a pénzzel.
Howard Payne (Dennis Hopper) egy rosszul sikerült rendőrségi akció következtében megsérül, ezért leszerelik a megnyomorodott bombaszakértőt. Az aranyóra és a sovány nyugdíj, mellyel a szemét kinyomják, csak arra elég, hogy új városba költözzön és kitalálja az évszázad bűnügyét; egy felhőkarcoló liftjébe pokolgépet helyez és megzsarolja a várost, hogy fizessenek neki három millió dollárt, vagy egy tucat emberrel repíti levegőbe a felvonót.
Jack Traven (Keanu Reeves) őrmester és társa megakadályozza a merényletet. Payne hoppon marad, Jack pedig kitüntetést kap. Az öreg bombás viszont ezt nem hagyja annyiban és kieszel egy még bonyolultabb tervet, hogy váltságdíjhoz jusson; bombát szerel egy buszba, amely miután átlépte az ötven mérföldes sebességet, ha ötven mérföld alá lassít vissza, levegőbe repül.
Hogy biztos legyen, hogy a busz nem áll meg több megállóban és a terv idő előtt füstbe menjen, Payne megadja Jacknek a járatszámot és az fel is küzdi magát a buszra, hogy figyelmeztesse az utazókat. Annyit azonban sikerül késnie, hogy a szerkezet már működésbe lépett, ezért megállni nincs mód. Versenyt futnak az idővel, mert nem elég, hogy a terrorista figyeli őket, de különféle akadályokat gördít az útjukba a sors.
A Féktelenül a kilencvenes évek egyik legnagyobb mozis sikere lett. Én magam kb. háromszor néztem meg filmszínházban a filmet!
Kedvenc jelenetem, amikor elfogy a híd és egyetlen esélyük a túlélésre, egy vad ugratás a több tonnás járművel.
Csodálatosan tudnak repülni a buszok!
"- Van valami ami megállíthatja a felvonót? - Igen... a pince!"
Jack Traver egy igazi laza csávó. Szíve is helyén, mersz is van. Csak kedvelni lehet. És szinte mindent egymaga csinálna.
Annie (Sandra Bullock) meg simán imádni való a kotnyeles, de bártor tanulólány szerepében, aki végül a buszt kénytelen a városon keresztül vezetni.
A cselekmény szinte végig pörög. A drámai szitukat jó tempóban váltogatja az akció.
Mai szemmel már könnyebb kiszúrni a film hibáit, akkoriban viszont elég menő mozinak számított.
Érdekességek:
- Sandra Bullock tényleg megtanult olyan buszt vezetni a film kedvéért.
- A Fox a tesztvetítések után kiosztott kérdőívek egyéb rubrikájában többszőr találkozott azzal a megjegyzéssel, hogy a film olyan izgalmas volt, hogy sok néző inkább visszatartotta a vizelési ingerét, hogy ne maradjon le az izgalmas cselekményről.
- A film humoros beköpéseinek nagyját Joss Whedon írta. (Tudjuk, aki a Firefly sorozatért és a Bosszúállókért felelt!)
- Bullock rágógumis jelenete rögtönzés vége lett.
- Amikor Reeves a busz után fut és ráver az ablakra, ami betörik, az véletlen volt, de olyan jól sikerült, hogy benn maradt a filmben.
- Reeves kb. 90%-át maga csinálja a filmben a fizikai eseményeknek. Elég kevés munkát adva ezzel a kaszkadőrének.
- Tarantino felajánlotta a rendezői segítségét amikor hallott a fim tervéről, de nem kapott lehetőséget. Ettől függetlenül a Féktelenül az egyik kedvenc filmje a kilencvenes évekből.
- A néger színész, Glenn Plummer jogosítványát a jelenteinek forgatása előtt két nappal vették el, amikor Reeves-szel a busz mellett akcióznak a sportkocsival.
- Kb. Két tucat színésznő utasította vissza a szerepet, amivel végül Bullock befutott.
- Eredetileg a Dodgers stadionban körözött volna a busz, de arra a produkció nem kapott engedélyt.
Bullock és Reeves csupán a forgatás előtt két héttel csatlakozott a stábhoz. Előtte rengeteg nagyobb sztár kezében megfordult a forgatókönyv, de visszadobálták.
- Volt egy olyan terv, hogy a merénylő Jack barátja, Harry lenne - akit akkor még a tervek szerint Ed Harris játszott volna - de később a szkriptet megváltoztatták és külön merénylőt írtak bele.
- A haverkodó turista karakterét eredetileg egy váratlan halál-jelenettel akarták kiírni, ám végül elvetették ezt az ötletet is.
A tökéletes altató. Nem úgy értem, hogy a történet csavarjai olyan jól épülnek fel, hogy a néző gyanakvását altatja el, hogy végül egy érdekes csavarral felrázzon, elképesszen minket, hanem szó szerint: elaltat.
Többszöri nekirugaszkodás után sem bírtam egy ültő helyemben végig nézni. A rendezés, vágás, fényképezés és a zene tökéletes elegyének köszönhetően a film első, legkésőbb második harmadára az agytevékenység egy monoton zúgássá erősödött a fejemben, amely belekényszerített az ágyamba, ahol először még igyekeztem a hangra koncentrálni, majd a fal felé fordultam és durmi. Lehet, hogy bennem van a hiba, ám ha egy krimi közel két óra alatt nem tud ébren tartani, akkor úgy vélem, ott komoly gondok vannak.
A film első pár perce még egészen korrekt főhajtás Don Siegel rendező, Piszkos Harry filmjei előtt. (Siegel 1991-ben hunyt el, amikor a film története indul a flashback-kel és egyszer utalás szinten Clint Eastwood nevét is megemlítik a film közben, szóval, van némi áthallás az erőszakos zsaru történetébe...) Mind a szituáció, amelybe Matt Scudder (Liam Neeson) a főszereplő belekeveredik, mind a megoldásba, ahogyan egymás után, utcai pisztolypárbajban legyőzi a fegyvereseket, azt leszámítva, hogy Piszkos Harry sosem ejtené el a fegyverét. Az elsőt még a kocsi mellől lövi ki, a második a menekülő kocsi sofőrje, míg a harmadik után kicsit futnia is kell, hogy végül egy FPS játékot utánzó beállításban végül azt is padlóra küldje. Mintha egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli krimit látnánk. Az erőszakosabb fajtából.
Scudder lenullázza a védelmi pénzt követelő mini bandát, és közben halálosan megsebesít - igaz teljesen vétlenül - egy kislányt is, hogy a felelősség terhe alatt felhagyjon az ivással és leszereljen a köteléktől. Azonban csak a nyomozáshoz ért, ezért maradva a kaptafánál, magánkopóként tevékenykedik tovább. A nyugisabb fajta magánszimat, aki főleg egyszerű szívességeket vállal, rázós ügyekbe, ha nem muszáj, nem keveredik bele.
Magányosan tolja befelé vacsoráját kedvenc falatozóinak egyikében, amikor egy lepukkant fiatalember megkéri, hogy a testvérének segítsen. Hamar kiderül, hogy a tesó nem éppen legális ügyekkel keresi a pénz és a feleségét elrabolták. Scudder tudja, hogy az ilyen ügyek komolysága miatt azt kifejezetten az FBI-jal kellene intéztetni, mégis belegabalyodik a se nem túl szövevényes, se nem túl megterhelő nyomozásba. Mert mire Scudder képbe került, az asszonykát meggyilkolták, így neki tulajdonképpen csak a tettes felkutatása maradt, hogy a férj önmaga teljesítse be a bosszúját. Ami viszont nem megy simán, mert ahány szemtanú, annyi vélemény és még a kábítószer-ellenes csoport is belekeveredik, hiszen a férj díler. De lehet, hogy a gyilkosok is... vagy nyomozók... vagy csak két aberrált állat...
A kezdő képsorok egy tényleg noir-os krimit ígérnek. Scott Frank jól felmondja a leckét, a hetvenes évek krimi-akció filmjeiből.
Scott Frank, gondolom, viszonylag hűen adaptálta Lawrence Block író krimi regényét. Mindenesetre az író több műve is megjelent nálunk és egyébként is a világon mindenhol bestsellerek a könyvei.
Scudder figurájával már 1986-ban találkozhattunk filmen, amikor Jeff Bridges alakította a kopót a "Egy lépés a halál" című, nem túl ismert krimiben.
A "Sírok közöttnek" van egyfajta elég erős noir-os hangulata, ami nagyon kevés ahhoz, hogy végül egy jó filmet kapjunk. Igyekeznek hatvan éves korára Liam Neeson-ből akciósztárt faragni, amivel semmi bajom, mert egészen hihető számomra a kiállása miatt, de, hogy nem a "Sírok között" fogja ezt a vonalat erősíteni, lassú tempójával és érdektelen történetével, az egészen biztos. Részemről, amíg Neeson tudja hozni az erőskezű odacsapok figurákat, addig inkább az "Elrabolva" és a "Non-Stop" kategóriájú filmeket kellene gyártania, tonnaszám. Vagy, mint a "Fehér pokol" farkasvadásza. Mert azok sokkal inkább magukkal ragadják az egyszeri nézőt, mint ez a közel két órás altató.
Barangolunk a helyszíneke... unatkozunk... elalszunk.
30% Ha az összhatást tekintem.
Amúgy lehetne több is, mert szépen van fényképezve, jók a színészek, kellemes a zene, csak nem szórakoztat. Untat és altat.
Biztos vagyok benne, hogy Block regényei lebilincselő szórakozást tudnak nyújtani, hiszen a könyvben könnyebb megjeleníteni a szereplők belső monológjait. (Nem lenne sikeríró, ha nem lennének jók a könyvei!) Több megjelent magyarul. Érdemes adni neki egy esélyt. Szigorúan könyvben!
A noir-hoz a film kevés.
A noir nyomozók erős szarkasztikus humorral bírnak.
Kevés, hogy lepusztult utcákat és szakadó esőt látunk.
Kevés a nyomott hangulat és a szürkés, barnás szűrés.
És hiányzik egy markáns női karakter, akiért a nyomozó szíve megdobbanhat.
A szövevényes bűnügy is kimaradt, a végén nagy csavarral.
Az megvan, hogy a NAV elnöke elment a jó-baráthoz beszélgetni?
Biztos láttad a videót, amely szánalmas, mint állat.
Mi nem tetszik?
Először is az, hogy ez elvileg azért egy fontos megbeszélés kellene, hogy legyen. Nem spontán, beállítok, várok az épület előtt, aztán lesz, ami lesz.
Nem így működik, hiszen itt fontos - FONTOS - emberekről van szó.
Telefonos egyeztetés, kerekasztal beszélgetés, zárt vagy nyilvános variáció, stb.
Ezzel szemben, a NAV elnöke és ügyvédje, mint két utca embere, az épület előtt vár, hátha a Jó-barát kijön eléjük?
Ne nevettess már!
Ezek után, sietve beérik az emberüket, az persze angolul mond valamit, (Kért időpontot egyeztetésre?) mire Vida: - Nem értem mit mond, tolmácsot szeretnék kérni... - mindezt maga elé.
Könyörgöm, ha nem beszél angolul, miért nem vitt eleve egy tolmácsot? (Talán Goodfriend tud magyarul, csak, hogy beégesse, nem így szólt hozzá???)
És azt, hogy tolmácsot szeretne kérni, azt kinek is címezi?
Az ügyvédjének?
Akkor így kellene: - Légy szíves, fordíts nekem, mert nem beszélem a nyelvet!
Vagy az ATV riportereinek címezi?
Az meg milyen már? Tőlük kér segítséget? (Mintha kötelező lenne a riportereknek egy tolmáccsal interjúra menni.)
Egy NAV elnök?
Ma?
Európában?
Hogy került oda ez a nő???
Van egyáltalán érettségije? (Nekem van és volt angol nyelv benne...)
Még oroszul tanult?
Gondolom, ha lovári vagy zsadányi lenne a nyelv, azt tudná. (merő rosszindulat tőlem.)
Vagy orosz?
Ilyen fontos pozícióba hogyan kerülhetett a nő, ilyen hozzáállással?
Nekem kellemetlen az egész.
Ma, Magyarországon egy ilyen fontos személy nem képes angolul gagyogni pár szót?
Hát egy könyvesboltba is érettségivel, nyelvtudással veszik fel az embert, hiszen annyi a külföldi hazánkban.
De oké, nem tanulta, nem érti. Elfogadom.
De akkor legyen már annyi alázat benne, hogy intéz magának egy fordítót és nem a kamera előtt égeti be magát, hanem odaállítja harmadiknak és bemutatja és rajta keresztül intézi a mondandóját. Mint egy profi.
És nem mint egy lókupec.
Még az kellett volna, hogy Győzikésen magyarázni kezdje: - Nem érteeeeem! Halllllooooodddd! He?
Stephen King ezen művéért nem rajongok túlságosan. Magam sem tudom miért. Talán, ha tippelnem kellene, azt mondanám: a horror ebben a műben nem rugaszkodik el teljesen a lehetségestől. A könyv - és film is - kb. olyan lehet az íróknak, mint Spielberg Cápája a tengervíz mellett nyaralóknak. Bemutatja a sötét oldalát valaminek, ami akár, kicsi ugyan a valószínűsége, mégis előfordulhat.
Paul Sheldon (James Caan) sikeres romantikus regényfolyam írója. Nyolc kötetet adott ki egy Misery nevű hölgy múlt századi kalandjaiból, melyet főleg középkorú nő olvasói faltak, nem kevés pénzhez juttatva az írót. Viszont Sheldon már szeretne a kommerszből az értékesebb irodalom felé kacsintgatni, amely talán nem hoz pénzben annyit, amiért összeszorulna a kiadója szíve, viszont lehet, hogy kritikai körökben végre "írószámba" vennék.
Sheldon, babonás szokások miatt, valahova a Sziklás-hegységbe, egy csendes kis motelba vonul vissza, megírni élete új és talán fő művét, amely véletlenül sem pihegő mellű kisasszonyokról és párbajozó ficsúrokról szól. Az új mű elkészül és Paul elindul önkéntes száműzetéséből, vissza a világba. Viszont közben leesett a hó, csúsznak az utak és a megbokrosodott kocsit képtelen az úton tartani. Lecsúszik a mélybe és hatalmas szerencséjére egy nő, Annie Wilkes (Kathy Bates), képes kimenteni és saját házába szállítja, ahol megkezdi gyógyítását, a maga sajátos értelmezésében.
A "Tortúra" roppant nehéz mű, ha filmes adaptációra való átültetésről van szó.
Először is, mivel egy kamaradarabról van szó, kifejezetten jó színészeket kell találni a karakterek bőrébe. A film közel kilencven százaléka egy férfi és egy nő macska-egér játékáról szól. Rossz színészekkel lehetetlen a fojtó atmoszférát, a lelkileg megterhelő szituációt hitelesen visszaadni. James Caan előtt tucatnyi hollywoodi sztár dobta vissza Paul Sheldon szerepét; kinek ideje nem volt rá, ki nem érezte magát megfelelőnek, ki nem akart ilyen filmben részt venni, ki pedig imázsát féltette, hogy teljesen háttérbe szorul a női főszereplő mellett.
Ez mondjuk jogos feltételezés, mivel a film abszolút főszereplője egyértelműen a pszichopata nővér, aki az író első számú rajongója. Paul, az író, gyakorlatilag csak alájátszani tud az őrületnek, egészen a fináléig.
Kezdetben az őrület csak nyomokban tör felszínre...
Annie Wilkes múltja sötét és haláltól terhes. Nem is tudunk meg eleget róla. Még a Paul által titokban átlapozott újságkivágásokat tartalmazó napló sem képes teljes képet festeni az Annie-ban élő lélekről. Néhány kiborulása és megnyilvánul csupán lazán árnyalja a nő hátterét, lelkivilágát, viszont nagyon kevés ahhoz, hogy tisztában legyünk azzal, honnan jutott el odáig, hogy végül az a beteg ember legyen, aki képes a külvilágtól elzárva, egyedül élni, választott börtönében, mégis elég kohézióval rendelkezzen, amikor adott egy lehetőség - a könyvben utalásra emlékszem, hogy talán ő a felelős a balesetért - megragadhassa azt.
Persze amit látunk, az ahhoz éppen elég, hogy a film végén ne az asszonynak szurkoljunk, mégis hiányzik valami kézzel fogható, amely magyarázatot ad tetteire. (Vagy csak én vagyok kíváncsibb a figurára)
Paul Sheldon kirakati bábú, amelyre a főszereplő ráerőlteti akaratát. Sheldon játékszer, melyen Annie kitöltheti beteges hajlamait. Egyetlen oka, hogy tovább tud életben maradni, hogy bár testileg rá van utalva a nőre, ez szellemi formában fordítva van, hiszen Sheldon agyában van valami - Misery lehetséges folytatása - amelyet viszont a nő akar megszerezni. A függőségi viszony erősen eltolódik, hiszen a nő bármikor képes akaratát a tehetetlen férfira erőszakolni. Szóval a határok kissé eltolódnak.
...hogy végül az író rádöbbenjen, csak úgy menekülhet meg...
Amiben a történet kicsit eltér a hasonló filmektől, regényektől, az az, hogy az alárendelt szerepében egy amúgy erős férfi kerül. Még ma is, ha erőszakról beszélünk, pl. családon belüli értelemben, az emberben elsőre az összevert nők képe jelenik meg, pedig, bármilyen hihetetlen, fordított példák is akadnak rendesen.
Itt ugyan nincs rokoni kapcsolat, ám ettől semmivel sem borzasztóbb a felvázolt eseménysor.
Vajon hány híresség karja kezdett lúdbőrözni King hatására, amikor az utcán, étterembe, esetleg könyv vagy lemezbemutatón odaszólt nekik egy ismeretlen a tömegből: - Én vagyok az ön első számú rajongója!
A filmben több félelmünk kel életre.
Félelem a hatalomtól, kiszolgáltatottságtól, bezártságtól, szabadság elvesztésétől, stb.
Sokat segít Barry Sonnenfeld kamerája a karakterek érzéseinek visszaadásában. Mivel a zárt szoba alapjában véve elég kicsi tér a beállításokkal való játékra, Sonnenfeld a nyomasztó hangulatot rengeteg arc közelivel és eseménysort mutató totál plánnal gerjeszti. Kathy Bates arcát, alakját többször fényképezik alulról, Paul szemszögéből, hogy kiemeljék ezzel a fenyegetettsét, amelyet sugároz magából. Egy bármikor kitörni kész vulkán.
Mivel a figurák sok mindent csinálnak a képen és ez nem lenne alapjában véve feltétlenül izgalmas vagy figyelemre méltó, Sonnenfeld azzal hangsúlyozza ki ezeket a tevékenységeket, hogy pluszban behelyezi a cselekvést a kép közepébe: pl. amikor Annie mintegy mellékesen locsolgatni kezdi a benzint Paul ágyára, láthatjuk a színésznőt, amint körbe sétál és beszéd közben a keze megrándul, locsol, majd közeli csak magát a kezet mutatja, miközben benzint spriccel a kis tartályból az ágyra.
Segít a nézőnek az apró részletekre fókuszálni.
...ha olyanná válik, mint Annie és ölni fog.
Hasonló képi világot és kidolgozást, hangulatban és vágásban még "A bárányok hallgatnak" című thrillerben véltem felfedezni. Pedig nem is ugyanazok dolgoztak a filmen.
Horrorfilmmel viszonylag ritkán nyernek színészek, de Kathy Bates teljesen jogosan érdemelte ki az Oscart.
A sztárok és rajongóik közötti konfliktusok hálás témái a hollywood-i filmeknek.
Huddles író-rendező saját kamaradrámáját adaptálta filmvászonra. A direktor nem túl termékeny: három film közel 17 év alatt. Viszont mindig sikerült terveihez ismert színészeket megnyerni...
A 2013-as "Filozófusok" kapott egy sokkal érdekesebb alcímet, hogy az átlag intelligenciájú néző ne lapozzon azonnal tovább a moziműsorban, ha belefut. "After the Dark". Erre nagy szükség van, hiszen a film gyakorlatilag nem más, mint egy gondolatkísérlet, egy brainstorming, amely egyetlen helyszínen játszódik - iskolai tanteremben - és ezen az sem változtat, hogy a kimondott és elképzelt gondolatok vizuálisan mind megjelenítődnek a nézők előtt. Így, bár valójában ki sem mozdulunk a helységből, mégis kapunk elég akciót és látványt, amely segít érthetőbbé és szórakoztatóbbá tenni a száz percnyi filozófia órát.
A feltevés egészen ötletes és a megvalósításban van kraft, egyedül az a zavaró, hogy maga az elmélet, amelynek kibontogatása végül már-már átmegy komolytalanba, alig valamivel másabb, mint mondjunk egy olyan kifejezetten Amerikában elterjedt szerepjáték, amelyben a fiatalok körbe ülik az asztalt és kártyákkal, kockákkal győzik meg a másikat, hogy figurájuk értékes és túlélő a nagy kalandban.
A film is egy hasonló kalandjátékot elevenít fel - hasonló tematikájú könyv jelent meg magyarul is. Tanárunk felvázolja a szituációt: Világégés, föld alatti bunker, amely tíz embernek nyújt egy évig tartó védelmet, ami ha letelt, végre elhagyhatják a kényszerű börtönt és benépesíthetik ismét a bolygót. (És a feltételezés szerint több ilyen bunker található elszórtan a földön.) Csupán az a baj, hogy ők, a teremben húszan vannak, plusz a tanár. A feladat, kidilemmázni, hogy ki legyen aki bekerülhet a védett objektumba. A nehezítés, hogy első körben a tanár kioszt egy kártyát mindenkinek, rajta különböző szakmákkal, hogy elmélázhassanak, kinek a munkája lehet fontos a későbbiekben, amikor be lesznek zárva. Eleinte logikai úton próbálják végigvinni a gondolatjátékot, amiben a tanárnak nem jut hely, hiába említi meg, hogy ő lehet a Jolly Jóker. Mert mint kiderül, a játék közben változhatnak a szabályok, ami a kísérlet végkimenetelét erősen befolyásolhatja.
Második körben a kapott kártyákat kihajtva mindjárt mindenki kap egy plusz tulajdonságot, amely a logikai érvelés mellett elterelgeti a tanulókat az érzelmi döntések felé. Ez talán a film legizgalmasabb szakasza.
Végül pedig egy jópofa variációt is megismerhetünk, amikor optimálisan csak egy egyéves bulit látnak a bunkerbe költözésen. Itt már karistolgatjuk a komédia határát.
A film lassan indul be, néhány diák erkölcsi kérdést csinál abból, hogy ne vegyenek részt ebben a gondolatkísérletben. Ez a film legfárasztóbb része, hiszen nincs másról szó, mint beszélgetésről. Mégis, van, aki nem akar a részese lenni, ilyen-olyan okból - ami nekem csak simán a tanulás alóli kibújásnak tűnne, hiszen egy brainstorming az nem fájhat. A tanár azonban hamar megzsarolja őket jegyeik lerontásával, így az eszetlen ellenkezést megtöri az erősebb befolyás. (Mindenféle filozófia nélkül...)
A kísérlet - a beszélgetés - azonban már kilép a terem keretei közül, hála a forgatókönyvnek és zöld háttérnek és még így is van némi kamaradarab íze a filmnek, enyhén színházi hangulattal, pedig a zöld háttér és CGI mindent megtesz, hogy a szituációt a nézők és a szereplők realitásába hozza.
A zene sejtelmes és hangulatos a fényképezés meg szép, bár érezhető, hogy főleg studióban forgott a film és később, trükkel került bele a látvány.
A szereplők elfogadhatóak. A tanárt játszó James D'Arcy egészen delejes alakítást nyújt. Tetszett, hogy néhány korábbi gyerekszínészt felismertem fiatal felnőttként. A Kémkölykös Daryl Sabara és a Harry Potteres Bonnie Wright.
A másfél órás gondolatkísérlet végére pedig még egy kis halvány csavarfélét is kapunk, habár erre olyan nagy szükségünk nem lenne.
A film Mafab adatlapja: A sötétség után - The Philosophers (2013)
65%
Először furán fog hatni a film hangulata és felépítése, de ha a nézőben van affinitás a gondolkodásra, el tud szórakozni a felvetett kérdésekkel és újakat is kitalálhat. Mindenesetre ha a jövő filozófusait ilyen tanórákkal képezik ki agyalásra, úgy vélem, magam már képesített agymenő vagyok. (Hiszen magam is el szoktam ilyen "marhaságokon" gondolkodni...)
Ben Falcone három tucat vígjáték és komédia szerep után úgy vélte, képes megrendezni egy egész estés szórakoztató filmet. Elsőre mindjárt egy kifejezetten nők számára írt, nőkről szóló keserédest hozott össze. Férfiként nehezen tudtam élvezni.
Tammy (Melissa McCarthy) egy igazi lúzer, de ami még rosszabb, nem az a szeretni való fajta, hanem az idegesítő, önsorsrontó, kihanemén féle. Egy gyorsétteremben dolgozik, ahonnan kirúgják, mivel megbízhatatlan munkatárs. Mikor hazaér, kiderül, hogy férje a szomszédasszonnyal csalja, aki fele akkora, mint Tammy. És a férje még főzött is neki valami finomat. A szemétláda.
Tammy hirtelen ötlet hatására kapja magát és hazamegy, hogy új életet kezdjen. Szerencsére, anyja csupán két háznyira lakik Tammy-ék házától, így pár perccel az arculcsapás után, a férje helyett már az anyjával veszekedhet a semmiről sem szóló életéről. Tammy kimenekülne hiábavaló életéből, ám nagyanyja nem engedi el egyedül. Ketten lázadnak és indulnak el az Amerika körüli turnéra, hogy Tammy végre embert faragjon magából és a nagyanyja láthassa végre a Niagara vízesést. Közben történnek velük vicces és kínos események; rendőrségi ügy, rablás, öregszex, leszbi buli és becsúszik egy mély barátság is.
Melissa McCarthy közepes formáját hozza. A szövegei közel sem olyan viccesek, mint a "Női szervek"-ben, és nem is olyan idegesítő a figurája, mint "A személyiségtolvajban". Tammy-t nehéz megkedvelni, hiszen nagy a szája, de nincs mire. Az a fajta ember, aki bemegy az étterembe, veri a palávert, végül 10 cent jattot sem hagy, mert nincs annyi sem a zsebében. Nem egy barátnak való ember.
Úgy érzem, jó színésznő, de valahogy beskatulyázták az idegesítő seggfej szerepébe és nem elég erős művész ahhoz, hogy elvigyen egy filmet a hátán. Még akkor sem, ha mellé olyan sok "húzónevet" pakolnak.
A Tammy viszont egyszemélyes shownak sem elég, olyannyira kevés benne a humor. Megismerünk egy kisvárosi lányt, aki elcseszte az életét és valószínűleg az életben nem lesz semmiben sikeres. Látni érdemes ezt? Egyáltalán nem.
És Susan Sarandon bedagadt lábát is ki bírtam volna hagyni, hiába 68 éves a színésznő és nem várható el tőle, hogy negyvenes pumákat alakítson a vásznon. Köszönöm, nem! Inkább maradjon kellemes emlékem róla a nyolcvanas-kilencvenes évekből.
- Te Susan! Leszek valaha olyan nagy színésznő, mint te? - Már most kétszer akkora vagy...!
A filmet igazából az menti meg a teljes érdektelenségtől, hogy remek karakterszínésznők szerepelnek a kövér komika mellett. Allison Janney, mint édesanya, aki már nagyon unja lánya viselt dolgait és belefásult a felesleges vitákba. Susan Sarandon a szókimondó és alkoholista nagymama. Bemutatni nem kell, mindenki ismeri a nevét, aki szereti a filmeket. A kikapós szomszéd lány szerepében Toni Collette nevetgél közel három percig, ami sértő egy ilyen színésznő kvalitásait tekintve. Kathy Bates, mint öreg leszbikus barátnő, kellemes emlékeztető, hogy él egy ilyen remek színésznő. Sandra Oh pedig szintén teljesen eltékozolt tehetség, annyi remek dráma és a Grace klinika után. Dan Aykroyd pedig szinte cameo.
A kisember kisboltot rabol? A "Nekem 8"-at lehetetlen felül múlni.
A Tammy sok elsőfilmes rendezői hibával rendelkezik. Nem elég érdekes, a karakterek nem feltétlenül szerethetőek, néhány forgatókönyvi húzás és jellemfejlődés logikátlan, nem követhető. A humor faktor teljesen esetleges és buta. Még McCarthy zsenialitása sem tud átütni a forgatókönyvi hiányosságokon és ötlettelenségen. El tudsz rajta mosolyodni, nevetni azonban nem biztos, hogy fogsz. Főleg nem, ha férfi vagy.
Mert nem neked szól.
Elvileg a nőknek szólna, nekik viszont idegesítő lehet, ahogyan megformálják benne őket. Egydimenziósan, nevetségesen.
