2018. május 31., csütörtök

A hely - The Place (2017)

A hely - The Place (2017)


Rendezte: Paolo Genovese

Megtekintés: Genovese előző filmje, a "Teljesen idegenek - Perfetti sconosciuti (2016)" után kifejezetten érdemes a figyelmünkre.

Közel egy éve volt szerencsém a "Teljesen idegenekhez" és még a mai napig motoszkál bennem a film a témája miatt. Ha nem láttad még, szerintem mindenképpen pótold.
Abban a moziban egy vacsoraasztalnál ül össze egy baráti társaság és némi hipotetikus és etikai-morális kérdezz-felelek után kitalálják, hogy telefonjaikat az asztal közepére teszik és a vacsora alatt beérkező hívásokat megosztják egymással, ezzel bizonyítandó, hogy nincsenek titkaik.
Genovese ereje abban áll, hogy egy egy-helyszínes kamaradrámát tud elmesélő eszközeivel kifejezetten jó moziélménnyé "szélesíteni" Tudjuk, hogy egy leginkább színházi darabnak megfelelő filmet látunk, de mégis, a játék, a történet miatt olyan, mintha kitekintenénk a világra. Talán nem véletlen, hogy Genovese remek drámáját több ország átvette, hogy saját változatot készítsen belőle.

Ha úgy tetszik, a mikrokozmosz ebben a moziban sem változott sokat. A vacsora asztalt felváltotta egy éttermi, ahol a férfi (Valerio Mastandrea) bonyolítja le"munkáját" (Vagy épp túl, ha úgy tetszik...) és esetenként eszik is.
Apró töredékekből áll össze a mozaik, amelyben áthallás lelhető fel az ezer sorsa, amelyet a férfi (így nevezik meg) szemén keresztól láthatunk, néha békaperspektívából.
A férfi egyetlen notesszal bajmolódik és néhány párbeszédből kiderül, hogy misztikus alkukat köt a hozzá segítségért forduló emberekkel, néha bizony kifejezetten etikátlan feladatok elvégzéséért cserébe.
Lassan megtudunk annyit néhány karakterről, hogy összeálljon a kép és legyen kiért izgulnunk, ám a vége-főcím után is maradnak bőven kérdéseink, amelyek egy részére koholhatunk magunk is magyarázatot, de néhányat viszont kifejezetten szerettem volna, ha valahogyan beszuszakolna a forgatókönyvbe.

A férfi olyan alkukat is köt, amelyben kifejezetten orvosi csodáknak kellene létre jönnie, amennyiben tartja a szavát. Vakság, kóma, Alzheimer. Ezekre is kínál gyógyírt, mint, ahogy elvileg arra is képes, hogy valakinek az Istenbe vetett hitét visszaadja, vagy szépséget ígérjen.
Sok megfoghatatlan dolog, amelyeket csupán egy valaki szokott embereknek szolgáltatni a kultúrtörténelemben: Maga az Ördög.

Vajon a férfi maga az Ördög?
Vagy maga is "rab", akit a titokzatos notesz irányít és értelmünkön kívül álló, felsőbb hatalom terjeszkedik mögötte?


Ha így is van, akkor akik kapcsolatba kerülnek vele, hogyan tudták meg, hogy hozzá egészen bizarr kérésekkel is lehet fordulni, sőt, ha cserébe megtesszük, amit kér, akkor a viszonzás nem marad el, legyen szó egy kapcsolat újramelegítéséről, vagy vakságtól való megszabadításon át egyenesen a boldogságba vezető útig?

Nem tudom, mennyire új a történet egy titokzatos emberről, aki a vesénkbe lát és kihasználva gyarlóságunkat, megvásárolja a lelkünket. Úgy vélem, az emberi természetből adódóan ez egy vissza-visszatérő filozófiai kérdéskőr része.
Ha nem szedegetem elő az elmúlt évszázadok Mephisto történeteit, már kedvenc írómnál, Stephen Kingnél is előkerül a téma a "Hasznos holmik - Needful Things (1993)", amelyben az Ördög vagy egy értelmen felül álló misztikus lény egy egész kisvárost emészt el különleges hatalmával, pusztán a humán gyarlóságra építve.

Felmerül a kérdés, hogy a kérésekért cserébe miért kell a kétségbeesett embereknek néha egyenesen olyasmit megtenniük, amelyet a jog-rendszerűnk és saját etikai belső érzéseink is kilöknek magukból. Bizonyára a drámaiságot fokozandó. Azonban, ahogyan egyre több a kérdés, mind jobban távolodunk el a férfitól, szinte várva a bukását, egy végső csavarban.
Ez pedig meg is érkezik, hogy azután újra írva a történetet, mégis a férfi oldalára állva keressük a mögötte álló bűnösöket, legyenek akár azok maguk az istenek.

Nem lehet azt állítani, hogy Christopher Kubasik termékeny író lenne, "A hely" alapötlete azonban kifejezetten erős és a rendező, valamint Isabella Aguilar remek misztikus-drámát épített köré, amelyben a misztikum úgy van jelen, hogy az nem kulminál a vásznon, végig lebegtetve a kérdést. Egészen a befejezésig, amikor a lezárás segít a karakternek "kilépni a bőréből".

Genovese kiváló olasz színészeket szerződtetett a szerepekre, néhányukkal korábban is dolgozott együtt. Kiemelném a vezeklő rendőrt alakító Marco Giallini-t, aki korunk egyik legjobb olasz színművésze.
Az egyetlen, amiért a film kicsit alatta marad a "Teljesen idegeneknek", hogy sok kérdést hagy megválaszolatlanul.
Erős pozitívum, hogy Genovese olyan jól használja ki a teret, hogy szinte észre sem vesszük, hogy el sem hagytuk a film mikrokozmoszának helyszínét: az éttermet.
Talán a férfi tekintete is azért kalandozik el a kinti környezet figyelésében, mert szívesebben lenne máshol?
Sok kérdésünkre választ kaphatunk ebben a remek filmben, amelyik kis késéssel eljutott hozzánk is a mozikba.

A film soundtrack videóinak helye!

75%

A film Mafab adatlapja: The Place (2017)

Ha megnéznéd:
- A hely (2017)


2018. május 30., szerda

Bosszúvágy - Death Wish (2018)

Bosszúvágy - Death Wish (2018)


Rendezte: Eli Roth


Megtekintés: Néha érdemes egy-egy poros filmből Remake-et készíteni, de vajon az 1974-es "Bosszúvágy - Death Wish" az a film?

1974-ben már nem számított újdonságnak az a fajta bosszúfilm, amit a "Bosszúvágy" képviselt, hiszen hasonló darabok már készültek a hatvanas években is. Lásd.: Halálfejesek (1967)
Amiben talán új volt a mozi, hogy kendőzetlenül állt ki a kisember mellett a bűnözők ellenében és az adott korban frissnek hatott erőszakosságával, ami ma már simán átmenne egy korhatár besoroló bizottság előtt is. A hetvenes évek közepén, amikor a meghasonlott USA-ba hazatértek az amerikai katonák, veteránok, kicsit megváltozott a korábbi idillinek beállított életérzés. Amerika elvesztette tisztaságát és már nem volt többé a lehetőségek hazája.
Az utcákra szabadult egy erőszakosabb generáció, amelyiknek már nem voltak álmai és nehezményezte a politika befolyását az átlagpolgár életére.
Rengetegen tértek haza a háborúból, akiknek most a mindennapokkal kellett megküzdeni. Sokuk kábítószerfüggő, meghasonlott emberek, akik galerikbe tömörültek, pont úgy, mint a háború és a kormány ellen lázadozó fiatalok, akik többé nem bíztak saját országukban.
A városi élet egy sokkal sötétebb árnyalatot kapott. A kilátástalanság, a bizalom elvesztése a kormányzattal szemben kinevelt egy frusztrált társadalmat.
Már erre figyelmeztetett az "Eper és vér - The Strawberry Statement (1970)" című dráma is, amelyben egyetemisták tiltakozásuk jeleként elbarikádozzák magukat az egyetemi városban, hogy végül a karhatalom törje meg lázadásukat.
Az utcákat ellepik a bandák és már nincs már meg a hatvanas évek romantikája sem: elég egy rossz szó és folyik a vér.
A kábítószerhasználat felfelé ível és az első fogyasztói azok a harmincas férfiak, akik visszatértek Nam poklából. Köréjük szerveződnek különböző csoportok, amik a rendszer ellen lázadva pont a kispolgárokat veszik célba.

Az eredeti "Bosszúvágy" erről mesélt, főszerepben a hetvenes években már idősnek számító Charles Bronsonnal. Családját támadás éri és a kispolgár miután nem kap megfelelő támogatást a rendőrségtől, saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Brian Garfield regénye 1972-ben jelent meg és nagyon gyorsan megfilmesítették. A végeredménnyel az író olyannyira nem volt elégedett, hogy folytatást írt az első történethez, a "Death Wish-hez, a.k.a. Halálvágyhoz.
Karakterei azonban tovább éltek a vásznon és Bronson még további négy részben irtotta a városi hulladékot.
Utána a történet gyakran visszaköszönt a vászonról, más-más köntösben, de a lényeg sokat nem változott: Egy banda erőszakot alkalmaz a főszereplőn vagy családján, a főhős felveszi a kesztyűt és visszavág. Az alapanyag egyszerű és megfelel egy akció-drámának. Lehet a karaktert rendőrre cserélni és akkor még több vért lehet ontani.


Volt értelme 2018-ban leporolni a témát?
Abból a szempontból igen, hogy legalább az öregedő Bruce Willis kapott egy lehetőséget, hogy ismét hozza a blazírt Bad-Ass figurát.
Szükség volt életre kelteni Paul  Kersey - a könyvben Paul Benjamin - karakterét?
Nem feltétlenül, hiszen már semmi új nincs a történetben. Amerikában mindennapos az erőszak az utcákon. A hetvenes években csak éledező jelenség most már része a amerikai életérzésnek. Diákok lövöldöznek a suliban, beteg elméjű emberek zárkóznak hotelszobákba és lőnek a tömegbe. Az iskolai erőszak külön tantárgy és az Internet is kitermeli a maga pszichopatáit.

A "Bosszúvágy" mondanivalója tehát már nem hordoz nekünk semmi újat, ellenben még mindig szórakoztató lehet azt nézni, amikor a kisember végül feléget mindent maga mögött és fegyvert ragad. A "Bosszúvágy" ráadásul egy lusta feldolgozás. Paul Kersey egy világ szerencsése. Sikerül egy olyan bandával leszámolnia, melynek tagjai nem kompetensek, egymással is alig érintkeznek, így egy egyszerű western forgatókönyveként, Kersey, mint a város leggyorsabb pisztolyforgatója, egymás után levadássza ellenségeit, a végére egyenesen szintet lép és a rá küldött orgyilkosokat profikra jellemző hidegvérrel mészárolja le, miközben elvileg a karakter egy tehetséges trauma-szakorvos. Igaz, a történet alapját képezi az is, hogy a pacifista hős végül szélsőséges módszerekhez nyúlva beszennyezze a kezét, de így mennyire rugaszkodik el a dráma a valóságtól és lépünk át a szürreálisabb akciófilm műfajába?
Teljesen!

Eli Roth munkásságát kifejezetten kedvelem, habár mint direktor nem a megvalósítás az erőssége, hanem, hogy olyan témákhoz nyúl, amelyek annak idején érdekeltek engem is a filmek nézése közben. Roth egy rajongó, aki nem kritikusoknak, hanem a nézőknek készíti filmjeit. Sajnos a végeredmény néha eklektikus "Kopp-Kopp - Knock-Knock (2015)", de a "Bosszúvágy" egy korrekt darab, épp a plusz, ami hiányzik belőle. Roth-nál azonban ez megszokott. A szív.
A vértől iszamós, még forró és lüktető szív.

Szomorúvá tesz az is, hogy mostanra az általam nagyon kedvelt Elizabeth Shue gyakorlatilag az "Árnyék nélkül" óta nem kapott egy rendes szerepet, egy rendes moziban. Viszont mintha Josh Brolin akkortól kezdett volna felfelé ívelni. Vincent D'Onofrio a testvér szerepében is kihagyott ziccer, mert több volt a karakterben, mint amit a filmben kaptunk belőle.

Willis Liam Neeson-t ütötte ki a főszerepből.
Ez az első filmje Roth-nak, ami nem horror.

A film Mafab adatlapja: Bosszúvágy - Death Wish (2018)

65%

Ha megnéznéd:
- Bosszúvágy (2018)





Néma - Mute (2018)

Néma - Mute (2018)


Rendezte: Duncan Jones


Megtekintés: Negatív jövőképből jeles, szórakoztatói faktor kérdéses.

Amikor először láttam meg, hogy Duncan Jones új filmmel készül, nagyon vártam. A direktor korábbi mozijai ugyanis kellemes filmélmények annak, aki fogékony a fantasztikum és érdekes morális kérdések boncolgatására. Azonban a "Mute" alulmúlta a várakozásomat, mert bár részese egy Jones féle univerzum építésnek és a felvázolt jövőkép is részletes, vizuálisan és/vagy hangulatában emlékezetes, ám összességében egy hosszúra nyújtott, nem is túl izgalmas, töredezett bosszú film, amelyben érdekes pontok a nyomozati részek, ahogyan főhősünk eljut A-ból a B-be.

Duncan Jones viszonylag fiatal rendező. Tehetségét a művészetek iránt biztos a papától örökölte, David Bowie-tól, aki első filmrendezői munkájában tevőleges vett részt. 2000-ben Jones megrendezett egy Bowie koncert mozit, melynek anyagát a New York-i Roseland bálteremben rögzítették, június 19.-én. Gondolom, apu ráhatása lehetett, hogy Duncan megragadt a fantasztikus filmek világában, hiszen apu is rendszeresen kerülgette a témát, mind filmekben, mind zenei tevékenységében.

Rendezői debütálása egy érdekes kamaradarab, amelyben Sam Rockwell egyedül állt helyt, több szerepben. A "Hold - Moon (2009)" kifejezetten egy poénra kihegyezett, társadalometikai kérdéseket feszeget és az embert, mint egyedülálló, szuverén személyt mozgatja a történetben, hogy azután kapjunk egy pofont: A főszereplőről kiderül, hogy valószínűleg klón és többedmagával, gyakorlatilag rá van kényszerítve, hogy egy befolyásos társaságnak végezzen karbantartási munkákat a Holdon, mert olcsóbb a klónokkal folyamatosan tartani a tempót - kiiktatva a korábbi "darabot", - mint betanítani valakit a földön és kijuttatni az űrbe.

A "Hold" olyan pozitív visszhangot kapott nézői és kritikusi szinten, hogy Jones lehetőséget kapott több pénzből, Hollywood-i produkciót tető alá hozni. A "Forráskód - Source Code (2011)", ha lehet, még elborultabb ötletekkel foglalkozott, amelyben az időutazás egyik formáját vesézik ki, beoltva némi "Idétlen-időkiggel". Az ember miben léte itt is fontos kérdéssé lépett elő, amikor a film végén kiderül, hogy hősünk tulajdonképpen már nem is képes az életre, csupán a nagy hatalmú társaság az, amelyik kihasználva az agyában rejlő információkat, kizsákmányolja a testet.

Itt még azt jósoltam volna Jones-nak, hogy ha így folytatja, igen fontos sci-fi rendező lehet belőle, de bevállalta a videójátékból készült Warcraft mozit, amely legalább annyira visszavetette Jones renoméját, mint korábban Shyamalan karrierjét rombolta "Az utolsó léghajlító". Miért? Mert minkét történet már egy korábban ismert univerzumot dolgozott fel, amelyben rendezőink kézjegye nem tud markánsan érvényesülni, legalábbis, nem érződik a kész művön. Világszinten a film nem bukott meg, de bőven alatta maradt a várt bevételeknek.

A "Mute" kifejezetten visszaesés Jones filmográfiájában és beállt a Netflix által promotált sci-fi mozik sorába, amely jó rendezővel, remek színészekkel, érdekfeszítő történettel, de olcsó kiállításban kerül képernyőre.

A Néma (Alexander Skarsgård) egy bárban dolgozik, ahol gyengéd érzelmek szövődnek közte és az egyik szexi felszolgáló lány között. A kapcsolat tisztaságát nehezíti, hogy a bár amolyan szexgyűjtő pontja a város söpredékének. A lény hamarosan eltűnik és a Néma pedig hol szerencsével, hol logikával, de keresztül vágja magát a városon, hogy megtalálja a szerelmét.

A film pozitívuma, hogy Paul Rudd alakítja a gonosztevőt, Kaktusz Bill-t a filmben és ezért ismét kapunk némi Rudd humort, amit kedvelek. A hátrány szintén ez: Rudd kiváló színész, ha humorról van szó, de mivel beleragadt ebbe a skatulyába, nehéz őt negatív szerepben megszokni, amire rátesz egy lapáttal a film stílusa is, mert néha túl vicces, máskor indokolatlanul komoly/komor. Nehéz is ráhangolódni az eseményekre. A végére már vártam, hogy derüljön ki mi történt és lépjünk tovább. A Két órás játékidő kifejezetten szükségtelen és a kész film néhol emlékeztet "A káosz birodalma" című stílusos borzalomra.

Skarsgård-dal kifejezetten elbánik a forgatókönyv, hiszen végig néma marad. A szuggesztív hangja nem segít a karakter formálásában, bár, arra ott vannak a szemei és gesztusai.
Ha ismered Duncan Jones világát, akkor rengeteg utalást fogsz észrevenni a filmben, amik korábbi munkaira és a magánéletére respektálnak. A filmet dajkájának és édesapjának ajánlja.

Aki nem szereti a lassú folyású drámákat, az kerülje a filmet. Aki viszont kedveli Duncan Jones világát és a főszereplőket, azoknak egyszer elmegy kategória. Persze szerintem. Neked lehet, hogy a kedvenc mozid lesz.

65%

A film Mafab adatlapja: A néma - Mute (2018)


2018. május 29., kedd

Anon - Anon (2018)

Anon - Anon (2018)


Rendezte: Andrew Niccol

Megtekintés: Niccol valamikor elkészítette a Gattaca (1997) című utópia-drámát és azóta jegyzik. Azzal olyan magasra tette a lécet, hogy nem sikerült megugrania.

Mert bár nem emlékszem valamennyi aspektusára a Gattacának, ám az egészen biztos, hogy a remek színészek és a nem kevésbé fontos mondani való mellé még egy nagyon szép, drámai lezárás is társult, egyfajta konklúzióval, ami a flashback-ekkel együtt egy gyönyörű keretbe foglalta azt a metaforikus művet az égbe szállás motívumával.
A baj, hogy ebből a lírai rendezőből mostanra mintha semmi sem maradt volna. Niccol mestere a  hangulatfestésnek, ami a hideg jövőképeket illeti, sőt, "A fegyvernepper - Lord of War (2005)" bizonyította, hogy egy hagyományosabb történetmesélésre is képes, kikacsintásokkal, humorral, az "Anon" azonban egy félresikerült darab, ami a szórakoztatást illeti, hiába a koncepció része, hogy a világ, amelyben a történet játszódik, egy végtelenül steril és neurotikus univerzum.

Annak ellenére, hogy részemről nem éreztem, hogy Niccol elkapta volna a fonalat, köszönet jár érte, hogy a Netflix áldoz arra, hogy minőségi sci-fi kerüljön bemutatásra a szolgáltatásukon keresztül. Nem a cég hibája, hogy néha a felkínált alapanyag nem kellően felhasználó barát.
Az "Anon" egy olyan jövőben játszódik, amikor az emberiség legnagyobb része egy fantasztikus találmánynak köszönhetően amolyan videó kapcsolatban állnak egymással, melynek segítségével szinte nincsen titok a másik előtt.
A főszereplő Sal Frieland (Clive Owen), aki olyan nyomozót játszik, akinek a feladata, hogy ha megkeresik a cégét bármiféle a múltban történt fonáksággal, akkor Sal, mint pártatlan külső szemlélő, felkutassa a kérdéses emlékeket és kielemezve megmutassa, ki a bűnös.
A találmány másik fontos hozadéka, hogy valós időben működik gugliként, ezért bármit látunk, arról információkat kapunk, amelyek 3D-s feliratként vetítődnek ki a szemünk elé a világba, beleértve a velünk kapcsolatba lépő személyeket, akikről szinte minden fontos adatot megtudhatunk.


Nem véletlen, hogy ebben a világban mindenki kicsit tartózkodó és kimért. Sal, miközben a piti lopási ügyeket igyekszik felgöngyölíteni, kap egy gyilkossági ügyet, melynek tettese, egyes jelek szerint, képes belepiszkálni a neurotikus emlékekbe és felhasználók számára a valóságot is ügyesen manipulálja.
Sal a nyomozás során belebotlik egy titokzatos fiatal nőbe, Anon-ba (Amanda Seyfried) akinek fejében ott lehet a kulcs a megoldáshoz.

Niccol még mindig remekül képes a hangulatot átadni. A színek használata, kamerák beállításai, a zene, a helyszínek mind egy letisztult jövőt vetítenek elénk, amelyben nincs helye egyszerű érzelmeknek, vagy csak a hálószoba falai mögött. Az utcák sterilek, nincs egy felesleges elem rajtuk. Mintha a virtuális világba való belépéssel a valóság is egyfajta virtuális helyszínné változott volna, amely azért olyan tiszta, mert a programozók nem látták értelmét, hogy időt szenteljenek a "koszolásnak".

Van lehetőség a történetben, ám akik korábban azt jósolták, hogy Andrew Niccol új filmje az idei sci-fi termés várhatóan legnagyobb dobása, azok egészen biztosan tévedtek. Niccol filmes tevékenységének minősége erősen hullámzó, de az "Anon" legalább érdekesebb témát boncolgat, mint a 2014-es "Arctalan ellenség - Good Kill". Az azonban a rendezőn is múlott, hogy a végeredmény nem lett szórakoztatóbb filmélmény.
Niccol nagy kedvence, Ethan Hawke sem tette tiszteletét ebben a moziban.
Az "Anon" nehezen lesz olyan kult mozi, mint a Gattaca, mert abban érezni a végtelen humanizmust, míg az "Anon" inkább egy öncélú stílusgyakorlatnak tetszik.

+ Hogy a Netflix ontja magából a sci-fi zsánert.
- Hogy ezek a filmek valamiért alig bírnak egy szint fölé helyezkedni.

60%

A film Mafab adatlapja: Anon (2018)

Ha megnéznéd:
- Anon (2018)


2018. május 26., szombat

Fahrenheit 451 - Fahrenheit 451 (2018)

Fahrenheit 451 - Fahrenheit 451 (2018)


Rendezte: Ramin Bahrani

Megtekintés: A Netflix elkényeztet minket sci-fi bemutatóival. De valóban így van ez?

Lassan minden hónapra jut nekünk egy Netflix-es sci-fi bemutató. Csak kapkodom a fejem, hogy ez a vállalat milyen tempóban kebelez be mindent, amire ráteheti a kezét. A kínálat pedig napról-napra bővül, erősödik. Az egyik téma, ami miatt mostanában sokat látom a nevüket, az a fantasztikus film. Azonban van egy megérzésem a rengeteg produkcióval kapcsolatban: A mennyiség rámegy a minőség rovására. Vagy szerinted az elmúlt kb. két év sci-fi terméséből, amelyet a Netflix szolgáltató elérhetővé tett, találtál kiemelkedő darabot? Szerintem még akkor is nehéz, ha véletlenül a remek a téma és még A listás színészeket is sikerül megnyerniük a produkció élére.
Nem tér el ettől a kialakult szokástól jelen filmünk, Ray Bradbury kultikus regényének második nagy-vászon közeli feldolgozása, a Fahrenheit 451 sem.

Disztópikus jövőben járunk, amelyben a hatalom a tűzkeltők kezében van, akik amolyan erkölcsi és morális felsőbbrendűség teljes hatalmával elégetnek bármit, ami a múlt nagy gondolkodóival kapcsolatos.
Kapunk is néhány homályos célzást, miért is van erre szükség, de az amerikai változat nem igazán a pszichológiai okokra koncentrál, inkább a főhős pálfordulása köré szövi a történetet. A történet megértéséhez nem feltétlenül szükséges a könyv ismerete, ám ez a feldolgozás szerintem csak épp a széleit karcolgatja annak a komplex témának, amely az elnyomásról, a gondolkodás cenzúrázásáról mesél.

Aki olvasta a könyvet, annak az is feltűnhet, hogy ez a feldolgozás mennyire elüt az eredeti műtől és annak mondanivalójától. Azonban egyáltalán nem érzem szükségességét ebben a formában az elkészítésnek, mert egy klisés és nem túl érdekes változatot kapunk, amelyben talán a két főszereplő közötti kapcsolatra koncentrál a forgatókönyv, azaz Beatty kapitányra (Michael Shannon) és pártfogoltjára, Montag-ra (Michael B. Jordan), akik kezdetben szinte apa-fia kapcsolatban állnak egymással és mire Montag öntudatra ébred, szabadjára engedve kétségeit és azok oldalára áll, akiket korábban üldözött, addig a két férfi egymás ellen fordul.


Bradbury koncepcióját úgy vászonra festeni, hogy ne nagyon maradjanak kérdések, szinte lehetetlen. A könyv komplexitása, utalásai, néhány karaktere kimaradt Bahrani feldolgozásából. Ez sokat elvesz a történet mondanivalójából. Némi frissítést igyekeztek a DNS láncba oltott adatokkal a filmbe csempészni, de nekem z is inkább zavaros kapálózásnak tűnt, hogy megreformálják Bradbury regényét és kedvezzenek a nézőknek. Talán ellensúlyozásként, mivel az eredeti történetben a regényekkel szemben a reklámokat, televíziót és a képregényeket állítják, ami, ma már tudjuk, azért lehetetlen, mert a marketinges tevékenységeknek köszönhetően az irodalom, a filmművészet és a média szinte jegyben járnak. Talán ezért sem világos egyszeri nézőként megérteni, mire jó ez az egész könyv-égetősdi, annak ellenére, hogy értem az alapötletben rejlő mondanivalót.

A film kevés erényt tud felmutatni a főszereplőkön kívül. Még  Sofia Boutella jelenlétét is sikerül elpazarolni.
A film legnagyobb negatívuma, hogy eszméletlenül szaglik a televíziós megvalósítástól. Rendben, hogy a téma nem igényelt egy igazi, széles vásznú, mozis feldolgozást, de a végeredmény fájón művi és papír ízű.
A befejezés meg hatásvadász, de abból is az olcsóbb.

A film Mafab adatlapja: Fahrenheit 451 (2018)

A regény wiki oldala: Fahrenheit 451

A regény: Fahrenheit 451

A film 1966-os változata: Fahrenheit (1966)

50%

Ha megnéznéd:
- Fahrenheit 451 (2018)


2018. május 23., szerda

A bosszú - Revenge (2017)

A bosszú - Revenge (2017)


Rendezte: Coralie Fargeat

Megtekintés: A témától függetlenül egyszer szánj rá időt.

El lehet azon filozofálgatni, hogy az emberiség vajon megérett-e a pusztulásra, ha tudjuk, hogy filmes műfajok között olyanokat is találunk, amit gyűjtő fogalomként úgy neveznek: rape and revenge filmek. Ami nem jelent többet, mint erőszak, utána bosszú.
Szögezzük le, hogy ez a műfaj nem új keletű, nem most járatták a csúcsra. Még az is lehetséges, hogy nem kedveled ezt a műfajt, mégis találkoztál néhány képviselőjével.

Eleve induljunk ki abból, hogy ezek a mozik két erős részre oszthatóak, ha nem számítjuk a közjátékokat is. Első rész, az erőszak, a második rész pedig mikor áldozatból, vagy valaki áldozat közeliből bosszúálló lesz.
Csak néhány címet említek, amelyek a témában ma már kisebb kultikus státust vívtak ki, úgy, hogy rajongóik esetleg nem is egy közös halmazból kerülnek ki.
A rape és revenge filmek egyik legismertebb és elég régi képviselője az 1978-as "I Spit on your Grave" - másik címén, a "Day of the Woman", amit a videós korszakban a "Köpök a sírodra" címmel híresült el, profán történettel és a korhoz képest erős megvalósítással. (Kuki metszés...) Nem vagyok biztos benne, hogy ez az első darab a témában, ám talán ez az adott éra által egyik legtöbbet felemlegetett darab. Azután ide sorolható Wes Craven hat évvel korábbi, "Az utolsó ház balra - The Last House on the Left (1972)" című társadalmi szatírája drámába oltva, vagy fordítva, melyben néhány gonosztevő majdnem meggyilkol egy tinit, ám véletlenül belefutnak a tini szüleibe, akik a bűnözők brutális és bestiális tettére hasonló agresszióval válaszolnak. Ebből egy kemény Remake is készült 2009-ben, mely témájában sokat nem tett hozzá az eredeti műhöz, de talán gore-ban kicsit sikerült rávernie. Ajánlott darab mindkettő.

Aztán ide merném sorolni - Hova máshova? - Abel Ferrara szintén kultikus drámáját, amelyben egy fiatal nőt megerőszakolnak, előbb az utcán, utána a saját lakásában, aminek hatására, amolyan macskanőként kel új életre és a férfiak megbüntetésének szenteli életét, amíg ki nem siklik valahol az egyszemélyes háborúja. Ez volt az Ms. 45 - A bosszú angyala 1981-ből, a főszerepben a kornak megfelelően akkor erősen szexis Zoë Lund, aki a filmben egy néma lányt alakított. Sajnos a színésznő elkallódott és nem érhette meg az ezredfordulót, így sorsa, bizonyos tekintetben sajnálatosan drámaian összecseng az eljátszott karakterével. Kábítószer használatának szövődményei összeadódtak szervi problémákkal és elhunyt 1999-ben.

A nyolcvanas évek második fele és a kilencvenes évek eleje hemzsegett az ilyen tematikájú filmektől, amelyben nem feltétlenül maga az áldozat vett revánsot, hanem valamelyik közeli hozzátartozója. Hogy benne maradjunk a kategóriában, azonban nem árt, ha ez az illető egy nő. Lehetőleg hasonlóan törékeny, mint maga az áldozat. (A Death Wish-t pl. nem is feltétlenül illeszteném pont ezért ebbe a leágazásba... ott apu száll ringbe vérre szomjazva.)


Tinikorom egyik markáns ilyen filmje a Linda Blair nevével és melleivel eladott, klisés és butuska "Kegyetlen utcák - Savage Street (1984)" volt. Ebben több áldozatra is szükség volt, hogy végül a női főszereplő fegyvert ragadjon és elégtételt vegyen. Az egyik áldozat pedig a néma kishúga (?) volt, mert valamiért a rape and revenge filmekben sokszor előkerül, hogy a bántalmazott karakter valamiféle gyengeséggel vagy egészségügyi problémával volt felvértezve. Talán, hogy az erőszak tényét még erősebben emelje így ki a film egy átlagnéző felé. Mert ha egy beteg, vagy bármiben korlátozott személyt vegzálnak, az még erősebb emocionális hozzáállást vált ki a fogyasztóból.

Még megemlíteném, hogy a rape and revenge filmek összetételük miatt eleve két csoporthoz szólnak, és csak remélem, hogy a másodikból vannak többen. Mert miről is szól a film? - Egy női karaktert erőszak ér, amire válaszként legyőzi, megsemmisíti azokat, akik ártottak neki. Nos, ezt ki is fogja "élvezni", ha már befogadó közönségről van szó?
Egyrészt azok, akik kedvelik, ha egy nőt erőszak ér - és ők a betegebbek - míg a másik és remélhetőleg nagyobb csoport, akik elviselik, a film első felét, de kifejezetten azért, hogy utána, morálisan levetkőzve gátlásaikat, egyenesen a főszereplő karakter mellé állva, meggyőződéssel álljanak ki mellette, amíg az beteljesíti bosszúját, azaz sokan azt évezzük, ha a főhősnő - heroica - végül szembeszáll kínzóival és akármilyen módszerrel - legyen az szerencse, vagy több éves tanulás, stb., de elégtételt vesz.

Ha az ilyen filmben a főszereplő férfi, akkor akciófilmet látunk. Főleg.
Ha az illető nő és vele történt meg, vagy sírt, amikor kiderült, hogy egy ismerősével történt meg az eset, akkor az a rape and revenge. Sarkítva...

Jelen darabunkat, amely valahogy elérte a mozibemutatót is, pedig szerintem egy kezünkön összeszámolható, milyen kevés ilyen mozit mutatnak be nálunk nagy közönség előtt, történetesen egy hölgy, Coralie Fargeat rendezte, ami azért érdekes tény, mert a film az éppen csúcsra járatott #metoo kampány közben került elkészítésre és nem állíthatom, hogy a forgatókönyv igyekezne erkölcsileg tökéletesen a főhősnő, Jen (Matilda Lutz) mellé állni. Sőt!
Jen tipikusan modern lány. Elmegy a kiválasztott pasival a világ végére egy szexhétvégére, pedig pontosan tudja, hogy a pasasnak, Richard (Kevin Janssens) otthon családja van, gyerekekkel. Sokan azonnal leírhatják a karakterét és akkor még nem is tartunk ott, hogy amikor Richard két vadászcimborája beesik, Jen ahelyett, hogy visszafogná magát, az esti buli alatt, még flörtölésig is eljut az egyikükkel - bár, azért határeset, hiszen mondhatjuk úgy is, csak nem akart rossz arc lenni és "ünneprontó" és ezért táncol olyan önfeledten egyikükkel.


Másnap Richard elmegy a dolgára és mire visszaér, az esti felizgatott barát felhívásnak tekinti Jen kihívó viselkedését és rövid úton megerőszakolja.
De tisztázzuk: A lány lehet bármilyen kihívó és kurvás is akár, ha nemet mondd, az nem. Kereshetünk persze fogódzókat, hogy a kialakult helyzetért ő is hibás, ám ez nem írja felül a barát viselkedését. Stan (Vincent Colombe) tettére nincs bocsánat. Lehet, hogy előző este Jen lazán kezelte a köztük kialakult baráti kapcsolatot, ám ez nem engedély arra, hogy Stan később a lányt egyszerű pótszernek, kurvának tekintse. Sőt, ha esetleg Jen esetleg prostituált is lenne, akkor sincs joga a férfinak erőszakot vennie rajta, ha a lány kereken nemet mondd.
Mert így működik az élet és ezt kell szabályozni a joggal.
Mert sajnos a világ tele van Stan-ekkel, akiket nem ér utol az igazságszolgáltatás.

Richard visszatér, szembesül a szituációval és milyen meglepő, amikor Stan oldalára áll. (Mondjuk normális esetben elvárná az ember, hogy a férfi laposra verje a barátját, de az erőszak/bosszú filmek ritkán szólnak a logikus lépésekről, hiszen a téma miatt el kell jutni A-ból, B-be.
Itt ez úgy sikerül, hogy egy Trónok harcás ötlettől vezérelve Richard nemes egyszerűséggel szakadékba löki az odáig menekülő lányt.

Nem árulok el nagy titkot, hogy a gyilkossági kísérlet hamvába holt, sőt, ebből a hamuból éled Jen karaktere főnixként újjá és a film másik, nagyobbik felében lassan és logikátlanságok egész során keresztül verekedve magát, bosszút áll a férfiakon.
Mi pedig élvezettel nézzük.
Ha kedveled persze ezt a műfajt.

Fargeat rendezőnő amolyan női Tarantinoként kezeli az erőszakos szekvenciákat és csak remélhetem, hogy legközelebb ez a stílus a szereplők szövegében is visszaköszön nála. Mert azokon erősen van mit csiszolni, míg a véres részek tökéletesen rendben vannak, ha hanyag eleganciával felül emelkedsz rajta, hogy az emberi testben nincs száz liter vér. Meg amit még a filmben láthatunk...

A másik pozitívuma a filmnek, hogy bár az első harmadban azt hittem, a főszerepet alakító Matilda Lutz túlságosan csinos és túlságosan gyenge színészileg, hogy megbirkózzon Jen egyébként nehezen megszerethető karakterével - hacsak nem csavarja el a fejed a hetvenes évek fényképezési stílusa, amely szinte belemászik hátulról Jen bugyijába, így erősítve rá az sexploitation vonulatra - a film második felére felnő a színésznő a feladathoz.
Persze lehet, hogy sokan úgy érzik, riadtan nézni, morogni és vicsorogni nem kihívás, de Lutz egyszerűen gyönyörű és tökéletes a karakterhez.
Elképzelhető, hogy az életben nem lesz még egy ilyen szerepe, amiben ennyire zsigeri figurát alakíthat.

A film végét nem szpojlerezném - főleg, mivel a műfaj sajátossága, hogy általában a jó győz a gonosz felett - viszont merem ajánlani. A moziba küldés talán felesleges volt, de ha később megveheted lemezen, akkor ajánlom.
Ja, és a zenéje is egésze szuggesztív néhány jelenetnél.
A fényképezésnek szintén vannak erős pillanatai. A trailerben is összegyűjtöttek egy csomót egy csokorba.

A film Mafab oldala: A bosszú - Revenge (2017)

70%

Ha megnéznéd:
- A bosszú (2017)

2018. május 14., hétfő

10x10 - 10x10 (2018)

10x10 - 10x10 (2018)


Rendezte: Suzi Ewing

Megtekintés: Majdnem pszicho-thriller, két jobb sorsra érdemes színésszel.

Azt veszem észre, hogy Luke Evans a nagyobb mozifilmek mellett néha bevállal sokkal kisebb produkciókat is, gondolom, amolyan poénból, a stresszt levezetendő, hiszen elvileg egy kis költségvetésű mozik nem járnak annyi forgatási gonddal, jobb esetben.
Itt van pl. Suzi Ewing kamaradrámája, amely több műfajba is bele tudna kotnyeleskedni, hogy végül felemás érzéssel álljunk fel  a székből. Mert nem elég bevállalós.

A felütés, amely egy emberrablásban teljesedik ki, kísértetiesen megidézte számomra Evans egy korábbi filmjét, a szintén nagy mozifilmeket és büdzsét kerülő "Nincs túlélő - No One Lives (2012)" című slasher horrort.
Abban Evans karaktere elrabolt egy lányt, de erről csak azután lesz fogalmunk, miután egy rablással és gyilkossággal foglalkozó banda beléjük köt. Itt Evans kifigyel az étteremben egy hölgyet, hogy azután a parkolóban, nem túl szervezetten, ám annál szerencsésebben, elrabolja, majd hazaszállítva elrejtse a címben említett 10x10-es méretű titkos szobában.
Persze hamar kiderül, hogy senki sem az, akinek látszik és bár Noel Clarke forgatókönyve egyáltalán nem egy erős darab, azért döcögősen végig bírjuk nézni a filmet, amely igyekszik fifikás pszicho-thriller jegyeket felmutatni.
Clarke több forgatókönyvet engedett már ki a kezéből, ám úgy érzem, talán a színészi karrierjét kellene szem előtt tartania. Ez a darab néhol kicsit megbicsaklik, a motivációk sem jönnek át tökéletesen és a befejezés is kicsit "vicces", erőtlen lezárással. Több volt ebben a történetben, hogy ilyen nyámnyila módon összecsapják.

Evans mellé, a női főszerepre szerződtették a külsejében inkább szende nyuszi karakterre emlékeztető Kelly Reilly-t, akinek ezt az arcát korábban nem ismertem. A kettejük macska-egér harca bontakozik ki az alig másfél órás filmben, egyetlen helyszínen belül. Szerencsére, még kiszámíthatóságában is akad néhány kisebb csavar a filmben, így moziban ugyan nem, de esti tévés produkcióként még nézhető. Az, hogy a végeredmény olyan, amilyen, középszerű hangulatot árasztva, annak talán a rendezőnő tapasztalatlansága az oka. Feszültségkeltésből van még mit tanulnia.

A film pozitívuma, hogy két ilyen nevet is megnyert magának, de ebben inkább Clarke lehet a ludas. A helyszínként szolgáló épület pedig korábban egy sikeres házépítős műsorban debütált.

A film Mafab adatlapja: 10x10 (2018)

40%

Ha megnéznéd:
- 10x10 (2018)


2018. május 3., csütörtök

Wheelman - Wheelman (2017)

Wheelman - Wheelman (2017)


Rendezte: Jeremy Rush 

Megtekintés: Szikár darab, remek főszereplővel.

A film főszereplője egy apaként befürdött és bűnözőként is eléggé takaréklángon égő, autós vezetős munkákat vállaló férfi, Wheelman (Frank Grillo).

Rövid időn belül ez már a második olyan mozi, amelyiknek markáns, karizmatikus főszereplője van és amelyben a történet szinte el sem szakad egy-egy autó belső terétől. Korábban Tom Hardy próbálta ki magát egy drámai kamaradarabban, ahol rajta kívül mást nem is ismertünk meg személyesen, pusztán telefonbeszélgetésekbe hallgatva kellett megértenünk, hogy a Locke nevű főhős miért is rúgja fel korábbi életét és ahol jobbra kellene fordulni, ott miért megy balra. Ez volt a "Locke - Nincs visszaút (2013)". Már öt év telt el azóta???

Most ismét itt egy film, amely a címét a főhőséről kapta, aki egy autóban éli át az estét - nagyjából - és hasonlóan fontos döntéseket kell meghoznia. Rush forgatókönyve - igen a rendező írta a szerzői filmjét, ez az első nagyjátékfilmje - ennél azonban profánabb. Bár van dráma is benne és akció is, a kamaradarab jelzőt a szűz tér ellenére nem lehetne rásütni, hiszen szereplőink, a kocsik ellenére, bejárják az éjszakai várost, többször elhagyják az autót/autókat.
Grillo legalább annyira karizmatikus színész, mint Hardy, ebben biztos vagyok. Sőt, a színész munkásságát szerintem már előbbről ismertem, csak a nevét nem jegyeztem még meg. A "Szőkés" sorozatban figyeltem fel rá - habár a "Különvéleményt - Minority Report (2002" már előbb láttam, csak ottani szerepe nem domborodott ki a többi pre-cop és ügynök közül - és bár a remek börtönös szöktetős darabban nem sok vizet zavart - amennyire emlékszem, az első évad egyik áldozata lett az ő karaktere is - azért fizimiskáját sikerült megjegyeznem.
Sok epizódszerep után, végre mostanában már főszereplőként is megállja a helyét. A "Purge" sorozat eddig két részében irtotta akit kell, és, hogy a mainstream darabokban is képviselve legyen, két Marvel moziban is megjelent, előbb Amerika kapitány segítőjeként, majd ellene.

A "Wheelman" nem túl fifikás darab. Nem indul rosszul, ahogyan megismerjük a főszereplőt, aki bér-sofőrségből tartja el magát, majd átverik és menekülnie kell az életéért, de a szereplők szinte mind unszimpatikusabb, beleértve magát a címszereplőt is, akivel főleg azért kezdünk együtt érezni, mert kiderül, hogy tini lánya is érintett az egyre kuszább és veszélyesebb ügyben.
A cselekmény kissé logikátlan, a befejezés is kissé összecsapott.
Ami még zavart, hogy Wheelman a történet szerint igyekszik jó apja lenni a lányának, Katie-nek (Caitlin Carmichael) mégis eléggé lekezelően bánik vele, amikor a történet utolsó harmadában némi információt kellene csepegtetnie a gyerek felé, hogy az mégse teljes bizonytalanságban forgolódjon az események sodrásában. Talán írói fogás volt, hogy ezzel a szenvtelenséggel tökösebbé tegyék a karaktert, de nálam negatívumként jelent meg.


Az akció jelenetek eléggé elnagyoltak, és bár a végén egyértelműen egyfajta hepiendet kapunk, valójában nem értettem, hogy mire akart kimenni ez az egész mozi,azon kívül, hogy anya, lánya és a papa között a bizalom nem fog erősebbé válni, az biztos.

Az autós üldözések közepesek, a hangulat és atmoszféra azonban végig elég feszült, ami miatt egyszer lehet tenni egy próbát a film megtekintésével.
Grillo kedvelőinek kötelező.
A "Wheelman" első filmnek tökéletesen vállalható, azonban nem lesz belőle kultikus darab, a forgatókönyv elnagyoltsága miatt.
A "Netflix" azonban lassan, de biztosan, gyártogatja illetve terjeszti a közepes drámáit, sci-fiket, krimiket. Ebbe a sorba illeszkedik a Wheelman is.

60%

Ha megnéznéd:
- Wheelman (2017)

Hurrikán meló - The Hurricane Heist (2018)

Hurrikán meló -  The Hurricane Heist (2018)


Rendezte: Rob Cohen

Megtekintés: Habkönnyű akciófilm, amit már elkészítettek a kilencvenes években.

Csak valahogy most került moziba. (Ne értsd szó szerint!) Rob Cohen-nek rendezői pályafutása alatt volt egy jó éve. Az volt a csodálatos 1996, amikor sikerült azt a bravúrt meglépnie, hogy két rendezése került szinte egyszerre - hazai - mozikba és mindkettő film - saját vélemény - de erősen kiemelkedett a hasonló műfaji alkotásokból. Az egyik a "Sárkányszív - DragonHeart (1996)" amely egy remek fantasy mesefilm és itt ismertem meg David Thewlis-t, a másik pedig az "Alagút a halálba - Daylights (1996)" amelyik szerintem az egyik legjobb Stallone mozi, amiben Stallone nem öli az ellent és katasztrófafilmek között is benne van nálam a top 10-ben. (Érik egy katasztrófa Top10...)

Sem előtte, sem utána nem kápráztatott el minket Cohen, sőt, filmjei mintha egyre sterilebbek lettek volna. Korrekt daraboktól lassan átcsúszva a gagyi és feledhető darabokig. A "Halálos iramban - The Fast and the Furious (2001)" nekem mindig is csak egy "Holtpont" koppintás volt, szörf helyett autókkal. Nem Cohen érdeme, hogy annyira kinőtte magát a franchise. Az "xXx" inkább volt számomra Diesel reklám és röhejes, olyan jelenetek miatt, mint ezüst tálcán lecsúszni egy korláton... Ami pedig utána jött, azok többnyire egyszer nézős, felejtős kategória.

A "Hurrikán meló" szintén ezt a vonalat erősíti, mert a film nem más, mint egy összevont akció-katasztrófa mozi, olyan elődökkel a zsebében, mint a "Twister" szintén a csodálatos 1996-ból, vagy a "Vízözön - Hard Rain (1998), ami meg tipikus hollywoodi klisés akciófilm, és amely sémát tucatnyi hasonló felépítésű moziban láttuk és amely sémát kb. az 1988-as Drágán add az életedben! fektették le. A "Hurrikán meló" tehát ebből a szempontból eléggé elsőfilmes alkotásnak is tűnhet és konkrét jeleneteket és cselekményszálakat emel át a megemlített filmekből. Pl.: A főszereplő gyermekkorában szembesül a természeti katasztrófa gyilkos erejével és közben elveszíti az apját. A kalandok egy pontján a csalódott helyi rendőrség rossz útra téved és szembekerül a végtelenségig pozitív szereplőkkel. A vihar szétválogatja a szereplőket és a negatív karaktereket gyűjti csokorba. A főszereplők ellenkező neműek, hogy legyen feszültség a nemiség szintjén is. És a többi...

A "Hurrikán meló" főszereplője a törékeny és Liam Neeson mentes Maggie Grace, akinek karaktere felelős azért, hogy a kisvárosi, de állami fennhatóságú létesítményben zavartalanul megsemmisítsenek több száz millió, leselejtezés előtt/alatt álló dollárt. Casey (Maggie Grace) amolyan büntetésből került a feladat élére, ám, ha már ez jutott, igyekszik azt tökéletesen elvégezni. Egy tucatnyi marcona fegyveres között a törékeny nő az, aki teljes szabad kezet kapott a pénz bezúzásához, így, amikor megérkeznek a banditák, akik úgy vélik, az államot fenyegető legnagyobb vihar leple alatt viszik a zsét - Vízözön style - hamar rádöbbennek, mennyire nem egyszerű a feladat. Casey ráadásul olyan magával ragadó személyiség, hogy rövid úton - mivel nem egy nagy városban játszódik a film, így a távolságok erősen lecsökkentettek - elragadja az épp városban tevékenykedő meteorológust, Will-t (Toby Kebbell), hogy annak testvérével trióra egészülve beleköpjenek a gyülevész és kissé töketlen rablóbanda levesébe.


Innentől kezdve semmi új nincs a nap alatt. A kémia a főszereplők között működik, az ellenség, mivel a katasztrófa előtt a lakosság nagy részét evakuálták, nem tud gonoszságában kiteljesedni - értsd, nincs nagyon karakter, akiken bemutathatná, hogy ha nem kapja meg a pénzt, hogyan öli halomra az ártatlanokat, ezzel zsarolva, akit épp kell, ezért egy idő után már szinte szánni kezdtem a negatív karaktereket, mert nem éreztem, hogy eléggé veszélyesek, habár a vezetőjüket alakító Ralph Ineson - aki sikeresen beleszerepelte magát a mostanában bemutatott szinte összes remek nézőcsalogató moziba - mindent megtesz azért, hogy egy igazi kis féregnek gondoljuk. De a "Cliffhanger"-ben brillírozó John Lithgow magasságait meg sem közelíti. Ha már megemlítettem a "Cliffhangert", akkor ide kívánkozik az a kis érdekesség, hogy a kilencvenes években egy erősen hasonló alapötletre felépítettek már egy akciófilmet, amelynek büdzséje 40 milliót kóstált volna, ám a Carolco cég ezt sokallta és végül David Chappe első komoly munkája nem jutott el az elkészítésig, pedig már ki volt nézve Renny Harlin és Stallone is. Végül a Carolco inkább a hegyek között játszódó akciófilmet választotta, aminek a költségei megduplázódtak a "kihagyott ziccerhez" képest.
Szóval, a filmek középpontjában álló, ellopásra szánt összeg emelkedik (akár a forgatásukra szánt költségek), a kalandok egyre elvadultabbak, hőseink lassan kimaxolják a szerencséjüket, de az eredetiség,a meghökkentő fordulatok, most is kimaradtak.
Komikus karakternek még ott van Will öccse, Breeze (Ryan Kwanten), aki a nézőknek a True Blood sorozatból lehet ismerős és aki legalább akkora ász, mint tesója, hogy még könnyebb legyen felvenni a kesztyűt az ellen ellen.
A film talán lehetett volna tökösebb, ha több a vér, ám gondolom, pont a műfaji sajátosságok miatt inkább lazára vették a figurát, hogy a tiniknek kedvezzenek a jegyeladásoknál.

A film forgatókönyv írói egészen biztosan a kilencvenes évek akciófilmjein szocializálódtak.
Az alapötletet Anthony Fingleton és Carlos Davis köhögte ki. Nem tudom, hogy az ilyen alkotói párosok milyen módon szövetkeznek egy-egy ötlet felépítése alatt, de a két úriember filmes munkája egy közös abszurd komédia, a "Szűnj meg, Fred!" című darabban csúcsosodott ki, 1991-ben. Azután eltelt 27 év és egy merőben más hangulatú és stílusú alapötletet sikerült kiötölniük.
A forgatókönyvért azonban nem ők a felelősök, hiszen csak az ötletet szállították. Egy másik duó rendezgette az egészet össze, hogy egyfajta kilencvenes évek akciófilm kvintesszenciája legyen belőle. A végeredményért Scott Windhauser és Jeff Dixon a felelős. Mindketten a kétezres években kezdtek megjelenni filmes berkekben, hogy azután Windhauser amolyan script-doktorként fazonírozzon korábban leírt forgatókönyveket (leírt így is, úgy is...)
Jeff Dixon neve, ha lehet, még érdekesebb a stáblistán, hiszen Jeff korábban főleg arról volt hír... szóval ha túl híres nem is, de kb. tíz éve készít edző videókat a feleségével, Amy Dixon-nal, hogy most, valamiért belebonyolódjon ebbe a filmbe. De nem biztos, hogy ez jó nekünk.

A legtöbb, amit el lehet mondani a "Hurrikán melóról", hogy szépen illeszkedik a kilencvenes évek által kitaposott akció műfajába, minden szempontból és egyszer azért elszórakoztatja a nézőt. Persze nem az a film, amire még egyszer beülnél a moziba.
Azokat a filmjeit Cohen már bemutatta 1996-ban! (Mindkét akkori moziját kétszer néztem meg moziban, ami egyszerre jelenti azt, hogy mennyire ráértem és milyen olcsó volt egy mozijegy.

A film Mafab adatlapja: Hurrikán meló - The Hurricane Heist (2018)

60%

Ha megnéznéd:
- Hurrikán meló (2018)


2018. április 24., kedd

Kojot - Kojot (2017)

Kojot - Kojot (2017)

Rendezte: Kostyál Márk


Megtekintés: 2017 egyik legfontosabb magyar filmje és nem feltétlenül azért, mert erős benne egyfajta politikai áthallás.

Nem, habár több helyen a kritikák megemlítik, hogy a film hivatalos bemutatása és a 4. Magyar Filmhétre küldése végül azért hiúsult meg a gyártó cég, a Megafilm és Kálomista Gábor, cégvezér valamilyen, eddig homályos okból, visszavonta a film nevezését és széles körben való propagálását, majd mégis engedték, hogy kikerüljön az Internetre és jelenleg szabadon hozzáférhető pl. a youtube oldalán is, ami az egyszeri nézőnek üdvös, ugyanakkor arra már kevés lesz az esély, hogy azt a 330 millió forintot visszatermelje, amibe a film került és ami valójában egy egész estés játékfilm büdzséjének esetében nem nagy összeg.

Szóval, van egy erős magyar filmdrámánk, amely elvitt 330 milliót, reklámozását a gyártó cég elmismásolja, fű alatt eljut a nézőkhöz, miközben moziba is küldték és ott elég rosszul teljesített, pedig...

A "Kojot" egy eszméletlenül összerakott, tökéletes maffia történet, igaz, ugyan, hogy nem olyan volumenű, mint "A keresztapa", de ha Corleone a Coppola filmben nem utazik át Amerikába, lehet, hogy pont hasonló életutat jár be, mint a "Kojot" mozi vidéki kiskirálya, Szojka (Kovács Frigyes). Mert el tudom képzelni, hogy a két karakter között alig van különbség: Vito Corleone Szicíliában töri meg a környéket, kebelezve be minden hatalmat, míg magyar kisöccse, Szojka úr Tűzkőn kebelezi be az ingatlanokat, hogy némi Holland segítséggel elindítsa hatalmas vállalkozását, az ásványvíz kitermelést. (Amely, ha úgy vesszük, elérhetetlen álom csupán, amibe Szojka kapaszkodik, hiszen a film főszereplője, Misi (Mészáros András) kerek-perec kijelenti, hogy ostobaság abban bízni, hogy Tűzkő talaja alatt termálvíz kinyerő telér található.)

A filmbe olyan in medias res mód vágunk bele, hogy a néző úgy érzi, maga is részese a véres adok-kapok-nak. A fejemet fogtam, hogy mibe keveredtem és szentül meg voltam győződve, hogy a filmet indító, máskülönben szenzációsan elkészített akció jelenet, egyfajta flashback, amellyel később még részletesebben találkozunk, megismerve a teljes "hajcihőt".


Egy biztos: Ha Kostyál Márk neve egy olyan tengerentúli befektető vagy gyártó cég látómezejébe kerül, amelyik megfelelő anyagi hátteret biztosít a fiatal rendezőnek, megkockáztatom, hogy Márk akár egy Marvel mozit is képes levezényelni, vagy egy nagyszabású akciómozit, mert vizuális és drámai látásmódja is roppant erős. A "Kojot" úgy indít, akár egy amerikai akcióorgia és bár a helyszín elég kicsinyke - egy szedett-vetett építkezés, amelyen alig áll néhány fal és cölöp - a kaszkadőr munkára és a vágás dinamikusságára egy panaszszavam sem lehet.

Nem szabad az olyan filmeket, mint a "Kojot" annyival leírni, hogy ez "A magyar film!" Mert sokan - ismerőseim is - képesek arra, hogy az alapján ítéljenek el egy filmes munkát, hogy az hazánkban készült. Nem! A "Kojot", habár témájában lehetne egy földhöz ragadt, tipikusan a magyar vidéki élet valóságát bemutató film is, még, jóval túlmutat ezen, cselekményének felépítésében, erős karaktereinek bemutatásában. Nem csak egy összefirkantott bosszú mozi, vagy szokásos putris dráma.
Pedig lehetne.
Azonban a főszereplőket és részben az ellen oldalt is olyan részletességgel festi elénk a kamerán keresztül, hogy végig motoszkál bennünk egyfajta gyomorból érkező félelem, hogy ez megtörténik, hogy egy dokumentum filmet nézünk az optikán keresztül.
Márk sokat köszönhet színészeinek is, hiszen aki nem jártas a kísérleti filmek, színházi előadások világában, azoknak a fontosabb szereplők nevei talán semmit sem mondanak. Direkt jót tesz a "Kojot"-nak, hogy nem unalomig elkoptatott, ismert nevekkel tálalja a történetet, habár, lehet, ez pénzügyi tényező is volt, viszont így a színészek játéka nem érződik modorosnak, hiszen először találkoztam zömükkel, nem volt viszonyítási alapom.

Kiemelném még a már említettek mellett Kispalit (Mátray Lászlót) aki már megjelenésével is uralja a vásznat és elhittem neki, hogy a helyi kiskirály mindenek felett álló fiát látom. (Jó, azért a végén a Máté Péter - S. Nagy István: "Most élsz" interpretáció kissé elvitte komikusba, ugyanakkor ez is része a vidéki, magyar életnek...)
A másik, Misi felesége, Dobra Mária, aki természetes sminktelenségében is gyönyörű és végig hiteles karakter. Neki is dukálna egy külföldi főszerep.
A fotelból mondanék köszönetet a film akcióért felelős stábjának. Először is, ilyet, ami a vásznon történik, magyar filmben még nem láttam. Egy ponton elgondolkoztam rajta, hogy színészeink valójában kaszkadőrök, akik képesek színészkedni is. A verekedések nagyon rendben vannak, a látvány talán nem markol olyan sokat, de amit igen, az roppant kellemes és sokat emel a film megítélésén.
A kezdő képsorok jobban beégnek az agyba, mint mondjuk az egész "Valami Amerika 3.", pedig azon is jót szórakoztam.


Sajnálom, hogy a Megafilm végül nem tette lehetővé, hogy filmje eljusson a szélesebb, moziba járó közönséghez, és ez hendikeppel indítja ezt a jobb sorsa érdemes filmet. Viszont borítékolom, hogy magyar filmek között underground berkekben kultfilmmé növi ki magát, úgy, hogy közben, ha akarom, reflektál kicsit a mai politikai élet bizonyos szegmensére is.

A cikkben szereplő képeket a neten találtam és szerzői jog védheti őket!

A film Mafab adatlapja: Kojot (2017)

90%

Ha megnéznéd:
- Kojot (2017)



2018. április 20., péntek

Szellemek háza - Winchester (2018)

Szellemek háza - Winchester (2018)




Rendezte: Michael Spierig, Peter Spierig

Megtekintés: Lagymatag kísértethistória, amit csak a főszereplők emelnek ki a zavarosból.

A Spierig tesók mintha filmről filmre elveszítenék a kohéziót. Első nagyfilmjük, a "Zombik városa" rengeteg eredetiséget tudott felmutatni, mint történetmesélés, karakterkezelés és akár nyelvezet szempontjából is. "A vámpírok kora" igyekezett meglovagolni a vérszopók kedvelési hullámát, egy érdekes ötletre építve a filmet, míg az "Időhurok" egy nagyon egyedi történetet mesélt el, azt viszont roppant szárazon. A 2017-es Fűrész etap egyenesen felesleges rókabőr nyúzás, míg a "Szellemek háza" kellemes stílusú, hangulatú mozi, azonban semmit nem képes hozzátenni a hasonló kísértethistóriák dömpingjéhez és eleve bukásra van ítélve, amíg a "Démonok között" sorozat nem fut ki teljesen, mert abban valahogy sokkal jobban működik minden, aminek ebben a műfajban működnie kell.

Gondolom, a magyar keresztségben a címet is azért kellett az eleve profánról a szpojleresre változtatni, hogy az egyszeri néző ne holmi western-re asszociáljon, hiszen azok sosem olyan kelendőek, mint egy kísértetmozi. Még az imdb is többször megjegyzi, hogy a "Winchester"-nek semmi köze nincs a nagy-sikerű televíziós sorozathoz, az "Odaáthoz", hiába hívják abban Winchester tesóknak a főszereplőket. Mondjuk, szerintem akinek van némi alap ismerete a fegyvermárkát illetően, eleve nem is gondolt volna ilyesmit. Lehet, hogy az "Odaát" jelenleg már 13. éve (szerencsétlen szám és jelen mozinkban plusz jelentést is hordoz!) leledzik a képernyőn, azonban maga a fegyvermárka, amely talán még a sorozatbeli karakterek családnevét adta, már az 1800-as évek közepén kísérletezett puskák készítésével.

Dr. Eric Price (Jason Clarke) kábítószerélvező orvos megbízást kap, amelynek lényege, hogy elutazva a Winchester házba, készítenie kell egy orvosi jelentést a titokzatos Sarah Winchester (Helen Mirren) egészségi és mentális állapotáról, mivel a nő viselkedése, aki történetesen az egész Winchester manufaktúra felett rendelkezik, hagy némi kívánni valót maga után. Többek között, ami a részvényeseket elbizonytalanította, hogy Mrs. Winchester a birtokán álló házat folyamatosan építteti, szobákat emelve majd bontva le. Az 1900-as évek elején ez felér egy beutalóval a sárga házba.
Mikor Eric megérkezik a kúriába, tapasztalni kezdi, hogy a háttérben sokkal sötétebb dolgok munkálnak és Sarah Winchester viselkedése egyáltalán nem biztos, az aggasztó jelek ellenére sem, hogy az őrületnek tudható be, sőt, Eric lassan rádöbben, hogy nem véletlen, hogy pont őt kérték fel erre a jelentés elkészítésre.
Az ügyet tehát árnyalja Dr. Price múltja és az, hogy Sarah néhány rokona is a házba költözött ideiglenesen. Unokahúga, Marion (Sarah Snook) és annak fia, Henry (Finn Scicluna-O'Prey).


Jason Clarke-ot kezdetben nem kedveltem különösebben, talán pont erőszakot sugalló fizimiskája miatt. Azután a negatív epizódszerepek mellett egyre több pozitív karaktert kellett megformálnia és ma már szívesen találkozom a munkásságával. Ebben a filmben jól igyekszik hozni a megkeseredett és eltévelyedett orvos figuráját, bár, szerintem ez a karakter talán nem pont rá illik, egészen a film végi leszámolásig, amikor viszont a puska már tökéletesen simul a kezeibe.
Helen Mirren mindig nagy kedvencem volt, de ebben a filmben igazából sok dolga nem volt. A karakterét végig tudjuk, hogy pozitív, a történelemkönyvek is mutatják, hogy izgulni nem kellett érte, hiszen a filmben bemutatott eseményeket túlélte. Kicsit olyan, mintha Mirren döntött volna úgy, hogy választ egy kísértettörténet project-et, mert ilyen filmben nem sokat játszott eddig és ezt a viszonylag biztonságos történetet és főszerepet találta meg.
Marion megformálója, Sarah Snook már dolgozott a testvérekkel, de amíg az Időhurokban az abszolút és igen bonyolult főszerep várta, addig itt nem több, mint kellemes - már ha neked bejön Snook nem feltétlenül hétköznapi szépsége - kellékkarakter, akit igyekeznek helyzetbe hozni, ám a két főszereplő mellett labdába sem tud rúgni. Talán, ha jobban megírták volna a szerepét.
Mindig mosolygok, ha Bruce Spence neve megjelenik egy stáblistán és nem is tudok másképp gondolni a színészre, mint aki kettő Mad Max moziban is megformálta az enyhén dilis helikopterpilóta figuráját.

A "Szellemek háza" a "Démonok között" farvizén evickélt végig a mozikon és sokkal több lehetőség volt az alapötletben, mint amit végül sikerült beletenni. Leginkább, ha összességében nézem, Peter Jackson "Törjön ki a frász!" című mozijához tudnám hasonlítani - tömeggyilkos szellem, főszereplő halálközeli élmény, szeretett rokon elvesztése, élőket körülvevő szellemvilág, stb. - igaz, az a film annak ellenére, mennyivel korábbi munka, sokkal ügyesebben építette fel a rétegeket.

A film Mafab adatlapja: Szellemek háza - Winchester (2018)

50%

Ha megnéznéd:
- Szellemek háza (2018)


2018. április 18., szerda

Blog: A mafab halad a korral, avagy bloggerek és az ingyen reklám

Nem tartom magamat látnoknak, de kb. 2 éve, amikor belebotlottam a mafab oldalába - magyar filmes adat bázis - úgy megörültem, hogy van egy ilyen platform, hogy azonnal elkezdtem telehányni filmes írásaimmal az adott mozik adatlapjait. Gondoltam, jó kis kooperáció fog kikerekedni belőle, hogy a filmek adatlapján, a megjegyzés rovatban megjelennek a linkek, amelyek a blogomra mutatnak, cserébe, magam is elhelyezek linkeket az én oldalamon, amelyek egyenesen a mafabra viszik az olvasóimat, akik akkor még alig voltak többen 30-40 embernél. Fel is tettem hirtelen vagy harminc linket...

De miért gondoltam, hogy gerilla és egyben direkt marketingem egyenesen célba ér, utána pedig bekerülök a filmes bloggerek kics... hatalmas világába?
Nagyon gyorsan kiderült, hogy az adatlapokra felhelyezett linkjeim bizony törlődtek. Meglepődésemnél már csak csalódottságom volt nagyobb, ezért írtam is az oldalnak, rákérdezve, mi a gond???
Közben más oldalakon is járkáltam hasonló céllal és meg fogtok lepődni, drága olvasók (by Stevie King), de a Magyar közösségi és rengeteg blog oldal, valamiért nem kedveli sem a konkurenciát, sem, ha a konkurencia linkeket pakolgat az ő oldalaikra!
De én ezzel nem értek egyet, mert:
Szerintem, ha ezek a közösségek teret engednek egymásnak - és tekintsük ezt amolyan blogger direktívának - akkor azzal az olvasóiknak azt sugározzák, hogy figyelnek a többi/másik oldalakra is, ami nekem, egyszeri látogatónak egyértelműen egy szimpatikus hozzáállás.
- Miért?
Azért, mert nem igyekszem más és egyéb véleményektől elzárkózni, hanem a jövőbe tekintve a "tömeg vonzza a tömeget" preferálom.
Nem véletlen, hogy pár év alatt néhány oldallal eljutottam odáig, hogy linkeket cseréltünk. Mert így van rá esély, hogy tőlük hozzám jönnek és tőlem hozzájuk mennek. És minél több ilyen kaput nyitunk egymásra, annál nagyobb lesz az olvasóbázisunk, de ami pozitív, hogy ez a bázis egységesen nő mindenkinél. Persze a sebességben eltérések adódhatnak, ugyanakkor egy igazi blogger nem siet sehova, nem igaz?

Szóval, rákérdeztem a mafabra, mi a baj a linkeskedésemmel?
Természetesen tudtam, hogy sok oldal mereven elzárkózik attól, hogy másokat reklámozzon, mert... ők tudják, miért.
A válasz azonban az volt, hogy a lehetséges vírusok rombolása miatt az oldal úgy lett elkészítve, hogy automatikusan törli az idegen oldalakra mutató linkeket.
Nekem akkor ez elég is volt ahhoz, hogy megszakítsam lehetséges kooperációmat az oldallal, amit ki is fejtettem nekik röviden, hogy teljesen felesleges egy magyar filmes adatbázist látogatnom, ha semmivel sem tud többet, mint a már jól bevált és kedvelt imdb.
Egyetlen pozitívuma a mafabnak az lett volna, ha adatlapjain teret enged más blogoknak, hogy az adott filmhez írt kritikájukat ott "reklámozhassák", hiszen akkor előfordulhat egy idő után, hogy egy-egy film adatlapján akár 8-10 link is megjelenhet, amely igaz, hogy máshová mutatna, de mégis megnövelhetné ezzel a mafab látogatottságát, hiszen ha sok látogató megszokja, hogy a mafab önkéntes gyűjtőként kiteszi oldalára más oldalak elérését, akkor én már eleve először őket keresem fel, hogy rajtuk keressek információt, akár a guglit is kihagyva.
Miután akkor még úgy tűnt, ezt a lehetőséggel a mafab nem kíván élni, eldöntöttem, hogy akkor nekem sincs szükségem rájuk, mert ami érdekel, beszerzem a további, már megszokott helyemen.

Közben eltelt kb. 2 évecske és olvasom a mafab hírét - nem én kerestem, hanem egy ismerősöm küldte át, gondolva, hogy éljek a lehetőséggel, ha akarok - hogy keresnek bloggereket, akik az oldalukon úgymond "reklámoznák" a saját brand-jüket és cikkeik, blogjaik megjelennének a mafab oldalán is.
Jó reggelt!
Úgy látom, az ötletem valakinek kipattant a fejéből.
Végre valaki utánanézett a kölcsönösség szónak.

Szóval sok sikert kívánok minden bloggernek, hiszen egy remek ingyenes reklámfelülettel gazdagodnak ők is és rajtuk keresztül, a legnagyobb magyar filmes adatbázis is. Mert igenis szükség van rá, hogy ha már ők egy adatbázis, a rengeteg blog pedig ilyetén adathalmaz, azokat összegyűjtsék, akár "erőszakkal" is egyetlen helyre.

Már csak azt kell eldöntenem, hogy én is tagja legyek ennek a közösségnek, vagy játsszam a picsámat és ne éljek a felkínált, de kissé keserű szájízt hagyó lehetőséggel...

(Eredetileg gondoltam, hogy beteszek ide egy mentést a mafab oldaláról, de nem szeretnék belekeveredni egy esetleges pereskedésbe, hogy az engedélyük nélkül másolok tőlük...)

2018. április 14., szombat

Hang nélkül - A Quiet Place (2018)

Hang nélkül - A Quiet Place (2018)


Rendezte: John Krasinski

Megtekintés: Az alapötlet és hangulat kiváló, de a végére kiderül, hogy ez is csak egy szörnyfilm.

Először is le a kalappal, hogy Krasinski sikeresen meghódította Emily Blunt szívét és 2010 óta egy párként élnek együtt, két gyermekkel. Ügyes volt, John!

Másodszor, John ha már nem lett A listás színész - Blunt belecsúszik - írt egy kiváló kis kamarahorrort a nejének, amiben neki is van néhány remek jelenete. Ez a jó  a szerzői filmekben.

A "Hang nélkül" csak elsőre tűnhet egy ügyesen bemutatott, merőben új történetnek a horror zsánerén belül. Krasinski azt mutatja meg, hogy mi történik a szörnyes-földes leigázós filmek két véglete között, amit a legtöbb esetben szoktak megfilmesíteni.
A két legtöbbet megfilmesített téma a szörnyes filmeken belül, pedig az, amikor megtámadják az emberiséget és/vagy amikor az emberiség visszavág. Ami a "Hang nélkül"-ben azonban egy kis színt visz az egyébként jól tálalt történetbe, az a köztes idő bemutatása, avagy, amikor a földet már, úgy tűnik, egy igen agresszív idegen lény leigázta, azonban az emberiség még nem készült fel a visszavágóra, inkább beletörődve a helyzettel, az életét alakította a veszélyhez.

És ez az, amitől olyan hangulatos lesz Krasinski filmje. Bemutat egy olyan világot, amelyben az emberiség maroknyi képviselője kénytelen önkéntes némasági fogadalmat téve leélni az életét, ha nem kívánja, hogy bekebelezze a szörnyeteg. Szépen van felvezetve a világ, amelyben a hangos szó a halált jelenti. Krasinski túlélői olyannyira idomultak ehhez a néma disztópiához, hogy nem csupán belesimulnak a környezetbe, hangot sem kiejtve, hanem a környezetet is átformálják olyanra, hogy minimális zajjal járjon az életük. Az öttagú családdal akkor ismerkedünk meg, amikor a legkisebb gyermeket elragadja a halál és ez kihat a kapcsolatukra a jövőben, mert a lelkiismeretfurdalás mindannyiukat gyötri. A színészi játék, a hangulat, fényképezés, kamerakezelés és zene kiteszi a mozi nagyját, amely csupán akkor inog meg kicsit, ha már tisztán látunk, mert egyébként, mint horror, nem nyújt sokkal többet hasonló elődjeinél, amelyben szörnyinvázió lepi el a földet. Csak ott máson - általában a látványos vérengzésen - van a hangsúly.

A történetet pár szóban vázoltam. De még egyszer:
Lee (John Krasinski) és Evelyn Abbott (Emily Blunt) három gyermekével él egy kies farmon, a legnagyobb egyetértésben és... csöndben. A környéket járják be, használható dolgok után kutatva, amikor a legkisebb fiú, Beau (Cade Woodward) a nővérétől kapott játékba behelyezi az elemeket és a játék hangjával magára irányítja a szörny figyelmét. John már késve ér a gyermekéhez, akit elragad az az élőlény, amely feltételezhetően felelős a földi élet erős megritkulásáért. A kis Beau szörny-ethal, a család pedig katatón állapotba kerül.
Ugrunk az időben. Evelyn állapotos. A várhatóan megszületendő baba meg, mint tudjuk, hangos. John lánya, Regan (Millicent Simmonds)  képtelen megnyugodni kisöccse halála után és úgy véli, mivel közvetve felelős a fiú haláláért, édesapja már nem szereti őt, habár, ennek jelét Lee nem mutatja. Kettejük között pedig a középső testvér, Marcus (Noah Jupe) őrlődik, mert képtelen meggyőzni a nővérét a tévedéséről.
Azután egy nap a szörnyek kicsit túl közel merészkednek és az Abbott családnak minden ügyességére és erejére szüksége van a túléléshez.

Habár a "Hang nélkül" nem reformálja meg a horrorfilmeket, mint kamarahorror roppant erős darab, ügyesen felépített történettel.

A film Mafab adatlapja: Hang nélkül - A Quiet Place (2018)

75%

Töfi:
- A szörnyeteg "bőrébe" néhány jelenetben a rendező, Krasinski is belebújt.
- A Regan-t alakító Millicent Simmonds csecsemőkorában elveszítette a hallását.
- Emily Blunt profizmusát bizonyítja, hogy az egyik legfeszültebb jelent, a fürdőkádas forgatása után, mikor elhangzott a "vágás" felkiáltás, Blunt első kérdése, a "Mi van enni?" volt.
- Az eredeti forgatókönyv egyetlen párbeszédet tartalmazott.
- A filmgyártó stúdió kezdetben a történetet úgy képzelte el, hogy beleépíti a Cloverfield univerzumba.
- 2018-ban egy nagyon hasonló témájú mozi forgatását fejezték be, amely "The Silence" címet viseli és szerepel benne Stanley Tucci és Miranda Otto.


Ha megnéznéd:
- Hang nélkül (2016)