Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Inkább zenés tabló egy énekesről, mint életrajzi film, de azért kellemes másfél óra...
Annak, aki kedveli az érát - 1950-es, 60-as évek - a zenével foglalkozó mozikat, vagy magát Buddy Holly-t. Amikor vagy tizenöt éve láttam, kellemes kikapcsolódásnak tűnt a film és nem tűnt fel, mennyire kevés benne maga a mindennapok ábrázolása, szemben azzal, hogy a három főszereplő színész képességeit kitolva igyekeznek egy remek zenei csapatot alkotni és hitelesen zenélni, énekelni a megfelelő jelenetekben.
Steve Rash szerintem ígéretes rendezőként debütált, de valahol félrecsúszott valami a karrierjében és ezért lehetséges, hogy még most is forgat néha, de olyan zs filmeket, mint az "Amerikai pite 4." "Hajrá, csajok 3.-4." vagy a "Cool túra 2.". A címek mindent elárulnak.
1978-ban, amikor ezt a filmet készítette, még úgy tűnhetett, hogy korrekt filmek, érdekes drámai mozik állnak Rash előtt. Ennek mostanra nyoma sincs, ezért is ajánlom inkább ezt a filmet megtekinteni tőle, habár, jócskán eljárt felette az idő.
A film elég felszínes és bőven a játékidő kétharmadában Gary Busey - amúgy szerintem hiteles és remek alakításában - éneklését és Holly-vá való átlényegülését láthatjuk, meg az együttest, ahogyan dalokat adnak elő. Finom részletekre alig marad idő. Lemarad Holly gyerekkora, hogy miért alakult ki nála a zeneszeretet, miközben szülei nem nézik ez irányú tevékenységeit semmibe és lemaradt első komoly kapcsolatának és szakításának lényeges taglalása. Valahogy az egész film kissé szkeccs szerű, hézagos és most, újranézve, már nem szórakoztatott annyira, mint először.
A zene viszont még most is remek és külön elképesztő, hogy a 78-ban alig ismert Gary Busey legalább olyan tehetségesen énekel - már amennyire meg tudom ítélni - mint később Robert Downey jr. utánozza pl. Charlie Chaplint, Attenborough életrajzi drámájában.
Amikor a filmet bemutatták, Buddy Holly özvegye sírva hagyta el a vetítő termet első megtekintésként, annyira fájt neki látnia a drámát és később elismerően nyilatkozott Busey tehetségéről. Szóval, csak ha a "Halálos fegyver" első részéből, "Az úszó erődből" vagy "Az ezüst pisztolygolyóból" ismered a színészt, ezt a filmjét is tekintsd meg!
A befejezést is kicsit összecsapottnak érzem és a forgatókönyv is lehetett volna feszesebb, érdekesebb. Ettől függetlenül zenekedvelőknek kihagyhatatlan és azért az életérzést is jól közvetíti.
Több, mint húsz nóta hangzik el a filmben és bizony, sokat végig is kell hallgatnunk, akár egymás után, láncba fűzve, ami egyébként a zenére nem fogékony nézőnek megterhelő lehet. Ettől függetlenül a remek főszereplő miatt merem ajánlani.
Még feltűnik a filmben Charles Martin Smith, akinek ekkor még szaladt a filmes szekere, de mostanra teljesen kikopott Hollywoodból, legalábbis én nem találkozom vele. Ő volt pl. a Nass ügynök-könyvelője, az "Aki legyőzte Al Capone-t!" című drámában.
A youtube-on fenn van egy 114 perces változat, míg a magyar tévében elcsípett film 108 perces.
65%
Megtekintés: Nagyon ajánlom legalább egyszeri megnézésre, habár nem tökéletes életrajzi film.
"A számolás joga" ugyan bemutat három nőt, akik matematikai ismereteik révén bőven az átlag fölé emelkedtek, egy olyan korban, amikor ezt az eredményüket vagy tehetségüket több okból sem értékelték megfelelően, mégsem igazi életrajzi film, hiszen inkább egyetlen viszonylag jól körülhatárolt időszakot mutat be a hölgyek életéből és sajnos, azt sem teljesen részletekbe menően. (Pl. érdekelt volna, hogyan találják meg mindhárom hölgyet erre a munkára, ha tudjuk, hogy még egy egyetemre is alig tudnak bejutni?)
Ettől függetlenül Scal kollégával ellentétben, aki szerint a film nem sokat ér, - gondolom, majd ezt a kijelentést javítandó helyreigazítást fog kérni - úgy vélem, egészen kellemes szórakozás hibái ellenére is.
Először is, jobban szeretem az olyan élettörténeteket, amelyek, már ha muszáj megismernem az embert, akit témának használnak, viszonylag kerek egészek és nagy vonalakban végigkísérnek egy életutat, az elejétől, vagy korai évektől, a fontosabb állomásokon a lényeges pontokig, amiért a történet főszereplője megérdemelte a róla forgatott mozit. Ez mondjuk ellent mond annak a véleményemnek, hogy nem rajongok az olyan filmekért, amelyben a hős lassan megöregszik és végül meghal, mert úgy vélem, az élet pont elég rövid ahhoz, hogy másfél órába sűrítve élvezzem, hogy ezt az orrom alá dörgölik. Gondolhatod, mit gondolok akkor az erre a témára építő reklámfilmekről, rövidfilmekről. Úgy emlékszem, Scal hasonló okból nem kedveli a témát. Azért, ellenérzései ellenére nem lenne rossz, ha írna a filmről. Elolvasnám.
Mivel "A számolás joga" három karaktert is be szeretne mutatni kb. hasonló nagyságú játékidővel kufárkodva - ez sajnos nem sikerült - azt kell mondjam, az életrajzi film titulust nem is erőltetem, hanem maradok inkább a történelmi keserédesnél. Igaz, hogy nem az ősi régmúlt, de azért csak történelmi betekintés egy sokkal konzervatívabb korba.
"A számolás joga" a hatvanas években játszódik és főszereplői fekete nők. Sőt, okos fekete nők. És ezek nem csupán olyan fekete nők, akiknek van esze, hogy valamilyen karriert a csúcsra járassanak, amivel sok pénzt szereznek és ismertek lesznek, hanem olyan nők, akik tehetségüket aprópénzre váltva olyasmikben vesznek részt, ami az emberiség egészét - annak ellenére, hogy akkoriban ezt az USA személyes presztízskérdésnek tekintette - helyezi előrébb egy képzeletbeli, eredményességünket és tudásunkat fejlesztő diagramon. Mindhárom nő számomra sokra becsült tudását és tehetségét, vagy nevezd, aminek akarod, a NASA üstjébe dobta, hogy a cégben fővő hatalmas űrprogram nevű katyvaszból sikeresen összehozzanak egy űrutazást, melynek végén, vissza is hozzák azt az embert, aki meglovagolva a technika rakéta formájú vadlovát, körbeutazza a föld bolygót, hogy ezzel is erősítse a hitünket abban, hogy amiket a fantasztikus filmek sugallnak más világok meghódításával, azt végre elérhető közelségbe hozzák az átlagemberek számára is. Majd száz év múlva... (Hülye körmondatok.)
A film nem túl részletesen mutatja meg, hogy a hatvanas években az USA még közel sem volt annyira toleráns az afroamerikai lakossággal, - legalábbis Washingtonban még biztos nem - mint manapság igyekeznek ezt elhitetni a világgal. És arról az Amerikáról beszélünk, ami közel húsz évvel korábban olyan vehemensen állt bele a második világháborúba egy olyan hatalommal szemben, amelyik nyíltan hirdette bizonyos rasszok másodlagosságát.
Szóval, Amerika, ahogyan a "Team Kommandóban" is mondják, kapd be!
1960 környékén még te is kirekesztő voltál a "négerekkel", megszégyenítő módon elkülönítetted őket buszon, épületekben, de még a vizeldében is, legyen az mellékhelység vagy ivókút. Kiírtad; színeseknek. Csak épp nem egy vallás ellen ágáltál, hanem egy külső jegy alapján. Hát köszi.
Csodálom, hogy a három főhősnőnk tehette azt, amihez a legjobban értett, habár, mint korábban jeleztem, el nem tudom képzelni, hogy a NASA személyzetis osztálya, hogyan akadhatott a nyomukra egy ilyen kirekesztő felépítésű társadalomban. Szerencsére azonban sikerült és ennek köszönhetően ma már teóriákat is gyárthatunk, hogy lehet, hogy az egész egy humbug volt? Ezt sajnos csak Kubrick tudná megmondani, de szegény, kilépett a rendszerből.
"A számolás joga" mire e sorokat írom, közel száz jelölést és ebből több tucat díjat tudhat magáénak. Az Oscar is nominálta a film egyik központi karakterét, Octavia Spencert, aki előtt le a kalappal, de megtekintve a filmet, a jelölést szerintem sokkal inkább érdemelte volna meg a másik főszereplő, Taraji P. Henson, aki ötvenes nőként is egészen vonzó tudott lenni, pedig nem kimondottan egy manöken külsejű hölgy. A film legkevésbé kihangsúlyozott karaktere pedig a trióból Janelle Monáe figurája, akinek azért szintén jutott legalább egy erős pillanat - tárgyalótermi jelent a bíróval - ennek ellenére neki jutott a legkevesebb játékidő, ami annak is betudható, hogy egyelőre a három színésznő közül neki van a legkevesebb filmes tapasztalata, igaz, idén mindjárt két Oscar jelölést kapó filmben is szerepelhetett. A másik a "Holdfény - Moonlight (2016). (Scal azt különösen imádja...)
Röviden a történetről:
Megismerjük ezt a három ragyogó tehetséget, akik történetesen a NASA berkein belül különböző területeken dolgoznak és lassan kiderül, hogy tehetségük révén előrébb tudják lendíteni akár apró mértékben is az űrprogram sikerességét.
Egyikük főnöke az űrprogram sikerességét felügyelő Al Harrison (Kevin Costner) - tudni kell, hogy a könyv és a belőle készült forgatókönyv több ponton eltér a valóságtól, ezért ez is egy oka, hogy nem tudom teljes értékű életrajzi drámaként kezelni - aki a szegregációt nem veszi komolyan, hiszen jobban érdeklik az űrversenyben elért eredmények.
Mindhárom nőnek ki kell vívnia némi tiszteletet a kollégák és vezetők körében, hogy érvényesülni tudjanak és közben otthon is helyt kell állniuk, mint anya és társ.
Közben problémák lépnek fel az űrprogramban és ezeket is kezelni kell, hiszen akkoriban Amerika nem kívánt annyi felhasznált dollármillió után másodikként felkerülni az űrkutatás történelmének tablójára.
A film szerint, hogy sikerült bizonyos eredményeket olyan jól teljesíteniük az űrversenyben, abban ezek a hölgyek is tevőlegesen vettek részt.
Fontos mellékszerepekben még feltűnik Kirsten Dunst, aki remélhetőleg a sminknek, még sosem volt ennyire "öregedő", illetve Mahershala Ali, aki egyikük udvarlójaként kapott szerepet.
A fényképezés nagyon szép, jók a beállítások. A zene kellemes, - Pharrell Williams a "Happy" szerzője - de nem maradt meg bennem. A mellékhelységes poén nekem kicsit sok volt, de a karakterek nagyon eltaláltak és külön tetszett Taraji játéka.
A "Hidden Figure" meg szerintem többféle jelentéssel bír, mind matematikai utalás, mind pedig jelölheti azokat a fekete nőket, akiket senki sem akar észrevenni, pedig, kellene.
A valóság több ponton eltért a filmben bemutatott eseményektől. A kedvenc jelenetem, amikor John Glenn, az űrhajós utasítja az irányítóközpontot, hogy amíg Katherine (Taraji) nem ellenőrzi vissza a számadatokat, nem hajlandó elindulni az űrbe, megtörtént, igaz, nem olyan feszített tempóban, mint a filmben, hanem a kilövés előtt pár héttel.
Megtekintés: Ez a film valójában egy oktató anyag, hogy hogyan engedjünk el valakit.
Ez az a film, amit mindenkinek látnia kell, aki épp elveszít valakit. És az elveszítés alatt nem egy szakításra gondolok. Siobhan Dowd, aki 47 évesen mellrákban halálozott el, 2007-ben, mielőtt itt hagyta világunkat, kitalált egy történetet, amely a szörnyről szól, aki egyfajta "Karácsonyi ének" parafrázisként felkészít egy kisfiút lélekben, édesanyja halálára, aki rákbeteg és nincs esélye a gyógyulásra.
Ezt a történetet talán pont azok fogják legjobban megérteni és átérezni, akik maguk is megküzdöttek saját démonaikkal, mint Conor (Lewis MacDougall), amikor lassan világossá vált számára, hogy nincs remény és anyukája, a kezelések ellenére, örökre el fog menni. Ebben a formában tehát a film felkészítheti a nézőit, főleg a gyerekeket, hogy hogyan tudják elengedni azt a szülőt vagy családtagot, akinek eljött az ideje.
A film központi témája a szörny, amely valójában nem a rákot testesíti meg, mint sejthetnék, hanem azt az elemi és irányíthatatlan dühöt, amit azok éreznek - több egyéb kavargó érzés mellett - akik elveszítenek valakit. Mert ez a düh, amely sújt önmagunkat és magát a haldoklót is, sőt, egész környezetünket, önmagában tényleg hasonlóan működik, mint a filmhez kiválasztott és gyógyíthatatlan rák, csupán annyi a különbség, hogy erre önmagukban találunk gyógymódot - kis szerencsével - amikor megértjük, hogy az életünk a változások ellenére tovább fog haladni majd egy irányba, még akkor is, ha jelenleg úgy érezzük, hogy az nem történhet meg.
Magamból kiindulva, pontosan emlékszem, milyen harag dúlt benne, amikor édesanyám már sokadik éve küszködött az autoimmun betegségével, amelyre nem volt megfelelő gyógymód, habár ette a tablettákat, amik lassan sorvasztották el a kis testét és szépen, lassan feladta, ahogy a környezetében, néhányan, akik közel álltak hozzá, ugyanabban az időben szenderültek jobblétre. Anyám betegsége győzött felette és az élni akarás kiveszett belőle, míg végül egy napon, mire hazaértem öcsémmel, ...
... már nem volt velünk.
A szülő elvesztése borzalmas és nem tudnék különbséget tenni, hogy melyik rosszabb: ha hirtelen és váratlan a halál, vagy lassú folyamat vezet odáig.
A film azonban felébresztett bennem egy alvó "szörnyet" (?), amely akkoriban élt bennem, mikor anyám elfojtott sírását hallgattam, ahogy kesereg sorsa felett.
Ebben az érzésben rengeteg irracionális építőkocka állt össze egy egésszé. Dühöt éreztem a világra, amiért ezt teszi velünk. Dühöt éreztem magam iránt, amiért nem vagyok képes kézben tartani a dolgokat. Dühöt éreztem még anyám iránt is, aki megbetegedett, mintha ez egy groteszk választás lenne, vagy mi.
Dowd ötletét Patrick Ness , az írónő halála után sikeresen befejezte, öntötte könyv formájába és dolgozta át forgatókönyvvé, hogy abból a spanyol rendező, Bayona készítsen egy fantasy drámát, amiben Conor kezelni tudja fájdalmát és érzéseit, hogy elfogadja, az elfogadhatatlant, megtalálja a helyét nagyanyja oldalán, aki anyukája halála után örökbe fogadta.
Akinek az életében még nem történt hasonló tragédia, nem biztos, hogy érteni fogja, hogy a tizenéves Conor fejében mi játszódik le, ezért hajlamos lehet az egyszeri néző legyinteni, hogy lázadó kamasz. Igen, de Conor nem a kamaszok szokásos divatjából lázad, hanem mert fiatalon kell megküzdenie olyan érzésekkel, amire egy felnőtt sincs felkészülve. Borzalmas dolog egy gyereknek elveszítenie a szülőt, amikor még a saját lábra állás lehetőségként sem merül fel.
A forgatókönyv, hogy Conor helyzetét még elesettebbnek állítsa be, elszakította mellőle az apa karakterét, akit Toby Kebbell formál meg, és ha ez nem lenne elég, egy óceán választja el őket egymástól, plusz az apuka új családja. Itt még érthető is, hogy miért olyan nehéz Conor számára beletörődni a lehetséges jövőbe, hisz apja karaktere nem segítség számára. A forgatókönyv már jóval nehezebb helyzetben van, mert anyu édesanyját, Conor nagymamáját is igyekszik távolabb elhelyezni a fiútól érzelmileg, hogy a végén nagyobb legyen az egymásra találás, de ezt az akadályt nem vette olyan könnyen a dramaturgia, hiszen a Sigourney Weaver által megformált nagymamáról keveset tudunk meg, azon kívül, hogy rendkívül fegyelmezett és pedáns, ám ez nagyon kevés ahhoz, hogy kezdetben megértsük Conor zsigeri ellenszenvét irányába. (Hacsak az a dac nincs benne a fiúban, hogy a nagyi korábban nem nagyon foglalkozott velük, most meg ő az egyik komoly lehetősége annak, hogy a fiú ne kerülhessen árvaházba.) Weaver kiállása megfelel egy vasfegyelmű nagyinak, ugyanakkor fájdalmas látni, hogy az egykori Ripley mostanában kénytelen ilyen kicsi mellékszerepeket elfogadni, hogy haladjon a szekér.
A film nem választja el élesen ugyan az elszakadást követő öt érzést, de megidézi mindet: a tagadást, a haragot, az alkudozást, a depressziót és az elfogadást. Lewis MacDougall pedig remekül hozza Conor alakját. Tehetséges fiú..
A filmet, ha teheted, mindenképpen feliratosan nézd meg, mert a szörny hangját eredeti nyelvben Liam Neeson kölcsönzi a drámához és az ő orgánumát egyetlen magyar színész sem tudja hitelesen visszaadni - talán Vass Gábor tudnám elképzelni a hangjának.
Az anyukát pedig Felicity Jones hozza, akin ek mintha nagy kedvence lenne tragikus hősnőket megformálni a vásznon, hiszen a végkifejletet tekintve, a Zsivány egyesben és az Infernoban hasonló véget ér a színésznő.
Bayona korábbi műveinél kicsit fantasztikusabb a kiállítása ennek a mozinak, de az érzékenység ugyanúgy megvan benne, mint "A lehetetlenben" vagy a horrorkedvelők körében elismert "Árvaházban".
A fényképezés nagyon szép, a zene pedig bár talán nem elég fülbemászó, de a képek alatt a kellemesebb score-ok közé tenném Fernando Velázquez munkáját.
Töfi:
- Sigourney Weaver számára nem okozott nehézséget a megfelelő angol akcentus, mivel édesanyja brit.
- A forgatókönyv 2013-ban még a "Fekete listán" szerepelt, amely a legjobb, még meg nem filmesített forgatókönyveket tartalmazza.
- A vidámparki jelenet helyszíne ismerős lehet a "Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei" című moziból.
- Neeson nem csupán a szörny hangját adta, hanem a filmben pillanatokra feltűnő családi fotókon ő Conor nagypapája is.
Hasonló kérdéseket az elengedésről felvetett Eddie Murphy filmje is, ahol szintén rákos volt az édesanya karaktere, csak ott egy kislánynak kellett megküzdenie a helyzettel. Olvasd el ezt is: Mr. Church (2016)
