Kutyuli-nap - Dog Days (2018)

Kutyuli-nap - Dog Days (2018)

Rendezte: Ken Marino

A film Mafab adatlapja: Dog Days (2018)

Megtekintés: Randifilmnek kiváló, habár ha pesszimista kedvünkben vagyunk, nem mehetünk el az mellett, hogy ez egy végtelenül hazug mozi. Cukormáz, romantika és a végén mindenki boldog. De tudod, mit? Legalább egy mozi erejéig legyen ilyen az élet!

A „Dog Days”, tipikusan az a szkeccsszerű, ezer szereplős mozi, amik néha jól sülnek el (Igazából szerelem), és idézhetőek maradnak, máskor pedig szinte nyomtalanul felejtődnek el (Valentin nap). Valamiért a filmkészítők szeretnek ünnepekhez kétféle mozit párosítani: a.) vagy valamilyen horror (Halloween, Anyák napja, Péntek 13. b.) vagy valamilyen romantikus, esetleg keserédes komédia. (Idétlen időkig, Boldog halálnapot!, Igazából szerelem) Ritkán esetleg sci-fi idegen inváziós, bár az nem jellemző. (Függetlenség napja)

Ez a kutyás mozi a második műfaji leágazásban fejti ki hatását és talán nem olyan harsányak a karakterek – kevésbé ismert színészek – mint sok hasonló műben, a végére akad kit megkedvelni, még akkor is, ha esetleg ezeknek a szereplőknek a többsége egy-egy kutyus. Amerikában egyébként is van egy mondás illetve filmes paradigma a sikeres filmekkel kapcsolatban, ami egészen egyszerűen azt a hitet erősíti, hogy egy film, ha kutyaszereplőt kap, az csak sikeres lehet. Ez nagyjából talán így is van, de azért ne mennék el az mellett, hogy a Beethoven folytatásai nem lettek olyan sikeresek és néhány mozi pedig talán anyagilag nem csilingelt rosszul a kasszáknál, de ettől még erősen vállalhatatlan alkotás lett belőle. (Pl. Tim Allen kutyás marhasága)

Ebben a történetben azonban nem a kutyák a főszereplők. Véletlenül sem. Csupán biokellékek, hogy néhány csinos ember élettöredéke érzelmeket csikarjon ki a nézőből. Lehetőleg pozitív érzést és talán ez az oka, hogy bár a téma érinti a kutya menhelyek világát, mégsem látunk igazán szívfacsaró kutyasorsot, pedig aki ilyen helyen dolgozik – főleg egy állatorvos – nap, mint nap szembesülhet vele, hogy az ember hogyan is bánik az ember legjobb barátjával. (Amikor ezeket a sorokat írom, épp a Facebookon terjed egy videó és cikksorozat egy hatvan feletti nőről, aki kutyáját, miután az elcsavargott, büntetésből a kocsijához kötözte. Jelenleg a rendőrségen kihallgatták a nőt (gyilkost) azonban még egyáltalán nem biztos, hogy megfelelő módon fogják a tettét szankcionálni.)

A „Dog Days” nem igazán koncentrál arra, hogy valódi betekintést nyújtson ebbe a szomorú világba és felvállaltan nem is célja. Itt a kutyusok vicces mellékszereplők és bármilyen fura, szinte alig kapnak értékelhető pillanatot, ami alatt azt értem, hogy szinte semmi interakció nincs közöttük és a szereplők között, leszámítva talán, hogy egyikük megszökik a gazditól és így gyakorlatilag új otthonra lel, ám ezen kívül semmi.

Itt a főszerep az embereké, akik kellemetlen helyzetbe kerülnek és a megoldások mellett szerepelnek velük kutyusok is. Szóval, igen, ha ebből indulunk ki, a „Dog Days” egy hazug mozi, ami ürügyként használja fel a négylábúakat, hogy a vásznon látott vicces és drámai események megtalálják a célközönséget, nagyjából mindenkit. Mert, ha nincs kutyus, akkor megint egy átlagos amerikai rom-kommal lenne dolgunk, amelyben 10-15 karakter kerülgeti egymást, hogy érzelmileg a sorsuk alakulásának tetőpontjánál hagyjuk magukra őket, így azonban, olyan, mintha lenne valami fontos mondanivalója a filmnek a felelős állattartásról. Lesz is, csak kb. egy hat éves gyermek szintjén fog ez a konklúzió lecsapódni, ami azonban a bennünk rejlő saját hatéves énünket simán képes megszólítani, ezért lesz végül a film egy legalább egyszer megtekinthető randi film, amely végén könnyes szemmel állunk fel a fotelből.

55%

Hotel Mumbai - Hotel Mumbai (2018)

Hotel Mumbai - Hotel Mumbai (2018)

Rendezte: Anthony Maras

 A film Mafab adatlapja: Hotel Mumbai (2018)

imdb.com

Megtekintés: Ritkán nézek úgy végig filmet, hogy nagyjából az elejétől a lezárásig gyomorgörcsöm van – nem valami nehéz ételnek köszönhető, természetesen – ezért meglepett, hogy milyen zsigeri érzéseket váltott ki belőlem ez a megtörtént eseményeket feldolgozó filmdráma.

A Hotel Mumbai története első körben hasonlít olyan mozikra, mint a szintén „hoteles” „Hotel Ruanda” vagy a szintén 2018-as „Bel Canto”. 

Alaptörténet, hogy kisebb embertömeg egy kegyetlen csapat áldozata lenne, azonban egy területen belül igyekeznek túlélni és kivárni a megmentőiket.

Amit sokan szerencsére televízióból tudunk meg, hogy a világ más országaiban olykor-olykor elszabadulnak az indulatok és politikai vagy vallási okok miatt (esetleg összefonódik) szélsőséges csoportok úgy kívánnak érvényt szerezni ideológiájuknak, hogy ezáltal más közösségeket vesznek erőszakos cselekedeteikkel célba. Ebből is a legkiszámíthatatlanabb és ezáltal talán legkevésbé felfogható egy átlagember számára az öngyilkos merénylők akciói, amelyeket olyan helyszínen követnek el, hogy minél nagyobb legyen a pusztítás, mint adatokat tekintve, mint szemléletet.

2008-ban maroknyi húszas évei elején járó iszlám fiatal, sejtjeik vezetőinek parancsára, áthajókázott Mumbai-ba, ahol a kijelölt területeket felkeresték, majd fegyveres ámokfutásba kezdte, nem kímélve senkit, aki útjukba állt. Az ilyesmi ellen szinte lehetetlen védekezni. Talán egyetlen esélyed, ha idejében meghallod, mikor kezdődik a terror és egyszerűen elfutsz előle. Még a film nézése közben is erős indulatokat váltott ki belőlem és mély, zsigeri félelmet, ha arra gondoltam, hogy mennyire tehetetlen lennék ebben a helyzetben.

A film nem spilázza túl, sőt, néha talán még kerüli is, hogy nyersen mutassa a valót, azonban amit látunk, az is elég, hogy felkavarja az érzéseinket.

A történet szerint Arjun (Dev Patel, életének legerősebb alakítása eddig és még remélhetőleg messze a vége) épp, hogy sikeresen tartja meg munkáját a Mumbai városában működő és a helyiek szemében igazi presztízs munkahelynek számító Taj becenevű szállodakomplexumban. Alig veszi fel a műszakot, riasztó híreket kapnak a városból, amelyben lövöldözésről és halottakról esik szó, azonban Mumbai nagy város és a hotelben senki nem gondolta, hogy ez az eseménysor náluk folytatódik, Azonban megérkezik egy maroknyi felfegyverzett férfi, hogy bevégezzék a feletteseik utasításait. Mikor elszabadul a pokol, a hotel személyzete igyekszik összefogni és menteni a menthetőt, ezalatt értve a vendégeiket, ami sajnos, hiába a hatalmas épület, lehetetlen vállalás.

Arjun, ha lehet, még többet vesz ki az akcióból, mint társai, néha az életét kockáztatva, de a férfiben olyan erős a hit és egyfajta morális hozzáállás, hogy képtelen hátat fordítani azoknak, akikről a feladata, hogy gondoskodjon, beleértve ezt a szituációt is.

mafab.hu

Miközben a helyi rendőrség igyekszik magára találni a véres események között, a túlélők macska-egér játékot játszanak az épület szobáiban, hogy ne találjanak rájuk.

Dev Patel producere is a filmnek és játéka eszméletlenül erős. Nem tudom, mennyi igazságalapja van az általa megformált Arjun-nak, de nagyon hamar szerethetővé teszi a figurát. Az a jelenet, amelyikben az egyik vendég a pánik közepette a menedzsernek panaszkodik, hogy fél Arjuntól, mert a fejére kötött turbánban hasonlít a támadókra – akik amúgy nem viselnek ilyen fejfedőt – és utána Arjun beszél a nővel, az egyszerűen egy gyönyörű jelenetsor.

A filmben még szerepet kapott Armie Hammer és Jason Isaacs is, bár sokkal kevesebb vizet zavarnak a történetben és megkockáztatom, a valósághoz talán nincs annyi köze kálváriájuknak, mint amit a film bemutat, pusztán az eladhatóság miatt volt két ilyen húzónévre szükség a sok indiai és egyéb ázsiai karakter mellett.

A film drámaisága mellett is adagol némi humort, amely néha a fekete humort karistolja, mégsem lóg ki a képből, nem zavaró.

A helyi rendőr két tagja még nagyon jó karakter, akik bejutnak az épületbe és igyekeznek segíteni, hogy a vendégeket ne lőjék halomra. Az ő sorsuk is érdekelt.

Talán a lezárás ami nehéz lehetett a készítőknek, hiszen egy ilyen eseményt nem lehet hepiendes befejezéssel tálalni, ismerve a körülményeket. Közel kétszáz halott, félezer sebesült volt a támadók rovásán, akikből csupán egy élte túl ezt a gusztustalan akciót. Őt végül elítélték, de nagyon rossz arány ez az áldozatokkal szemben. Közben, akik kitervelték, otthonukban állítólag ma is élnek és terveiket szövögetik.

awardswatch.com

Ha egy emlékezetes drámára vágysz, nyugodtan merem ajánlani ezt a mozit, ami végre nem az amerikaiak hősiességéről mesél. Sőt, annyira nem, hogy egy amerikai turistából sikerült úgy egy igazán negatív karaktert varázsolniuk, hogy az illető nem is a terroristák oldalán van értelemszerűen. Viselkedése azonban pont az a gőgös, lenéző hozzáállás, amiért sokan megvetik az USA lakosságát a világ sok részén. Mondjuk valójában nekem kicsit ő és a barátnője története lógott ki kicsit a filmből. Talán nem is volt tervben, hogy a figurát ilyen módon mutassák be, csupán rosszul sikerült.

A film amúgy remek, a színészek egészen kiválóak, a szituáció miatt rengeteg érzést az arcok mutatnak meg a néző felé, hiszen a szituációban a hangoskodás pont nem javallott, és ezek az arcok beszédesek.

A filmben előkerül a kérdést, hogy ilyen helyzetben ha nyafog a csecsemő, mit csinálnál? Még soha nem utáltam csecsemősírást hallani, mint ebben a filmben. Mert bizony, az a sírás jelentheti a halálodat is...

85%

Ha meglesnéd: Hotel Mumbai (2018)

Csillagok határán - High Life (2018)

Csillagok határán - High Life (2018)

Rendezte: Claire Denis

A film Mafab adatlapja: High Life (2018)

Megtekintés: Robert Pattison remek színész, de ő is alig tud kezdeni valamit azzal, ami két órában lett elmesélve a másfél helyett.

Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a tököm kezd tele lenni ezzel a nagy kamu sci-fi dömpinggel, amit kapunk vagy 3-4 éve, köszönhetően pl. a Netflix-nek és a független filmstúdióknak is. Ne érts félre, mert imádom a sci-fit, de a szórakoztató fajtát, amiben sistereg a lézer, űrháború is van meg idegen lények, ja és persze klisé tenger.

Ezzel szemben, mostanában azt veszem észre, hogy az „év meglepetés filmje” hangzatos címet csupa olyan produktum kapja meg, amelyben csupán érintőleges a fantasztikum és a tudomány. Filmdrámák ezek, amit sci-fi köntösbe csomagolnak. Vagy inkább csak sci-fi combfixbe.

Pattison legújabb filmjéről is ódákat zengtek – ne kérdezd kik, de ahol belebotlottam, ott olyasmiket írtak róla, ami erősen felcsigázott, ezért enyhe merevedésem lett, mikor végre ráakadtam és megszereztem. Azután néztem, igyekeztem a puzzle darabkákat összerakni és vártam a katarzist, vagy legalább egy csavart a végére. Ehelyett kaptam egy néhány szereplős drámát, kevés érdemi szöveggel, sok flashback-kel és egy édes kisbabával.

Csak éppen én egy sci-fire készültem.

Nem tudom, mik voltak az elvárásaim, így répával és kefirrel ültem a mozinak, azután jött egy önkielégítéses rész, álomképekkel, ejakulációval, DNS-sel kis üvegeben, stb. és az étvágyam is elment, miközben nem rágták a számba, hogy akiket látok, miért pont ők részesei ennek a kísérletnek is nehezen nevezhető, össznépi szexualitást boncolgató űrutazásnak.

Monte (Robert Pattison) egy kihalt űrhajón tengődik egy kisbabával és igyekszik helyt állni, hiszen messze még a végcél, ők meg valahogyan ketten maradtak. A gyermek a lánya és Monte felelősséggel tartozik. A gyermeknek, magának és talán az emberiségnek is. Mert Monte, társaival korábban a föld bolygót hagyta maga mögött, amit elvileg felemésztett valami klíma katasztrófa, vagy sugárzásos hókusz-pókusz, és valakik úgy gondolták, néhány problémás fiatal és egy gyilkosságért félreállított kutatóorvos lehet a kulcsa egy kísérletnek, amelyben megszülethet a jövő generációja, aki talán immúnis az elhagyott világ nehézségeire, bármi legyen az pontosan.

Flashback jelenetek magyarázzák meg, mi történt Monte űrhajóján, hogyan kerekedett felül az őrület és csavarta ki az emberek testéből a lelküket, hogy azután végül a férfi egyedül maradjon gyermekével.

Értem én a drámát, csak nem szeretem... ha sci-finek csomagolják, hogy ezáltal érdekesebbé tegyék, pedig a film ha egy katonai kutatóbázison játszódna, a föld alatt, pont ugyanez lenne, kihagyva három perc sci-fit. Mert itt az egész űrhajós miskulancia egy kamu. Nincs rá szükség. Valójában lehet, hogy az eredeti koncepció nagyon erősen indokolta, hogy egy űrjárművön játszódjon a mese, azonban a filmben minimális az utalás rá, miért volt erre szükség és a befejezés is amolyan hányaveti, ál-filozófiai baromság, ami nem vezet így sehová.

Azonban pozitívum, Patterson és MiaGoth játéka, valamit Juliette Binoche alakítása is, aki még mindig erős szexuális kisugárzással rendelkezik. A kisbaba azonban az igazi csúcs. Annyira „jól alakít”, hogy néha arra gondoltam, vagy CGI-jal segítettek be, vagy Pattison saját gyereke.

A mellékszereplők rendben vannak azonban maga a történet, ha félretesszük a drámát, amit sugallani akar, ám nem mond ki, akkor ami marad, az egy katasztrófa filmekre hajazó váz, amelyben a szereplők egymás után hullanak el, hol maguk, hol külső erők miatt. (Olyan filmekre emlékeztet ezáltal, mint „A mag”, A „Napfény”, "Event Horizon" vagy a „Supernova”. (Csak ezek mind izgalmasabbak... Igen, még a Szupernova is.) Tehát, egy horror alap, szörny nélkül – illetve a bennünk lakozó gonosszal, akkor már, ha ezt a vonalat erősíteném – amelyben elhullanak a szereplők, míg végül a főhős egyedül marad a kérdéseivel és válaszok nélkül kell felállnunk a stáblista alatt.

Bevallom, mivel a sokadik ilyen „ál-sci-fit” néztem meg mostanában, kicsit untam. És nem igaz, hogy nem vagyok kész figyelni a lélek rezdüléseit, nem vagyok fogékony az emberi sorsokban lejátszódó drámákra, pusztán jobban szeretem, ha a művészit sokkal inkább az egyszeri néző befogadóképességéhez igazítják. Persze, szükség van olyan mozikra is, mint a „Solaris”, „Stalker” vagy a tavalyi titkos sikerű „Expedíció”, azonban szerintem az átlagnéző inkább szórakozna miközben gondolkodik kicsit és nem fordítva.

60%

Itt ráakadhatsz: High Life (2018)