Filmzene - Score: Mladen Milicevic – The Room (2003)

Mladen Milicevic – The Room (2003)

princecharlescinema.com

Score bemutató:

Már az első szám megágyaz a filmnek, habár, amikor a „The Room”-ot hallgatom, nekem egyértelműen az angol BBC, kosztümös mozik idéződnek meg, ami nem feltétlenül baj, hiszen Tommy Wiseau filmjében is nagyon fontos szerepet kap egy vörös, női kosztüm.

A „Red Dress” egy melankolikusabb, lassabb szám, amiben előkerül a főmotívum is, amit elkoptat a végére az album.

Az „I Will” az első szexjelenetet festi alá és szinte végig is hallgathatjuk az elég hosszúra és sziruposra vágott szeretkezés közben. Ettől a dal még kellemes, hallgatható dalocska. Kitra Williams és Wayman Davis szerzeménye, amit az utóbbi énekelt fel. Simán lehetett volna ismertebb darab is, azonban valahogy elveszett az ezernyi betétdal között, amiket filmekhez készítettek.

A „Lisa and Mark” egy kissé drámaibb darab, hiszen érezni benne e terhet, amely a két szereplőt köti össze, Johnnie karaktere mögött. Néhány kellemes fúvós pillanat.

A „You’r My Rose” a megcsalók akciója alatt csendül fel és Kitra Williams adja elő. Egy kicsit kevésbé szerethető darab, mint az „I Will”, talán, mert épp akkor hallható, amikor Lisa a menyasszony és Mark a legjobb barát épp üzekednek.

A vörös szín fontos lehet valamiért Tommy Wiseau jelképtárában, hiszen megjelenik a filmben a vörös rózsa is, amit minden alkalommal ő ajándékoz szerelmének, egy kissé röhejes vásárlás után és a vörös szín visszaköszönt a korábbi, „Vörös dressz” című számban is. A „Red Roses” összecseng a „Red Dress”-szel.

A „Street” hangulatot ad az utcaképnek, viszont megtörik a vége, ami azt jelzi, Milicevic koherens zenei darabok helyett törekedett inkább arra, hogy hangulatokat adjon vissza. Jó példa erre a „Life”, amiben megjelenik a főmotívum és a „Red Dress” is, de van része, amely inkább csak néhány hang, míg a lezárás is elég suta.

A „Street Two” már sokkal tökösebb, hangosabb, előhozva a „The Room” motívumokat, végigzongorázva a hangszereken.

A „Crazy” Clint Gamboa és Wayman Davis munkája, melyet Gamboa énekel fel. Tinglitangli popszám, lassú és súlytalan. A „Chocolate is the Symbol of Love” a triónak a lezárása, amit Tommy Wiseau gondol a romantikus férfi és annak ajándékairól és a szerelemről. A zene kis fúvós futamokból áll, hegedűvel és egységet alkot a „Vörös dresszel” és „Vörös rózsával”. Mert mit is veszünk egy nőnek, ha elakarjuk varázsolni? Virágot, édességet és csinos ruhát.

A „Chris-R” kicsit akciósabb darab, egészen érdekes zeneiséggel a végére, használva némi ütős szekciót. A „Reason” már koptatja a paneleket, amiket Milicevic épített fel. Hiába, hisz a „The Room” zenéje bár nem rossz, erősen tévéfilmes keretek között mozog, köszönhetően a szintetizátor hangzásvilágának. „Johnny, Mark and Danny on the Roof” egy percnyi vonós dráma, ami aláfesti a férfiak beszélgetését, végén néhány pengetéssel. „Lisa, Michelle, and Johnny” Johnny belecsöppen egy beszélgetésbe, amit olyan kínosan harapnak el a csajok, hogy csak a totál hülye nem vágja, valami nagyon fontosról és kellemetlenről maradt le az ember. Történetesen Johnny arról, hogy Lisa kibeszélte Michelle-nek, mennyire elege van a férfiból. Ennek megfelelően hézagos, halk és drámainak szánt két percet kapunk, amelyben a klarinét (?) vagy oboa (?) pár taktust enged meg magának, nagybőgő támogatással.

A „Yes or No” Lisa bizonytalanságát hivatott érzékeltetni, míg az „I’ll Record Everything” pedig Johnny zaklatottságát, miközben bizonyítéka van a lány hűtlenségére, hogy lassan a tetőpontjához érkezzen a mozi. Címének ígéretével ellentétben néhány kitartott vonóhúzást kapunk és nem érezni, hogy Johnny elégtételt érez, mert sikerült felvennie mindent, amint Lisa mondott Mark-nak a telefonba.

Az „XYZ” már egyenesen egy mókásabb darabként kezd, hogy ez is melankolikus pillanatokkal zárjon. „Mark and Peter” két férfi vitáját festi alá, amikor összevesznek a barátság és lojalitás fogalmán. A „Jogging” a kevés külső helyszínes jelenet alá készült, több szólamú darab, és így érdekesebb is, mint a legtöbb korábbi zene. A két főszereplő itt még barátként beszélgetnek az élet, szerintük igen fontos kérdéseiről. A kompozíciót pedig az unásig ismert futam zárja.

A „Baby You and Me” ismét egy szirupos nóta, ezúttal duett, amelyet Bell Johnson és Clint Gamboa énekelt fel. Jól illik a többi betétdal mellé, megidézi a legjobb fekete romantikus duetteket, amiket pl. Lionel Ritchie és Diana Ross munkásságához köthetünk.

A „Happy Birthday Johnny”egy gyorsabb, szintisebb, jazz-es prüttyögés, túl sok ünnepi nincs benne, ellentétben a címével. A „Lisa and Mark” azt a szürreális pillanatot festi alá, amikor mindenkit kicsalnak a helyszínként használt „The Roomból”, hogy ezzel megágyazzanak a drámai lelepleződéshez és ezt a lassú, megszokott motívummal kezelték. A „Fight During the Party” említésre sem méltó pár másodperc, amiből csak a harci hév hiányzik. „Johnny in the Bathroom”, melyben szomorkás hangokból váltunk drámaibb pillanatokra, ezzel megidézve a hősünkben dúló haragot és kétségbeesést. Mostanra már nem nagyon van olyan pillanata a „Tape Recorder” darabnak, amit korábban nem hallottunk volna. Ennek ellenére Milicevic jól elszórakozik a kitalált motívumaival, amely egyben azt is megmutatja, hogy igencsak korlátozott eszköztárral dolgozik. Mladen több, mint negyven produkcióban vett részt, aminek zöme tévéfilm, rövidfilm vagy dokumentum. Ha úgy vesszük, itt erősen kilépett komfortzónájából, de nem érzem, a sok ismétlés ellenére sem, hogy kudarcot vallott volna.

„Johnny Becomes Crazy” egy zaklatottabb etap, amely kissé eltér a korábbi nyugodt tempójú és hangulatú daraboktól. A feléig. Amikor is Johnny végül eljut a karakter tetőzéséhez. A zongora és szinti pedig ebben partner. A „Why Why Johnny” már címében is megmutatja azt a fajta túljátszott drámaiságot, amely Tommy Wiseau elképzelése a jó filmdrámáról. Szinte már Shakespeare-i a kérdés; Miért, miért Johnny? – ami ismerve Lisa korábbi hozzáállását, megint csak karakteridegen a szereplőktől. Ennek ellenére a darab kellemes, felhasználva a korábbi megismert futamot, amely végig kísérte Milicevic egész albumát.

„Reflection You’re My Rose” pedig elköszön a hallgatótól, egy kellemes, enyhén füstös poppal, amelynek korábbi változatát már hallhattuk.

60%

Űrdongó – Bumblebee (2018)

Űrdongó – Bumblebee (2018)

Rendezte: Travis Knight

A film Mafab adatlapja: Bumblebee (2018)

http://collider.com

Megtekintés: Kellemesen csalódtam, bár, ne tagadjam le magam előtt, hogy Hailee Steinfeld neve is kellett hozzá, hogy leüljek a film elé.

Mert amikor az őskorban bemutatták az első Transformer filmet, simán bealudtam a mozin, öcsém szerint hangosan horkolva. Később bepótoltam a hiányt, mert dvd-n megnéztem a filmet, azonban az volt az utolsó Transformers, amire jegyet váltottam. Mostanáig.

Nem fikázom Michael Bay filmes munkásságát. A „Szikla” azon kevés akciófilm közé tartozik, amely kiemelte az akciófilmet a délutáni szórakoztató csihi-puhik közül, még a Sean Connery-vel leforgatott suta akciójelenetek ellenére is, amelyek már a dvd megjelenés idején idejüket múlták, ellenben minden mással. A „Sziklában” jók a karakterek, hitelesek a színészek, remek a negatív hős, megfelelő motivációval. A zene egyszerűen zseniális, a vágás dinamikus, a fényképezés gyönyörű. A történet végig izgalmas, üresjárat alig. Ha van Top5 akciófilmem, a „Szikla” benne van. Elől.

Ám később valami megpattant Michael Bay agyában és a technika minden szempontból rányomta pecsétjét a Transformers filmjeire, kiölve mindent, amit szeretni lehetett a „Sziklában”. A karakterek szinte egydimenziósak, a humor erőltetett, a színészek már-már ripacs üzemmódban, az akciók meg szürreálisan elszálltak. Látványfilm? Természetesen! Szórakoztató? Bizonyára! Azonban én nem tudtam élvezni őket egészben, csupán néhány akciójelenet mozgatta meg a fantáziám, azokat meg családbaráttá tompították, pedig nem hiszem, hogy nagyon boncolgatnom kellene, hogy az emberi tényező mennyire másodlagos véres massza lenne egy olyan világban, amelyben robot autók püfölik egymást.

Volt fenntartásom az „Űrdongóval” kapcsolatban és bár voltak hiányosságai és talán közel sem annyira emlékezetes, mint mondjuk a nyolcvanas években látott mozifilmek, amelyek gyerekként egy sokkal megengedőbb énembe beitták magukat, így is merem állítani, hogy érdemes beülni egyszer erre a filmre.

Hailee Steinfeld azóta szívem csücske, mióta „A félszemű”-ben először megpillantottam. Állítólag nagyon sok fiatal lány közül választották ki őt és hajlamos kicsit a szájával többet grimaszolni, mint egy koraérett ifjú hölgytől elvárható, mégis, amit abban a filmben megmutat színésznői mivoltából, az segít számomra eladni a többi filmjét. Mert nála már akkor láttam, amit néha egy-egy színésznél sokkal később fedezek fel: a tehetséget. Mondjuk nem volt könnyű dolga ezzel a mozival, hiszen a partnerei közül akivel a legtöbb a közös jelenete, az nem nagyon lehetett más, mint egy teniszlabda egy rúdon, vagy egy zöldbe bújtatott pantomimes, tele motion capture kütyükkel. Ennek ellenére nagyjából jól összejátszik a CGI-jal. Csoda, ha mellette a többiek mind másodhegedűsök?

Van szerelmi szál, amire azért nem gyúrtak nagyon rá. A forgatókönyvet hibáztatom, bár lehet, hogy direkt nem is akarták terhelni ezzel a mozit, hiszen klisés és sokszor giccses. Ha nem működik a kémia. Itt azonban van egy kicsi.. Hailee karaktere elég erős ahhoz, hogy elbírt volna egy tökösebb fiúbarátot. A tesó figura sincs kijátszva, egészen a végéig. Akkor is súlytalanul, két percben. Pedig megszoktuk már a gyerekfilmek tipikus rákfenéjét, hogy a felszínen látható tesó utálat egyfajta védekezés a gyerekektől, saját nehezen értett érzéseikkel szemben. Sokkal több kikacsintást elbírtam volna a nyolcvanas évek ikonikus szórakoztatóipari termékeiből, habár egy-egy sláger, filmrészlet, videojáték vagy poszter gondoskodik róla, hogy megint tininek érezzem magam a nyolcvanas évek végén, amikor a világunk kicsit lazult, a videó a háztartás része lett és amikor a nyugati kultúra, azon belül az amerikai szórakoztatóipar már nem számított szitokszónak.

www.straitstimes.com

Viszont, főleg, hogy a történet beépíthető legyen a korábbi Transformers filmek közé, a végeredmény, ha nem vásznon tekinted meg, magán visel nem kevés tévéfilmes külső jegyet. Kevés a totál plán, sok a közeli, főleg a színészek arcáról, ami egyedül Steinfeld esetében nem zavaró, mert őt viszont imádja a kamera és biztos az operatőr is, mert nagyon sokszor időzik az ő arcán az objektív, hogy a legkisebb rezdüléséről se maradjunk le. Ez mondjuk jó, mert így simán beleszeretsz ebbe a suta, nyakigláb barna szemű leányzóba.

Azonban, a helyszíneken és az akción is érezni némi költségkímélést, hiszen kisvárosban játszódik és nem mondható grandiózusnak a kőbányában forgatott verekedés sem és a végén a támaszpont, hajódokk csata helyszíne sem. Közte pedig igazán nincs túl sok kalandozás.

Azonban mintha ez is a film előnyére vált volna. Sokkal karakter-orientáltabb, mint korábbi társai és nem annyira idegesítő, mint három részben a Witwicki család.

Christina Hodson nagyjából követi a Disney filmes sémát, (Állandóan a Herbie, a kicsi kocsi jutott eszembe, hiszen arra erősen emlékeztet a film váza.) amelyben főhős összebarátkozik az idegen entitással, összecsiszolódnak, jön a kormány és belerondítana és főhős megmenti az idegent, hogy tovább élje kis életét. (Basszus, ez nem is Disney, hanem az E.T.!) Pl. van az a jelenet, amikor Űrdongó lezúzza a lakást, habár nem akarja. Hány filmben is volt hasonló? Az E.T.-ben csak körbeszédelgett a kis lény, miközben Elliot anyukája rendre kikerülte. Mondjuk, ott azért más volt a súlycsoport. Itt ezt nem lehetett véghez vinni, ezért maradt az elefánt a porcelánboltban.

www.gameaxis.com

Az egyetlen, amikor a családi filmes, komédiás határvonalat átlépik, amikor a két álca megérkezik a földre és biztos, ami biztos, fröccs-öntenek egy amerikai lakost, a barátnője szeme láttára. Ez azonban nagyon rosszul lett felvezetve és annyira szánni való a figura, hogy kissé kirántott a filmből az eset. Itt mondjuk megérdemelte volna, ha az illető jobban redneck, vagy minimum rátámad a két robotra, mert így egyenesen hangulatrontó, ahogyan elbánnak vele. Hodson-nak ezt még gyakorolnia kell.

A lezárás is szimpatikus, mert ha nem erőltetik, jó ez így, hogy megismertük Charlie-t (HaileeSteinfeld) de más utakra megyünk tovább, egy új autóval, remélhetőleg, hasonlóan szeretni való hősökkel.

A soundtrack meg egyenesen remek lett. Napok óta hallgatom, beleértve a Hailee Steinfeld által felénekelt „Back to Life”-ot, amely erősen Eurovision Festival gyanús limonádé. A többi szám meg visszarepített a nyolcvanasban, ahogy ez volt a dolga. A „Weird Science” töredék és az A-ha Take onMe-je is mind felidéztek valamit, ami lassan elveszik, ahogy öregszem.

Kicsit talán ezt adta vissza ez a film és ez nagyon jó. Mert végre nem arra koncentráltam, hogy atyaég, egy film, beszélő robot autókkal.

75%

www.syfy.com

Soundtracks and You! - Bumblebee (2018)

A bizonyíték, hogy költöttem rá!

BÚÉK - BÚÉK (2018)

BÚÉK - BÚÉK (2018)

Rendezte: Goda Krisztina

A film Mafab adatlapja: BÚÉK (2018)

Megtekintés: Aki minden lehetséges percben temeti a magyar filmet, filmgyártást, azt még akkor sem lehet meggyőzni tévedéséről, ha ilyen remek filmeket ajánlunk a figyelmébe. És bár a BÚÉK nem szigorúan véve egy remake, annak remek!

Amikor először láttam a "Teljesen idegeneket", az olasz Paolo Genovese kamaradrámáját - mert valójában az - köpni-nyelni nem tudtam, hogy milyen remek ötleteket lehet beszorítani házfalak közé. (Pl.: Az őslakó, 12 dühös ember, Kocka) Igen, én az a fajta néző vagyok, aki szereti, ha a film kitágítja a teret - utazik - de ha látok egy mozit, amelyik ugyan szűk térben játszódik, mégis leköti a figyelmemet, mert esetleg a vizualitás mellett a mondanivaló magában érdekes, nem piszkálódom. Viszont a bohózatok egy részével - amely szerintem kifejezetten színházi műfaj - nem vagyok ennyire elnéző, igaz, zseniális darabokat abban is fel lehet lelni. (Oscar)

Genovese darabja azért volt szórakoztató, mert egyrészt nagyon sokat kihozott az alapszituációból, néha váratlan fordulatokat is bedobva. Másodszor, egy füst alatt nagyon komoly társadalmi mondanivalója volt, amelyet több irányból meg lehet tekinteni, boncolgatni. A mobiltelefonok világában rádöbbent, hogy habár van ez az eszköz, amely összehoz minket, mégis, mennyire távol vagyunk egymástól. Meg azt is megmutatja, hogy bizony, a barátság lehet bármilyen erős, vannak titkaink, amiket senkivel nem osztunk meg. Ilyenkor eszembe jut, hogy van olyan ismerősöm, aki egészen biztosan nem ment volna bele a telefonos játékba. Ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, hogyha egy felnőtt ember egy pillanatra is habozik a telefonját megosztani a párjával, annak egészen biztos van titkolni valója, szóval nagyon jó teszt a valóságban a filmben felvetett társasági program, ugyanakkor mégsem ajánlom senkinek, hogy valaha megcsinálják. Egyszerűn nem tudhatjuk, mennyire veszélyes.

A felütés nem mellesleg egy halványan erőltetett a házigazda ötletével, hogy ugyan tegyük már ki a telefonjainkat az asztalra és mindenkit be kell avatnunk az érkező hívásokba, üzenetekbe. Természetesen a forgatókönyv egy pszichiátert tesz meg az ötletet szállító karakternek. Aliz (Szávai Viktória) annak biztos tudatában dobja be az ötletét, hogy úgy véli, ő teljesen tiszta ebben a szituációban, nincs félnivalója. Azonban egy ilyen "játéknak" sokkal árnyaltabb a lefolyása, mint gondolnánk és néha kiderül, hogy emberek életében mennyire bonyolult a kapcsolati háló.
A történet nagyjából megegyezik az olasz eredetivel és mélyen belemenni szpojleres lenne, azonban néhány észrevétel.

Játék szempontjából talán kicsit Szávai Viktória játéka volt számomra modoros, de ez fakadhatott a karakter stílusából is, fogjuk rá. A végére, azonban amikor a karakter meggyengült, már ő is tökéletes volt. A legjobb pedig a házaspárt alakító Hevér Gábor (Gábor) és Bata Éva (Saci) kettőse. Bata Éva vörös egybe ruhájában a tökéletes milf, míg Hevér Gábor kapja talán a legnehezebb szerepet, amivel tökéletesen birkózik meg. A párosuk közötti veszekedés nálam egyértelműen a film csúcspontja. A film pedig, mivel akcióban nem lehet értelemszerűen pörgős, szövegben és fordulatokban kell, hogy az legyen. A telefonos játék percről-percre lesz egyre durvább, ami így ömlesztve erőltetettnek tűnhet, ám tökéletes apropó az év végi szilveszter, hiszen ha ennyi impulzus érhet egy baráti társaságot, akkor az pont ez az ünnep.

Hevér Gábor, Bata Éva

A színészek többi tagjának is elismerés jár, mert csak néhol döcögős a párbeszédekre épülő film, ám ahogy megismerjük a karaktereket, egyre jobban ráéreznek a színészek is és ráhangolódik a néző is a drámájukra. Elek Ferenc külön tetszett, akinek szinkronhangja is legalább olyan ismerős lehet, mint Hevér Gáboré.

A befejezés ha mondhatom, kicsit bevállalósabb az olasz eredetinél, ezért több kérdést is hagy a nézőben, amivel eljátszadozhatunk. Szerencsére, ezekre megválaszolása nélkül is egy igen erős filmet kapunk, amely nehezen lehetett volna jobb mozi. Külön érdekes, hogy állítólag a forgatókönyvet több ország átvette filmkészítésre, ezért hamarosan további klónok, remek feldolgozások várhatóak a világ minden területéről.

90%

Csodálatos fiú – Beautiful Boy (2018)

Csodálatos fiú – Beautiful Boy (2018)

Rendezte: Felix Van Groeningen

A film Mafab adatlapja: Beautiful Boy (2018)

pintereset.com

Megtekintés: Steve Carell és Timothée Chalamet játéka nem rossz, mégis, ha erősebb mozifilmre vágyódsz a témában, akkor még mindig azt mondom, hogy Leonardo DiCaprio „Egy kosaras naplója” köröket ver erre a mozira. Sőt, ebben is van egy pénztarhálós jelenet, ami meg sem közelíti az említett elődöt.

Ugyanakkor nem mondhatom azt, hogy a film nem használja ki a témában rejlő kliséket maximálisan, hiszen egy önéletrajzi ihletésű darabról beszélek, aminél nem törekedtek arra, hogy a végsőkig feszítsék a húrt a jobb eladhatóság kedvéért. Nem is túl bonyolult a történet, hiszen egy mondatban összefoglalható: „A drog rossz, értem?”

David Sheff (Steve Carell) miután felügyeleti jogot nyert fia, Nic (Timothée Chalamet) felett és közben új felesége oldalán egy másik családot felépített, lassan kénytelen rádöbbenni, hogy előző házasságából született fia, Nic, lassan eltávolodik tőle, sőt addigi életétől, és ki tudja milyen belső erők hatására a drogok világába menekül, végigjárva a lépcsőfokokat az alkoholtól indulva az enyhébb szerekig, egészen a legkeményebb amfetaminokig.

David és neje (Maura Tierney) kezdetben igyekszik felfogni az eseményeket, majd részesei lenni, hogy segítsenek Nic-nek a rehabilitáció alatt, azonban hiába a rengeteg elolvasott szakirodalom, hiába a tömérdek orvos, mentor, szakértői jó tanács, a végső döntés a fiúé és ha nincs benne elég erő és motiváció, hogy letegye a szert, akkor el fog bukni.

A film igyekszik hűen és érdekesen bemutatni, hogy milyen a világ, amelyben egy függő és családja kényszerül, azonban sajnos, ezt nem teszi túl érdekesen. Valahogy töredezett az egész, nehezen áll össze. Steve Carell nagyon jól hozza a válaszokat kereső apa szerepét, ám vannak szegmensek, amik úgy tűnik, nem vezettek sehova. Például egyszer maga is kipróbálja az extasy-t, ám azon kívül, hogy felpörög tőle, többet nem foglalkozik a film a témával. Pedig fontos része lenne annak, hogy David megértse Nic-et, azonban a tapasztalatait megtartja magának.

Nic karakterfejlődése egészen egyenletesen és hitelesen mutatja be egy szinte még gyerek elzüllését és állandó harcát démonaival, viszont itt is maradt hiányérzetem, mert a filmből nem nagyon derül ki, hogy pszichésen azon túl, hogy ha valaki rákattant a szerre, miért nem bír vele, kevésnek éreztem a magyarázatot rá, hogy miért kell elindulni ezen az úton, miközben az embernek rendezett az otthona, szerető a családja és láthatóan megadnak neki mindent.

Többet boncolgathatták volna, hogy miért érzik ezek a fiatalok, hogy pótcselekvésekkel kell küzdeniük valami ellen, ami a fejükben alakul ki és egyértelműen hormonális okokra vezethető vissza. Mert én is voltam tini, ráadásul elvált szülők gyereke, amikor mindent és mindenkit hibáztattam, valahogy mégsem lettem sem alkoholista, sem drogfüggő, bár nyúltam mindkettőhöz, még az őskorban. (Azért sörözni lehet...)
Szóval, ami érdekelt volna, hogy Nic miért érzi úgy, hogy csak úgy lehet normális, beilleszkedő fiatal, csak úgy birkózhat meg a problémáival, hogy elbódul, kiüti magát.
Egyáltalán, mik ezek a problémák? Milyen terhet ró egy fiatalember vállára az élet, hogy meneküljön a valóság elől, aki gyakorlatilag megkap apjától mindent?

Talán, pont a suli vége előtti évek az az időszak, amikor a gyereknek rá kell döbbennie, hogy hamarosan kikerül a szülői védelmi rendszerből és saját lábra kell állnia és ez terheli meg a fiatalok lelkét, sokszor szélsőségesen?

A választ nem tudom, most sem tudtam meg, csak követhettem a Sheff családot egy olyan úton, amelyre sosem akartak rálépni. Figyelhettem, ahogyan Nic eltávolodik szeretteitől, ahogyan apja görcsösen keresi a választ, ahol nincs logikus felelt, pusztán találgatások.
Ami talán a film hátránya, hogy sosem tud igazán elég drámai lenni. Lehet, közel is jár hozzá, sőt, lehet, hogy az ilyen filmeknek direkt felkavaróbbnak kellene lenniük, hogy hátha azzal is segítenek néhány, a drogokkal esetleg ismerkedő embert félretaszigálni ebből a sehova sem vezető irányból, ám a „Csodálatos fiú” nem elég bevállalós. Van egy jelenet, amikor Nic majdnem aranylövést ad be magának, de amikor igazán lehetne mocskos és drámai a film, jótékonyan elhagyja őt a kamera. Máskor a barátnőjének ad be túl sok heroint, ám ott sem húzzák a végletekig a feszültséget, mert a kis hölgy előbb visszatér az életbe, mint dramaturgiailag megtehette volna. Szóval úgy érzem, a film kicsit talán „könnyedebb”, mint a téma megkívánná, biztonsági játékot játszik a könnyen befogadható és a zsigeri hatás között. Valahogy nem teszi mocskossá szereplőit, pedig a téma azzá tesz.

Ezért nem is lesz a kedvenc filmem a témában, sőt, azt sem érzem, hogy többször nézős darabról lenne szó, ami azért fájó, mert a témában több lenne és a színészek is sokkal többet érdemeltek volna.
Sajnos, még az olyan részeknek sem szentelt szerintem eleget a film, mint amikor David végül lemond a fiáról, pedig ott még feltornázhatták volna a drámaiságot.

David Sheff könyvének borítója

A „Csodálatos fiú” egy jó, de nem kiemelkedő filmdráma, erős színészekkel. Az egyik legjobb jelenet mégis az, amikor Karin Balfour, David második felesége (Maura Tierney) üldözőbe veszi a házukba betörő Nic-et, hogy maga sem tudja, mihez kezdjen azzal, ha elkapja a fiút, csak egyszerűen anyaként és nevelőanyaként gondolom igyekszik rövidre zárni bizonyos határokat, ám végül igyekezete kudarcba fullad. Maura Tierney sosem tudott elég magasra kúszni Hollywood-ban, ebben a jelenetsorban mégis megmutatja, hogy sokkal több van benne, mint amit eddig használtak belőle. Timothée Chalamat már bizonyította tehetségét és itt is vannak jobb jelenetei, de szerintem belőle is többet lehetett volna kihozni feszesebb, erősebb forgatókönyvvel. Steve Carell azonban egészen kiváló David Sheffként. Az ő játéka miatt érdemes végignézni a filmet, melynek befejezése is hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen valahogy levegőben lóg az egész. Épp ezért várd ki a szereposztást, mert ott még hallhatjuk Nic szavait Chalamat hangján keresztül, ahogyan percekig meséli érzéseit. És pont ez az egyik oka, hogy az ember úgy érzi, nagyon sok minden hiányzik a teljes kép megértéséhez a filmből!

Felix Van Groeningen filmjében nem éreztem a rendező egyéniségét, sőt, eléggé tévéfilmes hatású az egész, azonban egyszer érdemes megtekinteni.
Talán belső poén lehetett, hogy az egyik szakember szerepére azt a Timothy Huttont kérték fel, aki már maga is alakított zűrös kamaszt, az "Átlagemberek" című filmben, 1981-ben, amiért megkapta az Oscar-díjat!

70%

A film David Sheff „Beautiful Boy” és Nic Sheff „Tweak” című könyvéből lett elkészítve.

Nic Sheff könyvének borítója: Tweak ami csípés, de gondolom, ebben a környezetben szúrást jelenthet.

Mr. Szürke két árnyalata

Napi hülye: Torzonborz

Thanks to Disney and Warner Bros.!

Overlord - Overlord (2018)

Overlord - Overlord (2018)

Rendezte: Julius Avery

A film Mafab adatlapja: Overlord (2018)

CreepyShake oldalának kritikája: Overlord (2018)

https://hu.pinterest.com

Megtekintés: Még a film első trailere fel sem került a netre, amikor már arról cikkeztek, hogy a Cloverfield univerzum tágításon esik át és ennek következő állomása egy előzményfilm, amely a II. világháborús hadszíntéren játszódik. Azután árnyalták a szinopszist és megkérdőjelezték, hogy a filmnek lesz vajon köze a Cloverfieldhez és megmagyarázza-e a szörnyek történetét, amelyek New Yorkot elpusztították – illetve ők és utána az atomcsapás.

Azután lassan elfogytak ezek az információk és annyi maradt meg, hogy J. J. Abrams beszállt egy háborús, zombis horrorfilmbe, amin akkor meglepődtem, hiszen a történet első hallásra távol áll Abrams zsenijétől. Azután fű alatt elkészült a mozi és a Netflix szokásához híven gyorsan „vászonra” küldte, így viszonylag gyorsan eljutott hozzánk is. Azt hittem nem fog tetszeni, annak ellenére, hogy az első bemutatók nem sikerültek rosszul. Ennek ellenére azt gondoltam, hogy a 28 nappal később egy újabb változatát kapjuk meg, háborús díszletek között, ami azért nem érdekelt különösebben, mert abban a katonák megjelenésével kimaxolták mindazt, ami engem érdekelhetett a zombi  (fertőzött) és katonák konfliktusból. Tévedtem!

Eleve onnan tudok kiindulni, hogy sosem rajongtam az anakronisztikus történetekért. Ha mondjuk előkerül egy időgép, vagy párhuzamos univerzumon keresztül mutatták be a steampunk illetve egyéb stílusú múltat, még csak-csak elment szódával, ám, ha direkt azt kellett megzabálnom, hogy bizony a múlt sokkal durvább volt/lehetett volna, ott elvérzett számomra a produkció. Ezért bukhatott a „Wild Wild West” vagy a „Sky kapitány és a holnap világa”. Mert egyszerűen összeegyeztethetetlen az abban látott azzal, amit nagyjából tanultunk. A sci-fiben azért fogadom el az űrhajókat, mert valahogy az eszem helyén kezeli őket, hogy MAJD talán ez lesz. Viszont, ha azt kell elhinnem és élveznem, ami már VOLT, tudván, hogy nem igaz, sokkal nehezebben hangolódom rá. Most arra ne térjünk ki, hogy mi van azokkal a filmekkel, amik megjósolták a jövőt, ami azután nem úgy történt – mert szépen időben elértünk addig a pontig: pl. Menekülés New Yorkból, Vissza a jövőbe „”. stb. – mert ezeket is helyén tudom kezelni, vagy legalábbis nagyvonalúbban hunyok szemet felettük...
Az Overlord pedig indulásnak azt kockáztatta, hogy alapból szubjektív véleménnyel ülök le elé. És nem csak az anakronizmus miatt, hanem mert nem különösebben rajongók a műfaji leágazásért, amelyben a háborús filmet vegyítik a horrorral.

Több ilyen témájú western – azon belül háborús mozi – és egyéb I. vagy II. világháborús horrort láttam, amik utána nem nagyon lettek a kedvenceim. Egyszerűen így alakult. (Talán a háború már eleve egy olyan pokol, amelyet még megtűzdelni pluszban horrorral számomra halmozás és nem fekszik. Azért vannak jobb és kevésbé jó mozik a témában, meg sok függ a filmen belüli környezettől, tálalástól is.)

https://www.rogerebert.com

Az Overlord azért tűnt ismét egy nehezebben emészthető darabnak, mert elképzelve, hogy nácik zombik előállításán kísérleteznek, amik megnyerik nekik a háborút, az nálam alapból kimeríti a zs kategória minden ismérvét és néhány szatirikus hangvételű műfaj és önparódián kívül – Iron Sky – főleg az Asylum produkciós cég és társainak gyenge próbálkozásai lebegtek a szemeim előtt. Szóval nem könnyű azt a határt megtalálnom, ami egy adott mozit élvezhetővé tesz számomra és ennél a darabnál is ettől féltem. Annak ellenére is, hogy azért pozitívum, hogy a Netflix felkarol egy-egy filmtervet, nem hunyhatunk szemet afelett, hogy bizony ezekbe nem mindig ölnek kellő időt és/vagy pénzt, ezért bizony igen sok esetben a végeredmény a vállalhatónál alig lesz erősebb mozi. Persze örülök, hogy legalább próbálkoznak és szinte hetente jön ki új sci-fi vagy horror az istállójukból.
Az olcsóság is tönkreteheti egy mozi elfogadását. Egy háborús film pedig, kivétel ha nem egy-helyszínes kamaradarab, nem olcsó mulatság. A Netflix meg szereti a nadrágszíjat igazgatni. Mire következtettem ebből? Hogy az Overlord nem lesz egy jó film. Azután erre rácáfolt, mert sokkal jobban szórakoztam rajta, mint számítottam rá. Beleértve az alapötletet is, amely anakronizmus szintje jóval az elfogadható alatt megállt számomra. Ha nem így történt volna, még akkor is simán ellavírozott volna azon a sávon, amit a képregény-filmekben megszokott anakronizmussal együtt nyelek be. Mert azokat valamiért simán nyelem, mint kacsa a nokedlit és ott bizony, magamat is átverve ezzel (?) simán élvezem, bármilyen marhaságot látok is a múlt mellé rendelve. Az Overlord pedig ebben a tekintetben és szellemben nézve semmivel nem bonyolultabb és összeegyezhetetlenebb, mint mondjuk a Wonder Woman egyik fontos cselekményszála, amelyben a náci titkos laborban olyan szérumon kísérleteznek, aminek felhasználásával legyőzhetik az ellent. Itt sincs többről szó. A mellékhatások által generált szörnyes leágazást pedig még elbírta a racionalitást jobban preferáló elmém.

Ennyi balgaság után tehát elmondható, hogy az Overlord egy nem túl drága, nem túl intelligens és nem túl eredeti film, amely az egyéb mozival járó aspektusoknak köszönhetően kifejezetten hangulatos és szórakoztató darab.

A film főszereplője a fekete Boyce (Jovan Adepo), aki szerencsésen túléli a landolást és egyre inkább igyekszik végrehajtani a feladatát, úgy is, hogy közben egy szürreális lopakodós jelenetsor alatt bejárja az ellenség földalatti birodalmát, akár egy FPS alapú, lopakodós játékban. Mondjuk tt éreztem a filmben a legerősebb sci-fi érzést: Nem bukik le!!!

https://www.denofgeek.com

A színészek összeválogatása nem rossz. Bokeem Woodbine-tól mondjuk megszoktam, hogy szinte cameozik csupán, a többiek azonban nem túl ismert arcok, viszont hitelesnek hatottak. Semmi extra szépfiú, erőltetett maníros baromságok. A fényképezés kifejezetten mozis hatású, amit szeretek kis költségvetésnél is. (Széles-vászon, az nálam már fél siker) Némi logikátlanságot véltem felfedezni a „partra szállás” és az utána következő események után. Kifejtem: A légierő nem egy gépet, hanem egy egész rajt küldött a feladat pedig elképzelhető, hogy gépenként más volt, mégis, miután a fiúk földet érnek, valahogy hiteltelen és életszerűtlen volt számomra, hogy 1. alig néhányan maradtak és nem futottak bele más gépek kidobott katonáiba – pedig amennyien érkeztek, egy egész hadsereget fel lehetett volna koncolni – és végig mikrokörnyezetben – egy falucska – falai között maradtak. 2. A németek túlságosan gyorsan feladták az erdő átfésülését, pedig úgy vélem, egy ilyen offenzíva után, amit a film elején látunk, elkerülhetetlen, hogy akár napokig tartó összecsapások zajlanak a környéken. Adepo-ra jó lesz figyelni a jövőben.

Oké, emelkedjünk felül azon, hogy a németek beérték azzal, hogy sikerült elkapni egy katonát – többit biztos képen kívül – a többiek pedig vagy nagyon messze értek földet, vagy meghaltak földet érés közben, így végül fél tucat embert hagyva az akcióra. Oké, ők hatan szerencsésen bejutnak a célpont közvetlen szomszédságába és még segítőjük is akad egy helyi francia ellenálló lány (Mathilde Ollivier) személyében. Ha innen nézem, akkor minden fasza. Van feladat is, meg karakterek közötti feszültség. Némi személyiségfejlődés és épp annyi fantasztikum, hogy karcolgassa a felszínt. Az ellenség kellően karizmatikus, a többiek statiszták. Nem egy bonyolult filmről beszélünk és talán tényleg jobb, hogy végül nem erőszakolták bele a Cloverfield univerzumba. (Vagy megtették, épp csak első megtekintés alatt nem láttam a jeleket.)

A kisgyerek beszuszakolása számomra felesleges volt, bár így legalább forgatókönyvileg adtak okot a film végén a lezáráshoz. (Aha, akkor csak ezért került bele!)
Mindenképpen ajánlom megtekintésre!

70%

https://hu.pinterest.com